#kényszerbetegség

[balazskisswriter]

VALLOMÁS; avagy mi van az írással meg velem:

Sokat gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e ezt, aztán később azon, mikor. De most már eljött az ideje.

Annak az okai, hogy miért álltam le a Keltike, a lázadó c. regényem írásával, és hogy miért nem kezdtem el a Koi Klubot, eléggé szerteágazóak. Viszont most leginkább az, hogy OCD-s vagyok, vagyis kényszerbeteg, és ez a szörnyeteg úgy elhatalmasodott rajtam, hogy nemcsak a kreativitást, hanem a normális életet is elvette tőlem (remélhetőleg csak egy kis időre).

Persze amennyire drámaian hangzik, annyira kezelhető dologról van szó, hiszen vannak módszerek az OCD kordában tartására. Ezért választottam a gyógyszer és a terápia együttes erejét.

Ennek a posztnak viszont nemcsak az a célja, hogy "coming outoljak" a kényszerbetegségemről, hanem az is, hogy felhívjam a figyelmet arra, mennyire fontos odafigyelni a mentális egészségre. Nem mindenki olyan, hogy csak "divatból" öndiagnosztizál, van bőven, akinek komoly szenvedést okoz a zavara, betegsége. Nekik orvosokra, gyógyszerre, terápiára és egy támogató közegre van szükségük.

Egyszer majd újra írni fogok (mint a hozzám hasonlóan OCD-s John Green), de most ezen a rögös terápiás úton kell elindulnom.

Ha valakit mélyebben érdekel a kényszerbetegség, annak Attis összefoglaló videóját ajánlom a témában:

#ocdmonster #starvethemonster #Youtube

[onmarcangolo]

10 Ijesztő személyiségzavar, ami gyakoribb, mint hinnéd 0:33 #10 - Kényszerbetegség 2:07 #9 - Szociopátia 3:12 #8 - Nárcisszizmus 4:25 #7 - Paranoia 5:33 #6 - Skizoid személyiségzavar 6:42 #5 - Hisztéria 8:01 #4 - Skizotíp személyiségzavar 8:50 #3 - Elkerülő személyiségzavar 9:27 #2 - Dependens személyiségzavar 10:06 #1 - Borderline

#youtube #pszichológia #személyiségzavar #viselkedés #viselkedésterápia #terápia #therapy

[wmmusicacademy-blog]

Music Mentál – A felszín alatt: előadók mentális zavarokkal

Noha a mentális egészség megőrzésének fontosságáról egyre több szó esik, nem biztos, hogy tisztában vagyunk azzal, mennyire közeli és sürgető problémát jelent annak hiánya. Legyen szó független előadókról vagy a világ leghíresebb előadóiról, életbevágó napirenden tartani a témát. Mutatunk tíz ismert előadót, akik felvették a harcot a mentális betegségeikkel.

A brit Help Musicians jótékonysági szervezet tavalyi felméréséből kiderül, hogy tízből kilenc zenész mentális egészsége romlott érzhetően a koronavírus egyetlen éve alatt. A felmérés alanya 700 angol zenész volt, akiknek döbbenetesen nagy része, 96 százalékuk vallotta be, hogy általánosságban véve szoronganak a megélhetésük miatt. 51 százalékuk közölte, hogy éppen akkor semmiféle jövedelmük nem volt a munkájukból, illetve 24 százalékuk fontolgatta, hogy a pandémia és a Brexit miatt fel fognak hagyni a zenéléssel. Mindez akár táptalaj is lehet komoly mentális sérülések, zavarok és betegségek kialakulásához.

Nem kell azonban egy világjárvány vagy gazdasági válság ahhoz, hogy a mentális egészség zavarairól és a zeneipar kapcsolódó kérdéseiről időszerű legyen beszélni. Egy korábbi cikkükben mi is írtunk arról, hogy egy 2018-ban készített felmérés alapján a zenészeket sokkal nagyobb arányban érintik ezek a kérdések, mint összességében a felnőtt lakosságot. Ha még jobban a problémák mélyére ásunk, fel kell ismernünk, hogy már a 21. század társadalmi-technológiai viszonyai is óriási kihívás elé állítanak minket: itt írtunk részletesen a közösségi média és a mentálhigiéné ellentmondásos kapcsolatáról. A mentális problémák és a zeneipar előadókra, zeneipari szakemberekre gyakorolt folyamatos nyomása óhatatlanul kéz a kézben járnak. Most összegyűjtöttünk tíz világhírű, mentális zavarokkal küzdő előadót, akiknek a történetei jól bizonyítják, hogy kellő odafigyelés hiányában a szakma legjobbjai is komoly bajba kerülhetnek.

Ed Sheeran

Az angol énekes bevallottan szorongással (társas fóbiával, más nevén szociális szorongásos zavarral) küzd. Tudatában van annak, hogy a foglalkozása miatt éppen a nagy tömegek között kellene állnia a sarat, de állítása szerint nincs mit tenni: a nagy tömegben eluralkodik rajta a félelem és a szorongás, egészen egyszerűen nem tud emiatt nagy tömegben tartózkodni.

Bebe Rexha

Bebe Rexha 2019-ben vallott színt arról a közösségi médiáján, hogy bipoláris személyiségzavara van. „Sokáig nem értettem, miért érzem magam annyira rosszul” – mesélte az énekesnő, aki sokszor a házát sem akarta elhagyni, nem érezte magát jól társaságban, álmatlan éjszakái voltak és alkotni sem volt képes. A diagnózis sokat segített neki abban, hogy megtanulja kezelni a helyzetet. Ariana Grande

2017-ben egy merénylő huszonkét ember életét oltotta ki az énekesnő 2017-es manchesteri fellépésén. A tragédia érthető módon poszttaumás stressz szindrómát okozott a sztárnak. Grande sokáig nem szólalt meg a történtek után, később pedig azt nyilatkozta, hogy nem tudja hogyan tud majd valaha is sírás nélkül beszélni erről. 2021-ben már határozottan szólalt fel a mentálhigiéné ápolásának fontosságáról: „A gyógyulás nem lineáris, nem egyenes irányú, gyors, és kicsit sem könnyű, de meg kell próbálnunk dolgozni rajta a lehető legegészségesebb és legbékésebb módon”.

