somethoughts-idunno

[somethoughts-idunno]

Kimerülten

Szürke minden. Nem látom a szépet semmiben. Mintha az ősz nem csak a hideget hozta volna magával. Hanem a magányt, szomorúságot. Nem látom a szépet, a képernyő mögül. Szabad percem alatt, már megszokásból veszem elő a telefont és foglalom el magam. Mindenhol látom mi történik csak éppen azt nem ami előttem van. Hazafelé nem látom a éj lepte utcát amelyre az utcai lámpák mutatják hazautam. Ahogyan a fák beszélgetnek a szelek ölelésével. Ahogy az az egy falevél leélte az idejét és úgy dönt, hogy pont a vállamon teszi meg örök megnyugvását. Ahogyan a köd leszáll, megpihen majd reggelre eltűnik. Nem veszem észre. Pedig minden áldott nap azon az útvonalon megyek. Nem látok semmit. Csak megyek előre. Elfelejtek körbenézni, hol is vagyok pontosan.

Egyik pillanatról a másikra változott meg minden. Mindaz amit eddig építettem, jónak találtam és éreztem, hirtelen összedőlt, köddévált, megváltozott. Vagy talán csak szimplán saját magamnak meséltem be mindent? Valójában a saját kis buborékomban voltam, arról ábrándozva, hogy milyen jó is nekem, ameddig a komfortom eléri a megnyugvást és hirtelen kilyukad. Előkerülök. Kibújok a kis világomból. Rájövök, hogy éppenséggel semmi sem jó. Seggre esem majd nézek magam elé. Felkelni nem szeretnék még. Megütött a valóság. Oh, a valóság. Milyen bámulatos dolog is. Egy szürke maszatnak tudom elképzelni, nem is csúnya, nem is szép. Oly természetesnek tűnik. Nincs szeme, sem szája de mégis rád tud nézni, tud hozzád beszélni. Bemutatja a világot. Bemutatja időközönként, hogy nem olyan szép amilyennek mi elképzeljük. Utálni nem fogod, mert mindig is ott volt, de szimplán nem vetted észre. Néha néha meglök, észhez térsz, majd egy kis idő után újra feledésbe merül. De miért? Miért ilyen a valóság? Tényleg nem kaphatom meg azt az állapotot, hogy ágyba feküdve visszagondoljak arra, hogy ez a nap jó volt és mosollyal az arcomon elaludjak? Nincs kedvem felkelni. Nem akarok meghalni, a lelkem kifáradt. Kifáradt, hogy nem tudom eldönteni mit is szeretnék valójában. Nem akarok nekiállni a napnak, tudom, hogy pontosan mikor és hogyan fog törtenni.

Unalmas. Unalmasak a napok, ugyan azt élem minden áldott nap már 2 éve.

Várom a hétvégét, hogy végre azt csináljak amit szeretnék, majd mikor eljön a hétvége csak ülök a számítógép előtt és nem történik semmi.

Nem tudok hová menni. Nem találom a helyem. Nem érzem, hogy akárkivel is egy síkon lennék. Mintha csak egy-két lépést tennénk meg valakivel és megállunk. Én mennék tovább. Ő csak néz rám, egyhelyben állva.

Leborulnék, sírnék. Valami hiányzik, vagy valaki.

Csak vagyok. Eltelik a hétvége és újra várom a semmiért. Nem élvezek semmit.

Zenélésben találtam a nyugalmat. De mintha fakulna ez is. Nem kapok támogatást. Végre valamiben jónak érzem magam, tudom miről beszélek, tudom mit csinálok és gyakorlatilag falba ütköztem. Nem kaptam támogatást. Talán ezért is vagyok amilyen. Kis lelkem vágyott arra, hogy csináljak valamit. Hogy valamiben jó legyek. De csak átnéztek rajtam. Nem kaptam egy támaszt nyújtó szót sem. Mindig is úgy éreztem magam mint egy ember aki üvegből van. Néha néha megállnak az emberek, rámnéznek, azt hinném végre valaki észrevett, majd mindvégig a mögöttem lévő látványt bámulták és továbbállnak.

Soha nem tudtam kiemelkedni. Nem kaptam egy alapot amire piciny lelkem tudott volna építeni. Egy alapot, mégha béna is vagyok, legalább tudjam magam lefoglalni. Lefoglalni magam, hogy ne érezzem magam láthatatlannak, unalmasnak, bátortalannak, önbizalomhiányosnak.

