#szám szélén

[cyb3rmind]

A szám széle

Magamra nézek, pirosodott élek,

feleszmélek, diszkomfort es diszharmónia,

Színek nincsennek, csak elhanyagolt lélek,

Szám szélén az íz megromlott, nem kell már felfalnia.

Azt mondtad az emberek gyarlók,

tetteiknek oka van, próbáltál tanítani,

mint gyerekeket az illemszabályokra.

Hogyha benyúlok a torkomba érzem a bántást,

melyek az illemeidtől és a szabályaidtól erednek.

Szám szélén a ki nem mondottak miattad hegesednek.

Elmondtad mennyire szereted a kéket,

elmondtam hogy oké szeresd, de én zöldet festek.

Aztán most lehet megint ott tartunk,

hogy kivennéd a kezemből a rúzsecsetet,

és festenéd te magad is a zöldet.

De ez most minek?

A szám szélet nem festheted át, mert megrepedt.

#erzeseim #magany #sajat vers #üresség #depresszió #ujrakezdes #repedések #szám szélén #illemszabályok #magányos #versek #rad gondolok

[n4n3x]

A jehovások már a spejzban, ajtóban szomszéd lakásban vannak

Szóval az van hogy először megjelent mindenki postaládájában a közel a vég szórólap. Ez ment is a kukába… Aztán jöttek téríteni is.. - Na akkor a lépcsőházsor csoportjában ingerülten meg is kérdeztem hogy oszt ezeket a kreténeket melyik agyhalott engedte be? Aztán a komment szekcióban mazsolázva kiderült hogy a többi lépcsőházba is bejutottak, és mindenki tagadta a beengedésüket..

A probléma utána 2 napra elhalt, aztán hétfőn a mellettem lévő lakásból elkezdődött a szent mise podcast ami streamelve lett a lépcsőházba, amit videóra vettem, és átküldtem a közös képviselőnek (3. lépcsőházban lakik) szakvéleményezni, mire ő átjött, és mondta hogy nála a szembe szomszéd ilyen, ugyanis kiderült hogy lépcsőházanként beköltözött 1-1 lakásba 2-2 db jehova tanúja.

Mondtam neki hogy van AWS CD-m, meg 3 utas hifim, meg szünetmentes tápom (tiszta szinuszos) csapassak-e vissza egy kis temetetlen halottat?

Azt mondta igen, mire a szembe lakásból is kinyílt az ajtó, hogy ő Rammsteint fog csapatni nekik ha én befejeztem.

Nem is kellett több, mint a jóasszony tekertem 2-t a hifi gázrezsó tekerőjén jobbra, beraktam a CD-t, tűz.

Fél órán keresztül kiabált a Siklósi Örs hogy Valahol van Isten, de hogy itt nincs abban biztos.

Lekapcsoltam a zenét, a mise podcast abbamaradt, de rá egy 2 percre meghallottam hogy Till Lindemann nekikezdett Du hastot kántálni. Az is szólt kb fél órát majd abbamaradt.. - Ezzel én azt gondoltam hogy ez jelzés értékű volt a szent lelkeimnek hogy a ház nem kultiválja az efféle zajkeltést, valamint a mise maradjon a templomban, vagy legalábbis fülhallgatón keresztül a saját fejükbe menjen.. - Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Kedd - Hazamentem, 1 óra szuszi, majd ír a közös képviselő hogy menjek, mert ott is elindult a hangos misepodcast. Nem is kellett több, vittem a hifi/szünetmentes/CD csomag triumvirátust, be is röffentettem, majd hangosan meghallgattuk Diószegi Kikit ahogy elmeséli hogy elege van sok gyökér arcból.. Nem tellik bele sok idő, kopogtatnak, közben végiggondoltam pár dolgot: 1.) közös képviselő pecója, annak nem nyomnak fel mert annál vagyok 2.) ha ránkkúrják a villanyórát, a 650-es UPS-t nem érdekli 3.) ha megtámad, akkor ott a nagykés kéztávolságon belül a késtartón a konyhabejárat szélén Közben a csoport chatbe látom hogy akcióba lendültek mindenhol, nekiálltak hitet téríteni, szóval abban a pillanatban a lépcsőház facebook csopijába kiírtam hogy akihez becsengetnek a jehovások mondja hogy rendszeres véradó+most kezd bele a pentagram rajzolásba. Ajtót nyitva némi vita alakult ki hogy a hangos mise vagy a Down for Whatever / AWS CD-e a jobb, valamint az egyik hölgyről kiderült hogy pályakezdő pedagógus és a minimál fizetésének egy jó részét leadja az egyháznak. Őt sikerült meggyőzni hogy a világvége az majd jön amikor jön, egyszerűbb ha teszi a dolgát a meglévő életbe, meg menjen el valami szórakozóhelyre barátkozni, mert kiderült hogy barátai se nagyon vannak. Ő felmérgelődve távozott a lépcsőházból, tisztelt exkollégája elküldött minket a pokol tüzére, majd becsapta maga után az ajtót.

Szerdán hazaértem, 1 óra szuszi, majd ~17:40 körül zongoraszó valamint ének podcast ment a folyosóra, miszerint csak 1 megváltó van, és el kell nyernünk kegyelmét, mert közeledik a vég, szóval én rutinosan benyomtam a hifin, és Diószegi Kikin keresztül hangosan jelezvén hogy bomlott elmék, gőgős hangon hirdetik a haragot, a szám végével elnémult a zongora/ének.

És akkor elérkeztünk a mai naphoz, ma elvileg becsomagolom a párom szülinapi ajándékát, magam is kíváncsian várom hogy munka után lesz-e podcast/stream/esetleg kopogtatás..

#sztori #jehovah #jehova #vallás #szomszédok

[grewysstuff]

Mint a hipó a csempék között bűzölgő zsírfoltot, úgy mardostak egykor keserű szavaid. Nyálas ígéreteid mit sem értek, kiszáradtak, mint ajkaim, meg a Tequila után a szám szélén maradt só, amit fintorogva nyalok le, mert csípi a nyelvem. Megfeküdted a gyomrom, az éhségem mégsem csillapodik.

[holdudvaribolond]

olümposz(t)-apokalipszis

itt még a falnak is füle van. a próbafülkének is szeme van, de szája és szemérme egyiknek sem. külszíni álomfejtés nyomán örkény érvényű groteszk tükör törik körbe-körbe. meghasad a világ a próbafülke mentén és belezuhanunk a hézagba, ami talán nem vezet sehova. veszélyes üzem, veszélyes vizek, veszélyes szeszély a lét szélén lengeni, mint egy keresztény artista a pokol tornácán. absztrakt purgatórium próbálja formába önteni a tudat alól fel-fel bukó álomszerű foszlányokat. nincs liszensz a szeánszhoz, nincs szám és személy, nincs szellem, nincs van, volt és lesz, nincs ami ne lenne, nincs kauzalitás és anyag, nincs a nincs se. ihletett időhurkokba botlik a tér és elfelejti mennyit ér meg, hogy egy pillanatba mennyi is fér belőle (vagy csak bele). megszámlálhatatlan összeférhetetlenség. taknyos a téridő, folyik az óra, kattogunk a mindenhatóra. dali dermedt dimenziói csordogálnak picassoba. kerge vekker kerget álmokat az egyre szűkebb folyosóra. éber vérebek valósága marcangolja a képzelet melegedő tetemét.  „egyenes labirintus” fabrikál fókuszpontot tintából, temperából és tempóból. miközben a szinesztézia nézi szeme sarkából a füle hegyét. megmászhatná  vagy megszemélyesíthetné  magát, de inkább csak alliterál és hagyja, hogy Isten végezze a piszkos munkát. az ördög már rég a kollektív tudatban lődörög, és hallgatja, ahogy a pokol lő és a menny dörög. nincs kiút csak a feneketlen kút kék kapszulája, a mátrix műmesterséges és igazságos bája vagy a szájber seggből szájba. bár egyesek azt hiszik, hogy ők nem csak nullák és egyesek (pedig most mondtam el, hogy ők egyesek), nem lehetünk más, mint potenciális hullák és olcsó rímek. rémeket látok és rímeket mímelek, de minek, de minek? a próza pórázán ugató líra írja, hogy nem harap. ha rap, ha hip-hop ő akkor is csak ugat, hogy a nyugat a király és már csak az kellett, hogy kelet felé fordítsd az orcád. (vagy ha van gyilkos bálnád, akkor az orkád. a(z) (anyu)kádból szabadítsátok ki will it a szabad akaratot).

mentsétek, ami menthető, értsétek, ami érthető, de könyörgöm ne méregessétek, ami nem mérhető. vajon melyik valláskárosult istenének nagyobb a fasza? erektált uroborosz borozgat uranosszal, miközben a kimerevedett idő törik darabokra. asztrális kasztrálás veszi kezdetét még egy istennek is be kell teljesítenie végzetét. thor tort ül a tartaroszban és zeus villámkérdésekkel ugratja kronosz temetésén.  ares bepréseli magát az árrésbe és fegyverkereskedőként árulja a marsi rakétákat. pallasz athéné volt, de spártáé lett a bölcsességet felfalták a fegyverek. a mürmidónok drónokkal hajtják el a békét és hozzák a túlburjánzott pszeudodemokráciát. hádész használt és átvérzett lelkeket árverez egy ócska aukción. eurüdiké ridiküljét az alvilágban felejtette a kaszástól való távozás után már nincs reklamáció. szegény orfeusz a próza pórázán rázza a reménytelenség láncát, mert visszanézett a pokol tornácán. charon csak röhög a káron, a révész jósló tekintete tükröződik a sztüx partján a felirat mellett: „átviszlek minden áron”. poszeidon posványban ragadt és kiszáradt tengerek ócska kalózaként kénytelen fél lábbal rúgni a saját seggét. háborog a vihar hadura és hahotázik a sok alávaló, hadd szóljon a lánctalpalávaló. afrodité alamizsnáért lett dubajban olcsó díva és sírva ordibálja, hogy ő nem szunnita, nem siíta. sítalpakkal indul a sivatagba a klímakatasztrófa és turistaként túrja az olajkutakat. démétér mértéktelen műtrágya bizniszbe kezdett és minden talajt műanyagra festett. héfaisztosz maga sem tudja, hogy fess lett vagy csak feslett. végül még egy feles lett és nem kérdés „minek is fegyvert veretni belőled arany öntudat”. nem kovácsolt több csodát az igazság maradt odaát. hermész herr goebbels szolgálatába állt majd művészet helyett csak reklámszlogeneket ordibált. 666 fokon indult a pénz –és tudatmosás, greenswashing és egyéb pr szófosás. dionüsszosz leissza apollónt az asztal alá és gúzsba kötött múzsákat rúzsoz olcsó szexjátékká. az insomniás morfeusz a parnasszusról párnákra folyatja a rémálmokat nappal is retteghetünk mi rejtőzik a tudat alatt. moloch kapitalizmus mumus riogatja a maradék jót és szépet miközben a vágy alatt rejtőzve szövi szirén énekét a szélbe. a moirák rákos ollója csattog a végzet ütemére és danse macabre sodor a végtelen igazságos végére. hadd szóljon a világfájdalom hadd hallják a süketek, hogy fáj dalom kár, hogy lelkem helyén a vákuumban ezt sem hallhatom.

