#drgrpt

[hicapacity]

Biztos megvan nektek a Beatles "Help" című slágere. Gyermekkorom óta jól ismerem, de csak nemrég állt össze nekem, hogy miről is szól valójában. A gyermekkori trauma árnyékáról.

"When I was younger, so much younger than today

I never needed anybody's help in any way"

(Amikor fiatalabb, jóval fiatalabb voltam, mint ma,

Nem volt szükségem rá, hogy bárki bárhogyan segítsen rajtam)

A szöveget szerző John Lennon a II. világháború közepén született, miközben bombák hulltak a kórház környékén. Kisgyermekként átélte, hogy a szülei elhagyják. Az apja élete nagy részét a tengeren és börtönben töltötte. Az anyja egyszerűen képtelen volt arra, hogy biztonságot és figyelmet adjon a fiának - négy éves korában ő is elhagyta. A kis Johnnyt a nagynénje és nagybátyja nevelte fel.

Amikor arról énekel, hogy gyermekkorában nem volt szüksége senkinek a segítségére - akkor itt annak a Hamis Énnek a hangja szólal meg, amit egy elhagyott kisgyermek öltött magára egyfajta védőpáncélként. Egy kisgyermek, aki megtanulta, hogy hiába fejezi ki a szükségleteit a világ felé - a világtól nem számíthat segítségre. Csak saját magára számíthat. És csak akkor fogadják el, ha megjátssza magát: keménynek mutatkozik.

De valójában nagyon is szüksége volt rá, hogy "segítsenek" neki - hogy észrevegyék, hogy értékeljék, hogy figyeljenek rá. És ennek a szükségletnek az elnyomása megbetegít. A dal folytatásában elmondja, hogy ma már nem annyira "önelégült", mint régen, nem fél sérülékenynek mutatkozni - és "megnyitotta az ajtókat".

Az ajtók megnyitása azonban nem ment éppen egyszerűen. Sajnos Lennon, aki a 60-as éveket végigdrogozta és bulizta, hogy felejtse a sanyarú gyermekkort - a saját gyermeke életében éppúgy nem volt képes jelen lenni, mint ahogy a szülei az ő életében. Első fia, Julian Lennon ezt mondta róla felnőttként:

"Apa hangosan tudott beszélni békéről meg szeretetről a világnak, de soha nem tudta ezeket kimutatni azok felé az emberek felé, akik állítólag a legtöbbet jelentették neki: a feleségének és a fiának. Hogyan beszélhetsz békéről és szeretetről, amikor a családod darabokra hullott - nincs kommunikáció, megcsalás és válás van?"

Lennon nem volt gonosz ember, vagy született "rossz apa" - egyszerűen ő maga is egy transzgenerációs trauma ördögi körében vergődött. Amiből az élete utolsó éveiben őszintén próbált felépülni. Második fiával, Sean-nal próbálta bepótolni, amit elmulasztott: az élete utolsó éveiben csendes, visszavonult életet folytatott, mint "háztartásbeli" apuka nevelte a gyerekét.

"Bizonyos értelemben egy kísérletet folytatok," mondta el egy interjúban 1980-ban. "Vajon válhat a piálás és drogozás helyett a család a művészet inspirációjává? Érdekes lesz kitalálni."

Nem tudta meg: egy hónappal később halott volt. Én hiszem, hogy sikerült volna neki.

#john lennon #the beatles #Beatles #help #drgrpt #drgrptr

[progarden]

"Az emberiség egyik fele nem érti meg, amiben a másik fele örömét leli," írta Jane Austen, a Büszkeség és balítélet írónője.

Mert mi emberek annyira más dolgokban találunk örömet - és ami az egyik embernek örömforrás, az a másik embernek vagy kínszenvedés, vagy egyszerűen csak balgaság.

Gondoljunk csak a focirajongókra: nem egyszer voltam szemtanúja, hogy ismerőseim eufórikus és eksztatikus állapotba kerülnek egy meccs eseményeitől. Sőt, akár ölre is mennének egymással csak azért, mert másként értelmezik azt. És én minden alkalommal szenvtelen döbbentséggel figyeltem ezt. Számomra egy focimeccs nem tartogat különösebb izgalmakat.

El tudom képzelni, hogy ezeknek a focirajongó ismerőseimnek egy jelentős része unottan az óráját nézné, ha beülne egy olyan színdarabra vagy filmre, amit én lenyűgözőnek találok. Esetleg ha el kellene olvasnia egy olyan cikket, könyvet, ami engem egészen felvillanyoz.

Vagy ott a szexualitás: vannak, akik oda vannak a vékony, fiatal szépségekért, mások megőrülnek az érettebb vagy testesebb emberekért. Vannak, akiket izgat az alá-fölé rendeltség a szexben, és vannak, akik ettől undorodnak.

Ezeket a különbségeket a társadalom úgy-ahogy elfogadja. Személy szerint persze vannak preferenciáink. De nem akarjuk kollektíven előírni, hogy ki miben találjon szexuális örömet - esetleg azt, hogy meccs-nézéssel vagy színházba-járással töltse el a szabadidejét.

Többnyire elfogadjuk, hogy ezek a különbségek természetesek: hogy különböző dolgokban találunk örömet. Legalábbis azokat nem akarjuk tiltani. Amíg felnőtt emberek tájékozott beleegyezésével történnek, másik/harmadik félnek okozott ártalom nélkül. A különbözőségek nélkül nem léteznének identitások sem. De vannak kivételek.

Ha például kémiai tudatmódosító szerekre terelődik a szó, akkor ez a tolerancia azonnal eltűnik. Emberek hirtelen mintha egy egészen más morális univerzumba helyeznék el saját magukat pusztán azért, mert az egyik szer fogyasztását preferálják a másikkal szemben. A borivó erkölcsi magas lóról, szigorúan elítélő tekintettel néz le a fűszívóra. "Drogos" - gügyögi megvetően, és rátartian felszegi az orrát.

Tudományra hivatkozik és jellemre. Közben persze el sem gondolkodik azon, hogy ezen (elő)ítéletét valójában egyik sem támasztja alá. Nem gondolkodik el azon, hogy véleményének valójában semmi köze ahhoz, hogy az egyik szer hatásaiban a másik szer hatásaihoz képest milyen tudományosan igazolható különbségek vannak. Vagy hogy az egyik szer használójának a jellemében milyen valós különbségek vannak a másikéhoz képest.

Ellenben a véleménye gyakorlatilag egy kényelmes és eklektikus konstruktum. Egy tákolmány, amit a média szenzációhajhász cikkeiből, hollywood-i filmekből, különféle fél- és félre-informált véleményvezérek unalomig szajkózott közhelyeiből szerzett felszínes benyomások táplálnak. És a gond az, hogy gyakran a médiában nyilatkozó szakemberek is ugyanazon közhelyeket szajkózzák - mert tudják, hogy ezt várják el tőlük. És ezzel lehetnek népszerűek.

És gond az is, hogy ez az erkölcsi magasabbrendűség, ez a megbélyegző attitűd olyan elnyomó politikáknak és gyakorlatoknak ágyaz meg, amelyek a társadalom margójára taszítják azokat az embereket, akiket beleraknak a "deviáns" skatulyába.

Sokan mondják, hogy a drogpolitika egy marginális ügy. Vannak jóval fontosabb ügyek. Lehet, hogy így van, bár nehéz a társadalmi ügyeket - emberi tragédiákat - rangsorolni és kvantifikálni.

Azt viszont határozottan gondolom, hogy egy társadalom - egy állam - fejlettségének egyik legfontosabb tesztje, hogy miként bánik azokkal a polgáraival, akiket a lakosság többsége deviánsnak bélyegez.