Persze én támogató vagyok, majd nem érkezik vissza mikor nekem lenne szükségem rá. Baromira fáj. Nem kapom vissza azt az energiát, szeretetet, odafigyelést amit én beleöltök másba. Nem merek kapcsolatokba belevágni, ismerkedni mert félek. Félek, hogy újra csalódnom kell. Félek, hogy rossz embert fogok ki. Hogy beleélem magam túlságosan majd cserbenhagynak.

Túl sokszor történt már meg. Túl sokszor. Elég szomorú. Miért történik ez mindig? Túl naív lennék? Soha nem ártottam senkinek. Mindig csak a jót akartam, önzetlenül segítettem mindenkinek, nem vártam vissza semmit, csak a minimálisat.

Ezt sem érdemelném meg?

Persze, nem minden ember ilyen, mondaná az akit nem ért ez a folyamatos tortúra. Aki nem érezte magát még egy eldobható személynek. Aki mögött mindig volt támogatás, megértés és szeretet.

Nem pedig kabzsiság, önzőség, hűtlenség, hazugság.

Mikor találom meg azt a boldogságot amit érdemlek? Meddig kell még csalódnom? Meddig kell még szenvednem? Meddig kell még napról napra azon töprengenem, hogy mikor érkezik el az a nap amikor öszintén és szabadon tudok mosolyogni?

Addig is fejlesszem saját magam, hogy a legjobb verziómat tudjam megmutatni a világnak és annak a személynek aki a legapróbb problémámat is úgy kezelné mintha nem lenne semmi más gond ezen a földön.

De ezt is már kifogásnak találom. Egy baromi nagy kifogásnak.

Így eltudom rejteni a magányomat, a tehetetlenségemet, az érzést, hogy bármelyik pillanatban csak eldobnám magam és bőgnék órákig. Erre ráfogni olyan egyszerű.

Nem tudom mi lenne a legjobb útvonal. Elűnni egy szó nélkül? Szenvedni tovább? Felszíneskedni, hogy hú de jól vagyok? Elmondani minden problémám, hogy aztán úgy érezzem, hogy csak sajnáltalom magam? Magamban tartani mindent, hogy aztán egyszer csak pánikroham formájában előjöjjön? Elterelni a gondolataimat, hogy folyamatosan lefoglalom magam, remélkedve, hogy nem jut eszembe soha? Nem tudom. Nem tudom mi a megoldás. Tehetetlen vagyok. Belefáradtam. Kimerültem.

[somethoughts-idunno]

Fejemben

Furcsa, hogy a gondolataim mennyire tudnak cserélődni. Mintha szaladgálnának a fejemben és ha unatkoznak átadják a stafétabotot a következőnek, leülnek és nézik a műsort ahogyan próbálom értelmezni a körülöttem lévő változást. Igazat megvallva körülöttem nem változik semmi, csak én látom másképpen. Hirtelen a változásra vágyom. Kizakkantam a jól megszokott mindennapjaimhoz amiben annyira komfortosan éreztem magam, hogy azt hittem így a jó. Miközben csak egy körben futottam.

Mit keresek én itt?

Mit csinálok a saját életemmel?

Egy bilincsben érzem magam és a kulcsa a saját elmém és mint valami rossz börtönőr, elfelejtette kiengedni a rabot, aki valójában ártatlan csak nem szólt senkinek. Mert úgy gondolta, hogy ennek így kell lennie. Beletörődött a sorsába. Majd egy olyan személy ébresztette fel akit nem is ismer. Akivel nem is beszélt. Szimplán a jelenléte világosította fel, hogy valójában mit keres itt.

"Nekem nem itt a helyem. Én szabad vagyok. Ártatlan. Többre vagyok képes."

Ezt mondogatta.

Kinyílt a szeme. Változást akar. Most azonnal.

De mindennek eljön az ideje. Fejembe veszek valamit, azt azonnal akarom. Hiába voltam meg nélküle eddig.

De ez más. Tudatában vagyok, hogy nekem nem ez az életem. Többre vágyom, élni akarok. Érezni akarom ahogyan élek.