Camila Cabello

A Fifth Harmony után szólókarrierre váltó énekesnőnek OCD-je, azaz obszesszív-kompulzív zavara, más néven kényszerbetegsége van. Ez az általános népesség mintegy 2-3 százalékát érinti, a depresszió mellett az egyik leggyakoribb mentális rendellenességnek tartják. Cabellónak elmondása szerint stresszhelyzetben jön elő a zavar, de mióta diagnosztizálták, sokkal hatékonyabban tudja kezelni, mint azelőtt. Demi Lovato

Akárcsak Bebe Rexhának, a Disney-sztárból popikonná avanzsált énekesnőnek is bipoláris személyiségzavara van. Lovato ugyanakkor a drog- és alkoholfüggőséggel is szembenézett a karrierje során, amelyek kis híján az életébe kerültek. Ehhez étkezési zavarok és bulimia is társult – erről a néhány évvel ezelőtt debütál Simply Complicated című dokumentumfilmben mesélt részletesen.

Alanis Morisette

A szülés utáni depresszió a kismamák több mint 10 százalékát érinti, ráadásul az apukákat is érintheti. Ezt élte át 2019-ben, harmadik gyermeke születése után a Grammy-díjas énekesnő, Alanis Morisette is. A depressziót és a szorongást többek között alvászavar, zavartság és fizikai fájdalom is nehezítette meg a számára. A sztár a weboldalán osztotta meg a követőivel az ezzel kapcsolatos tapasztalatait.

Olly Alexander

Az étkezési zavarok, a bulimia korántsem csak nőkre lehet veszélyes. A Years & Years énekesének életét sokáig megnehezítették ezek a súlyos zavarok, amelyek a depresszióval együtt a lelki szenvedés fizikai megnyilvánulásáig, önsértésig, szuicid gondolatokig fajultak. A Stonewall egyesület adatai alapján a nem heteronormatív személyek 44 százalékában merülnek fel öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok – ez az adat a heteroszexuálisok körében átlagosan jóval kevesebb, 26 százalék.

Ellie Goulding A sztár 2017-ben mesélt részletesen arról a Well +Good magazinnak, hogy rendszeresen pánikrohamok gyötörték. Ez érzelmileg és testileg is kimerítették őt, de mielőtt szembenézett a dologgal, gyakorta stresszelt és szorongott a koncertek előtt, attól tartva, hogy a fellépés közben tör rá egy roham – ezek azóta sem múltak el teljesen, ám már nem bénítják le őt úgy, mint azelőtt.

Bruce Springsteen

A zenész 2018-ban árulta el az Esquire magazinnak, hogy az ingadozó érzelmi állapota és két súlyos összeomlás miatt hosszú időn keresztül gyógyszeres kezelésre szorult. Szerinte mindez családi örökség, hiszen nemcsak ő küzdött komoly mentális problémákkal: az édesapját idősebb korában paranoid skizofréniával diagnosztizálták. Elárulta, hogy emiatt különösen odafigyel a gyerekei mentális egészségére, akik eddig szerencsésen megúszták a dolgot.

Lady Gaga

Akárcsak Ariana Grande, Lady Gaga is poszttaumás stressz szindrómával küzd, erről egy nyílt levélben fejtette ki a gondolatait a Born This Way Foundation oldalán. A sztárt hosszú évek óta gyötrő krónikus fájdalom okait kereste, mielőtt diagnosztizálták volna. Ma már vállalja az állapotát, és nem győzi hangsúlyozni, hogy már csak a megelőzés érdekében is nagyon fontos beszélni a problémáinkról: „Azt hiszem, a titkolózás csak még betegebbé tesz minket” – mondta el a 2018-as Global Changemakers-díj átvétele közben.

Eltörölni a stigmát

„Nem köhög, nem sántít, nincs eltörve semmije, mégis szenved, fájdalommal él, vagyis akinek pszichiátriai problémája van, az az orvostudomány jelenlegi állása szerint ugyanúgy beteg.” A Mindennapi Pszichológia nemrégiben megjelent cikke szerint idehaza még mindig megbélyegzéssel fordulnak a mentális zavarokkal élők felé. Olvasd el Leindler Milán írását.

Csak ha érdekel

Kövesd a pszichológus podcastját, melynek egyik frissebb epizódjában Sima Nóra énekesnő mesél nyíltan a bántalmazó kapcsolatáról, evészavaráról, borderline személyiségzavaráról, valamint az ezekből való küzdelmes felépülésről. A pszichológiáról, önismeretről és egészségről szóló podcastot a YouTube-on is követheted. A Csak ha érdekel Instagram- és Facebook-oldalai.

Bárki bajba kerülhet

Segítségre van szükséged? Ismerd meg a WMMD Music Mentál oldalát, amely a hazai zeneipari szereplők (front- és háttérmunkásokat beleértve) és a segítő szakma résztvevői számára jött létre. Itt bármilyen lelki-mentális jellegű problémával megkeresheted a számodra megfelelő segítő szakembert. A kezdeményezésről a Dalszerző.hu is írt, a cikket ide kattintva tudod elolvasni.

#mentálisegészség #mentalhealth #musicmentál #wmmd #zeneipar

[feherangela]

Amire az OCD-vel kapcsolatban jutottam

Az agykontrollra azt mondják, működhet. De ez az én átiratomban csak annyit tesz, hogy mindig koncentrálnod kell az adott ponton, hogy kilökd az agyadból. Gyógyszerrel ha megakadsz valamiben, könnyebb elengedni úgymond magától. Gyógyszer nélkül pedig ha megfelelő - én úgy mondom számomra optimális környezetben vagyok - akkor maga a megakadás sem jön létre, nem keletkezik kritikus helyzet, kritikus pont, amin agyalni kéne. Olyankor olyan vagyok, mint a többi ember, de számomra olyan, mintha lebegnék a felhőkben. földöntúli súlytalanság, könnyebbség. És alkohol sem kell hozzá, csak megfelelő társaság, esemény, bármi, ahol biztonságban érzed magad az adott emberekkel. Az én kutatásaim szerint az OCD az ősbiztonságérzet elvesztéséhez kapcsolódik. Tehát a biztonság érzete adja vissza.