Civilizáltságunk egyik lakmusz-tesztje ez. Mert könnyű szabadságról szónokolni akkor, amikor egy kulturálisan, világnézetileg, értékrendszer és életmód tekintetében homogén, konformista tömeggel állunk szemben. De a szabadság igazi próbája mindig az, hogyan viszonyulunk azokhoz, akik másként élnek - akik másban találják meg az örömet.

https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Lesley Oldaker

#kender uthca cannabisztro #thc #cbd #cannabisztro #cannabis oil #kender uthca #drgrpt #drgrptr #kenderolaj #ártalomcsökkentés

[healthcarehospitality]

Milyen sok energiát elpazarlunk olyan dolgokra, amiket egyáltalán nem tudunk befolyásolni. Felőröljük az erőforrásainkat, az időnket, hogy megváltoztassuk a megváltoztathatatlant. Hogy megmentsünk másokat, akik nem akarják, hogy megmentsék őket. Hogy megoldjuk a másik problémáját, amit ő nem is lát problémának. A múlt ködös csarnokaiban bolyongunk, fájdalmakat, sérelmeket dédelgetünk. Meg-meg forgatjuk ősi sebekben a kést. Szorongunk a jövőn és spekuláljuk a kiszámíthatatlant. Mutogatunk mindenféle külső körülményre, ami megakadályoz minket abban, hogy éljünk. Hogy valóban éljünk, és ne csak úgy tegyünk. Folyton azon rettegünk, mit fognak gondolni rólunk mások: és emiatt aztán inkább nem teszünk meg dolgokat, amit később megbánunk. A kockázatmentes tespedést választjuk a kockázatos boldogsággal szemben.

És eközben elmulasztjuk azt, amit viszont megtehetnénk. Ami rajtunk múlik. Ha megmentő típusok vagyunk, ha másokat akarunk megmenteni: nem vesszük észre, hogy magunkkal milyen rosszul bánunk. Hogy nem jelöljük ki azokat az egészséges határokat, amelyek biztosíthatnák, hogy ne lehessen mindent megtenni velünk. Miközben elvárjuk, hogy mások tisztelettel beszéljenek velünk: vajon mi magunk hogyan beszélünk ott bent saját magunkhoz? És ha nem tiszteljük magunkat, hogy várjuk el, hogy mások tiszteljenek minket? Ha folyton a múlton és jövőn aggódunk, elszalasztjuk a jelen pillanatot.

Az alábbihoz hasonló ábrák persze mindig leegyszerűsítik a képletet: a való élet ennél mindig ezerszer összetettebb és nehezebb dilemmákat tartogat. És miközben olyan könnyen tudunk tanácsokat osztogatni kívülről - a saját életünkben mégis piszok nehéz néha a kívülől osztogatott okos tanácsot megfogadni. Látni a határt aközött, amit meg tudsz változtatni, és amit nem.

Erről szól Reinhold Niebuhr teológus imája, amit a névtelen alkoholisták ülésein is gyakran idéznek:

Adj nekem türelmet,

Hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni,

Bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok,

És bölcsességet, hogy e kettőt meg tudjam különböztetni.

#drgrpt #drgrptr

[hicapacity]

Pont a pedotünti 10 tanulságára, avagy A...

tegnapi tüntetés 10 tanulsága:

1. Rengetegen voltunk. Nem vagyok tömegbecslő, de voltam már pár tüntetésen, szervezőként is, és nekem az 50 ezer erős alulbecslésnek tűnik. Mi több: csak azért nem voltunk többen, mert megbénult a közlekedés, és sokan el se jutottak a Hősök terére.

2. Ami a számháborúnál is fontosabb: rengeteg volt a fiatal arc. Dühös fiatalokat láthattunk megmozdulni, akik egyébként nagy valószínűséggel nem politikailag aktívak. Akiknek az életében a politika egyébként nagyon periferiális mellékszerepet játszik.

3. Kiderült tehát egyrészt az, hogy ebben a mostani Kegyelem-gate-ben nagy kakaó van. Magyarul elementáris erejű felháborodást váltott ki a társadalomban. És ezt egyáltalán nem csillapította le Orbán következetlen, néhol elhallgatni, néhol bagatellizálni, néhol túlkompenzálni akaró válságkezelése. A Fidesz nem képes olyan eredményesen ellenőrizni a nyilvánosságot, mint szeretné - hiába hallgatta agyon a tüntetést az egész kormánysajtó.

4. Kiderült másrészt az is, hogy az online influencerek nem csak valódi tömeg-befolyással rendelkeznek, de egyben tömegeket képesek mozgósítani és utcára vinni. Nem csak rajongóik vannak, de ezek a rajongók hajlandók társadalmi/politikai cselekvésre is.

5. Ami mutatja a nyilvánosság szerkezeti átalakulását. A pártok, szakszervezetek, írók és művészek - a nyilvánosság "régi", intézményes véleményvezérei és tekintélyei - egyre kevésbé képesek megmozgatni a (nagyvárosi) fiatalságot. A mai nyilvánosság amorfabb, képlékenyebb. Self-made, a közösségi média hullámai által magasra dobott véleményvezérek dominálják, akik kevésbé irányíthatóak, kontrollálhatóak - ugyanakkor képesek ügyek mentén ad hoc koalíciókat alkotni.

6. Az is kiderült ugyanakkor számomra, hogy az online influencerek teljesítménye vegyes, amikor politikai tüntetésen kell szerepelni. Többüktől teljesen idegen a "népvezér" szerep, és jó szónoknak sem mondhatók. Ami működik egy YouTube videóban, az teljesen csődöt mondhat egy sok tízezres tömeg előtt. Vannak ígéretes tehetségek, de van hová fejlődni.

7. Bár mindig nagyszerű érzés megélni a közös tömeges cselekvés során az élményt: nem vagyunk egyedül, sokan vagyunk - ez önmagában még kevés az erkölcsi katarzis beteljesedéséhez. Valami olyan mondásra, valami olyan közös cselekvésre lenne szükség, ami visszaadja az emberek hitét abban, hogy érdemes. Sajnos ilyen üzenettel a tüntetés adós maradt és nem hozott újat. (Egy barátom szerint azt kellett volna a tüntetés szervezőinek mondaniuk: "Holnap mi nyolcan elmegyünk a Várkertbe, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket a miniszterelnöknek, velünk tartotok?" Az valóban erős üzenet lett volna.)

8. Így az is újra nyilvánvalóvá vált, ami nekem már a Milla tüntetések egykori egyik szervezőjeként 10 éve leesett: ami a társadalmi felháborodás által a népszerűség csúcsára repített ad hoc civil mozgalmak erőssége, az egyben gyengesége is. Könnyen jönnek, könnyen mennek. Nehezen képesek tartós, rendszerszintű változást elérni. A tüntetésre erőltetett apolitikusság és kötelező ellenzék-fikázás bizonyára jelent egy kezdeti kedvező nimbuszt, vonzerőt a pártpolitikából kiábrándult polgárok mozgósításában. Közép- és hosszú távon azonban az emberek (gyakran irracionális) várakozásai egyben gyengeséget is jelentenek: könnyen átcsaphatnak kiábrándulásba. Vajon mit is akar ez a mozgalom? Egyáltalán mozgalom akar-e lenni? Mi ellen irányul? Tényleg csak a gyermekvédelemről szól? Ebből a szempontból még teljes a következetlenség és bizonytalanság: a beszédek csomó más kormányellenes témát is behoztak.

9. Ahogy Zeynep Tufekci török származású amerikai szociológus megfogalmazta, egy társadalmi mozgalomnak három dolog kell ahhoz, hogy tartós változást érjen el: 1) az elbeszélő kapacitás: egy olyan sztori, ami összeköt és mozgósít. Ez már megvan. 2) Bomlasztó kapacitás: a mozgalom képessége arra, hogy megakadályozza a rendszer intézményes működését. Amíg csak annyi történik, hogy az emberek kitüntetik magukat és hazamennek utána, az még nem az. 3) Választói/intézményi kapacitás: a mozgalom képessége arra, hogy olyan politikai döntéshozók megválasztását segítse elő, akik a mozgalmi célok érdekében tartós változásokat idéznek elő a rendszerben.

10. Hogy vajon ez a mostani tiltakozás-hullám, és az azt meglovagoló influencerek, el tudnak-e érni rendszerszintű változásokat, vagy pedig az egész kifullad és szétesik (Tufekci kifejezésével: taktikai lefagyás), az nagyban függ attól, hogy sikerül-e a tiltakozást kiterjeszteni és megszervezni. Ne tévesszenek meg minket a Budapest utcáin tüntető tömegek: az ország jelentős része totálisan más műsort néz a valóságról. Amelyben ez a tüntetés szinte alig létezett. A kormánypropaganda ellencsapása pedig kemény lesz.

