74. epizód
A TÖRTÉNET CÍME: ZSEB ÉS CETLI
1; A zseb és a cetli. Pubé Nagyúr, mintha Amerika kapitány. Hogyan készül egy gyerek?
A ZSEB
- Látják, hölgyeim?- fordítja ki nadrágja bal zsebét Kovács tanár úr azért, hogy bizonyítson. – Látják, üres, tehát nem a levegőbe beszélek. Pontosabban természetesen a levegőbe beszélek, mert hanem lenne levegő körülöttünk, akkor légüres tér lenne, tehát nem terjedne a hang. Vagyis hiába tátognék. A hangszálaim által keltett rezgés nem jutna el a kis füleikhez. De minek is tátognék, hacsak nem éppen levegő után, akár egy partra vetett hal, így valahogy- és a tanár úr ezt is mutatja! És hihetetlen, mennyire élethűen utánozza a partra vetett, fuldokló halat. Ahogy tátog, és minden tátogás után cuppant egyet, ahogy a szeme elüvegesedik, és a halálfélelem kétségbe esését
felváltja a belenyugvás békés üressége. A lányok meg csak bámulják, és még vihogni is elfelejtenek. Szerencsére a tanár úr percnyi tátogás után felhagy
a mutatvánnyal, és visszatér az üres zsebe ismertetéséhez.
- Tehát üres ez a zseb! Pedig! Esküszöm kegyedéknek, hogy ide tettem be
egy héttel ezelőtt, az előadás után. Hogy el ne feledjem, hol is tartottam a
„Bevezetés a gondolkodásba, vagy mibe” stúdiumunkban. Bizony, ide tettem, még meg is tapogattam, és éreztem a cetli vékonyát, amivel mégis elkülönült
eme zseb bélés anyagától. Ide tettem, és most nincs itt. Hogy lehet ez?
- Talán a másik zsebébe tetszett rakni- veti fel a racionális opciót Péter Ágika, a hölgykoszorú legfiatalabb tagja, aki idén érettségizett, ám teljesen érthetetlen és méltatlan módon nem vették fel az Iparművészeti Egyetemre. És a szülei úgy döntöttek, inkább itt tanuljon úri nőnek lenni, mint munka nélkül kallódjon egy évig.
Másik zseb? Hoppá? Kovács tanár úron múló rémület fut át. Mert ha igaza lesz Péter Ágikának, a rézfánfütylülő plüss wombat megalkotójának, akkor oda a
felsejlő koncepció, amire a mai előadását felépíthette volna. A jobb zsebéhez kap, megtapogatja. Kissé megkönnyebbülten egy használt zsebkendőt és a kulcscsomót vesz elő, félrerakja, aztán kifordítja azt a zsebet is. Nincs csalás, nincs ámítás, a kezemet is hiába figyelik, a cetli ott se nincsen. És ezen a gesztus sorozaton már lehet és muszáj is vihogni. Kovács tanár úr meg együtt nevet velük. Vajon megsejtette már, miért jött el az órájára minden diákja? Hogy jobb őt nézni, meg hallhatni, mint jó pár celeb stan upost? Noha a felét se lehet néha érteni, amiről beszél, no de ahogy mondja…
- Nos, mi lehet ebből egy megformálandó gondolat, kedves leányok?
- Hogy a tanár úr eszméletlen feledékeny és szórakozott?- találgat Izaura, akit Kecskés ügyvéd íratott be a felsőfokú úrhölgy nevelőbe, ami, lássuk be újra, igen nemes és önzetlen gesztus volt tőle. Na mert, kérem, örömlányból és utóbb szex call centeres virtuális prostituáltból már hogyne lehetne úri nő? Bár ahogy a szólás mondja: a kurvából lesz a legjobb feleség.
- Na persze, az is jó kiindulás, és ebben a témakörben is nagy izgalmak közepette lehetne kalandozni. Miért vagyok én ennyire feledékeny? Finomabban megközelítve a problémát: szórakozott? A korom miatt? Netán a túlzott mértékű alkohol fogyasztásom következménye? A kettő együtt? Vagy csak simán zseni vagyok? Vagy zseni azért nem vagyok, de annyira elmerülök a saját téveszmés
baromságaimban, hogy minden más, mondhatni hétköznapi gond, feladat, kéznél levő és kézhez álló dolog kiszorul a tudatomból, vagyis elfelejtem? Hogy milyen nap van? Hogy ettem-e már reggelit? Hogy mi a fenéről vartyogtam kis kegyedéknek a múlt héten, és aztán hová tettem azt a cetlit, amire felírtam, mert úgyis elfelejtem? De ha azt is elfelejtem, hogy elfelejtem? Vagy nem felejtem el, de azt elfelejtem, hogy hová tettem a cetlit?
Nos?
Erre a problémára rendszeresítettem a nadrágom bal zsebét. Mint olyat, hölgyeim. Ami tuti. Mindig ott van, ahol, a nadrágom bal felén, felül, uszkve
öt-hét centire az öv alatt. A bal zseb tehát a cetli helye. Mindig ott, soha máshol, véletlenül se máshová. Csakis oda dugandó, és onnan húzandó elő.
Értik, lányok?
- Értjük- csilingel és bong a leányok kórusa.
- Látják?
- Látjuk!
- Látják, hogy nem látják?
- Látjuk, hogy nem látjuk! – és ebből megint hullámzó vihogás támad.
Janka nagysád pedig benéz az előadóterembe a konyhából, de az ajtót csak résnyire nyitva. És látja, hogy ez a vihogás nem rendbontás, hanem a kacagva
tanulás tipikus esete lehet, és úgy döntött, hogy ez bizony jó, így elégedetten
csukta be az ajtót és tért vissza a tízórai kávéja elkészítéséhez sós-vajas kiflivel.
- Nos, hölgyeim. Most, hogy jó kedvűen túljutottunk a látják- nem látják- na látják alapviccen, ideje egy kicsit elkomolyodni és megpróbálni értelmezni a jelenséget. – A tanár úgy néz körül, mint aki jelentkezőre vár. És egy növendék, aki még nem ismeri Kovács urat eléggé, jelentkezik is. – Az a jelenség, hogy nincs is jelenség?