Meg akarom ismerni a világot; saját magam. A jót, a rosszat. Bárhol lenni, csak ebben az élettelen, üres városban. Látni akarom, ahogy telik az idő. Ahogy forog a Föld és vele az emberek. Új arcokat, szokásokat, kultúrákat, stílusokat, mondásokat, ötleteket, kreativitást, érzéseket akarok érezni és látni.

Nem pedig ezt az ürességet amit jelenleg is érzek. Ürességet, de mégsem teljesen. Nem tudom mi ez. Mintha valami zuhanna rám folyamatosan de mire elérne eltűnik. Nem látom mi az, nem érzem, nem tudom megfogni.

Rettegésben tart egyfolytában. Véletlenül se tudjak nyugodt lenni. Emlékeztet, hogy bármikor rám zúdulhat. Egy folytó, kimerítő érzés amitől sírhatnék de egyszerűen nem tudok, mert nem érzem mi ez.

Üveges szemeimmel nézek az égre várom, hogy kicsorduljon az az egy könny amitől talán megkönnyebbülnék és talán megnyugodnék mégha csak egy percre is, de nem. Nem engedi.

Ez a megváltás a magány érzésével is átölelt. Valakit hiányol mellőlem, majd én is ezt teszem.

Hiába voltam boldog saját magammal, hiányzik a szeretet. A szeretet amiből annyit adtam, de nem kaptam meg. Azt a sok megértést, figyelmet, hűséget, önzetlenséget, odaadást.

Nem fair.

De akármennyire is vágyom rá, nem lépek. Nem merek. Félek. Lehet, hogy jeleket küld, de mi van akkor ha csak túlgondolom és hülyét csinálok magamból? Mit mondjak? Hogyan közelítsek? Mi van ha túl unalmas vagyok?

Túlgondolkodásom harcol az agyammal.

Végül szimplán csak feladom. Ez a legegyszerűbb, ugye?

Lehet ezért tartok ahol.

"Nem ezt érdemlem."

Szerintem soha nem hangzott el a számból ez a mondat.

Nem éreztem magam elég méltónak hozzá.

Én mikor kapom vissza ezt a sok odaadást?

Az a tehetetlen állapot amikor benned van milliónyi gondolat és ez a valaki csak hozzád ér és eltűnteti.

Mint egy halál kaszás, elsöpri azt a sok kis apró lidércet amely körbevesz és nem hagy békén, ameddig bele nem őrülsz a saját emberiségedbe.

Egy ilyen kis szörny nem tud sok kárt okozni, ezért nem is vesszük őket figyelembe, majd elkezd halmozódni és halmozódni egészen addig ameddig nem látni tőlük. De az már a vég. Mindenki hordoz magával lidérceket valaki többet, valaki kevesebbet. Valaki tudja, hogy kell másokról eltűntetni, csak saját magáról nem. Ő mindenki kaszása, neki viszont nincs. Neki elég az ha látja mások boldogságát. De a sajátját elfelejti és egyre jobban merül el a saját lidérceibe. Segítséget nem kér, nem akar gyengének tűnni. Pedig mennyivel boldogabb lehetne.

Önző egy kaszás.

[somethoughts-idunno]

Megváltás

Egyszerűen már csak erre vágyik. Erre vágyik már mióta.

Szabadulásra. Ez a zárt, semmiben lubickoló, könnyedén eldobható lélek. Akinek ötvenszer át kell gondolnia, hogy melyik lábával teszi meg az első lépést, hiába fogja ugyan azt az eredményt elérni. Csak az idejét vesztegeti. Néha napján észreveszi ezt, meg is bánja, de csak addig ameddig nem kell megint valamilyen teljesen felesleges dolgon elgondolkodnia.

Ez az Ő élete. Egy folyamatos káosz a fejébe ami nem csillapodik, csak erősödik napról napra. Mindig a jövőröl gondolkozik, míg a jelen meg sem történt. Még a reggelijét sem ette meg, de már a vacsorán gondolkozik.

Mire fog ez vezetni? Meddig fog ez menni?

Ameddig bele nem bolondul saját gondolataiba?

De mégsem foglalkozik ezzel. Inkább mások gondját akarja megoldani, úgy, hogy a háta mögött már hegyekben áll a sajátja. De a lényeg, hogy mások boldogok. Ez számít neki.

