#kétségbeesve

[idonttalkwithpplhere]

"Miért nem mondtad, hogy a talaj, amin megtanítottál állni, futóhomokból van?"

#november 9. #colleen hoover #szerelem #csalódottság #csalódott #kétségbeesés #kétségbeesve #zavarodottság #kapcsolat #mérgező kapcsolat #emberek #érzések #hazugság #hazug szavak #hazug #átverés #magyar #magyar tumblr #magyar tumblisok #könyvrészlet #könyv

[drakvuf]

Kőgazdag fiatalok 7: Papaszíta, a barbár

Csabi érzi, hogy nem bánt jól mostanában a családdal, ezért szafarira viszi a menyasszonyát és a fogadott fiát.

Aurél figyelmezteti aput, hogy össze fogják szarni a kocsit az állatok. Megérkeznek a helyre, vesznek egy csomó kaját az itt lakóknak, de Csabi azért reménykedik, hogy nem jönnek közel az autóhoz.

Aurél fél a lajhároktól és könyörög Csabinak, hogy húzza fel az ablakot, mert le fogják köpni. Az apja viszont szándékosan lent hagyja.

Ki gondolta volna, hogy belülről lesz összeszarva a kocsi.

Aurél megkérdezi, hogy a tigrisek azok nők-e? Aztán megijed egy strucctól. Leti nagyon jól érzi magát, de zavarja a fiú folyamatos sírása. Meg akarja nézni az elefántokat is, de most Csabi feszül be, mert szerinte le tudják harapni a fejét.

Végül megnézik az elefánt showt, ami nagyon tetszik a lánynak. Felveti, hogy mennyivel jobb dolga lenne egy elefántnak náluk, mint itt. Csabinak is tetszik az ötlet.

Meg akarja venni az egyik elefántot, de a góré látja, hogy egy nímand és nem veszi komolyan.

A faszi azért felajánlja nekik, hogy örökbe fogadhatják az egyiket szimbolikusan.

Leti nagyon örül, hogy van egy saját elefántja, amit nem vihet haza. Aurél is szeretne egy állatot. A főnök egy malackát ajánl neki, mert az oroszlán, amit akar, túl férfias lenne hozzá.

Leti ezután óriáskerekezni akar, de Csabi retteg az ötlettől is. Szegénynek tériszonya van. Nagy nehezen ráveszi magát, hogy a menyasszonyát boldoggá tegye. Igazi hős.

Viszont, ahogy emelkedni kezdenek pánikba esik és kiabálni kezd.

Aurél szándékosan mozgatja a szerkezetet, ami eszkalálja a szitut, de a fiú szerint jogos volt a bosszú, amiért leengedte az ablakot az állatoknak.

Csabi kétségbeesve kiabál segítségért.

Kata és Metta közös programot szervez: elmennek tekerni egyet. De nem ám ki az utcára, mint a prolik, hanem fancy, gazdag testedzésre mennek.

Kata megkérdezi miről beszélt Mettával a jósnő. A nő elárulja, hogy a párkapcsolatáról jósolt és megjegyezte milyen rossz szinglinek lenni, miközben mindenki szerelmes mellette.

Kata szerint nehéz normális pasit találni manapság, szóval átérzi. Neki is csak egy vén fasz jutott.

Metta szereti a magas csávókat és a balkezeseket. Elismeri, hogy nem egyszerű vele, de megéri. Vitatható állítás. Kata kiakad, hogy hogy lehet valakinek a balkezesség a fétise.

Ezután a plasztikai sebészetről beszélgetnek. Metta elmeséli mekkora trauma volt az anyjának a dolog, pedig a mellműtétét támogatta ő is.

Kata érzi, hogy nem normális a plasztikázás, de őt boldoggá teszi. Ő az anyukáját botox partira hordja.

A nagy tekerés után elviszi Filipet házat nézni. Ez itt a kert:

Wishes Ungár Peti nem szeretne a belvároson kívül élni, szóval annyira nem tetszik neki, hogy Kata vidékre hozta, de próbál nyitott maradni. A legnagyobb baja, hogy nem tud étteremből rendelni, a nő szerint ideje privát séfet fogadnia.

