#Naiv emberek
Text
nemtudom amugy, hogy kit áltatok azzal,
hogy mi majd jol versenyzunk, sot, nyerunk is a kutyaval a labdatoszogatos nemzetkozi versenyeken, mert
meg egy verset sem birtam elszavalni a fel osztaly elott annakidejen anelkul, hogy a masodik verssornal ne menjen el a hangom, es ne vorosodjek bele a mindenbe a fulem hegyeig, es felejtsek el mindent azonnal, es minden ilyen szitubol probaltam valahogy kimenekulni, vagy ugyanez peldaul a tornaorak sorversenyei, ahol mindenki azt nezi, hogy hogyan futok, vagy hogyan nem tudok rendesen pokjarasban beelozni egyetlen masik csapatot sem, de sot,
en meg tarsasjatekozni vagy kartyazni sem szerettem soha, mert nem a diadal lehetosege hajtott, hanem legfeljebb a szegyenteljes bukas elkerulese, es igy a kudarc altalaban garantalt is volt, szoval
nemtudom milyen naiv gondolat hajtott kisgyerekkoromban, hogy en majd egyszer hires muvesz leszek, akit csodalni fognak az emberek, amikor az ovodai eloadasokon a hatso sorban is igyekeztem inkabb elbujni, es buszke mosoly helyett felszeg grimaszt voltam csak kepes az arcomra eroltetni, ha tudtam, hogy valaki fotozni szeretne, igy
nem csoda, ha a kutyam ohatatlanul is atveszi a belem ulo feszkot, es tokeletesen hulyenek tetteti magat, ha versenyeznie kell, ezzel tokeletesen hulyenek beallitva engem is, hogy annyira nem kepes, hogy balrol megkeruljon egy labdat, es en annyira nem vagyok kepes, hogy balrol megkerultessek vele egy labdat es legszivesebben az elso ot masodperc utan inkabb lesetalnek a palyarol ahelyett, hogy mindenki azt nezze hosszu es kinos perceken keresztul, hogy mennyire keptelen vagyok osszeszedni ot meg magamat is
de persze valakinek ez az egesz csak egy fergeteges jatek
12 notes
·
View notes
Text
Megcsalási engedély
A régi öregek tudtak valamit.
Tudom, hogy ósdinak hangzik, de volt valami emberséges logikája a monogám házasságnak, ami előtt tilos volt a szex.
(Namost ezzel megint kihúzom a gyufát. :D )
Van ez a film, és erről feljött bennem egy csomó kérdőjel, és gondolat.
Volt annak valami idilli, naiv bája, mikor két gyerek, akik együtt nőttek fel, és az egész környék tudta, hogy ők egymásnak vannak teremtve, egymáshoz tartoztak, és leéltek együtt egy kerek életet.
Volt persze a sötét oldala, hogy biztos legyen az apaság, meg az intézményesített prostitúció, amiben két szomszéd birtok egyesül, vagy a rang házasodik a pénzzel, meg hogy a fiúk bordélyba jártak, de a nő rá sem nézhetett más férfira. És ott volt az a szempont is, hogy a nőnek ne legyen összehasonlítási alapja a szexben, ezért fogadjon el bármit a férjétől csöndes megadással, miközben buzgón imádkozik, és a haza iránti kötelességére gondol. Érdekek, pénz, hatalom, társadalmi kényszerek. A szisztéma erre is keretet adott, de én most nem erről akarok beszélni.
Arról a fajta belső elköteleződésről beszélek, ami gyakorlatilag a szüleim generációjával kihalt. Ők olyan erővel tettek hitet egymás mellett, ami mára elveszett az individualizmus húsdarálójában.
Az emberek azért szakítanak, nehogy őket dobják. Agyrém.
Van az a béna kis szappanopera Indiáról, amit azért szerettem nézni, mert betekintést adott egy merőben más kultúrába. Ők azt tartják, a házasságkötéskor csak a férfinak kell hűséget fogadnia, mert a nő úgy van összerakva, hogy ha otthon mindent megkap, eszébe sem jut másfelé nézni.
Ebben van valami.
Nem tudom, a pasiknál hogy van ez, de egy nőnek szerintem két szüzessége van. Van ugye az első, mikor a mégsohából átmegy a mostelőszörbe. Számára az első pasi lesz "a szex maga". A lányok hajlamosak kitartani az első szerelmük mellett.
És akkor van a valaki mással szüzesség, amikor átszakít egyfajta láthatatlan védőburkot, és tudatosul benne, hogy minden férfinak van valami a gatyájában. Ez lehet félelmetes, vagy csábító.
A Megcsalási engedély egy idilli párocskáról szól. Ovitól együtt vannak, életük végéig terveznek, és tökéletesnek látszik a szerelmük. Annyira irigylésre méltóan ragaszkodnak egymáshoz, hogy valaki bedobja a barátok közül, hogy ez nem normális, hogy nem dönthetnek egymás mellett anélkül, hogy összehasonlítási alapjuk lenne.
És ezzel elértünk az ártatlanság elvesztésébe, annak a tisztaságnak a bemocskolásába, ami az első szerelem.
A nyitott házasságokkal kapcsolatban is ezt mondom. Próbáltam, ráment a házasságom. És másoknál is ezt látom, aki próbálta. Valahogy kiviszi az érzelmi energiát a kapcsolatból, elégeti a bizalmat, és sohasem szimmetrikus. Egy jó kapcsolat alapeleme a felelősség egymás iránt, és a döntéseink iránt, és ma ez legtöbbször egyik, vagy mindkét félnél a kifogások mocsarába vész.
Az érzelmi biztonságunk lesz a vesztes, ami pedig megtámaszthatna minket ebben a folyton változó, földrengés szerű valóságban.