Ameddig nem teszi le a fejét a párnára. Majd beömlik minden.

Kis szobájában feküdve végignézni ahogyan ömlik be ez a minden. Szép lassan megtelik de nem tesz semmit ellene. Pedig csak egy ajtót kellene kinyitnia. Ami ott van tőle két lépésre. De nem teszi meg.

Miért nem? Mert fél. Mitől fél? Nem tudja.

Senki nem tudja. Mintha változást akarna, de fél tőle. Persze, ez normális. Mindenki fél a változástól.

Mégis, Ő, aki a legjobban szeretné. Ő tart a legjobban tőle.

De nem tud segítséget kérni, hiába szenved és tudna sírni órákig. De már megszokta. Saját maga elől is elzárta magát.

Egyedül érzi magát. Eltereli a figyelmét amivel csak tudja. Azt hitte megbarátkozott a magánnyal, de csak elhitette saját magával, mert muszáj hozzászoknia. Mi fogja megváltoztatni? Vagy talán inkább; ki? Akármennyit is tanul, nem változik semmi. Semmivel sem éri be. Be akarja tömni az a tátongó lyukat, amit már magában érez évek óta. De amikor úgy érzi végre kezd megtelni, hirtelen kitépik. Mintha csak ízlelőt kapna az igaz boldogsághoz, csak azért, hogy másszon utána teljesen feleslegesen. Mintha az arcába nevetnének és azt kiabálnák, hogy ezt soha nem fogja érezni. "Másnak miért ilyen könnyű?" Kérdezi mindig. Más is szenved, persze. De valakinek csak az ölébe hullik. Nem tett érte semmit. Neki miért nem lehet? Féltékeny. Féltékeny olyan dolgokra ami másnak teljesen normális. Normális, mint egy beszélgetés fentartása, jó első benyomást kelteni, megnevettetni másokat. Erre Ő miért nem képes? Miért nem képes beilleszkedni sehová? Miért érzi, hogy teher mindenki számára?

[somethoughts-idunno]

Getting better

Itt feels good. I can distract myself from those shitty thoughts. I'm trying to improve myself both physically and mentally. I work out and read a lot. Also, listening to music feels good again.

Man, it's weird.

But I'm kinda proud of myself.

#lonely #proud #better #self improvement

[somethoughts-idunno]

Being alone

Honestly, I loved it. I thought being unbothered in silence is the best thing ever.

But being alone for a long time makes you realize that it's just boring. You don't have any mood to listen to music or do anything. You just simply rest on your bed and just look at the ceiling. What a familiar view. And these thoughts just pours in to your brain. You overthink and your mood just goes to the worst.

How many times am I gonna experience this?

#overthinking #alone #lonely

[somethoughts-idunno]

It sucks when youre not even the last choice

Like they know how lonely you are and you do nothing all day

But they dont invite you anywhere

It sucks

But when they have a problem the first thing they do is run to me

I hate being the "healer"

I need healing too, but from who??

#lonely #alone

[somethoughts-idunno]

Sometimes i realize how alone am i

Like i dont have a friendgroup whom i can hang out and stuff

Sure, i have friends but we dont talk to much and my best friend lives in another country

But i feel these friends are not even friends

Im not even the last choice and it hurts so much. We hang out a few times, im happy then boom they dont invite me anywhere

90% of the time im home and im doing nothing

Im trying to drive out these thoughts of my head with watching series, reading or finding new music but i still have these thoughts in back of my mind thats says ‘youre only doing these things because youre lonely’ and holy shit its making me fucking cry, but for some reason i cant. I feel this pain inside my chest but it doesnt want to come out.

Maybe because i just kinda got used to it that i hide away my feelings

I moved here 4 years ago. I didnt have any other friends other then my classmates. And since we gratuated i dont talk any of them. Sure, i got some new friends since then but im probably the only one who thinks we're friends

Im shy as shit, suffering from social anxiety i cant even initiate a conversation or if i do, i leave a pretty bad first impression. I dont want to look like a boring person, but somehow i still manage to succeed

It seems like im uninterested, but inside im screaming

Same with sending me signs. Sometimes i realize that yeah i should talk to you but im scared

Fuck im a mess

#social anxiety #alone #lonely #shy #shyness #thoughts