[kontentblokk]

#ISTEN

Érdekes ez a munkacím. Lássuk hát, hogy mi lesz belőle. Szeretném nem odaadni a lelkemet valami ócska újkori leprának, és helyette valami maradandót alkotni a képzelt, vagy valódi utókornak egyaránt. Rájöttem, hogy néha nincsen különbség az ölelés és a fojtogatás közt. Mindegyik aktus mögött megbújik a szeretet a sarokban, kuporogva, félve várja, hogy előjöhessen. Aztán előtör és elpusztít mindent. Hasonlóan ahhoz, mint amikor nem tudunk dönteni egy hamburger és egy tonhalas szendvics között, de az életnek akkor is van értelme. Nincsen ezen mit vitatkozni. Agyon csapott tehát a közhelyesség ragálya, ahol elhalt az empátia magában, mint egy múló pillanat. Megmaradt utána a tompa érzés, ott a tarkóm vonalán, mint migrén után a néma nyomás. Tudatosult bennem ekkor lomhán, hogy nem megy a szex, ezért marad a szesz. Hiszen az még tegez, mint a bakelit lemez, ahol törik a tű. Mert hát minden mű. Akkor is, hogyha mesteri. Bukdácsoltam azokon a deszkákon, amik nekem a holnapot, de másnak a tegnapot jelentették. Ez most az állapot. Nem szomorúság, csak olyan rideg üresség, ami azután tátong a lélek mélyén, miután valami olyan veszett el, aminek eddig a létezéséről sem tudtam. Hogyan lehet elveszíteni valami ilyesmit? Nem igazán tudom. Hogyan lehet megtalálni valami ilyesmit? Na erről végképpen fogalmam sincsen. Valahol el kell azonban indulni, hiszen minden hosszú utazás az első lépéssel kezdődik. Nem sietek vele sehova. Azonban a létrehozás folyamata nem szép dolog. A hasznosság nem mindig volt része a művészet fogalmának. Ideje volna azzá tenni, akkor értelmet kap ez az átmeneti állapot. Az eső esik. Figyelem és bámulok ki az ablakon. Máskor, másik időben a csillagok fénye ragyog be a szobámba. Most azonban komor felhők sugallatai kúsznak át a horizont vonalán. Különleges ez a mai nap. Ha belegondolok jobban és elharapom azt a kósza félmosolyt a szám szélén, akkor mindegyik az. Szeretem az esőt. Az eső előtti feszültséget, az eső utáni illatokat, az átmenetet és a velejáró megtisztulást is. Az eső mindig elválaszt. Hasznost a hasztalantól, jót a rossztól, és érzéseket az érzetektől. Volt bennem valami. Egy érzés, egy pillanat, egy szenvedély. Ilyen vidám dolog volt. Elveszett mostanra azonban. Pont mintha kimarták volna belőlem. Tehát elindultam újra, hogy megtaláljam ismét. Vissza kellett menni azokra a helyekre, ahol jártam térben és időben egyaránt. Lepergett előttem az életem ekkor, mint valami ócska road movie, ahol a főszereplő egy régi Cadillacben szeli át az országot, a végtelen utakon egymagában. De azoknak a filmeknek a vége, mindig happy end.

#magyar #esszé #írás #blog #hosszú #gondolataim

[varosilany]

ilyenkor csak távolról nézem,

halálpálcám a szám szélén lóg,

hamu esik feslett cipőmre.

az ősz alkonyán sem a tél ég bennem,

hisz nekem bármire képesnek kéne lennem.

#halálpálcák

[bagdyernoke]

Áthallásos az orosz és más hadseregek lealjasodásáról. Ezt teszi a háború.

Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 24. szám

Móricz Zsigmond: Szegény emberek

- Elbeszélés -

Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal annyira szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állt meg, valahányszor az öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló beszédével.

Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán, apatikusan és gépiesen.

- Már mondtam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhagymát, - szólt az öreg, ki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint megállt, az ásó nyelére támaszkodva. - Azt ilyenkor kő eldugni a földbe. Ősszel. Akkor lesz jó tavasszal.

- Nem fagy ki? - szólt tűnődve a fiatal.

- Nem. Sohasem. Nem árt annak egyáltalán semmilyen fagy, ha földbe van. Mert ha rájön a föld, akkor be van takarva, akkor nem árthat neki a fagy... Pedig most az is drága, a fokhagyma.

A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult.

- Minden drága, - mondta sötéten s az ásóját emelte.

- Minden nagyon drága, - bólintott az öreg. - Rettenetesen drága. Egy kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár, ez még nem volna drága, de nem lehet kapni. A nagy világér sehol nem lehet kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja micsoda jegyző szorult, hogy minálunk sosem kapni lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenhol ellátják az emberiséget, csak éppen minálunk nem. De a minap avval jön a vénasszony, hogy a jegyző még azt mondja, hogy azt mondja, aki pedig őt a szentekkel összeadja, annak ő ellátja a baját.

Megcsóválta a fejét és kicsit nevetett.

- Pedig a mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jegyzőt a szentekkel összeházasítsa.

A fiatal ember most keményen a szemébe nézett az öregnek és mintha nagy és erős dolgot jelentene ki, így szólt:

- Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem érthetem. Rossz világ ez! Tudja... én huszonhat hónapig voltam a fronton, de mondhatom, neked semmi rövidségem nem volt.

- Meghiszem.

- Nekem ételem, italom megvolt. Hús annyi volt, marhahús, hogy már nem is akartunk ennyit. Már kifordult az ember szájából a hús.

- Hő, jó volna itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona. Azt mondják. Mert én bizony nem vettem.

A fiatal ember kissé fátyolos szemmel soká nézte, szembe nézett vele.

- Mit evett fröstökre?

- Hát igenjó paprikát vettem én a múltkor a szerbtől, Kovács Jánostól, merthogy ő most a szerb, mióta nincsen szerb... Tizenkét darabot adott tíz krajcárér. Még nem is drága, azt mondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel.

A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, magába merült. De az öreg folytatta.

- Ebédre meg, igenjó uborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre meg azt eszek a kenyérhez. Ha aztán vacsorára hazamegyek, főz a vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy jön, ma ugyan káposztát. Mert az embernek megterem a kertjébe a krumpli is, meg a káposzta is, az idén bizony nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell köszönni a jóistennek.

- Lisztje van?

- Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszáj nekik őrlési engedélyt adni! Azt kaptam részbe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony.

- Zsírja van?

- Az van hála Istennek, jó órában legyen mondva. Az van, hogy ne hazudjak, van még vagy két liter.

- Csizmája van?

- Hát az már nem igen. Ezt a bakancsot vettem. Ki győzne most hatvan pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a bakancsra szert tehettem.

Az ember lassan elfordította a szemét az öregről.

- Huszonnyolc napom van, szabadság. Mi az itt, huszonnyolc nap! Most két nap Vargáéknál voltam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló szalonnát két forint 50 krajcárért, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tízér, maradt 10 krajcár... Mi az a huszonnyolc nap...

- Pedig most már rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, - szólt a vén.

- Nekem semmim sincs télire... Három gyerekem van... - mondta nehéz szóval, mintha a tüdejéből szakadna ki a szó.

- Gyerek... bolondság, - mondta az öreg. - Elég bolondság. Sok embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, aztán a gyerek nem kérdezi, apám hol veszi kend. Az kiköveteli az élést. Eridj lopni! Kérj a szomszédoktól, ha nem ad vágd agyon...

Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre és a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.

- Dolgozzunk már, - mondta morogva.

- Az nem kíméli az embert, - fordult az öreg is az ásóra s kényelmesen kezdett hozzákészülni a munkájához. - A gyerek. Az sír, ha éhes... Avval is csak hasítja az ember szívét...

Az ásó belemélyedt a földbe. Öt-hat nyomot vetett fel, már megint nem bírta szó nélkül.

- Az nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött földhöz való ásó. Avval nehéz dolgozni. Szaporátlan, mert igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz földhöz. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túlhosszú, könnyen megy a földbe, van neki nyomintója is, mindjárt szaporább a munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden kapáját.

A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.

Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csínján kell vele bánni, mert hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szíjas földbe.

S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt a sifont egy szeggel ki lehet feszíteni s annyi pénz van benne, ezrek!

- Hát sturmba voltál? - kérdezte az öreg.

Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót.

- Sturmba. Ugye sokszor.

Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.

- Fene lakodalom lehet, - nevetett kicsit az öreg s megcsóválta a fejét. - Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára... Kit öltél meg először? Embert...

A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat.

- Nem embert, - mondta fejét megcsóválva csendesen - Lányt... Fiatal lányt először...

- Lányt - mondta természetesen az öreg, mintha a világon a legegyszerűbb dologról volna szó.

- Mikor Sabácba voltunk, - mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta tűnődve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. - Kilőttek egy házból, az ablakon... Hármat lőttek, az egyik golyó így mellettem pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, így el is szakította a combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de olyan bitang szerencséje volt, hogy két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat bakával mennyen be s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a gyerekeket is.

Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén s folyton arra gondolt, hogy mire elindul, elkésik... Valaki hazajön s akkor nem lehet megcsinálni... Megállt, hogy abba hagyja a beszédet is, amit kezdett s azonnal induljon... De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta elereszteni az ásó nyelét... s a nyelve újra kezdte, folytatta a beszédet.

- Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes volt a ház... Három az aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás volt, meg fenn is. Ők odalent mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az emeleten a házba. Ott volt egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden, ott volt egy asztal, körül székek, az asztal meg volt terítve, étel, ebéd volt, mert éppen úgy volt, hogy dél volt... ott ültek...

- Ha.