A szervezőknek óriási respect, amiért ezt az egészet megszervezték - és mert, bár lehet, hogy nem is értik mind teljesen, de egyben óriási felelősséget vállaltak magukra. Aki pedig az egészet a fotelből figyeli fanyalogva, annak azt mondom: ha nem mozdítod meg a segged és kelsz fel a kanapéről, akkor inkább ne is kritizálj!

#nerkölcstelenek #drgrptr #drgrpt #tüntetés #pedofidesz #fideszbűnözés

[hicapacity]

Portugáliában hullanak ki a csontvázak a szekrényekből. Megindult a Katolikus Egyház megtisztulásának folyamata: egy alapos vizsgálat azt találta, hogy 1950 óta majdnem ötezer fiú és lány esett áldozatául egyházi személyek által elkövetett abúzusnak.

Mindez egy olyan, Magyarországhoz hasonló lakosságú országban, ahol korábban rendkívül kevés hasonló esetre derült fény. Pont ezért kezdték el a vizsgálatot. És lám...

Ferenc pápa, aki a minap Portugáliába látogatott, 13 áldozattal személyesen is találkozott. Kijelentette, hogy ezeknek az eseteknek "alázatra és folyamatos megtisztulásra" kell tanítania az egyházat, "kezdve az áldozatok gyötrelmes jajszavával, akiket mindig meg kell hallgatni és el kell fogadni." Fontos és bátor szavak. De vajon Magyarországra is elhallatszanak?

Elhallatszanak - de süket fülekre találnak. Nálunk nincs vizsgálat - és nincs megtisztulás. Az áldozatok "keserves jajszavát" nem hallgatják meg. Mi több, az egyház kiveti magából őket, mimózaként bezárul és visszatámad. Ahelyett, hogy az áldozatokat védené: ő maga helyezkedik bele egy pöffeszkedő, hamis áldozat-szerepbe. Amit pénzzel jól olajozott propaganda-gépezet támaszt alá a "hanyatló", a "saját gyökereit megtagadó" Nyugatról. Bezzeg Magyarország megvédi a hitét!

Pedig tudjátok, kik tagadják meg igazán a hitüket és a gyökereiket? Pont azok a báránybőrbe bújt farkasok, akik gyakran évtizedekig éltek vissza a rájuk bízott gyermekek bizalmával úgy, hogy közben a világ felé ájtatos arcot mutattak. És még náluk is jobban azok, akik évekig, évtizedekig falaztak nekik. Akik a felszín hamis nyugalmának megőrzése érdekében eltaszították, elhallgattatták az áldozatokat.

Márpedig, és ez a portugál jelentésnek a legfontosabb következtetése: mindez nem egyszerűen néhány ragadozó jellemű egyházi ember - a ládába keveredett rohadt almák - műve. Mindez nem történhetett volna meg az egyház vezetőinek, a világi munkatársaknak, a hatóságoknak és a hívek tömegeinek cinkos hallgatása nélkül. A fortélyos félelem és vak tekintélytisztelet, az intézményrendszert átitató paternalizmus, az átláthatatlanság és az elszámoltathatatlanság nélkül.

A probléma okai nem egyes emberek - hanem rendszerek. Amelyekben emberek eltorzulnak és elkövetővé és áldozattá válnak. És a cél sem az, hogy egyes embereket pellengérre állítsunk és bűnbakokat képezzünk. Hanem az, hogy az egész rendszert lássuk úgy, és annak, ami. Amitől igazán rettegni kellene nálunk, Magyarországon is, az elhallgatásnak, a tabusításnak ez a mérgező kultúrája - és nem pedig a megtisztulás és megújulás. És, mint arra egyébként Ferenc pápa is többször rámutatott, egy önreflexióra képtelen, az áldozatokat elutasító, a kritikákra sértetten bezáruló, megújulásra képtelen egyház az egyik legfőbb oka annak, ha Európa "gyökértelenné" válik.

fotó: a pápa Portugáliában, Miguel A. Lopes/AP

#ateizmus #fideszbűnözés #antiteizmus #szekularizmus #nerkölcstelenek #drgrptr #drgrpt #ferenc pápa #pope francis

[hicapacity]

"Vajon a nyomort is megoldja a rendőrség?" - ezt az egyszerű kérdést tettem fel Gyuricza László polgármester oldalán egy olyan poszt alatt, ahol azt ünnepli, hogy a rendőrök igazoltatnak Kerepesen.

Erre az egy egyszerű kérdésre aztán olyan gyűlölet-cunami indult el, ami egészen megdöbbentő. Tisztes polgárok estek nekem habzó szájjal. Hogy aszondja: "faszom már belétek ezzel a nyomorral állandóan." Meg hogy "szarkupac" és "drogos" stb.

Ami a magyar nép szkizofrén tudatállapotára jellemző, hogy jól megfértek az engem becsmérlők között a kormánypárti és az ellenzéki hörgők is: az egyiknek "belpesti liberális" voltam, a másik meg fideszesnek sejtett.

Egy valamiben egyetértek a kommentelőkkel: a rendőrségnek nem dolga a nyomor kezelése. Ez így van. De tudjátok, kinek viszont dolga a nyomor kezelése? A politikusoknak. Például a polgármestereknek, az önkormányzatoknak nagyon is dolga.

És Gyuricza polgármester gyakorlatilag folyamatosan azzal szerez népszerűséget, hogy a közösségi médián rendőrösdit játszik. Vissza lehet pörgetni az oldalát: szinte csak és kizárólag erről posztol (a főzős képek mellett, copyright Németh Szilárd). Járőrözik, vadászik a bűnre. Derék. Csak éppen ez nem a polgármester feladata. A polgármestert nem rendőrnek választották, hanem azért, hogy feltegyen olyan kérdéseket is, amiket a rendőr nem tesz fel - mert nem dolga. De a polgármesternek igenis dolga.

A közbiztonság nem kizárólag rendészeti kérdés: annak bizony rengeteg szociális tényezője is van. Ez már közhely a kriminológiában. A szakemberek "büntető populizmusnak" nevezik a Gyuricza által vitt vonalat, ami valóban rendkívül népszerű tud lenni a lakosság körében, de valójában csak kozmetika és tüneti kezelés. Semmit nem tesz azért, hogy megértse a problémák rendszerszintű mozgatórugóit. Márpedig nem kell hozzá kriminológiai végzettség, hogy az ember belássa: amit a polgármester rendőri erőszakkal próbál megoldani, az valójában a nyomorban és kilátástalanságban gyökerezik. Mint például a dizájner drogok fogyasztása, az ehhez kapcsolódó beszerzési bűnözés.

És ez a belátás nem azt jelenti, hogy akkor fogadjuk el, hogy minden jó így. Hogy a lakosságnak tűrnie kellene, hogy mondjuk zaklassák beállt emberek a HÉV-en. Hanem azt, hogy legalább minimális erőfeszítést tegyünk arra, hogy találjunk a rendészeti eszközökön kívül más eszközöket is: amik a problémák okait, és nem csak a tüneteit kezelik. Hogy tegyünk valamit a mélyszegénység és a kilátástalanság ellen. Szociális, egészségügyi szakemberek bevonásával. És ennek én semmi nyomát nem látom. Ami maradt: az a nyers erőszak. Innen a kérdés, amit feltettem.

Nem vontam kétségbe, hogy a rendőrségnek van dolga - azt viszont igen, hogy a polgármesternek nincs más dolga.

De sajnos a jelenlegi hiszterizált tömeghangulat egyáltalán nem alkalmas arra, hogy higgadtan, érvekkel, esetleg szakemberek bevonásával (hú!) lehessen ilyen kérdéseket megvitatni. Itt kérem lincshangulat van. Az elmúlt húsz évben az integrációra kapott európai pénzeket lenyúlták, elsikkasztották, és most már az integráció törekvésének látszatáról is lemondott a magyar állam. A jogállamot és a jóléti államot leépítették. "Ma esti törődés" - írta ki a polgármester a posztja alá, és valóban: a rendőrség az egyetlen szerv, amitől a nép törődést várhat. Olyat, amilyet.

