barbarborbar

[barbarborbar]

Hazatérés - Metatron

     Soha nem tudtalak hová tenni téged. Bántottál. Annyi kést mártottál belém, amennyit egy lélek nem bírhat el, és én nem is bírtam, hiszen még most is minden cselekedetem és gondolatom abból a vértócsából indul, ami miattad folyt a szívem alá. Elvárás, hogy gyűlöljelek. 

     Soha nem vallottam be, hogy képtelen vagyok gyűlölni téged. Nem tudok úgy csinálni, mint aki szeret, pedig semmi mást nem vagyok képes érezni irántad.

     Sajnálom. Hogy így alakult. Így lett megírva, és ez jobban kínoz bárminél. Sajnálom, hogy egyedül hagytalak, akkor is, ha neked kellett ilyenné kovácsolnod a saját életedet és nekem pont az volt a feladatom, hogy hátra hagyjalak. Mindig szabadulni akartam, és te kergettél el onnan. 

     És amikor zokogva elhagytalak, ez volt az egyetlen gondolatom. Sajnálom. Hogy fájdalmat és csalódást okozok. Hogy soha nem az voltam, akinek te szerettél volna engem és soha nem voltam képes felérni az elvárásaidhoz. Pedig annyira akartam. Azóta is akarom. Sosem lehettél büszke. 

     De ha ez jobbá teszi, elárulom, hogy azóta én is egyedül vagyok. Nem vagyok azóta senki, amióta nem vagy tőlem egy karnyújtásnyira. Életem utolsó percéig gyötörni fog az a fájdalom, amit akkor okoztam. Mindig hiányozni fog a csak ketten, egyedül. Ketten egyedül. 

     Azt mondják, hogy tönkretettél. Felejtselek el. Én meg azóta is téged kereslek mindenkiben. Az egész életem arról szól, hogy várjak valakire, aki majd az lesz nekem, aminek neked kellene lenned. Sosem mertem bevallani, hogy rajtad kívül senki más nem kell. Még ha sokkal jobb is. Ha őszinte akarok lenni, nem is tud jobb lenni senki. 

     Mindenki csalódást okoz, aki megfordul körülöttem. Napról napra egyre inkább feltűnik, hogy az egyetlen ember, akiben képtelen vagyok csalódni, az te vagy. Hiszen elpusztítottál már egyszer, mindig is olyan mélyen voltál, aminél lejjebb nem kerülhettél. Te vagy az egyetlen a világomban, akit ismerek. Nincs meglepetés. Nincsenek felismerések. Rádöbbenések. Pofonok. Ironikus, hogy immár te állsz ettől a legtávolabb. Te vagy a legbiztonságosabb pontom. 

     Ott van az otthonom, ahol te vagy. Amikor még én is ott voltam veled, más helyekre vágytam. Amióta azokon a más helyeken járok, nem vagyok sehol. Teljes tökéletességben el vagyok veszve a sötétben, és az egyetlen hely, ahol vagyok…voltam és leszek, ott van, ahonnan mindig is futottam. Nálad. 

#annaklarescotch #odaát #Odaátfanfic #Supernatural #Supernaturalmagyar #supernatural fanfiction #metatron #szomorú #apa-fia #chuck #metatron és chuck #metatron and chuck

[barbarborbar]

Dean's promise -Vie Canyons

Dean ingerülten csapta be maga után az Impala ajtaját. Sam szinte azonnal beült mellé és felé fordult. -Ez meg mégis mi a franc volt Dean?! Anya szerite- -ANYA MEGHALT!-csapott egyet a kormányra.-MEGHALT, ÉRTED? FELFOGTAD? Sam teljesen megértette, hogy mit érez a bátyja. Vett egy mély levegőt és lassan kifújta azt. -Dean.. -Ez azért van, mert gyenge vagyok-törölte le arcától a könnyeket, bár feleslegesen.-...mert mi emberek gyengék vagyunk.-mondta az idősebb testvér, majd könny áztatta arcát öccsére emelte.-De az nem azt jelenti, hogy semmit sem tehetünk.- Sam megdöbbent bátyja elszánt tekintetétől.-Megölöm őket Sam, mind egy szálig. A fiatalabb egy szót se szólt, csak némán bólintott egyet. Ugyan ezek az érzések vették át felette is az uralmat, csak ő nem adott ennek hangot. Ő is gyengének érezte magát. Ráadásul ezek után még elveszettnek is. -Én pedig segítek benne.-mondta halk szavúan Sam. -Menjünk.-sóhajtott fel pár perc hallgatás után Dean beindítva az autót.-Szét kell rúgnunk egy pár démon seggét.

