#utálom az életem

[banatostenger]

„Vicces, hogy életünk során azt mondogatjuk magunknak, minden jó lesz egyszer…..aztán jön az igazság…hogy marhára nem lesz.“

#magyar iras #fájdalom #szomorú #sírás #elegemvan #utálom az életem #kivan a faszom #magyar idézet #gyűlölöm

[gondosgondatlansag]

Idő

Sok időnek, sok tanulásnak és tapasztalatnak kellett eltelnie ahhoz, hogy tudjam, hogy a megvető szemek már csak a féltékenységből fakadnak.

#utálom az embereket #magabiztos #magyar tumblr #magyar #gondolatok #igazság #magabiztosság #féltékeny #lenéző #szemek #tudatosság #életem #idő #tapasztalat

[blackrosesuicidegirl]

Utálom, hogy az életem gyászfolyamatok hada és még mindig nem tudom jól kezelni.

#gyász #hungary #magyar #magyar tumblr #sajatgondolat

[csacskamacskamocska]

Na, egy érdekes felvetés, a nem enyhülő sértettségről

Amúgy is azon gondolkodtam mostanában, hogy egyrészt miért hagy annyira mély nyomot, sérülést az, amit az ember gyerekkorában megél, másrészt, hogy az aktuális jó kapcsolatot milyen borzalmas módon rongálják a múltban megélt sérelmek. Konkrétan: Logan többször megbántott az ismeretségünk során és hiába vagyunk most szenzációsan jóban, ez újra meg újra feljön bennem, és már nem is a jelenre reagálok, hanem a múlt sérelem kezd el dolgozni bennem. És hiába látom, hogy ez történik, nem tudom értelmezni, nem tudok mit kezdeni vele. Eszembe jut és jönnek a negatív közhelyek: aki egyszer megtette, megteszi újra, ha igazán szeretne... sose tett volna ilyet, aki bánt, az nem szeret, stb, stb. (Nem párkapcsolatról van szó, ezek a dolgok bármilyen érzelmi kapcsolatban valós aggodalmak) És próbálok dacosan szembemenni a saját gondolataimmal, reálisan értékelni azt, amit a jelenben megélek, de utálom amikor felbukkannak bennem ezek a gondolatok mert nem tudom, hogy védenek vagy akadályoznak valójában. Lépj túl – jön a világ legostobább tanácsa, aminél már csak az – engedd el – okosság bosszantóbb. Azért nagyon fontos ez, mert ez több kapcsolatomban is jelen volt, hogy a sérelmek tovább dolgoztak, elvették a bizalmat és elvették annak a lehetőségét is, hogy a jelent igazán jónak éljem meg.

Szóval épp ezen agyaltam amikor szembejött egy bevezető írás, egy tréning beharangozó. nekem meggyőződésem, hogy maga a tréning sem sokkal több ennél vagy, ha igen, nekem ez is elég gondolkodni valót ad.

Miért maradnak velünk a korábban megélt sérelmek

mindent ugyanúgy folytat, mint korábban,

nem veszi észre, nem érzi át, mit is okozott,

nem képes bocsánatot kérni,

ha kér is, nem olyan súllyal, ami kellően kiengesztelne.

Ha tehát nehezen tudunk túllépni bizonyos dolgokon, nem feltétlenül magunkban kell keresnünk annak okát, mert a hiba olykor a másik készülékében van.

Szóval, úgy tűnik, hogy akár anyámra, akár bármelyik pasimra gondolva, a sérelmek egyszerűen nem lettek egy őszinte bocsánatkéréssel vagy mély ráébredés élménnyel feloldva. Ennyi a megfejtés. Lehet ezt mindenféle empátiahiánnyal meg akármivel magyarázni, a lényeg ez. Megbántottak és nem jött utána soha az a közelség érzés, hogy a másik sajnálja, szeretné semmissé tenni, feloldani azt a pillanatot amikor a megbántás megszületett.

De van még egy nagyon fontos része, én ezen dolgozom ezen a blogon, hogy az ember ráébredjen a saját felelősségére, arra, hogy mivel járult hozzá ahhoz, hogy az adott bántás/ megbántódás létrejöjjön.

Miben voltunk túl elnézőek, engedékenyek?

Mit nem adtunk meg a másiknak?

Mi kellett volna mondanunk vagy nem mondanunk?

Hogyan vállalhattunk volna nagyobb felelősséget a kapcsolatunkért?

És ami fontos még, hogy az amit az ember korábban sérelemként élt meg és nem lett orvosolva, az hozzáadódik a jelenben megélt sérelemhez. Minden, ami ért minket életünk során, az hozzáadódik a jelenben a hasonló helyzetekhez és sokkal nagyobb fájdalmat okoz, így irreális reakciót is vált(hat) ki.

Anyám tévedéseit és bántásait a saját hasonló tévedéseimmel és felismert bántásaimmal tudom feloldani, hiszen vele már nem tudom megbeszélni. Hogy mit lehet kezdeni olyanokkal, akikből nem lehet kicsikarni egy valós bocsánatkérést, mert saját magukkal nem akarnak szembenézni, azt nem tudom. Az jár a fejemben, hogy nekem mennyi embertől kéne bocsánatot kérnem, mennyi traumát hagytam magam mögött életem során. Sajnos, vannak megbántások, amiket csak mély érzelmi kapcsolatban lehet előhozni. Mert hinni kell benne, hogy a másiknak is nagyon fontos, hogy a kapcsolat jobb legyen a mostban és ezért hajlandó bocsánatot kérni valamiért amire ő talán nem is emlékszik, és talán nem is akart bántani, most meg bele kéne éreznie, hogy az mitől lehetett a másiknak maradandóan fájdalmas.