És a nép nagy része már nem is vár mást. Magára hagyva, cserben hagyva, legatyásodva, miközben látja a tévében, hogyan dőzsöl az elit. Utál itt már mindenki mindenkit. Egyesül az egész ország egy nagy közös utálatban, és alig várja, hogy valakire ráfröccsenthesse ezt az utálatot. És most éppen én lettem ez a céltábla.

#drgrpt

[hicapacity]

Takotsubo szindróma. Hallottál már erről? Úgy is hívják, hogy a "meghasadt szív szindróma". 1990-ben írták le először Japánban. A lényege, hogy az extrém stresszt, például a szeretett személy hirtelen elvesztését átélő emberek szívizmai meggyengülnek, ami halálhoz is vezethet. Az orvosok leírták, hogy ezekben az esetekben az áldozat szívkamrája torz alakot vesz fel: minden látható fizikai behatás nélkül a szó szoros értelmében "összetörik" a szíve.

Az embernek nem csak élelemre, vízre és hajlékra van szüksége a túléléshez. De emberi társaságra is.

Az ember szociális állat. Az evolúciónk során úgy fejlődtünk, hogy csoportosan nézzünk szembe a külvilág fenyegetéseivel - és ha egyedül maradunk, arra a szervezetünk úgy reagál, hogy telepumpál minket stresszhormonokal és hiperéberré válunk. Ha belegondolunk, az ősi időkben, a vadonban ez rövid távon életmentő lehetett, de manapság, hosszú távon ez kimondottan ártalmas.

Nagyon rosszul reagálunk arra, ha elszakítanak bennünket a társainktól, a csoportunktól. Rettenetesen szenvedünk az izolációtól, a magánytól. Neurológiai kísérletek igazolták: az elszigeteltség, az elhagyatottság élménye ugyanazon agyterületeket, idegsejteket aktiválja, amelyek a fizikai fájdalomért felelősek. Éppúgy fáj, mint ahogy fáj, ha megszúrnak egy tűvel. Egy agyi képalkotó eljárással (fMRI) végzett kutatás szerint például azok az emberek, akiket elutasítottak, ugyanolyan reakciót (rándulás) adtak, mint akinek egy pofont adtak - és az agy ugyanazon régiói aktiválódtak közben. A lélek és a test, a fizikai és az érzelmi fájdalom egyáltalán nem egymástól független és elszigetelt.

És itt jutunk el oda, hogy megmagyarázzuk azt is, hogy miért jár olyan gyakran együtt a magány és a függőség. Az olyan tudatmódosító szerek, mint az alkohol vagy a heroin, esetleg az olyan agyzsibbasztó tevékenységek, mint a videójáték vagy a sorozatnézés - ezek mind fájdalomcsillapító hatással járnak. Legalábbis rövid távon. Ezért fordulnak olyan sokan hozzájuk azok, akik a magány fájdalmától szenvednek.

De vajon miért olyan könnyű ezekhez a hosszú távon önpusztítóvá váló viselkedésekhez fordulni - és miért olyan nehéz a nyilvánvaló egészséges alternatívát megtalálni: a biztonságos kötődést, a tartalmas emberi kapcsolatokat? Nos, az abszurd és paradox helyzet az, hogy senki sem képes nehezebben kapcsolódni, mint akinek legnagyobb szüksége van rá: a magányos ember.

Tudományos vizsgálatok igazolták ugyanis azt is, hogy a magányos emberek jóval gyakrabban és nagyobb stresszt tapasztalnak meg. És még hétköznapi helyzetekre is reagálhatnak úgy, hogy az agyuk küzdj-vagy-menekülj üzemmódba kapcsol. Ami, paradox módon, tovább mélyíti az egyén magányát és elszigeteltségét: neurológiai vizsgálatok szerint a magányos emberek agya kétszer gyorsabban talál fenyegetőnek egy szociális helyzetet.

A magány még több magányt termel.

Persze mi emberek különbözünk abban, hogy mennyire vagyunk magányosak, és mennyire vagyunk képesek elviselni az elszigeteltséget. Vajon a magányosságért mennyiben felelősek a gének, és mennyiben a külső körülmények? John Cacioppo, a magányosság egyik legismertebb kutatója szerint a géneknek van némi szerepe. Ugyanakkor "nem a magányosság az, ami öröklődik, hanem az elszigetelődés fájdalmassága," jelentette ki.

A magány több, mint egyedüllét: egyedül is érezhetjük magunkat tökéletesen kapcsolódva más emberekhez, és emberek között is érezhetjük magunkat reménytelenül elszigeteltnek. Hasonló következtetésre juthatunk, ha a függőség genetikai hátterét nézzük. Egyetértek Máté Gáborral, aki szerint nem a függőség az, ami öröklődik: hanem egyfajta érzékenység. Ami a megfelelő körülmények között kiszolgáltatottabbá tesz bennünket bizonyos traumatikus élményekre.

Az is az élet egy nagy paradoxona, hogy végső soron a magány is az emberi kapcsolatban gyökerezik: illetve az emberi kapcsolatban szerzett sérülésben.

Az emberi kapcsolódás ugyanis az élet forrása - és egyben hatalmas fenyegetés is. Hiszen ha egyszer igazán feltárulkoztunk valaki előtt, és sérülékenynek mutatkoztunk - de úgy éreztük, hogy az illető visszaélt a bizalmunkkal, az borzasztó és tartós sebeket tud ejteni. És mikor másként ejthetne nagyobb sebeket, mint a szülő-gyermek kapcsolatban, amikor az ember a legkiszolgáltatottabb?

Ezért vannak sokan azok, akik egész életükben képtelenek igazán elmélyült, biztonságos kötődésre másokkal. És sajnos, amennyiben nem dolgozzák fel ezeket a sérüléseket, arra vannak ítéltetve, hogy folyamatosan újraéljék a őseredeti elutasítást és csalódást: a bennük élő belső gyermek bizalmatlansága és a gyanakvása tönkreteszi minden emberi kapcsolatukat. Szinte ők maguk siettetik az elkerülhetetlennek hitt végzetet, amiben újra eljátszhatják az elhagyott, elárult áldozat szerepét. Esetleg ideje korán lelépnek, mert rettegnek attól, hogy elköteleződjenek - és újra érzelmileg kiszolgáltatottá váljanak. Így további sérüléseket fognak osztogatni másoknak.

A szeretet bizalom nélkül még nem szeretet - írja Thich Nhat Hahn. Szeretni anélkül, hogy tudnánk, hogy kell szeretni, sérülést okoz. Ahhoz, hogy megtanulj szeretni, először meg kell tanulnod bízni. Főleg magadban. És ehhez pedig meg kell ismerned magad.

Adnak valamit az írásaim? Kérlek, akkor Te is adj valamit: támogasd a munkám, minden adomány iszonyúan okat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/

Olvassátok el Hallowell Szétszórtság című könyvét, meg a Megfeneklett tehetségek c. könyvet. Utóbbinak a bevezető fejezete már önmagában nagyon sok mindent képes helyrerakni.

#drgrpt #drgrptr #stu #Sárosi Péter #omszk

[hicapacity]

Vagány Vakvágány 👌

Alig pár tucat ember - a többség helyi bámészkodók, akik azt sem tudták, ki volt József Attila - gyűlt össze a 20. század legnagyobb magyar költőjének temetésén 1937. december 5-én. Amin már megjelenni is gyanús volt a Horthy-rezsim szemében. Olyannyira, hogy még a csendőrséget is kivezényelték.

Hiányoztak mind a hivatalos közélet tekintélyei, mind az irodalom nagyságai. Budapestről csupán egy maroknyi írástudó jött el, akiket a mai zsargonban úgy neveznének, hogy "hazaáruló ballibsik". Akik közé József Attila is tartozott. Küzdőtársak és barátok. Akik végig kitartottak mellette, annak ellenére, hogy a betegsége miatt nem volt könnyű eset. Nagyon nem.