A doci kissé elámul attól, hogy jelentkezett valaki, attól meg még jobban, hogy nem is vetett fel akkora hülyeséget. Jól megbámulja a leendő úri nőt, aki ettől egy kicsi elpirul. – Úgy van, kisasszony! Ez is egy lehetőség.
- És akkor mik vannak még? – kérdezi Izaura, aki viszont nagyon is jól ismeri a
docit.
- Gondolhatja, Izike, hogy számosan adódnak.
- Ja, ja, pont azt saccoltam.
- Megnézünk még egyet?
- Nézzünk! – zúg a leánykórus.
Kovács úr ezzel két keze mutató és hüvelykujjába csippenti a nadrágzsebeit.
Ámbár a jobb oldalit csak a szimmetria kedvéért, hogy ne csüngjön, leffegjen.
- Ehhez azt a kérdést kell feltennünk, mit nevezünk egyáltalán valóságnak.
- Azt a kér üres zsebet?
- Úgy van, Ágika, például. Hát még?
Most áll be a tanácstalan csend, mintha csak matek órán lennének. A lányok egymásra néznek, aztán a docira, szabad a gazda.
- Hát a jelenséget, ami nincs, nemde?
- Ja! A cetlit!
- Például a cetlit, aminek itt kéne lennie, és talán itt is van, csak mi nem látjuk.
Újabb hossz csend után szólal meg egy hallgató: Ne már!
- És ha pedig?
- A láthatatlanná vált cetli?
- Számunkra láthatatlan, kisasszony. Viszont vegye számításba, hogy a mi szemünk csak a három plusz egy dimenzióban működik, úgy mint három dimenziós térben az időt, mint mozgást látva. Ahol az egyhelyben állás is nyilván látszólagos, és csak a mozgás egy privatív esete.
Nos, most ért el a tanát úr abba a szakaszba, amikor kevésbé mulatságos, mint amennyire józanésszel érthetetlen. Zavart tekintetek, üvegessé vált maga elé meredések a válasz erre. Kovács doci most kivételesen észleli a változást, úgy dönt, átmenetileg mondandója tartalmasságát egy kicsit beáldozza az érthetőségnek. – A lényeg az, lányok, hogy az a cetli valahol megvan.
Mind közönségesen: valahogy kisurrant a zsebemből. Ha az utcán, vagy az erdőben, akkor az avar között hányódik, mígnem az első áztató eső péppé nem oldja és így adja vissza testét a földnek. Ha nálam otthon a lakásban, akkor az első nagytakarításnál tán megtalálom. Vagyis tavasszal? - na ez a kilátás ismét halk kuncogásra ingerli a hölgyeket. Hogy ez milyen aranyos tud lenni ez a doci! – Ám mi van akkor, ha a cetli eltűnésének nem ennyire prózai az oka?
Ha őkelme, talán akaratlanul, talán csacska tréfából, netán kalandvágyból, egy
másik valóságba transzformálta magát? Mi van, ha itt a Földön számtalan valóság létezik, egymástól akár milliméteres távolságra, amely valóságok úgy simulnak egymásra, mint a hagyma vagy a káposzta levelei? Apropó, kegyedék tudták, hogy a hagyma a liliom félék családjába tartozik? Tehát ne sértődjenek meg, ha a lovagjuktól a legközelebb egy szép csokor újhagymát kapnak.
No és ha egyenesen liliomot? Mit akarhat az jelenteni? A liliom, hölgyeim, az erény, a tisztaság, a hosszú élet, a királyi nemesség és a hűség ígéretének szimbóluma. Ha tehát liliomot/és vagy hagymát nyújt önök felé a Nagy Ő, az már bizony igen szép és nemes jelentésű ajándék.
És a lányok enyhén eltátott szájjal, megnedvesedett szemmel nézik ezt az igen rosszul öltözött, mindig borostás és kissé mosdatlan palit: ez tényleg tündér aranyos is tud lenni.
No de eddig tartott a közérthetőségnek tett gesztus, Kovács tanár úr úgy dönt, itt az ideje belecsapni a lecsóba.
- Mi van akkor, ha ez a cetli már az a cetli? Mivel odaát van? Úgy hullott ki a zsebemből, hogy átbucskázott a valóság hagyma egyik leveléről a másikba?
Kvázi egy spontán transzformációval. Lehetetlen, azt gondolják?
Hosszú hallgatás után megint Izaura ad a véleményének hangot: AZ HÁT!
- Szóval kegyed úgy véli, kedves Izaura.
- Mivel semmi kedvem megbolondulni.
- Hajaj, drágám, ha az csak kedv és elszánt döntés dolga lenne…
- Mért, nem?
- Nos, folytatódhat a mai beszélgetésünk ilyen irányba is. Legyen ma az?
S lányok megint összenéznek, nekik végül is mindegy, mi mai Kovács féle
stand up egyik mellékes csapongása.
- De szép is lenne, ha csak azon múlna, hogy az ember egy nap felsóhajtana:
ejnye, ma valahogy kedvem támadt megbolondulni.
Némi derültség után Izaura vitatkozik. – Mért, vannak olyan napok!
- Bolondságokat művelni, de nem megbolondulni, kisasszony.
- Vagy tényleg megbolondulni. – És Izaura ezt bizony úgy szólja be, mint aki komolyan mondja, mert tapasztalatból beszél. És akkor Kovács úrról ismét kiderül, valójában empatikus jó tanár, mert rámered a lányra és úgy dönt,
ezt a témát röviden lezárja, inkább visszatér az eltűnt cetlire.
- Nos, akkor a következőt nézzék! Az emelje fel a kezét, akinek még soha az életében nem tűnt el valami tárgya, ráadásul tökéletesen nyomtalanul, egyik pillanatról a másikra! Ráadásul úgy, hogy meg mert volna rá esküdni, tudta, hová tette. Mert emlékszik a helyre és a mozdulatra. Vagy, mert annak a tárgynak mindig ott volt/van a helye, ahol a kézéhez közel lakik. Egy kulcs.