#barbarborbar #barbárborbár #sam #sam winchester #Dean #dean winchester #Supernatural #Odaát #fanfic #Odaátfanfic #Supernaturalmagyar #Supernatural x attack on titan #kihívás #Fájdalom #supernatural fanfiction

[barbarborbar]

Kőszív - Ichabod Crane

     A legutolsó emlékem az, amikor te amellett a fa mellett állsz, mely úgy fest, mint egy marokméretű szív, aminek lebontották a falait. Csak dús, buja ér-ággomoly, meztelenül. Közeleg a tél. Rám mosolyogsz és megcsillan a tompuló fény a fogaidon, ahogy megpördülsz egyet és elszaladsz előlem a fák közé. A fény is veled fordul. Mélyeket lélegzem, hogy minél többre emlékezhessem az erdőből, amikor nem itt leszek. Ez a lassan áramló pézsmaillat az, ami majd rád emlékeztet.

    És valóban így emlékszem még ma is. Ebben a világban is érzem, pedig itt már egészen más illatú a levegő az orromban.

    Lassan követlek, éppen csak, hogy úgy hidd, nem is vágyódom utánad igazán. Figyelem, ahogy a lábaid alatt kopog a föld. Hangosabb, amikor fagyott, ezt még te mutattad meg. Alig néhány állat maradt meg az erdőben télire és a pár madár annyira búsat dalol felettem, hogy kedvem támad visszadalolni nekik azt a ritmust, amit a lábaid taposnak most valahol a lelkemben. Azt az örömzenét, ami akkor hullámzik a véremben, amikor a szemem előtt vagy.

    Azóta is ezt a ritmust veri a szívem, pedig egész máshogy dübörög már velem ez a világ.

   Elhalkulnak a lépteid, innen tudom, hogy szem elől tévesztettél. Most hallom azt a tétovaságot, amit máskor gondosan elcsomagolsz előlem. Zsebembe tett kézzel lesek ki egy bokor mögül, és meglátlak, ahogy széttárod a karod amikor eléd kerülök, mintha egy ölelésre vágynál. - Hát hagynál eltévedni engem?! Ichabod… - méltatlankodsz és úgy ejted el a nevem, hogy úgy higgyem, nem is számít igazán. - Okom lenne vakon követni téged?     Megkerülöm a bokrot. A kezemet összeszorítom a zsebemben és minden  arcizmomat megfeszítem, hogy ne vedd észre rajtam a gyengeséget, amikor egy lenge fuvallat belesöpör az arcodba és hirtelen elemien kívánom, hogy én lehessek az. - Számtalant tudnék mondani - felelsz. Minden szavad annyira kínzóan pimasz, felötlik bennem, hogy akár be is foghatnám a szád. Megborzol a gondolat: az enyémmel.     Kihúzom a kezeimet, kicsi verítékpatak folyik végig az ujjaim között. Megmerevített lábaimmal egyre közelebb viszem hozzád a testem. - Nekem egy is elég. - Megszáradt ajkaimat repedező-reszkető mosolyra alakítom. - Akkor hát mondd el te! Elvégre itt vagy, nemde? Valamiért mégiscsak utánam jöttél. - Megpördülsz, hogy minél inkább megmutathasd minden magához csábító porcikádat. Az elmémben üvölt az akaraterő, ahogy feléd akar taszítani, de nem engedek neki. Mindig ezt csinálod. Mesterien értesz hozzá, hogy hogyan kellesd magad nekem. - Akár el is tévedhetnél - felelem végül.     Úgy felkacagsz, ahogy rajtad kívül senki nem tud, és nem is tudott azóta sem. Belenyúlsz a kezembe, a patak az ujjaim közül a te ujjaid közé folyik. - Ugyan, Ichabod. - Tudom, hogy az egyik ujjperced alatt érzed, mekkorákat ugrat a szívem, amikor a szemeim az arcod egyik foltjáról a másikra sétálnak, mindaddig, amíg végig nem érek minden bőrsejteden. Tudom, mert minden dobbanás után egyre pimaszabb lesz a szemed sarkában a szarkaláb. - Miért vagy velem ilyen kőszívű? 

Zaporozsec - Kicsit még

#fanfic #fanfiction #sleepy hollow #ichabod crane #novel #novella #annaklarescotch #barbarborbar #Magyar #barbárborbár