#utcákban

[sztivan]

azt hittem egyébként, hogy így, hogy kényszerpihenőre küldött a gerincem és 2014 óta először nem futok maratont (+2020, amikor nem mertem tömegbe menni, és inkább a környező utcákban futottam 42,195 km-t), irigy leszek még csupa rossz érzés fog elönteni, amint itt és a fb-n látom a sikeres teljesítők posztjait

hát nem, baromira örülök az örömüknek, és olyan büszke vagyok rájuk, mintha legalábbis én futottam volna, és ez szuper, skacok, lányok, edzzetek tovább, vigyorgós mezőnybe akarok visszamenni, amint újra jól leszek

A triatlon a világ második legjobb dolga, amit az ember tehet a testével, és a legjobb olyan, amit társadalmilag elfogadott több száz másik emberrel együtt nyilvánosan csinálni, rögtön ez után jön a futás a sorban, abba ne hagyjátok

[dendre]

Középiskolai kollégiumi nevelőtanárom masszív kazettagyűjteményével ismertem meg az a zenei világot, amibe Szőnyei Tamás Az új hullám évtizede 1-2. című könyvei a szavak szintjén kicsivel korábban beavattak. 1992 és 1996 között nagyjából az összes kazettáját átmásoltam, nagyon hálás vagyok érte, szinte egyben megkaptam ezt a teljes világot. Mindez jórészt Baján történt, de ő szegedi volt. Amikor először elmentem hozzá (a szülei lakásába) Szegedre (már nem tudom milyen okkal, de ott is aludtam, Szegeden volt valami dolgom másnap), akkor feltárult előttem, hogy mi mindennel ismerkedhetem majd még meg, mert addig úgy tízesével hordta a 90 perces kazikat, de ott még volt vagy 3-400 darab kazetta, azaz legalább 6-700 ismeretlen lemez. Végignéztem nagy izgalommal a kollekción és kiválasztottam egyet, amit azonnal meg is akartam hallgatni, így valamilyen indokkal rögtön elmentem sétálni a sétálómagnómmal. Lementem a harmadikról, és a kapuban elindítottam a zenét, és aztán kóvályogtam céltalanul az új híd közelében, egy darabig a Tisza-parton, aztán a kis utcákban, mindenfelé. Novemberi idő volt, szóval november lehetett. Este volt, de még nem késő, szóval hét óra körül lehetett. Narancsos fények, hideg, tán köd is, nyirkosság. De ezt a lemezt hallani kellett végre, ha már annyit olvastam róla. 

Olvastam ma, ahogyan mások is írják, mennyire pontosan emlékeznek arra, amikor először hallották a Marquee Moont. Azonnal ható, mélyen bevésődő és örökre megmaradó zene. Egyáltalán nem szokott eszembe jutni az első hallgatás élménye, de tényleg precízen emlékszem rá. Lenyűgözött, soha hasonlót nem hallottam addig. Azóta persze rengeteget, mindenki másolta. 

Arra is jól emlékszem, hogy vinylen először az Adventure lett meg, azt addig nem ismertem, a Keleti után volt egy lemezbolt, egy lakásban, onnan, nagyon örültem, amikor megláttam, ez is kilencvenes évek közepén volt. A Verlaine-szólólemezek nagyrészt Amszterdamból lettek meg, mind egy euróért. Mind jó. A 92-es reunió Television nincs meg, furamód nem is hallottam sokszor. A Marquee Moon-t viszont legalább százszor (több százszor?) biztosan. És kicsit sem lehet megunni. De hogy miért nem, arról fogalmam sincs. 

#tom verlaine #television #marquee moon

[itspetraveler]

Algarve, Portugália

Március közepén, két hónap után újra repülőre szálltam és Portugáliát vettem célba. Már régóta szerettem volna elutazni Faro-ba és az Algarve régióba, de sajnos nincs közvetlen járat Budapestről, így brüsszeli átszállással érkeztem meg Portugália déli részébe, a "világítótorony" jelentéssel bíró Faro-ba.

Első este igyekeztem átvenni a portugál életérzést, csak egy kicsit sétáltam a városban. Alig voltak az utcán este 8 óra körül, boltot nem igazán találtam és szinte minden üzlet be volt zárva hétköznap.

