Old Vienna
Anno 1962
Der Bau der Kennedybrücke in Hietzing .
An der Stelle der heutigen Kennedybrücke befand sich einst eine Furt, die Teil einer Römerstraße zum damaligen Legionslager Vindobona war. Seit 1819 bestand neben der Furt ein hölzerner Steg.
1834–1843 wurde eine Kettenbrücke errichtet, die nach Kaiserin Maria Anna, der Frau von Kaiser Ferdinand I., Maria-Anna-Brücke genannt wurde. Die Brücke war von Josef Jäckel entworfen und vom Neubauer Surrogatkaffee-Fabrikanten Johann Gemperle vollendet worden. 1888 wurde diese Brücke abgetragen.
1888–1890 wurde an ihrer Stelle eine neue eiserne Fachwerkbrücke errichtet, die in Hinblick auf die nahe gelegene kaiserliche Sommerresidenz Schloss Schönbrunn nach dem regierenden Monarchen benannt wurde. Die Details der vorgesehenen Wienflussregulierung bzw. des Stadtbahnbaues waren damals offenbar noch nicht bekannt, jedenfalls musste die Brücke nach nur achtjährigem Betrieb 1898 abgetragen werden, da sie diesen Arbeiten im Weg war.
1898, im Jahr der Eröffnung der oberen Wientallinie der Stadtbahn, die neben der Brücke eine Station namens Hietzing erhielt, begann der Bau der zweiten Kaiser-Franz-Joseph-Brücke, nach dem Entwurf von Friedrich Ohmann und Josef Hackhofer. Ihr Bau wurde im Jahr 1900 fertiggestellt. Der Wienfluss wurde im Stadtgebiet 1895–1903 reguliert. Im Vergleich zu den meisten anderen um diese Zeit gebauten Wienflussbrücken wurde diese besonders künstlerisch ausgestaltet. Die Stirnseiten waren mit Ornamenten geschmückt, auf zwei Pylonen thronten von Arthur Strasser geschaffene Bronzeplastiken in Form von die Österreichische Kaiserkrone auf dem Rücken tragenden Adlern.[2] Die Brücke war nun auch für die Straßenbahn befahrbar. Hatte die Pferdebahn, aus Richtung Mariahilfer Gürtel kommend, bereits seit 1869 durch die Hadikgasse bis zur Nisselgasse in Penzing, nördlicher Zugang zur Brücke, verkehrt, so konnte sie ab 1899 über die Brücke in die Hietzinger Hauptstraße (bis zur Dommayergasse) fahren; 1901 wurde die Strecke elektrifiziert.
Die nach dem Zweiten Weltkrieg stark steigende Verkehrsfrequenz auf der Brücke machte neuerlich einen Neubau erforderlich.
Ab 1961 wurde – unter besonderer Berücksichtigung der Verkehrssituation an dieser Stelle inklusive der zu integrierenden Stadtbahnstation, die sich vorher neben der Brücke befunden hatte – eine Stahlbetonbrücke errichtet. Ihr architektonisches Kennzeichen ist das auffallende, um den zentralen Brückenbereich laufende Flugdach, unter dem sich das Aufnahmsgebäude der U-Bahn-Station und Wartezonen der Straßenbahnhaltestellen befinden. Um das Flugdach verläuft die im Uhrzeigersinn befahrbare Wendeschleife der Straßenbahn, außerhalb derselben ein (unvollständiger) gegen den Uhrzeigersinn befahrbarer Kreisverkehr für Autobusse und Individualverkehr.
Die neue Hietzinger Brücke wurde im Sommer 1964 fertiggestellt und bereits im Dezember 1963 nach dem einen Monat vorher ermordeten US-Präsidenten John F. Kennedy benannt, der 1961 in Wien den sowjetischen Regierungschef Chruschtschow getroffen hatte.
Das historische Stadtbahnstationsgebäude von Otto Wagner, dass sich flussaufwärts der Hietzinger Brücke befand, wurde im Zuge dieser Bauarbeiten abgerissen....