- Igen. Ebédeltek... De a fénrik úr olyan volt, mint a sárga halál, "zofort" azt mondja... Azoknak villa volt a kezébe, meg kés, ettek... Az ablak be volt zárva, nem ők lőttek... Azután megfogtuk a padláson, egy lány volt ott, olyan szolgálólány, az pufogatott a padlásról... Minek az. Egy bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ő lövöldöz... Mikor úgy jöttünk, doppelrájba, az utcán. Kellett neki háromszor lőni...

- Aztán ti?

- Mi? - kérdezte a fiatal ember, mintha álomból ébredne. Az öreg rábámult.

- Aztán ti mindenkit levágtatok?

- Csak úgy szuronyhegyivel... - morogta a katona.

- Aztán a lány volt az első?

- Mi?

- Azt mondtad, hogy az első lány volt...

De a katona, mintha megállt volna az esze, csak maga elé meredt s mintha valahova távolba figyelt volna.

- Nagylány, vagy kislány?

- Várjon csak, - szólt a fiatal ember hirtelen, - hazalépek egy kicsit, mert elfelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hol a láda kócsa...

Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.

- Most ütötte a tízet a toronyba.

Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a távoli óraütésekre figyelt, így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor kilencet üt, elindul, de előbb azt mondja, hogy tíz óra. Akkor aztán, ha valaha faggatnák, lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt volt...

Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat lépve, szinte szökdelve ment a katona a kivörösödött bakancsaiban, a gyűrött szürke sapkát a szemébe húzva.

- Mit beszél ez, - mondta magában félhangon, hogy már tíz óra.

Kivette a nikkel óráját a zsebéből s jól megnézte.

Kilenc óra volt rajta, három perccel múlt el kilenc óra.

A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom felé.

Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett... Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor egy kerítésen kinézett egy nagybajuszú ember, aki úgy nézett rá, mintha váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szíve, mintha nagy kalapács lett volna belül, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félre verik a harangot.

A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra. A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a földre, balról fiatal diófák álltak az út szélén s nagy tágas felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a fenekén a patak csendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház.

Körülpillantott, nem látja-e senki.

Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe az árokba leereszkedjen. Csúnya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos belemászni. De miket tanult ő katonasorban! Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lelövetni, házakat megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet kihasítani, felét kivágni a többijét otthagyni, szinte úgy érezte, mióta itthon van, most került először kedvére való helyre... Mi is ez az élet... Ez az igazi, dolgozni! Ésszel megkerülni az ellenséget s hátába támadni... Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe! Nincs most se törvény, se igazság, csak erő, meg ész. Aki bírja, marja. Ilyen parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, ahol a part ezer méter magas, aztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe nincs egy tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas, kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint itt búzával a szántást... aztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz síkságon, a puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek...

Míg a gödör szélén, akar az éh farkas ott leselkedett pár pillanatig s a zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig, mégis mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a harctereken.

Hiányzott a kommandó. Nem állt mögötte a káplár a paranccsal, se a Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta, rajta kutya szorítsd... s hideg verejték volt a homlokán.

Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s amint mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszúródott a csuklójába, az ingen keresztül.

- Azt a mérges istenit, - mormogta s kicibálta a tövist. A vér szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból.

Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.

- No megállj, - mormogta magában s nem tudta kire és miért fenekedik.

Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt kerítés s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt s a szívében nyilallt. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakára gondolt, ha látnák most, milyen patrujjba jár...

Összerántotta a szemét, most a szegénység az úr, most a szegénység kommendíroz... Az arcához nyúlt kemény ujjaival, mintha még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba... csakugyan kell-e, csakugyan muszáj?

Meghallotta a saját hangját messziről, azt mondta a felesége adósságáról "délig megadom".

Délig megadom... délig megadom... - forrt benne, mint mikor jobbról-balról a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szaggat a fekete volhiniai földbe. Így állt ott, akkora ropogás, durrogás és őrületes csattogás közepette, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak és a domb tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat... Akkor a tisztek kihúzták a kardjukat s szájról szájra járt: "Nem lehet tovább... forverc!"

Most is úgy rohant be előre szegezett fejjel a tűzbe.

Egy pillanat múlva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig legjobb előre! S bent állt a konyha sötétjében.

Csakúgy zihált a melle... Csak a fegyvere volna itt vele.

Fújt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyúlt, ami az ajtó mellé volt odatámasztva.

Most mi lesz.

A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve a kemence... cserépfazekak... s vasvilla a kezében... Ezek a Vargáék és szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy eladták a tehenet, meg a borjút... most vannak az ezrek...

- Mi az? - kiáltott bentről egy gyereklány.

A katonának kinyílt a szája s megállt a vére.

- Itthon vannak, - motyogta.

Sápadt lett a fekete arca s visszább torpadt.

Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel, tátott szájjal nézett.

Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lánya...

- Itthon vannak? - kérdezte végre rekedten.

- Nem.

- Hát.

- Elmentek reggel.

- El?

- Igen, a vásárba. Hiszen maga látta.

A katonának tágra nyílt a szeme. Aha. Ez már támad. Ez már ellenség.

S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni...

A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekes ijedt szemmel meredt rá... Úgy nézett rá, éppen úgy, mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban...

Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállt a szívére s várt. Várta a parancsot...

Meredten s fakón meredt rájuk, amitől a gyerekeknek elállt a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.

- Délig megadom! - mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztül szúrta a kislányt.

A Varga gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért! Hány embert szúrt már agyon... Mindenkinek így szökik a vére...

Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.

A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a katonának minden mozdulatára.

Ez intett, hogy be.

A lány hátrafelé bement, de a szemét egy pillanatra sem vette le az emberről.

Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.

A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.

- Hol a kócs? - mondta.

A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű reszketéssel.

- Hol van a kócs? - kiáltotta újra a katona.

- Nem tudom, - nyöszörgött a lány s a foga zörgött.

- Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.

- Bent van a másik szobában a sifonban.

A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.

- Hamar!

A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából.

- Elvitte a néni magával.

A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.

Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.

A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.

- A fene egyen meg benneteket, - egyenesedett fel.

A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér végigfröcskölt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek.

Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba.

A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli, azért sír.

- No, ne haragudj. Kis zsivány, - mondta neki, - csak a kezemet hadd törüljem meg.

De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte ijedtséggel futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be s elhallgatott.

- Véres lett egy kicsit, - mondta a katona s csendesen mosolygott, aztán bólogatott. - Nem baj, sose tudod mitől hízol... - szólt szelíden. - Hát mikor én három napig olaszt ettem...

Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap, mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat rakták maguk elé fedezéknek s mikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkéét.

Most megtörölte újra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó arcocskájára...

- A zsivány, a betyár kölyök... - mondogatta magában.

Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a vér csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szerkény sarka alá s az egészet kiemelte.

Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.

Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a bőrtárcát, a sok pénzzel.

Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve, nyugodtan és rendesen.

Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne.

- Azt elvitték a vásárra, - mondta magában s mérges lett saját magára. Egész éjszaka ezen gondolkodott, aludni sem tudott, kétszer is felkelt s a felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy "hallom az ágyúzást", mert csakugyan hallotta. S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott mindent kigondolni. Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják s a szomszédból hívnak hozzá egy pesztonkát, úgy gondolta, inkább őket adják oda valakihez. Arra sem gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy sem, meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik.

- Egész meg van már rothadva az eszem, - mondta, - a kefe vigye el...

Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte s megszámolta. Papír és ezüst pénz volt, összesen száznegyvenöt forint, meg valami krajcárok.

- Nem sok, - mondta s két tízest a lajbija zsebébe dugott. - Most már nem adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg hadd is várjon az a vén gazember... Háborúban adósságot kérni.

Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még egy koronát, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is.

A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták s a kabátja külső zsebébe tette.

Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállt némán és újra mély szórakozottsággal nézett maga elé.

Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott.

- Ilyen kutyavilág ez a mai, - mondta, aztán nagyot sóhajtott. - Hát mikor a cigányszigeten bementünk, a fáról úgy ráztuk a komitácsit, mint a rothadt szilvát. Rottman hadnagynak a nyakát keresztül lőtték, a kezét rászorította a sebre s az ujja közt csakúgy hugyozott a vér, meg a száján, csak úgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket, meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek, meg a magyarok, aztán egymás torkát keresztül harapták...

A bölcsőbe megmozdult a piciny... erre föleszmélt, maga sem tudta miféle álomból. Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem izgatta semmi...

Szétnézett, nincs e valami tenni való. Egy pillanatra arra gondolt, hogy a kis testeket felrakja az ágyra. Ne feküdjenek ott szegények, de hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk nyúlni...

Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte keresztül, eszébe villant a babona, ha keresztül lépik a gyereket, nem nő meg. Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette aztán kilépett a szabadba...

Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját kinyitotta, hogy teleszívja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s kedvetlenül, fojtotta magába a mozgást... Ki, csak ki innen, még meglátják... Mintha fonákul volna valami... Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől pattant szét a melle, most pedig...

Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel vetette be magát a sűrűbe. Az árkon olyan gyorsan átjutott, hogy észre sem vette, aztán a sötét úton visszament a templom felé.

Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott.

- Hé. Öcsém.

Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István bácsi az ásásból kiált.

- No. Gyere ásni már. Már kerestek.

- Már nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mert avval nem lehet ásni.

- Hol veszel?

- Átmegyek a vásárba... István bácsi... hány óra is volt, míg dolgoztam... Tíz ugye.

Az öreg nevetett.

A katona nem merte firtatni a kérdést:

- Hallottam, mikor ütött...

Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni nem mert többet.

A falu másik részébe ment a sárközbe, ott bement ahhoz, akinek a felesége adós volt ötven forinttal.

- Meghoztam amit tudtam, tekintetes úr, - mondta a szikár kis öregnek.

- Jól van.

- Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt.

- Jól van.

Az öreg elvette a pénzt.

- Hol szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem volt pénze. Most meg már van.

A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény embereket.

- Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyerálni a pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. - S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján. - Mint a huszár a kozáknak... - fecsegett tovább s egy háborús anekdota jutott eszébe. - Magával nem történt valami ilyen jó história?

A katona már el akart menni, de nem akarta megsérteni az urat azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét.

- A kórágyon feküdt két sebesült baka, tudja, az egyik a szerb csatatérről került oda, a másik az északiról... Na... Azt kérdezi, az amelyik a szerb csatatéren sebesült meg: Mondjad csak cimbora, csakugyan olyan borzasztóak azok a kozákok? Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? A fejükön olyan nagy medvebőr kucsma s rettentő huj-huj kiáltással törnek előre?