Persze ahány kapcsolat, annyi szabály. Van, aki felvállaltan így él, és állítja, hogy ez neki jó, egészségére. De lehet, hogy ez csak időleges, amíg a sérelmek át nem bugyborékolnak a sima tükrű látszaton, a tagadáson. Előbb-utóbb sérül valaki.
A tinder-korszakban mintha mindenki csak arra koncentrálna, miből marad ki, mit veszíthet, hogy mindenkinél van jobb, a kapcsolatok az első ajtócsapkodásig tartanak (ha egyáltalán még vannak kapcsolatok). Mintha mindenki csak nyerni akarna, befektetni nem.
Olyat is gyakran hallok, hogy "nem kaphatok meg mindent egyetlen nőtől" (vagy férfitól, tökmindegy). Ki mondta, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha mindent megkapunk?
Az mintha már senkit nem érdekelne, milyen az, mikor pontosan tudom, hogy ott van mögöttem a társam, és megtámaszt, ha elveszteném az erőmet, akiről tudom hogy tudja hogy tudom, aki befejezi a mondataimat, mert félszavkaból is, aki a szemem villanásából, egy sóhajból, egy nyújtózkodásból is tudja, mi játszódik bennem, aki tudja, mikor szeretnék csöndet, aki pont azon nevet mint én, aki számára a hülye kis hibáimmal együtt is én vagyok az, akit mindig választ, és közösen bosszankodunk vagy nevetünk ezen. Mert ez oda-vissza működik. Sőt, a szabálytalanságait látom a legszexisebbnek, mert attól egyedi és különleges. És időről időre felfedezek benne valamit, amitől újra és újra beleszeretek. Mert őrá figyelek, nem arra, hogy kik kerülgetnek még egyébként.
Az emberek többsége úgy viszonyul a monogámiához, mintha a hűséggel meglopnánk magunkat, megfosztanánk az összes többi lehetőségtől. Mintha nem a közösen megélt és elért dolgokra figyelnének, azokra, amik összeadódnak, és táplálnak bennünket. Pedig szerintem a hűség azt jelenti, hogy rátaláltam arra, akivel erőlködés és megjátszások nélkül összeillünk, akivel együtt megélhetjük legjobb önmagunkat, és nem cserélem silányabbra.
És ez nem birtoklás, hanem önkéntes szövetség.
youtube
9 notes
·
View notes
Text
Volt tegnap egy találkozóm
Ezek az olaszok érdekesek! (vagy ez az olasz. Nem tudom mennyire lehet általánosítani)
Elég fárasztó olyan valakivel beszélgetni, aki nem ejti ki a "h" hangot így például az "alál" lehet talál vagy halál. :D ezt ki kell sakkozni.
Nem érti miért akarok olaszországban élni. Ő itt él húsz éve, van egy üres lakása Lavagna-ban, ahova bármikor mehetek, ha szeretnék.
Körbenézve a lakásában, én nem mernék nyaralást szervezni az ő üres lakásába. Hogy kérdezem meg, hogy ott vajon rend van-e meg tisztaság? :D
Ő amúgy beszél oroszul és angolul. Most éppen kínaiul és arabul tanul. Azt mondja könnyű. Szerintem ez egy beállítottság kérdése. Ő leszarja, hogy nekem mennyire melós megértenem az ő magyarját, én amikor beszélgetek, frusztrál a gondolat, hogy a másiknak ilyen nehéz. Inkább nem beszélek addig amíg nem gondolom, hogy jól mondom. Ami baromság, mert így nem lehet megtanulni. Amúgy, azért tanul nyelvet, hogy karban tartsa az agyát.
Azt mondja, Milánóban vagy Genovában félnek az emberek este kimenni. Veszélyes. Mi itt Budapesten nem félünk, mi biztonságban élünk és úgy is érezzük magunkat. Lopás, csalás, korrupció, diktatúra, ugyanaz mint nálunk. A média szerint nem, valójában pedig igen. Mint nálunk.
Lavagnaban 12 ezren élnek, az összes bolt egyetlen család kezében van, akik szorosan tartják egymást. (ezzel kb meg is fejtettük, hogy Olaszországban miért van mindenféle üzlet egy picsányi kis faluban is. Nagy valószínűséggel hasonlóképpen egy család, nem kizárt, hogy jobban jársz, ha náluk vásárolsz különben kiutálnak a faluból :D)
Szerinte az összes ország egyhülyeség, az emberiség ilyen romlott, nem számít semmi, csak az, hogy a saját kis életedben jól vagy-e vagy nem, mert utolsó pillanatkoban arra fogsz rájönni, hogy nem számított.
Ez abban a tekintetben rázott meg, hogy az utolsó még megmaradt romantikus ábrándjaimat kezdte ki. Hogy kihez/mihez ragaszkodom és minek.
Lazán kapcsolódik...
egyszer Logan azt mondta, hogy naiv vagyok, ha azt hiszem, hogy úgy történnek a dolgok, hogy odamegy egy nő lakására (vagy bárki odamegy valahova) és abból dugás lesz meg kapcsolat.
Az emberek viszont tök más dolgokat mesélnek.
Két érv:
Leander meg tenger. (és nem ostyás szendvicsjégkrém, hogy valami nyomós érv is legyen :D)
12 notes
·
View notes
Text
Sajnálom
Nem tudom, hol kezdjem. 2 éve szakítottunk, 2 éve nem vagy az életem része. És én idáig menekültem az érzéseim elől. Tudom, hogy sosem fogod elolvasni, hogy sosem fog eljutni hozzád, hisz egy ismeretlen, arc és név nélküli ember ír egy szintén ismeretlen emberről. De muszáj kiírnom magamból, mert talán ez lesz a gyógyulásom egyik lépcsőfoka.