A temetésről Faludy György beszámolója maradt fenn, aki maga is jelen volt.

"Arra gondoltam: mi vagyunk a bolondok, néhányan itt, meg a hatvan vagy nyolcvan ember az országban – mert nincs több –, akik Attila nagyságában hiszünk," írta. "A millióknak van igaza, akik nem hisznek benne. És mit hoz a jövő? Hitlert és cselédeit, akik Attila emlékével együtt minket is elmosnak. Ahogy a többit néztem, úgy sejtettem: ők is valami hasonlót gondolnak."

Eltűnődöm, milyen magányos történelmi pillanat lehetett ez ezeknek a keveseknek. A vihar előtti csend. Nem csak József Attilát temették, de egy egész korszakot. A maga lelkesedéseivel és illúzióival. A reményt, hogy Magyarországon, záros határidőn belül, ha nem is nyugati típusú szabadság és jólét teremthető, de legalább helyes vágányra lehet terelni a dolgokat. Ahol már sínen lehetünk.

Ezzel szemben a vonat bizony kegyetlenül elgázolta József Attilát. Nem csak a valódi vonat, aminek a vezetője nem tehetett semmiről. Hanem az ország vonatja. Amit annak masinisztái végzetes felelőtlenséggel vezettek vakvágányra és siklattak ki.

A vakvágányok országa vagyunk. Akkor is és azóta is. Fertelmes meggyőződéssel tudunk robogni hamis délibábokat kergetve a világ pöcegödrei felé. Habzó szájjal megtagadni mindazt, amit a történelem megtanított nekünk a szabadságról és a szolidaritásról.

Vajon volt ez valaha másként a magyar történelemben? Vajon bármely adott történelmi korszakban nem csupán pár tucat ember értette meg ezeket az értékeket, és cselekedett ezeknek megfelelően? Vajon nem mindig is magányosan és elszigetelten küzdöttek azok, akiket a saját korukban a tömegek kivetettek magukból, mint holdkórost, de akiknek később mindig rendre igaza lett? Akiket vagy teljesen elfelejtettek, vagy, ami még rosszabb, akikből később hamis bálványt faragtak? Akiknek az örökségét kisajátították és a saját szája ízük szerint csócsálták meg a különféle rezsimek és kurzusok? Mint tették, teszik Petőfivel, Adyval és József Attilával.

A temetés végül "simán zajlott le", egészen addig, amíg Horváth Béla, a József Attiláék lapjában, a Szép Szóban gyakran publikáló katolikus költő, fel nem olvasta saját, "valóban lázas hangú" költeményét. Őt a temetés után a csendőrök kéz- és lábbilincsben vitték el "lázítás" gyanújával. Tragikomikus fordulat, hogy a Levegőt! című vers költőjének temetéséről egy verset felolvasó költőtársat vasban hurcoltak el.

Horváth verse így kezdődik:

"Bolond világot oktatott, bolondokat, vagy banditákat,

Okos szívében jajgatott a világ töredelme.

A meggyalázott nemzetért volt homlokán gyalázat

S a csattogó vonat a csontját követelte.

Mert élni nem lehet ily bölcsen és merészen.

Nem bírhat ennyi tisztaságot a gonosz világ,

Harminckét évig állt a földön mennyire készen,

Hát Istenem, most gyógyítgassad csókjaiddal József Attilát!"

Veszélyes lázítás bizony. Bolondoknak nevezni a bolondokat, banditáknak a banditákat. Akik meggyalázták a nemzetet. Veszélyes megírni, hogy József Attilát nem a vonat ölte meg, hanem a gonosz világ, ami nem bírt ennyi tisztaságot. Amiben nem lehet ily bölcsen és merészen élni.

Jelképes az is, hogyan végezte az a kevés kortárs - fehérek közt az európaiak - akik valóban megértették József Attila jelentőségét, és akik vele együtt követeltek levegőt egy egyre áporodottabb levegőjű korban.

"Temetése résztvevőit nem kísérte szerencse," írta Faludy. "Röviddel Attila halála után Remenyik Zsiga kivándorolt az Egyesült Államokba, Ignotus Londonba, Fejtő, Hatvany, Német Andor és én Franciaországba. K. Havas Gézát német SS lőtte le, Mónus Illést a nyilasok gyilkolták meg, és Gáspár Zoltánt, mikor 1945 februárjában kijött egy budai házból és boldogan szétnézett, hogy vége a háborúnak, eltévedt golyó találta homlokon."

József Attilát a mai kurzus se lenyelni, se kiköpni nem tudja. Meg lehet próbálni eltorzítani és cenzúrázni az örökségét, egy NER-konform, fékezett habzású verzióját tanítani középiskolás fokon. Teljesen megtagadni nem lehet. Szobrát nem merték eltávolítani a többivel együtt a Parlament mellől. Bár a teret 44-es állapotában újraálmodók bizonyára legszívesebben szabadultak volna tőle, és helyére egy Wass Albert szobrot emelnének.

Ott ül a rakodóparton, korok múlásának néma tanúja. Mint az ország rossz lelkiismerete. Akkor is ott ül, ha a szabad levegő szerelmesei közül egyre többen vándorolnak el megint. Kényelmetlen emlékeket ébreszt azokban, akik felejtenének. Hogy lehetne másként élni. Hogy szülhetne a szabadság is rendet. Komor tekintetével nézi, csak nézi, hogy úszik el a dinnyehéj, hallgatja sorsába merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

(fotó: Both Balázs)

#fideszbűnözés #szekularizmus #nerkölcstelenek #Vagány Vakvágány #József Attila #drgrptr #drgrpt

[hicapacity]

Paul Stamets világhírre tett szert a Netflixen ma is elérhető dokumentumfilm, A gombák lenyűgöző világa egyik főszereplőjeként. Nem csak a világ egyik legelismertebb mikológusa (gombaszakértője), de egyben a pszichedelikus gyógyászat egyik úttörője is. Nagy öröm volt megismerni személyesen is a haarlemi tudományos konferencián, ahol végre meg is interjúvolhattam és feltehettem neki pár kérdést (a videóinterjú linkje a kommentben, sajna egyelőre csak angolul, de alább összefoglalom magyarul is).

A sci-fi rajongók számára bizonyára ismerős a Star Trek Discovery című sorozat, ami egy 23. századi űrhajó legénységének kalandjait meséli el. A hajó képes arra, hogy átszelje a teret és az időt - és ebben egy olyan különleges hajtómű segít neki, ami képes kapcsolódni egy titokzatos, a téridőt átszövő pszichedelikus micélium-hálózathoz - mikoverzumhoz (mükész görögül: gomba).

A Star Trek eme gomba-hálózatának ötletét nem csak Stamets inspirálta, de a sorozat alkotói egyenesen róla nevezték el az űrhajó gépészét is. Ez persze science fiction. De mivel Paul Stametshez hasonlóan magam is Star Trek-rajongó vagyok, így már régóta szerettem volna megkérdezni a gombakutatót, hogy mit gondol, hogy ilyen módon gondolták tovább a varázsgombával kapcsolatos elképzeléseit. Stamets szerint nem véletlen, hogy a világegyetem - akár a makrokozmoszt, akár az idegrendszer, vagy a gombahálózatok mikrokozmoszát nézzük - hálózatos szerkezetben épül fel. Ahol a hálózat pontjai folyamatosan kapcsolódnak, elszakadnak, újrarendeződnek. Bizonyos értelemben a varázsgomba által nyújtott pszichedelikus élmény ma is megnyitja egy multiverzum kapuit: a fogyasztói arról az élményről számolnak be, hogy megtapasztalják, hogy az univerzum alapvetően egy közös tudatra épül.

Megkérdeztem Stametset arról is, hogy mit is ért az alatt, hogy a varázsgomba megmentheti az emberiséget. Megmondom őszintén, én azon szkeptikusok közé tartozom, akik a hasonlóan bombasztikus kijelentéseket, legyen szó akár kannabiszról vagy varázsgombáról, egy nagy adag fenntartással fogadom. With a grain of salt, egy csipetnyi sóval, ahogy az angol nyelv találóan fogalmaz.