Nagyon tetszik Filipnek a konyha, bár Kata megjegyzi, hogy úgysem fogja használni.

Tescos Ungárnak nagyon tetszik, hogy van vezeték nélküli töltő a lakásban. Ki is próbálja.

Kata úgy érzi, hogy ezzel már el is adta a házat, szóval hozza a pezsgőt.

Filip még bizonytalan, de az ingatlanos azt javasolja a fiúnak, hogy aludjon itt pár napot.

PSG Ogli úgy érzi, hogy egy középszerű családi élete van már: ő dolgozik, Viki meg a gyereket neveli.

Vett egy bokszzsákot, hogy Papaszíta felkészítse a meredek szitukra.

A testőr energiaszintje, viszont sokkal magasabb, mint egy olcsó bokszzsáké. Erőlködés nélkül elpusztítja az ellenfelét. Akkorát rúg, hogy a zsák a csillárig repül.

A nagy munka után Olivér törődik kicsit a családdal is.

Egy barátja meghívta őket egy steakhouseba vacsizni. A lány nagyon örül neki. El is szalad készülődni. Addig Olivér kutyázik.

Annyira cuki ez a kutya.

Viszont felmerül a kérdés, hogy ki vigyáz Szimbára, ameddig ők odavannak? Viki szerint Papaszíta a megfelelő ember erre a célra, de Ogli szerint a testőre nem erre való.

A lány erre azt mondja, hogy akkor viszik a kutyát is, de Olivér azt mondja nem lehet ott az állat.

Nem sikerül megegyezni. Itthon maradnak.

Olivér sértődötten elvonul.

Másnap Ogli elviszi a csapatot Lupára, hogy legyen egy kis színük.

Metta bár értékeli a gesztust, de szerinte undi a víz.

Olivér neki esik Aurélnak, amiért már megint papucsban van. Szerinte a zokni+papucs kombó nagyon proli. Továbbá már megint őt utánozza, mert neki is pont ilyen papucsa van.

Katának talpfóbiája van, neki ezért fáj a dolog. Meg szerinte ez egy női papucs.

Ogli megkérdezi a vendégeket, hogy hoztak-e fürdőruhát és bár igen, Mettáék nem akarnak a vízbe menni, mert nem elég tiszta. Olivér természetesen kiakad ezen.

Szandi nem tud azonosulni azzal, hogy már megint egymást marják a résztvevők.

Mindeközben Olivér és Csabi barátnői elkezdtek összemelegedni. Viki bevallja, hogy idegesítő Ogli, de kezelhető. Leti megérti, mert az elején neki is nehéz volt Csabival, de a pénzért megéri. Páros randit akarnak szervezni.

Bedobják az ötletet a srácoknak is, akik egyből fifázni akarnak. Visszafelé sült el a dolog.

Vízisportolni készülnek a fiatalok, amihez mentőmellényt kellene választaniuk.

Szandi azt mondja neki nem kell, mert a szilikon fenntartja. Metta bár nem akart a víz közelébe menni, Papaszíta fogja és bebassza a csónakba.

Kata nyavalyog még egy kicsit a víz minőségén. Azt mondja nem szeretné, ha ráfröcskölne a koszos lötty a plasztikázott arcára és testére.

Végül mindhárom lány és Ungár Peti is a csónakban köt ki. Filip és Metta tovább nyavalyog az undi víz miatt. A nő szerint olyan a tó, mint egy egyszer nézős film: egyszer nézős.

Második körben Ogliék mennek suhanni.

Szandi megkérdezi Papaszítát, aki a stégen maradt, hogy hogy védi meg most Olivért?

A testőr tisztában van az erejével és elismeri, hogy a hullámokkal ő sem bír.

Csabi valamiért papucsban ment pancsolni, ami le is esett menet közben. Azt mondja, hogy ha ezt előre tudta volna a víz közelébe se megy. Nem okos a fiú.

Este Viki és Olivér aludni készül. A lány a kutyát is az ágyba szeretné hozni, de Olivér ettől teljesen kiakad.

Viki nem érti a problémát, de végül Szimbát az ágy előtti kutyaágyba rakja és megbékél a szituval.