Tudod, szégyellem is magam érte, de rengeteg emberrel próbáltalak pótolni. SPOILER! Igazad volt, nem sikerült. Sokféle emberrel találkoztam: kedves, szinte tökéletes fiú, akit minden lány elképzelt magának, még mindig az exét istenítő srác, “anyuci kisfia”, a “megszállott”, végtelen hosszú a lista. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak velük szép pillanataim. De sosem tudták azt az űrt betölteni, amit te bennem hagytál.
Hidd el, kerestem a megoldást, a gyógyszert erre a zűrzavarra a lelkemben, de rá kellett jönnöm, hogy még mindig képben vagy. Nem tudom ez meddig tart még. Nem tudom meddig jelensz meg még az álmaimban és hogy mikor hagyom már abba a reménykedést, hogy talán egy-egy pillanatra láthatlak. A mosolyodat pedig örökre elfelejthetem, amit én váltottam ki belőled. Azt az édes, kisfiús mosolyt, aminek a gondolata egyszerre csal mosolyt az arcomra, de közben könnyeket is a szemeimbe.
Ha találkoznánk és hajlandó lennél velem szóba állni, nem könyörögnék, hogy fogadj vissza. Azt hiszem, a MI kapcsolatunknak már ebben az életben késő. Nincs tovább. Próbálkozhatok bármivel, sosem kaplak már vissza. Hisz mindketten más emberek lettünk. Egymás mellett kellett volna kitaposnunk ezt a végtelenül nehéznek tűnő utat, ehelyett elfordultunk két ellenkező irányba. Bánom, de talán jobb is így. Vagyis neked biztosan. Rengeteg dolgon keresztül mentél, de 22 éves fejjel végig gondolva, én többet ártottam ezekben a helyzetekben, mint amennyit segíteni tudtam. Máshogy csinálnám, ha vissza tekerhetném az időt, de nem rendelkezem ilyen isteni adottságokkal.
Ha találkoznánk, csak elmondanám, hogy mennyire sajnálom. Tudom, mi lenne a véleményed, hogy ezek csak felszínes szavak, hogy üres ígéretek, amiket kár is meghallgatni. Megértem, ha ezt gondolnád.
De sajnálom, hogy ennyire önző voltam. Hogy folyton rólam kellett szólnia ennek az egész kapcsolatnak. Hogy téged mindig háttérbe szorítottalak. Hogy egy önző picsa voltam, aki bármennyire is azt ismételgette, hogy szeret, sosem csinálta jól. Tudom, hogy te azt a lányt kívánnád vissza, aki akkor voltam, mikor megismerted, de hidd el, nem járnál vele jól. Naiv volt, semmit nem tudott a világról. Nem látott egy épkézláb mintát, hogy hogyan is működik egy normális, szeretetteljes kapcsolat. Lehet egy ártatlanabb ember benyomását keltette, de sosem volt képes arra, hogy logikusan átgondolja az eseményeket. Hogy esetleg neked hogy estek azok az undorító mondatok, amiket épp a fejedhez vágott. Akinek csak az volt a legfontosabb, hogy abban a pillanatban épp mit érez és ezt valaki másra is kivetítse. Sajnos mindig te álltál a tűzmező közepén, mert te voltál az egyetlen, aki ezek ellenére ott maradt.
Talán a mostani kiadásom készen állna arra, hogy boldoggá tegyen téged, de retteg attól, hogy felkeressen. Ráadásul ismét egy önző cselekedet lenne, ha a felhőtlen életedbe visszatáncolnék újra.
Szóval remélem, hogy egyszer, talán évek, évtizedek múlva össze tudunk majd futni az utcán úgy, hogy ne undorral tekints rám. Hogy elmond, megtaláltad a nyugalmat, a békességet az életedben. Hogy megvalósítottad az álmaidat. És ami a legfontosabb, hogy felhőtlenül boldog vagy.
3 notes
·
View notes
Text
Sajnos túl naiv vagyok, és azthiszem hogy az emberek változni fognak.
@fekete0barany
#tumblr#szerelem#depresszió#magyar#gondolat#halál#fájdalom#hiány#szeretet#érzelem#élet#egyedül#szomorú#érzések#magyar tumblr
29 notes
·
View notes
Text
Elbuktam a lakást. A tulaj úgy döntött nem költözik el, mégsem adja el az ingatlant. Mit mondhatnék erre, minden joga megvolt, hogy így döntött. Meggondolta magát, miután rögzítettük a szándéknyilatkozat és az előleg kifizetésének időpontját. Mindenki boldog volt, ők is és én is. Beleéltem magam, egy egész hetem ráment az előminősítés intézésére, a várható költségek kiszámítására és a különböző hitelkalkulációkra. Nagyon jó állapotban volt/van, nagyon jó helyen volt/van. Tökéletes lett volna és elhitették velem, hogy semmi akadálya nem lesz az adásvételnek. De meggondolta magát, nincs tovább.
Nem is tudom, hogy most pontosan mit érzek, csak annyit, hogy ki kell írnom magamból. El kell gyászolnom a dolgot.
Ostobának érzem magam, mert beleéltem magam. Túlságosan naiv és hiszékeny voltam. Titkon féltem, hogy lesz valami gebasz, túl szép volt, hogy igaz legyen, de bíztam és pozitív voltam.