0 notes
Az imént leturistázott egy magyar egy bécsi buszon, amiért felszálltam kerekesszékkel
Hártom hete eltört a bokám: egy könnyű erdei sétának indult a dolog, de egy apró sárfolton megcsúsztam és alámfordult a lábfejem. Hallottam ahogy elroppan, olyan hangja volt, mint egy műanyag kanálnak. Tűzoltók hoztak le kézben a hegyről – nekik ezúton is nagy-nagy köszönet a segítségért!
Mindenesetre most kínlódok a lábammal, és persze vagy mankózok vagy kerekesszékezek. Most kijöttem Bécsbe ügyintézni, mert itt dolgozóként osztrák az egészségbiztosításom is, és ez nem bizonyult valami zökkenőmentesnek. Ahogyan a kerekesszékes közlekedés sem. Egyedül biztosan nem boldogulnék, bár sokan ajánlanak segítséget amikor látják ahogy kínlódok egy-egy lépcső előtt. Most a nővérem, Dóra Papp kocsikáztat, így tudok mozogni a városban.
Ma este a Mariahilferen az elvárható adventi tömeg andalgott, Dóra segítségével fel is nyomakodtunk egy elég tömött buszra. Azt már tudomásul vettük, hogy hiába látnak és hiába jelzünk, több sofőr a füle botját se mozgatta, hogy az akadálymentes rámpát kinyissa nekünk. Most is felmankóztam, Dóra hozta a kocsit mögöttem. Egy babakocsis család – szintén magyarok – kedvesen arrébbhúzódtak a kijelölt helyről, oda beállt egy csomó utas, így nem maradt más választásunk mint szép szóval megkérni a kerekesszéknek és babakocsinak kijelölt helyen álló utasokat, hogy engedjenek már oda. Oda is engedtek. Két kivétellel.
Két polgártársnak esze ágában nem volt odébbállni.
Egyikük dühösen behúzódott a kerekesszéket kibiztosító háttámlához és magában szitkozódott, másikuk nagy csomagokkal kicsit összehúzta magát, épp annyira, hogy majdnem be tudjunk állni a helyre. Mivel az én törött lábam azonnal feldagad ha lefelé lóg, mindig, azaz mindig fel kell raknom, amikor csak mód van rá – gurgulázás közben meg fel szoktam emelni. Hát felszenvedtem a gipszelt lábamat a babakocsitartó kengyelbe és vigyorogva markoltam egy csinos éjjelilámpát, amit nagyon olcsón vettünk.
Nővéremmel kedélyesen gonosz megjegyzéseket tettünk a két alkalmatlan utastársra. A nagy csomagos folyamatosan fészkelődött de nem állt odébb, viszont párszor majdnem rámesett, ami baleseteseknél nem annyira veszélytelen dolog. A háttámlánál álló rosszindulatúan nézett ránk, mintha mi savanyítottuk volt a meg a reggelire szánt tejet.
Nővérem fojtott hangon sportkommentárba fogott a nagycsomagos utazó kapcsán, minden mozdulatában góllehetőséget sejtve. Sajnos azonban a sok biztató mocorgás dacára ő csak nem ment odébb hogy mi elférjünk. Aztán a háttámlához szorult utas egyszer csak ránk szólt, nem látjuk-e, hogy a másiknak tönkre fog menni a festménye, vagy mifenét cipel magával. Kiderült, hogy végig értette amit mondtunk, ami nem is baj. Igazán megérdemelte a megjegyzést, hogy ugyan méltóztatna-e kimászni a mozgássérülteknek kijelölt helyről.
Mondtuk is neki, hogy nyugodtan el lehet menni onnét, a hátsóbb ajtóknál például, ahová mi nem tudunk felszállni, van egy csomó hely. Ő azonban sértetten kioktatott, hogy miattunk nincs itt hely. Ez technikailag végülis igaz: ha mi nem lettünk volna ott ahol a nekünk kijelölt hely van, akkor lehetett volna ott más, akinek nincs ott kijelölt helye, mert máshol is tud utazni. Vaslogika, fából.