Oglinak teljesen elege van a kutyából.

#tv #tv2 #kőgazdag fiatalok #hogyvolt

[nincsessza]

Szerintem még nem éreztem magamat ennyire kétségbeesve pasik terén.

Annyira félek már érzelmeket táplálni valaki felé..

Az utóbbi időben mindig az volt, hogy valaki felkeltette az érdeklődésem, az elején tök érdeklődőek, meg lelkesek..aztán egy idő után érzem, hogy ez alábbhagy. Egyszer csak eltűnnek. És ez szörnyű érzés amúgy.

Ennyire unalmas lennék?

Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy tényleg kurvára igaz, hogy mindenkinek az kell, ami nincs.

Ha kedves vagyok meg figyelmes, az nem kell.

Ha flegma vagyok és vissza se írok általánosságban, na akkor meg megvagytok veszve.

Kurvára elegem van.

[csoori]

Hó emléke

Néha meggondolja magát a tél és havazni kezd, sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne, nem éri meg a holnapot. Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt, bort forralni a kályhán, belelapozni elmúlt levelekbe s úgy nézni vissza az életemre is, mintha nem történt volna meg. Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se, elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért, és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás, óceáni távlatban újra várna – Legjobb ilyenkor elképzelni, hogy sírhatok még elveszett fejem után, ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé szél hajt be orgonákat s az utolsó földi ítélkezésen ott állhatok majd jó társak oldalán könnyű ingben, könnyű kabátban, túl füstön, kocsmákon, temetőkön, egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve, fejemben hó emléke, hó, hó, mintha egy katedrális vakolata hullna csöndben.

— Csoóri Sándor (A tizedik este, 1980)

#csoóri sándor #hó emléke #a tizedik este

[jeghideg-lelek]

Eddig mindig megpróbáltam megmenteni a kapcsolatunkat. Mióta visszaléptem, káosz uralkodik köztünk, ég a világ körülöttünk, mi pedig a tűz közepén állunk. Fogod a kezem. El akarom elengedni. Majd amikor érzem, hogy te is eleresztenél, rászorítok a kezedre. Kétségbeesve várjuk egymástól a szerelmet, miközben mindketten tudjuk, hogy kezdünk belebetegedni.

Nem vagyunk boldogok. Csak ragaszkodunk. Boldogtalanul.

[progarden]

Az ember életében eljön a pont, amikor komolyan szembesül a saját múlandóságával. Kinek hamarabb, kinek később - kinek egyszer, kinek többször is. Ahhoz viszont kellő bölcsességre és kegyelmi állapotra van szükség, hogy a kezdeti pánikon és tagadáson túl szétnézzünk merengve és okos fejünkkel biccentsünk. Minden fellengzősség és tudálékosság nélkül, szelíden. Hát így.

A lélek sötét éjszakája, ahogy Keresztes Szent János, a sokat szenvedett misztikus megírta. A sötétség, ami lemezteleníti a lelket és képessé teszi az igazság befogadására.

Nekem kórházban fekve, műtétre várva jött el ez az éjszaka. Ne kérdezzétek, pontosan miért mentem be. Nem azért írom, hogy okoskodó vagy sajnálkozó kommenteket váltsak ki. Hanem mert az írás nálam a feldolgozás egyik módja - és talán sokakban rezonál, amiről írok.

Hajnalban arra ébredtem a kórteremben, hogy odakint egy nyolcvan körüli, meztelen idős néni bolyong a folyosón. Láthatólag nem tudta, hol van, a mosdót kereste. Az összefüggő beszéd és navigáció képességét elveszítette, de gyanítom, hogy önérzetének annyi szikrája még megmaradt, hogy tudatában legyen szánalomraméltó helyzetének. Elszorult a szívem, ahogy néztem, amint a nővér karon fogja és próbálja a helyes irányba terelni. Úgy beszélt hozzá, mint a gyerekekhez szokás.

És valóban: a kör bezárul. Az ember életében, ha kellően sokáig tart, eljön egy pont, ahol visszatér a csecsemőkor magatehetetlenségéhez. Próbáltam elképzelni a nénit, mint csecsemőt, mint kislányt, mint felnőtt nőt: tele ambíciókkal, vágyakkal, célokkal. Valamikor volt Valaki. Az a valaki még most is ott lehetett benne, megalázva, kétségbeesve.

