#elbaszott szerelem | Explore Tumblr Posts and Blogs

mika0606 · 1 year

Text

BPD

A terapeutám mindig azt mondja, hogy meg kell tanulnom megnevezni azt amit érzek, mert akkor könnyebb lesz a dolog. Csak… nem olyan egyszerű, amikor mindent egyszerre tapasztalsz meg. Csapdába estem egy óriás hullámvasúton, ami nem enged le az útról. És a legrosszabb az, hogy még a jegyet sem vettem meg. Mintha zongora lenne a fejemben. Tudom, hogy a legcsodálatosabb dallamokat tudná lejátszani, de ehelyett minden nap bejön valaki és elkezdi húzni az ujját a legmagasabb billentyűtől a legalacsonyabbig, majd oda-vissza. Néha szép dallamokat szeretnék hallani, de legtöbbször csak azt kívánom, hogy a zaj megszűnjön.

Az érzelmek olyanok, mint az eső, gyakran elkapnak. Néha nem vagyok benne biztos, hogy inkább egyszerre érezzem vagy egy légüres térben éljek. A hangulatom egy órán belül többször is ingadozik és a legapróbb dolgok is megváltoztathatják az érzéseimet. Egyik pillanatban boldog lennék, a következőben öngyilkos lennék, aztán dühös, majd pánikrohamot kapnék végül megnyugodnék és minden rendben lenne. Néha végtelen mennyiségű pozitivitásban ébredek fel, hogy egy órán belül értéktelennek érezzem magam. Ez mind abszurd. Nevetek és táncolok egy órával az öngyilkossági kísérlet után. Az érzelmek intenzitása a hangulatváltozások gyorsaságával párosítva túl sok. A szomorúságot öngyilkosságnak, a haragot gyilkosságnak, a szeretet az irányítás elvesztésének, valaki elvesztése haldoklást jelent, a boldogság elviselhetetlen eufória, normálisnak érezni magam pedig semmihez sem hasonlítható. Utálom beismerni, de néha egy élő aknamezővé válok mindenki számára, aki kapcsolatba akar kerülni velem.

Ez egy paradoxon. Egyszerre úgy érzem, túl sok vagyok és nem elég. Sokunknak nárcisztikus vagy hiányzó szülei voltak. Ha bántalmaztak minket azok az emberek, akiknek gondoskodniuk kellett rólunk, hogyan bízhatnánk újra? Meg akarom tanulni, hogyan kell félelem nélkül szeretni, de ehelyett megölöm a kapcsolatokat, mielőtt azok valóban elkezdődnének. Manipuláltam az embereket, és bűntudattal töltöttem el őket csak azért, hogy maradjanak. Az életem tele van ellentmondásokkal. Félek, hogy azok az emberek, akik előtt megnyíltam, megbíztam és szerettem, egyszer csak, minden magyarázat nélkül távoznak. Azt akarom, hogy megértsenek és segítsenek, ugyanakkor úgy gondolom, megérdemlem, hogy egyedül legyek. Azt akarom, hogy maradj, de azt mondom, menned kell. Túlságosan megsérült és elbaszott vagyok ahhoz, hogy rám pazarold az idődet. Meg fogom keresni a közelgő elhagyatottság jeleit, a legapróbb mozdulataidban is, hogy mielőbb távozhassak, mint te. Becsukom neked az ajtót, de óvatosan nyisd ki az ablakot, mert remélem megpróbálsz majd bemászni rajta, csak hogy bebizonyítsd, érdekellek. Ez egy önbeteljesítő prófécia. Annyira rettegek attól, hogy elhagynak, hogy kétféleképpen szabotálom önmagam: vagy szörnyű dolgokat teszek, hogy bebizonyítsam a méltatlanság elméletemet, és arra kényszerítsem az embereket, hogy távozzanak, vagy annyira ragaszkodóvá válok, hogy az emberek végül belefáradnak és elmennek. Az agyam elhiteti velem, hogy végül ki fogsz lépni, ezért néha egyre jobban összezavarodok, hogy miért nem teszed meg. És hát… elegem van abból, hogy várjam, hogy elhagyj engem ezért inkább én hagylak el. Inkább okozok fájdalmat és sebet, minthogy én legyek az, aki megsérült. A szerelem egy játék, amelyet elveszítek.