Tudod, akkor évekkel ezelőtt, akkor nagyon megbántottál, mert...

Néha tényleg nem akart bántani, néha meg igen. Néha tényleg nem akarunk bántani, néha meg... néha meg akarunk. :(

#megbántás #bocsánat #trauma #feloldás #11-30

[otthonzulles]

Olvasom olvtárs beszámolóját hogy a kemoterápiás kezelés után milyen egy kedvező leletet kapni. Ez átértékeli az ember saját szenvedéseit - jobb esetben

személyes vernyogás a hajtás után

Nekem ma egy rettenetesen szar napom volt, lejárt egy okmányom a Lehető Legszarabb időpontban és egy bürokratikus fekete lyukba kell alámerülnöm hogy megújíthassam (fun fact: nem is dolgozhatok addig amíg nincs meg, ~1 hónapig kb.) és már megint elég sötét gondolataim voltak (vannak), pedig a faszomat nem hogy örülhetnék hogy élek vagy egészséges vagyok (testileg?), miafasz :(((((

megint ott vagyunk hogy utálom ezt az egész kibaszott életet

felvetette ma itteni cimbora, hogy egyáltalán felnőttnek érzem-e én magamat merthogy ő kurvára nem. ember, én sem. 39 leszek idén de eddig csak sodródtam az árral. bejött a taktika nagyon sokáig, hogy a víz felszínén lebegek háborítatlanul mint egy szardarab a szolnoki dami strand nagy medencéjében; de 2020 óta, 2022 óta bekerültem valami örvénybe és kezd gecire kényelmetlen meg fárasztó lenni ez az egész. egy éve lesz - az ukrajnai háború kitörésének reggelén - hogy eldöntöttem, lépek a munkában egy nagyobbat (=a rohadék* osztrákoknál próbálok boldogulni) na és azóta egy nyugodt pillanatom nem volt bazdmeg. lesz még olyan, hogy élvezem az életet valaha is?????**

*előre elnézést az itt olvasó osztrákoktól, csak a faszom televan most a nyelvvel, az osztrákkal, nem a némettel, de a némettel is. pár hete egy hochdeutsch kolléganővel összefutottam és sziporkáztam az örömtől, hogy jé én ezt ÉRTEM?!?! minden szavát? nem vagyok retardált csak ezt a kibaszott boarischt kell megszokni? ne szóljatok hozzám németül pls

**igen tudom bazdmeg, terápia, terápia, terápia; sajnos ebben a gecis légüres térben ahol munkaügyileg éppen állok NINCS IDŐM erre, egész egyszerűen annyi tenni- és tanulnivalóm van hogy nincs rá most idő. nem volt rá idő már vagy 9 éve (munka, beosztás, 7/24 készenlét). vagy 4-5 amikor már kezdett nyilvánvaló lenni, hogy a szar NAGY.

***na mindegy bazdmeg nyilván ezeket nem kellene megírnom sehova meg nem is vezet sehova ez az egész de sajnos az a helyzet hogy sikerült szociálisan igen ügyesen izolálnom magam; jó én ezen kamaszkorom óta erősen dolgoztam (ld. előző pont) és mostanra beérett a munka. nincs kivel beszéljek erről, vagy ha beszélek, lófaszt sem segít. csak az van hogy itt kiírom aztán reblogolok még pár kamasz-testű japán fürdőruhás csajt és le van tudva. merthogy szociális életem, az nem nagyon van. mondjuk úgy, most éppen nincs. intimitás, szeretet meg... mik azok, te jó ég

#otthonzüllés #PERSZONÁL #nem reblogolod meg minek tennéd :D #ugyan nem érdekel #azt csinálsz amit akarsz #az a jó a tumblerben ezeket idefoshatom anonim #jó fél-anonim #nyilván ezek nem vetnek rám jó fényt #de kezdem erősen leszarni #shitposting for life #jobb úgysem lesz

[nagyoncringe]

kimondhatatlanul utálom a hosszú hétvégéket, szabadságokat, mert ilyenkor kénytelen vagyok szembesülni azzal az aprósággal, hogy üres az életem és egyetlen barátom, beszélgetőtársam sincs.

hétköznap egyszerűbb, mert többszáz ember üvöltözik körülöttem napi 8 órában, de ha egy-kettőnél több napot maradok egyedül, úgy érzem, megbolondulok.

azon kevés dolgok egyike, ami enyhíti a magány fájdalmát, ha azt sulykolom magamban, hogy így jobb mindenkinek, mert már így is túl sok embernek okoztam fájdalmat, jobb, ha nem kerülök interakcióba újabb emberekkel. ez nyilván túlzás, de ha erre gondolok, akkor megnyugszom. (?)

#nagyoncringe

[mindigvankiut]

Annyi minden kavarog bennem .. Utálom magam és utálom az életemet .. Egyszerűen nem tudom , hogy mikor leszek végre igazán boldog .. Boldog voltam de az az időszak elmúlt és még mindig nem tudom fel dolgozni .. Minden nap sírok és másnap meg elő adom , hogy boldog vagyok .. De bár tudnák az emberek , hogy az életem ismét romokban és az a mosoly csak egy rohadt álca ..