Miután megkaptam a rossz hírt telefonon, elgondolkodtam. Igazából nem is értem, hogy miért csodálkozom magamon úgy általában. ,,Sírok’’, hogy nem vesznek komolyan az emberek, hogy bátortalan vagyok, hogy mindenki meggondolja magát velem kapcsolatban. De miért is csodálkozok? Úgy tűnik mindig mindenki meggondolhatja magát, mindenki megszegheti a szavát mindenféle következmény nélkül. Ez van velem, komolyan elkezdtem töprengeni azon, hogy egy kibaszott átok ül rajtam. Nem szimbolikusan gondolom, szerintem fix, hogy megátkoztak. Konkrétan semmi sem jön össze. De tényleg. Bármi jó történik, az csak napokig tarthat, mindig kivétel nélkül jön a pofon. Ha tetszik egy lány és összejövünk, a következő héten meggondolja magát. Ha tetszik egy lány és úgy érzem sínen vagyok, eltűnik a faszba. Ha szeretném végre kezembe venni az életemet, komolyan, komoly döntéseket hozni, hát ígéretet kapok, hogy nincs akadálya, aztán mire ténylegesen komolyra fordulna a dolog, mehetnék aláírni, fizetni, addigra visszalépnek. Persze az senkit nem érdekel, hogy ebbe a hercehurcába én is időt és energiát öltem. Senkit nem érdekel, fogadjam el. Ilyen az élet. De azért maradjak jóhiszemű és jószándékú, hisz az olyan pozitív és szép dolog. Ne legyek mizantróp, miközben szinte kivétel nélkül csak negatív tapasztalataim vannak az emberekkel kapcsolatban. //tisztelet a kivételnek, itt a tumblin és a családom körében is számíthatok néha jó szavakra vagy bíztatásra és ezek jól is esnek, de kb. ennyi//
Hogy lehetnék én is komoly, megbízható és pozitív? Komolytalan emberek között nem lehet komolynak és magabiztosnak lenni. Hát megéri vagy érdemes? Kurvára nem. Persze igeen… az maradok, nem adom fel és erős maradok, különben magamat hazudtolom meg, de azért kurva szomorú is vagyok.
Szomorú vagyok, mert valamibe megint beleszerettem, ígéretet kaptam, hogy az enyém lesz, majd szokás szerint romba dőlt az egész. Mindennek oda. A beletett időnek, energiának, a vágynak, az álmoknak és megint kicsit a hitnek az emberekben, ami amúgy is eléggé instabil lábakon állt. És ez most tipikus esete annak, hogy jelenleg nem is érdekel más(ik lakás). Annyira tökéletes volt számomra, hogy a többi hirdetést nézve egyik sem közelítheti meg. Nem tetszik egyik sem. Idő kell, hogy elgyászoljam a dolgot, hogy levonjam a következtetéseket és a tanulságot, hogy legközelebb ne reménykedjek, max. akkor, amikor már biztos az egész. Bár a tapasztalatom az, hogy még akkor sem szabad. Mikor szabad? Aztán mire ezt megemésztem, a lakásárak még jobban felmennek és baszhatom. Mert így lesz, mert az egyetlen dolog amiben bízhatok az mindig csak a rossz verzió. A kedvezőtlen, a csalódást hozó. A lakással, az emberekkel, a nőkkel. Lehetek én bármennyire erős, pozitív, leszarhatok mindent (is), lehetek nyitott, mosolygós tündibündi, lehetek szorgos hangya, megértő, figyelmes, odaadó, egyszerűen nekem nem lehet jó. Ennyit tudtam tenni, ennél többet nem tudok. Nem hibáztathatok mást de ez az a pont amikor magamat sem tudom. Talán csak a kibaszott nagy naivitásom miatt. Nem tudom, miért vagyok ennyire hiszékeny. De ha ezt is elvesztem, mi marad belőlem?
6 notes
·
View notes
Text
Az a nagy helyzet, hogy mélyen meg vagyunk arról győződve, hogy az élet fair.
Persze lehet, hogy az eszünkkel tudjuk, hogy nem így van. De a racionalitáson túl a sejtünkbe van ivódva a bizalom, hogy nem történhet velünk nagy baj. Mert van valami - egy gondviselő jóindulatú akarat - ami vigyáz ránk. Van valamiféle kozmikus igazság-szolgálatás, ami értékeli a jó tetteket és megbünteti a gonoszakat. Attól függetlenül így van ez, hogy ateisták vagy hívők vagyunk - mert, mint írtam, ez a meggyőződés túl van a racionális meggyőződéseinken. Ha úgy tetszik, a DNS-ünkbe van kódolva.
Így hát amikor valami igazán rossz történik velünk, akkor nem egyszerűen csak szomorúak leszünk. Nem egyszerűen csak félünk. Hanem mélyen meg vagyunk bántva. Személyes sértésnek vesszük.
Hogy történhet ez velem, jó emberrel? Miért pont velem? Miért nem mással? Vajon mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem?
És persze vannak, akik meg is magyarázzák maguknak, hogy miért történt velük. Hogy rossz, bűnös emberek, akiket a sors megbüntetett. Belemerülnek a szégyenbe.
De az igazság az, hogy az élet nem fair. És gyakran jó emberekkel történnek nagyon rossz dolgok. Minden racionális magyarázat nélkül, amivel megnyugtathatnánk a lelkiismeretünket. Vagy a világ igazságosságába vetett naiv hitünket.
Van, akit cinikussá, életunttá és nihilistává tesz ez a felismerés. Mi értelme van akkor az egész életnek? Miért ne tehetnék bárkivel bármi rosszat? Miért kellene bármi másra törekednem, mint arra, hogy a pillanatnyi kényelmemet és élvezetemet biztosítsam? Aki így tesz, az valójában még mindig a saját megbántottságának a levében fő - a saját sérelmét dédelgeti a kegyetlen világegyetemmel szemben.
De van egy magasabb szintű belátás is abból a felismerésből, hogy az élet nem fair. Túl a naiv optimizmuson. Annak belátása, hogy a rossz dolog, ami velünk történt, nem valamiféle személyre szabott bántás, amivel egy kozmikus hatalom minket, pont minket célzott meg. Azzal válik csupán azzá, hogy mi magunk kezdjük el birtokolni: úgy tekinteni rá, mint saját sérelmünkre.
Ha azonban elkezdünk úgy tekinteni a szenvedésre, a káoszra, a változékonyságra, mint ami egyfajta kozmikus állandó - egyfajta egyetemes sors, amiben, még ha különböző formában is, de mindannyian részesedünk: akkor a teher könnyebbé válik. A szenvedés egyetemességének belátása megnyitja a kaput az együttérzés előtt: önmagunk és mások iránt.
