#bátortalan

[xszerelmes-lelekx]

Bárcsak nekem is olyan könnyű lenne, nem veled foglalkozni, mint neked..

#érzelem #élet #fájdalom #szeretlek #magyar #magány #boldog akarok lenni #fáj az élet #sajat iras #sajatgondolat #látni akarlak #barcsak #bantasz #kurvara faj #fajdalmas #siras #lelkifájdalom #fáj a lelkem #miert #nem ertem #nem erdekel #sajat erzes #könnyű #jó lenne #boldogtalan #bizalmatlan #felelem #bátortalan #rad gondolok #gondolataim

[diogenesz2020portugal]

Éjjel fél három.

Tökéletes csend van, csak a falra akasztott óra kattogását lehet hallani. Meg a klaviatúráét. Ketten vagyunk ébren a házban: én és a második emeleten folyton-folyvást rejtvényt fejtő férfi. Ritka pillanat ez a szállón. Köztes időszak, amikor összeolvad a túl későn és a túl korán. A sokáig éberek már alszanak, a korán kelők csak nemsokára kezdenek forgolódni. A kamerákon át látod a kihalt folyosókat, a néptelen utcát, és a krízisen békésen alvó nőket. Ilyenkor majdnem olyan ez a ház, mintha ’otthon’ lenne.

Nem tudom, kinek jut eszébe az az asszony, aki pár nappal az új év előtt a melegedőben hajtotta örök álomra a fejét. Lehet, hogy erre mondták régen: jobblétre szenderült. Alig egy hónapja ismertük meg őt, szinte a semmiből jött, és talán oda is tartott. Halkszavú teremtés volt ez a majd’ hetven éves nő, alig mondott el magáról valamit. Szavaival kevesebbet árult el, mint az átlagnál is ráncosabb arcával, kissé fátyolos szemével, mindig reszkető kezével. Tudtuk, hogy ez a kéz a kelleténél többször talál borra, ami elfeledteti vele az utat, amelyen keresztül idetalált.

Az elmúlt évben több halottunk is volt. Volt, akit a rák vitt el egyik hónapról a másikra; egy bivalyerősnek látszó férfiról volt élettársa azt állította, hogy a szíve szakadt meg, mert bármennyiszer is próbálkozott, nem sikerült talpra állnia; és volt, akire az általa épített viskóban találtak rá a még langyos kályha mellett. Mindannyiuknak voltak álmai. Arról, hogy végre egyenesbe kerülnek, arról, hogy szereznek egy albérletet, kibékülnek a családjukkal, meglátogatják a lányukat és az elbeszélések alapján gyönyörű unokáikat. Tétova és bátortalan mozdulat volt valamennyiük élete. Simogatásra nyújtott kéz, mely soha nem ért célba.

A hajléktalanságban talán nem is a hideg vagy az éhség a legszörnyűbb, hanem a magány. A szeretet hiánya. Lászlóval, aki a piaristáknál érettségizett, nagyon jó volt versekről beszélgetni. Utolsó találkozásunkkor József Attilát idézgettünk egymásnak a melegedőben. Máig a fülembe cseng, ahogyan ezt szavaltuk együtt:

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

#emlék

[angelofghetto]

“Hercegnő” története

A néni a banyatankkal ment több napra bevásárolni a hidegben, mikor a tél még utolsót támadott. A mellékutcából fordult elé ez a kis állat óvatosan, minden támadó szándéktól mentesen. Csontsovány volt, az összes bordája külön látszott, hátsó lábai csípőnél majd' átszúrták a bőrét. Minden ízében remegett. Azzal az esdeklő "segítsetek rajtam emberek" tekintettel nézett.

A néni először kicsit megijedt, mert a rádió épp a napokban mondott be valami veszett rókát a Bakonyban vagy hol, és nem ismerte az állatot, de azt tudta, hogy a veszett jószágok néha megtévesztően szelídek. Második gondolatával kinevette magát, mert az ő környezetében (vagy egyáltalán a megyében) ugyan honnan jöhetne veszett kutya. Elkóborolhatott szegény pára, fel kéne kutatni a gazdáit, talán hetek óta keresik. Hazaszólt telefonon a családnak, hogy valami közösségi oldalon tegyék közzé, hogy ittésitt kóborol egy szerencsétlen kutyus. A néni megállt a sarkon a banyatankkal, és várt. A kis csavargó a kereszteződésnél leült és messziről figyelte őt, érezte, hogy itt segítségre számíthat.

A fiatalasszony jött gyorsan egy mobillal, próbált fotókat készíteni a közzétételhez. Kicsit mindenki bizalmatlan volt még, de ez idővel oldódni látszott, egyre közelebbi képek készültek. A kis jószág barátságos és szelíd volt, próbált pacsit adni bárkinek, aki hajlandó fogadni.

