#nem erőlködöm

[fuckinglove77]

Nem a te felelősséged, hogy újraépíts egy kapcsolatot, ami nem miattad futott zátonyra.

#felelősség #kapcsolat #nem miattam #vége #nem nekem kell megoldani #ennyi #nem erőlködöm

[orokkeazleszel]

Befejeztem a próbálkozást ott, ahol nem érzem magam fontosnak, jelen esetben nálad. Nem erőlködöm, nem könyörgök. Megértettem, hogy nincs helyem az életedben. Elsétálok végleg.

#magyar gondolat #saját gondolat #magyar #saját #gondolat

[csacskamacskamocska]

Perverziók

Tényleg igaz a mondás amit lekicsinylően, bántó szándékkal szoktak mondani: de ráérsz... Vagy: nincs semmi dolgod, hogy ezzel foglalkozol? Valószínűleg egy rakás mindenféle probléma kihullott mostanra az érdeklődési körömből, és azért a „ki vagyok és mit is akarok” is erősen tisztult. Mint valami ásatásnál. Érdekes dolgok bukkannak elő.

Van ez a játék, hogy teremtő erő, és ha el tudod képzelni amit szeretnél, minél inkább meg tudod fogalmazni, minél inkább el tudod képzelni, annál közelebb kerülsz a megvalósuláshoz. Nem annyira jó pillanataimban ilyenkor rögtön mellé beugrik, hogy meg van az ördöggel kötött megállapodás, amikor mindig átverődsz akármennyire is akarod, hogy jól csináld. De az álmodozás szórakoztatott gyerekkoromban, ellazított és lefoglalt. És azt az állapotot szívesen visszahoznám, a más világokban járást. Írni is úgy szoktam, hogy beleálmodom magam abba a történetbe, ott vagyok, látom, érzem a szereplőimet. De írás közben azért van valami akarás is, nem annyira ellazult dolog mint a félálomban ábrándozás.

Sajnos a jön a pasi és ilyen lesz meg olyan lesz és jujjdejólesz, az jóideje nem működik. Pedig időnként nekifutok, hogy na akkor képzeljük el "Ő"t, aki jó lesz nekem és boldogan élünk amíg. Képzeletemben jön a pasi, és akárhogy erőlködöm, hogy ne hasonlítson, nem megy, és az erőlködéstől meg rossz lesz az egész. Aztán arra gondolok, hogy neki is van valaki, akiről így álmodozik akkor is, ha nem akar, és akkor még szomorú is leszek. Nem szoktam a szexszel problémaként foglalkozni. Mármint a hiányával sem. Nincs semmi baj a libidómmal, köszöni szépen, hetente többször megemeli a kalapját, aztán vagy kezdek vele valamit, vagy nem.

Ám a napokban egy barátnőm mesélte, hogy a férje eltörte mindkét kezét és most gipszben van, és elég ügyetlen egyelőre, de meg fog gyógyulni. A finommotoros mozgása érezhetően javult. Mondtam neki viccelődve, hogy na, akkor a gipszben szexelést is kihúzhatják a bakancslistáról. Hát ja, merthogy ő fürdeti a pasit, aki csak áll, feltartott kézzel...

Mennyire bensőséges dolog megfürdetni egy pasit, de tényleg, nem csak leöblögetni, hanem megmosdatni rendesen, hát nem tudom, hogy lenne-e erőm nem megszexelni, ha már centiről centire lemosdattam. Legfeljebb utána megint :D Gondolom ez a kép indította el az agyamat azon a vonalon, hogy én mit is szeretek vagy mik azok amiket szeretnék. És az, hogy akármilyennek is látom az ő kapcsolatukat, nyilván van egy nagyon intim vonala, ami jól működik, ami nem csak a szexről szól, hanem egymás és az egymásrautaltság elfogadásáról.