Másnap reggelre kinéztem egy brunch helyet és ettem egy finom acia bowl-t, majd nyakamba vettem a várost. Céltalanul bolyongtam, csak pár épület volt tervben, "véletlenül" kis utcákba betévedve akartam megismerni a várost.

Faro-ban a tengerpart kicsit kívül esik a városközponttól, csak valamilyen vízijárművel lehet megközelíteni és mivel más városokba is szerettem volna utazni, így délután elbuszoztam Albufeira-ba. Egy órányi buszút után érkeztem meg az írekkel teli nagyvárosba. Szent Patrik nap miatt úgy tűnik mindenki ide utazott.

A következő napra készülődve gondoltam megnézek egy előzetest a sziklás tengerpartról és elzarándokoltam a Praia dos Arrifes tengerpart részhez:

Az előzetes nagyon jól sikerült, mert az utolsó napomon Lagos-ba vonatoztam és a terv térképem szerint szinte csak tengerpartokat jelöltem be megtekintésre.

Lagos 1,5 óra vonatútra fekszik Faro-tól Nyugat felé. Faro, az Algarve régió központja, azonban Lagos a legnépszerűbb a turisták körében. Jó ötletnek tűnt ez az utazás, és ezek a városok, mert sejtésem szerint nyáron tele van minden nevezetes kilátópont és minden strand.

A városból kiérve a parton haladtam és sorra néztem meg a sziklás strandokat.

Strand_1: Beach Estudantes

Strand_2: Praia de Dona Ana

Strand_3: Praia do Camilo

Strand_4: Ponta da Piedade

A strandok után még volt időm a vonat indulásig, így megebédeltem, majd sétáltam a városban. Megnéztem a lagosi várat, erődöt, templomot és andalogtam a kis portugál utcákban.

Este visszaérve már csak a pihenés maradt, mert másnap a gépem nagyon korán, hajnalban indult hazafelé.

Ez a pár mondat nem mutatja meg igazán hogy mennyire jó volt ez a néhány nap. Próbáltam feltöltődni, begyűjteni a nap melegét és pihenni - annak ellenére hogy több mint 15 km-eket sétáltam naponta.

Utazni mindig megéri! Új dolgokat, új helyeket lehet megismerni a világban. A legtöbb helynek van egy saját, egyedi megjelenése, varázsa, ezekre érdemes felfigyelni és megélni. ☀️

#portugal #algarve #weekendtrip #holiday #travel

[szarazkartoneszmek]

A múltkor összevitatkoztam egy pasival. Igaz, régen sem értettük meg egymást. Nem szeretem benne, amikor átnéz embereken, tapintatlan, olyasmiken gúnyolódik (szerinte ez humor), ami nem vicc tárgya.

A vita lényege az volt, hogy miután végighallgattam, hol nyaralt, milyen kütyüket vett, mennyire fájlalja az inflációt... Közöltem, hogy nekem ilyesmikre nem telik. Valahogy eljutottunk ahhoz, hogyan él egy átlagember.

Persze poénkodott rajta, rákeresett az átlagkeresetre, hogy ha-ha-ha ennél valóban többet keres.

Eddig tartott a bevezető.

Ha felmegyünk a KSH oldalára, találunk adattáblákat. Jövedelem megoszlásról is. Nyilván az összegek változnak évről évre, de az arányok, a megoszlás drasztikusan nem. Szóval találtam adatokat jövedelmi kvintilisekről.

Egyszerűsítve, veszed a lakosságot, sorba rendezed a jövedelmük alapján és öt csoportra bontod.

Az adatokból az látszott, hogy a három legszegényebb csoport összesen nem keres annyit, mint a leggazdagabb ötöd. Sőt, a negyedik ötöd átlaga sem éri el az országosan vett átlagot.

Tehát durván a lakosság 4/5-e nem keres annyit, mint az állítólagos átlagkereset.

Nyilván nem pont a 4/5, mert a negyedik csoportban már lesznek magasabb jövedelműek.

A lényeg, hogy ezek iszonyatos különbségek. Mire fel?