Az például tipikusan hajlamos a nyomtalan feszívódásra. Szemüveg. Kalapács, szeg, varrókészlet, aprócska plüss állat? Zokni, gatya, bugyi, szemétlapát?
Jegygyűrű! Hajaj, az de kínosan megmagyarázhatatlan bír lenni! Anyukám!
Még ebédnél is megvolt, itt ni, az ujjamon, és most…
A tanár úr igazi rémülettel magyarázkodik, mintha (nem létező) felesége előtt állna, és ezzel ismét derültséget érdemel ki, már-már közbe tapsot.
- De hol van? Itt volt! Ide tettem! Egy perce még láttam! Mindig is itt a helye!
És most? Nos, ki nem élt már át ilyesmit?
Persze, hogy mindenki, ehhez kétség nem férhet. A tanár úr felüvölt.
-A manók! – amitől Janka igazgatónő csaknem félrenyeli az utolsó falat kiflit, amit az utolsó korty kávéval kell egy kicsit feláztatni a szájban, lassú, kéjes rágás közben, és ami imígyen csaknem mindig a csúcs, és még akkor is az marad, ha új bögre tejes kávét és még egy kiflit szavaz meg nyelés közben magának. De most kis híján megfullad. Mi ez az üvöltés, hogy manók? És már megint mi ez a kuncogás az úri kisasszonyok körében?
De most tényleg? Kovács doci bölcsész tanár, vagy show man és kabarészínész?
Ám ha a lányok kedvelik… Minden esetre muszáj lesz megint diszkréten, a résnyire nyitott ajtón belesni.
- Vagy koboldok? Esetleg a házi mumus? Nem, nem, ez a csenő manók stílusa.
Hogy megvárják, amíg az ember elfordul, talán még valamivel el is terelik a figyelmét. és hoppá, már nyúlják is le a cuccot. Aztán röhögnek rajtad a térdüket csapkodva, a hátukon hengeredve, a lábukkal rúgkapálva, hogy keresed, és nem találod, hogy nem tudsz kimenni a lakásból, nem tudod felhívni azt, akit akartál,
nem tudod megvarrni, megszegelni, megfőzni, kirakni, berakni vagy megmagyarázni, hogy Lepsénynél még megvolt. –
A lányok nevetnek, és Janka is mosolyog. Ezek a csenő manók tényleg sunyi kis mocskok. Viszont ha nem lopták el a kenyértartóból a második sóskiflit, amíg ő itt leselkedett, akkor mégis csak megeszi azt is, noha nyilvánvaló, hogy az iménti csücsök-érzést egy nap csak egyszer lehet elérni, a többi csak pótlás, unalomig kiüresedett perverzió.
- Hihetünk ebben, lányok?
A maholnap úrinői némi töprengés után úgy döntenek, talán bólogatni kéne.
Nem nagyon, csak amolyan aprókat, mint aki hajlamos lenne hitelt adni az elmondottaknak, de még egy picit bizonytalan. Csakugyan, kinek nem tűnt már így valamije?
- Naná, hogy hihetünk! Különösen mi rétiek, nem? Hiszen körülöttünk amúgy is
úgy tombol a mágia éve óta, hogy számunkra egy apró csoda már nem is meghökkentő, sőt, hétköznapi, a maga érthetetlenségével együtt. No de hová tűnnek akkor ezek a huncutok az elcsent tárgyainkkal? És ha megunták a velük való játszadozást, és hogy röhögjenek a bosszankodásunkon. Valamint úgy döntenek, hogy az ellopott tárgy nem annyira értékes, hogy behajítsák a kincses kamrájukba. Rá a halomra, ahol fém és papírpénzek, gyűrűk, nyakláncok, dugóhúzók, sörnyitók, rugós és kvarc órák, ritkábban toronyórák, autókerekek, féltengelyek, apáca fityulák és kencefice krémes tégelyek, emlékkönyvek, titkos naplók, plüss állatok és döbbenetes mennyiségű szerelmes levelek várakoznak egy kincsvadászra, netán a harmadik, legkisebb királyfira.
Bizony, a szerelmes levelek. Amik egyre ritkábban születnek, ezért már csaknem ritkaságnak számítanak. Még tíz év, és azok is lesznek. A aprónép odaát található csencselő piacán, vagyis a másik világ Vateráján vagyont fog érni egy-egy becses darab.
Mert ha így kérdem, akkor kegyedék is belátják, bizony kiment a szerelmes levél a divatból. A szerelmes levél is. Ugye? Manapság már csak számlát és
hivatalos levelet kap az ember, persze ajánlva, amit a postás csakis akkor hoz ki, ha tudja, hogy nem vagy otthon. És így élveteg gyönyörrel írhatja az értesítést, fáradj be a főpostára, húzzál sorszámot, várjál, bosszankodjál, legyél sík ideg! Ne csak nekem legyen szar, aki napi hat-nyolc órát kutyagolok, a vállamra vetett dög nehéz postás táskával, hanem neked is, te ócska, civil köcsög, akárki is rejtőzzél a sunyi kis címed mögött akármilyen névvel…!
Nehogy már csak én dolgozzak!
És a lányok megint kénytelenek vihogni a docin, amilyen dühbe gurult
a postások nevében.
Janka igazgatónő pedig megvajazta a második óriás sós kiflit, és a gyorsforraló segítségével hozzá tripla adag instant tejes kávét készített. Három az egybent, mert megítélése szerint, ha valami rossz, az akkor már legyen nagyon rossz. Egyszerűen abból a megfontolásból, hogy a nagyon rossznál rosszabb már nem jöhet. Pedig tudhatná már, hogy dehogy nem.
A rossznál lehet mindig rosszabb! Még a halál után is, nemde? Elvégre miért hozta a Teremtő létre azt az intézmény is, ahová belépve fel kell hagyni minden reménnyel?
Janka nagysád, hogy ismét hallja a kislányok kuncogását, magában megállapítja, mégis csak főnyeremény a Kovács tanár úr, noha hetekig vacillált, hogy hívja-e.