Ami egyrészt ez, másrészt a víz, ami a kényszeres kézmosáshoz, hosszú zuhanyzásokhoz köthető. A víz alatt biztonságban érezzük magunkat, mert az anyaméhben is vízben voltunk. A vízzel akarjuk lemosni magunkról azt a mocskot, ami nincs rajtunk, amit magunkra képzelünk, hogy mások által ránk került, és ez nem is konkrétan fizikai koszt jelent. Biztonságban akarunk lenni ettől a kosztól, az emberi gonoszságtól, butaságtól stb. Nem hiszem, hogy aki OCD-s, az ne lenne aspergeres is, vagyis több autisztikus vonással rendelkezik, mint az átlagember. És a gonoszság, meg a negatív dolgok olyasmik, amiket egy autista megérez. Az a véleményem, hogy nem el kéne nyomni, hanem végülis ki kéne szolgálni, ahogy egyesek használják itt ezt a kifejezést. A vízhez van közünk, ezért szerintem ehhez kéne közelednünk és nem csak kézmosás formájában. Persze nem lehet mindenki tengerbiológus, de szerintem növelni kéne a vízzel való kapcsolatunkat hobbi szinten. Nem kötelező úszás formájában. Bár tudom, hogy elég szűkösek a lehetőségek. És sellők sem vagyunk, hogy kiélhessük magunkat a Balatonban. Vonzódunk a vízhez, ez persze abnormális-nak tűnik. Ugyanakkor teljesen normális, ha életünk első 9 hónapját tekintjük.

A kényszerek - a pakolgatás és az agyalás is, mind a biztonságérzetünket szolgálják. Lehet itt a hibás agyműködésre mutogatni, de szerintem ez egy nagyon egyszerű lelki probléma: "csupán" az ősbiztonságérzet elvesztése. Amit valószínűleg valamilyen anyával kapcsolatos trauma okoz. Visszacsinálni nem lehet. Nem feltétlenül abban a pillanatban jön elő (a gondolatok, meg a kényszercselekvések). Ezeket később bizonyos túlkritikusnak vélt történések hozhatják felszínre. (Ahogy esetemben is: a trauma 3 éves koromban, az esemény 11 éves koromban történt.)

A folyamatos biztonságérzethez folyamatos optimális körülmények kellenének, valószínűleg több oldalról is, de egyetlen oldalról is már nagyban javítaná a helyzetet pl. kolis szobatársak, párkapcsolat, baráti kör... Még egy barátot is nehéz találni, nemhogy egy egész társaságot, ráadásul minden tagját egyetlen városban...

Szóval ezért marad nekünk a gyógyszer. Amibe én sosem nyugszom bele. Ezért azóta is próbálom szeretni az életet, anélkül is, hogy az agyam termelné azt a sz@rt, amit nem termel... Ezért próbálkozok egy ideje a B vitaminnal, amiből feltehetően sokkal nagyobb adag kellene. Találtam egy jó kis tablettát múltkor a drogériában: Wörishofener Nervenpflege. Van benne mindenféle gyógynövény. Ez nem igazán a boldogsághormon-termelésre hat, de jobb, mint a semmi. Ahhoz elég, hogy az ember tudjon létezni, de a kényszergondolatok felét és a kattanásokat nem tudja enyhíteni. Lásd kilincsrángatás, elzárt gáz, villany stb ellenőrzése, dolgok rendezgetése...

Ezek akkor enyhébbek, ha valaki más(ok) is jelen van(nak). Egyrészt biztonságérzet, másrészt a ránk eső felelősség egy része áttevődik a másikra, így könnyebb elviselni. Ez az a rész, amire azt mondják, hogy nálunk túlműködik: a félelemérzet, aggódás mások miatt. A működésünk alapja az érzés, nem a racionalitás. Nekem a számolás sem szokott működni, tovább rángatom a kilincset, vagy tovább mosom magam ugyanazzal a mozdulattal. Maximum érzésre tudom magamtól abbahagyni, némi önkontrollal - a mosást, a rángatást csak bivalyerős önkontrollal, de utána fél óráig azon agyalok, hogy meg vannak-e az agyamban a mozdulatok és tényleg bezártam-e - jól. Gyógyszerrel is ugyanolyan nehezen hagytam ott az ajtókilincseket és a gázt, mint anélkül.

Vajon azt akarja-e ez az egész jelenteni, hogy egész életünkben mások segítségére szorulunk valamilyen szinten és ha nincs segítségünk, akkor a napunk nagy része ádozattá válik a létezés oltárán?

A probléma egyszerű, mégis összetett. Egyetlen érzés (érzéshiány), mennyi mindent generál. Viszzatérve az agykontrollra: én úgy hívom átverni a saját agyunkat. Ez a válasz? Nyomjunk el mindent, ami érzésekkel kapcsolatos, ebben a mai világban ugyebár, váljon egy ajtózárás is ösztönössé, reflexszé - nem mintha régen egyáltalán az ősembernek be kellett volna zárnia az ajtaját, de hát a jónépek egy idő után elkezdtek lopni... Érzések... ahogy egy autista üvölt, ha neki nem tetsző ember lép be a szobába... Vajon nem ősi, elemi érzéseink vannak-e bennünk felerősödöttebben, mint normális embertársainkban? Lehetséges-e, hogy ez nem deficit, hanem extra plusz, ami csak a mai modern világban jelent hátrányt... Lehetséges-e, hogy nem betegek vagyunk, hanem fejlettebbek? Az egyetlen láncszemek az autizmus és a világ között.

Mert mi tudunk beszélni róla, képesek vagyunk szavakba önteni. Egy súlyosan autista már nem. Ő belül szenvedi el és nem tud mit tenni ellene. Mi mindennek a tudatában vagyunk és képesek vagyunk például kezet mosni, kényszereket, gondolatokat állítani. Ők csak az érzést érzik és sok esetben ehhez képtelenek cselekvést intézni, de remekül forog az agyuk más területeken.

Az érzések világában a szeretetnek is mélyebb szerepe van, mint a hétköznapi világban, életben. A szeretet pedig energia, aminek hatalma van. De már nem az a világ célja, hogy szeretetben éljünk, érzésekből, segítve egymást, mindenkinek kidomborodhasson az ügyesebbik oldala valamiben - amitől sikerélménye van, örül, boldogság tölti el (Érzitek csupán ezeknek a szavaknak a hatalmát?) - hanem hogy képesek legyünk egyedül élni, pénzből, ridegen, robotokként, némi örömmorzsával fotoszintetizálva. Zárd be az ajtót és húzzál munkába! Mit gondoltok, csupán ez az egyetlen tény milyen hatással van bármely élő lélekre a világban?

