csúszda a pokolba
Vannak híresen alulértékelt szakmák.
Ilyen az enyém is. Erre akkor jöttem rá, mikor egyszer közmunkásként amolyan recepciós-adminisztrátori munkát kellett végeznem (felvettem a telefonokat és időpontokat egyeztettem) lényegesen többért, mint a korábbi fizetésem. Aztán egy darabig tanítottam, mert a szakmám mérnökei valójában az oktatásba menekültek, ahol cirka másfélszer annyit lehet keresni, mint a szakmában, de a bosszútörvénynek hála mára ez is befulladt.
A rendszerváltás előtt kezdődött, mikor boldog-boldogtalan GMK-zott, fusizott, boltot és vállalkozást nyitott a tisztességtelen szabadrablás és prompt meggazdagodás szellemében. Emlékszem, ahogy még dicsekedtek is azzal, hogyan lopták el egymástól az ötleteket a festődében. Akkoriban az volt a trendi, hogy mindent fehérben varrtak meg, és utólag olyan pasztell fagyiszínekre festették. Ezt onnan is látni lehetett, ha valahol megpattant a varrás, vagy ki kellett bontani, és a cérna alatt fehér maradt az anyag. Gyakran kismamákkal varrattak, akik hamar rájöttek, hogy minél nagyobb öltésre állítják a varrógépet, annál haladósabb a munka, és a több darabszám több darabbért hoz. Ez volt az egyszer használatos önmegsemmisítő ruhák időszaka.
Eközben a hivatásos cégeknél olyan minőségi követelményeknek kellett megfelelni, hogy egyre ráfizetésesebbek lettek.
Hogy miért virult a butik-biznisz? Mert divatérzékenyebb volt. Hoztak Bécsből vagy Tarvizióból valami kikukázott rongyot, szétszedték, körberajzolták, és puff, ott a szabásminta, lehet tömeggyártani. Kevesen értették meg, hogy ez ugyanaz a konfekció (csak értelmezhetetlen minőségben), ami a szoci áruházak méretkínálata, csak rosszabb. A baj az volt, hogy a kereskedők, akik megrendelték az áruházak kínálatát, 50-pluszos fejjel döntötték el, hogy mi kell a 30-mínuszos vásárlóközönségnek.
Fair-trade szégyenért nem kell Afrikába vagy Távol-Keletre menni, elég mondjuk Ceglédig, Mátészalkáig, vagy a nyóckerig. De a belvárosban is bőven akadnak rabszolgatartók.
Ha büdös nagy nyomort akarnak ábrázolni az amcsi filmekben, mindig varrodákat mutatnak. Mexikói meg puereto-rikói nők görnyednek a varrógépek fölött, és orrvérzésig nyomják a pedált, patkányok szaladgálnak a fal mellett (esetleg maffiózók lövöldöznek). A szabásmintákat gyakran egy kövér, kopasz, szemüveges bácsika szerkeszti ceruzával a füle mögött és vonalzóval a szájában, és jön valami szöszi misszpicsa, aki a "dizájner". Hát ez az általános kép az én imádott és lerombolt szakmámról.
Ma már nincs Magyarországon felsőoktatása, igazából nem tudom, mikor szűnt meg. Ez volt az egyik első szakma, amibe hagyták betörni a dilettantizmust és a kártékony kínai nyomulást. Igazából a jelenlegi szakoktatók legalább felét megbuktatnám, nem hogy diákokat engednék a keze közé. A követelményrendszer is pusztul. Mikor én tanultam, az összes ruhaipari gép kinematikai ábráját fejből, táblánál kellett tudni rajzolni, ma fel kell ismerni a tankönyvből úgy, hogy alá van írva. A középsuliban elsőben, ahogy tudtunk egyenesen meg görbén varrni, bedobtak a mélyvízbe, és pl. a nyári iskolai egyenruhánkat már magunk varrtuk... de a mai végzősők 4 év után nem tudják megvarrni a saját ballagó ruhájukat.
Sajnos a jó szakik magukkal viszik a szakmát a sírba, és nincs utánpótlás, mert kevés ember olyan fanatikus, hogy szerelemért dolgozik, ha a csekkeket pénzzel kell kifizetni.
Aztán jött a fast-fashion, az előkészítés nélküli tömexar termelés a kereskedői extraprofitért. Mert a hasznot nem a szellemi terméket létrehozó vagy az előállító kapja ám. Érdemes belegondolni, mennyit kap ez a két terület, ha a ruhaboltokban a -70% után is nyereséges (vagy legalábbis nem veszteséges) a kereskedés.
Akkor most hol van itt a fair-trade, ahol megalázóan alacsonyak a fizetések, ha egyáltalán be van jelentve a dolgozó?