@mindigvankiut

#magyar tumblisok #magyar tumblr #magyar #saját poszt #saját #gondolatok #boldogtalanság #érzelmek #magány #szomorú #nagyon faj #fajdalom #ez az élet #szar az élet #nehéz az élet #nem vagyok boldog #nem bírom #nem vagyok jól #feladom

[starmythelonesurvivor]

Én úgy szeretek nevetni. Az egyetlen dolog, ami nyilván nagyon túlozva, de rávesz, hogy lépkedjek tovább ezen az életnek nevezett pöcegödrön. Elnézem a dátumot, kétszer utazom. Haha, egy idióta vagyok. Nem sikerül semmi se, van ez így, még mondjuk felbukhatnék a sarkamban. Meleg a beton legalább. A faszim attól ocdt kap, ha át kell sétálnia egy vidéki piros lámpán az éjszaka közepén, miközben, ha lelépek a kijelölt zebrára, akkor átszalad, hogy ő ugyan nem fogja feltartani a kocsikat (ez előtt mondta, hogy egy úriember nem siet). Rosszul vagyok tőle, minden pillanatban szakítani akartam, de valahogy most már végleg elvesztem. Nem volt elég erős a gépem, ahhoz kiszedjek egy videót, vettem egy “anya laptopot”. Azért dolgozok egész nyáron, és táncolok az őrület határán, hogy egyáltalán legyenek eszközeim, ahhoz, hogy dolgozzak. Az, amiből függetlenedni akartam, elpárolgott. Vettem egy teleobit is. Az esemény fotóimmal 4 napja traktálom a felelős nőt, hát ő elfoglalt. Az én képeim mennek ki mindenhova, és megkérdeztem, hogy végül tetszettek-e. Hát, egy két használható volt közöttük. Nem vagyok egy professzionális picsa, magam is szorongok konstans, hogy a idióta művészkedés helyett inkább az alkalmazott oldalt kellett volna csinálnom, de egyértelműen jobb vagyok, mint az ő béna szemszögből lekapott, mobilis képei. Hogy rohadjon meg, mosolygok, bazsalygok. Videót vágok, hangosan értekezek a kolleginával, hallja a főnökasszony, hogy haladok. Imposztor szindrómában leledzem. Semmire nem elég a pénzem, nem tudnék megélni. Ma beküldtem a pótfelvételire a portfólióm. Nem érdekel, hogy túlléptem a kritériumot, nem azért güriztem egy évig egyfolytában, hogy az animációm állóképek legyenek, kihagyjam a két autonóm fotósorozatom, meg kreációim. Elszálltak a képek, amiket napokkal ezelőtt készítettem a ruháimról, megelőzve kézi mosással, meg kemény vasalással. Ma este kellett munka után rögtönöznöm, most tört meg bennem végleg valami. Elkezdtem felesezni. Mire meglettem mindennel, vagy 4 bennem volt. Azok a napok, amik kívülről másnak menőnek, meg csodásnak tűnnek, nekem nem pihenések, pont a leg”fancybb” programokon nem tudok nevetni, jól érezni magam, nem vagyok képes így regenerálódni a munkából. Hiányzik a társaság, akit kedvelek. Hiába érzem jól magam 1-1 napokra egyedül, vagy a barátaimmal, nem tudja ellensúlyozni ezt az óriási aranykalitkát, meg a munkát. Utálom az életem, utálom, hogy nem utálhatom, mert privilegizált helyzetben vagyok, utálom, hogy nem merek lépni. Nyomorogni nem kellemes, ellenben így én leszek a boldogtalan szűz mária a strand fesztivál Vip-ban. Oda se szeretnék menni, csak pihenni akarok.

[mika0606]

BPD

A terapeutám mindig azt mondja, hogy meg kell tanulnom megnevezni azt amit érzek, mert akkor könnyebb lesz a dolog. Csak… nem olyan egyszerű, amikor mindent egyszerre tapasztalsz meg. Csapdába estem egy óriás hullámvasúton, ami nem enged le az útról. És a legrosszabb az, hogy még a jegyet sem vettem meg. Mintha zongora lenne a fejemben. Tudom, hogy a legcsodálatosabb dallamokat tudná lejátszani, de ehelyett minden nap bejön valaki és elkezdi húzni az ujját a legmagasabb billentyűtől a legalacsonyabbig, majd oda-vissza. Néha szép dallamokat szeretnék hallani, de legtöbbször csak azt kívánom, hogy a zaj megszűnjön.

Az érzelmek olyanok, mint az eső, gyakran elkapnak. Néha nem vagyok benne biztos, hogy inkább egyszerre érezzem vagy egy légüres térben éljek. A hangulatom egy órán belül többször is ingadozik és a legapróbb dolgok is megváltoztathatják az érzéseimet. Egyik pillanatban boldog lennék, a következőben öngyilkos lennék, aztán dühös, majd pánikrohamot kapnék végül megnyugodnék és minden rendben lenne. Néha végtelen mennyiségű pozitivitásban ébredek fel, hogy egy órán belül értéktelennek érezzem magam. Ez mind abszurd. Nevetek és táncolok egy órával az öngyilkossági kísérlet után. Az érzelmek intenzitása a hangulatváltozások gyorsaságával párosítva túl sok. A szomorúságot öngyilkosságnak, a haragot gyilkosságnak, a szeretet az irányítás elvesztésének, valaki elvesztése haldoklást jelent, a boldogság elviselhetetlen eufória, normálisnak érezni magam pedig semmihez sem hasonlítható. Utálom beismerni, de néha egy élő aknamezővé válok mindenki számára, aki kapcsolatba akar kerülni velem.