Amikor először találkozunk, hajlamos vagyok fantáziálni elképzelést alkotni arról, hogy ki lehet ez az ember és abban a pillanatban tudom, hogy nincs visszaút. Néha azonnal kötődöm, pillanatok alatt, amikor meglátok valakit, még beszélés nélkül is. Intenzív érzések emésztenek fel és csak a világot akarom átadni ennek az embernek. Rászorulóvá válok, és szeretném, ha jól éreznék magukat bármi is történjen. Az érzelmeim attól függően változnak, hogyan érzik magukat vagy milyen gyakran látom őket. Amikor nincsenek ott, elvonási tüneteket tapasztalok. Ők az én élő, légző gyógyszerem. Olyan vagyok, mint egy kiskutya, aki nem akarja, hogy a gazdája elmenjen. Néha próbára teszem az embereket azzal, hogy szándékosan bántom őket. Két okból van szükségem erre: 1. az hogy láttam, hogy fáj nekik, ezzel megerősítette, hogy szerettek. 2. végül elfáradnak, veszekszünk és ez megerősíti, hogy utáltak és el akartak hagyni. Ha a kedvenc emberem nem válaszol elég hamar a szövegemre, akkor kezdem azt érezni, hogy átszellemülnek és már nem érdekelem őket.

Amikor megtapasztaljuk a hasadást, minden és mindenki csak fekete vagy fehér. Csak jó vagy rossz. Csak görbe vagy tökéletes. Mindig vagy soha. Nem számít, ha az illető mindig kedves és türelmes volt velem. A legkisebb vétség vagy a vonzalom legkisebb csökkenése is elhiteti velem, hogy a fájdalom fenyeget és az illető bántalmaz, elhagy, nem szeret többé. Egy 4 éves kapcsolatot egy pillanat alatt el tudok dobni és pillanatok alatt a szerelemből a gyűlöletbe tudok át menni. Ez egy védekezési mechanizmus, amely megvéd attól, hogy megsérüljek. A legrosszabb az, hogyha egyszer rájövök, hogy fájdalmat okozok egy másik embernek már túl késő. Szégyellem, amit tettem, újra és újra bocsánatot kérek, de néha ez nem elég. Túl sok megszegett ígéret. És hát… végül elveszítem azt, akivel a legjobban törődtem.

Az énképem, a céljaim, sőt a tetszéseim és nemtetszéseim is gyakran változnak és zavarba ejt. Az üresség és a zűrzavar a BPD-m lényege. Úgy érzem, tovább kell futnom és kaotikusan élnem kell az életet, hogy elkerüljem az egzisztenciális rettegést, mert amikor megtörténik túl sötét, reménytelen és fájdalmas. Iszom és drogozok, csak hogy elhallgattassam, ami bennem van. Bizonyos szempontból az élet túlságosan üresnek, unalmasnak és értelmetlennek tűnik dráma, hazugság és manipuláció nélkül. Az önérzet hiánya miatt elfogadunk mások nézeteit és hiedelmeit, hogy identitást adjunk magunknak. Az elhagyástól való félelem azért is nagy, mert, amikor szeretjük ezt a személyt akit lemásoltunk, nem tudjuk kik legyünk vagy hogyan lehet nélkülük élni. Néha kényszeresen hazudok, de felvállalom a másik személyiségnek aspektusát csak hogy tetszenek, mindent megteszek értük. Hidd el nem vagyok rá büszke, de nehéz megállítani ezt a fajta viselkedést ha működik.

Még mindig nagy a zűrzavar csak nem látszik annyira, mert dühömet befelé irányítom. Ha bármit is említek, az emberek meglepődnek mert kívülről azt látják, hogy higgadt vagyok. Amikor a legrosszabb állapotban vagyok azt hiszem visszafordíthatatlanul össze vagyok törve. Elkezdem verni magam. Lelkileg és fizikailag. Megütöm magam, húzom a hajam, vakarom a bőröm stb. Borzasztóan erőszakos dolgokat gondolok magamról. Nagyon szükségem van az érvényesítésre, de amikor megkapom úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom. Miért? Mert meg vagyok győződve arról, hogy lehetetlen hogy valaki valóban igazán szeresse a megtört lelkemet. Néha annyira utálom magam, hogy azt hiszem túl vagyok a segítségen.