Vajon így végzem én is? Lemeztelenedve, megfosztva minden méltóságtól? Kétségbeesetten bolyongva? Mi a büdös franc értelme van így az egész életnek, a sok tülekedésnek és szorgoskodásnak?

A kórházban fekve, műtét előtt az ember óhatatlanul elgondolkodik az ilyen dolgokon. Az egész kórházi létben van valami kínos: mintha szégyelned kellene, hogy foglalod itt az ágyat, szívod a levegőt és munkaidőt kell rád pazarolni. Ne tessék haragudni, hogy alkalmatlankodom itt ezzel a kis betegséggel, amibe nem szeretnék még belehalni, ha lehet.

Tested egy feldolgozandó termék a gyárban, karszalagot kapsz és azonosítót. "Ketteske a 311-esben". Idetolnak, odatolnak. Szurkálnak, mérnek, gyógyszereznek. Néha már nem is tudod, hol kezdődik a te tested és hol végződik a külvilág. Minden olyan bizonytalan, a rendszer alkatrészei hol olajozottan, hol rozsdásan csikorogva működnek, bedarálással fenyegetve. Nem egyes emberek gonoszsága miatt - hanem mert ilyen a rendszer. Bedarál nővért, orvost, beteget.

Aztán a műtét után magadhoz térve nézed, ahogy csöpög le az infúzió a karodba, hallgatod a kórházi neszeket. Valahol a nővérek gondtalan csevelye - mintha fényévnyi távolságból hallatszana. Fekszel, kiszolgáltatottan, védtelenül. Milyen törékeny lény is az ember! Egy halom csillagpor és víz. Ami végül semmivé enyészik, bárhogyan is igyekezünk egyben tartani. És mégis: mennyire tudunk ragaszkodni ahhoz, hogy még egy ideig egyben tartsák.

Miután annyit szurkáltak, vágtak és méricskéltek, mint valami objektumot, a kórházban néha rácsodálkozol magadra: jé, ez a rozoga test még az enyém?

A fájdalom persze emlékeztet, hogy igen. Próbálsz ellazulni a fájdalomban, nem kirekeszteni, hanem engedni, hogy megtörténjen. "A fájdalom nem én vagyok." De van az a fájdalom, amikor már cserben hagy minden, amit mindfulnessről meg meditációról tanultál: csak könyörögsz, hogy véget érjen. Pedig a kórházban látod, hogy vannak, akik még nagyobb fájdalmat élnek át: hogyan képes az ember ennyi fájdalmat befogadni? A fenébe a méltósággal: nyüszítesz és remegsz valami narkó után, és áldod a modern orvostudományt, amiért a fájdalomcsillapítók jótékony mámorába szenderít.

De van valami más is a fájdalom mögött, amire a kózházban rádöbbenhet az ember. És ez nem valami new ages bullshit.

"Az imát és a szeretetet abban az órában tanulod meg, amikor az ima lehetetlenné vált és a szíved kővé dermedt," írja Thomas Merton.

Ha figyelsz, akkor rátalálhatsz a csodára. No nem arra gondolok, hogy angyalok jelennek meg látomásaidban. A csoda egészen köznapi jelenségekben mutatkozik meg. Egy emberi szó. Egy együttérző tekintet. Más emberek figyelme. Sorsszövetség fonódik betegek között, akik korábban soha nem látták egymást - őszintébb és hitelesebb emberi kapcsolatok, mint a legtöbb felszínes kapcsolat, amit a mindennapokban oly nagyra becsülünk. Kapcsolódások, amelyek az együtt elviselt egyetemes szenvedés kohójában fogannak.

Megmérettetik a sok cél, ambíció és vágy, aminek bűvkörében éljük az életet. A legtöbb könnyűnek találtatik - de milyen hatalmas súllyal esik latba az őszinte emberi figyelem! Milyen könnyen figyelmen kívül hagyjuk, milyen kevésre becsüljük ebben a mi fogyasztói társadalmunkban - pedig milyen nagy erő ez.

