#realitások

[csacskamacskamocska]

Nem baj, ha nem vagy hívő

én sem vagyok az. Persze, kicsit igen. Kicsit mindenki az, mert mindenki fohászkodik néha azért, hogy valami nélküle oldódjon meg. De a legfontosabb, hogy ha létezik bármi, ami több mint emberi, annak kutya mindegy hogy mit csinálunk, mert nem emberi léptékkel mér. Így aztán, az egyetlen amit tehetünk, hogy igyekszünk a saját idealizmusunk vonalán élni az életünket. Kinek mi, mindegy, mert akkor is része az egyetemes társasjátéknak. Amúgy én szeretem is ezt a témát, a porszem a sivatag homokjában, az apró kicsi rész, aminek fogalma nincs róla, hogy nélküle nem lenne homokdomb, nem lenne sivatag, se oázis a sivatagban, nem lenne semmi. Mondjuk a többiek nélkül se, de tényleg nem tudhatod, hogy az életed minek a része, mi az ami azért van, mert te vagy. Szeretem ezeket a sztorikat, hogy ha nem születtél volna meg... és végül kiderül, hogy annyi az egész, hogy akkor száz év múlva egy játszótéri padon egy kisfiú, aki nem rokonod, és akit sosem ismertél, nem szopogathatna kakasos nyalókát... de akkor is vannak dolgok, amik csak azért vannak, mert vagy, és mert mások életének része voltál. Az már egy más kérdés, hogy te magad ezeket a kicsiségeket tudod-e értékelni, és látod-e benne a világmindenséget, az egymásra ható, egymásból következő dolgok végtelen láncolatát téren és időn át, mert az első Mars-kolónia meg az első űrhajó ami utasaival túljut a naprendszerünkön, az mind nem jött volna létre a porszem nélkül a sivatagban. Amúgy, nekem mindegy miben hiszel. Én is csak egy porszem vagyok. Ha elindulok, talán jön velem az egész homokdomb. Ha buta lennék, még azt is hihetném, hogy miattam. Azt sem tudhatod, melyik marék homokból olvasztják majd annak az űrhajónak az üvegét. Vagy a kémcsövet, amiben valami csoda fogan. Vagy az urnádat. De nem is akarok ilyen dramatikus lenni. Valójában nagyon nehéz dolog minden egyes nap azt az oldalt választani ahol a pohár félig tele. Nagyon nehéz napi szinten értelmet adni az életnek úgy, hogy közben tudod, hogy felfoghatatlanul kicsi és felejthető része vagy az egésznek. És néha jó mindezek miatt zokogni valakinek, aki épp úgy tudja, mint te. Csodás dolog az elme. Képes a pillanat örömeiben élni és képes terveket szőni minden kiszámíthatatlanság és reménytelenség, minden valószínűsíthető boldogtalanság ellenére. Mert hátha... meg ott vannak, azok a pici örömök... és az érzés, amikor szeretni tudsz. Az jó. Az finom!

#hit #realitások #nem realitások #03-04

[keresztyandras]

A nagy téveszme

John J. Mearsheimer A nagy téveszme – Liberális álmok és nemzetközi realitások könyvismertető >Csikvári András >John J. Mearsheimer chicagói professzor 2022 november elején Budapesten járt, könyvének magyar nyelvű kiadása alkalmából. Ez idő alatt fogadta őt Orbán Viktor, előadást tartott és interjút adott az MTV1 48 című műsorában. Ez a kitüntetett figyelem nyilván nem pusztán a könyvének szól,…

View On WordPress

#Csikvári András #könyv #Mearsheimer a liberalizmus tévedése #Századvég

[lassu-a-netem]

A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a realitásoknak nincs tavasza, csak füstk��dje és korma. Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét... Az elfogadott realitásban csak törpék vannak és törpébbek. A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján.

A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a realitásoknak nincs tavasza, csak füstködje és korma. Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét… Az elfogadott realitásban csak törpék vannak és törpébbek.

A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján.

„Elfogadni a realitásokat” – jó évtizede áramlik oda-vissza ez a politikai jelszó a telekommunikáció szennyezett és itt-ott eldugaszolt csatornáiban. A mindennapi ember pedig, aki hallja ezt, és aki kénytelen együtt élni az úgynevezett realitásokkal, hiszen tetemes részüket ő maga hozta létre mint termelő erő vagy mint sztrájkoló hazafi, egyre gyámoltalanabb lesz ettől a rossz szagú áramlástól. A fülének éppen az a szokatlan, hogy most erre biztatják. Eleddig éppen fordítva volt. Minden valamire való fórumról azt a felszólítást hallotta, hogy ne fogadja el a realitást, hanem változtassa meg a világot, teremtsen jobbat.

Az következik ebből, hogy feltétlenül rosszhiszeműnek kell tartanunk mindazokat a központokat, ahonnan ma a realitások elfogadásának szükségszerűségét hirdetik? Nem. Annál is inkább nem, mert a realitások elfogadását a hirdető hatalmak magukra nézve is kötelezőnek tartják. S még azt a tényt is nehéz elvitatni tőlük, hogy egy olyan bölcsességet ajánlanak, ami régi idők óta benne van a történelemben. Olyan ez, mint valami jóindulatú figyelmeztetés: ne tessék fejjel a falnak menni. Az emberiség mindig is együtt élt realitásaival. A polgári vagy a paraszti élet józanságát mindig is jellemezte a lehetőségek pontos számbavétele, az „addig nyújtózz, ameddig a takaró ér” filozófiájának elfogadása.

Ez a mostani realitásjelző azonban más jellegű.

Ez egy lefegyverző jelszó. A kezdeményezőkészséget akarja elvenni az embertől, akire ráirányítják. Együtt élni a realitásokkal ma a szabadság hiányának különböző fokozatait jelenti.

Együtt élni a realitásokkal ma önfeladást jelent. Olyan súlyos korlátozottságok halmazát, ami már végzetes lehet az emberi természetre nézve.

A realitás az, hogy az ember beteg?

Európa nagyon beteg?

Hát, igen. A mai ember realitása az, hogy elhízott szívével nem lehet alpinista, visszeres műlábával nem lehet futóbajnok, kábítószeres agyával nem lehet fejszámoló művész. Ez a realitás. Tehetünk szép sétákat kies parkokban, örvendezhetünk atlétáink sikereinek a televízióban, és jegyet válthatunk a cirkuszba, ahol a fejszámoló művész produkálja magát. De a teljes élettől, a cselekvéstől, a csúcsok meghódításától megfoszt bennünket az a realitás, amit elfogadtunk.

A realitás, ahogy ma átéljük, egész nemzetekre, földrészekre és a nemzedékek sorára telepszik rá. Mint egy súlyos, vastag felhőtakaró, ami egész tavaszokra és egész nyarakra takarja el a napot. Igen, barátaim, a realitásoknak nincs tavasza, csak füstködje és korma.