Először is azért, mert eléggé csúf ember. Másodszor részeges. Harmadszor, ha igazán belelendül egy adott témába, egész biztos, hogy már ő se érti, amit beszél.
- Zárójelben kell hozzátennem, hogy az igazán kínos ajánlott leveleket bezzeg nem hajlandók ezek a kis manók megcsaklizni, persze a levéllel együtt azt a gondot is, amiről azok értesítenek. Fizetési felszólítás? Idézés, teszem azt válóperes vagy egyéb más polgári peres, netán büntető ügyben? Tájékoztatás munkaviszony megszüntetéséről? Soroljam? Egy frászt sorolom. A szerelmes levelekről volt szó. Az emelje fel a kezét, aki kapott mostanában?
A lányok összenéznek, kar nem lendül magasba. – Ugye? Pedig önök aztán igazán csinos hölgyek. Mert hogy én nem kaptam úgy…harminc éve, de akkor is csak egyet, és azt is tévedésből, mert nem nekem írták,nahát azon nem érdemes m��ltatlankodni. De mit kapnak önök? SMS-t? Emailt? Üzit?
Na de hol van az a papír alapú, kézzel írt sorokhoz? Amiben könnyünkkel áztatott, vérünkkel sűrített tintával esdeklünk mi, sóvárgó férfiak egyetlen megvető pillantásukért.
Vagy amit önök írhatnának kedvesüknek, mint Tatjana Anyeginnek.
„Én írok levelet magának –
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet,
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.”
Puskin: Anyegin, Áprily Lajos fordítása
A szerkesztő
És Kovács tanár úr tényleg szavalja ám, és hibátlanul, és a végét megkönnyezi,
amitől a lányok szabályosan zavarba jönnek, se a tanár úrra, se egymásra nem mernek nézni, mert érzik, ezért most baromira nem lenne ildomos vihogni.
Pedig nagyon kéne!
Mivel ez a levél igen szép, annak ellenére, hogy egy igen rosszul öltözött, általában borostás és enyhén aceton szagú férfiú idézi.
- Ugye, lányok, ugye hogy ugye? Azért régen még a hölgyek is merészeltek érezni, és azt néha ki is mutatni! Ó, áldott romantika!
Izaura kotorász a zsebében, talál egy tiszta papír zsebkendőt, feláll, Kovács docinak viszi, nyújtja.
- Tessék, fújja ki az orrát a tanár úr!
- Köszönöm, kisasszony!
- Nincs mit…
Na és végre ezen már lehet egy kicsit kuncogni. A tanár úr kibontja és harsány, hajókürtszerű trombitálással megszabadul az érzelgősség taknyától. Ezen meg már kacagni muszáj. Doci a lányokkal nevet.
- No de félre a régi szép időket, amikor még a nők: nők voltak, a férfiak pedig férfiak.
Már aki, morogja a konyhában Janka nagysád, a szájában egy körülbelül nyolc centis hosszú vajas kifli darabbal. Hát bizony, ő még emlékezhet azokra az időkre, amikor az udvarló megnyiratkozva, magához képest tiszta ruhában és egy csokor virággal várta a nőt, hátha mégis megjelenik amaz randevún, amit biztosra megbeszéltek, tehát még az sincs kizárva, hogy negyed óra- húsz perc késéssel megérkezik. És akkor be lehet ülni egy presszóba szimpla kávéra és kis három cent konyakra. Hol van az már?! Ó, jaj, igaza van a docinak.
- Térjünk vissza a nagy kérdéshez. Hová tűnnek ilyenkor a csenő manók, koboldok, mumusok, vagy ne adj isten, maga a Lápi Lidérc? Mert itt a Földön nincsenek. És nem, nem az a megoldás a problémára, hogy igen ügyesen rejtőzködnek. Vagy amikor lebuknak, hipnotikus varázst küldenek az ember fejére, és ezért nem emlékszünk aztán semmire. Nem, lányok, nem.
Ők bezzeg ismerik az átjárókat!
Igen, most hiába néznek rám így, kételkedve, és nem először ötlik fel önökben
az a halk kis félelem, Kovács tanár úr nem normális. Nem is csendes őrült, mert be nem áll a szája, de talán, hangsúlyozom, talán nem közveszélyes.
- És ez biztos? – enged meg magának egy ilyen beszólás az egyik növendék.
Különben naná jogos, ha a tanár úr ziccernek ad fel egy labdát. Kovács doci nyájasan fordul a leányhoz. – Kisasszony, bántottam én már magát?
- Azt tetszett mondani, majd a félévi vizsgánál…
- Hű, ez igaz, olyankor csakugyan veszélyes vagyok.
- Jaj, ne!
- De pedig! – ám a tanár úr mosolya mást sejtet. Izaura zárja le ezt a témát,
mégpedig határozottan: Csajok, a Doci normális!
- Köszönöm a bizalmat, Izaura!
- Tudja, hogy régóta ismerősök vagyunk…
- Ó, hogyne! És nagyon is büszke vagyok erre, elhiheti.
Na, ebből születhet aztán a pletyka! Janka igazgató asszony szájában meg is áll a következő öt-nyolc centis falat. Csak nem? Volt kuncsaftja a tanár úr akkoriban?
Amikor Izaura még a szolgalmi soron strichelt? Mert ha igen, az azért egy kicsit kínos lenne. Bár a Docit ismerve szinte kizárt, hogy ő azt a kevés pénzét örömlányokra költötte volna. Amikor abból a Tokaji Borozó számláira is éppen csak tellett.
Na, most a lányok is úgy néznek előbb Izaurára, aztán a Docira, mint akik tudnak, amit tudnak. Izaura is felfogja a veszélyt, ezért kimenti a tanár urat.
- A kisöcsém apukája meg a tanár úr általában egy állópultnál isznak.
- Úgy is van! A Tokajiban. A drága jó Babos úr! Ajaj, őt is de rég nem láttam,
amióta a főállásom odaköt a Csíki erdőhöz. Jó is, hogy felhozta, Izikém, valamelyik nap meglátogatom. Őszintén, Ignác úr kannás bora messze földön a legjobb minőség. No és persze a tablettás bort tudni kell behűteni.