"A képesség hogy teljes figyelmünket adjuk a szenvedőnek, nagyon ritka és nehéz dolog; szinte már csoda," írta Simone Weil, akinél kevesebben tudtak többet figyelemről és szenvedésről. "Szinte mindenki téved, aki azt hiszi, hogy birtokában van e képességnek. A szív melegsége, az impulzivitás és sajnálat nem elég."

A másik ember figyelmén és együttérzésén keresztül tapasztaljuk igazán meg, hogy van valami más - hogy nem elszigetelt, elkülönült egók vagyunk koponyák cellájában raboskodva. Részei vagyunk valami nagyobbnak. A kórterem klausztrofóbiáján túl mindig ott egy tágas, végtelen kék ég.

"Miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik," írja Pilinszky.

(jegyzetek a kórházból)

#kender uthca cannabisztro #drgrpt #drgrptr

[weedamka]

Persze, a nap nagy részében gondolsz rá. Azon kapod magad, hogy merengőn bámulsz magad elé és elképzeled a száját, a haját, az érintését. Már előre elborzaszt a gondolat, hogy este hazamész, és ő nem lesz veled…

Az sem ritka, hogy éjszaka felébredsz, és hiába forgolódsz, nem tudsz elaludni, mert ő nincs ott. Bárcsak ott lenne…

Hiányzik, és kétségbeesve szeretnéd vissza kapni. De nincs rá szükséged. Tudom, hogy azt hiszed, hogy van, pedig nincs.

Nincs szükséged a mosolyára, a testére, a szemére vagy a karjára, hogy boldog legyél. Mert ahhoz, hogy boldog legyél, csak saját magadra van szükséged.

Sok-sok millió ember él ezen a földön, és hidd el, lesz más, találni fogsz mást.

És őszintén?

Olyat fogsz találni, akivel sokkal jobban fogod érezni magad.

Egy olyat, aki nem dob el magától

De most is van egy nagyon fontos személy az életedben: Te. Ott a szív, ami dobog, a tüdő, ami beszívja a friss levegőt, dobol a vér a füledben, mozognak a végtagjaid, erősek a csontjaid.

Nincs másra szükséged. Nem kell másra támaszkodnod, hogy túléld a napot, még akkor is, ha úgy érzed, hogy nélküle belehalsz. Nem fogsz. Harcolsz. Élsz. Napról napra. Ezt kell tenned.

Meg kell tanulnod, hogy egyedül is erős vagy. Teljes vagy. Szép vagy.

Nem kell az ő szeme, hogy rajta keresztül lásd magad, nem kell a megerősítése, hogy tudd képes vagy bármire, nem kell a bátorítása, hogy elhidd okos vagy. Nem kell érezned az ő szívdobbanását, hogy tudd a tiéd is dobog.

Persze, most rossz. Most szenvedsz, és ezt ne vedd könnyedén, hiszen a gyásznak, a szomorúságnak is ideje van. Ne vedd könnyedén, ne hanyagold el. Idővel nem lesz ilyen intenzív, idővel kevésbé leszel szomorú.

Amíg ez megtörténik mosolyogj egyedül. Sírj, tombolj és lélegezz. Ess el, és kelj fel. Tedd azt, amitől jobban érzed magad.

És légy türelmes.

Magaddal.

Egy nap majd megérted, hogy mindezt magadért tetted. És akkor nem hiányzik majd. És akkor már nem gondolsz rá. És akkor rájössz: mindig is megvolt mindened. A boldogságod és a szabadságod.

#oc

[telaviv-delhi]

Ūgyvédem a macskatartás árnyoldalairól:

