Teljes holdfogyatkozás
Egy héttel ezelőtt ilyenkor Anyák napját ünnepeltünk, rögtön azután, hogy visszaértünk Argentínából. Ahogy írtam, már útban a tengernek látszó Rio de la Plata partján lévő repülőtérre, megcsapott valami, ismeretlen helyről rám törő szomorúság. Vasárnap este leültem a gép elé megválaszolni a két hét alatt feltorlódott üzeneteket, számlákat befizetni stb., de megint előjött ez a spleen. És aztán történt valami, ami teljesen hazavágott.
Aznap este még itthon volt Rafa, másnap az Anyósom kórházba került, mert az ekkor már két hete diagnosztizált mumpsza egyre csúnyább lett. A magánkórház, amiben van, felér egy luxushotellel, ilyet még nem láttam sehol a világon. Brazília tényleg a szélsőségek non plus ultrája... És mivel errefelé más az emberek hozzáállása is, Anyósommal egy szobában felváltva tartózkodik azóta 3 gyereke a nap 24 órájában. Rafára jutnak az éjszakák.
Szóval múlt vasárnap este, ahogy a saját dolgaimat intéztem, a mellettem lévő gépen Rafa nekiállt egy új Netflix-sorozatnak (ő nagyon jó multitaskingben:) Fülhallgatóval nézte, én csak néha vetettem át egy pillantást a kamaszfilmnek tűnő alkotásra. Felirattal ment, így amikor áttekintgettem, olvashattam is, mit mondanak egymásnak a szereplők vagy éppen milyen dalszöveg hallatszik. Amikor megjelent a szenzációs Olivia Colman, kértem, hogy együtt nézzük tovább a sorozatot. 8 rész, egyenként 20-30 perces csupán, és egy webcomicon alapuló románcot mutat be, ami két fiú között alakul ki a gimiben.
Hétfőn nem tudtam szabadulni a látottaktól és a hallottaktól. Este, amikor egyedül maradtam, egy az egyben megnéztem mégegyszer a teljes sorozatot: ilyen binge-watchingra eddig nem történt példa nálam. Hajnali 3-ig bámultam ezt a kamaszoknak szánt, nagyon pozitív kicsengésű, tagadhatatlanul boldog filmsorozatot. És azóta teljesen padlón vagyok. Értetlenül nézek ki a fejemből.
Kiből ne hoztak volna ki filmek olyan emocionális válaszokat, amelyek napokig velük maradnak? De ilyen szinten és ilyen sokáig egyetlen film nem tarolt még le. Kétségbeesett internetes kereséseim között egész érzelemcunamival szembesültem: rengetegen számoltak be hasonló élményről húszas-harmincas éveikben járók (valószínűleg a platformok közönsége miatt nem volt sokkal több idősebb). És senki nem érti, hogy egy egyszerű, bűbájos tinisorozat hogy a fészkes fenébe tud olyan mélyre lökni, hogy napokig leginkább elbujdosnál a világ elől...?!
Én ezt tartom az Igazi Művészetnek. Az, amit a brit Alice Oseman kreált könyveiben és a Netflix-gárda a képi és zenei világban, olyan helyen találta el a már felnőtt queer embereket, ami nagyon sokunknál felnyitott évtizedes küzdelmek sebeit, meghozott és meg nem hozott döntések emlékeit, mélyen elhallgatott szavakat, mondatokat, egy fiatalságot, amit bárcsak lehetett volna könnyebben élni. Egy kommentelő egyenesen azt javasolja félkomolyan a Netflixnek, hogy finanszírozza a terápiás költségeket, amire szükségünk van a film után. Egy másik kommentelő mondata áll ahhoz közel, amit én is érezhetek: “It fills a hole in your heart but then you have to rewatch it constantly to keep the hole filled.”
Fogalmam sincs, honnan jött elém ez az érzés. Őrjítően komplex, úgy érzem, az egész testem sóhajtozik. 2000 óta 3 film volt az, ami betette a kaput, de ezek mindegyike igen szomorúan végződött. A huszadik születésnapomon Madonnával és Rupert Everett-tel láttam a The Next Best Thing-et, ami művészileg nem volt nagy szám, de nem is biztatott szép jövővel. A néhány évvel később kétszer is megnézett Le fate ignoranti Ferzan Özpetek olasz-török rendezőtől megölt bennem egy részt, az biztos. Nem mellékesen, amikor a Buenos Aires-i városnéző buszon az automata idegenvezető szövegek között szereplő dalok egyikeként megszólalt a Gracias a la vida - mint az úton megtudtam - az egyik leghíresebb argentin énekesnőtől, Mercedes Sosától, könnybe lábadt a szemem, mert ennek a filmnek volt betétdala más előadásában. Legutóbb pedig már a kanadai évek alatt a Call Me By Your Name után borultam meg annyira, hogy Londonig menekültem, hogy a legközelebb élő barátaimmal végigmenjek életem értelmén (erről az útról már ebben a blogban is beszámoltam 2018 márciusában).