Stamets válaszában kifejtette, hogy nem önmagában a gomba az, ami megmenti az emberiséget - hanem az üzenet, a tanulság, amit az ember a pszichedelikus utazásból leszűrhet és felhasználhat. Albert Hofmannhoz, az LSD felfedezőjéhez hasonlóan úgy látja, hogy a pszichedelikus élmények elmélyítik az ember felelősségének tudatát azzal kapcsolatban, hogy harmóniában éljen a természettel. Az egész bolygó ökológiai egyensúlyát fenntartsa és megőrizze.

"Az evolúcióból szerintem nem azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a legrátermettebb él túl, hanem az, hogy meg kell osztanunk a feleslegünket a felebarátunkkal, aki kevésbé kiváltságos helyzetben van, mint mi," mondta. A pszilocibin által előidézett élmények azt az evolúciós tanulságot segítenek felismerni és hasznosítani, hogy felelősek vagyunk egymásért és a bolygóért. Ez nagyon fontos egy olyan kritikus időszakban, amikor az ember tevékenysége miatt a fajok tömeges kihalásával kell szembenéznünk.

Stamets szerint a tudományos bizonyítékok alapján a pszilocibin serkenti a neuroplaszticitást (az idegrendszer rugalmas újrarendeződési képességét) és a neurogenezist (új idegsejtek képződését). Szerinte ezt a hatását akkor is kifejti, ha valaki rendszeresen mikrodózisban (tehát a tudatállapot-változáshoz szükséges küszöb-dózisnál kisebb adagban) fogyasztja. Saját kutatásai az utóbbi időben ezzel a területtel, a mikrodózissal foglalkoznak a leginkább.

Stamets kidolgozott egy különleges mikrodózis-kombinációt, ami szerinte különösen eredményesen serkenti az emberi idegrendszer fejlődését, és ami három összetevőből áll:

1) a pszilocibin (a varázsgomba hatóanyaga)

2) a közönséges süngomba (egy nem pszichoaktív gombafaj, amelynek az ígéretes idegrendszer-serkentő hatásairól az utóbbi években több kutatás is beszámolt)

3) és niacin (avagy B3-vitamin).

Stamets szerint a jövőben ez a formula akár forradalmasíthatja az ún. neurodegeneratív (az idegrendszer pusztulásával összefüggő) betegségek (pl. Alzheimer, Parkinson stb.) gyógyítását. Egyelőre csupán ígéretes pre-klinikai vizsgálatokra hivatkozhat, a komoly klinikai vizsgálatok, amelyek embereken, szigorú módszertannal végeznek, még váratnak magukra. Azok a placebo-kontrollált vizsgálatok, amelyeket ezidáig a mikrodózissal kapcsolatban végeztek, óvatosságra intenek bennünket. Így például egy magyar kutató, Szigeti Balázs a Drogriporter Szabadegyetem előadásában is beszámolt arról, hogy saját kutatásokban az LSD mikrodózis pozitív hatásai valósak, de a placebót szedő embereknél is éppúgy jelentkeztek. Stamets mindenestre nagyon szuggesztíven képes magyarázni a mikrodózis pozitív hatásait. Szerinte a mikrodózist és a makrodózist nem binárisan kell elképzelni, ez egy spektrum.

Az első könyvét a témában 1978-ban írta, amikor én születtem: és azóta valóra váltak az álmai. A pszichedelikus kutatás reneszánszát éljük. Szerinte nagy különbség az akkor időszakhoz képest, hogy a társadalomban egyre kevesebb a paranoia, amikor ezekről a szerekről esik szó. Hite szerint minden embernek veleszületett joga van a tudatmódosításhoz - és ezt egyetlen kormány sem veheti el tőle.

Amikor megkérdeztem tőle, hogyan látja a pszichedelikus terület fejlődését 10 év múlva, akkor nagy meggyőződéssel azt felelte, hogy "a pszichedelikumok lesznek a jövő nootropikus (idegserkentő - a szerző) vitaminja". Masszívan csökkentik majd a bűnözést azáltal, hogy forradalmasítják a mentális egészségügyi ellátást. Nem tagadja, hogy elfogult: számára a pszichedelikus kutatás nem csak egyszerű érdeklődés, hanem egyfajta küldetés. De szerinte mindenki elfogult, még a magukat legobjektívebbnek tekintő egyetemi professzorok is. Ő legalább beismeri. Hogy a várakozásait beteljesítik-e a pszichedelikus szerek, az a jövő titka.

Ha fontosnak tartod, hogy hasonló ismerterjesztő írásokat, videókat készítsünk és tájékoztassuk a magyar közönséget, akkor kérlek, támogasd a munkánk - a rendszeres támogatóink ingyen látogathatják a Drogriporter Szabadegyetem rendezvényeit: https://drogriporter.hu/tamogass/

#drgrpt #drgrptr #Sárosi Péter

[hicapacity]

Ősszel egy újpesti gimnázium egyik diákja öngyilkos lett. A tragédia arra sarkallta a kerület és az iskola vezetőit, hogy kezdjenek valamit a fiatalok mentális egészségének helyzetével. Elvégeztek egy felmérést, amiben az ACE (ártalmas gyermekkori élmények) kérdőív kérdéseit tették fel mintegy 500, 9-12. osztályos tanulónak.

Az eredmények megdöbbentőek.

A diákok majdnem fele beszámolt verbális alázásról, negyede szexuális abúzusról, majdnem harmada érzelmi elhanyagolásról, ötöde fizikai bántalmazásról. A diákok negyede él olyan családban, ahol jelen van a függőség.

A diákok egy része a névtelenség ellenére, saját elhatározásból is odaírta a nevét, jelezve, hogy segítségre lenne szüksége.

Figyelem: ez nem egy hátrányos helyzetű iskola, hanem egy jónevű budapesti gimi!

A gyermek-pszichiáterek és -pszichológusok évek óta kongatják a vészharangokat: különösen a járvány óta nagyon megnövekedett a hozzájuk forduló fiatalok száma. És valószínűleg ez csak a jéghegy csúcsa. A szakemberhiány egyre aggasztóbb itt is.

A legtöbb gyerek némán szenved - abban a meggyőződésben, hogy az ő bajára nincs segítség. Hiszen otthon (és gyakran az iskolai bully-któl is) megkapja, hogy mennyire haszontalan, élhetetlen és selejtes ember. Szenvedése gyakran még akkor is láthatatlan marad, amikor egyértelmű jeleket küld, hogy észrevegyék: megnyilvánulásait gyakran azzal magyarázzák, hogy "rossz tanuló", "antiszociális gyerek".

Évtizedek óta tudjuk, hogy minél több bántást, érzelmi sivárságot, magányt él át valaki gyermekkorában - annál nagyobb az esélye, hogy depresszióval, függőséggel, öngyilkos gondolatokkal és mindenféle egyéb pszichés és szociális problémával fog küzdeni felnőttként. Ezerszer többet érne, ha iskolaőrök meg elrettentő "drogprevenciós" előadások helyett lennének felkészült segítők, akik lelki támogatást nyújtanának az érintett gyermekeknek.

Makara Mihály doktor (interjúnk vele itt: https://drogriporter.hu/mentalis-vedooltasra-van-szukseg-beszelgetes-dr-makara-mihaly-foorvossal/) vezetésével nemrég megalakult az Egyesület a Gyermekek Egészséges LelkiVilágáért - egy olyan szervezet, ami kimondottan ezt a problémát szeretné felkarolni és láthatóvá tenni. Minden ilyen kezdeményezés nagyon fontos. Összekötöttem az egyesületet Máté Gáborral, aki egy videóüzenetet is küldött az egyesület támogatására - nézzétek meg a honlapjukat: https://egyelv.hu/

#drgrpt #drgrptr

[hicapacity]

AEpikurosz, a görög filozófus szerint a vágyaink háromfélék lehetnek.

Először is a természetes és szükségszerű vágyak. Például élelem, hajlék, emberi szó.

Ezen vágyaink kielégítése nélkül egyszerűen elpusztulunk, tehát kielégítésük nem csak örömteli, de egyben szükségszerű is.