A katona úgy állt a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolás gyerek, nehezen lélegzett a csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom volt, míg az öreg úr ugrálását nézte s oktató leckéztető hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert éppen műtrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta abba a katona kedvéért, fás hangján tovább mondta az adomát.

- Hát, azt mondja az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér, így mondja, amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy gyütt), vagy ezer darab muszka, hát egy kicsit szorongtunk, de azután eltaláltuk a fortélyukat... Na... Hogy-hogy? kérdi a másik sebesült, a szerb harctérről való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na most meg fogja tudni a fortélyukat! Hát tudod, azt mondja az orosz földön jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat, azt mondja, hogy: hát tudod, mikor jön a kozák, akkor az nagyon ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról jön ki - akkor a kozák elcsendesedik!

Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sosem voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők, teszi hozzá.

- Azért mondom barátom, hogy ez a magyar ember! Ilyen huncut kutya vér van a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia, vagy angol megijedne, aztán sokat beszélne, hogy hű, az borzasztó, amilyen a kozák, nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad. Így mondaná el egy tót, vagy egy oláh, vagy sváb. A magyar? A magyar meg azt mondja rá, kitanultuk a fortélyukat! Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról jön ki, akkor a kozák elcsendesedik, hahaha. Azt meghiszem az ebadta, akkor elcsendesedik. No jól van kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen. Soha adósságot! Soha. Minden bűnnek az a melegágya, az adósság. Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni, csak adósság ne legyen.

- Hát Sóvágó úr, ha én itthon lettem volna, akkor nem is gyűlt volna az az adósság.

- Jójó, jó van na, jójó... csak azért mondom, - motyogta kicsit megsértődve az öreg úr, hogy nem tekintetesnek szólította s megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve neki látott a munkájának.

A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az ővele, érdemes volt azért... hogy ennek visszaadjon húsz forintot...

Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.

S hát igazán olyan nagy valami az az adósság? Ennek annyi a pénze, hogy ez soha míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot, akkor mire neki, akkor miért követeli annyira, hogy még a húsából is kész volna kivágni, mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda volt huszonhat hónapig. Hogy éljen meg három gyerekkel? Míg ő oda harcol, meg kórházakba fekszik, meg újra oda harcol.

A katonasapkáját a fejébe húzza s busaszemmel, véreres szemmel néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él. Huszonhat hónapig odaki lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet, csak halottakat csinálni. Ez a haszna, ez a vége...

Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a három gyerekkel. A gyerekek az udvaron játszottak a kis kocsival, kert nem volt a házhoz, csak olyan kis zsellérház volt az, putri-féle.

- Hát te minek jöttél haza? - kérdezte csodálkozva az asszony.

Az ember megállt s csöndesen nézett rá...

- Ne beszélj sokat, hanem gyere.

- Hova?

- Majd megtudod, - s elfordította a fejét, úgy mondta, - a vásárba...

- Vásárba?

- Oda.

Nem szólt többet, az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba.

- Mit akarsz venni? - kérdezte s utána ment.

- Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni... Nem való az az ásó ilyen kemény földbe, - mormogta, - homokra való ásónak megjárja, de ilyen földbe nem...

Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot ásóra. Restellte is magát, mert eladta az ura jó ásóját húsz krajcárér.

A legnagyobb gyerek beszaladt s az apja térde közé futott.

- Édes apám.

- No fiam, - s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.

De a kis fiúnak kerekre nyílt a szeme.

- Mi van a kezén? - kér

#making sociopaths #war #háború #móricz zsigmond

[padgany]

Skála

Az állapotomat napok óta, két, magas hullám közt húzódó, mély völgy szélén érzem. Mára talán jobb a helyzet, próbálok felkapaszkodni kicsit, de elszólni nem merem magam. Kedden törtek rám újra a szokásosnál nagyobb intenzitású fájdalmak, ezt tetézte ezek hozadéka, az általános melankólia és a tehetetlenség érzése, amit egy-egy gyengébb nyugtatóval, esténként egy kupica pálinkával és kicsit több alvással orvosoltam.

Régebben skáláztam az állapotom, mínusz öttől plusz ötig. Nullán már nagyon régen éreztem magam, utoljára akkor, amikor még nem küzdöttem betegségekkel és ébredés után maximum csak annyi problémám volt, hogy nem tudtam kipihenni magam munka előtt. Nem éreztem rossznak, se jónak a helyzetem. Magányos voltam, de ezt tudtam kompenzálni. Nem volt mit várnom, de nem is kellett elszenvednem az ébren töltött perceket. Nem hangzik csodásan, tudom, ezt az állapotot kellett volna kihasználnom a tervezésre, utazásra és minden olyan tevékenység megvalósítására, ami feljebb tudta volna tornászni ezt az értéket.

A plusz ötös állapot csak pillanatokban létezik. Gyorsan jön és villámgyorsan el is száll. Tökéletes nem létezik, vagyis igen, de csak nagyon ritkán mutatta meg magát nekem, és sosem tartott sokáig. A plusz három és négy volt mindig a cél, ami a stabilitást, jó közérzetet, pozitív vágyakozás érzését jelentette egy, amúgy már elégedettséggel és nyugalommal társuló lelki állapotban.

Most azt mondom, régen rengeteg ideig voltam nullán és mérges vagyok magamra, amiért akkoriban nem törekedtem jobban azért, hogy feljebb kerüljek. A lelkem mélyén mindig többre és jobbra vágytam, de amikor még könnyebben tehettem volna érte, még csak nem is próbálkoztam. Belenyugodva és unottan éltem a hétköznapjaim, miközben sejtelmem sem volt arról, hogy egy olyan életszakasz vár rám, ami a nulla alatt van és ahonnan már tényleg nagyon nehéz a visszaút, ha egyáltalán létezik olyan.

Jelenleg mínusz kettőre tenném az állapotom. Ez azt jelenti, hogy tudok mozogni, nincsenek rettenetesen erős fájdalmaim, miközben lépkedek, mindazonáltal kimozdulni továbbra sincs sok kedvem. Az étvágyam estére valószínűleg meg fog jönni és egy kicsit talán élvezni is fogom az ízeket. Próbaként tekintek a mai találkozásra a barátaimmal, ami hozhat egy olyan érzetet, hogy nem vagyok teljesen hitvány és talán a nyugtatóra és az alkoholra sem lesz szükségem, hogy kellően eltompítsam magam az esti alváshoz.

A minap összeszedtem magam délutánra és elmentem ágyat nézni. Sikerült választanom egy szép ágykeretet és mellé egy nagyon kényelmesnek tűnő matracot. Az ágyvásárlást már egy éve halogatom. Talán ösztönösen, a túlélési ösztön által kattant be, hogy olyan dolgot kell csinálnom, ami, ha csak egy kicsit is, de elégedettséggel tölthet el és pozitívabb irányba vihet. Aznap mínusz háromra tettem volna magam, de estére változott a helyzet.

A mínusz négy az eddigi legrosszabb, amiben voltam, ez, az az érték, aminek huzamosabb megélése hozza a fóbiákat és a beégő, nagyon nehezen orvosolható mentális problémákat is. Ez az a szám, amiről még tudok nyilatkozni. A mínusz ötre, mint a plusz ötre, valószínűleg ugyan az vonatkozik. Még nem jött elő, és ösztönösen nem is hagyom, hogy ez megtörténjen. Talán az öngyilkosságra hajlamos emberek kerülhetnek ilyen állapotba, mielőtt cselekednek. Az már olyan lehet, ami ugyancsak nagyon rövid ideig tarthat, mert annyira elviselhetetlen, hogy a halál tűnhet az egyetlen megoldásnak.

Az én szerencsém az lehet, hogy a túlélési ösztönöm mindig jókor kapcsol és sosem hagy cserben, mint ahogy én sem fogom cserben hagyni se magamat, se mást.

A cél továbbra is a plusz négy, és ha bele döglök is elérem még ebben az életben. De addig maradnak a völgyek, a kapaszkodás, a visszaesés és mindez újra egészen addig, amíg megoldást nem találok. Nullánál bontok majd egy pezsgőt, kiveszem az éves szabim és elutazok Zanzibárra.

#rosszabb napok #tolerancia #fájdalmak #múlt #jelen #jövő #célok

[timotheusrietbergen]

Még egy utolsó: a "minden élet számít" és a "2,5 milliónál nyitunk - ez az a szám aminél minden 65 feletti megkapta az oltást - aki kérte" hogyan viszonyul egymáshoz? Aki nem kérte az innentől magára vessen és haljon meg otthon, csendben? Ők az út szélén maradnak? Attól még ugyanúgy tele lesznek velük a kórházak és el kell látni őket, nem?

[wywysworldsblog]

Ülök némán. Körülöttem megáll az idő, megdermed a levegő.

Nem hallom a madarak suhanását az égen

Nem érzem nárciszok derült illatát

De azt a kósza hajszálat a homlokodon

A mosolyt amivel jössz felém, csukott szemmel is megismerem.

Csak jössz felém, zsebredugott kézzel

A kedvenc izű rágoddal a szádban

Olyan lehetetlenül tökéletesen

És rájövök minden érted van

Az apró mosoly a szám szélén

A kedvenc dalom, amit a haza felé hallgatok a zsúfolt buszon

És például ez a vers,

ami közel sem tudja közvetíteni azt a szerelmet amit akkor érzek, mikor azokba a veszejtően kék szemeidbe nézek.

[cinnamon-girll1111]

Már nincs gyomorgörcs, amikor meghallom a nevét, csak egy kis mosoly a szám szélén és óriási szomorúság a szívemben.

mentolos-cigi

[piciminyon]

Múlt, jelen, jövő.