Le kéne írnom, ugye, hogy mik jártak az eszembe, hogy mit találok izgatónak amit megnéznék, kipróbálnék? Nem fogom. De még egy pont, hogy ha valaha is közeli kapcsolatba kerülök férfival, az olyan kapcsolat legyen amiben a vágyaimat is odaadással kezelik. És még egy tanulsága volt a történetnek, hogy megértettem az összes nagyon furcsa, többnyire kifigurázott, ám megállapodásra épülő kapcsolatot. A megállapodásra épülés lényegét. A vágyak vagy perverziók összetalálkozását. És, hogy mekkora baromság ezeken úgy rugózni, mintha nem lenne teljesen természetes, és nem lenne nagyszerű, hogy nekik sikerült.

#szex #vágyak #perverziók #intimitás #testiség #elfogadás #kapcsolat #11-04

[kinlodok]

Én már nem erőlködöm. Ha menni akar, menjen. Nem leszek teher senki számára.

#megcsalás #talált jobbat #szokásos #mindent is elnézek mert idióta vagyok

[neveline]

Ábránd

Még mindig nehéz,

annyi mindenen keresztül kellett mennem az utóbbi két és fél év alatt,

hogy csoda lenne az, ha boldog lennék.

Nem vagyok boldog.

Közel sem.

Csupán erőlködöm.

Ugyanakkor vannak boldog pillanataim.

...

Nem szóltam ma senkihez. A boltban a pénztároshoz, amikor kifizettem neki a vodka árát. 

Jól van ez így. Tegnap sokat beszélhettem.

Tegnap megbántottak.

Örültem a találkozónak, meg úgy mindig, naivan és bizakodóan gondoltam azt, hogy majd talán most változni fognak a dolgok.

nem

Én keményítem meg magam.

Csúful hagyok ott egy gyermeket az út szélén.

Kedvesen mosolygok az úton sétáló lányokra, akik a bókokat kapják helyettem.

Szép zölden ring a szoknyájuk.

Jól áll nekik a fiatalság.

Szőkén nevetnek az éjszakában.

Én csak barnán.

…

[taleofpshyduck]