Az igazság az, hogy az élet nem fair - de ez önmagában még nem a teljes igazság.
Ahogy A.H. Almas írja, az igazság csakis az együttérzés jelenlétében válik nyilvánvalóvá számunkra. Az igazság, hogy emberi lényként nem csak a szenvedésből részesülünk egyetemesen. Valami másból is, ami összeköt bennünket. Sokféle nevet adtak már neki - de az csak név. És míg a szenvedés korlátozott és véges, addig ez a valami határtalan és végtelen.
Amennyiben tetszenek az írásaim, és adnak neked valami fontosat, kérlek, adj Te is - támogasd a munkánk! Bármilyen kis adomány, vagy adó 1%, iszonyú sokat jelent: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: RSVN
1 note
·
View note
Text
Esetlegesség és Irónia
Richard Rorty filozófiájának két központi eleme az esetlegesség (contingency) és az irónia (irony). Ezek főleg az „Esetlegesség, Irónia és Szolidaritás” (Contingency, Irony and Solidarity) című könyvében hangsúlyosak, és a fő mondanivalójuk az, hogy az a „nyelv” amit születésünk után elsajátítunk mindig az adott kornak, közegnek a sajátja, és annak a kornak, közegnek az aktuális fogalmait, elképzeléseit, értékeit közvetíti. Itt „nyelven” nem egy konkrét nyelvet értek, mint az angol vagy a francia, hanem egy fogalomkészletet, amivel az ember le tudja írni magát, és az őt körülvevő világot. Például amíg nem fedezték fel azt, hogy a megbetegedéseket vírusok és baktériumok okozzák, addig az emberek nem tudtak ezekkel a fogalmakkal gondolkodni. Ők a betegségekről egészen másképp gondolkodtak, mint mi, de ez egy történelmi esetlegesség volt, hogy ők akkor éltek. Az ilyen példák miatt az ember jó, ha némiképp szkeptikus a saját „nyelvét” illetően, ezt a fajta önmagunk fogalomkészletével szembeni szkepticizmust hívja Rorty „iróniának”. Itt nem arra a fajta relativizmusra kell gondolni, hogy minden kultúra más és más, összehasonlíthatatlan fogalmakkal dolgozik, és az egyik épp olyan jó mint a másik. Arról van szó, hogy az emberben lehet egyfajta hajlam arra, hogy az aktuális helyzetet szükségszerűnek gondolja, elkerülhetetlennek, esetleg olyasvalaminek, ami elrendeltetett Isten, vagy a természet törvényszerűségi által. Az esetlegesség és az irónia elfogadása ahhoz segít hozzá, hogy ezt a hajlamot megpróbáljuk leküzdeni.
Jelenlegi korunk szerintem egyik legnagyobb problémája éppen ez, hogy sok mindent megváltoztathatatlan tényként kezelünk, amik igazából nem azok. Szélsőséges esetben például ilyen a rasszizmus, ami az emberi fajt rasszokra osztja, és ezeknek a rasszoknak az alá-fölérendeltségét tekinti természeti törvénynek, megváltoztathatatlan ténynek. De ennek a fajta rangsorolásnak manapság sokkal semlegesebbnek tűnő változatai is vannak: például amikor a kapitalizmus által teremtett egyenlőtlenségeket tekintjük egyfajta természeti törvény működésének, és úgy próbáljuk beállítani a kapitalizmust, mint ami a természetes állapot. Ez több szempontból is hamis: egyfelől a kapitalizmus egy viszonylag új jelenség, az emberiség történetének nagyobb része nem kapitalizmus alatt zajlott le, szóval azt mondani, hogy valahogy „természetesebb”, vagy az „emberi természethez közelebb álló” lenne, mint más rendszerek nem tűnik helytállónak. Illetve én úgy gondolom nem is egyfajta kapitalizmus létezik a világban. Ami az Egyesült Államokban ma van nagyon más, mint ami a New Deal idejében volt. A skandináv államok kapitalizmusa megint más, és ami távol keleten létezik, mint kapitalizmus szintén. Persze vannak közös vonásaik, de azt akarom főként mondani ezzel, hogy van mozgásterünk abban, hogy a gyakorlatban milyen gazdasági rendszert működtetünk. (Pogátsa Zoltánnak, köszönhetem, hogy megmutatta, hogy a kapitalizmusról így is lehet gondolkodni.) Nyilván vannak törvényszerűségek közgazdaságtanban, szociológiában, amiket fel kell ismerni, de nekem sokkal inkább úgy tűnik, hogy megpróbáljuk elkerülni az „esetlegességet”, és mindent megteszünk, hogy az aktuális társadalmi, gazdasági helyzetről bizonyítsuk, hogy az szükségszerű, és így „igazságos”. Igazságos, hiszen az emberi természetből ered, annak megfelel. Ezeket általában szeretik az emberek valami mély, érett belátásnak feltüntetni, hogy naiv, aki lázadni próbál, mert a világ ilyen és nem lehet megváltoztatni. De ez igazából egy lemondás, amit az ember magának próbál azzal igazolni, hogy valami felsőbb erő működése van folyamatban, legyen az isten vagy a közgazdaságtan törvényei és nem lehet szembemenni vele.
