Reménykedtem és hittem , hogy minden a helyére kerül . Sok sírás és boldogtalan nap van mögöttem . De úgy éreztem ,hogy lassan célba érek . Jelentem célba értem és a mosolyt senki nem tudja letörölni az arcomról .🥰
Miért van az, hogy minden csak egy ideig tart? Mármint én most azokról a dolgokról beszélek, ami egy kicsit is örömöt okoz, és ami segít túlélni legalább egy kicsit a nehéz mindennapokat....Na annak miért kell vége lennie? Ez annyira elszomorító....mert ha az ember elveszíti még azt az egy kis örömöt is, akkor mibe kapaszkodjon?
Apró örömök: két ráma a 19. század végéről, eredeti, intakt laparannyozással és ezüstözéssel*, plusz egy századfordulós fényképkeret, amibe pont van egy fotóobsitom.
*a probléma ezekkel az, hogy amikor elcsúnyult a felület (=összeszarták a legyek), akkor leküldték még az utolsó szatócsboltban is kapható, vízüvegben oldódó "aranyporral" (púderbronz, pár év alatt leoxidálódik, és ilyen ótvar zöldesbarnás rézszínű lesz). Na ezt házilag lehetetlen úgy eltávolítani, hogy az eredeti felület ne sérüljön.
Apró örömök az életben: ma teljes tíz légzésig megtartottam a testsúlyomat miközben törökülésben megemeltem magam. Mondjuk a lábamat még nem tudom elemelni a talajtól, de csak idő kérdése.
én sem vagyok az.
Persze, kicsit igen. Kicsit mindenki az, mert mindenki fohászkodik néha azért, hogy valami nélküle oldódjon meg.
De a legfontosabb, hogy ha létezik bármi, ami több mint emberi, annak kutya mindegy hogy mit csinálunk, mert nem emberi léptékkel mér. Így aztán, az egyetlen amit tehetünk, hogy igyekszünk a saját idealizmusunk vonalán élni az életünket. Kinek mi, mindegy, mert akkor is része az egyetemes társasjátéknak.
Amúgy én szeretem is ezt a témát, a porszem a sivatag homokjában, az apró kicsi rész, aminek fogalma nincs róla, hogy nélküle nem lenne homokdomb, nem lenne sivatag, se oázis a sivatagban, nem lenne semmi. Mondjuk a többiek nélkül se, de tényleg nem tudhatod, hogy az életed minek a része, mi az ami azért van, mert te vagy.
Szeretem ezeket a sztorikat, hogy ha nem születtél volna meg...
és végül kiderül, hogy annyi az egész, hogy akkor száz év múlva egy játszótéri padon egy kisfiú, aki nem rokonod, és akit sosem ismertél, nem szopogathatna kakasos nyalókát... de akkor is vannak dolgok, amik csak azért vannak, mert vagy, és mert mások életének része voltál.
Az már egy más kérdés, hogy te magad ezeket a kicsiségeket tudod-e értékelni, és látod-e benne a világmindenséget, az egymásra ható, egymásból következő dolgok végtelen láncolatát téren és időn át, mert az első Mars-kolónia meg az első űrhajó ami utasaival túljut a naprendszerünkön, az mind nem jött volna létre a porszem nélkül a sivatagban.
Amúgy, nekem mindegy miben hiszel.
Én is csak egy porszem vagyok.
Ha elindulok, talán jön velem az egész homokdomb. Ha buta lennék, még azt is hihetném, hogy miattam.
Azt sem tudhatod, melyik marék homokból olvasztják majd annak az űrhajónak az üvegét. Vagy a kémcsövet, amiben valami csoda fogan.
Vagy az urnádat.
De nem is akarok ilyen dramatikus lenni. Valójában nagyon nehéz dolog minden egyes nap azt az oldalt választani ahol a pohár félig tele. Nagyon nehéz napi szinten értelmet adni az életnek úgy, hogy közben tudod, hogy felfoghatatlanul kicsi és felejthető része vagy az egésznek. És néha jó mindezek miatt zokogni valakinek, aki épp úgy tudja, mint te.
Csodás dolog az elme. Képes a pillanat örömeiben élni és képes terveket szőni minden kiszámíthatatlanság és reménytelenség, minden valószínűsíthető boldogtalanság ellenére. Mert hátha... meg ott vannak, azok a pici örömök... és az érzés, amikor szeretni tudsz. Az jó. Az finom!