Pedig az emberiséget, ha vitte előre valami, csak az vitte, hogy nem fogadta el a realitásokat. Hogy mindig támadtak olyan célkitűzők, akik nem fogadták el az elfogadhatatlant, és a milliók, ha sokszor csak lassan és vonakodva is, az ő elszánt mozdulataikat követték, mígnem végül a társadalom legkisebb sejtje is kikelt önmaga realitásából, és megpróbálta megalkotni a maga ideális jövőjét.

Mindabban, ami ma történik a világban, vagy talán legyünk szerényebbek, Európa életében, az a legszörnyűbb, hogy a történelemnek ez az eddig működő napenergiája kihunyni látszik. A realitás elfogadása – megmerevedés. A világ belebénul az elfogadott realitásba.

A Nyugat, ahogy innen látszik – valljuk be: irigylően sóvár szemmel –, a Pénz bűvöletében élő, önkielégítő társadalommá vált, s mintha teljesen elherdálta volna azt az egykori képességét, hogy a társadalomszervezés mintájává váljék. Az árubőség nem azonos az ember felszabadításával, és a liberális demokrácia sem sokkal több egy könnyed francia szalonvígjátéknál egy olyan ember szemében, aki a rivaldán túlról nézi, és aki vérrel váltotta meg a jegyét az előadásra. Nekünk itt úgy tűnik – meglehet tévedünk –, hogy a Nyugat erőit az önfenntartás gondjai kötik le, s amit még szét tud sugározni a világba, az egy divatcikk: a „fogyasztói ember”. Erkölcsileg tulajdonképpen csak egy szánalmas negatívum. S ha pedig – eliszonyodva – más irányba néz az ember, délnek, keletnek, akkor éhezést lát, nyomort és kiszolgáltatottságot. S hiába bizonyítja be a közgazdász, hogy a kettő között nincs okozati összefüggés, a keresztény lélek – Európa fundamentuma – nem fogadhatja el a jóléti társadalomnak ezt a kegyetlen díszletét.

Ma már Nyugaton nem készül új életprogram. Ma már a Nyugat sem tud hivatást ajánlani fiainak. Nem születik új társadalomminta, nem tör fel új eszme. Ma már a Nyugat nem kezdeményező fél.

Ez ellen azt szokás ellenvetni, hogy ez azért van, mert a század vezéreszméi mérhetetlen pusztulást okoztak. Ez igaz. Csakhogy a visszája még nincs felmérve, az, hogy mekkora pusztítást okoz az eszme nélküli élet, az elfogadott realitás. Ez talán nem is azzal pusztít, hogy megöli az élőket, hanem azzal, hogy nem is engedi megszületni a megszületendőket. Meg azzal, hogy az egyes ember életteljesítményeit leredukálja.

A Kelet, benne most már a mi közép-európai térségünk is, vagyis az ún. szocializmus a maga szörnyű sebeinek az eltakargatásával és nyaldosásával van elfoglalva. Nézzünk szembe a tényekkel: a század nagy tragédiája, amely eddig, ameddig még volt remény a be nem következésére, a nemzedékek sorának adott élethivatást, reményt az üdvözülésre, mégiscsak itt következett be azzal, hogy az új és jobb társadalom megalkotásának reménye szertefoszlott.

Ez a tragédia milliók életét fullasztotta értelmetlenségbe.

Itt ez a realitás. S hozzá még a nyomor és a kiszolgáltatottság realitása. A napról napra élés állatiassága.

S minden égtáj és minden társadalmi formáció közül talán itt, Közép-Európában látszik meg leginkább, hogy mivel jár az emberre és a társadalomra nézve, ha beletörődik a realitásokba. Magyarország, amely szabadságharcai és forradalmai révén éppen arról volt híres, hogy időnként megkérdőjelezte a realitásokat, a szörnyű megleckéztetés, a magára hagyatottság keserű tapasztalata után most élen jár a realitás elfogadásának üzletkötésében. S lám, ezzel együtt listavezető a népesség-fogyásban, az öngyilkosságban, az alkoholizmusban és a vicctermelő kedvetlenségben. Aki itt jól körülnéz, láthatja, hogy milyen pillanatnyi anyagi és szolgáltatásbeli előnyökkel jár a realitás elfogadása, s egyben azt is, hogy az emberi természet milyen súlyos deformálódásaival is. Az AIDS-vírusnak itt még alig van áldozata, annál több a realitás-vírusnak.

Aligha tehetünk hát bölcsebbet és tisztességesebbet annál, mint hogy egy kulturális konferencia kapcsán, amelyik a politikai realitások alapján a kulturális együttműködés lehetőségeit kutatja, rámutatunk arra a veszélyre, ami a politikai realitások mindenható szükségszerűségekként való tudomásulvételéből származik.

A realitás elfogadása maradjon meg egyszer s mindenkorra a politikai tárgyalóasztalokon. Mi pedig lépjünk át rajta.

Mert a realitás elfogadása számunkra legrövidebb út a végső elsivárosodáshoz. És ugyanakkor szögezzük le, hogy nem igaz az a tétel, miszerint a végső katasztrófát csak a realitások elfogadásával lehet elkerülni. Már csak azért sem, mert az elsivárosodás is végső katasztrófa.

Epiktetoszra, a sztoikus bölcselőre hivatkozunk. Elődjét, példaképét, Diogenészt idézte, amikor leírta: „Egyetlen eszköz van a szabadság elérésére: ha készek vagyunk meghalni”.

Igen, a realitás elfogadása a ridegebb kontraszelekció, amelyik szép lassan megfosztja hőseitől, szentjeitől, mártírjaitól, apostolaitól és költőitől az emberiséget. A realitásban nincs Shakespeare, nincs Goethe, nincs Victor Hugo, nincs Tolsztoj és nincs Petőfi Sándor.

Az elfogadott realitásban csak törpék vannak és törpébbek.

A Szellem nem lehet gályarab a realitás kalózhajóján. (1986)

[elfelejtettversszak2017]

Számodra milyen a tökéletes kapcsolat? Neked milyen a "tökéletes" társ?:)

Szerintem egy kapcsolatban pont az a tökéletes, hogy vannak benne tökéletlenségek. Természetesen mindenki egy tökéletes kapcsolatra vágyik. Viszont aki már bele kerül egy kapcsolatba, vagy túl van jó pár kapcsolatán tudja, hogy hiába vannak elképzeléseink egy tökéletes kapcsolatról, a valóságban nem mindig minden tökéletesen valósulhat meg. Így én a számomra ideális kapcsolatról írnék most. Egy ilyen kapcsolatban:

A páromnak MINDIG VAN ideje rám. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy legyünk együtt 0-24-Ben. Szükséges néha és kell is egy kis tért hagyni a másiknak.

Minden nap MEGDÍCSÉR, még akkor is, ha véleménye nem változott szépségemről.

Megvigasztal ha rossz napom volt.