Ez egy paradoxon. Egyszerre úgy érzem, túl sok vagyok és nem elég. Sokunknak nárcisztikus vagy hiányzó szülei voltak. Ha bántalmaztak minket azok az emberek, akiknek gondoskodniuk kellett rólunk, hogyan bízhatnánk újra? Meg akarom tanulni, hogyan kell félelem nélkül szeretni, de ehelyett megölöm a kapcsolatokat, mielőtt azok valóban elkezdődnének. Manipuláltam az embereket, és bűntudattal töltöttem el őket csak azért, hogy maradjanak. Az életem tele van ellentmondásokkal. Félek, hogy azok az emberek, akik előtt megnyíltam, megbíztam és szerettem, egyszer csak, minden magyarázat nélkül távoznak. Azt akarom, hogy megértsenek és segítsenek, ugyanakkor úgy gondolom, megérdemlem, hogy egyedül legyek. Azt akarom, hogy maradj, de azt mondom, menned kell. Túlságosan megsérült és elbaszott vagyok ahhoz, hogy rám pazarold az idődet. Meg fogom keresni a közelgő elhagyatottság jeleit, a legapróbb mozdulataidban is, hogy mielőbb távozhassak, mint te. Becsukom neked az ajtót, de óvatosan nyisd ki az ablakot, mert remélem megpróbálsz majd bemászni rajta, csak hogy bebizonyítsd, érdekellek. Ez egy önbeteljesítő prófécia. Annyira rettegek attól, hogy elhagynak, hogy kétféleképpen szabotálom önmagam: vagy szörnyű dolgokat teszek, hogy bebizonyítsam a méltatlanság elméletemet, és arra kényszerítsem az embereket, hogy távozzanak, vagy annyira ragaszkodóvá válok, hogy az emberek végül belefáradnak és elmennek. Az agyam elhiteti velem, hogy végül ki fogsz lépni, ezért néha egyre jobban összezavarodok, hogy miért nem teszed meg. És hát… elegem van abból, hogy várjam, hogy elhagyj engem ezért inkább én hagylak el. Inkább okozok fájdalmat és sebet, minthogy én legyek az, aki megsérült. A szerelem egy játék, amelyet elveszítek.

Amikor először találkozunk, hajlamos vagyok fantáziálni elképzelést alkotni arról, hogy ki lehet ez az ember és abban a pillanatban tudom, hogy nincs visszaút. Néha azonnal kötődöm, pillanatok alatt, amikor meglátok valakit, még beszélés nélkül is. Intenzív érzések emésztenek fel és csak a világot akarom átadni ennek az embernek. Rászorulóvá válok, és szeretném, ha jól éreznék magukat bármi is történjen. Az érzelmeim attól függően változnak, hogyan érzik magukat vagy milyen gyakran látom őket. Amikor nincsenek ott, elvonási tüneteket tapasztalok. Ők az én élő, légző gyógyszerem. Olyan vagyok, mint egy kiskutya, aki nem akarja, hogy a gazdája elmenjen. Néha próbára teszem az embereket azzal, hogy szándékosan bántom őket. Két okból van szükségem erre: 1. az hogy láttam, hogy fáj nekik, ezzel megerősítette, hogy szerettek. 2. végül elfáradnak, veszekszünk és ez megerősíti, hogy utáltak és el akartak hagyni. Ha a kedvenc emberem nem válaszol elég hamar a szövegemre, akkor kezdem azt érezni, hogy átszellemülnek és már nem érdekelem őket.

Amikor megtapasztaljuk a hasadást, minden és mindenki csak fekete vagy fehér. Csak jó vagy rossz. Csak görbe vagy tökéletes. Mindig vagy soha. Nem számít, ha az illető mindig kedves és türelmes volt velem. A legkisebb vétség vagy a vonzalom legkisebb csökkenése is elhiteti velem, hogy a fájdalom fenyeget és az illető bántalmaz, elhagy, nem szeret többé. Egy 4 éves kapcsolatot egy pillanat alatt el tudok dobni és pillanatok alatt a szerelemből a gyűlöletbe tudok át menni. Ez egy védekezési mechanizmus, amely megvéd attól, hogy megsérüljek. A legrosszabb az, hogyha egyszer rájövök, hogy fájdalmat okozok egy másik embernek már túl késő. Szégyellem, amit tettem, újra és újra bocsánatot kérek, de néha ez nem elég. Túl sok megszegett ígéret. És hát… végül elveszítem azt, akivel a legjobban törődtem.

Az énképem, a céljaim, sőt a tetszéseim és nemtetszéseim is gyakran változnak és zavarba ejt. Az üresség és a zűrzavar a BPD-m lényege. Úgy érzem, tovább kell futnom és kaotikusan élnem kell az életet, hogy elkerüljem az egzisztenciális rettegést, mert amikor megtörténik túl sötét, reménytelen és fájdalmas. Iszom és drogozok, csak hogy elhallgattassam, ami bennem van. Bizonyos szempontból az élet túlságosan üresnek, unalmasnak és értelmetlennek tűnik dráma, hazugság és manipuláció nélkül. Az önérzet hiánya miatt elfogadunk mások nézeteit és hiedelmeit, hogy identitást adjunk magunknak. Az elhagyástól való félelem azért is nagy, mert, amikor szeretjük ezt a személyt akit lemásoltunk, nem tudjuk kik legyünk vagy hogyan lehet nélkülük élni. Néha kényszeresen hazudok, de felvállalom a másik személyiségnek aspektusát csak hogy tetszenek, mindent megteszek értük. Hidd el nem vagyok rá büszke, de nehéz megállítani ezt a fajta viselkedést ha működik.