duality

Múlnak a hetek és mintha egy örökkévalóság lenne. Még mindig Ő jár a fejemben..akárhogy is próbálom kiverni. A legkisebb közös emlékeink mint egy kő amit beledobnak egy tóba úgy kavarják fel bennem az érzéseket. Semmit sem tudok csinálni, hallgatni, nézni, gondolni amihez kicsit is köze van mert utána teljes letargiába kerülök...illetve ahogy múlik az idő kezdem elfogadni vagy beletörődni abba, hogy nem kellek neki. Őszintén szólva nem is tudom melyik jelent nagyobb terhet, belátni hogy mindenképp ki kell gyógyulnom egy problémámból ami tönkre teszi az életemet vagy az hogy elfogadjam az Ő döntését... Az elmúlt egy hétben vissza szoktam a reggeli futásra amiről szintén Ő jut eszembe, hogy régen mikor üzenetem érkezett alig vártam, hogy végezzek és válaszolhassak neki.Amikor tudtam, hogy alszik de muszáj volt felhívnom és olyan gyermeki öröm töltött el mikor csörgött a telefon és vártam, hogy beleszóljon az álmos hangjával. De bármennyire nehéz próbálok mindent kizárni és futás után is magamra koncentrálni.Mióta megtörtént este az a dolog és valami átkattant bennem azóta erőlködöm, hogy megpróbáljam szavakba önteni vagy megértetni mással mit is éreztem meg érzek azóta viszont ez az egy nem sikerül.Bár így lassan egy hónappal késöbb kezdek rájönni arra miszerint ez egyáltalán nem fontos mert a szavaimmal sosem fogom tudni átadni maximum egyszer megpróbálom illusztrálni. Ha már illusztrálás..ma volt az első alkalom, hogy ki mentem festeni. Nagyon de nagyon jól esett végre nem szavakkal kifejezni magam hanem egy ecsettel és egy pici festékkel.Ezek után még van két régi álmom amiknek szintén szeretnék nekiesni az a zongora és a gitár. Viszont félek, hogy túlvállalom magamat mert így is majdnem mindegyik napra jut valami új inger és sajna időből is híján vagyok. Próbálom beérni magamat így X elvesztegetett év után de nem olyan egyszerű mint ahogy gondolná az ember. Múlt héten a pszichológus mellett elkezdtem járni jógára ami szintén nagyon nagy vágyam volt. Bármit is teszek mindig arra lyukadok ki, hogy annyira jó lett volna Ő vele csinálni ezt a tengernyi dolgot. Ilyenkor próbálom helyre tenni magamat, hogy bármennyire is reménykedem ebben ha Ő már nem szeret. De mindig ott lesz az a 0,1% esély..és bízok benne, hogy Ő vele élhetem le az életemet, Ő vele lehet családom és Ő mellette ébredhetek fel minden reggel. Amíg együtt voltunk egyáltalán nem láttam a jövőnket illetve így utólag ezt teljesen normálisnak tartom mert még saját magammal sem voltam tisztában.Ő volt a kis iránytűm viszont sajnos addig hánykolódtam a ködös semmi közepén, hogy elvesztettem. Ha meggondolná magát és ezt az életet hajlandó lenne velem tölteni akkor késöbb jót fogunk derülni a naplómon. Titkon kíváncsi vagyok, hogy utólag mennyire váltak be az elképzeléseim már persze ha lesz ilyenről szó. Viszont ha szerelmes tudna lenni abba aki vagyok akkor szeretném megkérni a kezét.Egy percet sem várnék ezzel mert Ő rá vártam egész eddigi életemben.Az esküvőnél valószínűleg kompromisszumot kellene kötnünk mert én mindig is valami kis eldugott tengerpaton szerettem volna tartani a legszűkebb körben. Nagyon szeretnék Ő tőle egy kis szőke babát akinek mi lennénk a legjobb szülei.Szeretném ha anya még találkozhatna vele és nagyon nagyon boldog lennék, hogy Zsuzsi lenne a másik nagymamája. Szeretném ha megtalálnánk álmaink munkáját vagy kezdenénk egy kis közös vállalkozást csak minnél több időt tudjunk a saját családunkra fordítani és emelett meg tudjunk adni mindent a gyerekünknek.Ezeken kívűl semmi mást nem szeretnék megélni az életemben és van egy érzésem, hogy a motorozással is fel fogok hagyni mivel nem szeretném kockáztatni azt, hogy kevesebb időt tölthessek Ő vele.Olyan bárgyú álmoknak tűnnek most ezek de őszintén remélem, hogy évek múlva ha vissza olvasom ezeket a mondatokat már mind teljesültek. Hát...így kezdődik a naplóm amit már tényleg egy másik ember gépel mint aki volt pár héttel ezelött.

[artmgzin]

1 perc volt a mélyben és kiegített az évszázad embere.

És elöntötte az agyamat az a bizonyos, az a bizonyos rossz rosszabb satdan. Túlterhelődött az agy, hogy hogy nem, gondolatban néhány másodpercre. Kész, nem sikerül, minek is erőlködöm. Mi az a baromság ami kétségbe ejt. Mármint bizonytalanságba. A legrosszabbra készülj. Nem sikerül találkozni, mit kell tennem, miért nem? , úgyse sikerül, mire készüljek, kire merem hagyni, mit kell megcsinálnom…

View On WordPress

#a kisvárosi szemét banda #a szemetet eltüntetni #agy #Boca chica #csonttörés #labor

[metalindex-hu]

Sepultura: Schizophrenia (1987)

Sepultura: Schizophrenia (1987) - https://metalindex.hu/2022/09/30/sepultura-schizophrenia-1987/ -