#ocd #obsessive #compulsive #disorder #kényszerbetegség #kényszeres #kényszeresség #autizmus #autisztikus #autista #hiperérzékeny #érzékeny

[frombudapestwithlove]

A büszke kényszerbeteg

Az ember játékmesterként egy különös területre téved, valahol a gyerek- és felnőttkor határmezsgyéjére. Az egyik oldalnak fogalma sincs a modern társasjátékok létezéséről, az első percekben próbálják a közös nevezőt megtalálni a Monopoly-Activity tengelyen – hiszen a társasjátékok ilyenek – majd amikor itt nem találnak fogást, akkor a társasjátékozókat elkönyvelik amolyan csodabogaraknak, akik bizonyára valamiféle gyermeteg szerepjátékkal menekülnek el a valóság elől, mert a komoly, felnőtteknek való elfoglaltságokban nem találták meg a helyüket. A másik oldalon pedig azok az emberek állnak, akiknek volt már alkalmuk bepillantást nyerni abba az óriási és sokszínű világba, amit a modern társasjátékozás jelent. Ők gyerekké válnak a játékok rengetegében, ahol a játékmester a komoly felnőtt, aki bevezeti őket ebbe az eddig ismeretlen kultúrába, mindenben ráhagyatkozik, és örömmel vállalja, hogy még jó ideig csak vendég marad a társasjátékok univerzumában.

Ebben a furcsa le- és felnézést egyaránt magával hordozó szakmában figyeltem fel arra, hogy az emberek hogyan kezelik, hogyha szembetalálkoznak valamivel, amit nem értenek. Félreértések elkerülése végett, szó sincs az új játékosok lesajnálásáról, hiszen a „mesteri” szerep része azt, hogy a tudás térfeléről kilépve minden képességünket és pedagógiai módszereinket latba vetve vezessük be a „tanoncokat” a számukra új területre. Senki nem születik játékosnak (persze elrugaszkodottabb filozófiai érvelést fel lehetne húzni ennek az ellentétére is), de a szabályok elsajátítása minden életszakaszunkat meghatározza: a kisgyerekek megismerik az élet alapvető korlátait és lehetőségeit, az óvodában, iskolában a társadalom részeivé válnak, és lassanként megértik, hogy milyen szabályoknak kell megfelelni, hogy a társadalom teljes értékű részévé válhassunk. A munkahely, a párkapcsolatok, és egyéb csoportosulások mind felrajzolják a maguk feltételeit, melyek közt szabadon cselekedhetünk a kitűzött célok elérése érdekében. Ha valaki ezeket a szabályokat nem érti meg, azt a többség jobb esetben különcnek, rosszabb esetben őrültnek tartja. „Nem érti meg, hogy ilyet nem mondhat a főnöke előtt?” „Hihetetlen, hogy egy ilyen ruhában jelent meg a saját anyja esküvőjén.” „És ezután elkezdett az Istennel való személyes kapcsolatáról hablatyolni, rém kellemetlen volt.” Bármennyire is egy toleránsabb társadalom felé haladunk (vannak lektorok, akik ide piros kérdőjeleket tűznének), a közösségek keményen büntetik, ha valaki nem érti meg a szabályokat, nem azok szerint éli mindennapjait.

Mégis – vissza egy pillanatra a játékasztalhoz – vannak olyan helyzetek, és mintha egyre gyakrabban találjuk magunkat ilyenekkel szembe, amikor a képesség hiánya érdemmé kovácsolódik. Amikor egy társasjáték klubban kalauzoltam egy társaságot, bemutattam nekik, hogy melyik játékok közül érdemes válogatniuk, majd gondosan tálaltam nekik a játék elsajátításához szükséges szabályokat. Gondosan figyeltem a szokásos buktatókra, melyek az újdonsült játékosokat fenyegetik, és a végére érve úgy is éreztem, hogy sikerrel teljesítettem a rám szabott feladatot; már csak el kellett kezdeniük az első lépésel. Ekkor egy pillanatnyi csönd állt be, majd valaki felnevet, és néhányan a társaságból boldogan csatlakoztak hozzá kacagásukkal. „Hát én ebből semmit nem értettem meg!” – jelenti ki, és úgy nézett körbe társaira, vagány mosollyal a szája szélén, mintha csak valami igazán frappáns megjegyzést szúrt volna közbe az imént. És azok, akik láthatólag értették a magyarázatot, és már várakozóan előre is dőltek a táblát fürkészve, most hirtelen bizonytalan mosoly terült el az arcukon, hátrahúzódtak, egy szót sem szólva zavartan pillantanak körbe. Hirtelen ők kerültek a jó tanuló szerepébe, a stréberébe, akiknek a tanár magyarázata egyértelmű, mégis mivel a nem-tudás lett hirtelen a menő hozzáállás, inkább lapítanak.

És rögtön eszünkbe is villan, hogy nem csak a játékasztal mellett találkozhatunk ezzel a jelenséggel. „Fú, én semmit nem tanultam, gőzöm sincs a matekhoz, nekem ez akár kínai is lehetne!” És persze ezt sosem a lúzer diák mondja, mert nála ez csak simán az alsóbbrendűség megerősítése lenne, hanem mindig a népszerű, akinél a butaság rögtön erénnyé változik. Ha elkezdünk felfigyelni erre a jelenségre, akkor úgy tűnhet, egyre több helyen üti fel a fejét, emberek büszkén jelentik ki, hogy ők nem tudnak valamit: tájékozódni, a saját lakásukban is eltévednek, ha nem isznak meg három kávét, akkor egy értelmes mondatot nem tudnak összerakni maguktól. „Fogalmam sincs, én teljesen botfülű vagyok! (nevetés)” „Egy tojásrántottát se tudok összeütni!” Valamiért a mai világban az OCD (obsessive-compulsive disorder, magyarul kényszerbetegség) nem egy szomorú élethelyzet, hanem egy olyan divatcikk, amivel kiegészíthetjük a személyiségünket, mintegy kis izgalmas színt csempészve megjelenésünkbe. Ha megfigyeljük, azok az emberek, akik ezeket a paneleket használják a mindennapokban nem is mondhatóak igazi lázadóknak, nem lehet azt mondani, hogy olyan punkok, akik minden kötöttségüket igyekeznek felégetni, de nem is valami más kívülálló szubkultúra tagjai, hanem jobbára teljesen átlagos emberek.