Kérem. Az igen kényes művelet. Az nem lehet túl meleg, már-már langyos, mert akkor rögtön kiadja a nedű azt a jellegzetes patkányméreg ízét. Értik, mintha a „gazdák” direkt mérgezett patkányokat áztatnának a gabona-cukor cefrébe, a villámgyors érlelést megsegítendő. Ámde ha túl hideg, akkor meg a tabletta aromája vész kárba. Lányok, maguk ezt sose tapasztalják ki, de a kannás bor
öt-hét fokon iható.
- Jól mondja a tanár úr- bólogat Péter Ági, ami azért elég meghökkentő információ vele kapcsolatban. Honnan tudja? Lehet, csakugyan nagy művész lesz, ha így folytatja, és ha jövőre mégis csak felveszik az Iparművészeti Egyetemre. Janka nénénk viszont lenyeli a kiflit és közben megint megszállja a kétely, talán mégse kellett volna Kovács urat idehozni bölcsészet-oktatásra.
- Szóval, hölgyeim, hogy ismét visszakanyarodjak a cetli- zseb problematika
megtárgyalásához, ugyebár eljutottunk odáig, hogy igenis van átjárás, mert vannak átjárók más- más földi valóságokba. Amikről még azt se lehet tudni, hogy azok egy másik Föld, esetleg egy egész másik planéta-e. És ha van olyan világ, ahol az öt dimenzió a szemlélet módja? Amihez képest mi a tér-időnkkel nagyjából olyan lények vagyunk, mint amikor mi nézünk egy kétdimenziós
képet? Egy filmet. Fotót. Ahol a mélység csakis puszta illúzió.
Ugye? Ki nem használt már a moziban ülve térlátós szemcsit? És ha lenne egy olyan szemüvegünk, amivel az ötödik dimenziót szlelnénk, mintegy külső szemlélőként a mi mozinkat, amit mi valóságnak hívunk, és el se tudjuk képzelni, hogy a látotton - tapasztalton kívül más is lehet? Beszélni beszélhetünk róla, de az merő, teoretikus vartyogás, mint ez most.
No és az, aki a hatodik dimenzióban is lát? Fel egészen a kilencig. Hű, miféle lények lehetnek ők?
És milyen kár, hogy mi emberek, földi lények ilyen kis nyomik vagyunk, igaz?
Lehet az vigaszunk, hogy halálunk után a Menny és a Pokol, az Odaát az
ötödik dimenzió, vagyis kvázi szemtől szembe az istennel, istenekkel és
az ő arkangyalaival vagy alisteneivel.
A lányok ámulva figyelik docit, ám leginkább azért, mert most mintha úgy szavalna, hogy azt lehet érteni. Vagy ezt se lehet, ez is csak illúzió?
- Tehát igenis vannak átjárók. Számunkra leginkább olyanok, amik egy másik
három plusz egy dimenziós világba nyílnak, pontosabban mi emberek és más földi lények ennyit vagyunk képesek érzékelni, ezért észlelni belőlük.
Persze, ki vagyok én, hogy a macskákról, kutyákról, madarakról, vagy a cetekről nyilatkozzak, ők hogyan látják a világot, mit észlelnek? Sokak szerint a macskák a leggyanúsabbak, a cetek pedig a legrejtélyesebbek. És ami a macskákat illeti, azzal nagyon is egyetértek. Gondoljanak csak bele, szépséges kisasszonyok, egy elkényeztetett házi macska életébe! Mindent lát, mindent megfigyel. A világon semmi hasznot nem hajlandó hajtani. Az egeret a maga szórakoztatására fogja meg, és hosszan kínozza, tehát nem égségből öl. Folytassam? Egyáltalán nem tartom kizártnak azt a csaknem közkeletű vélekedést, hogy a macskák a földönkívüliek kémei immár tíz-tizenötezer éve. És az, hogy ezt a nyilvánvaló tényt senki nem veszi elég komolyan, csak bizonyíték. Az a legkevesebb, hogy átmossák az agyadat, ha komoly tényeket találsz ellenük.
-A tanár urat nem kutyák rabolták el? – kérdez rá az egyik jól értesült, réti növendék. Kovács doci megborzong az emléktől.
- De.
- És az hogy történt?
- Egyszer talán elmesélem.
- Mért nem ma?
- Mára legyen annyi elég, hogy nyilván tévedésből.
- Rabolták el a tanár urat?
- Arról faggattak, hogy értettem én azt a nótát, hogy „Száraz tónak nedves partján”.
- „Döglött béka kuruttyol”?
- Úgy van.
- És ezért rabolták el?
- A kutyavér – denevér sor miatt.
- „Sej-haj, denevér, bennünk van a kutyavér?”
- Úgy van, kisasszony.
- De ezért mért?
- Mondom, tévedésből. Először is, ez egy népdal. Tehát nem én találtam ki.
Másodszor, én aztán nem akartam ezzel üzenni senkinek semmit. Ennek ellenére
egy ember méretű űrcsótány mégis kinyalta a fülemen át az agyamat, aztán
idegekre szedegette, átmosta és visszaöntötte. És a végén, mintha csak iszonyat
berúgtam volna, beleraktak a Gazdag Kábel piros talicskájába és azzal toltak haza. Nos, kisasszony, ez így történt.
- Magának aztán nem unalmas az élete, tanár úr.
- Dehogy nem. Azaz, igaza van, kisasszony, nem unalmas. De nem attól szórakoztató ám, hogy időnként történik velem valami érdekes. A hétköznapok attól még hétköznapok. Mostanság járom az erdőt Bimbó egértől Cser Botondig és vissza, de ebben, hála az égnek, nincsen semmi izgalom. No, amikor fellázadt az erdő Laci bátyánk igen hangos orgánuma miatt! Az nem volt semmi.
De pont azért vagyok ott, hogy az ilyen feszültségeket felleljem és kezeljem.
- És a Csiki Erdő tényleg mágikus királyság lett?
- Annak kiáltotta ki magát…- válaszol Izaura, a bennfentes Doci helyett.