Hamar került tálkában víz, és egy kutyakonzervből pár falat kóstoló, csak óvatosan, nehogy a kiéhezett gyomor hirtelen megterhelődjön. A vagdalthúsból épp hogy csak pár falat fogyott, de a víznek nagy sikere volt, másodpercek alatt eltűnt a tálból. Újabb hazatelefon, fiatalember érkezett egy palack vízzel. A lelenc még két teljes tállal megivott. Kicsit kihúzta magát, tartása megegyenesedett, a szeméből is mintha eltűnt volna a reménytelen szomorúság.

A fiatalok becsalogatták az udvarba, a garázsban szorítottak helyet, terítettek rossz pokrócokból vackot neki. A többi kutyához még nem engedték közel, amíg nem tudták, van-e külső-belső parazitája, betegsége ami fertőz.

Hercegnői finomsággal ereszkedett a pokrócra, látszott rajta a halálos fáradtság, de nem merte lehajtani a fejét, mert még nem tudta, biztonságban van-e, mit tesznek vele ezek az emberek. Hunyorgó szemmel csak pillanatokig aludt. Került egy apró hősugárzó is a garázsba, amitől a reszketés alább hagyott. Azon az éjszakán havazott.

Másnap sikerült elérni a menhelyes ismerőst, aki orvoshoz vitte, leolvastatta a csipet, amiből kiderült az állat neve, hogy minden oltása megvan, és hogy a gazdi a főutca átellenes végében lakik. A kutya parazita és fertőzésmentes, csak nagyon gyenge, és a bundájára száradt sár teszi olyan ágrólszakadttá. Vitaminokat kapott, és némi roborálószert, és tanácsokat a fokozatos feltápláláshoz. Megtisztítani csak nagyon óvatosan lehetett, ha hozzáértek, éktelen sivalkodásba kezdett. Talán bántották. Ez sem lesz egyszerű.

Később a menhelyes és a fiatal pár együtt keresték meg a címet. Előre elképzelték, hogy lesz nagy öröm. Ezzel szemben kiderült, hogy a gazdi, egy idős néni jó másfél hónapja meghalt, a címen egy középkorú alkesz pasas lakik, aki a szomszédok szerint álló nap a kocsmában könyököl, vagy otthon ájultan alszik. Szerencse, hogy az erős szél kiv��gta a rozoga kaput, hogy Hercegnő megszökhetett. (Magukban így nevezték át a kutyát.) Vajon mit élhetett át szegény az elmúlt hetek alatt?

Másnap már a házban kapott helyet, a falkában, a családban, az előszoba sarkában a fűtőtest mellett talált magának helyet, és onnan nem mozdult: "nekem itt jó". Szemével követte a jövés-menést, de csak feküdt valami leírhatatlan arisztokratikus tartással. Az úr a pokolban is úr.

A következő három napot szinte átaludta. Később feltápászkodott, és bátortalan felfedező útra indult a házban. A mozdulataiból, a tekintetéből feneketlen szeretetéhség áradt. A kisbaba különösen tetszett neki. Néha lefeküdt a kis rácsos ágy tövébe, és "őrizte".

Jó is lehetne a vége ennek a történetnek, de nem az. Örökbefogadó gazdik jöttek-mentek, de felhizlalni nem sikerült, csak kicsit felerősíteni. Időről időre visszakerült a családhoz "ideiglenesen", csak amíg a végleges gazdit megkeresik. Kiderült, hogy rákos folyamatok miatt olyan sovány, és így már senkinek sem kellett. Végül az állapota romlott, és el kellett altatni. A család azzal vigasztalta magát, hogy legalább az utolsó hónapjait kicsit megszépítették, egy szerető falkában.

Ha lehet hinni a szóbeszédnek, most valami erdő mélyén alussza örök álmát, jeltelen sírban. De én tudom, hogy a kutyamennyországban van, egy sokkal nagyobb falka tagjaként, közel a kályhához.

[rimnelkul]

A szép asszony átvészeli a telet

Most már tudom, hogy Mi történik a szép asszonnyal télen. Megrendülten álltam E kérdés előtt néhány éve, Mert végignéztem a nyár elmúlását, A lendület végét, az érzések fonnyadását, Végignéztem, ahogy keservesen próbált Az ősznek ellenállni, És tudtam, hogy tudja, Hogy küzdelme reménytelen.

A telet már nem néztem végig - Vádját a hátamon éreztem sokáig -, Arrébb húzódtam, és próbáltam Az ő sorsától nem sérülni, Még kiutat is kerestem belőle - Utóbb beláttam, hogy ez nem létezik -, A figyelmem tehát legfeljebb szétszórtan Követte, hogy mi történt aztán, És bár felfogtam e töredékeket, Helyükre csak akkor kerültek, Mikor hirtelen megértettem őt.

A szép asszony télen Összeszedi maradék lepleit, Gondosan kiválaszt egy szélvédett sarkot, Nagyon szorosan beburkolózik, És ott leül, hogy kivárja. Összegyűjti minden keserűségét, Csalódást, fájdalmat, amit csak talál, Megdagasztja őket a leplek alatt, És annál melengeti magát. A környékre sem enged senkit, Hörögve zavarja el, aki közelít, És egyetlen célja eközben az, Hogy féltve őrzött titkának Rejtekét megőrizze.