Nem hagy egyedül, még akkor sem, amikor azt mondom, hogy egy kis magányra vágyok. Mert tudja, hogy ilyenkor van a leginkább szükségem rá.

Tisztel engem.

Alázatos.

Érett Férfiként, és nem fellángoló kisfiúként viselkedik velem.

És ami a legfontosabb, hogy MINDENNÉL JOBBAN SZERET ENGEM, akkor is ha nehéz időszakjainkat éljük.

Írhattam ide volna még olyat, hogy a randikon rózsával vár, és éjjel 2-kor is képes hirtelen megjelenni, csak azért mert hiányzok neki. De szerettem volna, és szeretnék is mindig a realitások talaján maradni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem szoktam álmodozni ilyenekről, hiszen álmodozni szabad és néha kell is.

Köszönöm szépen a kreatív kérdést neked, és ami érdekel titeket, ne tartsátok magamban, kérdezzetek,nagyon szívesen válaszolok bárkinek.✨ További csodálatos napot MINDENKINEK!

[algebraicvarietyshow]

ez egy elég jó összefoglaló. igazából warren tervében a kockázatot én sem ott látom, hogy nem működne - nyilván helyenként kicsit optimisták a számításai, lehet, hogy végül nem lenne megúszható egy mérsékelt, a középosztályt is terhelő adó (végülis a mi remek single-payer rendszerünkben is van ilyen járulék). de az emberek azért nem teljesen hülyék, és ha azt látják, hogy ez cserébe az egészségbiztosításért kifizetett prémiumok eltűnésével jár, akkor az talán elfogadható lesz majd (persze nyilván hatalmas republikánus propagandagépezet próbálná lejáratni). 

a kockázat ott van, hogy valahonnan kell valahova eljutni, és nem mindegy, hogy mi épült eddig ki. amerikában van egy iszonyatos nagyra nőtt egészségbiztosítási ipar (ami nyilván szabályozásra szorulna), amit egyik napról a másikra le kéne nullázni. nem tudom, hogy ez megvalósíthatatlan-e, de az biztos, hogy elég sok érdeket sért, hiszen elég sokan dolgoznak benne. arról nem beszélve, hogy a költségek egy jelentős része az orvosokra, kórházakra, tehát magára a szolgáltatásra megy el, és egyáltalán nem biztos, hogy ők szó nélkül tűrnék, hogy rajtuk is csökkentsék a költségeket. (természetesen lehet azt mondani, hogy túl sokat keresnek már most is az orvosok amerikában, de akkor vegyük hozzá, hogy milyen költségű az orvosi képzés, milyen eladósodottsággal jár, mire valaki végigcsinálja, és akkor mindjárt ott vagyunk, hogy rövid úton az oktatást is meg kéne reformálni.) és persze az orvosoknak eszközeik is vannak, a magánpraxisokat nyilván nem lehetne a szabad vállalkozás hazájában betiltani, a fizetőképes kereslet meglenne rá, és aztán könnyen megint a két különböző csomagos egészségügynél lennénk. szóval call me a skeptic, persze nem vagyok egészségügyi szakértő, olvastam pár cikket erről és kész, illetve tudom kb mik a realitások az amerikai politikában. de hát az is igaz, hogy időnként kell a nagy megrázkódtatás, végülis kétszer már az elmúlt száz évben voltak ilyenek (fdr és johnson elnöksége), amik hirtelen és érezhető reformokhoz vezettek. meglátjuk.

[atlatszo]

#usa #donald trump #robert mueller #vageszblog

[macskabuzi]

"munkaeropiaci realitasok nyoman nekem nem muszaj mindenaron megegyeznem" - milyen munkaerőpiaci realitások? sokan nem válaszolnak még mindig? az elég geciség nem?

Munkaeropiaci realitas: kitartassal es tanulassal talalok szamomra megfelelo allasokat(kaptam multkor itt tumblin hasznos tanacsokat amiket hasznositok), van ahonnan tavaszra van igeretem egyuttmukodesre (persze megtanultam igeretekre nem epitek amig nincs valami nyomtatott formaban), viszont a jelenlegi munkaltatom az elvart hozzaallast meg skillsetet itt szegeden nehezen talaljak meg, mert az ezen területen mozgo cegek sokkal altalanosabban bp es kornyekere vannak csoportosulva.

A visszairas gyakorisaga valtozo. Attol is fugg milyen platformon jelentkezel pl, hogy szolnak-e arrol, hogy bocs nem kellettel.

En alapvetoen optimista vagyok, meg a jelenlegi helyen is olyan konstrukciot sikerult kialkudni amivel nincs gond ha itt maradok 1 evet.

#ask #anon

[metalindex-hu]

Dread Sovereign – Alchemical Warfare (2021)

Dread Sovereign – Alchemical Warfare (2021) - http://metalindex.hu/2021/01/07/dread-sovereign-alchemical-warfare-2021/ -

Évek távlatából, utólagosan nézve érdekes módon már nem is tűnik annyira erősnek a Dread Sovereign bemutatkozó lemeze, amiről még 2014-ben volt szerencsém értekezni. Ettül függetlenül az All Hell’s Martyrs néhány dala még manapság is gyakran forog, mivel a lelkesedés nem múlt el a csapat iránt. Ritka dolog ugyanis, hogy egy úgymond ismert előadó, befutott zenész, olyan underground témához, tiltott gyümölcshöz nyúl, mint a doom metal. Ennek a műfajnak az egyszerűségében rejlik a szépsége: vagy tudsz a rendelkezésedre álló szűkös eszköztárból jó dalt kreálni vagy béna vagy hozzá. Nem lehet sumákolni, maszatolni, művészi álca mögé bújni: vagy jó amit csinálsz, vagy pocsék. Ez azonnal kiadja magát. Ezzel kellett szembesülnie ugyanakkor második nekifutásra Nemtheanga csapatának, mivel a folytatásban érkező For Doom The Bell Tolls címe ellenére sem nagyon tartalmazta azt, amit mi rajongók elsőre bekajáltunk: két-három nagy esély szerint lemaradt dalból és egy csomó sallangból második lemezt akartak gyártani. Ez olyan sikert aratott, hogy a Ván Records szépen kihátrált mögülük és az elégedetlen hangok miatt napokon belül ingyen hozzáférhetővé tették a végeredményt, amire igazából már nem is volt kíváncsi senki. Ilyen előzmények és hosszú hallgatás után azonban úgy néz ki, a Dread Sovereign története tovább fog gördülni és a pofon ellenére is igazán nagy várakozással álltam az Alchemical Warfare elé, hátha visszahozza azt a röpke mágiát, azt a varázslatot, amit néhány pillanatra elsőosztályú módon tudott prezentálni bemutatkozása alkalmával. Ugyanakkor az elvárásaimat szépen, okosan takaréklángra állítottam és elhatároztam, hogy egy tisztességes lemeznek is örülni fogok. Hiszen mégiscsak most fog kiderülni, hogy az egész zenekar egy ügyes blöff volt-e, vagy tényleg számba vehető zenekar a műfajában.