2022-ben igazán öröm 35. évfordulós cikkeket írni, hiszen – némi képzavarral élve – olyan klasszikusok akadhatnak az ember tolla végére, mint az Anthrax Among the Living-je, a Kreator Terrible Certainty-je, vagy a Manowar Fighting the World-je. Ezek az albumok egytől-egyig kiállták az idő próbáját, a fanatikusok könnybe lábadó szemekkel emlékeznek vissza rájuk, éppen ezért teheti fel az egyszeri Rattle-olvasó a kérdést, hogy ehhez képest miért erőlködöm a Schizophreniával a Sepulturától? Elvégre korántsem tartozik a klasszikus, legnépszerűbb Sepu-korongok közé. Nos, remélem, a cikk végére sikerül magyarázatot adnom, miért is ragadtam billentyűzetet, hogy a Schizophrenia erényeit dicsérhessem. Ehhez viszont vissza kell utaznunk egy kicsit az időben.

1986-ot írunk, a Sepultura tagjai még tojáshéjjal a fenekükön próbálnak rohadt kemények lenni, és épp’ csak kiadták első albumukat, a Morbid Visions-t, ami igazi, primitív death/black metalt tartalmazott, enyhén szólva hiányos zenei tudással előadva. Talán csak a Troops of Doom az, ami hosszú távon is elkísérte a zenekart későbbi pályafutása alatt, bár nekem a címadó dal is a mai napig személyes kedvencem. A banda azonban hiába jutott el a siker kapujába, és tett szert egyre nagyobb ismertségre Brazíliában, gitárosuk, Jairo úgy döntött, hogy zeneileg más vizekre evez. Ekkor került a képbe Andreas Kisser, aki nem átallott 600 kilométerrel odébb költözni, hogy kifulladó bandájából a Sepuba átlépve abba új életet leheljen, és három tettestársával karöltve elindítson valamit, ami aztán örökre bevésődött a thrash-történelem lapjaira.

Ebben az új felállásban (Max Cavalera – gitár, ének, Igor Cavalera – dobok, Paulo Jr. – basszus és Andreas Kisser – gitár) kerítettek sort az új album, a Schizophrenia felvételeire a Belo Horizonte-i J. G. Estudiosban, 1987 augusztusában, amit aztán a jól csengő nevű Cogumelo Records dobott piacra. Ekkor született meg ez a 37 perc 49 másodpercnyi okos pusztítás, ami aztán Európába is eljutott, hogy a Roadrunner fejvadásza, Monte Conner azonnal lecsapjon a bandára, hiszen a Morbid Visions és a Schizophrenia közötti különbséget hallva senkinek sem lehetett egy szemernyi kétsége sem afelől, hogy mire lehet képes a brigád, ha ilyen minőségi ugrást hajtott végre egyetlen év alatt.

És hogy mi varázsolta el Connert? A From the Past Comes the Storm elsöprő lendülete és feszes riffjei, a To the Wall elképesztő rifforgiája, nyaktörő sebessége és masszív zakatolása, az Escape to the Void visszanyúlása az előző album primitívségéhez, vagy az Inquisition Symphony-nak a ’80-as évek Metallicája instrumentális műveire hajazó összetettsége, ami egyben az egész album legmeglepőbb húzása.

Eközben pedig letagadhatatlan, hogy Andreas Kisser mekkora hatással volt az új irányvonalra: a játéka dallamosabbá, kifinomultabbá, sokszínűbbé és többdimenziósabbá tette a Sepu zenéjét, miközben egyre több heavy metal és klasszikus elemet hozott be a produkcióba. Ám hiba lenne csak az ő érkezésére fogni a minőségi ugrást, hiszen egyetlen év alatt a másik három zenész is rengeteget fejlődött. Max hangja is egyre érettebb lett, egyedül a tényleg borzasztóan szar hangzás az, ami ront az élvezeti értéken, de akkoriban nem igazán értett senki Brazíliában ahhoz, hogyan is kellene szólnia egy ilyen death/thrash műnek.