Daron Acemoğlu és James A. Robinson írták a „Miért buknak el nemzetek” című könyvet. Ebben a könyvben a mellett érvelnek, hogy azok az országok sikeresek akik inkluzív gazdasági és politikai rendszereket működtetnek, vagyis megkönnyítik, hogy az emberek részt vegyenek a gazdaságban és a politikai döntéshozásban. Az elmélet a mellett, hogy meggyőző még szimpatikus is nekem, mert teret enged az esetlegességnek: a gazdasági és politikai rendszerek inkluzivitása vagy exkluzivitása történelmi esetlegesség és nincsen „mélyebb” magyarázata. Nem a „néplélek” kifejeződése, és nem az osztályharc szükségszerű eredménye. Ez a hír rendkívül örömteli, mert azt jelenti, hogy van választásunk, nyilván más országok más és más helyzetből indulnak, és más utakat járhatnak be, de dönthetnek saját sorsuk felül, mert nincsenek olyan történelmi törvényszerűségek, amik determinálnák egy ország sorsát. A társadalmi, gazdasági problémák emberi problémát, amikre lehet megoldást találni. Ez alól a felelősség alól nem szabad kibújni, mondván, hogy itt mélyebb törvényszerűségek működését látjuk, amik ellen nincs mit tenni.
Végezetül egy nagyszerű idézettel szeretném zárni Charles Darwintól (az idézetet Stephen J. Gouldtól ismerem):
“If the misery of the poor be caused not by the laws of nature, but by our institutions, great is our sin.”
„Ha a szegények szenvedését nem a természet törvényei okozzák, hanem a tulajdon intézményeink, nagy a mi bűnünk.”
1 note
·
View note
Text
Lelkileg is jelen lenni a(z utált) munkában ? hm..
Vajon hány olyan ember van aki nem csak utálja a munkáját, de nem is képes fejben akár 8 órát folyamatosan is ott lenni? 8 órát... sokat mondtam :D Én képtelen vagyok rá.
Persze nem ügyvédre, vagy agysebészre gondolok. Hanem ahol tényleg nem kell minden percben ott lenni, ahol vannak kieső idők , percek is. Pl mint amikor árufeltöltőként kezdtem anno.
Járt a kezem, agyban messze jártam...elvégre mi a fenének ne gondoljak olyan dolgokra ami jobban leköt, mint termékeket bámulni egész nap az inkább lehangol.
Míg sok munkatárs egész nap pörög, én élvezem amikor végre nincs annyira mit csinálni, végre az agyam el tud kalandozni és kicsit eltűnök onnan lelkileg. Eleve lefáraszt egész munkaidő alatt emberek közt lenni és még szünet sincs, szóval max a wcn az a pár perc az egyedüllét :P Hát az semmi, Legszívesebben még ott is elidőznék akár csak ácsorogva, hogy addig se kelljen azokkal lennem akik ki is beszélnek a hátam mögött.
Kicsit megnyugtat mikor picit-picit pár percre az agyam nincs ott ahol épp jelen vagyok, mint más baromságai miatt stresszelni meg sietni. Ahol még kérdezni sem lehet mert már megint jaj hogy fog rám nézni, már megint húzza majd a száját.
A kedvencem mikor siettetnek ezerrel, utána meg ott ülsz mert nincs mit csinálni, akkor mégis minek kellett annyira rohanni? Aztán meg csodálkoznak ha a nagy sietségben valami nem úgy sikerül.
Miért kell a feles feszkó mindenhol? Minek generálják ezt mindig feleslegesen? Én meg.... jól van fontoskodjatok csak. Volt már munkahelyem, ahol testileg, lelkileg lettek tüneteim úgy szétidegeltek. Ezt soha többet nem engedem.
Egy vacak munkahely nem ér annyit, semennyi pénz nem ér annyit. (Bár a pénz soha életemben nem motivált semennyire)
Múlt héten szépen kapta vissza a karmát a főnököm velem szemben hogy olyan jól mulattam rajta :D Szeretjük a karmát <3
Na bocsi, ezeket csak úgy kiírtam magamból, mert a legtöbb ember előtt ezt kimondani akkora bűn hogy hú jaj! xD
Közben meg....na azért van pár olyan személy akikkel full egyetértünk ebben.
Egyébként pedig van annak értelme hogy:
"dolgozz okosabban, ne keményebben"
Legalábbis más szakállára értve fullosan igaznak tartom.
Ha magadnak dolgozol az más, másnak...az más tészta.
Az egészség fontosabb szerintem, mint összetörni magam valami hülyeségért. És nálam meg is volt, kevés pénzért túlerőltettem a lábam, azóta visszeres..megérte? Lófszt :)))
Soha többet nem hagyom magam, akkor legyek mások szemében lusta vagy akármi. Én naiv régen azt hittem az van csak ami lehetőséget látok, szerencsére már kinyílt a szemem és tudom hogy sokkal többre viheti az ember, nem kell sodródni azzal, ami van.
Szerintem az emberek legalább fele úgy gondolkozik, hogy "ez van, ezt kell szeretni" - na ezt én nem fogadom el soha.
Ilyen nincsen! Ami nem megy ...azt ha erőltetem sem fog menni, sőt csak egyre rosszabbá válik! Így lesznek a zombik :)
0 notes
Text
youtube
Furcsa mód, nem a mentol- és dohányillatú trafikok, a lekerekített Ikaruszok, vagy az Alföldi papucsok hiányoznak legjobban, hanem a közhangulat: az általános vidámság, kedvesség, az emberek odafigyelése egymásra, a mostanihoz képest egyszerű és ártatlanul naiv élet.
Hogy is van?
"Az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok" :)
(amúgy nem)
youtube
1 note
·
View note
Text
Mások széke
Van az a pszichológiai gyakorlat, hogy a székek embereket jelképeznek. Ha beleülsz "valaki" székébe, el kell képzelned, elmondanod, hogy mit érezhet, mi foglalkoztatja, hogyan gondolkodik a világról. Nem azonos az empátiával, amikor valamiféle párhuzamot keresel a saját múltadban és azt mondod, "tudom milyen rossz lehet neked, mert nekem is rossz volt", inkább annak az elfogadása, hogy más nézőpontból, egy más életben a dolgok mások, az érzések mások.
Tegnap azt mondta a pszichológus, hogy nekem ez túlságosan jól megy.