Tartozom neked ezzel a vallomással, mielőtt véget vetek mindennek. Volt egy srác, egy srác kit nem neveznék nevén, de pontosan tudni, fogja, hogy róla van szó. Igaz kicsi, te már most tudod. Ez a srác az életet jelentette nekem, és én elcsesztem mindent, minden ígéretem azzal, hogy megbíztam egy olyan személyben, akiben nem kellett volna. Nem voltam jól, ezt mindig is tudtam, tudta mindenki. A lelki összeroppanás szélén képesek vagyunk bármire, meggondolatlanul is. Sosem arról szólt, hogy nem szeretlek. Mert de igen. És most vállalva a következményeket elmondom neked mi történt. Megismerkedtem egy sráccal, nevezzük H-nak. Tehát H, nem volt az a tipikus jófiú, sőt igazán a rossz fiúk közé volt sorolható. Mikor megismertem ugyan ezt nem tudtam. Egy ártatlan alkoholizálós estével kezdődött akkor, amikor először veszekedtünk. Nincs szó, se kerítés, nem megcsalás volt az esténk tárgya, és sosem történt köztünk soha semmi lelki, illetve testi kapcsolat sem. Megbíztam benne, és elárult. Bandáztunk többször, ittunk párszor többen együtt, megbeszéltük a gondokat, szerelmet, iskolát, mindent. Jó betekintés volt a nyárba mit ne mondjak, de ami utána történt, elképzelhetetlen volt odáig. Megfigyelve lettem, ki fontos és ki nem, ki és mit és hogy és merre. Tudhatni rólam egész nagy tud lenni a szám, ha valami nem igazán tetszik. Nem tetszett a helyzet, így alkalom adtán vettem a bátorságot és felszólaltam. Hiba volt. Kényszerítettek dolgokra, meg kellett tennem olyanokat, amiket soha életemben nem szándékoztam volna. Ettől lettem rosszabbul, és ettől váltam függővé, de hogy mit és miért, nem emlegetném. Ki akartam lépni. Fegyvert szegeztek a fejemhez, hogy ha lelépek csak úgy, megölik őt, őt aki életem értelme volt. Lefagytam. Aznap este ezzel a tudattal maradtam a banda tagja, és mentem haza. Távollétemért  itthon igen kaptam, majd leültem egy tőlem távol álló levelet írni neki. Életem legnagyobb hibáját követtem el ott és olyan dolgokat mondtam, amiket soha életemben nem gondoltam. Helyzet volt. Igen megtettem, megszakítottam a kapcsolatunkat azzal a tudattal, hogy így utálva leszek életem végéig, de legalább biztonságban tudhatom. Az utána lévő pár napban három helyen kellett bizonyítanom. Itthon a saját dolgomat. Neki próbáltam utalni arra, hogy szeretem mindennél jobban, de muszáj volt ezt tennem, de sosem értette meg szándékaim. A harmadik hely volt a banda, és tennem kellett dolgokat, hogy bizonyítsam vagyok valaki és talpra állni és tenni azért, hogy visszakapjam az életem, a szabadságom és őt. Nagy nehezen, hatalmas akadályok árán megszabadultam tőlük, megígértetve, hogy neki soha ne essen bántódása. Ekkor kerestelek fel bújtatottan, amire viszonylag hamar válaszoltál. Aznap csalódtam, én látni akartalak, de te nem és minden okod megvan rá. Mert el kellett viselned a sok fájdalmat miattam. Ahogy mondtad, megástam a sírom. És ez a hibám pedig követ addig, még bele nem esek abba a gödörbe, de tudod eléggé a szélén állok egy jó ideje, és a mostani is egy kilengés volt számomra. Kedves olvasóinkkal is tudatnám, hogy egy hibát mennyiszer próbálnak visszaadni és hogy a karma valóban megtalál. Rám írtál, többször is, és nem zárkóztam el tőled, hisz kettőnk közül én tudtam, mi történt. Átbeszéltünk éjszakákat, nappalokat szerelmesen, és éreztem, hogy visszakaphatlak, majd jött a bukkanó, hogy mással vagy. Mással vagy, és nekem írogatsz, ami még számomra nem jelent problémát, de ígérsz, hogy velem leszel, hogy ő nem jelent semmit, de mindketten tudjuk, hogy de igenis jelent, csak sosem merted mondani. Nincs baj bae, nekem te vagy, mondtam, mert nem zártam le, de meg kell lásd az igazat, hogy nem tehettem mást. Inkább haragudj rám egész életemben, mint sem hogy ne élj. Vigyázz magadra, vigyázzon rád az a lány, ha már én nem tudok. Ígérem nem ártok, nem mondok el neki semmit, de ne vádolj, mert az igazamat bizonyítani be merem. Légy jó mindhalálig kicsi, élj minél tovább, bajod nem eshet. Szia.

[jerrylikesitornot]

The Mandalorian – Chapter One (2019) A november 12-i dátumot érdemes a naptárunkba vésni popkulturális szempontból, mert meghatározó lesz a közeljövőre nézve több szempontból is. Egyrészt a Disney+ megjelenésével végső sebességbe kapcsolt a streamingháború és innentől kezdve nem lesz megállás. A gyengébbek gyorsan lemorzsolódnak majd, az erősebbek pedig még nagyobb szeletet fognak kiharapni a piacból. Aki nem tud egyéni és nem mellesleg egyedi tartalmat gyártani az lemarad. A Disney az egyedit inkább kizárólagosságban értelmezi, úgyhogy ők a saját klasszikus kínálatuk mellet az elmúlt évek alatt felvásárolt márkákat fogják a saját platformjukon futtatni. Erről sokat lehetne beszélni, de nem szeretnék, majd meglátjuk, hova jutunk az elkövetkező 1-2 évben. Másrészt pedig ezzel az indulással egyidőben az egyik saját gyártású terméküket, egy élőszereplős Star Wars sorozatot is kidobtak a rajongóknak. Ezzel viszont elhivatott rajongóként mindenképpen szeretnék foglalkozni. Még akkor is ha Star Warsról szóló vélemények írásánál egy kockázatosabb foglalkozás van, Star Wars filmeket készíteni. Amikor még pletyka szinten ez Boba Fett sorozatként futott akkor én erősen szkeptikus voltam. Főleg mivel mellette az Obi-wan és a Yoda sorozatokat lengették be. Mindegyikben csak a fan service túlpörgetését láttam, egy olyan időszakban és területen, amit már én is unok. Miközben ott van egy végtelenül színes világ, nem beszélve az „történelem” többi távoli részeiről. Ma pedig ott tartunk, hogy már kétszer néztem meg a The Mandalorian első részét, és biztosan állíthatom, hogy ez nem csak az IP kizárólagossága miatt egyedi. Ugyan egy rész alapján nem szeretném megítélni, de gyorsan összeszedem 6 pontban, hogy miért tetszett nagyon amit eddig láttam.

Új erőviszonyok

A jó és gonosz egyik klasszikus reprezentációja a Lázadó-Birodalom, azon belül pedig a Jedi-Sith szembenállás. A háttérben ugyan itt is érezzük ennek a lenyomatát, de úgy tűnik ennek a történetnek nem ez lesz a fő szála. Annyi érdekes faj, világ és történet lett már belengetve, ha csak a filmes univerzumot nézzük, hogy eddig is eltékozolt időnek éreztem minden percet, amikor újra ezt a megszokott párharcot melegítettük fel. Ugyan a mandaloriakkal már sokat foglalkoztunk, de mégis üde színfoltnak tűnik a fejvadász irány. Egy olyan helyre tud elvinni minket, ahol farkastörvények uralkodnak, ahol mindenki átgázol mindenkin, ha éppen így diktálja egyéni érdeke. Egyik karakter se pakolható egyértelműen jó vagy rossz oldalra. Itt mindenki az univerzum peremén létezik, egyik karakternek se látszik egyértelmű kötődése valami nagy centrális erőhöz, még a mandaloriai főhősünk se tartozik egyértelműen egy híres klánhoz sem (bár gyanítom ez később előtérbe fog kerülni).

Az univerzum söpredéke

Mivel a galaxis szélén vagyunk, ezért hálistennek nem hemzsegnek az emberek, hanem tele van a világ furcsábbnál furcsa lénnyel. Ezek ráadásul mind éltek és mozogtak, nem csak kötelező elemként voltak elszórva a háttérben. Imádtam mindkét kocsma jelenetet, tele volt nagyon sok ismeretlen és ismerős figurával és már alig várom, hogy ki lesz a következő, aki akár szárnysegédként akár elfogandó ellenfélként feltűnik. Aztán ott vannak különböző szörnyek. Az óriás rozmárcsigánál (vajon hány fővonalas rajongó lincsel meg ezért) az elején már tátottszájjal vigyorogtam, aztán megjelentek a blurrgök, amikhez hasonlóan idiótán kinéző kreatúrákat eddig csak rajzfilmekben engedtek meg ebben az univerzumban. Remélem az ilyen furcsaságokkal nem fukarkodnak a jövőben sem, mert ezek nagyban hozzájárulnak a Star Wars hangulathoz.

Világépítés

Úgy tűnik erre végre összeállt az a csapat, aki minden apró részletét ismeri a teljes bővített univerzumnak és ezt jól is kamatoztatják. Jon Favreau egyéni stílusa eddig jól átjön a forgatókönyvön. Nagyon jól adagolja adagolja egymás mellé a humort és az akciót és ezeknek a dinamikáját, Filoni pedig jól viszi át a rendezésbe is. Mondjuk ebben neki van tapasztalata már az animált sorozatokkal. Emellett viszont nagyon sokat segít a világépítés tudatossága. Egy olyan helyre kerülünk, amiről először azt hisszük, hogy nagyon jól ismerjük, mégis tele van meglepő elemmel. Megtudjuk, hogy sose szeretnénk látni üríteni egy mythrolt, ami nyilván csak apró geg, de olyan háttérben meghúzódó geopolikai és történelmi elemeket is elkezdünk szépen lassan kifejteni, mint a Beskar fontossága a mandaloriaknál. Érdekes egyensúlyt sikerült találni az alkotóknak abban, hogy hogyan nyúljunk bele elég mélyen a mitológiába és mutassunk olyan elemeket, amik ismerősek bárkinek aki már látott Star Wars filmet, vagy akár még anélkül is. Az pedig egy csodálatos fricska lenne, ha Pedro Pascal végig a fején tartaná a sisakját a sorozat alatt, miközben minden részben ugyanígy poénkodnak ezzel, hogy ugyan miért is nem veszik le a mandaloriak soha a bukót.

Zene

Ludwig Göransson nevét Childish Gambino „Awaken, My Love!” című albumánál felvéstem magamnak egy elég vastagon fogó tollal. A fickó itt is megcsinálta! Egy olyan zenét készített eddig ehhez a sorozathoz, ami semennyire nem hasonlít a klasszikus John Williams darabokra. Sokkal kalandfilmesebb a megközelítése a zenéhez Göranssonnak, ami szerintem nagyon jól ül a világhoz. Nem lehet felfedezni benne semmi ismerős motívumot, a hangszer használat is kellőképpen furcsa a sok fafúvós elemmel. Ezzekkel nagyon jó atmoszférát teremt a résznek és tud hasonlóan epikus is lenni bizonyos helyeken, mint az eredeti OST. Valami nagyon kiemelkedő, elsőre megmaradó téma talán hiányzik, igazán a vége főcím alatt lévő The Mandalorian téma ütött csak, viszont az nagyon.