Janka nénénk meg ott áll az ajtó mögött, és azon hezitál, beülhet-e Kovács úr
órájára, a lányokat nem zavarná-e nagyon a jelenléte. Vagy füleljen-e tovább is
itt, a konyhában. Ez lenne a legjobb, ha nem ette volna tele magát és nem lenne
öreg egy órát még ácsorogni. Talán mégis csak be kéne izzítani egy mikrofont
az előadóteremben. Nem ám sumákban, lehallgatós célzattal. Hiszen ami a tanórán történik, az nem lehet titok. Viszont ha már lelógna a plafonról az a térmikrofon, amit még a megnyitó ünnepségre vásárolt, akkor ülhetne bent
a szobájában a fotelben és ott hallgathatná a tanár urat. Na, beszél is majd
Jonatánnal, ha megjön a NAV-ból, hogy hívjanak egy mestert, de azonnal.
Közben, talán lassanként, de legvégül hirtelen felindulásból, Kovács doci úgy döntött, hogy a lányoknak meséli el a történetét. Ami akkor esett meg vele,
amikor a kettős legénybúcsú alkalmával átlépett az Odaát ajtaján, aki mostanában Dezső dagonyája mellett lakik. Átlépett az ajtón, és az igencsak
ittas társaság öt percig hiába hívta, kereste. Nem volt itt, odaát volt.
Pedig nem is egy csenő manónak tetszett meg. Ám öt perc múltán visszatért.
Közben kinőtt a szakálla, és a tarkójáig csimbókosodott le a haja.
Vagyis legkevesebb három hónapot töltött el ott.
Hol, kivel?
Na, ez az, amit még nem mesélt el senkinek.
Mert bizony csaknem úgy tűnt el ő, és került aztán elő, mint a zsebéből az a cetli, amire felírta volt, hogy az elmúlt héten hol is hagyta félbe az okoskodást a „Bevezetés a gondolkodásba, vagy mi” tantárgyból.
O
ZEUSZ ATYJA KRONOSZ
- Hová nyúlkálsz már megint, te kis köcsög?! – dörren Zeuszra az égből egy igen szigorú hang, pont azon a hangon, mint a szigorú, de legalább igazságtalan apa, aki elképedve és máris ingerülten a súlyos csalódástól üvölt a fiára, hogy őt ismét onanizáláson éri. Elfeledkezvén arról, hogy hajdan, boldogult kamasz korában ez neki is az egyik kedvenc szabadidős tevékenysége volt.
A főisten le is dermed. Nem csak a hang erejétől és tónusától, meg a váratlansága miatt, hanem annak tartalmáról. Mintha maga Kronosz üvöltene rá, mármint az atyja szelleme, akit, mint az tudjuk, éppen Zeusz hajított le az alvilágba, mint egy igazi, tőről fakadt pszichopata. Hogy aztán elkezdődhessen az ő főisteni regnálása.
De nem atyja isteni szelleme dörrent rá az égből, hanem Pubé Kapitány az űrbéka leszálló egységéről. Pontosabban nem is Pubé, hanem MIMINK, a csillaghajó mesterséges intelligenciája Pubé hangján. Nincs organikus intelligencia, aki ennyire frappáns leszólást ki bírna találni, különösen akkora nyomás alatt, amikor egy tényleg pszichopata szemétláda éppen kezdi megfojtani szíve szerelmét. Bezzeg Mimink. Aki mintha ismerte volna ama szégyenletes családi sztorit, ami Zeuszt Olümposz trónjára jutatta.
Na most még a főisten se annyira pszichopata, hogy egy másodperc tört részéig meg ne zavarodjon, és el ne kapja két randa, szutykos kezét a Matróna nyakától. És ez elég is Miminknek ahhoz, hogy egy nagyenergiájú, zöld színű lézersugárral fel ne robbantsa, és a következő pillanatban el ne párologtassa Zeusz fejét, a nyaka nagy részével együtt. És egy ilyen barátságtalan attak még egy halhatatlan főisten egészségének is megárt.
Hozzá kell még tenni, hogy a lézersugár zöld színe pedig libafos volt.
És így komolyan és mély tisztelettel kell néznünk Miminkre, hogy váratlan és igen stresszes helyzetekben is mennyire oda tud figyelni a részletekre.
Egy alapvetően pásztorkodással foglalkozó nép főistene eliminálása libafos színű lézerrel, tényleg nem semmi stílusérzékre vall. No de az is igaz, hogy Mimink mögött legkevesebb háromezer év brutális kalózkodás van, az utóbbi négy-öt év teszetoszasága a cégre nagyon nem volt jellemző. Ezért viszont az a baromarcú Szadó a felelős, akit Zeusz éppen az imént herélt ki.
Hát szóval Zeusz a feje és a nyaka nélkül egyetlen panaszszó nélkül alá hanyatlott. A szitakötőszárnyú tündérlányok, alias csíz hölgyek meg csak most kezdtek el sikoltozni, meg össze-vissza futkosni, mint azok a bizonyos mérgezett egerek. És csak percek múltán vették észre, hogy nincs több zöld halálsugár, az égből tehát nem futó-vad céllövő edzést tart valaki, akinek a hatalma az átmenetileg néhai Zeusznál is nagyobb, hanem, sőt, mintha a megmentőjük lenne. Így aztán megálltak a futkosásban, bujdosásban és elkezdtek felfelé tekingetni, mégis ki lehet az a szörnyűséges és hatalmas.
És akkor.
Az égen, egy bárányfelhő alól kibukkanva egy kis ezüstös villanás.
Aztán a villanásból apró pont lett, a pontból valami kavicsszerű izé, abból
meg a leszálló egység. Ami a szitakötő lányok kis falujától nem messze landolt.
És az akkor utáni akkor.
Képzeljék el, ez a fránya Mimink még filmzenét is kreált Pubé ki, illetve
belépőjéhez! És nem is ám valami gagyi zörejeket. Leszállás közben mintha
szélhárfa csilingelne. Földet, azaz Tóth-szigetet érve halk, moll orgonaszó.
Ezzel várta meg, amíg a nők, bátorságukat összeszedve a színe elé vonulnak.