Másodszor a természetes de nem szükségszerű vágyak. Például bor (vagy másnak spangli), sajt, könyvolvasás.

Ezen vágyaink kielégítésével már óvatosabbnak kell lennünk: nélkülük is túlélünk, de kétségkívül kellemesebbé tehetik az életünket. Viszont ha nem tudjuk bennük tartani a mértéket, akkor eluralkodnak az életünkön.

Harmadszorra pedig a hiú és üres vágyak. Például hatalom, hírnév, vagyon.

Ezen vágyainkat tartotta Epikurosz a legkevesebbre: ezek kielégítése nem csak nem szükségszerű a túlélésünkhöz, de egyenesen ártalmas. Ezekben nincs mértéktartás, ha az ember egy keveset kap belőlük, akkor még többet akar.

Az emberi szenvedés egyik legnagyobb forrását az elménk által teremtett üres képzetek (görögül: kenodoxia) jelentik. Amelyeket arról szövünk, hogy a boldogságunkhoz arra van szükségünk, hogy kiemelkedjünk az embertársaink közül. Vagyon, hírnév, hatalom tekintetében. Ezzel nem csak mi szenvedünk - de másoknak is szenvedést okozunk.

"Ha azt kívánod Fitoklésznek, hogy gazdag legyen, ne adj neki több pénzt, inkább csillapítsd a vágyait," jelentette ki a filozófus.

Néha a kevés is elég. A kevesebb néha több, mint a sok. És néha a kevés is sok.

(notes to myself)

Sajnos a Facebook egy hibás döntése miatt kevesebben érik el az oldalt - Te is sokat segíthetsz, ha megosztod a posztokat, és támogatsz, hogy több emberhez elérjenek: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Fan33

#szekularizmus #drgrpt #drgrptr

[progarden]

Vannak életrevaló porontyok, imádni valóak, .. és van a maradék..

#kender uthca cannabisztro #thc #cbd #cannabisztro #cannabis oil #kenderolaj #kender uthca #drgrpt

[progarden]

A múltkori posztom tudatosan volt provokatív: azt mutatta be, hogy mennyire hamis köröket futunk le a függőséggel kapcsolatban. És ez ezért van, mert még mindig egy csomó tévhit kering azzal kapcsolatban, hogy ki a függő, mi okoz függőséget és miről ismerszik meg a függőség.

Ki a függő?

Az emberek többségének arról, hogy "függő", még mindig egy koszos mackós-kapucnis junkie, vagy egy remegő kezű üveges szemű alkoholista jut eszébe. Az meg sem fordul a fejükben, hogy a függőséggel küzdő emberek többsége - pont olyan, mint mi. Mindannyian. Figyelem, nem véletlenül írom azt, hogy "függőséggel küzdő ember": ezzel is szeretném hangsúlyozni, hogy nem valamiféle egzotikus állatfajról van szó. Emberekről, akiket nem az határoz meg, hogy "függők".

Csupán szenvednek, és a szenvedésük, aminek a gyökerei többnyire messze visszanyúlnak a gyermekkorba, újra és újra olyan zsákutcába löki őket, amiből önerőből nem képesek kijönni. Az embereket nem lehet felosztani függőkre meg nem függőkre, ez nem egy bináris opció. Sokkal inkább egy spektrum, amelyen az ember az élete során több irányban elmozdulhat.

Mi okoz függőséget?

Sokan még mindig felosztják a szereket jókra és rosszakra. Azt hiszik, hogy az általuk használt szer különb - hogy az nem okoz igazi függőséget. Az alkohol-fogyasztók egy része különbnek képzeli magát, hiszen ő "csak" iszik: ő normális, nem olyan deviáns, mint "azok", a "narkósok". A fűszívók egy része pedig meg van győződve arról, hogy a fű nem drog. Valójában nem a drog okozza függőséget, az csupán a függőségnek egy lehetséges tárgya. A függőség az elme megküzdési stratégiája a valósággal, aminek a tárgya nagyon sokféle dolog lehet.

Hogyan ismerszik meg a függőség?

Általános tévhit, hogy a függőséget csak a mennyiség teszi: hogy milyen gyakran és mennyit használ valaki. Pedig sokkal inkább azt kellene nézni, hogy milyen funkciót tölt be az ember életében és milyen hatással van az életére, a kapcsolataira, a testi-lelki egészségére. Gyakori tévhit, hogy az nem függőség, ami "csak" pszichés elvonási tünetekkel jár. Hiszen az "csak" a fejben van. Hát nem. Ami a fejedben van, az nagyon is valóság! Bármilyen szerről való lejövésnél nem a fizikai detox a legnehezebb, hanem az, hogy a saját elméd lemondjon arról, hogy a rövidtávú enyhülés ígéretével újra és újra belemeneküljön a szenvedés elől.

Végső soron szinte semmi sincs, ami jobban megkeseríti a függőséggel küzdő emberek és a hozzátartozóik életét, mint a tabusítás, titkolózás, tévhitek és megbélyegzés, ami ezt az egész témát övezi. Ugyanis ez áll annak a hátterében, hogy annyi ember képtelen felismerni, hogy bajban van. Mert önmagát folyamatosan egy általa képzelt "addikt", "alkesz", "drogos" stb. képhez hasonlítgatja, attól próbálja megkülönböztetni. Ugyanis retteg attól, hogy oda beskatulyázzák, hogy rásüssék a bélyeget, hogy "rossz ember". Zéró-összegű játszmának tűnik számára az egész: vagy tagadsz, hogy problémáid vannak, vagy feladod az emberi méltóságod.

Pedig nem: nem vagy rossz ember attól, hogy függőséggel küzdesz életed egy szakaszán. Ez nem határoz meg téged, nem kell egy egész életre szóló bélyeget magadra venni. Még akkor sem, ha egyébként a felépülésben lévő függő identitás sokaknak segít abban, hogy megőrizzék a józanságukat. Ember vagy, értékes ember, akinek vannak problémái ivással, szexszel, szívással stb. - de a legfőbb problémád soha nem maga a függőség. Az csupán mindig egy jóval mélyebb egzisztenciális, pszichés és spirituális krízisnek egy megnyilvánulása.

Máté Gábornak nagyon igaza van, amikor azt írja, hogy a függőség borzasztóan emberi dolog - és sokak számára paradox módon pont ennek a felismerése, a szégyen és tagadás elengedése vezethet el oda, hogy elinduljon a felépülés útján. Az első lépés gyakran a legnehezebb.

kép: Melankólia, Albert György szobra

#kender uthca cannabisztro #thc #cbd #cannabis oil #drgrpt #drgrptr

[hicapacity]

Komorebi. A japánok így nevezik, amikor a napfény átszűrődik a fák lombjain keresztül.

Bár magyarul nincs rá szó, az élményt mindig is rokonnak éreztem azzal, mint amikor állok egy gótikus katedrálisban, és lenyűgözve nézem, hogyan festi színesre az ősi, légies támpilléreket a rózsa-ablakon beszűrődő fény.

Az erdő szent hely. Bármilyen hittanóránál és katekizmusnál többet tanít a szentségről és a csodáról - minden babonás mellékzöngétől eltekintve, ami ezekre a szavakra rárakódott az évszázadok során. Arról, amit Rudolf Otto numinózusnak nevezett: a mysterium tremendum et fascinans, a rettentő és lenyűgöző titok.

Milyen érdekes, hogy gyakran el kell szakadnunk az emberek világától, ki kell mennünk az ember nem járta vadonba, el kell csendesednünk és meg kell hallanunk az erdő szívverését ahhoz, hogy igazán érezzük: mennyire függ minden mindentől, mennyire kapcsolatban van minden mindennel - és mennyire kapcsolódunk mi magunk a mindenséghez.

(notes to myself)

Erdő. Rettentő és lenyűgöző titok.. A nap feljő, felhőt széttolt, s bekacsintott! A fák ágai közt bepillantott a nyitott réseken, és sejtelmesen fülembe súgott, hogy mikortól és meddig még újulhat meg, ami volt és képtelen. Mi lesz, s mi jöhet még, amire épp nem számítok. Vajon számítok-e, vagy maradok láthatatlan, jelentéktelen. Jelenések egymás után, és felragyog a végtelen. 🫶

/SharkAttack/

☮️

“Pászma”

Ès van a shinrin yoku, ami magyarul erdőfürdőt jelent ès pontosan az erdővel illetve a termèszethez ès önmagadhoz való kapcsolódást jelenti.