Műfajváltás

Már az előzetesek alapján is úgy tűnt, hogy végre eljutottunk oda, hogy a kalandfilm elemek mellett hajlandóak voltak egy új műfajt ráhúzni a sorozatra.Ez a rész hardcore western volt, már a felütéssel megidéztünk rengeteg klasszikust, de a végső páros leszámolásnál a főhősünkhöz hasonló droidszkeptikus régivágású vadnyugat rajongók is elcsöppentek. Ha nem tudunk kiszakadni a Skywalkerek vonzáskörzetéből, akkor ott lenne a lehetőség különböző műfajokban kísérletet tenni és kiléptetni a filmeket az általános Star Wars felépítésből. Nagyon üdítő, hogy a The Mandalorian elsőre mindkét lépést megteszi, én pedig készítem a kalapot a fejemre, a búzaszálat meg a számba a következő részekhez.

Sorozat struktúra

Alapvetően nagyon kevés sorozatot nézek mostanság, nem szeretem, ha a nézői reakciók és a nézőszám alakulása határozza meg, hogy meddig tart egy sztori. Itt is sok mindenen fog múlni, hogy mennyire tud hosszútávon megtartani magának a The Mandalorian, de nyilván a Star Wars világ miatt van egy elég nehezen behozható előnye sok mással szemben. Viszont úgy éreztem, hogy nagyon jót tett neki a 40 perc játékidő, feszes volt végig, az apró világot felvázoló snitteken kívül nem volt benne üres járat. Itt mondjuk még látom benne a rizikót és még én se döntöttem el, hogy pontosan mit is szeretnék a további 7 résztől. A limitált epizód szám alapján érdekes lehet egy epizódikus felépítés, amiben minden részben más bountyval foglalkozunk néhány visszatérő szereplővel. De a Clone Wars és a Rebels is akkor működött igazán, amikor ezeket egyre szorosabban összefűzték egy történet köré. Itt pedig baromi kiváncsi vagyok, hogy miért is őrizték egy világvégén lévő bázison annyian az első rész fő célpontját. Nem vagyok naiv, hogy itt is extenzív piackutatás áll a művészi elképzelések mögött, de bizakodom, hogy legalább az évadokat előre átgondolt koncepció alapján készítik és remélem még sok helyen meglepnek fordulatokkal.

Indulásként nagyon elégedett vagyok és alig várom a pénteket a következő rész miatt. Az emlékeimben azonban itt van, hogy ezek voltak azok a pontok, amiket pozitívumként emlegettem a Solo film kapcsán is. Viszont sajnos azt a rendezés sótlansága (és itt rád nézek Ron Howard) a középszerűségbe taszította a filmet. Itt a gárda sokkal ígéretesebbnek tűnik (egyedül Bryce Dallas Howardban kételkedem) és remélem a limitált számú epizódban végig tudják hozni ezt a hangulatot. Attól pedig igazán megdobban a szívem, hogy az első rész mellett Dave Filoni kapott még egy epizódot rendezésre. Ő egy igazán imádható emberi figura a Lucasfilmnél, egy olyan háttérember, akinek lassan olyan kultstátusza van, mint bizonyos részeknek. 
Nagyon jó az indulás, de még nem vagyunk ott, ahol én igazán látni szeretném a Star Wars-t. Viszont egyértelműen a The Mandalorian tette meg ebbe az irányba a legtöbbet.

#The Mandalorian #Star Wars #sorozat #2019 #jerrylikesit #series #disney #Jon Favreau #notbobafett

[iwannapushthebutton]

Teljesen szubjektív zenei lista a 2010-es évekből - külföld

Többnyire magamnak, hogy el ne felejtsem, de lehet titeket is érdekel. Olyan zenekarok vannak benne, akik 2010-2019 között alakultak, még mindig léteznek, vagy tevékenységük véleményem szerinti jelentősebb részét ebben a évtizedben fejtették ki - és én sokat hallgattam őket. (Ja és fontos: nem vagyok zenei újságíró, ha rosszul írtam valamit, akkor bocs.)

KÜLFÖLDI ELŐADÓK 

5. Arabrot 

A norvég Arabrot, bár már a 2000-es évek eleje óta létezik, kétségtelenül ebben az évtizedben ért a csúcsra, mikor elnyerték hazájuk legrangosavv zenei elismerését - ami után el is vált a két alapító tag útja: Kjetil Nernes egy darabig egyedül volt a név birtokosa. Majd a feleségével, az egykori pop ikon Karin Parkkal, újra szervezte a bandát, vettek egy templomot valahol vidéken, ami a stúdiójuk és a lakhelyük is egyben, és elkövették a zenekar életének talán legtermékenyebb öt évét, miközben Kjetilnek még a rákkal is meg kellett küzdenie, ami azzal fenyegette, hogy lehet, hogy soha többé nem fog tudni énekelni. A betegséggel való harc ihlette a The Gospel c. lemezüket, ami szerintem az évtized egyik legeredetibb... lemeze lett. 

Nehéz az Arabrot stílusáról írni - a legegyszerűbben a noise rock-val lehetne elintézni, de ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. A Solar Anus utáni lemezeken ugyanis megtalálható még a metál hideg keménysége, de a Nick Cave-et idéző sztorizgatós alternatív, már-már folkos, szövegközpontú fejhangon és kiabálva előadott sötét rockzene is (az utolsó lemezükön már-már annyira elmennek ebbe az irányba, hogy kis túlzással majdnem olyan, mint egy Nick Cave lemez -  nem is a kedvencem). Mindehhez egy teljesen egyedi szövegírói világ társul, amiben ott vannak a XX. század eleji bolond avantgárd költők, a sátánizmus, a középkori mesék és legendák egybegyúrva, amiket egy hang maró gúnnyal és szarkazmussal köp néha a hallgatók felé, máskor játékosan már-már incselkedve ad elő, hol pedig minden érzékünkre hatva próbál becsalogatni egy pornográf látomásba.  Nagyon sokáig küzdöttem az Arabrottal, de az évtized végére sikerült megszeretnem őket és már nem is nagyon értettem, hogy korábban mi volt velük a bajom, hiszen pontosan azt az őrületet tolják, amit úgy szeretek. 

(a zenekar teljes katalógusa megtalálható a Spotify-on) 

4. Run the Jewels: RTJ2

Itt a Die Antwoord-nak kellene lennie, de sajnos ők az én szememben nagyon durván lecsúsztak a dekád végére. :( Nagyon bírtam a bolond dél-afrikaiakat, főleg, amikor rájöttem, hogy már hányszor váltottak alakot mire eljutottak jelenlegi formájukba. Azt is bírtam, hogy be volt lőve, hogy hány albumot csinálnak és, hogy vállaltan azt nyomták, hogy nemsokára befejezik. És végül nem igazán tartották be, amit ígértek. A szerepek felfalták a kitalálóikat, a zene, az ötletek, a szövegek pedig egyre gyengébbek lettek.  A Run the Jewels arcokat sokkal hitelesebbnek éreztem, a maguk szintjén elég elcseszett őrületével, ami nem mellőzi az öniróniát, ami vállaltan nem akar semmi komolyat, de ugyanakkor zeneileg elég komolyan megcsinált (figyeld a fúvósokat az albumnyitó számban!) és ha kell szívbemarkolóan őszinte és kemény is tud lenni (ld.: Killer Mike referenciái arra, hogy drog dealer volt, és az a szám, ami arról szól, hogy hogyan adott el egyszer heroint egy terhesnőnek). Ezek a csávók nem szerepet játszanak, hanem önmaguk, és ezt fullba felvállalják. A szöveg csak szöveg, a nagyotmondások mögött mindig van egy kikacsintás, hogy ez csak fantázia. Nincsenek maszkok, ígéretek, csak zene és váratlanul ajiba adott albumok a rajongóknak. Lehet, hogy mindez nem olyan mély vagy rétegzett vagy átgondolt, mint amit a dél-afrikaiak csinálnak, de legalább elejétől a végéig trú, felesleges túlzások nélkül. 

(minden fent van a Spotify-on) 

3. Repetitor

Európa legjobb gitár zenekara szerb! (Szerintem!!!) Ha a gitár zene most ugyanolyan menő lenne, mint harminc éve, akkor a Repetitor lenne az új Nirvana! Ezek a srácok szétturnézzák Európát, az anyanyelvükön énekelve! (Amúgy nagyon is fasza szövegeket.) Egyszer találkoztam egy belgrádi hangmérnökkel, aki mondta, hogy egy ideig a szomszéd próbateremben dolgozott, mint ahol ők próbáltak - és akkoriban még csak három fura arc voltak, a piszkafa srác, a lány a fekete párduc tetkóval és a kis mosolygós a dobok mögött, akik White Stripes-t játszottak. Iszonyatos milyen koncerteket adnak. Noise-rock? Post-punk? Grunge? Indie? Ez mind egyszerre. Ne tegyél fel kérdéseket. Rázd a segged, ugrálj és imádkozz, hogy a gyerek ne essen le az erősítőkről mielőtt a tömegbe ugrik! Látni és hallani kell őket, legalább egyszer. Ha én, aki évi egy-két koncertre járok, mert amúgy utálom a tömeget képes voltam az elő sorban táncolni, akkor neked is menni fog. 

(most már minden fenn van tőlük is a Spotify-on) 

2. Christian Fitness 

Ma már látszik, hogy a 2000-es évek egyik legmeghatározóbb angol zenekara a Mclusky* volt - csak sajnos ők annyira kicsik voltak akkor, hogy nem látszottak ki az éppen aktuális brit hullámból (Franz Ferdinand és társai) és egyáltalán nem voltak sem cukik sem szépek (mmint zeneileg). A zenekart vezető Andy “Falco” Falkous nem győzi adni** a Mclusky revival koncerteket mostanában - bár a fanyar és cinikus facebook bejegyzésein látszik, hogy jobb dolga is lenne ennél. Mondjuk gyereket nevelne otthon és lemezeket rakna össze az ágy szélén ülve. Már az évtized közepén is látszott, hogy a Future of the Left (Falkous Mclusky utáni zenekara) megtorpant és kreatív válságba került. Az utolsó lemezük kb. már egy az egyben olyan volt mint  Falco szólóprojektje... bocsánat “one man band-je”, a Christian Fitness. 