Amikor van egy epizódom, olyan heves és eluralkodó érzelmeket élek át, hogy túl nagynak érzem magam, ahhoz, hogy foglalkozzam velük. Olyan érzés, mintha magába fogadnád a világ összes jelenlévő szenvedését és az egész univerzum a lelkedre nehezedik. Néha nem veszem észre, hogy szélsőséges vagyok. Nem veszem észre azonnal a hibáimat. Máskor is látom, hogy valami apróság miatt ideges vagyok, de még mindig nem tudom megállni, hogy ne engedjem át az érzelmeket. A testemet valaki más irányítja. Utána a szégyent a legnehezebb feldolgozni. Tudom, hogy megbántottam valakit, és ezt teljesen utálom. Szeretném, ha emlékezne néhány dologra, amikor egy epizódon megyek keresztül: megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kezeljem magam, de ez nem a racionális megbeszélések ideje. Kell egy nyugalmi időszak, mielőtt beszélhetnék a történtekről. Szeretném, ha valaki meghallgatna, mert az érzéseim érvényesek. Csak mondd, hogy az én oldalamon állsz vagy, hogy nem vagy az ellenségem.

~ Mika ~

#depresszió #szorongás #pánikroham #borderline személyiségzavar #saját írás #magyar #magyar tumblr

36 notes · View notes

kamillacska07 · 6 months

Text

Mások mindig azt mondják ,hogy meg kell tanulnom megnevezni azt amit érzek, mert akkor könnyebb lesz a dolog. Csak… nem olyan egyszerű, amikor mindent egyszerre tapasztalsz meg. Csapdába estem egy óriás hullámvasúton, ami nem enged le az útról. És a legrosszabb az, hogy még a jegyet sem vettem meg. Mintha zongora lenne a fejemben. Tudom, hogy a legcsodálatosabb dallamokat tudná lejátszani, de ehelyett minden nap bejön valaki és elkezdi húzni az ujját a legmagasabb billentyűtől a legalacsonyabbig, majd oda-vissza. Néha szép dallamokat szeretnék hallani, de legtöbbször csak azt kívánom, hogy a zaj megszűnjön.

Az érzelmek olyanok, mint az eső, gyakran elkapnak. Néha nem vagyok benne biztos, hogy inkább egyszerre érezzem vagy egy légüres térben éljek. A hangulatom egy órán belül többször is ingadozik és a legapróbb dolgok is megváltoztathatják az érzéseimet. Néha végtelen mennyiségű pozitivitásban ébredek fel, hogy egy órán belül értéktelennek érezzem magam. Ez mind abszurd. Az érzelmek intenzitása a hangulatváltozások gyorsaságával párosítva túl sok. Utálom beismerni, de néha egy élő aknamezővé válok mindenki számára, aki kapcsolatba akar kerülni velem.

Ez egy paradoxon. Egyszerre úgy érzem, túl sok vagyok és nem elég. Sokunknak nárcisztikus vagy hiányzó szülei voltak. Ha bántalmaztak minket azok az emberek, akiknek gondoskodniuk kellett rólunk, hogyan bízhatnánk újra? Meg akarom tanulni, hogyan kell félelem nélkül szeretni, de ehelyett megölöm a kapcsolatokat, mielőtt azok valóban elkezdődnének. Manipuláltam az embereket, és bűntudattal töltöttem el őket csak azért, hogy maradjanak. Az életem tele van ellentmondásokkal. Félek, hogy azok az emberek, akik előtt megnyíltam, megbíztam és szerettem, egyszer csak, minden magyarázat nélkül távoznak. Azt akarom, hogy megértsenek és segítsenek, ugyanakkor úgy gondolom, megérdemlem, hogy egyedül legyek. Azt akarom, hogy maradj, de azt mondom, menned kell. Túlságosan megsérült és elbaszott vagyok ahhoz, hogy rám pazarold az idődet. Meg fogom keresni a közelgő elhagyatottság jeleit, a legapróbb mozdulataidban is, hogy mielőbb távozhassak, mint te. Becsukom neked az ajtót, de óvatosan nyisd ki az ablakot, mert remélem megpróbálsz majd bemászni rajta, csak hogy bebizonyítsd, érdekellek. Ez egy önbeteljesítő prófécia. Annyira rettegek attól, hogy elhagynak, hogy kétféleképpen szabotálom önmagam: vagy szörnyű dolgokat teszek, hogy bebizonyítsam a méltatlanság elméletemet, és arra kényszerítsem az embereket, hogy távozzanak, vagy annyira ragaszkodóvá válok, hogy az emberek végül belefáradnak és elmennek. Inkább okozok fájdalmat és sebet, minthogy én legyek az, aki megsérült. A szerelem egy játék, és félek hogy játékszer leszek.