Én megtaláltam a titkot. Szívemben akkor értelmet nyert A makacs küzdelem, a dühödt ellenállás, A mindent ellepő, fullasztó harag, A szívet facsaró és visszataszító Pitiző koldulás. A szép asszony visszakapta Meggyűrt méltóságát, Nőies szépsége is szinte a régi, Bátortalan hangját újra Szívesen hallgatom. Nincs már többé tavasz, nyár, ősz, Nincs titok, ami mindent elrohaszt, Csak ő van és én, kímélet nélkül,

És ő az, akinek lennie kell, Anyám.

#magyar #saját vers #anya #folytatás

[csoori]

Hogy emlékem legyen magamról

Magamat gyakran elfelejtem, mint folyók nevét, vagy ásványok nevét. Összekuszált kő-ábécé vagyok a porban, besötétedő hegyek alatt. De ha te mellém surransz a múltból s fölragyogsz és lombokkal összeérő nevetésed a bátortalan halált faképnél hagyja újra: hirtelen nyár lesz bennem s körülöttem s minden dombtetőn ott látom magam, oly élesen, mint aki tudja: zöld szemű gyereket szül, vagy országot hagy el utoljára. Kellett a hajad hozzám, kellett az arcod csontja, földúlt lepkéid vesztőhelye, hogy emlékem legyen magamról s tűd járása ujjaid közt: villanyom fényével átszúrt némajáték.

— Csoóri Sándor (Kezemben zöld ág, 1985)

#csoóri sándor #kezemben zöld ág #hogy emlékem legyen magamról

[bipolar-disorders-world]

Kísért az a kurva ördög! Szállj ki a fejemből MOST!

Hogy találkozhattam veled pont ott és pont akkor megint?.. És éreztem hogy engem akartál... engem, és egy randit tőlem.

Bátortalan követő voltál, én pedig végig néztem a szenvedésed, most pedig te jársz a fejemben...

[Az a kurva tiltott gyümölcs ]

#ördög #magyar teen #magyar tumblr #magyar #magyar gondolat #saját gondolat #fáj #szerelmes

[padgany]

Elbuktam a lakást. A tulaj úgy döntött nem költözik el, mégsem adja el az ingatlant. Mit mondhatnék erre, minden joga megvolt, hogy így döntött. Meggondolta magát, miután rögzítettük a szándéknyilatkozat és az előleg kifizetésének időpontját. Mindenki boldog volt, ők is és én is. Beleéltem magam, egy egész hetem ráment az előminősítés intézésére, a várható költségek kiszámítására és a különböző hitelkalkulációkra. Nagyon jó állapotban volt/van, nagyon jó helyen volt/van. Tökéletes lett volna és elhitették velem, hogy semmi akadálya nem lesz az adásvételnek. De meggondolta magát, nincs tovább.

Nem is tudom, hogy most pontosan mit érzek, csak annyit, hogy ki kell írnom magamból. El kell gyászolnom a dolgot.

Ostobának érzem magam, mert beleéltem magam. Túlságosan naiv és hiszékeny voltam. Titkon féltem, hogy lesz valami gebasz, túl szép volt, hogy igaz legyen, de bíztam és pozitív voltam.

Miután megkaptam a rossz hírt telefonon, elgondolkodtam. Igazából nem is értem, hogy miért csodálkozom magamon úgy általában. ,,Sírok’’, hogy nem vesznek komolyan az emberek, hogy bátortalan vagyok, hogy mindenki meggondolja magát velem kapcsolatban. De miért is csodálkozok? Úgy tűnik mindig mindenki meggondolhatja magát, mindenki megszegheti a szavát mindenféle következmény nélkül. Ez van velem, komolyan elkezdtem töprengeni azon, hogy egy kibaszott átok ül rajtam. Nem szimbolikusan gondolom, szerintem fix, hogy megátkoztak. Konkrétan semmi sem jön össze. De tényleg. Bármi jó történik, az csak napokig tarthat, mindig kivétel nélkül jön a pofon. Ha tetszik egy lány és összejövünk, a következő héten meggondolja magát. Ha tetszik egy lány és úgy érzem sínen vagyok, eltűnik a faszba. Ha szeretném végre kezembe venni az életemet, komolyan, komoly döntéseket hozni, hát ígéretet kapok, hogy nincs akadálya, aztán mire ténylegesen komolyra fordulna a dolog, mehetnék aláírni, fizetni, addigra visszalépnek. Persze az senkit nem érdekel, hogy ebbe a hercehurcába én is időt és energiát öltem. Senkit nem érdekel, fogadjam el. Ilyen az élet. De azért maradjak jóhiszemű és jószándékú, hisz az olyan pozitív és szép dolog. Ne legyek mizantróp, miközben szinte kivétel nélkül csak negatív tapasztalataim vannak az emberekkel kapcsolatban. //tisztelet a kivételnek, itt a tumblin és a családom körében is számíthatok néha jó szavakra vagy bíztatásra és ezek jól is esnek, de kb. ennyi//

Hogy lehetnék én is komoly, megbízható és pozitív? Komolytalan emberek között nem lehet komolynak és magabiztosnak lenni. Hát megéri vagy érdemes? Kurvára nem. Persze igeen… az maradok, nem adom fel és erős maradok, különben magamat hazudtolom meg, de azért kurva szomorú is vagyok.