- Itt nálunk egy kisebb horror zajlott le az elmúlt 20 percben. Erős koppanás az ablakon, anya kinéz, egy kismadár piheg a földön. Nekikoppant az ablaknak. Anya kézbe veszi, a madárka piheg, de magához tér annyira, hogy kivergődje magát anya kezéből. Dolfi tökéletes időzítéssel ér oda, felkiáltok, de már szalad is a madárral. Anya előröl én hátulról szaladok, a madár kétségbeesve csipog. Dolfi átszalad a szomszédba és kéjesen néz rám szájában a madárral. Rohanok a slagért és telibe tolom Dolfit egy erős vízsugárral. Dolfi elrohan, madár marad. Slaggal a kezemben várom, hogy anya átmenekítse a madarat. Anya behozza a nappaliba és tovább locsolom a leselkedő Dolfit. Majd jön az igazi horror: a madár kirepül anya kezéből zárt térben, csapódik-száll ide-oda, én pánikrohamot kapok és sikoltozva, bőgve felrohanok az emeltre, bezárkózom a fürdőszobába és hiperventillálok. Lerogyok a vécére. Hangosan és gyorsan zihlálok. Pár perc múlva csitul a légzésem és beállok a zuhany alá. Anya megnyugtat, hogy kivitte a madarat, aki elrepült. Happy end.

Én, a cinikus: - Hm.... azért én megnézném a Macskák Áldozatainak Szorgosan Gyarapodó Temetőjét friss hantot keresve 👿

Ūgyvédem, 4 befogadott kóbor macska boldogtatan gazdija: - Sajnos van friss hant, múltheti... Jaj és Dettike mindezt a fotelből retetgte végig, a madár neki is csapódott, Detti teljesen kikészülve rettegett a fotelben. Sztem Dolfit óránként fejbe csaphatnám egy lapáttal, akkor se tanulna belőle semmit

#a macskatartás árnyoldalai #járulékos károk #kedvencek temetője

[idonttalkwithpplhere]

#benjamin black #a fekete szemű szőke #gondolatok #negatív #negatív gondolatok #túlgondolás #érzések #fájdalom #félelem #kétségbeesés #kétségbeesve #magyar #magyar tumblr #magyar tumblisok #emberek #könyv #könyvrészlet

[boxispromises]

Egy kézre vágyom

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,

akárcsak én itt, most rád gondolok,

s akármi vagy, versekkel ünnepellek.

Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő

az életek, a szívek alkuján.

És néha, ő, a magányos ődöngő

kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell - nincs kéz a világon

mit így szorítanék, egy kézre vágyom,

az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra,

s mondd, ki lehet, aki e verset írta,

ki az a testvér és neki mi fáj?

[kettenbudapesten]

Rühellem

Kétségbeesve irhatok bármit hisz nem figyeltek, Az emberek rengeteg nehézséget cipelnek. Nemsokára ledobom terheim, hogy újra én is pihenjek, Ti semmit sem látva inkább csak siettek. Hogy adhatnék egyedül elég erőt hitemnek? Megnyilnék és elmondanék mindent, de ti is csak pihentek. Rengeteg dolog látványosan megvisel, Rossz dolgokon jobb napokon átviszel. Amint eltunsz fülembe már újra csilingel, A rohamok, rosszullétek félek így te is csak szétesel. Rossz érzés így inkább megküzdök az összes tövissel, Lelkemet kéne mostmar kibékítenem eszemmel. Egyre nehezebb, sőt már úgy érzem feladom, Mit ér bármilyen dolog ha én egyáltalán nem akarom? Nem akarok semmit már csak a halálom bevallom, Szeretteimnek minden jó dolgomat átadom. De már ez is kevés nincs már több bennem, saját magamat álltatom, Mindenkit csak biztatok pedig saját magam ki nem állhatom.

~Saját~

#poetry #poem #hungary #magyar tumblr #magyar #magyar vers #sajat vers #sajat iras

[jeghideg-lelek]

Háború utáni csend.

Melletted fekve nem gondoltam már semmire. Szembe fordulsz velem és olyan szorosan öleltél magadhoz, mint még soha. Kapaszkodunk egymásba. Ajkaink összenyomódva találnak békét. Homlokcsók. Még szorosabb ölelés.

Soha életemben nem láttalak ennyire kétségbeesve, hogy elveszítesz-e. Tincseim közé fúrod a kezed és mégközelebb vonsz magadhoz. Testünk és lelkünk is összeforrt.

-Sajnálok mindent, amit elcsesztem.-szóltam halkan.

-Engem már nem érdekel.

-Bocsáss meg nekem kérlek.

Nem szólsz, csak feljebb emeled a fejed és a hátamat kezded simogatni. Haragszol, tudom.