Amikor megtapasztaljuk a hasadást, minden és mindenki csak fekete vagy fehér. Csak jó vagy rossz. Csak görbe vagy tökéletes. Mindig vagy soha. Nem számít, ha az illető mindig kedves és türelmes volt velem. A legkisebb vétség vagy a vonzalom legkisebb csökkenése is elhiteti velem, hogy a fájdalom fenyeget és az illető bántalmaz, elhagy, nem szeret többé. Ez egy védekezési mechanizmus, amely megvéd attól, hogy megsérüljek. A legrosszabb az, hogyha egyszer rájövök, hogy fájdalmat okozok egy másik embernek már túl késő. Szégyellem, amit tettem, újra és újra bocsánatot kérek, de néha ez nem elég. Túl sok megszegett ígéret.

Az énképem, a céljaim, sőt a tetszéseim és nemtetszéseim is gyakran változnak és zavarba ejt. Úgy érzem, tovább kell futnom és kaotikusan élnem kell az életet, hogy elkerüljem az egzisztenciális rettegést, mert amikor megtörténik túl sötét, reménytelen és fájdalmas. Bizonyos szempontból az élet túlságosan üresnek, unalmasnak és értelmetlennek tűnik dráma, hazugság és manipuláció nélkül. Az önérzet hiánya miatt elfogadunk mások nézeteit és hiedelmeit, hogy identitást adjunk magunknak.

Még mindig nagy a zűrzavar csak nem látszik annyira, mert dühömet befelé irányítom és a testi fájdalommá alakítom az edzéssel, kurvára fáj, de a legjobb része pont ez. Kívülről fejlesz és ettől belülről is erősebbnek látszom. Ha bármit is említek, az emberek meglepődnek mert kívülről azt látják, hogy higgadt vagyok. Amikor a legrosszabb állapotban vagyok azt hiszem visszafordíthatatlanul össze vagyok törve. Nagyon szükségem van az érvényesítésre, de amikor megkapom úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom. Miért? Mert meg vagyok győződve arról, hogy lehetetlen hogy valaki valóban igazán szeresse a megtört lelkemet. Néha annyira utálom magam, hogy azt hiszem túl vagyok a segítségen.

Amikor van egy epizódom, olyan heves és eluralkodó érzelmeket élek át, hogy túl nagynak érzem magam, ahhoz, hogy foglalkozzam velük. Néha nem veszem észre, hogy szélsőséges vagyok. Nem veszem észre azonnal a hibáimat. Máskor is látom, hogy valami apróság miatt ideges vagyok, de még mindig nem tudom megállni, hogy ne engedjem át az érzelmeket. Utána a szégyent a legnehezebb feldolgozni. Tudom, hogy megbántottam valakit, és ezt teljesen utálom. Szeretném, ha emlékezne néhány dologra, amikor egy epizódon megyek keresztül.

Az emberek azt hiszik szörnyetegek vagyunk és hajlamosak megfeledkezni arról, hogy mindvégig szenvedünk, akárcsak azok, akiket megbántunk. Tudom, hogy nehéz lehet mellettem lenni és megértem, hogy esetleg el akarnak menni, de emlékezniük kell arra, hogy nem én választottam ezt. Egyedül maradok a szobában, hangosabbra állítom a zenét és csak bámulok magam elé. ordít a zene mégsem vagyok képes elnyomni a gondolatokat a fejemben. Aztán a semmiből megindulnak a könnycseppek de én nem küzdok ellenük. Reggel lesz és elindul a nap, emberek jönnek szembe velem és széles mosollyal üdvözlök mindenkit hiszen tudják hogy én mindig vidám vagyok.