Még mindig nagy a zűrzavar csak nem látszik annyira, mert dühömet befelé irányítom. Ha bármit is említek, az emberek meglepődnek mert kívülről azt látják, hogy higgadt vagyok. Amikor a legrosszabb állapotban vagyok azt hiszem visszafordíthatatlanul össze vagyok törve. Elkezdem verni magam. Lelkileg és fizikailag. Megütöm magam, húzom a hajam, vakarom a bőröm stb. Borzasztóan erőszakos dolgokat gondolok magamról. Nagyon szükségem van az érvényesítésre, de amikor megkapom úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom. Miért? Mert meg vagyok győződve arról, hogy lehetetlen hogy valaki valóban igazán szeresse a megtört lelkemet. Néha annyira utálom magam, hogy azt hiszem túl vagyok a segítségen.

Amikor van egy epizódom, olyan heves és eluralkodó érzelmeket élek át, hogy túl nagynak érzem magam, ahhoz, hogy foglalkozzam velük. Olyan érzés, mintha magába fogadnád a világ összes jelenlévő szenvedését és az egész univerzum a lelkedre nehezedik. Néha nem veszem észre, hogy szélsőséges vagyok. Nem veszem észre azonnal a hibáimat. Máskor is látom, hogy valami apróság miatt ideges vagyok, de még mindig nem tudom megállni, hogy ne engedjem át az érzelmeket. A testemet valaki más irányítja. Utána a szégyent a legnehezebb feldolgozni. Tudom, hogy megbántottam valakit, és ezt teljesen utálom. Szeretném, ha emlékezne néhány dologra, amikor egy epizódon megyek keresztül: megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kezeljem magam, de ez nem a racionális megbeszélések ideje. Kell egy nyugalmi időszak, mielőtt beszélhetnék a történtekről. Szeretném, ha valaki meghallgatna, mert az érzéseim érvényesek. Csak mondd, hogy az én oldalamon állsz vagy, hogy nem vagy az ellenségem.

Az emberek azt hiszik szörnyetegek vagyunk és hajlamosak megfeledkezni arról, hogy mindvégig szenvedünk, akárcsak azok, akiket megbántunk. Tudom, hogy nehéz lehet mellettem lenni és megértem, hogy esetleg el akarnak menni, de emlékezniük kell arra, hogy nem én választottam ezt. Józan ésszel senki sem sodorná szándékosan ilyen zűrzavarba magát és másokat. Ha rajtam múlva, abbahagynám.

~ Mika ~

#depresszió #szorongás #pánikroham #borderline személyiségzavar #saját írás #magyar #magyar tumblr

[banatostenger]

Mi az a mondat ami a legjobban fájt?

-Te nem vagy az én lányom…

#anya #magyar iras #fájdalom #szomorú #sírás #elegemvan #apa #család #utálom az életem #magyar #utálok itt lenni #nem akarok màr #nem megy #mindig ez van #magyar idézet

[milliodarabratortel]

Semmi baj, csak egy kicsit eszembe jutottál

Csak egy kicsit elmerengtem egy régi szerelmen, csak egy kicsit összeszorult a szívem. Csak egy kicsit elmosolyodtam.

Nincs semmi baj, boldog vagyok. Boldog vagyok és elégedett.

Csak az a dal, az a régi dal pont most szólalt meg a rádióban, csak az a régi emlék pont most jutott eszembe.

Csak egy kicsit eszembe jutott, hogy mindig mosolyogtál rám, hogy nem hitted el, hogy itt vagyok veled, hogy szeretlek. Nem hittem el én sem.



ÉLEM FŐOLDAL

Semmi baj, csak egy kicsit eszembe jutottál



Hidasi Judit 5 év ago

SHARE

 

 

 

 

 



Csak egy kicsit elmerengtem egy régi szerelmen, csak egy kicsit összeszorult a szívem. Csak egy kicsit elmosolyodtam.

Nincs semmi baj, boldog vagyok. Boldog vagyok és elégedett.

ADVERTISING

Csak az a dal, az a régi dal pont most szólalt meg a rádióban, csak az a régi emlék pont most jutott eszembe.

Nézem a gyerekem ahogy alszik, minden este bemegyek hozzá, és minden este amellett a férfi mellett alszom el, aki életem szerelme, akivel egymásra vártunk, akit minden nap szeretek. Még akkor is szeretem, amikor utálom.

Csak egy kicsit eszembe jutottál. Meg a nap, amikor annyira sütött, hogy égette a szemem, hogy folyton össze kellett húznunk a szemünket, hogy lássuk egymást.

Csak egy kicsit eszembe jutott a hűvös szél, ahogy összeborzolta a hajad.

Csak egy kicsit eszembe jutott, hogy mindig mosolyogtál rám, hogy nem hitted el, hogy itt vagyok veled, hogy szeretlek. Nem hittem el én sem.

Olyan gyorsan történt minden, olyan nagy robajjal estünk bele valamibe. A nyárba, egymásba, szerelembe.

A kiégésbe?

Csak egy kicsit eszembe jutott az érzés, hogy milyen volt “annyira” fiatalnak lenni, folyton úton lenni, menni valahová.