Menjünk szépen sorban. A borító stílusa ugyanaz: középkorra emlékeztető metszet szerűség színes kivitelben. Ezúttal azonban a kizsigerelés és egyéb kínzások helyébe az alkímia ördögi tudománya állt. Itt nincs változás, a lemez hosszában azonban első pillantásra van. Míg az előző “lemezt” alig tudták fél órával megpakolni, ami ugye alapvetően olyan gyanús egy doom metal album esetében mint Derricknek a véres kés, most 52 perc környékén állapítja meg a játékidőt a kijelző. Ezen hosszabb és rövidebb tételek egyaránt osztozkodnak egyetlen perctől egészen tízig. Mi sem természetesebb: a legrövidebb az intróként szolgáló A Curse On Men, amiben egy rajzfilmes boszorkány motyog valamit ilyesztőnek szánt zörejek közt. Elhessegetve azonban a komolyan vehetetlenség csíráit nekiveselkedtem a leghosszabb tételnek, ami rögtön a másodikként érkező She Wolves Of The Savage Season. Szép lassan építkező, különösebb kapszkodót nem nyújtó témái ellenére a hangulatot végre meghozta és az sem vett el belőle, amikor a zene felgyorsult. Ez még nagyon az eleje, még bármi lehet belőle, mondtam magamnak a 3-4 perc környékén, mert a várva várt énekhang is megérkezett. Nemtheanga igazán “Primordialosan”, agresszívabban kezdte el szórni az átkokat, mint eddig bármikor, de egyedi hangszíne szerencsére nem kopott meg. Ettől függetlenül vártam azt a fajta morbid, felsőbbrendűséget sugárzó nyávogást, amit korábban produkált. A dal lassan heavy metal tempóig gyorsult, kaptunk egy közepesen érdekes, rövid refrént és már csak három perc van hátra. Ha az új lemez első részét menteni akarják, hát most kell nagyot dobni: lassulunk egyet végre. A hosszú ideje várt rendes riff meghozza a mágiát, a torz gitárnyújtások pedig azt a hangulatot, mellyel a Dread Sovereing felhívta magára a figyelmet. Aztán véget ért a dal…

Na mindegy, legalább nem hagyom itt egyetlen tétel után. Innen már csak felfelé vezethet az út, amit a The Great Beast We Serve menetelős heavy/doomja is alátámasztott. Főszereplőnk is elkezdett ténylegesen énekelni, hozni tipikus megoldásait. Oké, tudom, a hohohózós kórus és a furán tördelt refrén nem engedi meg, hogy a dal szárnyaljon, de így is a kellemes kategóriába tudnám sorolni. Érzem, hogy közel a cél és a következő monstrum meghozza nekünk a várva várt félelmetes doomot…

Ennek megfelelően ráérősen, baljóslatúan kezdődik a Nature Is The Devil’s Church, aminek ismételt tempóváltása kezdetben negatív érzéseket hozott magával, de most mégis egy jól sikerült dalról kell írnom nektek. A szerzeménynek íve van, néhány fogós témája és nagyon jó kis befejezése, ahogy alámerül a végzetben. Megelevenedik a zenekar sajátos pszichedelikus világa is, amire már rég nem volt példa, bár a tényleges gitárszólókat kiváltó lassú nyúzások kezdenek nagyon unalmassá válni, kapaszkodót nyújtó riffeket pedig alig kapunk. Sajnos a hozzá készült videó már elég elcsépelt: Häxan c. némafilmből részleteket bejátszani még mindig? Boldog-boldogtalan okkult zenekar megtette már.

A nyerő széria azért folytatódik a Her Master’s Voice esetében is, ahol érdekes módon használják fel a stílus által nyújtotta lehetőségeket: a banda egyértelműen kísérletezik a hagyományos doommal és egy egészen fogós dalt raknak össze úgy, hogy annak egyénisége is legyen. Ezek után az alig egy perces Viral Tombnak semmi értelme és sajnos a Devil’s Bane sem lesz sokkal több, mint egy jó kis múltidéző heavy metal nóta. Itt azonban hallani véltem a 80-as évek black metalt inspiráló zenekarainak hatását is, ami meglepni nem tudott, de kifejezetten tetszett, mert a hangzás azért nagyon el lett találva.

Ha már fekete fém, akkor elérkezünk az utolsó előtti Ruin Upon The Temple Mounthoz, ami annak ellenére, hogy 2-3 percet szemrebbenés nélkül lecsíphetnénk belőle, a lemez legegyedibb tétele. Erős atmoszféra, változatos ének, sátáni eljövetel és igazi okkult hangulat jellemzi, ahogy azt már jó ideje várjuk. A lemez végére még kerül egy kis “fan service” NWOBHM/speed/thrash keverék is a You Don’t Move Me (I Don’t Give A Fuck) képében, hogy azok, akik nem hallottak metalt a Venomon és Hellhammeren kívül a 80-as években, ódákat zenghessenek róla. Elég átlátszó a szándék, már csak a vokál miatt, de azt nem vitathatjuk el, hogy dögös szám lett!

Mivel most a Metal Blade égisze alá kerültek, kíváncsi leszek, milyen cikkek születnek majd az Alchemical Warfare dalcsokráról, bár eddig csak egybe futottam bele. Ott hagytam abba az olvasását, amikor a Reverend Bizarre utódjának kezdte el emlegetni a produkciót az író néhány sor után, valamint januárban szerette volna megelőlegezni az év doom metal albuma címet… Nem akarok ünneprontó lenni, de ha a régóta esedékes Count Raven lemez befut 2021-ben és fele olyan jó lesz, mint eddig bármelyik anyaguk, idén már nem sok indulónak lesz esélye… Én megpróbálok a realitások talján mozogva értékelni: nem érdekel, hogy mennyire hiteles tagok és egyébként rohadt jó zenészek alkotják ezt a csapatot, az Alchemical Warfare most sem egy hibátlan album, amit bárkinek odaadnék, ha egy jó okkult heavy/doom lemezt akarnék mutatni neki (itt rögtön beugrott, hogy Argus, Magic Circle vagy The Lamp Of Thoth lenne első alkalommal, majd jöhetnének a műfaj csúcsán ülő olaszok). Pedig mindenhol így hirdetik annak ellenére, hogy a hosszú dalok jelentős részét lapos, pszichedelikusnak szánt részek teszik ki, akadnak teljesen céltalan megoldások és szösszenetek, a művészkedés mögött pedig szépen felsejlik az útkeresés és a dalszerzés gyengeségei. Ami nem vitatható el, az a hangszeres játék és a ritka jó hangzás, valamint akadtak erősebb momentumai a végeredménynek még akkor is, ha a lemez dalai különösebb kohéziót nem mutatnak. A doomot nem lehet “megreformálni” azzal, hogy felgyorsítjuk, mert elveszti az erejét (a pokol ingájából sem lehet ventilátort gyártani), néhány tételben azonban hallani olyan egyedi megoldásokat, melyek a már ismert sablonokból képesek friss megoldásokat szülni. Ha ezekből többet kapnánk úgy, hogy nem veszik el a lényeg, nem múltidéző zászlólobogtatás és mellveregetés sülne ki belőle, na akkor mernék olyan nevet leírni, mint amiket sok helyen majd emlegetnek velük kapcsolatban…