Toxikus tulajdonságom, hogy nagyon tudok szeretni, de szinte sosem fogom elhinni, hogy feltétel nélkül szeretsz engem.

De ha valaki szeret, azt érzem. Ha meg nem tudom eldönteni hogy ő kedvel e vagy nem, akkor a válaszom nem, mert lehet csak én akarom elhitetni magammal, hogy kedvel. Abban reménykedem, hogy majd egyszer az éjszaka közepén arra ébredek, hogy egy üzenet jön tőled. Megkérdezed, hogy hogy vagyok, azt mondod, hogy hiányzom és, hogy nem tudsz nem szeretni. Folyton arra gondolok hogy talán neked

Nem olyan jó velem, mint nekem veled.

Én nem vagyok olyan tökéletes neked

Mint Te nekem.

Egész életemet labirintusba zárva töltöm, azon töprengek, hogyan szabadulhatok ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzelem a jövőmet, de soha nem valósítom meg. Csak arra használom a jövőt, hogy segítségével elmenekülhessek a jelenből? Egy bizonyos ponton valamennyien felnézünk, és rájövünk, hogy eltévedtünk az útvesztőben…

Minden napom monoton,egyforma.Ahogy reggelente kialvatlanul kinyomom az ébresztőt.Hogy egy órán keresztül küzdök egy felvállalható kinézetért.Idő hiányában magamra kapok valami sötét göncöt -remélve hogy így talán elbújhatok majd az emberek elől és nem fognak rólam beszélni- kapkodva kulcsra zárom a lakást,átgondolom hogy mit is felejtettem el.Ahogy az udvaron ránézek a telefonom kijelzöjére beletörődök abba hogy ma is kések,de már nem érdekel.Kilépek a kapun kutakodok a zsebemben a cigarettám után,majd a sarkon rágyujtok.Az a pár perc amíg a rejtett utcákon sétálok a cigimet szívva -a tüdőm füsttel míg a lelkem megnyugvással telik meg- segít hogy higgadtan induljak a napnak.Amikor 8 óra párperckor megpillantom a gimnáziumnak csúfolt épületet:az a cseppnyi pozitív hozzá állás is reménytvesztve menekül.Kipirosodva,dohányfüst szaggal beesek az első órára ahol a tanár egy bájos “Késett!”-tel fogad.Minden órán csak arra gondolok hogy miért kell nekem itt ülnöm 7-8 órán keresztül és hallgatni ahogy papolnak az élettelen “diplomás” emberek.Miután túléltem a kötelezettségemnek számító, agymosásnak minősülő,értékelhetetlen és elvesztegetett 12 órámat,tisztes távolságban az iskolától megjutalmazom magamat egy szál cigarettával.Hazaérek és pihenek.Próbálok elzárkózni a nap fáradalmaitól és a szociális élettől.Itt végre magammal lehetek.Az esti órákban lezajló családi veszekedések után(melyek nagyjából mindíg arról szólnak,hogy a szülők a nap folyamán felvett ideget és faszságot itthon a gyerekeiken vezetik le.Általános téma a lustaságunk-ami egyszerű kimerültség-,a hasznavehetetlenségünk,az hogy sose tanulunk,hogy “állandóan a kibaszott telefont nyomjuk” .A versek,az idézetek melyekben mélységesen magamra ismerek.Csak a “az akkumulátor lemerül,kérjük csatlakoztassa a töltőt” feliratra kapok észbe mely eltakarja az egész képernyőt,a bal felső sarokba pillantok:elmúlt éjfél.Felismerve hogy a rám virradó nap sem lesz könyebb az alvást választom. Reggel kialvatlanúl kinyomom az ébresztőt…

Éveken át építettem a falat magam köré, tulajdonképpen egész életemben ezt csináltam, erre ő fogta magát, ledöntötte a falakat.