Ahogy az információs társadalmakban egyre több szerepből tudunk válogatni, egyre több lehetőséget látunk, hogy milyen is lehet az életünk, úgy egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy az emberek szeretnek hasonlóan viselkedni. Ott a rengeteg opció, lehetek vegán, identitárus, valami különös dél-kelet ázsiai szekta követője, lehetek angol álnéven publikáló krimiíró, coach, afrikai harcművész egy budapesti szuterén edzőteremben, lehetek haikuköltő, bonbonművész vagy vlogger, és még hosszan sorolhatnánk, az internettel és a szabad információ megosztással közel végtelenre bővült, hogy milyen elemekből rakhatjuk össze önmagunkat. És éppen ezért, mert ennyi lehetőség közül választhatunk, mégis a legtöbben a hozzájuk legközelebb eső opciót választják, elég, ha csak megnézzük egy-egy egyetemen mennyire hasonlóan öltöznek, viselkednek, és töltik az idejüket a diákok (mintha csak egy furcsa biztonságkereső konzervativizmus alakult volna ki a reklámok évszázadában). Ugyanakkor mindenkinek kell választania valami apróságot, ami az egyéniség záloga, mintegy olyan kis totem, ami azt biztosítja számunkra, hogy elkerüljön minket a felismerés, hogy a tömegkultúra mennyire meghatároz mindnyájunkat. Igen, összességében olyan vagyok, mint a többség, de egy bonsai fát nevelek, azért ez nem mindennapi! Bakeliteket gyűjtök! Koreai képregényeket olvasok! Kenyeret sütök! Stoppolok! Olyan szerzőket olvasok, akit a környezetemben senki! („Ti mind egyéniségek vagytok!” – szólott Brian.) És mintha erre a madzagra került volna fel az is, hogy valaki nem tud valamit. Botfüle van, OCD-s, kávéfüggő, nem tud megoldani egy egyenletet, vagy éppen nem ért meg egy nyolc éves kortól ajánlott társasjátékot.

Van, amikor persze ez a nem-tudás egyfajta elköteleződés valami mellett: „Nem, én nem tudok felsorolni egy Megasztárt sem!” „A politikáról fogalmam sincs, hagyjatok is ki belőle!”. Ugyanígy a mindent tudás, a tudálékosság és az okoskodás sem egy olyan érték, amit zászlónkra lehetne tűzni a fentiekkel szemben, hiszen ebből sincs hiány a menedzser-társadalomban, ahol sok ember szerepének része, hogy ő nem tévedhet, és nem létezhet olyan, hogy valamit nem tud. Ide kapcsolható Gödel nevezetes tétele, ami valahogy arról, hogy „rendes” rendszerben szükségszerűen jutunk olyan állításhoz, amelynek igaz vagy hamis volta eldönthetetlen, és ha ezen állítás vagy a tagadása elfogadásával egy új rendszerhez jutunk, ott szükségszerűen találunk ismét egy ilyen állítást. Mindig! Ha tehát egy rendszerben mindent meg tudunk mondani, minden állításról el tudjuk dönteni, hogy hamis-e vagy igaz, akkor ott valami nincsen rendben, ott valami baj van, az a rendszer „hazugságon” nyugszik.

Nem azt a világot akarom feltámasztani, ahol az embereknek ugyanúgy kevés ideje volt olvasni, de a társadalmi elvárások miatt úgy csináltak mintha olvasnának, betanulták, hogy hogyan lehet öt percben beszélgetni a fontosabb regényekről, és megtöltötték a polcaikat minden könyvvel, ami alapján a vendégek komoly embernek gondolhatják. Bárki dönthet úgy, hogy nem olvas, nem érdekli a matematika, nem akar helyesen írni, nem szeret összetett dolgokat megérteni, nem leli benne örömét. Csak az kellene beleírni a szabályokba, hogy ezért ne járjanak győzelmi pontok. Ne legyen menő, ha valaki büszkén kijelenti: én ebből egy szót sem értettem!

#társasjáték #esszé #ocd #kényszerbetegség #társadalom #egyéniség #személyiség #okosság #butaság

[sotetsegben-a-visszhang]

... Mert a kényszerek fogságában egyszerűen nem tudok mit tenni...

@sotetsegben-a-visszhang

#Kényszer #Kényszerbetegség #Fájdalom #Szorongás #Emberek #Társadalom #Sad #Tumblr

[feketeraven]

Könnyek torlodnak a szememben és csak jönnének kifele, de meggátolja a sok évnyi tettetés...pedig sírni akarok!

Mindig mosolygok, szerintem ez már kényszerbetegség; hisz akkor is vidámnak mutatom magam, ha bent a lelkem lyukacsos, már-már csak apró pók fonalak kötik össze.

Emlékszem, egyszer egy tanárom azt mondta-tényleg, teljes jó indulatból-, hogy olyan jó láttni, hogy mindig mosolygok. Az aulában ültem akkor, egyedül a bánatommal és mosolyogtam...lepleztem a kínomat, azelőtt 2 nappal vesztettem el egy szerettemet. Az iskolában mégis csak mosolyogni tudtam. Mikor később közöltem az osztályfőnökömmel, hogy temetésre megyek,ezért nem leszek iskolában akkor részvét mellett annyit kérdezet, hogy távoli rokon? Nem, nem távoli,hanem a nagymamám. Meglepődött, talán mert túl tényszerűen mondtam, esetleg azért mert szünetben ugyan úgy hülyéskedtem az osztálytársaimmal.

Nem tudom, hogy mikor váltam ilyenné. Akkor mosolygok a legjobban, mikor elrejtem a valódi fájdalmam. És a vicces az egészben, hogy nevetek ezen, röhögök a saját kínomon.

A fájdalom a legviccesebb dolog a világon, hisz mikor már elfelejtettél sírni, már csak kacagni tudsz.

#fájdalom #sírás #mosoly #kín #beteges #könny #vicces #halál #groteszk #morbid

[chang3ofh3art-blog]

Depresszió, kényszerbetegség, figyelemzavar, anorexia nervosa, szorongás, szociális fóbia, pánikbetegség, bipoláris zavar, alvászavar.

Ez minden.

[journeyfromhelltoheaven]

Day 0.

Fél 3 van, a kismacskám nyalogatja az arcom, a halogatásnak vége, indul az út a számomra boldog élet felé. Újra, de utoljára, mert most sikerülni fog.

Jól fogom érezni magam az utazás közben, mert olyan lesz, mint egy nyaralás. Néha lesznek bosszúságok, idegesítő emberek, elintéznivalók, de a lényeg a szórakozás, az együtt töltött idő és a boldog pillanatok, amik az emlékeimmé válnak.

Izgalmas lesz nézni a fejlődés minden pillanatát.

Egy hete nem hagytam el a lakást, a szemem bevérzett, az alvási ciklusom meg van bolondulva. Össze-vissza eszek, mindent ami a kezembe kerül. A szorongásérzetet a gyógyszer okozta másnapos bódulat tompítja. Lassan 15 év szorongás, depresszió és kényszerbetegség van mögöttem.

Holnap fel fogok kelni úgy igazán.