Hallgassátok meg a lemezt, hiszen napokon belül megjelenik és tényleg sokkal jobb, mint az elődje, de az én részemről ez csak kimászás a gödörből, a hegycsúcs még nagyon messze van…

[csacskamacskamocska]

Ki tudja mi lesz, de jó ez

Tucatszám jutnak eszembe ötletek, vállalkozások amikbe bele kéne/lehetne kezdeni. Aztán nagyon sok pár nap alatt kihullik a realitások rostáján. Mások meg megvalósulnak. De minden ötletre csinálok komoly terveket, leírásokat, költségtervezetet, szedek össze millió információt hozzá. Amibe legtöbbször belebukom az az, hogy az ötleten és az ötletért lekesedésen túl engem nem igazán köt le a csinálás része. Vagyis annyira nem vagyok szerelmes az ötleteimbe. Ha végiggondolom, hogy és akkor minden nap... és akkor csak ez... és akkor az emberek, és akkor a bosszankodás és akkor a beszállítók, az alkalmazottak, a valami... szóval akkor úgy érzem, hogy az újabb ötletek kitalálása sokkal jobban vonz. Csak kevés van amire úgy érzem nem akarja az egész életem, úgyhogy megcsinálom. Láttam ahogy az anyám életét felzabálta a vállalkozása, ahogy elválaszthatatlanul egyesültek és minden és mindenki kívülrekedt. Igaz, ő megtalálta benne magát és nem is csinált volna semmi mást. Gondolom, én is ilyesmit keresek, amivel eggyé válhatok, akkor tűzön vízen át megvalósítanám. Mert amúgy ez a tűzön-vízen át dolog, ez elég jól megy nekem. És tényleg nagyon nehéz az ötletekhez társat találni. Az meg extra ritka, hogy a társ legyen előbb. Hogy valaki annyira bízik a kreativitásomban meg a realitásérzékemben, hogy már az előtt társulni akar, hogy az ötlet ki lenne dolgozva, és jelzi, hogy beletenné a kapcsolatait, de még a pénzét is. Úgyhogy, rászántam két napot, és kidolgoztam, jöhet a makettezés meg a tesztelés, meg a javítgatás, és nagyon inspiráló, hogy megvalósulhat, és nem bukik el a pénzért kilincselés útvesztőiben. Már ez az élmény, megérte, hogy valaki kiváncsi az elképzelésemre, hogy érezteti azt, hogy ezt tartja bennem nagyra, hogy ilyeneket tudok. Igen, talán ez a gyengeségem, hogy kell a társ, kell a megbízható referenciapont. Hiába igazolódik be újra és újra, hogy jól érzékelem a körülöttem levő világot, jó az emberismeretem, és rejtett összefüggéseket is felismerek, a társ az elveszi a magányos küzdelem rémképét és jó esetben tudbózza a kreatív energiákat. Jajj, szeretném, ha ez a projekt összejönne, erre büszke lennék nagyon. És csak pont annyit és azt várja tőlem, amit szívesen beleteszek.

PS: vannak ötleteim, amik évek mulva valósulnak meg. Mert azért a legtöbbel, ha nem is szívszerelem, de elég jó viszonyt ápolok. Meg persze vannak egyéjszakás kalandjaim is, dehát nyilván ők is tetszettek. Az igazán izgalmasak azok, amiből pénz is jön. A fanyalgók, gyávák, humortalanok meg mehetnek a picsába, fanyalogjanak a nagy semmin amit létrehoznak. Igen, tele vagyok lelkesedéssel. Valójában csak ezt akartam elmondani :D :D :D

#fegyvertény #ötletszédelgő #projekt #lelkesedés #realitások #02-04

[keresztyandras]

Trump története nem ért még véget

Trump története nem ért még véget

Rózsa Mihály >Nekem az a határozott véleményem, hogy ez a Trump teljesen őrült és nagyon elszámolta magát. Nyilván azért számolta el magát, mert teljesen őrült és képtelen a realitások talaján maradni. Az USA társadalmának megértem az indulatát, ami ezt a pojácát az elnöki székbe segítette, de az USA demokráciája és a társadalma morális és mentális állapota nem annyira került a béka segge alá,…

View On WordPress

[kerapatreshaman]

Menekülök bizonyos meg nem nevezett realitások elől, amelyek megfertőzik az életemet

[wondera79]

Egy emlék 2003-ból elindított bennem (ismét) egy gondolatmenetet. 🤔 🤔 🤔 Életünk során számos döntést hozunk, kisebbeket, nagyobbakat. Pszichológusok szerint 2 éves korunkig eldöntjük, hogy segítők leszünk (avagy nem)... Majd eldöntjük, hogy -15 fokban szoknyában vagy fürdőruhában megyünk óvodába 😂 (nem, nem minden döntésünk van a realitások talaján), amiről általában a szüleink nyomós indokkal beszéltek le: “azért, mert én azt mondtam”... Eldöntjük 13-14 évesen, hogy mit tanuljunk, mi lesz életünk szakmája... Eldöntjük érzelmeinktől vezérelve, hogy hozzámegyünk életünk szerelméhez... 🤔 🤔 🤔 Ezeket a döntéseket (és még nagyon sokat) úgy hoztuk meg, hogy nem tudtuk mi vár ránk, nem kaptunk kóstolót belőle, nem volt betekintésünk rá. Vállaltuk a döntéseink következményeit. Én rájöttem, hogy az ABC nem életem pályája, és arra is rájöttem, hogy a sors mégsem egymásnak teremtett minket az immáron volt férjemmel. 🤔 🤔 🤔 Bevállaltunk döntéseket, információk, tények hiányában... és ezek után olyan dologban, amiről információt, tényeket kapsz, és még a javadat szolgálja, nem mersz döntést hozni? Mi történhet? Félsz attól, hogy jó lesz neked? Mert más azt mondta, hogy ez nem jó? Pedig kemény vagy, fejest ugrottál már pár dologba 😉 Most is légy bátor, dönts a tények ismeretében. #emlék #emlékek #döntés #döntések #atényekmakacsdolgok #networker #online #wondera #változás #változások (helyszín: Budapest, Hungary) https://www.instagram.com/p/B5Ca8U4HP-D/?igshid=10mqbznp8mipe

#emlék #emlékek #döntés #döntések #atényekmakacsdolgok #networker #online #wondera #változás #változások

[mrperfectguy-blog]

A szerelem önző, nem igaz? Olyasmire ösztönözhet tisztességes, becsületes férfiakat, amihez nincsen joguk. Selyemburokba zár a realitások elől, akár az időt magát is megszünteti, félresöpör minden észérvet. Felbujt, hogy szembeszállj az elkerülhetetlennel. Arra hajt, hogy egy másik ember teste és lelke után sóvárogj. Elbizakodottá tesz, mintha bizony megérdemelnéd ennek az embernek a szívét; arra buzdít, hogy helyet keress benne magadnak.