Imádom amikor mellettem fekszel, én csak ölellek miközben te puszilgatsz és simogatod a hajam. Imádom azt a két csók közötti mosolyt, Köszönöm, hogy meghallgatsz és mellettem vagy történjék bármi. Nálad jobb dolog nem történhetett volna velem…

Te vagy az első akit szeretnék hogy amíg a szívem meg nem szűnik dobogni addig velem legyél. Szeretném ha örökre az életem része lennél. Húsz év múlva nem akarom azt, hogy csak egy név legyek a múltadban. Húsz év múlva még mindig az életedben akarok lenni. Azt akarom, hogy amikor valaki megállít az utcán, és azt kérdezi, hogy együtt vagyunk-e még, azt mondd, hogy otthon várok rád, mert a karjaid közt érzem a legnagyobb biztonságot, Megláttam a szemeidben azt a világot, amelyben élni akarok. veled akarok aludni életünk végéig minden este, nagyon összefonódni. a karjaid közt feküdni. érezni az illatodat. simogatni a finom bőrödet. hallgatni a szuszogásod és puszilgatni téged miközben alszol. soha senki nem léphetne a helyedre. te vagy számomra az egyetlen. csak nem gondolod, hogy lecserélném a holdat a csillagokra? Hogy ki akarok lenni neked?Akinek egy kedves szavától megnyugszol.Kinek,ha szemébe nézel úgy érzed az egész világ a tiéd,s egy pillantásából tudod,hogy tiszta szívből szeret.Kinek az érintése jobban felpezsdít,mint egy nyári vihar vagy egy menő sportautó.Akiben megbízol és még azokat a titkokat is elmondod neki amiket még te sem tudsz magadról.Aki,ha azt mondja szeret egy pillanatig sem kételkedsz benne.Az a lány aki a legrosszabb napjaidon is képes őszinte mosolyt csalni az arcodra.Akivel örömödben együtt nevetsz.Kinek az ölelésében megnyugvást találsz.A lány akit megbecsülsz,mert ő a mindened.Akire hallgatsz,ha látja,hogy rossz döntést akarsz hozni.Akit tömegben is meg mersz csókolni,mert büszke vagy rá,hogy ő a tiéd.Aki mellett lehetsz olyan,mint egy óvodás,mert éppen olyan kedved van.Akivel úgy érzed minden perc ajándék.Az a lány akit,ha meglátsz gyorsabban ver a szíved.Kinek csókját jobban élvezed,mint egy finom pizzát vagy egy jéghideg sört.Aki előtt nem vagy szégyenlős és nem félsz megmutatni tested minden apró hibáját.Kinek mosolyától te is boldog leszel.Aki,ha egy apró ajándékot ad neked jobban örülsz neki,mint bárminek.Akivel nem félsz megbeszélni a problémáidat és felvállalod előtte az érzéseidet.Akivel szívesen mész el kirándulni vagy egy bevásárló túrára még ha lusta is vagy,de ő könyörög neked.Akivel el tudod képzelni életed hátralévő részét.Akiért képes vagy féltékeny is lenni,ha olyan helyzet adódik.Akivel,ha összevesztek nem tart sokáig,mert azonnal megbeszélitek.Aki,ha néhány plusz kilót fel is szed te akkor is gyönyörűnek látod.Az a lány aki miatt lemondasz az olcsó,szolgalelkű lányokról.Akiért,ha kell meg is változnál.Kinek hangját szívesebben hallgatod,mint a kedvenc zenédet.Akit tisztelsz az apró tetteiért.Aki számodra pótolhatatlan.Az a lány akarok lenni akit tiszta szívből és feltétel nélkül szeretsz. Amikor csók előtt egymás szemébe néztek, amikor meglátod, és a szíved gyorsabban kezd el verni, amikor elkezded simogatni, és ő elmosolyodik, amikor meghallod a hangját és elkezd bizseregni a tested, amikor együtt alszotok és Ő hátulról megölel, amikor sétáltok az utcán, elmegy mellettetek egy fiú vagy egy lány és Ő megszorítja a kezed, magához húz és megcsókol, amivel mutatja “Te az övé vagy”, amikor csak random helyzetekben azt mondja Neked “szeretlek”, amikor beleszagolsz a Nálad hagyott pólójába, hogy érzed e még benne az illatát, amikor tudod, hogy szeret Téged de Te mégis mindenkire féltékeny vagy, aki a közelében lehet, amikor mond valami aranyosat Neked és Te elmosolyodsz, amikor miatta sírsz, mert valami hülyeséget csinált, amikor sírva vallod be neki, hogy valami hülyeséget csináltál és Ő csak megölel és annyit mond “Semmi baj”, amikor legszívesebben egész nap csak feküdnél, de nyár van, ezért Ő csak azért is kihúz az ágyból, és elhív sétálni, amikor nincs Veled és akárhová mész azt kívánod “bárcsak látnám Őt”, amikor nem ír vissza órák óta és Te félsz, mit csinálhat, hol lehet, aztán egyszer csak ír, “minden rendben, Kicsim csak aludtam”, amikor a füledbe súgja mennyire szeret, amikor megeszi az elégett kaját, amit csináltál neki, csak azért, mert Te csináltad. Szerintem az ilyen apró dolgok jelentik a szerelmet.