Meg azt mondta, hogy igazi hippi vagyok. Elég fancsali arcot vághattam, mert elkezdte magyarázni, hogy úgy érti, hogy az életemet teljesen átjárja az a gondolat és életérzés, hogy a szeretet mindent legyőz és mindent meggyógyít és azt gondolom, hogy mindenki alapvetően jóindulatú.
Ne vagyok sem naiv, sem megvezethető, de valóban kivetítem a saját jóindulatomat másokra. Az én világomban az emberek inkább csak érzelmileg eltévelyedettek, és tényleg azt hiszem, hogy a megfelelő szeretés mindent megoldana. Mondjuk a gazdasági válságot nem, de ki tudja... pár pillangó, meg hempergés s fűben :D na jó, ez csak vicc.
Soha életemben nem voltam odáig a hippikért. De amúgy, ja, tényleg ezt hiszem.
Szóba kerúlt Logan meg az ő ambivalens kötódése is, ezért ennek megint gyorsan utánanéztem és egy érdekes új dolgot tanultam.
Az a gyerek, amelyiknek az érzelmi szükségleteire nem vagy rosszul reagálnak a szülők, az lehet, hogy azt az utat választja, hogy beszünteti az érzelmi kommunikációt. (megintcsak a lehasítás) Használhatatlan dologként éli meg az érzelmek kimutatását. Nem csak a szeretet kommunikálásás értékeli értelmetlennek, hanem bármilyen érzelem kimutatását. A szkségletei kimutatását is. Magára marad, azt éli, hogy csak magára számíthat, csak ő tudja, hogy neki mi a jó.
Azt már én gondolom, hogy amelyik gyerek ezen az úton jár, az nem is szerez gyakorlatot benne, hogy hogyan jó, hogyan biztonságos érzelmeket kommunikálni vagy érzelmekre reagálni. Hogyan kell elfogadni.
Egyszer azt mondatam Logannak, hogy szeretem. Nem szerelmet vallottam, hanem csak ahogy barátokkal egymás felé nevetve azt mondjuk, hoy "most nem szeretlek" mert valamiben éppen bosszantó, de azért persze szeretjük, ugyanúgy szoktuk azt is mondani, hogy szeretjük a másikat. Nem romantikusan a szemébe bámulva, hanem a maga természetes egyszerűségében.
Mi volt Logan reakciója?
"Te bajod"
Mondjuk, vehettem volna viccnek is. Hiszen ez az ő széke. De nem hiszem, hogy viccnek szánta. Sokkal inkább egy nyegle, kamaszos hárításnak, ahogy anyánk ölelő karjait eltoljuk.
Akkor még nagyon megbántott a dolog.
Akkor még nem tudtam, hogy sok ember él úgy együtt másokkal, hogy annak nincs érzelmi mélysége. Soha tartósan nem ereszkednek alá az érzelmek kútjába. Nyilván a félelem miatt.
A másik ember meg feneketlen kútnak éli meg, csak dobálja bele az érzelmeket, vég nélkül és soha semmi látszatja nincs. És végül elmegy. És akkor ugye megint a fájdalom és a csalódás van, és a bizonyosság, hogy nem szabad érzelmeket mutatni, nem éri meg, semmi haszna. Jobb egyedül. Pffff.
Na, nem is ragoznám tovább ezt a bejegyzést.
Volt még egy érdekes feladat, én és a szoros (nem családi) kapcsolataimat rakosgattuk ki kövekkel. Ki hol van, milyen távolságra tőlem, egymástól.
Nagyon szép látvány volt!
És bár mindenki a saját életének a napja vagy atommagja, ezt az én kis baráti naprendszeremet, ezt most itt hordozom a szívemben.
22 notes
·
View notes
Text
Telex: Jonas Jonasson: Az embernél nincs ostobább lény a Földön
Nem mondom, hogy simán megy a beilleszkedés, nagyon különböző kultúrák ütköznek, de ha egy kormányzat okos, akkor azt mondja, hogy a 15 éves marokkói heroinista fiúk Svédországba jövetele nem jó, mert ők nyilván bűnözni fognak, hogy pénzhez jussanak. De heroin nélkül miért ne jöhetne? Nem tudjuk szimplán kimondani, hogy ez egy összetett dolog? Nem lehet igent vagy nemet mondani a migrációra.
A Svéd Demokraták pártja egyrészt a túl naiv politikai hozzáállás („felelősséggel tartozunk minden ideérkező menekültért”), a migráció körüli gondok letagadása miatt erősödik, másrészről pedig az általuk felnagyított problémák miatt. Amikor a tájékozatlan választó előtt két opció van, könnyebb az elnagyolt problémát megérteni, azaz a heroinista fiút, meg a túl sok szomáliait, mint felismerni, hogy a migráció lehet jó is, ha okosan csinálja a kormányzat.
Az alapvető problémáról miért nem vagyunk képesek beszélni? Hogy nem az a lényeg, hogy ez a túl sok ember szomáliai. Mert lehetne az 100 ezer svéd is, akiket bezúdítanánk Budapest belvárosába, és a problémák ugyanúgy meglennének.
Két végletben tudunk csak gondolkozni: az emberek fele azt mondja, „dobd ki a szaros svédeket Budapestről”, míg a másik fele azt, „ó, hát milyen fantasztikus, hogy itt vannak!”. A megoldás valahol a kettő között van.
0 notes
Text
Nem vagyok jó ember de próbálok jó lenni...
A pszichológusom már többször is azzal a szóvirággal élt, hogy "Ön próbál jó ember lenni". Ez igaz, erről beszéltünk is egy keveset már, de ezt ki kell fejtsem neki legközelebb, így most megpróbálom ide összeírni azt, amit neki szeretnék majd mondani.