Szomorú vagyok, mert valamibe megint beleszerettem, ígéretet kaptam, hogy az enyém lesz, majd szokás szerint romba dőlt az egész. Mindennek oda. A beletett időnek, energiának, a vágynak, az álmoknak és megint kicsit a hitnek az emberekben, ami amúgy is eléggé instabil lábakon állt. És ez most tipikus esete annak, hogy jelenleg nem is érdekel más(ik lakás). Annyira tökéletes volt számomra, hogy a többi hirdetést nézve egyik sem közelítheti meg. Nem tetszik egyik sem. Idő kell, hogy elgyászoljam a dolgot, hogy levonjam a következtetéseket és a tanulságot, hogy legközelebb ne reménykedjek, max. akkor, amikor már biztos az egész. Bár a tapasztalatom az, hogy még akkor sem szabad. Mikor szabad? Aztán mire ezt megemésztem, a lakásárak még jobban felmennek és baszhatom. Mert így lesz, mert az egyetlen dolog amiben bízhatok az mindig csak a rossz verzió. A kedvezőtlen, a csalódást hozó. A lakással, az emberekkel, a nőkkel. Lehetek én bármennyire erős, pozitív, leszarhatok mindent (is), lehetek nyitott, mosolygós tündibündi, lehetek szorgos hangya, megértő, figyelmes, odaadó, egyszerűen nekem nem lehet jó. Ennyit tudtam tenni, ennél többet nem tudok. Nem hibáztathatok mást de ez az a pont amikor magamat sem tudom. Talán csak a kibaszott nagy naivitásom miatt. Nem tudom, miért vagyok ennyire hiszékeny. De ha ezt is elvesztem, mi marad belőlem?

#rossz hír #fail #fix hogy átok #érzések #naiv gyökér vagyok #hiszékeny #komolytalan világ

[aranysziv]

a családommal hagyomány, hogy minden évben szenteste az ajándékok után társasozunk. idén is így volt. átadtuk egymásnak és kibontottuk a becsomagolt ajándékokat, volt egy kis szünet, és leültünk játszani. nem igazán volt jó kedvem, ha őszinte akarok lenni, de arra gondoltam, hogy majd a játék talán meghozza azt is. a háttérben a Charlie és a csokigyár ment a tévében, ami az egyik kedvenc filmem, úgyhogy míg kipakoltam a monopolyhoz szükséges dolgokat, addig néha a tekintetem ott ragadt. a játékban mindig én vagyok a pénztáros, már gyerekként is mindig én voltam, úgyhogy a dobozt nem raktam magamtól túl messze, és vártam, hogy jöjjenek a többiek. utoljára ránéztem a telefonomra, szóltam, akinek kellett, hogy most kicsit nem leszek, mert el kell vernem mindenkit (persze, apa nyert, én csak második lettem, úgyhogy túl nagy volt a szám), és aztán lenémítottam. jöttek a többiek és elkezdtünk játszani.

néha jókat nevettünk, de nem kimondottan voltam továbbra sem jókedvű úgy igazán. ilyenkor mindig órákig játszunk, ezáltal volt olyan, hogy valaki felállt a játéktól, hozott még inni, vagy a fürdőszobába ment éppen, és mivel nem dobunk a másik helyett, úgyhogy olyankor csak vártunk, így voltak kis szünetek. többségében ilyenkor én a filmet néztem, de aztán az egyik ilyen kis szünetnél rápillantottam mégis a telefonomra. akkor láttam meg, hogy félórával azelőtt írt nekem. az volt az üzenetben, hogy itthon vagyok-e már, és ha igen, akkor le tudnék-e menni most, mert hozott nekem valamit karácsonyra, és oda szeretné adni. válaszoltam, hogy ne haragudjon, de csak most látom, hogy keresett, mert éppen játszunk, de rövid időre le tudok menni, ha még esetleg itt van. azonnal megnézte az üzenetemet, és azt írta, lent vár. szóltam a szüleimnek, hogy most én is szünetet kérek, és csak leszaladok pár percre a ház elé, ha nem baj. nem igazán kérdezősködtek, mondták, hogy menjek csak. úgyhogy felvettem a kabátom, belebújtam a csizmámba, és leszaladtam gyorsan a lépcsőn.