A zene mellett a szövegek terén is ugrásszerű volt a fejlődés: a korábbi istenkáromló, vallásellenes témák már csak elvétve jelennek meg az albumon, helyettük egyre inkább teret nyernek a zenészek saját gondolatait, élményeit és tapasztalatait feldolgozó szövegek, bár az angoltudással még erősen hadilábon álltak a srácok, így néhány helyen inkább csak tippelni lehet, hogy mire is gondolhatott a költő.

A dalok már jóval erősebb szerkezetűek, jobban felépítettek lettek, mint a korábbi szerzemények, és ennek megfelelően a Schizophrenia tulajdonképpen a Beneath the Remains teljesen logikus előzménye. Ez az album volt az utolsó mérföldkő egy legenda születése előtt, a többi pedig már történelem. Nyilván senkinek nem ez lesz a kedvenc albuma a bandától, de a teljes Sepu-jelenség megértéséhez elengedhetetlen, és bőven akadnak rajta ínyencségek és gyöngyszemek, amiket egyetlen igazi rajongó sem hagyhat ki.

Kedvencek: To the Wall, Escape to the Void, Screams Behind the Shadows

#Max Cavalera #Sepultura

[imafraidmyself]

Már nem erőlködöm hogy szeressenek.Semmi értelme.

#magyar #magyar tumblisok #gondolat

[starmythelonesurvivor]

Felmentem vonattal Nagykárolyba, megszólítottam egy lányt, hogy tud-e nekem taxit hívni, aztán onnan meg átsétáltam a határon, kérdésesen biztonságos az országút mellett apám férfi bőröndjét húzni, kilépek, nem félek ez a szatmári táj, érzem az illatokat, enyém a vidék. Felszállok a faluban egy buszra, kérdezi a sofőr, hogy "A 17:54-est szeretnéd elérni?" Nem tudom, pocsék érzés, legszívesebben rákiabáltam volna, lassan másfél éve egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jöttem ide, már nem emlékszem, már nem szeret G, és Én sem Őt, nem kívántam hazajárni, egyáltalán hol is van ez a szentimentális fogalom?! Telefonálok nagyanyámmal, megint van tinderem, feldobja A. tesójat, kedvelem, Ő is mesélte nemrég, hogy kifejezetten sokat kérdez Rólam, tetszik, nagyon is, imádtam vele mindig társasozni, nagyon szeretném, ha lépne az életben, megindul a mozi a fejemben, deeehh szép pár is vagyunk, balra húzum, huss. Fények, míg egy busz, itt mindenki hazajön, péntek van, egyetemisták, gimnazisták, olyanok, mint Én, csalónak érzem magam, nem tartozom igazán ide, már nem itt élek, és már nincs kiért itt maradnom. Néhány hónapja egyre intenzívebben vágyom arra, hogy "hazajöjjek", vegyek egy óriási kutya bébit, és segítsek az öregeknek, de egy rövid pihenő után a folyó, a falu és a nagy, csendes ház az elmémre omlanna, megfulladnék benne, nem maradt itt "senki", G is csak a vírus miatt volt itt, pont, mint Én, menekülnek a semmiből az emberek. Tegnap azt mondta egy román srác, miközben a fröccsöt töltettem, hogy gyönyörű vagyok, hirtelen egy nyelven sem tudtam a háromból, a tükörképem a buszban meglep, nem érzem magam mostanság annak, vagyis, annyira hiába van az egész, fekete bő melegítő van rajtam, meg egy pulcsi Zakopánéból, nevetséges, szerettem magam kicsípni, elhinni, hogy enyém a világ, sose számított, ígyis ugyanannyi esélyem van. A múltkor le lettem ordítva, mert felöltöztem normálisan, pusztán hogy átmenjek a hivatalba, a nagynéném, aki nercbundában jár a segély osztásra, és elveszi a valóban rászorulóktól a fát, igazán hiteles volt. Elhagyottnak, és üresnek érzem a testem, csinoska vagyok, kellemes rámnézni, magas és vékony, és nagyon szerettem öltözködni, már nem erőlködöm. Állok a főtéren, várok a családomra, már sötét van, és csak zokogni akarok, önismeret, miegymás, úgy érzem haladok, de közben nem lehet pótolni, hogy akarok egy szellemet, egy kísértet, aki nem létezik, akiről álmodok, mikor bámulom a világot, aki kitölt, ha egyedül utazok, aki erőt ad. Önző vagyok, egy nem létező giccsre vágyom, keserű vagyok, kissé feladtam. Több, mint 1 éve igazából nem találok senkit, és nem azért mert nem lenne jelentkező, de ha nem érzem úgy, hogy tudnám szeretni, mi van, ha olyan vagyok, mint az a szentimentális buta liba a holdbéli csónakosból, aki a holdbéli fiú után nyígott mindenuntalan, az egyik leggyűlöltebb darab volt, amit valaha láttam, emlékszem, hogy szívből rosszul voltam az egésztél. Hetedikes fejjel történt, ma már lehet szeretném, sőt...Én lettem az az utálos liba, Én vagyok.