Szó szót követett, míg végül oda lyukadtunk ki, hogy szerinte szólnunk kellett volna előre. Én jeleztem, hogy nehéz lene odatelefonálni a buszozóknak, hogy eriggyenek arrébb, hiszen ez egy busz. Na persze a vonattársaságoknál ezt kell csinálni: Európa-szerte egy vagy több napra előre kell kérni hogy szerezzenek olyan szerkezetet, ami felemeli a kerekesszéket a vonatra, és sokszor még így sem biztos hogy kerül ilyen. Mindenesetre itt az utastárs belebonyolódott a kioktatásba, kitalálta, hogy nem nyomtuk meg a kerekesszékes felszállásjelzőt – amit persze megnyomtunk, csak a sofőr bagózott ránk. De ő váltig állította, hogy ha azt megnyomtuk volna, akkor ő odébb állt volna. És persze ezután sem állt odébb.
A vita egy pontján, a Kettenbrücke (Lánchíd) táján az utastárs ékes magyarsággal közölte, hogy mi nyilván nem nyomtuk meg a megfelelő gombot, hiszen nem tudjuk, mik itt a regulák, mivel turisták vagyunk.
Itt aztán már belőlem is kifogyott a béketűrés, pedig az eddig felajánlott sok jóindulatot dunsztosüvegben magammal hurcolom ilyen esetekre. Persze ha turisták volnánk is nekünk volna kijelölve ott az a hely, ahonnan ő az Istennek nem akart elmozdulni. De hogy engem egy magyar lemagyarozzon ezen KuK buszon?!
De már itt elszabadult a pokol, s az alkalmatlankodó utas a szóváltás e pontján technikásan kilépett a helyéről és leszállt, de közben még gyorsan kifejtette hogy:
- örülhetünk, ha a másik rossz helyen ácsorgó utastárs nem perel be minket amiért kárt tettünk a csomagjában – amiket ő nem fogott meg rendesen;
- hogy vigyázzunk, mert kamerák vannak a buszon és vissza lehet nézni hogy mi milyen szabálytalanok voltunk;
- valamint hogy ilyet is csak magyarok csinálnak.
Némi csendes döbbenet után kirobbant belőlünk a röhögés.
Hazajőve még beragadtam a liftbe amelyik odazárta az egyik mankómat és azonmód elindult. Lépcsőn kell feljönni a liftig és nem fér be a kerekesszék csak összecsukva, így szerencsétlenkedtem egy sort. A sok kaland után itthon lihegve jöttünk rá, hogy nincs meg a liftkulcs (persze hogy kulcsos a lift!).
Kétségbeesve írtam könyörgő levelet a kedves lakótársaknak hogy ugyan adná vissza a kulcsot aki megtalálta, szeretett testvérem kitapétázta vele a lépcsőházat. Volt benne egy csomó nyelvtani hiba, de az én névtelen őseim nem azért tűrték négyszáz évig a labancokat, hogy aztán bennem egy csepp nyelvi alázat is legyen.
Kisvártatva bekopogott egy magyar aki itt lakik egy emelettel lejjebb, hogy ő ugyan nem találta meg, de van pótkulcsa és szívesen ideadja. Amúgy nemrég volt törve a lába, úgyhogy tudja mekkora szívás ez. Nagyon szépen megköszöntük. Külön örültem, hogy végre megismerkedtem egy szomszéddal, hisz nemrég költöztem csak be.
Majd abban a percben hogy Dóra bezárta mögötte az ajtót, a szőnyegen megláttam a kulcsot. Mert egy kicsit mi is idióták vagyunk.
Hát, ilyenek ezek a magyarok. Itt Ósztriában változó intenzitással tartják tiszteletben egymás kultúráját.
58 notes
·
View notes