Akkor a zene felemelkedett, a leszálló egység kapuja lassan kinyílott, ahonnan még késő reggeli világosságban is vakító fény ömlött. Így a kilépő egy percig csak sötét, bizonytalanul billegő alak, ám csak addig, amíg leér a rámpán, és kiderül, ki a megmentő.
Pubé kapitány!
Ő léked alá.
A HŐS!
A sztár!
Bal kezében egy játéknak tűnő alumínium pajzs: rajta az epe sárga alapon egy böszme vörös csillag. Na most ennek a pajzsnak a világon semmi haszna, vagy értelme, de Mimink ragaszkodott ehhez is, kell a hősi belépőhöz.
És úgy tűnik, beválik a koreográfia. A csíz hölgyek ámulnak, aztán
sikongatnak, kacagnak, zokognak, táncolnak – pontosabban totyognak a nagy
hasukkal. És a Matróna, igen, maga a Matróna térdel Pubé elé, és a fejét lehajtva, mint aki rá se mer nézni az úrra, annak engedélye nélkül, imígyen szól.
-Ó, uram!
Na, most ebből látszik, hogy ezt a bemondást nem a Mimink ötlötte ki, de azért ez is megteszi.
- Hello, mama! – köszön Pubé vidáman. Ez se a Mimink dumája, de elmegy még ez is. És akkor Pubé kapitány a kezét nyújtja, felsegíti a Matrónát, ne már előtte térdeljen, és megöleli, ami egy igen szép és őszinte gesztus, noha a Matróna hasa, és ez a baromság, ez a játék pajzs eléggé útban van.
És akkor már jönnek ám ki a leszálló egységből a régi hat martalócok, akik már annak idején is Pubé kedvenc pribékjei voltak, amidőn először kötöttek itt ki,
a Tóth-szigeten. Hű, mintha ezer év telt volna el azóta. Pedig talán alig valamivel több, mint kilenc hónap, ha ugyan a csíz nőstények vemhességi ideje is annyi, mint a homo sapienseké. Ami persze aligha valószínű. De hogy jó nagy hasa van ám mindnek, az szemmel látható.
Észre is veszik ám a pribékek, és persze Pubé kapitány is. Lett ám ebből tapogatás, kérdezgetés, kételkedés, örömködés – hogy hát akkor tényleg igaz?
A direkt erre a célra növesztett csíz hím nemi szervek aktív használata és a szitakötő lányok méhe csíz gyermekek születését eredményezheti?
A mindenit!
Így most Pubé kapitány és emberei vélhetik úgy, joggal, hogy hatalmasat cselekedtek: sok ezer év múltán egyesítették a csízséget. És ezzel nem csak a csíz világ, de az univerzum történetének is heroikus figurái lettek.
Hát így aztán el is feledkeztek Zeuszról. Akinek a feje máris kezdett visszanőni.
De nem feledkezett meg erről Mimink. Újra lecsapott tehát a zöld halálsugár.
Viszont Szadó Nagyúr tényleg jó sokáig nem jutott az eszébe senkinek.
Hogy a gyalázatos, a hazug, az alávaló gyilkos ott punnyad a Matróna házában gúzsba kötve, kiherélve, kibelezve és a mája megszaggatva. Pubé meg a pribékek meg nem is sejtették, hogy itt van. Ők annyit tudtak róla, hogy a tengerbe zuhant, és vagy belefulladt, vagy azóta is úszik valahová valahonnan.
No de amikor megtudták.
És amikor értesültek arról is, hogy Szadó minemű minőségben regnált itt
a Tóth szigeten. Hogy kéjúr lett, miután ő is egy hatalmas, kielégíthetetlen hímtagot növesztett! Bizony lehet, jobban járt volna, ha Zeusz martaléka marad…
o
URÁNOSZ HERÉJE
- Na és azt tudtad, hogy Kronosz Uránoszt , az apját herélte ki?
- Hogy mondod, drágám?
- Drágám? Még sose szólítottál drágámnak.
- Még sose voltam négy hónapja a feleséged.
- Azért lettem ma drágám?
- Idős házaspárok, ha már nem annyira szerelmesek, mint inkább csak túlságosan beleszoktak, így hívják egymást.
- Ez…hülyeség - gondol bele Matyi, de nem teljesen biztos benne. Emberi fele megpróbál gyorsan visszaemlékezni, hogy például az ő apja- anyja hogy voltak ezzel. És igaz, például az anyja sokszor mondta a papának: drágám. Feri papa viszont leginkább nem szólalt meg, ha tehette. Tehát valamennyire igaz Töreki Sütemény Ágnes asszony megfigyelése. Ha viszont egy kicsit is igaz, akkor…
- Úgy. Tehát te négy hónap múltán már csak szokod.
- Nem azt mondtam.
- Mert meg se bírod szokni?
- Ezt végképp nem.
- Megszoksz vagy megszöksz, úgy vagy vele?
- Muszáj mindig félreértened?
- Tehát már nem szeretsz.
- Rendben, Matyi, ha ezt akarod hallani, nem szeretlek.
- Már? Vagy soha nem is.
- Soha nem is.
- Akkor mért jöttél hozzám?
- Mert én is szeretek szenvedni, nem csak te.
Matyi sötéten fürkészi Süteményt, komoly képpel viccel-e, és mindjárt jön a csúfondáros mosoly, az a haha, imádlak húzni, te kis hülye féle. De most nem jön. A felesége is csak néz rá, ő meg nézi a feleségét. Te jó ég! Lehet, hogy tényleg vége van a szerelemnek? És ő még csak észre se vette?
Na jó, mindig vannak apró jelek, amitől az ember nyugodtan megsértődhet, ha veszekedni támad kedve. Mint most. És tényleg hihetetlen, hogy mindenen össze lehet veszni, csak egy kis kreatívitás szükséges, no meg némi szorgalom.
Bizony, gyakorlás nélkül a veszekedés se megy, nem csak a kocogás, a huncutkodás vagy a fekvőtámasz. Mert miről is volt szó?