Sosem érdekelt, hogy mennyi pénze lesz, vagy mi a szakmája. Hogy szőke lesz-e, esetleg barna. Nem azért vártam, hogy ajándékokkal halmozzon el, nekem nem kell a csillogás, a drága ékszer. Az érdekelt, hogy milyen lesz a lelke. El tud e bűvölni egy-egy kedves szavával. Előre enged -e az ajtóban, és szívesen veszi- e el a kezemből, ha valami nehezet cipelek. Hogy tud-e szeretni, tiszta szívből, kételyek nélkül. Érdekelt, hogy mi motiválja, mi hajtja, mire áldoz időt. Érdekelt a múltja, érdekelt mit tervez a jövőre. Vagy tervez- e egyáltalán, esetleg spontán. Érdekelt, hogy mit érzek majd a közelében, meg tudok-e nyugodni, menedékre lelni, tudok- e előtte sírni és szívből nevetni. Az érdekelt, hogy mit hoz majd ki belőlem, milyen ember leszek mellette. Képes -e motiválni, becsülni, bele látni a lelkembe és elfogadni, amit ott lát. Mert tudtam, ha a szíve csak egy kicsit is olyan ütemre dobban, mint az enyém, akkor megtaláltam azt, akivel együtt élhetek. Akivel a reggeli kávé is finomabb, és akivel élvezet az esti zuhany. Aki mellett elnyúlhatok majd egy nehéz nap után, és akivel felfedezhetem a világot. Aki a nap végén a csillagok helyett is ott ragyog nekem, bizonyosságul, hogy az otthon nem csak egy hely, és a mennyországot megtalálhatom valakiben itt a Földön is.”

Lehet, hogy... nem tud úgy szeretni engem, ahogyan én azt elképzelem. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeret önmagához képest maximálisan. Majd a legvégén visszatekintve az életünkre vagy azt mondjuk, "kár, hogy kihagytam" vagy azt, hogy "kár lett volna kihagyni". Nekünk sok csodás élményünk volt, amit kár lett volna kihagyni, akkor is, ha sírtunk, ha belehalt a lelkünk. Én azoknak az emlékeknek is örülök, mert veled élhettem át őket.

Nagyon szeretlek és sajnálom a sok hisztit, amikor rosszul válaszolok egy kérdésre vagy ha flegmának tartod a válaszom. Mindennél és mindenkinél jobban szeretlek Téged. Csak Téged. Minden percben hiányzol, minden percben szükségem van Rád, hogy létezni tudjak. Nélküled elvesztem volna ha nem jössz, talán már itt sem lennék. Sajnálom, ha néha kételkedek abban, hogy szeretsz-e. Sajnálom, ha nem vagyok elég jó. Ezt nem olvasod, és szerintem nem is fogod, de megesküszöm, hogy amíg csak élek mindent megteszek Érted, a boldogságodért, a biztonságodért, Érted. Tényleg és őszintén feláldozom mindenem csak hogy Veled lehessek örökké. Ha az az örökké addig is tart míg meg nem halok. Mert, hogy Te meghalj, azt nem hagyom. Soha. Nagyon Szeretlek, sajnálom amilyen vagyok, de Téged jobban Szeretlek magamnál. Sajnálom, hogy ezt nem mondom el Neked <3

0 notes