Nagyon sokszor engedem magam kihasználni. Sokan mondták már, hogy naiv vagyok, de ez nem egészen igaz. Nem vitatom, naiv is vagyok, de az esetek túlnyomó többségében tudatosan engedem azt, hogy kihasználjon valaki. Szándékosan sorolom magamat hátrébb olyanokkal szemben is, akikről én magam sem hiszem el egészen, hogy ezt észreveszik egyáltalán.
Azt hiszem ennek több oka is van. Az egyik az az, hogy hamar megsajnálom a másikat. És mivel nekem a legritkább esetben segítettek csak, pedig időnként nagyon nagy szükségem lett volna rá, én megpróbálok az lenni, aki nem esik hasra a földön fekvőn, hanem megpróbál segíteni, amíg az erejéből futja.
A másik oka az az, hogy az életem nagy részében az volt az élményem, hogy kívülálló vagyok mindenhonnan. Csak nagyon rövid időre sikerült elhitetnem magammal azt, hogy ez nem így van, és természetesen utóbb mindig be is bizonyosodott, hogy nem vagyok az adott helyre való. Az emberek általában egész megkedvelnek, de mindig érzik, hogy idegen vagyok. Hogy nem tartozom a képhez. Én vagyok az, akinek nincs helye a fotón, csak udvariasságból állították a többiek közé. Én vagyok az, akivel végül is mindenki szóba áll, de mivel amit hall többnyire semmivel nincs összhangban, amit az életről gondolt, nem sokat foglalkozik vele. Ezért valamiképpen igazolnom kell a létezésem értelmét. Életcélom nincsen. Úgy érzem, hogy semmi dolgom nincs itt. Hogy az a tárgy vagyok a lakásban, amit nagy lelkesedéssel, impulzívan megvásároltak és amikor hazavittek, rájöttek, hogy "Jó, jó... de most mit kezdjünk vele?! Levélnehezéknek nagy... Ráállni, hogy elérjük a felső polcot nem lehet, mert nem elég magas... Az ajtót kitámasztani sem jó, mert ahhoz meg túl széles... Ráadásul nehéz, szóval kényelmetlen ide-oda tologatni a szobában... Nem is illik bele az összképbe... De, hát, ha már itt van, akkor kerülgessük, azért talán kidobni kár volna... esetleg a következő lomtalanítással..." Ezért valami hasznom kell, hogy legyen és mi lehetne más, mint, hogy hátha valaki hosszú távon is nyer azzal, ha a hátamra kapaszkodik, svájci bicskának használ, leköp vagy belém rúg?! Én bírom... Persze nem mindig és nem bármennyit, de, ha csak egyvalakinek sikerült érdemben a hasznára válnom, már nem voltam itt hiába.
A harmadik ok csak az én okom. Ezzel kapcsolatban nem bírok empirikus tapasztalattal. Chris Rock mondta egy stand up előadásán, hogy "Csak nőket, gyerekeket és kutyákat szeretnek feltétel nélkül. Egy férfit csak azzal a feltétellel szeretnek, ha szolgáltat valamit." Ezen azóta gondolkozom, hogy először hallottam. Nem emlékszem, hogy az mikor volt. De nem tudom kiverni a fejemből az igazságát. Magamra levetítve legalábbis pontosan így érzem. Csak addig kellek, amíg valamire használható vagyok. Onnantól kezdve leszek szíves a sarokban csöndben lenni, amíg legközelebb szükség lesz rám. Akkor viszont álljak ott és legyek szíves az - esetleg kis sem mondott - elvárásoknak megfelelően tevékenykedni. Egy férfi embernek nem jár feltétel nélküli szeretet. Esetleg az anyjától, de nekem tőle sem, csak messze túl későn. A nagyszülőktől igen. Édesapámtól kicsit megkésve, de igen. Barátnőkről, volt feleségről nem is beszélve. Cacával is ez volt. Mindenkivel ez van. Barátokkal is.
Viszont legalább néha kellek valakinek. Legalább néha jó vagyok lelki szemetesládának, botcsinálta hályogkovácsnak, lábtörlőnek, köpőcsészének, pénztárcának vagy egy többé kevésbé a vágyott képet mutató, torz tükörnek. Legalább némi visszaigazolás jön a világtól, hogy valami (kétes) hasznom nekem is van.
Nem azt mondom, hogy nincs jogom itt lenni. Nem azt mondom, hogy kevesebb vagyok másoknál. Nem gondolom ezt. De azt igen, hogy mivel az emberek és az élet úgy folynak körül, mint egy görbe, lombjahullott, vén szomorúfűznek a törzsét a kiáradt folyó, talán egyszer egy fuldokló pont belém tud kapaszkodni, hogy egy kis erőt gyűjtsön és kiússzon a partra ahelyett, hogy beleveszne a láncait tépő árba. Akkor már megérte... akkor minden megérte. De egy fa nem döntheti el, hogy ki és miért kapaszkodik belé. Így talán nekem sincs jogom. Csak állok ott a sodrásban amíg az erőm bírja. Aztán majd meglátjuk.
1 note
·
View note
Text
Nem
vagyok olyan jó ember, ahogy azt sokan gondolják.
#Naiv emberek#magyar#sajatgondolat#borzalmas#undorodom magamtól#Összetörökmásokat#rossz ember#sajnálom#jobbat#Érdemeltek#bocsáss meg#nem akarok érezni#nem akartam#rosszul vagyok#fájt#21.századbanmindenérzelemeltűnik
362 notes
·
View notes
Text
#fuck you#miss you#hiányzol#baszdmeg#szeretlek#még mindig szeretlek#csalódottság#csalódás#naiv#naiv vagyok#kamu emberek#hiszékenység#szakítás#vége#megakarlak csókolni#gondolatok#shitpost#emberek#átvertél#átverve#depresszió#kamu mosoly#viszonzatlan szerelem#hazugság#igéret#hamis szavak#hamis szerelem#sírás#fájdalom#magány
281 notes
·
View notes
Last Seen Blogs