Szurkoljatok! 😘

[finnishfun]

Mental health and disorders in Hungarian

Requested by anon

Based on @languagesandshootingstars‘s Finnish list :)

mentális egészség, lelki egészség - mental health (I haven’t really heard this term in Hungarian like this before, the second one - literally “soul health” sounds a bit nicer) felépülés, gyógyulás - recovery boldogság - happiness pozitivitás - positivity remény - hope kezelés - treatment önsegély, önsegítés - self-help önsegítő könyv - self-help book segítség - help támogatás - support tanácsadás - counseling rehabilitáció - rehabilitation terápia- therapy pszichoterápia - psychotherapy diagnózis - diagnosis gyógyszer - medication pszichiátriai kórház/intézet - psychiatric hospital (or you can just say pszichiátria, which sounds a bit more like a section inside a hospital than a separate building) pszichiáter - psychiatrist pszichológus - psychologist terapeuta - therapist szociális munkás - social worker skizofrénia - schizophrenia szorongásos betegség - anxiety disorder pánikbetegség - panic disorder szociális fóbia, társas fóbia - social anxiety disorder poszttraumás stressz - post-traumatic stress disorder depresszió - depression bipoláris zavar - bipolar disorder kényszerbetegség - obsessive-compulsive disorder személyiségzavar - personality disorder disszociatív személyiség, többszörös személyiség - dissociative identity disorder, multiple personality disorder táplálkozási zavar - eating disorder függőség - addiction fóbia, félelem - phobia szorongás - anxiety önkárosítás - self-harm pánikroham - panic attack hiperventilláció - hyperventilation pszichózis, elmezavar - psychosis elkülönítés - isolation túladagolás - overdose öngyilkosság - suicide

#hungarian #not finnish

[vivike4444]

Minden elme egyedi, és egyedi módon is hibásodik meg. Az én elmém kissé máshogy hibásodott meg, mint mások elméi. A tapasztalataink fedik ugyan egymást, de száz százalékig sosem egyeznek meg. Az olyan címkék, mint "depresszió" (és "szorongás" és "pánikbetegség" és "kényszerbetegség"), csak akkor hasznosak, ha tudatában vagyunk, hogy az ilyesmit mindenki másképp éli meg.

[velocigiraffe]

Problémát jelez, ha:

A gyűjtő életében a korábban fontos dolgok jelentősége lecsökken, tevékenysége miatt elhanyagolja a családját, a barátait, a tanulást, a munkát, stb.

Egyre több időt, pénzt, illetve energiát fordít a gyűjtőtevékenységre, akkor is, ha ez már gondot okoz neki és családjának.

Családi, iskolai, munkahelyi szerepeiben visszatérő teljesítménybeli, társas és kapcsolati problémái lesznek viselkedése következményeként.

A tevékenység végzése kontrollvesztést okoz, az előre eltervezettnél több időt fordít rá, sikertelen próbálkozásai vannak a gyűjtés mérséklésére vagy abbahagyásra. Előfordul, hogy olyan mennyiségű tárgyat felhalmoz, ami már veszélyes egészségügyi vagy egyéb szempontból rá és családjára nézve, de ezektől képtelen megszabadulni, sőt folytatja a gyűjtést.

Kényszerbetegség esetén jellemző, hogy az utcán is összeszedi a mások számára már hasznavehetetlen, értéktelen tárgyakat, sokszor direkt, külön rituálé keretében keresik azokat.

Idegessé, ingerültté, illetve depresszióssá válhat, ha nem végezheti a gyűjtőtevékenységet, vagy meg kell szabadulnia egy-egy tárgytól.

#probléma #lomtalanítás #gyűjtő #gyűjtemény #gyűjtögető #függőség

[akkorkitepemahajam]

... akkor kitépem a hajam!

Találó. Annyiszor hallom ezt másoktól.

Ha még egyszer el kell neki mondanom... Ha nem lehet máshogy elintézni... Ha megint nem sikerül...

Akkor kitépem a hajam. Általában az embereknek fel sem tűnik, eszükbe sem jut, hogy miért mondják, vagy valójában mit jelent, amit mondanak. Amióta észrevettem magamon, hogy tépkedem a hajam, szerintem soha, egyszer sem használtam ezt a kifejezést. De minden egyes alkalommal félrever egyet a szívem, ha meghallom másoktól.

Szinte biztos vagyok benne, hogy visszavezethető ez a mondás arra a betegségre, amiről írni tervezek (szándékosan nem írom, hogy fogok, mert egyáltalán nem biztos, hogy hosszúéletű lesz ez a dolog). És hogy lesz miről írnom.

Trichotillomania. Magyar verziójával csak úgy találkoztam, hogy a mániára kirakták az ékezetet. Kényszerbetegség. Amikor az ember kényszeresen tépkedi a hajszálait, illetve bármilyen egyéb, a testén található szőrszálat, így szempillát, szemöldököt is. Ha valaki utánanéz az interneten, igazából néhány magyar cikket is találhat róla, de angolul érdemesebb keresgélni.

Gondolkodtam rajta, hogy bemásolok pár mondatot, de hirtelen minden túl fontosnak tűnt, és nem akartam semmit kihagyni. Talán majd összeszedek néhány angol, illetve magyar cikket a témával kapcsolatban.

Összeszedtem most néhány témát, amiről majd írni szeretnék, remélem megcsinálom. És hogy hamarosan jövök egy következő bejegyzéssel, ha minden igaz, arról, hogy nálam hogyan kezdődött ez az egész.

Addig is,

head up, hands down!

#trichotillomania #trich

[feherangela]

Gondolatok OCD-ről

Az egyik kritikus történést, amin agyalok, csak a következő történés verheti ki a fejemből. Nagyon ritka, hogy magamtól le tudom tisztázni. Ha egy eseményt kritikusnak tartok, akkor utána folyamatosan azt gondolom végig, újra meg újra, akár munkavégzés közben is. Folyamatosan kétfelé van választva a figyelmem. Például a pisilés folyamata:Bementem a mosdóba, kezet mostam (a, igen, jól kezet mostam, mert emlékszek valami határozott dologra, pl. a kinyomott folyékony szappan színére b, nem tudom, nem emlékszek rá, hogy kezet mostam-e egyáltalán), megtöröltem a kezem (mibe? a közös törölközőbe, zsebkendőbe, stb.), bementem a wc helyiségbe, leöltöztem, pisiltem, wc papír első darabját letéptem-e és kidobtam-e, visszaöltöztem, közben hozzáértem-e valamihez (mihez, azt biztonságosnak tartom-e vagy veszélyesnek), felhúztam-e a zip-záram, a gombom, az övem, minden oké-e, ezt megnéztem-e ötvenszer magamon, hogy tuti legyen, aztán kezet mostam-e jól, megint.