[fuckinglove77]

Ez mindent elmond...

#kapcsolat #fájdalom #szeretlek #mindig csak ő #hiányzol #ez van #nem erőlködöm

[iamgoingunder]

Hiába erőlködöm, soha nem leszek elég jó senkinek! Mindenkinek csak egy megálló vagyok az életében, van aki bírja évekig de van aki csak pár napig! Vicces, hogy még azok sem maradnak végig akikről te azt hitted hogy bármikor számíthatsz!

#hungary #magyar #magyar tumblisok #tumblr #im alone #egyedül #magány

[ez-most-fajt]

Már nem erőlködöm, úgysem ért meg senki.

#magyar #magyar tumblr #magyar tumblisok #sajatposzt #sajatgondolat #sajat #sajat erzes #sajatidezet

[daniibogaming]

Gamer Life | “Annyira tapasztalt vagy mégsem néznek”

A minap az alapvető streamer felszerelésekről beszélgettünk az egyik ismerősömmel, aki szintén el szeretne kezdeni streamelni. Igen, egy újabb streamer! Már megint. Bármennyire is erőlködöm nem tudnám megmondani mennyien írták/mondták már ezt nekem, amióta én elkezdtem streamelni. A szubjektív, de szókimondó véleményem következik a témában.

Figyelem! A szövegben a nyugalom megzavarására alkalmas szóismétlések fordulnak elő!

Először is szögezzük le: A streamelés nem olcsó mulatság. Szükség van egy dedikált capture carddal rendelkező konzolra és/vagy egy erősebb PC-re (és ez csak, amit maga a stream megkíván nemhogy a játék). Aztán kitalálni egy jól csengő csatorna nevet, arculatot építeni, a stream kinézetét elkészíteni, headset, mikrofon és végül egy webkamera. Ennyi. Szerintem, ha valaki akár csak hobby szinten is szeretne elkezdeni streamelni ezek az alapok. Én legalábbis ezek nélkül max. ismerősök streamjére szoktam benézni.

  Ennek tudatában következik a setupunk összeállítása. Én mint sok minden másban, ebben is maximalista vagyok. Mivel hatalmas a konkurencia szerintem nem mindegy, hogy milyen felszereléssel a birtokunkban szeretnénk szórakoztatni a nézőinket. Vannak persze a kék vérűek, akiknek egy zs-kategóriás vassal is bejön az élet, de alapvetően nem ez a jellemző. Ha ez ilyen egyszerű lenne még többen űznék ezt az egyébként kivételes elfoglaltságot. Élhetünk a kis képzeletbeli világunkban és legyen bármi oka is annak, hogy streamelünk eredményt szeretnénk elérni. Ez nem feltétlenül anyagi vonzatokban értendő. Én sem a pénz miatt csinálom már 2,5 éve – Ja, de engem úgyse néz senki! HA! – Bocsi, ezt még egy párszor el fogom sütni. A lényeg, hogy bármennyire is könnyelműen fogja fel valaki, ha nem nézik egy idő után meg fogja unni és abbahagyja. Másrészről komolytalanul szerintem nem is érdemes hozzáfogni. Attól még lehetsz jópofa és vicces, hogy komolyan veszed, amit csinálsz. Érdemes megkérdezni magunktól, hogy én néznék-e egy olyan minőségű és/vagy tartalmú adást, mint amit én nyújtok a nézőknek?!