Hogy a Christian Fitness unalomból vagy bármi másból jött-e létre nem tudom, csak azt, hogy amikor az első számokat meghallottam, egyből az jutott az eszembe, hogy ezt nekem találták ki. Falkous elbaszott, torz tánczenéje, ami punkos lendülettel hasítja ketté a koponyádat véleményem szerint lélegzetelállító. A szövegek ön- és társadalomkritikus fekete humora elgondolkoztató (számcímek ld.: happiness is not for amateurs, date celebrities or die), és kicsit megrázó is, tudva, hogy mindaz, amit hallunk (többnyire) egy ember munkája, vagyis közben bevon minket egy nagyon is intim térbe. A hallgató közben némileg kiszolgáltatottnak is érzi magát, hiszen az alkotónak nem kell kompromisszumokat kötnie senkivel és természetesen a műfaji szabályokat is magasról leszarja - de ki mondta, hogy öncélúan! Falco radikális húzásai zenei poénok, amiken ugyanúgy nevethetünk, mint a keserű megjegyzésein. (Különösen az utolsó két lemezen dolgoztatja meg a hallgatókat.) Kevés olyan előadó van, akinek közvetlenül (értsd: nem Spotify-on) megveszem az összes  lemezét, és ő pl. ilyen. 

*továbbra is tök szubjektíven

**ha már évi egy van, szerintem az is sok neki

(youtube vagy bandcamp )

 1. Hawks

Ha valaki kicsit követi a sportokat, akkor megérti, hogy miért vicces, ha egy atlantai zenekar Hawks-nak nevezi el magát. A humor pedig velük kapcsolatban itt véget is ér. Nem túl sokat lehet tudni róluk, interjúkat alig találni, sosem voltak híresek, a dalszövegeik pedig egyetlen adatbázisban sem találhatóak meg (amikor nagyon kellett az egyik számuk szövege, akkor írtam nekik és az énekesük bepötyögte nekem messengeren!!!) Ez nyilván azért is van, mert a banda rendkívül analóg volt. Megjelenéseiknél a bakelitre rakták a hangsúlyt- minden más csak azután jött. A távoli rajongóknak így maradt a bandcamp, de ha őszinték vagyunk, akkor a SoulSeek ha valami out of printté vált. Egy ideig majdnem a teljes katalógus elérhető volt Spotify-on, de mostanra csak a leghíresebb nagylemezük található meg.* 

A Hawks teljesen egyértelműen noise-rock-ot játszik, a korai lemezeiken annyira keményen és torzan, hogy az bárkit elriaszt. Nagyon nehéz volt beléjük szeretni és magam sem tudom, hogy miért hallgattam meg újra és újra az ocsmány számaikat.    

A legfőbb indok talán Michael P. Keenan Jr. énekes hangja. A korai lemezeken üvölt, fröcsög, siránkozik és fenyeget, hogy az utolsó lemezre már csak kántáljon, beszéljen vagy néha megemelje a hangját. Magába sűrítve... még túl korai. 

Nem vidám a Hawks zenéje, és kezdetben különösebben invenciózusnak sem tűnik. Amit először realizálunk, azok  az avantgárd zeneműveket megszégyenítő kis átkötők, cezúrák a lemezeken, aztán jönnek a furcsa dalstruktúrák, amik nélkülözik a refrént, vagy néha úgy tesznek, mintha lenne, de aztán még sincs. Ha jobban figyelünk a dobokra rájövünk, hogy a ritmus is bonyolultabb, mint egy átlag punk lemezen. A gitáros pedig a legváratlanabb pillanatban nyom egy látványos szólót. A basszusgitáros szinte észrevehetetlen, pedig nélküle durván szétesnének a számok.   A szövegek pedig...

A Hawks zenéje voltaképpen egy fejlődéstörténetnek ágyaz meg. A férfivá válást mesélik el a lemezek - egyenként egy-egy külön fázist voltaképpen. Ebben nincs semmi direkt koncepció (legalábbis nem találtam ennek nyomát), de számomra így tűnik. A korai üvöltözést, túl érzékenységet az utolsó lemezen (ami után a zenekar feloszlott) a halk, visszafojtott csalódottság váltja fel, a kiábrándultság mindenből - a feszültség az utolsó számig gyűlik és csak ott robban. 

Keenan a szövegeivel remek portrét fest a modern férfiről, aki a különféle szerepek között vergődik, a toxic masculinty-től megfertőződve keresi önmagát, próbálja szeretni önmagát, és legfőképpen próbálja kimutatni az érzelmeit, ami szinte lehetetlen, hiszen a fejekben folyamatosan szólnak a démonok, a páncél pedig hiába tűnik vastagnak ha valami átjut rajta, az halálos sebet ejt.  

A Pity Party című számban remekül adja elő az igazi seggfejet, aki agresszíven faggatja a csajokat, hogy “Come on! Tell me why?” csak, hogy a refrénben már sírva üvöltse, hogy “I can’t live with this - ALONE! ALONE! ALONE!“ Vagyis, hogy még önmagát is utálja azért, amilyen. A Smile-ban egy alkoholista apával küzdő fiút játszik, és a szám végét azzal a katartikus sorral zárja, hogy “They want to grow us - into them, oh into them!” A No Excersie ámokfutásában pedig listát készít róla, hogy hogyan kell egy férfinak viselkedni a férfiak szerint, hogyan kell megfosztania magát az érzékenységtől és minden kedves dologtól, és ha mégis másképp látná, akkor pedig “You are the problem here!” és miután végig mantrázza a számot a végére már csak azt tudja hajtogatni, hogy “The perfect man! The perfect man! The perfect man!” 

Persze a társadalmi környezet és a világ is beszüremkedik valamennyire , de ezekre is egy rendkívül szubjektív szemszögből tekintünk. A Luckless c. szám, ami az utolsó szám az utolsó lemezen a kiábrándultság himnusza, amiben a történelem és minden ami rossz ismétli önmagát, amire az utolsó mondat még rá is erősít: “Watch and repeat!” Önkéntelenül is rossz viselkedési mintákat tanulunk meg, ha akarjuk, ha nem. 

Hatalmas zenekar voltak, akik később valószínűleg hivatkozási alappá válnak majd. De ezt más is mondta már. Ezt az évtizedet kétségtelenül nekik adom. 

*az előbb kerestem és már az sincs. 

(van bandcampjük meg a kiadóik oldalán lehet őket meghallgatni, esetleg megvenni)

#tldr #noise-rock #blogolok #zene

[calleyspage]

Én azt szeretném mondani, mint résztvevő, hogy ez az egész iszonyatosan fel lett fújva. Senki sem taposott senkit. Néhány sznob arc aki kevésbé tudta elengedni magát úgy döntött műbalhézik mert Magyarországon még nem elég gázak az emberek meg a megítélésünk. Remélem ezzel azt érik el (irónikusan remélve), hogy Ed nem fog visszajönni stadionos koncertet sem tartani.

Egyrészt kezdjük azzal, hogy melyik felelős szülő viszi el a gyerekét egy drogtanya fesztiválra? De most tényleg. Főleg ahol dülekedés van és a kisebbek sokkal sérülékenyebbek. Ez nem egy családi Alma koncert. Kimondom. Itt az emberek be vannak baszva és az a jobbik eset, mert minden 10. fiatal bedrogozva is van. Nyilván nem fog megállni ha előtte van egy akadály mert nem tud.

Kettő. Nem hiszem el, hogy drasztikusan a pulton átmászva volt az egyetlen lehetőség kimenekülni. Ez lehetett kb 20 ember és a maradék 60.000 nem mászott ki a pulton. Mi nem hogy nem másztunk ki, hanem a harmadik dal után elmentünk cidert kérni majd visszamentünk ciderrel és élveztük a koncertet táncikálva meg énekelve anélkül, hogy ránk borították volna. Tény hogy bal oldalt voltunk, és a szélén, de a fenti kijelzőt is mellékelve látni lehet, hogy nem voltunk szar helyen, hangfal alatt voltunk. Mi is a tömegben kezdtük, de az első szám alatt már ki is fordultunk mert tudtuk, hogy nem élvezhető. Talán ha mindenki felmérte volna a helyzetet idejében nem odajut hogy teljesen élvezhetetlen lesz a koncert. Meg azért úgy gondolom minimális talpraesettség is szükséges, hogy jó helyhez juss.

A másik meg hogy mindenki a “30 ezres jegy” -el jön. Az Ed Sheeran koncert nem takarja a Sziget napi jegyet. Számunkra az USNK, Kodaline, cloud 9 plus es a The blaze jegyet takarta amelyek önmagában 2-3 ezres, Kodaline 10.000ft-os koncertet jelent. Teljesen más Ed Sheeran- nek egy stadionos koncertje ami valóban 30.000 de 2 órás előzenekarokkal és nyilván tömegnyomor nélkül. Ha valaki igazán őt akarja hallgatni, akkor megéri, de a tegnapi is csodás volt.

Érdekes módon akikkel én beszéltem közvetlen ismerős 7-ből egy mondta, hogy szar volt hogy nagy volt a tömeg, a többiek élvezték. Nyilván ha megosztom a véleményem a facebook nagyokos közönsége előtt több kommentet gyűjtenék be, mint a diplomaosztóm képéhez. De itt szerettem volna leírni, hogy elismerem, hogy ennek a pàr száz embernek rossz élmény volt, és a pánikbetegsèg meg a pánikolás valós dolog, de több ezernek meg nagyszerű volt, és ezt az emléket elrontják, meg az esélyt, hogy több ilyen legyen. És úgy írnak az emberek, hogy tényleg ennyire szar volt az Ed Sheeran? Nem, üzenjük mi, akik már nem egyszer léptek ki a komfortzónából, hogy hálásak vagyunk, hogy megélhettük. 💞

[jikookblom-blog]

Emlékezz Rám! [jikook ff] Prológus1/2

Jungkook

- Elköltözünk.

- Tessék? Mégis hova? Minek?

- Sajnálom Jungkook, de muszáj lesz a munkánk miatt. Tudod, hogy egy ideje már szó volt róla, hogy máshova helyeznek át minket.

- És hova?

- Amerikába...

- Hogy micsoda?? Amerikába? Anya! Apa! Ezt nem tehetitek velem! Itt akartok hagyni? Kihez mennék?

- Fiam, nyugodj meg, nem akarunk itt hagyni.

- Huh? Ezt nem értem. Akkor, hogy akartok elmenni úgy, hogy velem maradtok?

- Khm...te is jössz velünk.

- M...Mi? É..én? Nem, anya ezt nem csinálhatjátok! Mi...Mi lesz Jiminnel? Nem hagyom el! Anya kérlek, ne tegyétek ezt!

- Sajnálom Jungkook.

- Ti...ezt hogy gondoltátok?

- Fiam...

- Ne. Ne érj hozzám.