Képzeld el, hogy ez a folyamatelemzés ismétlődik a fejemben és nem tudom leállítani. Aztán jön valami más kritikus eset, lehet, hogy egy következő pisilés, de lehet bármi más is, amit annak ítélek pl. kézfogás. Utána azon agyalok.  Saját tapasztalatból tudom, hogy több kritikus esemény bekövetkezése gyors egymásutánban kiüti az agyamat és nem képes kiválasztani egyet belőlük, hogy melyikkel foglalkozzon, mert nincs ideje rá, ha pl. a munka és koncentráció megköveteli, hogy folyamatosan arra figyeljek pl. emberekkel foglalkozzak, pörögjek, amit olyankor élvezek is. Az ilyen pörgős napokat szeretem a legjobban, mert olyankor nem nehezedik rám teher. De erre nagyon ritkán van lehetőségem. Mondhatni, fényévente egyszer. Pedig nagyon jó érzés. Olyan, mint egy puha felhőben hason feküdni és a kezeddel úszkálni az égbolton.

Az agy ezen tulajdonságát később igazolta egy cikk vagy videó, nem emlékszem pontosan, de én soha nem olvastam semmit az OCD-ről, mert egyrészt nem tudtam, hogy így hívják azt, amilyen vagyok, másrészt mivel írok, nem szerettem soha más gondolatait olvasni, nehogy befolyásolják a sajátjaimat, amiket magamtól élek meg, valamint a következtetéseimet, amiket magamtól vonok le és alkotok meg. Sosem tudtam, hogy miért, nem is foglalkoztam vele, de soha nem akartam más szerző gondolatait olvasni (akár pszichológus cikke, akár író könyve volt). Irtóztam tőle, hogy befolyásolva legyek, mert egyszerűen ezzel saját magam akartam megküzdeni. Nem akartam, hogy bárki ideadja az életemhez a használati utasítást. Nem tudom, hogy miért nem akartam. Miután csődöt mondtak a pszichológusnál töltött beszélgetések és arra is rájöttem, hogy a szüleim nem tudnak számomra példaképek, útmutatók lenni, talán már nem bíztam tovább mások véleményében, mások gondolataiban, hiszen mindaddig nem tudtak a segítségemre lenni a naaaaagy élettapasztalataikkal vagy szakmai tudásukkal. Ekkor olyan 17 éves voltam, túl az egy évig tartó rocker időszakomon, amit azért hagytam magam mögött, mert arra eszméltem, hogy nagyon jó, szókimondó szövegű magyar rock, metál dalok vannak, de sem az előadók, sem a zenehallgatás nem oldja meg a problémáimat. Amire a legnagyobb szükségem lett volna: szeretetet, lelki törődést nem kaptam senkitől, ennek ellenkezőjét viszont bőven, ráadásul családon belül. De kibaszottul senki nem segített. Mamám, amennyire tudott, de anyától és hugomtól folyamatosan kaptam az ívet. Valahogy mindig volt bennem annyi plusz energia, hogy biztos legyek benne, hogy az képtelenség, hogy mindent el kéne fogadnom úgy, ahogy van, vagy ahogy mások mondják, hogy igaz. Pedig szóban „kiverték” belőlem a lelket is. A családtagjaim elfogadták azt a lelketlenséget, amiről a világ szól és próbáltak engem is belekényszeríteni, egyrészt saját maguk révén, nem tudatosan, másrészt pedig tudatosan, mondván: máshogy nem lehet élni és nagyon rossz sors vár rám, ha más akarok lenni. „Akarok”. Ki a fene akar „más” lenni? Egy gyerek, egy tini csak szeretne gyerek lenni és túlélni az osztálytársai piszkálódását. Dehogy akartam. Én eleve más voltam. És így nekem sosem volt választásom. Minden, ami most a lényem alapjához tartozik, már akkor is bennem volt. Igen, ez elég sok minden, ahhoz képest, hogy az élet gyerekkor utáni részében is rengeteget tanulunk, fejlődünk.

Szóval, miután mindez világossá vált számomra, nem volt szükségem arra, hogy hozzá nem értők adjanak a számba gondolatokat, ötleteket vagy általuk ténynek tartott fikciókat. Bízni magamban… nagyon nehéz volt. Hiszen senki sem erősített meg. Így általában mindig csak takaréklángon őrízgettem a szívemben a reményt, hogy nem én vagyok a hülye, még ha túl sokan is tartanak annak, ami statisztikailag perdöntő lehetne. Ismerjük a mondást, mi szerint ha már többen mondják ugyanazt egy ember ellen, akkor az illetőnek magába kellene nézni, mert 99% bizonyosságú, hogy benne van a hiba, nem pedig a többségben. Na, ez egy bullshit. Felejtsétek el!

Úgyhogy: nem, soha nem nyúltam dokumentációhoz az előtt, hogy lett volna saját gondolatom a saját magammal és az élettel kapcsolatos dolgokban. Ez nagyon fontos! Mert ez az egyetlen helyzet, az egyetlen mód arra, hogy egy ilyen kutatás külső ráhatásoktól mentes maradjon. Még ha én nem is tartottam magamat kutatásnak. Ha kutatásnak tartottam volna, akkor lehetséges, hogy sosem érek el ilyen eredményeket, mert akkor más vezérli az embert. Mint A Karib-tenger kalózai című filmben Sparrow kapitány iránytűje: arra mutat, amerre az van, amire leginkább vágysz. És hát Sparrownak így nehéz dolga volt. Ide tűzök egy fontos mondatot, ami… igen, egy idézet  „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” /Márai Sándor/ De ezt sosem szabad görcsösen felfogni. Nem lehet magunkat úgy megismerni, hogy leülünk és na, most mindent sorra veszünk. Néha írhatunk le gondolatokat, hogy ha már túlcsordul bennünk a sok elemezni való. Sajnos nem leszünk vele előrébb, mert ilyenkor még mindig hiányoznak képkockák, és ezt érezzük is, de nem feltétlenül tudjuk megmondani, hogy melyek ezek.