Ha ezekbe belegondolunk már nem is tűnik olyan egyszerűnek a streamelés és mindenki helyében meggondolnám, hogy tényleg érdemes e hozzáfogni egyáltalén. A tartalmi részről pedig még szó sem esett. – Ja, de engem úgyse néz senki! HA! – Tényleg egyeseknek fogalmuk sincs mennyire megterhelő ez az egész. Most nem rinyálni szeretnék, mert a saját döntésemből közvetítek. A kijelentésemet úgy értsétek, hogy rengetegen abban a hitben élnek, hogy "Áh, csak ott kell ülni a kamera előtt és játszni meg ökörködni". Pedig ez nagyon nem így van. Viszont azt mindenki döntse el maga, hogy meddig képes elmenni a hülyeség határán ill. milyen tartalmat szeretne gyártani. Hiszen ez engem úgysem néz senki. Ez azonban szerintem nem tükrözi valaki tapasztalatát a témában. Nem vagyok egy számtech zseni mégis komolyabb segítség nélkül hoztam össze mindent és erre büszke vagyok még, akkor is ha úgysem néz senki. 

A legeslegfontosabb hozzávalót hagytam a végére, mivel ehhez nincs túl sok hozzáfűznivaló. Ez pedig nem más, mint a szerencse! Igen, szerencsés vagy, ha sikerül kitörnöd a tömegből, mert rengetegen streamelnek érdekes tartalmat – Nem magamra célzok, engem úgyse néz senki – és alul maradnak hiába érdemelnének több figyelmet és sok trash van az élen.

Végezetül, ha tanácsot kérsz valakitől, aki jártasabb a témában és utána szarsz a véleményére és okoskodni kezdesz plusz még képes vagy hozzá vágni, hogy mivel őt kevesen nézik, így tapasztalata sincs, akkor inkább tartsd vissza a levegőt és számolj el háromig. Akinek rossz párkapcsolatai voltak sem feltétlenül tehet róla mégse mondható el, hogy nincs tapasztalata alapvetően a témában. Én a minőségi(bb) perifériákra és tartalomra esküszöm. Ennek fényében nem fogom azt tanácsolni, hogy mindenféle jött-ment oldalról vásárold tele magad ócska dolgokkal csak, mert valakinek így is szerencséje volt és befutott. A tartalmat pedig, mint már említettem mindenki döntse el magának én sem abban kezdtem el okoskodni. Bár az alapokkal ott is relatíve tisztában vagyok. – Ja, bocs. Hiszen engem úgysem néz senki.

[nonquebecoisayul]

Szeptember végén

Mielőtt kimúlik szeptember, gondoltam, írok még egy bejegyzést, csak hogy érezzem, múlik az idő. Mert az valahogy úgy telik, hogy közben észre sem lehet venni. Szinte fogalmam sincs, milyen nap van, amikor reggel felkelek. A hétvégén ugyanúgy a kütyük előtt ülünk, mint hétköznap. Ráadásul itt még a Nap pályája se nagyon változik, minden reggel 6 körül kel és este 6 körül nyugszik, a beesési szög ugyan enyhén módosul, azt a falon és a bútorokon követem. Tébolyító tevékenység.