Valahol a városban az egyik parkban ültem egy padon és lehajtott fejjel áztattam a földet könnyeimmel, miközben a szüleimet átkoztam. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Miután sírva kirohantam a házból, órákig csak bolyongtam a városban össze-vissza, míg végül itt kötöttem ki.

Mély levegőt vettem, majd szaggatottan kifújtam. Elköltözünk. Ez az egy szó visszhangzott újra és újra a fejemben. Elköltözünk, méghozzá Amerikába. Pazar. Egyetlen egy kibaszott évem van vissza a gimiből! Hagyjam hátra az egész eddigi életem? A barátaim? Jimint? Amikor tudatosult bennem, hogy egy hét múlva valószínűleg soha többé nem fogom látni, újra előtört belőlem a zokogás. Utálom a szüleim.

Jiminnel még tavaly, 11.-ben jöttünk össze, bár már ovis korunk óta ismertük egymást. Folyton egy osztályba kerültünk és mindig egymás mellett ültünk. Mindig is nagyon sokat jelentett számomra, de sosem éreztem iránta többet (legalább is így gondoltam), aztán amikor a tizedikes bálon egy lány elhívta randizni és Jimin igent mondott, rögtön tisztába lettem az érzéseimmel. Később kiderült, hogy Jimin csak azért mondott igent, hogy engem féltékennyé tegyen, ami megjegyzem elég jól sikerült... Az összes fontos eseménynél jelen volt az életemben, és most bele tudnék halni a fájdalomba,hogy többé nem láthatom. Szükségem van rá, nélküle el sem tudom képzelni az életem, mindennél és mindenkinél jobban szeretem.

Szúrást éreztem a mellkasomban, mire oda kaptam a kezem. A fájdalom lassan szétáradt a testemben, a zokogás felerősödött. Nem akarom elveszíteni.

[...]

- Jungkook! Hol voltál? Úgy aggódtunk érted - rohant elém anya amint beléptem az ajtón.

- Nem mindegy? - löktem oda flegmán, majd kikerültem és a szobámba rohantam. Még hallottam hogy anya szomorúan mond valamit apának, de nem törődve velük vágtam be magam után az ajtót és az ágyra rogytam. Remélem bűntudatuk van.

Nulla életkedvvel, zombi üzemmódba indultam a fürdőbe, hogy egy gyors zuhany után ágyba bújhassak végre. Amint bevágtam magam a párnák közé, megéreztem Jimin jellegzetes illatát amit tegnap éjszaka óta őriz az ágyneműm. Mosolyogva fúrtam bele fejem a párnába és mélyet szippantottam belőle. Ezt magammal viszem Amerikába és sose mosom ki, így Jimin egy kicsit mindig velem lesz. Pillanatnyi jókedvem azonnal elszállt, ahogy újra eszembe jutott, hogy itt kell hagynom szerelmem. Könnyeim ismét eleredtek és összegömbölyödve, átölelve a párnát, csendesen álomba sírtam magam.

Másnap reggel miután nagy nehezen felkeltem lementem a konyhába, hogy csináljak magamnak egy teát. Levágtam magam az egyik székre és csak bámultam a bögrémbe.Étvágyam nem volt, így a reggelit hanyagoltam. Láttam, ahogy bejönnek a szüleim és szomorú szemekkel vizslatnak. Ügyet se vetve rájuk bambultam tovább a teába azon gondolkozva mégis, hogy mondjam el Jiminnek, hogy vasárnap útjaink örökre elválnak. A könnyek ismét sorakozni kezdtek a szemembe arra várva, mikor indulhatnak útjukra, mikor a szemem sarkából megláttam, anyáékat a székem mellé sétálni.

- Kicsim, jól vagy? - kérdezte anya aggódva a vállamra téve a kezét.

Hogy jól vagyok-e? Ezt most komolyan megkérdezték? Olyan váratlanul lepte el a testemet a harag, hogy ha nem lettem volna ennyire ideges még meg is lepődtem volna.

- Szerinted? - álltam fel hirtelen kiabálva és a nagy lendülettől még a székem is felborult, de abban a pillanatban ez volt a legeslegkisebb gondom. Anya ijedten húzta el a kezét tőlem, apa össze rezzent. Megpróbáltam egy kicsit lenyugodni, de lehetetlen volt. Az egyre fortyogóbb düh kérlelhetetlenül száguldozott végig minden porcikámon félre söpörve minden önuralmamat. - Tegnap délután óta csak sírok és próbálok nem depresszióba esni, amiért el kell válnom életem értelmétől és hátra hagynom mindent, mert a ti rohadt munkátok azt követeli, hogy csak úgy hipp-hopp egy hét alatt teremjünk a világ másik kibaszott végén, mert nektek csak a pénz számít - kiabáltam anyámékra, majd egy mély levegő után folytattam, most már valamivel nyugodtabban - és te még azt kérdezed tőlem, hogy jól vagyok-e? - A végét már csak suttogva bírtam kimondani a torkomat folytogató sírás miatt. Az ő szemében is láttam megjelenni a könnyeket, de teljesen hidegen hagyott. Még ő sír? Nem az ő élete ment teljesen tönkre alig 18 órája.

- Jeon Jeongguk, ne merészelj így beszélni a szüleiddel! - emberelte meg magát végre apa. Ideje volt... - Hogy vagy képes ilyeneket mondani?! Nem fogsz bele halni abba, hogy elköltözünk! Ez úgyis csak...

- Csak egy hülye tini szerelem, ami nem tart örökké és úgyis lesz másik ember az életemben - vágtam a szavába szemforgatva. A Jiminnel való kapcsolatunk alatt annyiszor hallottam ezt a mondatot, hogy már a könyökömön jön ki. Talán épp ezért nem ellenezték azt, hogy meleg vagyok, mert azt gondolták, hogy úgysem fog örökké tartani ez Jimin és köztem. Hát most elérték a céljukat.

- Azonnal menj a szobádba - mutatott a lépcső irányába apa, miközben átölelte a csendesen sírdogáló anyát. Dühösen megforgattam a szemeim, majd elindultam felfelé, de a harmadik lépcsőfokon megálltam és visszanéztem.

- Csak hogy tudjátok...nagyon is tévedtek. Ez a valami Jimin és köztem igazi szerelem ami soha nem fog elmúlni. Szóval gratulálok nektek, szépen elcsesztétek az életem. Remélem örültök.

Felcsörtettem a szobámba, majd rögtön a gardróbhoz léptem és kikaptam belőle egy hosszú nadrágot és egy fekete kapucnis pulcsit (mivel így november közepén nincs valami meleg), majd a cipőmet felkapva még gyorsan belenéztem a tükörbe és miután konstatáltam, hogy szörnyen nézek ki, zsebre dugtam a telefonom és az ablakhoz léptem. Mivel a szobám az emeleten van, nem lenne túl kellemes innen leugrani. Szerencsére apa műhelye pont az ablakom alatt van, így könnyedén át tudok oda ugrani, onnan pedig már csak a létrán kell lemásznom. Kimásztam az ablakpárkányra és behajtottam magam mögött az ajtót. A szüleim miatt nem kell aggódnom, hiszen tudják, hogy ilyenkor nem vágyom a társaságukra és inkább békén hagynak. Mondjuk amúgy se jönnének fel... Ebből a szempontból jó, hogy nem törődnek velem.

Nagy levegőt vettem, majd ugrottam. Hangos puffanással landoltam a műhely tetején, ami sajnos felkeltette a szomszéd kutya figyelmét. Na szuper, már csak az hiányzik, hogy ez itt elkezdjen nekem ugatni. A gazdája egy minden lében kanál öreg néni és nem lenne jó, ha az ugatásra kinézne az ablakon és meglátná ahogy a szomszéd fiú éppen szökik otthonról. Abban a pillanatban tárcsázná a szüleimet, amint meglát.

Gyorsan lemásztam a létrán mielőtt az a dög rákezdett volna és kifutottam a kapun. Az utcára érve lassítottam a tempómon, mert még a végén felfigyelnek rám a környékbeliek, amiért itt rohangálok. Rettenetesen pletykás Busannak ez a része. A város szélén lakunk egy telepen, tele öregasszonyokkal, akiknek nincs jobb dolguk, mint mások életének kibeszélése. Anno a szomszédok előbb tudták meg, hogy Jimin szerelmes belém, mint én...bár fogalmam sincs hogyan.

Fejemre húztam a kapucnimat és Chimék háza felé vettem az irányt.

Idegesen rágva a szám szélét csengettem be a házba. Nem hiszem, hogy nagyon fognak nekem örülni így vasárnap reggel nyolckor, de muszáj látnom Jimint.

Chim anyukája nyitott ajtót még pizsamában és kissé kómás fejjel.

- Szia Jungkook, mi járatban? - kérdezte ásítva, de még így reggel is kedvesen. Hálás vagyok nekik amiért mindig tárt karokkal fogadtak akármikor is jöttem, legyen az hajnalban, este tizenegykor vagy éppenséggel vasárnap reggel nyolckor. És most őket is itt kell hagynom. Mindig mellettem álltak, ha baj volt, meghallgattak és támogattak mindenben. Jobban törődtek velem, mint az igazi szüleim.

Nem bírtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Ezt meglátva Jimom (egyébként Subin a neve, de én kiskorom óta csak Jimomnak hívom) szeméből azonnal kiment az álmosság és elkerekedett szemekkel behúzott a házba.

- Mi a baj kincsem? - kérdezte aggódva. Válasz helyett csak a nyakába borultam és halkan sírdogáltam, amíg ő a hátamat simogatta.

Kinyílt a hálójuk ajtaja és Minjun, Jimin apja is kilépett rajta, de megtorpant amint meglátott minket, majd végül aggódva sétált oda hozzánk.

- Jungkook? Sub? Mi történt? - kapkodta kettőnk közt a fejét, mire Jimom óvatosan eltolt magától, hogy könnyes szemeimbe tudjon nézni.

- Elmondod mi történt? - simogatta gyengéden arcom. Kezdtem kicsit megnyugodni, ezért úgy láttam, ideje lenne elmondani nekik.

- Khm... - Hátrébb léptem egyet miközben a földet pásztáztam és kerestem a megfelelő szavakat, de rájöttem, hogy kerek-perec ki kell mondanom. Mindig az egyenes út a legjobb.

Vettem egy mély lélegzetet, majd a szemükbe néztem:

- A szüleimmel elköltözünk Amerikába.

- Hogy mi? - hallatszott a lépcső felől, mire oda kaptam a fejem. Ettől féltem.

To be continued...

#jikook