Pedig milyen gyönyörű ez a szakma! Konstruktív, kreatív, egész napos flow élményt ad... már ha hagyják az embert dolgozni, mert gyakran "nincs rá idő". Csak gyorsan nyomjunk valami akármit, haladjunk, jó lesz az, úgysem fizetik meg a vásárlók. Pedig ez nekem FÁJ. Néha ingyen, munkaidőn túl csempészek be minőséget, mert pofám leszakadna, ha azt kellene kiadnom a kezemből, amit a főnök megkövetel.
Az embereknek, de még a cégvezetők többségének sincs fogalma arról, hogy egy tisztességes szakembernek milyen hatalmas tudást kell megszereznie, és hogy adott esetben a teljes tudása kell egy konkrét megrendeléshez.
Csak felsorolásképpen, hányféle tárgyat, témát kellett tanultunk: textilruházati anyagismeret, szővés, fonás, kikészítés, szerves és szervetlen kémia, műszaki rajz, általános gépészet, statika, mechanika, elekrtrotechnika, gépelemek, irányítási rendszerek, informatika, ruhaipari gépészet, technológia, munkavédelem, emelt szintű matematika, szabás-szakrajz (szerkesztés, modellezés, szériázás), műhelygyakorlat, gyártásszervezés, üzemgazdaságtan, művészettörténet, viselettörténet, művészeti anatómia, színtan... és párat szerintem ki is felejtettem.
És a rendszerváltás utáni főnökeim közül jobb esetben a fele legalább már látott közelről varrógépet. Fogalma sincs, hogy egy korrekt szabásminta mögött mennyi szellemi munka van, nem hajlandó elismerni (sem erkölcsileg, sem anyagilag), hogy ez az alfa és omega, mert ha nem jó egy szabásminta, onnantól a cég csak selejtet tud termelni, viszont a jó szabásminta olyan, hogy a szabász és a varrónő, aki kemény darabbérben dolgozik, nem kell gondolkozzon, variáljon, alakítgasson, csak nyomja a gépet, mert ő azzal keres.
A jó előkészítés az alázatról és a csapatmunkáról szól: nem csak odakenek valamit, hanem kiszolgálom a munkámra épülő tevékenységet, a keze alá dolgozok a munkatársamnak, mert abból jön a minőség és a termelékenység. És nem azért hogy a vállukra emeljenek és körbehordozzanak, hanem azért, mert ez a dolgom, a hozzátett részem az egészből.
Bojár Gábor szerint az igényes vevő tartja szinten az igényes munkát a cégeknél. Milyen igaza van.
Magyar viszonyok között az a baj, hogy az egész láncolat nem ért hozzá. A szakkifejezéseket felváltotta a konyhanyelv, még valamikor a 80-as évek végén, a gyártót "készítőnek" kezdték nevezni, ez önmagában fényesen jelzi is a minőségi zuhanást (ha csak meghallom ezt a szót, görcsbe rándulok).
Szoktam mondani, a hatvanas években a sugardaddy a barátnőjének nercbundát és brilleket vett, későbbi időkben autót, lakást, ma meg saját divatmárkát, amiben cukika "megvalósíthatja önmagát".
Hol tartunk?
A készítő nem ért hozzá, mert a vállalkozása indításához csak pénz kell, szakértelmi léc nincs, amit át kellene ugrania, nem hajlandó megfizetni a jó szakembert, mert jóazúgy, és betanított meg önjelöltzseni munkatársakkal rentábilisabb.
A kereskedő nem ért hozzá, ő üzletember, azt árulja, ami nagy hasznot hoz, és lehetőleg azt a három méretet forgalmazza, amit akkor is el tud adni, ha piros hó esik.
A vevő sem ért hozzá, ráadásul több generáció alatt hozzászokott a tréhez, a tucatáruhoz, a rossz minőséghez, a kaotikus méretezéshez, azt veszi, amit kap, legfeljebb halkan morog.
De ami a legnagyobb tragédia, hogy itthon nincs fizetőképes kereslet. Ez annak is rossz, akinek minőségi igényei vannak, és annak is, aki minőségi munkára képes.
Méretes vonalon is büdös nagy káosz van. Itt is tobzódnak a dilettánsok, és némelyik indokolatlanul sokat kér, kihasználva, hogy nincs más. Szomorú, de aki össze tud varrni két anyagot egymással, az még nem varrónő, legfeljebb kezelni tudja a gépet.
Leginkább a gitározáshoz hasonlíthatnám: Jimi Hendrix vagy Al Di Meola asszem nevezhető jó gitárosnak, a többi önjelölt zseni viszont pontosan tudja, hogy a zeneirodalom 70%-a lekísérhető 3 akkorddal, de attól még nem lesz valaki zenész.
És kell még valami a jó munkához a profizmuson kívül: szív.
81 notes
·
View notes