ott állt az ajtó előtt és cigizett. már vagy 3 éve nem láttuk egymást, de a mosolya ugyanaz volt. elegáns kabát, ing, a kezében pedig egy üveg bor. ez a tiéd, boldog karácsonyt - mondta. elvettem az üveget, és megnéztem. nem ismertem a borászatot, szekszárdi. mondta, hogy tudja, hogy a Tréfli a kedvencem, de ezt is meg kell kóstolnom, én meg csak mosolyogtam. egri férfiúként a borokat illetően az ízlése nagyon is kifinomult, és jól tudtam, hogy hallgatnom kell rá. néztem a címkét, egyrészt írt rá tollal pár sort, amit ide nem szeretnék leírni, másrészt pedig vicces, de a borászat márkamintája két róka. köszönöm, boldog karácsonyt neked is - mondtam, aztán odaléptem hozzá, hogy megöleljem. kissé bátortalan voltam, és ő is, mert szerintem nem számított rá, és furcsa volt egymáshoz érnünk, még ha csak így kabátostul is. meg ennyi idő után. de jól esett, hogy gondolt rám, és ki szerettem volna valahogy fejezni. az ölelés után két lépéssel hátrébb léptem tőle újra, és mentegetőzni kezdtem, hogy ha tudtam volna, hogy készül ezzel, akkor én is készültem volna valami aprósággal, és hogy most emiatt kissé hülyén érzem magam. azt mondta nem kell, csak szeretett volna kedveskedni. vagy látni - tettem hozzá ravaszul. mosolygott. azt is igen, nem tagadom - mondta.

beszéltünk pár percet. tud mindent a múltkori telefonálásunk miatt, úgyhogy főleg azokról beszéltünk. aztán a lényegre tért és azt kérdezte tőlem, hogy hogy érzem magam itthon. le mertem fogadni, hogy azért kérdezi, mert tudja, tudta előre a válaszomat, az őszintét, szóval nem lett volna értelme fenntartani valaminek a látszatát, ami nem igaz, vagy maszkot húzni. nem tudom, jól is, rosszul is, annyira azért nem vagyok a helyzet magaslatán - mondtam. hiányzik neked - válaszolta. persze, de ha visszamegyek, úgyis találkozunk, nincs baj - mondtam. mire ő: nem rá gondoltam. és akkor csend lett. belenéztem a szemébe, mélyen. nagyon kevés embernek tudom állni hosszan a pillantását, de az övét igen, mert ismerjük egymást, ő is engem, én is őt. nem válaszoltam semmit, de nem is kellett, még annak ellenére sem, hogy vele nagyon rég beszéltünk róla utoljára. olyan rezgéseimből érez dolgokat, amire szerintem senki más nem képes. hagyott nekem egy kis időt, aztán azt mondta: neki te nem úgy. nem lát úgy. azokra próbálj koncentrálni, akik igen. igaza volt. tudom - mondtam, bár a hangom el is csuklott. tényleg tudom ezt. és így is van. de attól még mindig lehetek szomorú néha. még ha hülyeség is. mármint belegondolva, mégis mi hiányzik? a randik, ahová nem vitt el? a virágok, amiket nem kaptam tőle? a törődés, amit szintén nem? az hiányzik, amit láttam benne, és ami lehetett volna.

most is csak az szomorított el, hogy nem mondhattam neki, hogy boldog karácsonyt. mondta nekem más, mások, sokan. én is mondhattam másoknak. de az nem ugyanaz. emlékszem, pár évvel ezelőtt még vele is játszottunk ilyenkor, csak nem egy helyen és nem a monopolyt, még a telefonom is feldobta az emléket. ő is nyert akkor, hiába bíztam el magam, de volt olyan is, amikor hagyta, hogy győzzek. tudtam, hogy csak hagyja, nem a saját sikerem volt, de akkor is győzelemnek könyveltem el, hogy az agyára menjek. sikerült is. utálta. én meg csak nevettem. még ez is hiányzik. de ezt neki, aki a bort hozta nekem, hiába mondanám. vagyis nem hiába, mert tudja ő szavak nélkül is. de nincs értelme. utána csak azt kérdezte, hogy mikor utazok vissza, meg udvariaskodtunk egy sort, majd elköszöntünk, és visszamentem a lakásba. írtam neki, hogy jó volt látni, és köszönöm még egyszer. a szüleim kérdezték, hogy ki volt itt, de azt hazudtam, hogy csak egy barátom. nem akartam kérdéseket, ők mindig szerették őt, a mai napig nem tudják azt sem, hogy mi romlott el annak idején köztünk, mert nem volt szívem elmondani. és szerintem ha ezt bárkinek elmesélném, nem is értené, hogy mégis miért jön el hozzám szenteste hívatlan vendégként, vár félórát úgy a hidegben (a kocsijában mondjuk, de akkor is) hogy azt sem tudta, hogy otthon vagyok-e, és ha igen, akkor egyáltalán lemegyek-e hozzá. arra mondjuk én is kíváncsi lennék, hogy mit mondott otthon, hova megy. de mindez igazából nem számít. még a bor sem. a gesztus volt a lényeg, a szándék. és én értékeltem, sokat jelentett. mert jó, hogy van, hogy létezik. hogy tudja, ki vagyok. hogy néha nem kell kimondanom semmit, de legalább ő tudja. ha nem is tud úgy segíteni vagy bármi, de tudja. és emlékeztet, hogy itt van. mindig csak ez számít igazán.