2. A következő, amit szeretnék elmagyarázni nektek, hogy miért tartozik ehhez a kényszerességhez a kézmosás- és a mosdáskényszer. Én úgy vélem, hogy erre a legracionálisabb válasz - amihez se Isten, se UFO-k nem kellenek -, az lesz, hogy édesanyánk méhében vízben élünk kilenc hónapig. A magzatvízben. Víz. Biztonság. Bizalom. A mosdást azért csináljuk mi, kényszeresek, olyan precízen, mert nagyon zavar minket valami, amitől mocskosnak érezzük magunkat, amit le akarunk mosni magunkról, mert úgy érezzük (! nem gondoljuk, hanem érezzük), hogy ezzel beszennyezhetünk, megfertőzhetünk másokat is, a szeretteinket. Ez a valami azonban nem fizikai értelemben vett kosz. Hanem lelki. A mindennapi életünk során a legkülönbözőbb személyiségű emberekkel találkozunk. Mondhatnám azt is, hogy a természet diverzitása ámulatba ejtő a humán állatfajok tekintetében. Akik érzékenyek a negatív rezdülésekre, azok ezeket a találkozásokat traumaként élik meg. A pozitívabb eseményeket és személyiségeket kevesebb stressz kíséretében - esetleg a félelemriasztóink is kikapcsolódhatnak -, a negatívakat pedig szívbemarkoló traumaként viseljük el és éljük túl, amitől legszívesebben úgy ordítanánk, mint egy autista, amikor számára nem szimpatikus egyén közeledik felé. De nem ordítunk. Csak a lelkünk zuhan össze, bele egy mély gödörbe, aminek a végén nincs ott az alja. És ezt folyamatosan, napjában többször is átéljük. Úgy zuhanunk, hogy nem fog meg minket senki és semmi. Soha. A legtöbbünknek sem a családtagjai, sem a párja, sem a barátai nem tudnak azonosulni a problémánkkal, így tudjuk, hogy hiába borulnánk ki nekik, hiába ordítanánk, üvöltenénk a fájdalomtól - ami semmilyen orvosi műszerrel nem mérhető -, nem olyan szavakkal és tettekkel vigasztalnának minket, ahogy nekünk arra szükségünk van ahhoz, hogy csupán egyszer a kismillió alkalomból megnyugvásra leljünk. Így megtanulunk elcseszettül erősek lenni. Hogy el tudjuk végezni a mindennapi alap, létezéshez szükséges feladatainkat, valamint boltba, munkába menni és ott helytállni. Soha, senki nem figyel arra, hogy ez nekünk tízszer annyi energiába kerül, mint egy normális embernek. Soha nem dicsérnek meg és mindig többet várnak el tőlünk, mint amit adni tudunk. Mint amit bármely normális ember adni tud. Mert mi precízebbek vagyunk, lelkiismeretesebbek, sok dologban jobbak. És hát ebből sosem elég. Viszont a rossz vagy hiányos jó tulajdonságainkat előszeretettel csapkodják az orrunk alá.

Szóval: a lemoshatatlan piszok. Itt jön képbe a biztonságérzet. Az ősbiztonságérzet. Ami nekünk nincs.

#ocd #obsessive #compulsive #disorder #kényszer #kényszeresség #kényszerbetegség #kézmosás #túlélés

[csillagpontradio]

A kényszerbetegség - A lakosság 2,5-3 százalékát érinti élete folyamán

A Csillagpont Rádió ezúttal egy rendkívül érdekes témának járt utána. A kényszerbetegségekről kérdeztük szakértőnket, a Velkey László Gyermekegészségügyi Központ pszichológusát. Kovács-Némethi Gabriella elmondta: a kényszerbetegség lényege, hogy újra és újra jelentkező kellemetlen képzetek és...

#A mi kórházunk #Gyógyászat #Psziché

[greenhemp-blog1]

http://intuicio.hu/rend-es-tisztasagmania-lelki-hattere/ Rend- és tisztaságmánia lelki háttere

Ha valaki szereti a rendet és igényes a környezetére, még nem jelenti azt, hogy tisztaságmániás. Ám amennyiben az illető naponta több órát tölt a nem létező porcicák üldözésével, s napjában többször is letörli a bútorokat, már betegségről beszélhetünk.

A tisztaságmánia tünetei: – görcsös ragaszkodás a napi többszöri takarításhoz – folyamatos tisztálkodási kényszer – láthatatlan szennyeződések kényszeres eltávolítása – túlzott megfelelési kényszer: tökéletes rend, illetve kórokozómentes környezet

Talán mégsem kellene kétnaponta kisikálni a mosdót és a zuhanyfülkét – gondolkodom a rendelőben, miközben a doktornőre várva beleolvasok a szakmai folyóiratokba. És biztos erős túlzás, hogy hetente többször is porszívózok, holott kisgyermek és kutya sincs a családomban. Aggódni kezdek: akkor én már tisztaságmániás vagyok?

– Nem hinném – nevet Bódi Emőke pszichiáter. – Bár nehéz megállapítani, mikor válik a rendszeretet kényszerbetegséggé, a tünetek önmagukért beszélnek. A nők többsége szeret úgy indulni a munkába, hogy otthon mindent rendben hagy. De ha valaki csak úgy képes elmenni hazulról, hogy előtte alaposan kitakarítja a lakást, az már gyanús. Vagy mondhatok másik példát is: étkezés előtt alaposan kezet mosni teljesen rendben levő dolog, ellenben naponta többször is fertőtleníteni a kezünket – az már kóros.

A tisztaságmánia kényszerbetegség, amelytől a lakosság mintegy két százaléka (főként nők, de egyre több férfi is) szenved. Ők naponta egy óránál is többet fordítanak környezetük rendbetételére vagy a testi higiéniára. A racionalitás elvész, a betegek a képzelt tökéletességre törekszenek. – Nem bíznak magukban, nem hiszik el, hogy amit csinálnak, az jó, így gyakran depresszió is társul betegségükhöz – mondja a szakember. – A háttérben többnyire valami mélyen elnyomott szorongás áll, a lelki harmónia hiánya. A súrolás pótcselekvés, mellyel a fölös energiát, az agressziót levezethetik. Egy kis önámítás is van a dologban: „Ha a lakásomat rendben tudom tartani, akkor az életemet is.” A gond az, hogy így a valódi problémára nem figyelnek eléggé, sőt még több bajt okoz a viselkedésük: nem jut elég idő a családra, a barátokra.

Tisztaságmániás bárki lehet, aki elveszíti a kontrollt az élete felett. A legveszélyeztetettebbek a kamaszok és a fiatal nők, illetve a depressziósok. Jó hír: aki felismeri a tüneteket, akár maga is megoldhatja a problémát. Többnyire azonban szükséges az orvos segítsége ahhoz, hogy a betegek tudatos cselekvéssel – sportolás, hobbi, családdal töltött idő – leküzdjék a mániájukat. A sorstársakkal való rendszeres találkozás is jótékony hatású lehet: ugyanis a másikban könnyebb meglátni saját beteges viselkedésünk visszásságait…

#INTUÍCIÓ