..

Ezt a fényszóródási jelenséget - a felfedezője után - magyarul is Tyndall-jelenségnek nevezzük.

..

"Templom a természet: élő oszlopai

időnkint szavakat mormolnak összesúgva;

Jelképek erdején át visz az ember útja,

s a vendéget szemük barátként figyeli."

Baudelaire:Kapcsolatok

#drgrpt #drgrptr #slam #poet #ateizmus #antiteizmus #hip hop #szekularizmus #slam poetrím #erdő #erdőfürdő #pászma #sárosi péter

[hicapacity]

"Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá," írta Shakespeare a Hamletben.

Az élet olyan, mint egy Tetris. Hullanak az egyenes, a T-formájú, az S-alakú és egyéb elemek, teljesen kiszámíthatatlan sorrendben. Önmagában egyik sem jó vagy rossz: egyszerűen csak kockák halmaza. Mégis, mi magunk, a saját várakozásainkon, ítéleteinken keresztül értékkel, minőséggel ruházzuk fel őket. Hiányt töltenek ki. Vagy akadályoznak egy vágyunk kielégítésében. Fájdalmat okoznak. Érzelmeket, gondolatokat társítunk hozzájuk.

"Bárcsak jönne már egy L-alakú!"

"Hú, remélem nem jön most egy T, mert akkor nekem annyi!"

Az igazi küldetésünk ebben az életben nem az, hogy biztosítsuk: csak nekünk kedvező formájú elemeket kapjunk. Hogy minden sima legyen és zökkenőmentes. És hogy minden egyes elemet képesek legyünk minden zavar nélkül beleilleszteni a mi kis sorainkba.

Van olyan, hogy ez nem sikerül. És az igazi feladat és kihívás az, hogy megéljük és elviseljük a zavart, a kellemetlenséget, ami ezzel jár. Anélkül, hogy menekülnénk előle. És tovább dagasztanánk egy olyan áldozat-tudattá, amiben mi vagyunk a szerencsétlen lúzerek, aki ellen az egész univerzum összeesküdött.

Carl Rogers pszichológus írja, hogy a jó élet nem egy állapot: hanem egy folyamat. Egy irány, és nem pedig végállomás. És a jó élet egyik fő kritériuma az, hogy nyitottan állunk hozzá az élet tapasztalásaihoz, minden egyes pillanatban.

Ez nem azt jelenti, hogy bárgyú műmosolyt kell magunkra erőltetnünk akkor is, amikor kellemetlenség történik velünk, és elütni valami kincstári optimizmust sugalló közhellyel. De ahhoz, hogy kiteljesedjünk, hogy gyarapodjunk, ahhoz szükségünk van az erényre, hogy nem elutasítva és nem is közönyösen, de nyitottan és kíváncsian forduljunk a tapasztalás felé, amit az élet tartogat a számunkra. A Tetris példánál maradva: "Hm, vajon milyen forma fog most megjelenni?"

És ha ezt az erényt gyakoroljuk a kisebb bosszúságokon, akkor jóval rugalmasabbá (reziliencia) válunk az élet igazán kemény kihívásaival szemben is.

Adnak valami fontosat az írásaim? Ha igen, kérlek, légy Te is rendszeres támogató - és látogasd ingyen a Drogriporter Szabadegyetem rendezvényeit is: https://drogriporter.hu/tamogass/

#drgrpt #drgrptr #tetris #artista #artist #életművész

[progarden]

Primitív agónia - így nevezte Donald Winnicott pszichológus azt a szenvedést, amit az ember akkor él át, amikor retteg a teljes széthullástól és a valóságérzékének megszűnésétől. Egyes emberek úgy írják le, mint soha véget nem érő zuhanást a semmibe. A mentális zavarokkal, periodikusan jelentkező pszichózissal élő emberek gyakran számolnak be erről.

Ez a kín Winnicott szerint visszavezethető életünk első éveire, amikor a csecsemőnek még nem alakult ki az autonóm énje. Totális kiszolgáltatottságban és függőségben él a gondviselőjétől. Önálló lénnyé válása - saját személyes integritásának megteremtése - egy kényes egyensúlytól függ, ami őt a szülőhöz köti. Némi primitív agónia elkerülhetetlen, része annak, hogy a önálló emberi lénnyé váljunk.

Winniccott szerint nincs szükségünk tökéletes szülőre (nincs is olyan). Csupán elég jó szülőkre. Akik eleinte szinte totálisan alkalmazkodnak a csecsemő igényeihez - majd szépen fokozatosan képesek elengedni a fejlődő gyermek kezét, hogy önállóan szembesüljön a hibázással és annak következményeivel.

Amikor kora-gyermekkori traumáról beszélünk, gyakran abba a hibába esünk, hogy azt hisszük: két autonóm lény közötti konfliktusról van szó. Ahol persze az egyik kiszolgáltatott, a másik domináns helyzetben van. De mégis: az egyik ember bántja a másikat. A valóságban azonban ezek a korai traumatikus élmények éppen azért annyira meghatározóak az egész életünkre nézve, mert amikor megtörténnek, még nem beszélhetünk önálló érzelmi életről, kiforrott énről sem.

Amikor ebben az én-előtti állapotban a külvilág reakciói nincsenek szinkronban a csecsemő szükségleteivel, azt soha nem puszta ideiglenes kényelmetlenségként éli meg - hanem egzisztenciális horrorként. Amikor kisgyermek nincs szinkronban a szülővel, ha a szülő nem érzelmileg elérhető - az a teljes megsemmisüléstől való rettegést jelenti a kisgyerek számára. Nincsen még fejlett agykérge, ami képes lenne feldolgozni, helyére tenni, értelmezni ezeket az élményeket.

A csecsemőkorunkról nincs epizodikus emlékezetünk (nem emlékszünk konkrét eseményekre). Ezért gyakran abba a hibába esünk, hogy azt gondoljuk, nem is fontos, ami akkor történt. Pedig nagyon is fontos. Amikor a korai években hiányzik a gondoskodó, stimuláló környezet, a primitív agónia, mint valamiféle zaj, beágyazódik a még az emlékezet-előtti elmébe. Nem is egyszerűen áthuzalozza az agyat, hiszen még nincs mit áthuzalozni - hanem eleve úgy huzalozza be, hogy ez a nagyon mély, zsigeri bizonytalanság az én részévé válik. Beépül a mindennapokba, és a legváratlanabb helyzetekben jön elő.

Ahogy Mark Epstein pszichiáter fogalmaz: "a hétköznapi trauma könnyen egy anyátlan gyermekké tehet bennünket" - és felnőtt emberként is újra visszazuhanunk abba az állapotba, amikor a primitív agónia teljesen megbénít és tehetetlen kisgyermekké változtat bennünket.

Amikor a Pszichedelikumok Skóciában című filmünkben Pat elmeséli az élményét, hogyan esett szét teljesen az Ayahuasca szertartás során, akkor gyakorlatilag ezt az állapotot írja le. A primitív agónia állapotát, amelyben a csillapíthatatlan zokogás valósággal letaglózta. És az élmény, ahogy a két sámán átölelte, énekelve ringatta - az én értelmezésemben ekkor élte át azt a szinkront, ami addig hiányzott az életéből. És ez az élmény, ahogy ő fogalmaz, "sejt szinten" gyógyító hatással volt rá. És nem túloz: ez valóban varázslat. De nem a hókusz-pókusz értelemben, hanem az élet mágiája.

Ha még nem láttad a filmünket, akkor itt megnézheted: https://drogriporter.444.hu/.../18/gyogyito-tudatallapotok

Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját, hogy még tudjunk hasonló filmeket és írásokat nyújtani neked: https://drogriporter.hu/tamogass/

#drgrpt #drgrptr #sárosi péter #Donald Winnicott #Mark Epstein #Ayahuasca #Pszichedelikum #psichedelic