[hicapacity]

A megbánás örök kísérőtársunk.

Megbánjuk, hogy nem mentünk oda ahhoz a lányhoz/pasihoz abban a buliban. Megbánjuk, hogy túl sokat ittunk. Megbánjuk, hogy nem beszélgettünk eleget a nagyszülőkkel, amíg még lehetett. Megbánjuk, hogy nem figyeltünk oda jobban, mielőtt balesetet okoztunk. És a sort még lehetne folytatni.

Dan Pink, a bestseller író pszichológus, aki 16 ezer megbánást gyűjtött össze és elemzett 105 országból, két fő tanulságot vont le a kutatásából.

Egyrészt azt, hogy a megbánás teljesen normális és emberi. Csak abban nincs semmi megbánás, aki vagy 5 évnél fiatalabb, ezért az agya még nem elég fejlett hozzá - vagy pedig felnőttként is valami komoly pszichiátriai zavarral küzd.

A másik pedig az, hogy az emberek meglepően hasonlóak, ha megbánásról van szó. Nemtől, kulturális háttértől és mindenféle demográfiai tényezőtől függetlenül hasonló dolgok miatt érzünk megbánást. Egy következetes változást sikerült csupán mérni: az emberek hosszú távon sokkal gyakrabban bánják azt, hogy valamit NEM tettek meg, mint amit megtettek. Minél idősebbek vagyunk, annál inkább bánjuk azt, amit nem tettünk meg.

Fiatalon sokan parázunk azon, hogy vajon "majd mit gondolnak az emberek", és hogy inkább nem megyek oda, nem mondok semmit stb., nehogy később megbánjam. Pedig az ember később sokkal inkább megbánja azt, hogy valamit nem tett meg azért, mert bátortalan volt, mert nem volt önbizalma, mint azon, hogy úristen, megszólítottam azt az embert, és totál leégtem, minek kellett, jobb lett volna magam elé meredve ülni.

A megbánásoknak Pink négy fajtáját különbözteti meg:

1) Egzisztenciális megbánás: valamilyen emberi képességünk kibontakoztatásának elmulasztása miatti megbánás, például nem tanultam eleget, nem sportoltam eleget stb.

2) Bátorsággal kapcsolatos megbánás: valamilyen lehetőség elszalasztása, mert nem voltunk elég merészek hozzá.

3) Erkölcsi megbánás: nem azt cselekedtük, ami helyes lett volna, hanem azt, ami könnyű.

4) Kapcsolati megbánás: elmulasztottuk kifejezni a szeretetünket, fenntartani a kapcsolatunkat valakivel, akitől eltávolodtunk.

Tippeljetek, melyik messze a leggyakoribb megbánás-típus a 4 közül?

Aki tudja, hogy az ember szeretet- és kapcsolódás-éhes társas állat, azt nem lepi meg, hogy az utolsó. Tehát dióhéjban: a legtöbb ember a kor előrehaladtával egyre inkább amiatt érez megbánást, hogy nem ápolta megfelelően az emberi kapcsolatait.

A megbánás-mentes élet illúzió. Aki azt állítja, hogy nincs benne megbánás, az vagy súlyosan sérült, vagy pedig hazudik. Még saját magának is. Mert a megbánás - egy egészséges emberi lélek esetében - ugye egy negatív érzés, kellemetlen, stresszel jár.

Amikor nem vagyunk hajlandóak megélni a negatív érzéseinket, azt úgy hívják, mérgező pozitivitás. Valahol ez a drogfüggőség egyik fő oka is: az ember nem akarja megélni a rosszat, ezért valami olyanba menekül, ami rövid távon gyors enyhülést hoz. Amitől elöntik az agyát a kis örömhormon-molekulák.

Ha a negatív érzéseinket nem éljük meg, csupán elhessegetjük, elfojtjuk, szőnyeg alá söpörjük: az ideig-óráig működhet, de hosszú távon belebetegszünk. Nem az a cél, hogy ne érezzünk megbánást - de nem is az, hogy folyamatosan tépelődjünk azon, hogy mennyire rosszul döntöttünk a múltban. Ez utóbbit nevezik a pszichológusok ruminációnak: és a depresszió egyik fő forrása.

Amikor megbánást érzünk, akkor tudatosítsuk. Címkézzük fel magunkban: igen, most megbánást érzek. Ez normális. Ez emberi. Ne ismételgessünk magunkkal szemben mindenféle vádakat, ne ítélkezzünk, ne szidjuk magunkat. Próbáljunk úgy állni magunkhoz, mint ahogy egy olyan emberhez állnánk, akit szeretünk.