[avicdsgn1]

-Tesómék is kint dolgoznak a fricceknél a barátjával, hát nem élnek luxusban. Így hogy ketten dolgoznak így tudtak kivenni lakást, tudnak ezt azt venni de nincs kolbászból a kerítés. Lehet nyálat csorgatni az eurókra de ott is enni kell meg fizetni a számlát stb.Kevesebb - De ha ennyire rossz ott megélni minek mentek oda? Folyton ezt olvasom és meglepődök. Ha ennyire rossz megélni valahol akkor nem megyek oda. Főleg egy olyan helyről ami maga a paradicsom, mert ugye ezt nyomjátok minden nap. Vagy csak szerintem hülyeség a földi paradicsomból elmenni egy ilyen borzalmas hanyatlásba amit lefestenek? - hidd el sokan koltoznek haza. - Elhiszem. Sokan vannak akik nem tudnak a realitások talaján állni. Egy dolgot bizton állíthatok neked, ha van rendes profession a tarsolyodban ezerszer jobban megélsz, mint Mo-on. De sajnos az az irreális álom, hogy elmész takarítani Németországba és milliárdos leszel belőle nem működik. Magyarországon ez egy elterjedt tévképzet. Elmegyek árkot ásni és húúú napokon belül milliárdos leszek belőle. Aztán mikor nem jön össze telehőbörgök meg sírok mindent milyen szar minden és mennyire hanyatlik. Ez rohadt gyermeteg. Fontos reális célokat kitűzni, mert nagy csalódások érhetnek. - egyet ertek! De azt is latom nem minden a penz... 4000 - 6000 euro netto fizut hagynak itt es koltoznek haza. Professionnel irodai munkabol. Pl. 250 fobol kb 60-70%.es ez csak a szuk kornyezetemben 5 ev alatt. - Elhiszem. De én nem kertelek. Nekem minden a pénz! Én csóró családban nőttem fel. Nincs semmi háttér. Anyukáék nem toltak alám mindent. Amit meg tudok szerezni az van. És Mo-on ez nincs meg. Alamizsnáért nem dolgozok és főleg nem csúszok-mászok ahogy azt elvárják. Ráadásul nem szeretem, ha semmirekellő, buta, bugris szarok röhögnek a pofámba miközben hülyét csinálnak belőlem és kizsebelnek. A statikus mocskolódásotok meg gusztustalan a belem kifordul tőle. Ez van. Én alapvetően nyitott ember vagyok mindenkivel szót értek aki jófej. Nem hisztizek a négereken sem, ahogy a magyar emberek. Sok barátom is van. stb. stb.  Azért szerintem nem árt alaposan körbejárni a dolgot mire vállakozik az ember. És főleg reálisan felmérni. Ne másokat okolj meg mocskolj, ha az irreális elvárásaid nem jöttek be. Meg azért sem, ha valahol nem szerettek és nem nagyon sikerült beilleszkedni. Egy kis önreflexió nem árt. Bár ez ilyen magyarság ellenes fogalom.

[hirzilla]

Csökkenhet Orbán uniós helyzeti előnye, amit még jól érezhetően élvez http://hirzilla.hu/hirek/online-hirek/alfahir/2019/06/21/csokkenhet-orban-unios-helyzeti-elonye-amit-meg-jol-erezhetoen-elvez/?feed_id=39417&_unique_id=5d0cfbdd1d18f „A Spitzenkandidatok, Weber úr és Timmermans úr elestek. […] Távozásuk jó hír Magyarország számára” – jelentette ki Orbán Viktor pénteken újságíróknak Brüsszelben.A Visegrádi Csoport uniós csúcs előtti egyeztetése sikeresnek bizonyult a következő bizottsági elnök személyével kapcsolatban. Azt még mindig nem tudjuk, ki lesz végül a befutó (a francia Michel Barnier néppárti alelnök, Brexit-főtárgyaló neve már egy ideje favoritként forog a kormányközeli sajtóban), azt viszont látjuk, hogy az úgynevezettcsúcsjelöltek (Weber, Timmermans, Vestager) esélyei a csúcsjelölti rendszer legitimitásának tagállami kormányzatok részéről való megkérdőjelezésével együtt csökken. A bajor Manfred Weber elsősorban a német kormány támogatását élvezte, azonban már idejekorán világossá vált, hogy a személye mögött nincs olyan fokú támogatás (sem az Európai Parlament képviselőcsoportjai, sem az Európai Tanács tagjai részéről), mint amilyet hivatali elődje esetében láthattunk korábban. A francia elnök, Emmanuel Macron V4-ekkel való tárgyalásának egyik célja épp a németek által támogatott csúcsjelölt megbuktatása volt. Weber személyét mostanra tizenegy kormány- vagy államfő nem támogatja, sem pedig az Európai Parlament liberális és szociáldemokrata frakciója. Ilyen ellenállással szemben a visszavonulását bejelentő, az EP-választási eredmények által némileg meggyengített Angela Merkel is kénytelen volt elfogadni a realitásokat - noha a német politika nem fog lemondani egykönnyen saját prioritásairól. Ezek a realitások nem ígérnek könnyű kompromisszumot, hiszen a többi lehetséges jelölt személyét illetően sincs konszenzus. Az is jó eséllyel kalkulálható, hogy Weber bukása esetén a német fél az Európai Központi Bank vezetésére aspirálhat, miközben persze igyekszik blokkolni minden olyan potenciális bizottsági jelöltet, aki nem illeszthető be a német Európa-politikai elképzelésekbe. A hivatalos álláspont az, hogy még minden név a „kalapban van”, ez azonban csupán a döntésképtelenséget jelzi, ami könnyen úrrá lehet a jövő heti rendkívüli EU-csúcson is. Orbán Viktor magabiztos nyilatkozata arról árulkodik, hogy biztosra veszi, az uniós állam- és kormányfők többségének szimpátiája a Spitzenkandidat-ok irányában visszafordíthatatlanul meggyengül, míg egy olyan jelölt irányában megerősödik, aki nagyobb (bel-)politikai mozgásteret és a közösségi döntésben, közösségi intézményekben nagyobb befolyást enged a kelet-közép-európai tagállamoknak. Ez aligha redukálható le egyetlen személyi döntésre, még ha a következő Európai Bizottság összetételéről van is szó. A magyar kormányfő nem hisz az intézményekben, ő a személyekben, a személyzeti politikában hisz. Európai dimenzióban ugyanakkor az intézmények működésének van egy értékrendje, szervezeti kultúrája, amit nem lehet háttéralkukkal tartósan eltéríteni. A pozíciók és a következő öt évre szóló vállalások körüli bizonytalanság csökkenésével együtt csökkenhet az a helyzeti előny, amit a jelenlegi megosztottságban a miniszterelnök jól érezhetően élvez. A szerző politológus, az Iránytű Intézet korábbi vezető elemzője. http://alfahir.hu/2019/06/21/orban_viktor_europai_parlament_spitzenkandidat_elemzes_kovacs_janos