-Szükségem van rád.-suttogom és mellkasodba fúrom arcom. Megnyugtatsz. Szíved verése lelassul. Megcsókolsz.

Hiányoztál.

[grave-ofthe-fireflies]

Másként

De lennék valaki aki nem én,

Ez a test sem az enyém.

Hol a lány aki imádta a naplementét?

Ki játszott vele így bolondként?

Túl sok átverés.

Ez mind édeskevés.

Másnak,

Ő inkább elmúlásnak.

Sosem leszek az a lány aki egykor,

Az én lelkem kóbor.

Lila szín helyett fekete.

Oly kétségbeesve.

Keress magának nyugalmat.

De hiszen ebben a testben nem találhat.

Remélem egyszer valamikor,

Teliholdkor.

Megbocsájt majd magának.

[keresztyandras]

Megindult az egyházak vagyonszerző versenye Ambrus Balázs Index Egy tavaly év végén elfogadott törvénymódosításnak ezekben a hetekben érik be a gyümölcse. Sorra érkeznek az önkormányzatokhoz az igénybejelentések, amelyekben az -egyházak jelzik, melyik önkormányzati tulajdonú ingatlant szeretnék maguknak. Bár az ügyben nincs túl nagy mozgásterük, a polgármesterek kétségbeesve keresik a…

View On WordPress

#iskolák #Vallási intézmények

[progarden]

Az ember életében eljön a pont, amikor komolyan szembesül a saját múlandóságával. Kinek hamarabb, kinek később - kinek egyszer, kinek többször is. Ahhoz viszont kellő bölcsességre és kegyelmi állapotra van szükség, hogy a kezdeti pánikon és tagadáson túl szétnézzünk merengve és okos fejünkkel biccentsünk. Minden fellengzősség és tudálékosság nélkül, szelíden. Hát így.

A lélek sötét éjszakája, ahogy Keresztes Szent János, a sokat szenvedett misztikus megírta. A sötétség, ami lemezteleníti a lelket és képessé teszi az igazság befogadására.

Nekem kórházban fekve, műtétre várva jött el ez az éjszaka. Ne kérdezzétek, pontosan miért mentem be. Nem azért írom, hogy okoskodó vagy sajnálkozó kommenteket váltsak ki. Hanem mert az írás nálam a feldolgozás egyik módja - és talán sokakban rezonál, amiről írok.

Hajnalban arra ébredtem a kórteremben, hogy odakint egy nyolcvan körüli, meztelen idős néni bolyong a folyosón. Láthatólag nem tudta, hol van, a mosdót kereste. Az összefüggő beszéd és navigáció képességét elveszítette, de gyanítom, hogy önérzetének annyi szikrája még megmaradt, hogy tudatában legyen szánalomraméltó helyzetének. Elszorult a szívem, ahogy néztem, amint a nővér karon fogja és próbálja a helyes irányba terelni. Úgy beszélt hozzá, mint a gyerekekhez szokás.

És valóban: a kör bezárul. Az ember életében, ha kellően sokáig tart, eljön egy pont, ahol visszatér a csecsemőkor magatehetetlenségéhez. Próbáltam elképzelni a nénit, mint csecsemőt, mint kislányt, mint felnőtt nőt: tele ambíciókkal, vágyakkal, célokkal. Valamikor volt Valaki. Az a valaki még most is ott lehetett benne, megalázva, kétségbeesve.

Vajon így végzem én is? Lemeztelenedve, megfosztva minden méltóságtól? Kétségbeesetten bolyongva? Mi a büdös franc értelme van így az egész életnek, a sok tülekedésnek és szorgoskodásnak?

A kórházban fekve, műtét előtt az ember óhatatlanul elgondolkodik az ilyen dolgokon. Az egész kórházi létben van valami kínos: mintha szégyelned kellene, hogy foglalod itt az ágyat, szívod a levegőt és munkaidőt kell rád pazarolni. Ne tessék haragudni, hogy alkalmatlankodom itt ezzel a kis betegséggel, amibe nem szeretnék még belehalni, ha lehet.