A bűntudat egészséges: a cselekedetről szól, amit elszúrtunk, és arról, hogyan tanulhatunk a hibánkból. A szégyen viszont pusztító: arról szól, hogy azért hibáztunk, mert mi rosszak, bénák stb. vagyunk. Megbélyegezzük saját magunkat, és egyre mélyebbre zuhanunk az önutálat örvényébe.

Ne temesd el az egészséges bűntudatot, de ne merülj el a szégyenben!

#drgrpt #drgrptr

[xszerelmes-lelekx]

Sosem fogod megtudni, hogy mennyit is jelentesz nekem

#érzelem #élet #fájdalom #szeretlek #magyar #magány #boldog akarok lenni #fáj az élet #sajat iras #sajatgondolat #látni akarlak #veled akarok lenni #végtelen #rad gondolok #nem ertem #miert #nem erdekel #nem voltam fontos #fontos vagy #akarlak #felelem #bátortalan #bizalmatlan #soha többé #soha #miért történik ez #kurvara faj #fajdalmas #ilyen az élet #elfogadtam

[ezittvombatblogja]

,,Az egyetlen, ami emberi:

Szerelemmel szeretni értelem és remény nélkül. Talán éppen a reménytelenséget űzni. A szerelem a költészet nyersanyaga. Angyali szavalat, ős örömforrás, kínbokor, hűsítő jelbeszéd, a szemed, a szád. Anyagtalan test, óhaj nélküli epekedés, álomtalan éjjel, egyszeri varázslat. Ritkán jön, hamar múlik, minden bölcsességet nélkülöz, vak és valódi, parttalan és nehézkes, bátortalan és követelőző. Szatén szalagok lobogása fogja össze, mámor fűszerezi és titkos zenét dúdol, merőleges az életre, párhuzamos a halállal. Mindig egyetlen, mindig igazi. Tétova szándék, veszélyes és tilos. És örök. Ahogy Te meg én nem lehetünk, csak egyetlen pillanatra. Most, vagy soha.''

[diogenesz2020portugal]

Négy éves emlék a fészbukról

Éjjel fél három.

Tökéletes csend van, csak a falra akasztott óra kattogását lehet hallani. Meg a klaviatúráét.

Csak ketten vagyunk ébren a házban: én, és a második emeleten folyton-folyvást rejtvényt fejtő férfi.

Ritka pillanat ez a szállón. Köztes időszak, amikor összeolvad a túl későn és a túl korán. A sokáig éberek már alszanak, a korán kelők csak nemsokára kezdenek forgolódni. A kamerákon át látod a kihalt folyosókat, a néptelen utcát, és a krízisen békésen alvó nőket. Ilyenkor majdnem olyan ez a ház, mintha ’otthon’ lenne.

Nem tudom, kinek jut eszébe az az asszony, aki pár nappal az új év előtt a melegedőben hajtotta örök álomra a fejét. Lehet, hogy erre mondták régen: jobblétre szenderült. Alig egy hónapja ismertük meg őt, szinte a semmiből jött, és talán oda is tartott. Halkszavú teremtés volt ez a majd’ hetven éves nő, alig mondott el magáról valamit. Szavaival kevesebbet árult el, mint az átlagnál is ráncosabb arcával, kissé fátyolos szemével, mindig reszkető kezével. Tudtuk, hogy ez a kéz a kelleténél többször talál borra, ami elfeledteti vele az utat, amelyen keresztül idetalált.

Az elmúlt évben több halottunk is volt. Volt, akit a rák vitt el egyik hónapról a másikra; egy bivalyerősnek látszó férfiról volt élettársa azt állította, hogy a szíve szakadt meg, mert bármennyiszer is próbálkozott, nem sikerült talpra állnia; és volt, akire az általa épített viskóban találtak rá a még langyos kályha mellett. Mindannyiuknak voltak álmai. Arról, hogy végre egyenesbe kerülnek, arról, hogy szereznek egy albérletet, kibékülnek a családjukkal, meglátogatják a lányukat és az elbeszélések alapján gyönyörű unokáikat. Tétova és bátortalan mozdulat volt valamennyiük élete. Simogatásra nyújtott kéz, mely soha nem ért célba.

A hajléktalanságban talán nem is a hideg vagy az éhség a legszörnyűbb, hanem a magány. A szeretet hiánya.

Lászlóval, aki a piaristáknál érettségizett, nagyon jó volt versekről beszélgetni. Utolsó találkozásunkkor József Attilát idézgettünk egymásnak a melegedőben. Máig a fülembe cseng, ahogyan ezt szavalta:

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.