[andreapiovanni]

Egy magánjellegű fecsegés huszonöt

   Épp a Citadella nemzetközi gyorsvonaton ülök, úton Budapest felé. Az elmúlt időszakban szinte alig jöttem haza és mentem vissza Pestre vonattal. Az Intercity-s vagonban ülök. Itt teljesen jó a feeling, külföldiek, fáradt utazók, új történetek. Sosem szoktam vonatozás közben elővenni a laptopomat, de most megtettem. Itt meg lehet azt tenni, nem néznek ki a pillanatnyi órákra összezárt emberekből álló csoport. Ez a normális, míg a vonat másik felében nem lenne az. Vagy legalábbis frusztráltan érezném magam. Főleg, hogy ütöm a billentyűzetet, azaz írok. És azért írok, mert végre otthon voltam, feltöltődtem, igaz csak másfél napot. De kellett már, hogy a büdös, dohos Budapestet egy hónap után elhagyhattam. Próbálok visszaemlékezni, hogy mikor volt az utolsó vonatutam, de nem tudok. Meglepően hat rám, hogy már sárgák a búzakalászok, és sokhelyen már az is le van aratva. Hol voltam féléven át? Persze amikor legutóbb hazaindultam késő éjjel volt, és amikor visszamentem szintén késő éjjel volt , így sosem láttam az elhaladó tájat, amely sötétben burkolta magát, csak az elhaladó reflektorfény árnyékait és az utcalámpák sárgás illetve lassan már fehérré váló utcaképeit.                                              Hamar elment egy félév. Épp kinézek az ablakon és még látom a Somló hegy sapkáját, pedig már 22 perce úton vagyok. Már most hiányzik. Hogy mi? Igazából minden. A táj, a nyugalom, a csend, az egyszerű de őszinte emberek. Itt a vonaton is szívesen megismernék pár embert. Első ránézésre izgalmasnak tűnnek. A probléma velem van, nem vagyok annyira bátor és nyitott, hogy ráköszönjek, vagy kérdezzek tőle/tőlük valamit, bármit, hogy el kezdődjön a beszélgetés. Előttem ül egy pár, valószínűleg Ljubljanából jönnek, néhányszor szólnak csak egymáshoz, számomra ismeretlen nyelven, a kallertől angolul kérdeztek, de persze az magyarul szólt vissza, vissza a realitások talajára, ezért szeretjük Magyarországot. Nem mindenki agysebész. Szóval ez a pár érdekes. Kíváncsi vagyok honnan jöttek, hova tartanak, Pesten mit néznek meg, mik a tervek, hogy ismerkedtek meg, hány éve, hol laknak, mit tanulnak vagy dolgoznak. Ilyen alapvető pár perces betekintés az idegen emberek életébe, ez engem mindig érdekelt. Más hogyan csinálja? Más hogyan éli meg a szürke hétköznapokat, hogyan éli meg az örömöt, bánatot, mi egyáltalán a világról alkotott képe.                                                                                                          Aztán megnéztem otthon a kertünket, mennyit fejlődött és erősödött minden. A levenduláimat, amelyből a hinta mögött két sor van, imádom őket, és a postaládába beköltözött cinegepár fiókáit, amelyek pár nap múlva kirepülnek a nagyvilágba, alig 15 nap alatt. 15 napjuk van a felnőtté váláshoz. Hihetetlen.      Anyám csodálatos virágait, amelyeket féltve óv, és gondoz. Mintha megállt volna az idő, mióta nem voltam otthon, miközben meg mindenen látom, hogy rohadtul nem állt meg.    Szombat délután meg elmentem a kedvenc helyeimre, ami mostanában már nevezhető egyfajta szertartásos eseményeknek is. Sáska, aztán apa , aztán beszerezni egy nyomtatott sajtót. Ilyenkor vagy jobboldali, vagy baloldali újságot választok, vagy könnyített eset az, amikor csak az egyik van, mert a másik elfogyott, vagy ide nem is hoztak… ez maradjon ilyen költő kérdés, hogy melyik van mindig és melyik nincs mindig[…]    Ez a túra kb 110 km autóval, de teljesen kikapcsol. Bartók rádiót hallgatok, mostani útra jött anya is. Szerettem volna megmutatni neki, hogy ha kóborolok, akkor merre is megyek, és hogy ez a kóborlás nem is egyszerű kóborlás, hanem spontán megtervezett (ez de hülyén hangzik) történet. Út közben beszélgettünk minden féléről, jövőképekről, vagy a közeljövőről, hogy mit kell még csinálni. Közben meg követtük a szaggatott vonalakat az úton, az hiszem ezek sokkal kopottabbak voltak, szinte nem is látszódtak, most pedig… Ilyenkor azon szoktam gondolkodni, hogy miért kell addig várni, amíg szinte teljesen láthatatlan? És ez kinek jó? Mert, hogy nem az autósoknak az biztos, nincs rá pénz időnként felfesteni azt a rohadt vonalat? A másik kedvencem, ha már itt vagyunk, hogy egy főút hogyan nézhet ki így… foltosan, milliószor javítva, könnyítés képpen azért az út mellé helyeznek egy 50 km/h-s korlátozást, és csúszós úttáblát. Főúton…  és ez megy már lassan egy éve. Várják a pénzt, ami van, amit levonnak tőled, tőlem, és többszörös áron megcsinálják, persze szar anyagokból, és ez megint kinek jó? Persze ilyen a világ értem én azt, de ezen akár emberéletek is múlhatnak, aztán a többi dologba most nem is megyek bele. Hogy azért nem ülök a másik vagonba, ami ott elöl van, mert az is egy használt vagon, Németországban már nem kellett, itt nekünk jó, erre van pénzünk csak, amit ott 70-es 80-as években kidobnak, az jön át ide, aztán mi majd 2020ba  2040be leselejtezzük, aztán mi is továbbadjuk egy másik országnak, egy olyannak, aki örülni fog neki, és sokkal csóróbb, mint mi. Szóval ez így megy.    Felhős az ég, esni fog. Imádom, ez igazi közhely, de az illatát imádom, persze Pesten nem, mert ott a csatornaszag, húgyszag, dohszag, mocsok, por benzin és dízel keveredik az esővel, amiből egy eddigi számomra ismeretlen szag összetétele alakul ki. Itthon pedig a hajladozó búzakalász, friss levegő, nah meg se tudom fogalmazni igazán. Van különbség nah, és ez utcahosszokkal mérhető.  Robogok vissza. Pár hónapja beszereztem egy Motobecane 1979-es Nomade bringát, amivel már tavaly október óta szemeztünk, vártam azt, hogy tudod, a tökéletes pillanatot. Jó ez egy hazugság volt, nem azt vártam, hanem a pénzemet, hogy meglegyen rá. Aztán, mindig másra kellett, még az a kevés is, amit félre szoktam rakni. Jöttek más bringák amik megtetszettek, de azok meg még többe kerültek (Bianchi), aztán egy, a barátnőm által bátorított estén megrendeltem. Azóta 289 km-en vagyunk túl, csütörtökön meg volt egy első defektem, kénytelen voltam otthagyni az egyik ismeretlen boltba szegény Jean-Francois-t, így neveztem el, elvégre made in france, neme férfi. Aztán nehéz volt kinyomozni a születési évét, de a rajta lévő serial számból és matricázásból erre lehet következtetni. Apropó matrica, azt viszont le kellene cserélni, mert rég volt már az a 79-es év, az idő foga, és a megtett kilóméterek, az ellenszélben nekicsapódó pillangók, és egyéb hasonló állatfajták, megtépázták. Jövőbeli tervek, annak kicserélése, amit könnyen be tudok majd szerezni, ha lesz pénz, és az most nincs, de majd lesz. Imádok vele suhanni, persze a vágyakozás is hozzátett sokat. Hogy éveket vágysz valamire, amit végre felemelhetsz, megfoghatsz, mehetsz vele. Ez segít a szürke hétköznapok legyőzésében is, hogy motivált legyen az ember, és ne törjön meg, ne törje le senki a vágyait, azt a birtoklási vágyat, amelyet érez legbelül. Szóval most a régi matrica marad Jean Francois-on, a tervek, hogy tavaszra egy francia autó legyen, amivel haza lehet járni, hogy ne kelljen IC-ken ücsörögni, persze hiányozni fog, de a felnőttek már autóval járnak nem? Azért, mert megkönnyíti az életet. A vonat a nyugdíjasoknak és a diákoknak jó, akik féláron utazhatnak, és ez a jegy ár összeg valóban kiváló, a felnőtteknek is ennyit kellene fizetniük. Azért, mert mindig késik a Máv, kivéve akkor, amikor esik a hó, de az úton még nem marad meg és 5 cm alatti, akkor bezzeg még előbb is jön. Ez csak személyes tapasztalat az egyik télről. Szóval egy Renault Twingo motoros napfénytetővel, fekete vagy szürke színben. Én benne lennék még a sárga színben is. Meglátjuk, mit hoz az élet. Első autónak tökéletes, meg később is. A második szériás Fiat Pandáról (kocka) még persze nem mondtam le, sőt, egy hete majdnem összejött egy. Persze kellett volna kölcsönkérnem, de elhappolta előlem egy szerencsés. Pedig ugyanolyan színe volt, mint a Népszínház utcában álló testvérének, vonzás törvénye mi? De nem tudtam szabadságot kivenni múlt pénteken, ezért a hajnali órákban másnak adták el, én csak vasárnap tudtam volna menni. 24 éves , 54 ezer km volt benne, persze ki tudja, hogy ebből mi igaz, de minden megtörténhet. Amúgy utálom a franciákat… csigaevők. És meg van róluk a véleményem, de azért alkottak pár jó dolgot, lásd, Motobecane bringa, lást Twingo. Szóval brutál nehéz időszak lesz, félretenni, lemondani mindenről és mindennap nézegetni, hogy milyen Twingo-kat fogunk elszalasztani, mert ezek hamar, napok alatt elkelnek, persze csak ami valóban jó is. Nagy az átbaszás lehetősége, de ahogy pár sorral fentebb írtam… ilyen az élet. Nem tudsz ezzel mit csinálni, csak reménykedhetsz, hogy nem te leszel az, akit átbasznak.                                                           