Tested egy feldolgozandó termék a gyárban, karszalagot kapsz és azonosítót. "Ketteske a 311-esben". Idetolnak, odatolnak. Szurkálnak, mérnek, gyógyszereznek. Néha már nem is tudod, hol kezdődik a te tested és hol végződik a külvilág. Minden olyan bizonytalan, a rendszer alkatrészei hol olajozottan, hol rozsdásan csikorogva működnek, bedarálással fenyegetve. Nem egyes emberek gonoszsága miatt - hanem mert ilyen a rendszer. Bedarál nővért, orvost, beteget.

Aztán a műtét után magadhoz térve nézed, ahogy csöpög le az infúzió a karodba, hallgatod a kórházi neszeket. Valahol a nővérek gondtalan csevelye - mintha fényévnyi távolságból hallatszana. Fekszel, kiszolgáltatottan, védtelenül. Milyen törékeny lény is az ember! Egy halom csillagpor és víz. Ami végül semmivé enyészik, bárhogyan is igyekezünk egyben tartani. És mégis: mennyire tudunk ragaszkodni ahhoz, hogy még egy ideig egyben tartsák.

Miután annyit szurkáltak, vágtak és méricskéltek, mint valami objektumot, a kórházban néha rácsodálkozol magadra: jé, ez a rozoga test még az enyém?

A fájdalom persze emlékeztet, hogy igen. Próbálsz ellazulni a fájdalomban, nem kirekeszteni, hanem engedni, hogy megtörténjen. "A fájdalom nem én vagyok." De van az a fájdalom, amikor már cserben hagy minden, amit mindfulnessről meg meditációról tanultál: csak könyörögsz, hogy véget érjen. Pedig a kórházban látod, hogy vannak, akik még nagyobb fájdalmat élnek át: hogyan képes az ember ennyi fájdalmat befogadni? A fenébe a méltósággal: nyüszítesz és remegsz valami narkó után, és áldod a modern orvostudományt, amiért a fájdalomcsillapítók jótékony mámorába szenderít.

De van valami más is a fájdalom mögött, amire a kózházban rádöbbenhet az ember. És ez nem valami new ages bullshit.

"Az imát és a szeretetet abban az órában tanulod meg, amikor az ima lehetetlenné vált és a szíved kővé dermedt," írja Thomas Merton.

Ha figyelsz, akkor rátalálhatsz a csodára. No nem arra gondolok, hogy angyalok jelennek meg látomásaidban. A csoda egészen köznapi jelenségekben mutatkozik meg. Egy emberi szó. Egy együttérző tekintet. Más emberek figyelme. Sorsszövetség fonódik betegek között, akik korábban soha nem látták egymást - őszintébb és hitelesebb emberi kapcsolatok, mint a legtöbb felszínes kapcsolat, amit a mindennapokban oly nagyra becsülünk. Kapcsolódások, amelyek az együtt elviselt egyetemes szenvedés kohójában fogannak.

Megmérettetik a sok cél, ambíció és vágy, aminek bűvkörében éljük az életet. A legtöbb könnyűnek találtatik - de milyen hatalmas súllyal esik latba az őszinte emberi figyelem! Milyen könnyen figyelmen kívül hagyjuk, milyen kevésre becsüljük ebben a mi fogyasztói társadalmunkban - pedig milyen nagy erő ez.

"A képesség hogy teljes figyelmünket adjuk a szenvedőnek, nagyon ritka és nehéz dolog; szinte már csoda," írta Simone Weil, akinél kevesebben tudtak többet figyelemről és szenvedésről. "Szinte mindenki téved, aki azt hiszi, hogy birtokában van e képességnek. A szív melegsége, az impulzivitás és sajnálat nem elég."

A másik ember figyelmén és együttérzésén keresztül tapasztaljuk igazán meg, hogy van valami más - hogy nem elszigetelt, elkülönült egók vagyunk koponyák cellájában raboskodva. Részei vagyunk valami nagyobbnak. A kórterem klausztrofóbiáján túl mindig ott egy tágas, végtelen kék ég.

"Miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik," írja Pilinszky.

(jegyzetek a kórházból)

[remennyel-almodom]

A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?

Wass Albert - Te és a világ