Eszembe jutott, ahogy fogtad a kezem, ahogy mentünk az éjszakában, hogy mindig dohány ízű volt a csókod.

Az áttáncolt, átmulatott éjszakáink, amelyek soha nem értek véget, hogy azt mondtad, hogy a szemem miatt fog feleségül venni valaki.

Nem te leszel az.

Csak egy kicsit szomorú ez a dal, mert az idő már leplet borított ezekre az emlékekre, és arra a lányra, aki én voltam, akkor ott, évekkel ezelőtt.

Csak egy kicsit eszembe jutott az a szerelem, ami meghatározta az életemet, bármilyen rövid is volt, mert ha nem jössz, egy sort sem írok arról a fiúról, aki szó nélkül ment el, és akit évekig vártam vissza.

Csak egy kicsit hallom a fülemben a hangod, ahogy azt mondtad szeretsz amíg élsz, és én elhittem.

Csak egy kicsit eszembe jutott, hogy milyen volt téged szeretni, égni a lázban, az érzelmek kuszaságában, a mindennapok őrületében, amit nem lehetett kibírni.

Csak egy könnycsepp készül most kigördülni a szememből.

Hagyom.

Csak egy kicsit.

Hagyom.

Én azt hiszem, hogy be kell lássam: te mindig hiányozni fogsz.

Mindig lesz egy olyan részem, ami te vagy.

A történelemkönyv egy lapja, ami nem tépődik ki, egy rejtvény, amit soha nem fejtek meg, egy arc, amit soha nem felejtek el.

Egy részem mindig félni fog attól, hogy összefutok veled, valahol.

Talán évek múlva, egy zsúfolt helyen, egy kávé mellett, és te majd mosolyogsz, és megölelsz és már mutatod is a gyerekeket.

Milyen szépek…

És majd megkérded: “Régen láttalak, hogy vagy?”

És én NEM azt mondom majd, hogy régen elköltöztem már a környékről, amit együtt barangoltunk be, de azért néha még ha véletlenül arra járok eszembe jutsz.

Nem azt, hogy mindent, amit megígértem neked, azóta megtettem. Megmásztam a hegyeket, megnéztem a naplementéket, és igen, voltam boldog is.

Nem mesélem el, hogy olyan szerelmes lettem, hogy el sem hittem, hogy ez megtörténhet velem.

És azt sem mondom el, hogy még mindig eszembe jutsz.

Csak mosolygok majd és legyintek:

“Velem minden rendben! Jól vagyok…”

És felhörpintem a kávémat.

“Egyszer majd fussunk össze!” – kéred.

Pedig tudod, hogy ez nem történik meg, nem futunk össze.

Mert a mi történetünk véget ért…

[weedamka]

Szóval köszönöm magamnak, hogy vagyok. Köszönöm azt is, hogy ezt a rövid szösszenetet meg tudom most írni, mert enyhén szólva is aggódtam, hogy a folyamatos dopamin-túltermelés miatt nincs időm és lehetőségem a fraktálok mélyebb, távolabbi részeibe tekintenem. Köszönöm azt is, hogy tíz év önutálat és válaszok keresgélése miatt szépen-lassan képes vagyok önmagam elfogadására, ahol már nem kell hamis szerepeket megjátszanom, hogy valahová tartozzak, mert az énem részét képezi a nem tartozni sehová mentalitás is. 

Ilyen vagyok, ebben az életben nekem ezt dobta a gép, nekem most egyedül kell mennem ezen az úton, ahol nincsenek sem barátok, sem család, maximum néhány percig, pár óráig, egy-két sörre, egy dugásra, de a valós, igazán számító időkben magammal vagyok. A csendjeimmel vagyok. Reggelente az ágyban, amikor - ha véletlenül a hat órás alvásaimnak hála visszaalszok tíz percre - magamat rugdosom ki az ágyból, mondom el a napi imámat, a motivációs beszédemet, hogy értelmet adjak a napnak. Reggel, a fürdőszobában, a saját gondolataimmal vagyok, a saját zenéimre táncolok fogkefével a számban, és a tükörrel szemben állva a saját testképemet kedvelem, vagy éppen utálom. Reggel, úton a buszhoz, a mínusz időkben, amikor a hidegtől a saját kezemet masszírozom át, mikor nem kell máshoz igazodnom, csak magamnak mondogatom, hogy "szedd a lábad, gyorsabban odaérünk". Amikor délután a saját kesztyűmet mosom ki, hogy ne legyen nikotinszagú a cigarettától, amikor a boltban sorban állok, és pánikrohamot kapok az előttem és hátam mögött álló emberektől. És persze egésznap, amikor az irodámba húzódva, az általam választott introvertáltaknak való munkakörnek hála, fejhallgatóval a fülemen lofi mixekre programozhatok, vagy éppen az egyik megbízóm általi képet photoshoppolhatom, hiszen ezek tartják frissen az elmém. A gondolkodás.

Ezt sem köszönhetem másnak. Csakis magamnak, mert magamat ütöttem, hogy a péntek esti - azóta már régen feleslegesnek tartott - üres fecsegéssel egybekötött májromboló tevékenység helyett a tanulást és az önképzést választottam. 

És hogy miért lettem ilyen? 

Tíz évig kerestem. Nincsenek válaszok, de nem is kellenek. Erről szól. 

Hogy elfogadom. 