Nem véletlenül nem szeretem a mozit. Olyan traumatikus élményeket tud nekem okozni, amiről lehet, tényleg pszichológussal kellene beszélgetnem. Mindenesetre beszélgettem veletek eleget a héten, ami nekem mindig a legjobb terápia. Ti ismertek, ti tudtok engem 10, 20 éve, nem kell elölről kezdenem. Mindannyian küzdünk, hiszen ahogy André Gide írta, akinek nagy szerepe van abban, hogy kamaszkoromban tudtam hová kapaszkodni: “Az a mód, ahogyan a látszatok világa ránk erőlteti magát, s ahogyan mi megpróbáljuk a külső világra erőltetni egyéni értelmezésünket - ez életünk drámája.” Kétségtelenül.
Talán igazi luxus 2022-ben háború és klímkatasztrófa idején múltbeli traumáimmal foglalkozni, miközben kitartó és harmonikus párkapcsolatban élek 12 esztendeje, olyan helyekre jutok el, amelyek csak földrajz- és történelemkönyvekben jöttek elém eddig. Szeretek és szeretve vagyok akkor is, ha távol. Tartalmas és szép gyerekkorom volt, az a hat kamasz év, amit a gimnáziumban töltöttem kiváló társaimmal és tanáraimmal, minden lehetőséget megadott nekem - nagyon korán az lehettem, aki szerettem volna. Talán a családi őszinteség elől nem szabadott volna Pestig rohannom. Ez utóbbit ma már másként csinálnám. De az elutasítástól való zsibbasztó félelem ott lapul(t) mindig, és minden egyes mély beszélgetésre hosszú ideig és minden eshetőséget végigzongorázva készültem veletek. Amikor végre a családdal is megismertettem Rafaelt, 30 éves voltam és összecsomagoltam egy táskányi ruhát arra az esetre, ha nem szeretnék egy fedél alatt velem tölteni az aznap éjszakát. Nem miattuk, hanem miattam.
Valószínűleg mosolyogtok majd rajtam, ha nekiálltok megnézni a sorozatot. Nagy részeteknek nem mond annál többet majd, mint ami: romantikus tinisorozat tinikkel a XXI. század elején. De mutassátok meg gyerekeiteknek, a most felnövő nemzedéknek, hogy legalább náluk ne legyen az (ön)elfogadásból trauma. Bőven vár más feladat a XXI. században rájuk. És köszönök mindent nektek. Nektek, akik mindig is úgy szerettetek, amilyen vagyok. Talán nem is sejtitek, de ezzel megmentettetek egy életet. Mindjárt kezdődik a teljes holdfogyatkozás.
Heartstopper a Netflixen Joe Locke és Kit Connor főszereplésével Euros Lyn rendezésében.
3 notes
·
View notes
csudálatos filmek!
Jajj, annyi élmény van! Süt a nap, teszek-veszek, főzök, a viccespörgetős Viledával felmosok – és élvezem! Társasjátékozunk (Everdell), NYERTEM:
…felolvasok fiamnak (Harry Potter 5.), futunk:
istenbizonyíték ez a gyerek
…leányomat kikérdezem Odüsszeiából, eposzi kellékek és hexameter… de az mi, az a formája, oké, de mi? Egy SORfajta. Közben remek barátságokat ápolgatok, olyan is van közte, hogy…
View On WordPress
0 notes
4+1 tipp: ezekkel az élményajándékokkal biztos a siker karácsonykor
4+1 tipp: ezekkel az élményajándékokkal biztos a siker karácsonykor
Bár decembernek mindenekelőtt az ünnepekről és a meghitt pillanatokról kell szólnia, az előkészületek miatt néha feszültnek érezhetjük magunkat. Többek között az is örökzöld problémának számít, hogy párunk, családtagunk vagy barátunk vajon milyen ajándéknak örülne. A jó hír, hogy ma már rengeteg hasznos ötletet gyűjthetünk a világhálón, és a vásárlást is intézhetjük online – emlékeztet rá a…
View On WordPress
0 notes
Egy zene 1000 emlék, ugye?
De mivan a tárgyakkal? Helyekkel? Tettekkel?
Egy zene sok mindent elmondd, de a többi felülmúlhatlan..
Egy pad, ahol sokat ültetek
Egy utca, ahol megfogta a kezed
Egy sör, amit ittatok
Egy bulizóhely, ahol jól éreztétek magatokat
Egy kocsma, ahova mindig mentetek
Egy film, amit együtt néztetek
Legyen szó, szerelemről és barátokról, ezek nagyon sokat számítanak
81 notes
·
View notes