Ezüstös fejszesuhanás

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

[viragfold]

Polyphonix-tól a hányásvádig

A honi karaktergyilkolászás egyik korai, bátortalan szárnypróbálgatása volt a szombathelyi hányásvád. Különlegességét a vitathatatlan vidéki bája és a vélelmezhetően baloldali forrásvidéke mellett a művészeti vonatkozása adja. A kétezres évek elején a város köz- és kulturális életének résztvevője voltam, s ennek során egyszer a helyi ifjú szocialisták egyik prominense keményen nekem szegezte a kérdést; igaz, hogy lehánytad a Fő teret?! Aztán máshonnan is visszajött, miszerint az terjed rólam, hogy a Székely Ákossal koncelebrált egyik szombathelyi Bloomsday alkalmával odahánytam a Fő térre. Tűnődtem rajta egy ideig… Miért pont hányás? Miért nem közterületi hugyozás? Vagy azt már befoglalta a Rolling Stones? Aztán megvilágosodtam. Történt ugyanis, hogy 1995 őszén Budapesten, a Francia Intézetben rendezték meg a 27. Polyphonix költészeti fesztivált. A nemzetközi eseményt a párizsi székhelyű Association Polyphonix szervezte, melynek alelnöke Papp Tibor volt, aki egyben a rendhagyó budapesti programot is organizálta. A részvételre ő kért fel, a feladat pedig igen különleges volt; a fellépőknek korai francia némafilmeket kellett a helyszínen, élőben, a vetítéssel szinkronban a hangköltészet, a performansz eszközeivel 'hangosítani'. Nekem a Verekedő részeg című 5 perces film jutott, s a hányás és a beszéd hangjait egyesítettem egy élő, akusztikus akcióban. A fesztiválról és az ott bemutatott művekről - köztük az enyémről is - L. Simon László írt ismertetést az Élet és Irodalom 1995. október 20-i számában. Valószínűleg ennek híre szivárgott le lassan-lassan Szombathelyre, s mivel a Francia Intézet meg a Polyphonix elmagyarázása feleslegesen bonyolította volna a kompromittáló dramaturgiát, ezért hát a művészeti bűncselekmény helyszíne a szombathelyi Fő tér lett. (Olyan gyakorlatias megfontolásból elkövetett valósághajlítás lehetett ez, mint amikor például a trecento idején a bibliai témákat középkori környezetbe helyezve, korabeli itáliai g��nyába bújt szereplőkkel festették meg.) Aztán mintegy két évtizeddel később, elérzékenyülve a nosztalgia könnyeivel küszködtem, mikor tavaly a helyi baloldali portál, a Nyugat.hu főszerkesztője egy podcast-ben (tán a bűnös múlt fenyegető reinkarnálódását elhárítandó?) tette fel a kérdést Szombathely aktuális kultúrpolitikusainak: "Visszahívjátok Abajkovics Pétert, aki újra lehányja a Fő teret?" (Egyébként nem hívtak vissza. Erre amúgy én sem tartottam különösebben igényt.) Hivatkozások: Nyugat.hu podcast-ja a hányásváddal L. Simon László: Polyphonix 27 (Élet és Irodalom, 1995.10.20.) Korábbi blogbejegyzéseim a témában: A szombathelyi hányásvád és annak eredete A spektákulum kognitív reorganizációja

#szombathelyi hányásvád #nyugat.hu #L. Simon László #Polyphonix #Polyphonix 27 #Székely Ákos #Bloomsday #Szombathely #virágföld kulturális élete #Papp Tibor

[1matt-hew3]

Föld

Tán földünk a pokol maga,

S népessége a démonok.

Hol épült fel az oldalak fala?

Tán hol virágot hagynak a vérfoltok.

.

Nincs külön a rossz és jó,

S ha van is, átláthatatlan.

Miben biztos vagyok,

Hogy rosszban rejlik a jó, félénken, oly bátortalan.

.

Halálból ered az élet, s életből a halál,

Pár röpke év mi szolgálatunkra áll.

S ha rejtőzik földön az iszonyatos pokol,

A Mennyek országa szemeidben barangol.

.

Melletted, énemből lobbanó tűz mint csillagok az égen telítik meg a folyót az éj sötétjében.

Mit felkeltettél bennem sosem voltam, nyitott kapu lett lelkem,s számon érzelmes minden dallam.

.

Már megtaláltam az országot, melyet mindenki kutat, keres.

Én országom, kicsi, fura s eszes.

Az országomban barna a lobogó.

Az én országomban barnán hullik a hó.

Az én országom kicsi és törékeny.

Az én országom te vagy, egyetlen reményem.

[legyjomindhalalig]

Ha egy anya szemével nézel, látod, hogy minden gyereke előbb-utóbb fejjel megy a falnak. És a legnehezebb, hogy ezt hagynia kell. Mi mást tehet? Ráadásul tudja, hogy nem a bátortalan, hanem a "falnak menős" gyerek valósítja meg igazán önmagát.

Müller Péter

[bdpst24]

Milyen lehet Kazinczy Ferenc fiaként felnőni?

Képes lehet hasonló nyomot hagyni a világban? A Madách Színház A tizenötödik c. musicaljében végigkísérhetjük az elfelejtett aradi vértanú, Kazinczy Lajos személyiségfejlődési történetét a bátortalan, fiatal fiútól egészen a Magyar Honvédség csapatainak bátor és határozott vezetőjéig. A címszerepet alakító Borbély Richárd és Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta, klinikai…

View On WordPress