A Velencei tó mellett robogunk, még úgyis sokan vannak, hogy rossz az idő, bár itt már süt a nap. Iszap szag van, fúj a szél, hullámzik a nádas, még itt is csendes minden. Majd autóval is itt robokunk el a Twingóval, nah majd annak is kell keresni egy nevet,  bár női francia név kell hogy legyen - Cloé, vagy Noelle. Tetején kinyitom a motoros napfénytetőt, lobogni fog a hajunk, péntek éjjel lesz, felszabadultak leszünk, lehet, hogy fürdeni is megállunk majd, addigra összeállnak a megálló helyek. Hol lehet jó lángost enni, akár még télen is, vagy kiteszteljük, hogy melyik benzinkút főzi a legjobb kávét, és akkor ott iszunk egy eszpresszót. Szóval a szokásos pénteki dolgok, amikor a legfelszabadultabb az ember, amire már hétfő reggel 8 óta álmodsz. Nah, ne álmodozzunk kérem, jön a kaller, már harmadszor. Nem adom oda a jegyem akkor direkt szól, hogy adjam oda neki, ha adom meg az a baja, hogy minek adom oda, már lecsippantotta. Ki érti…                  Haza az mindig is Somló, lesz, meg ahova kötnek az érzelmek, érzések, nosztalgia. Ezektől nehezen szabadul az ember, sőt, nem is akar. Különben megszakadna a szíve. Egy éve ilyenkor még a Moszkván laktunk, pénteken, amíg vártam a vonatra körbe sétáltam a környéken, kicsit hiányzott. Megnéztem ki lakik az albérletünkbe, mi változott, mi maradt ugyanolyan. Elszívtam egy cigit, aztán indult a vonat. 

  Most tele vagyok energiával, valahogy be kell osztanom a következő három hétre. Persze lehetetlen lesz.                                                                  Hamarosan leszállok a Délibe, először rágyújtok majd egy cigire, tegnap is csak egy szálat szívtam, aztán indulok Zuglóba. Ezek a pillanatnyi tervek a fejemben. Fabrizio Paterlini-t hallgatok. Ez a legtökéletesebb utazáshoz. Másik kedvencem Tim Hecker – Ravedeath 1972-es albuma, amit szerintem csak én ismerek, de most már te is. Ezt fogom majd hallgatni a Twingoban az első hazautazáskor, meg egy Cesar Frank orgona darabot. 

  Búzatáblák, magasra nőtt zöld fák, ellenszélben repdeső madarak, távolban autók, távolban falvak, most virágba borult kikandikáló napraforgók, amelyek hátat fordítanak a napnak, gomolyfelhők, bárányfelhők, Hold, majd jövök még. Köszi, hogy velem voltatok ezen az úton. Titütidü, Cidatella nemzetközi gyorsvonat érkezett Ljubljana felöl a hatodik vágányra, kérem, a vágány mellett vigyázzanak.

        Megérkeztem. Újra.  Már most hiányzik minden otthonról. Most főleg a csend.