Hogy méla közönnyel, elmosolyodva nézek azokra, akik életvezetési tanácsokat akarnak adni, akik mintapolgárként lehetőséget éreznek arra, hogy megdorgáljanak, hogy néha iszok egy kratomot. 

Hogy az emberek nem keresnek. És tudod, egy idő után azon kaptam magam, hogy én sem keresek senkit, nem szívom magamba, és kapok ególöketet egy dicsérettől, megköszönöm, és kész, de ugyanígy nem fog több napos elmélkedést és rossz kedvet okozni egy rosszul érintő negatív megjegyzés. Mert lényegtelen. Mindenki: lényegtelen. 

Mert eleget akartam beilleszkedni, eleget kerestem másokat, eleget próbáltam mások szenvedélyeinek élni, eleget próbáltam elfogadni mások hobbiját és ezen keresztül magamat, és ugyanazt csinálni amit ők, kondizni meg focizni, meg a bevásárlólistát elemezni, meg teszkó katalógusokat olvasgatni, meg nézni a lélekölő TV-s kvízjátékokat. Mert eleget futottam.

Mert az életem döntő pillanataiban, mindig magam voltam. És köszönöm magamnak, hogy ezt mára nem mély sóhajjal, szomorral, hanem önfeledten, hálával mondhatom.

#oc

[bipolar-disorders-world]

Utálom az életem. Ami körülöttem van vagy él, minden elromlik vagy meghal :)

Valamit tuti nagyon szarul csinálok!

#magyar teen #magyar tumblr #magyar #magyar gondolat #saját gondolat #fáj #szomorú #szar az élet #család

[n-y-c-t-0-p-h-0-b-i-a]

23:43

vannak barátaim akikkel elvagyok, van családom akik szeretnek, jó jegyeim vannak, van egy boldog párkapcsolatom, álmokat szeretnék megvalósítani, építem az életem, és mégis mi történik? egyik éjszaka hirtelen egy dolog túlgondolása miatt több felesleges fájdalmas gondolat jön, én pedig marcangolom magam ezekkel egész éjszaka, és máris ott tartok hogy össze vagyok törve, sírok, elegem van mert minden sok, elmegy az önbizalmam, elkezdem gyűlölni magam és mindenkit, eszembe jutnak a mondatok amikkel mások megbántottak és ezek megállás nélkül egymás után cikáznak a fejemben. mint egy ördögi kör. és megint a kurva padlón vagyok pedig már azt hittem végre magabiztos leszek, vége lesz de megint ott tartok néhány nyomorék ember miatt akik fájdalmat okoztak a szavaikkal/tetteikkel hogy kezdhetem elölről újraépíteni a lelkivilágomat... annyira fáj és annyira ordítanék de már az sem megy... utálom ezt az elbaszott szar generációnkat, ami csomó embert idejuttat.. miért a gyökerekből van több?

#saját #fájdalom #sírás #elegem van #feladom #idegesség #düh #miért érdemlem ezt #szar vagyok #utálom magam #kurvára fáj #önbizalomhiány #gyűlölök mindenkit #idióta emberek #verbális bántalmazás #lelki fájdalom #suli #érettségi #stressz #elég #nem vagyok elég #utálom #elnyomott érzelmek #utállak #baszodjon meg mindenki #fuck this #elbaszott emberek #őszinteség #tisztelet a kivételnek #nyctophobia

[csacskamacskamocska]

Mára három gondolatkör alakult

Az egyik, hogy próbálok nem szerelmes lenni, de kurva nehéz.

A másik válasz lenne valakinek, aki egyszer régen reblogolta egy bejegyzésemet és most megint elém vetette tumbli azt a posztot. Akkor csak megbántva éreztem magam, de nem tudtam a választ. Ám a napokban olvastam: „Ha valahányszor szívességet kérnek tőled, és te gondolkodás nélkül igent mondasz, majd bosszankodsz, egész biztos, hogy szüleid tanítottak arra a szabályra, hogy senkit nem utasíthatsz el. Miért? Mert neked az sokba fog kerülni: nem fognak szeretni, elutasítanak, önzésed ára a magány lesz. Vagyis mindenekelőtt: ’Szerezz örömet!’ Ezért bárki kérését a saját igényeid elé fogod sorolni, nehogy megkapd a beígért büntetést. Pedig lenne, aki simán megértené ellenérvedet; lenne, aki elfogadna tőled egy alternatív ötletet, ami téged megkímél, neki pedig éppolyan jól megfelelne; és lenne, akinek visszatérő erőszakosságától így tudnál megszabadulni. De amíg engedelmeskedsz a ’Szerezz örömet!’ parancsnak, nincs választásod: minden kérést teljesítesz.” Vajon egy ember egy ilyen belső paranccsal, hogyan tud válni, szakítani, kilépni akár egy márgező kapcolatból is? Amúgy elárulom: nekem ezek úgy sikerülnek, hogy gyötrődve, de felvállalom, hogy gonosz vagyok. Önző, egoista. És utálom magam. Azt gondolom, ez az én rejtett énem, ami most felszínre került. Képtelen vagyok rá, hogy a saját igényeimet, a saját életem fontoságát átérezzem akkor, amikor szeretetkapcsolatban vagyok. Annyira erős ez a berögzülés. Ergo, ha a másik ember nem zsigerileg szupernagylelkű, szuperodafigyelő, akkor én kényelmetlen helyzetbe fogom kormányozni magam a kapcsolatban, amiből nem tudok kimenekülni csak az öngyűlölet árán. Aztán hosszú ideig vezeklek a bűnért amit elkövettem, hogy magamat soroltam előre. Jó sok mindent elbasztam e miatt a programozás miatt.