- Én csak kérdeztem, hogy tudtad-e, hogy Kronosz az apját herélte ki, aztán
Zeusz meg kicsinálta Kronoszt, s ezzel megölte az ó időket.
- Nahát, de hogy?! – csapja össze a kezét Süti, és most meg ripacskodik.
Matyi úgy dönt, hiába bőszíti ez a nő, nem reagál, magyaráz.
- Kronosz az idő. Mármint görögül. Kronosz a beteljesült idő, a sorsszerűség, a
kairosz az idő minősége.
Ez az! Most bezzeg ámul a csaj! Mivel nem vette észre, hogy az imént gúglézta meg a szót az okos telefonján. Így jár az, aki nem figyel a férjére, csak bámul ki abból a gyönyörű szép fejéből. Miután a feléig átlapozták ARét legújabb füzetét az ágyban fekve. Hiszen mire másra is lenne jó egy vasárnap reggel, amikor kivételesen se neki, se az asszonynak nem kell valahová rohannia.
Na. Mire jó még egy ilyen vasárnap reggel?
Gyereket csinálni.
De ezt most hagyjuk, maradjunk Kronosznál, aminek a minősége kairosz, ez a minőség bármit is jelentsen.
- Nahát, hirtelen de okos lettél, Matyi!
- Tévedsz, és mindig is okos voltam.
- Úgy érted, benned az égi lény?
- Például úgy is nagyon okos vagyok.
- És szerény.
- Így van, és szerény. Zeusz is annak látszott. Csak sunnyogott az apja
előtt. Amíg nem egy olyan jó kis istenek csatájában szarrá nem verte az ó idők seregeit. Különben ebből is lehetne csinálni egy jó kis MILEHA leágazást.
- Köszönöm, drágám, most már nem hülyén halok meg.
- Nincs mit, drágám.
- No és akartál is ezzel valamit mondani, vagy csak úgy jártál, hogy
egy percre megszállt Kovács doci szelleme?
- Nem szállt meg. Viszont akarok mondani.
- Hallgatlak, drágám.
- Kéne nekem egy fiú.
- Úgy érted, tőlem?
- Mivel másik feleségem nincs és szeretőt még nem tartok…
- Még?
- Ha jól beindul a MILEHA biznisz, annyi pénzem lesz, kilóra is vehetek
néhányat.
-Á, annyira még nem vagy visszataszító, hogy pénzért vegyél nőt magadnak.
- Azt mondod?
- Azt.
- Akkor miért nem szeretsz?
- Ki mondta, hogy nem szeretlek?
- Te.
- Én?! Soha.
- Öt perce sincs.
- Az a szeretőd volt.
- Nincs szeretőm!
- Pedig ő szülhetne neked.
- Az a feleség dolga.
- Szóval én?
- Te.
- Egy olyat, aki majd kiherél?
- Még azt se bánom.
- Na jó. Átgondolom, mit tehetek. – Az asszony kikászálódik a paplan alól, bebújtatja a lábát a jó meleg műszőrme papucsába, és kicaplat a mosdóba.
Matyi nézi a hátát, amíg láthatja, aztán a tekintetét a mennyezetre fordítja.
Amúgy tényleg mi ez a hónapok óta tartó mániája a gyerekkel? Ráérnek.
Igaz, Sütike elmúlt harminc, de az manapság már nem kor a szüléshez.
Bár amit a húga csinált, na, az igen! Az már imponáló bátorság. Mindig is imádta a csajszit. És aki azt jósolja,úgyis megbánják a korai szülést, meg a
házasságot, még gyerek fejjel Benjaminnak, az nem ismeri Bogit.
Lehet, csak őt irigyli?
Á, hogy irigyelné, ez hülyeség. Még ha a nővére lenne, nem a bátyja.
És egy férfiember miért is ácsingózik annyira utód után? Normális ez?
Na, mint hím, még szép, hogy szüntelenül szaporodni akar. Hiszen a szülés
és az utód gondozása extrém kivételektől eltekintve az egész állatvilágban
a nőstény dolga. Ám az is igaz, hogy a homo sapiensnél ez egy idő óta nem így van. Néhány tíz éve? Talán száz? Viszont a halekoknál, már amennyire a halek részei emlékeznek akár erre is, már évezredek óta. Bár a lopótökfejűek civilizációjában bárki bármikor nemet változtathat, szülhet vagy nemzhet, aztán visszaváltozhat, akár némely elvetemültebb űroperában. A halekoknál a nemi szerepek éppen ezért keverednek, a határok szüntelenül mozgásban vannak, ma apának, holnap anyának érezheti magát.
Matyi úgy döntött, ő itt a Földön megmarad férfinak. És kifejezett akarata,
hogy Töreki Sütemény Ágnes legyen a gyermekeik anyja.
Bár ha Sütike változna férfivá, Matyi meg nővé? Na, az milyen lenne?
Mondjuk az ágyban?
Matyi elengedi a fantáziáját, és ugyan miért is szégyellné, hogy bizseregni kezd itt-ott egy-egy bevillanó képzet hatására. Már csak az a kérdés, Sütikének
elővezesse-e ezt a problémát, no, csak teoretikusan, hiszen az asszony nem halek. Aztán elveti az ötletet, mert mérlegelés után úgy dönt, többet kockáztat azzal, mint amennyit nyerhet, ha megtetszene élete szerelmének, hogyha játszásiból is, de legyen ő a férfi. Amikor különben is ő az. És ez sajnos nem játszási.
De már jön is ki a mosdóból, elér a szoba közepéig, ott ránéz.
- Mit is mondtál, mért heréli ki Kronosz az apját?
- Hogy megölje az ó időket.
- De várjál már, nekem úgy rémlik, hogy valami nőért.
- Ja, nyilván valami nő is lehetett a dologban.
- Aha. Egy szerető.
- Vagy több is.
- Ezek ilyenek voltak, ezek az istenek.
- De nekem csak te vagy.
- Akkor…kérsz egy kávét?
- És aztán olvassuk ARét füzetet tovább?
- Naná.
- És aztán vagy közben, esetleg utána nem csinálunk gyereket?
- Mondtam már, drágám, hogy azt megbeszéljük!
0 notes