Lassan hét hónapja úgy élünk, mint a saját nagyszüleim, akik életük alkonyán, megfáradva teljesen érthető módon teszik azt. De ez elképesztően abnormális. Miközben Európa ismét pánikmódra kapcsol, Kanadában is rosszabbodik a helyzet, addig nálunk végre-valahára elindult a görbe lefelé. Szomorú hír, de úgy tűnik, hiába gyilkolta a vírus végig az Amazonas medencéjét rögötön a járvány elején, a nyájimmunitás meg is szűnt mostanra, ismét lezárásokat foganatosítottak Manausban, mert újrafertőződnek az emberek. Kérdezem én, hogy a még mindig nem ismert hatásfokú vakcinákat félévente hogy fogjuk beadatni a világ minden részén...?

Mindeközben lassan félmilliárd állás szűnt meg a világon, Montréal és Québec városa ismét bezár mindent egy hónapra, Madridban is azt tervezik, Melbourne már a második hathetes karanténon van túl. De mégis mi értelme van ennek az egésznek, ha úgyis át kell esnünk a betegségen? Persze a ritmika nem mindegy, látható, ha egyszerre sokan esnek ágynak, akkor nem lesz elég férőhely a kórházakban. De milyen árat fizetünk ezért az egészért...?

Az általam ismert történelem során soha egyetlen állam nem tartotta magát sem képesnek, sem alkalmasnak arra, hogy szembeszálljon a nagybetűs Sorssal. 100 évvel ezelőtt, amikor a spanyolnátha dühöngött, egyetlen háborúvert államapparátus sem gondolta azt, hogy egy ismeretlen vírussal szemben képes lenne tömeges életmentésre. Persze, a tudomány sokat fejlődött - mondatja az unalomig ismételt toposz -, és milliók menthetők meg úgyis, hogy fogalmunk sincs, még mindig vaktában tapogatózunk, milyen hosszú távú mellékhatásai vannak a kórnak.

Világos, hogy az életünket nem tudjuk úgy élni, ahogy márciusig tettük. Érthető az aggodalom, hiszen milliók dőlnek ki mellőlünk. De ha ez a kibecsukósdi, a tervezhetetlenség rémálma elhúzódik, nem milliók, hanem tízmilliók fognak elpusztulni éhségben, kilátástalanságban és háborúban. Ami amúgy a vészesen túlnépesedett Földön még értelmet is nyerne...

Fogalmam sincs, hogy a mostani húszévesek hogy a fészkes fenébe élik meg ezt a takarékot, de nem lehet véletlen, hogy az ő mocorgásuk okozza a második hullámokat sok helyen. Ez a járvány nem fog véget érni holnap, de attól tarthatunk, hogy holnapután sem. Úgy élni, ahogy most élünk, nem látom sok értelmét: március óta nem adtam csókot az Anyósomnak, nem öleltem meg. Én, aki szeretem megérinteni a beszélgetőpartnereimet egy-egy észrevétlen mozdulattal, megőrülök a fizikai kontaktus hiányától. És mindezt attól való félelmünkben, hogy valakit megölök a tapintatommal, az emberségemmel. Ez egy rémálom, egy abszolút rémálom, amely annál tovább tart, minél lassabban engedjük, hogy a természet végrehajtsa kegyetlen kaszálását.

A héten bedurrant a torkom valószínűleg (remélem!) a légkonditól, és napok óta felújítás zajlik a lépcsőházunkban (tűzivízvezeték-csere szintek közötti bontással, fúrással, ütögetéssel), így valószínűleg ez sem segítette ennek a bejegyzésnek az egzaltáltságát. És közel sem támogatom a vírusszkeptikus összeesküvéshívők Waterworld-jellegű táborát, be kell látni, hogy az emberek nem viselik hosszú távon még az észszerű önkéntes börtönt sem. Az amúgy is szétzilálódó világunkban az utolsó dolog, amit fel kellene számolnunk, az a személytől személyhez szóló, élő kommunikáció. Egy internetes videóhívás során - bárhogy erőlködöm - nem tudom megérinteni a másik felet...

#pandémia #társadalom #történelem

[csakcsiga]

Csak azt szeretném megtudni, hogy fogok-e valaha a fasz élvezetesebb oldalán állni?

#nem baj ha nem #de akkor nem erőlködöm