Nézek egy buta sorozatot. Van benne egy középkorú házaspár (is), harminc éve élnek együtt és imádják egymást. Ennek a buta kis sorozatnak a kapcsán gondolkodtam el rajta, hogy hogy is lehet ez, ha letisztogatom róla a filmes idealizmust. Ezeknek az embereknek van feladatuk a kapcsolatban, és értékesnek tartják a társuknak a kapcsolatban végzett feladatát. Erről folyamatosan biztosítják a másikat. Hogy értékes munkát végez. Pedig elég hagyományos leosztás, a nő háztartást vezet, a férfi a boltot. Egymás személyes fejlődését épp olyan fontosnak tartják, mint a sajátjukat. Bármilyen hóbortja támad valamelyikőjüknk, a másik támogatja benne. Csinál, próbáld ki, segítek. Nem sajnálják a másik dolgaira a pénzt, se az időt. Kudarc esetén is támogatás van. Alapvetően jószándékú, de nem hibátlan emberek. Pozitív életszemléletűek és az őket ért problémáka kitolják a kapcsolatból. Ez ugyanaz, mint amikor egyetlen személy mondja azt, hogy nem én vagyok hibás, hanem a világ. Itt ők ketten vannak a világgal szemben. Na, persze idealizmus ez így is, de képzeld el, hogy van valakid, aki minden döntésedet támogatja. De tényleg támogatja. Sosem kell attól tartanod, hogy majd utólag azt mondja, hogy ő megmondta, és bezzeg neki lett igaza. Sosem vagytok versenyben, hogy ki az előrelátóbb, ki az okosabb, ki tudja jobban. Segít elérni a személyes vágyaidat. Nyilván nem a trénered, vagyis a tervezgetés idején még van vagy lehet vita, de ha meghoztad a döntés, onnatól aktív támogatás van. Csuda dolog lehet ez, ha kölcsönös. Nem tudom, hogy van-e ilyen a valóságban.

#kapcsolatok #bizalom #programozás #szerezz örömet! #Ne okozz gondot! #Egymás támogatása #ideális kapcsolat #08-09

[dragan-add-az-eleted]

22:36

Fekszem az ágyon és nem tudom, hogy ürességet érzek, vagy mérhetetlen fájdalmat, mert néha semleges vagy számomra máskor pedig megöl a tudat hogy már nem vagy az életem része.

Utállak amiért ezt tetted velem és hagytad hogy elmenjek...hagytad hogy azután a szerelem után ami köztünk volt... Elmenjek és én eljöttem..

Néha hiányzol, néha pedig a pokolba kívánlak, amiért nem szerettél. Megtanítottad nekem, hogy ne higyjek el minden szarságot, amit mondanak nekem.

Igazából sokmindenre megtanítottál...

Arra, hogy legközelebb legyek óvatosabb kinek adom a szívem.

Arra, ha valami rossz és nem előre visz engem akkor azonnal engedjem el.

Arra, hogy az emberek nem változnak.

Arra, hogyan ismerjem fel a hazug szavakat.

Arra, hogy ne szeressek jobban, mint más.

És arra is, hogy a szerelem elmúlik.

Mert elmúlik...ahogyan a te szerelmed is elmúlt. Annyira fájó ezt leírni...elmúlt...pedig én veled képzeltem el mindent.

Ahogy megkéred a kezem és én a világ legboldogabb nőjeként igent mondok neked.

Ahogy az esküvőnkön folyton rálépsz majd a lábamra, mert nem tudsz táncolni.

Ahogy teherbe esek és összeveszünk a baba nevén, mert te a saját neved szeretnéd neki adni, amit én nem szeretnék.

Ahogy végig fogod a kezem miközben életet adok szerelmünk gyümölcsének.

Ahogy az én családom és a tiéd rohannak, hogy láthassák az unokájukat.

Ahogy első pillantásra szerelmes leszel a gyermekedbe.

Ahogy játszol vele...

Hogy olyannak látlak amilyennek soha...

Hogy...

Rá kell jönnöm, hogy ezek már nem fognak megtörténni. Te szerelmes leszel másba és idővel én is. Más tesz mindkettőnket boldoggá, mert mi elrontottuk. De soha nem fogom elfelejteni mennyire boldogok voltunk.

Utálom a gondolatot is, hogy más ér hozzád, hogy mást csókolsz, hogy mást hívsz úgy mint engem, hogy más fekszik a mellkasodon és hatalmas szeretkezés után és másnak a haját simogatod. Annyira sérült voltál, emlékszem senkinek nem engedted meg, hogy átöleljen éjszaka... Egy ideig nekem sem. Aztán leírhatatlanul boldoggá tett az a kérdésed, amikor oda fordultál hozzám és azt mondtad, hogy öleljelek meg mert úgy jobb. És ezután ezt minden este megkérdezted. Most is mosolygom, mert szinte hallom ahogy mondod...annyi emlék van még kristály tisztán az emlékeimben.

Te voltál a mindenem....

De el kell, hogy fogadjam, neked más jelenti majd a világot, amit te jelentettél nekem.

Annyi mindent tudnék még írni rólad...rólunk...de még egyetlen dolgot szeretnék.

Tiszta szívemből kívánom, hogy valaki úgy szeressen majd téged, ahogyan én szerettelek. 🖤🤍

#üresség