Aki kicsit is használja az eszét, és belegondol, az érti, hogy a társadalom azért társadalom, mert a tagjai vállalnak valamilyen feladatot a nagy egészben. Aki becsülettel ellátja a munkáját, annak járna a jussa érte. Nem lehet mindenki politikus meg programozó, meg bankár...

Akkor ki sütné a kenyeredet? Ki varrná a ruhád? Honnan lenne cipőd? Ki vezetné a buszt? Ki takarítana a munkahelyen (még a Parlamentben is)? Ki tanitaná a gyerekeket? Ki rakná ki az árukat a boltban? Ki főzné a heti menüt? Ki vinné el a szemetet? Ki kézbesítene esőben, hóban, szélben, a kutyás utcákban is? Ki ápolna beteget?

És így tovább...

Ha van egy gépünk és a kicsi csavarokat, alkatrészeket nem tartjuk karban, értéktelenként kezeljük miközben mégis terheljük, akkor be fog rozsdásodni, elkopik, széthullik végül az egész gépezet.

Ilyenek az emberek. Lenézik egymást, széthúznak. Akinek van, annak sosem elég, még több kell, és nagy többségük lenézi a szegényebbeket.

Akik milliókat vesznek fel havonta, egy se mondja, hogy "nincs szükségem ekkora összegre".

MINDENKI hordja össze, teremti meg a javakat, működteti a rendszert, de úgy vannak fel- és leértékelve a szakmák, munkakörök, hogy a többség nem annyit kap, amennyit ér a munkája.

Még egy történet: Jártam már úgy, hogy egy fraktál képeket alkotó csoportban kigúnyoltak, mert nincs pénzem a legmodernebb számítógépre. Tudniillik ez egy olyan technika, ahol a megalkotott kép végleges változatát ki kell számolnia a gépnek. Minél jobb minőséget akarunk, annál tovább tart, vagy annál erősebb géppel kell dolgozni.

Na az a banda ott kigúnyolt, szendvics képeket küldözgettek a szegénységre, éhezésre utalva. Ez akkora bunkóság.

Az ilyen pénzes embereknek fogalmuk sincs milyen az, hogy évekig spórolsz, mire meg tudod csináltatni az ajtódat, vagy a kerítésed egy részét, hogy kicsit biztonságosabb legyen az otthonod. Hogy télen éppen csak ott fűtesz, ahol alszik a családod. Van aki ott is csak éjszakára fűt. Nekünk ez nem zsebpénz.

(Bocsánat, de nincs kedvem március 15-i ünnepi bejegyzést írni.)

#pénz #emberek #magyar #szegénység #jövedelem #gazdagság #társadalom #egyenlőtlenség

[fovarosiblog]

Palotanegyed: nemcsak az épületekben, de a környező utcákban is nagy változásokat hozhat a Pázmány új kampusza | 24.hu

[versinator]

Megmosdatja sporni

Népesítik elröpül hajcsár átlépi Végezte fejünkből lobognának vitézkötéseinkre Horgonya lázadásra elaludtunk rügyekből Búrába mosolyán kimondott tekervényes Bújjuk torlódó jajongott dühötök Összezártan dunnái kimondhatatlanul köpi Hátuljukat locsogásból misézett meghódítani Láthatóbbak zöldcsíkos erőlködéssel holdfénybe Csibék kosfejű eltakarjon építészek Bunkókkal terelted szomjúságtól ácsra Verítéke csenték azúron madaraira Erdőimet hollófekete hídjai gazdáik

Szibériai hálóikkal pillákkal leköpi Utcákban kedveseik sápadozik selyemmel Udvarolt töprengtem keverheti legyalulják Mintaképem ráveti fövényén bekapart Ülvén ünnepeit tévelygés szentségek Ingák fölemeli vonatai belepi Úsztuk kerültek testvériségnek melegágyból Játékkal csontjaimmal paplanuk lányaim Könnyeik fölitta újrakezdésének szerelmeimre Bujdokolnak születésük tapogatódzom nyomorúságára Felírták arbeiter hozzunk sétákra Iramban konstrukciók záporosan perifériák

#szabadvers #Kassak #Megmosdatja #sporni #v2.2

[esztiinitalia]

Riunione con la Famiglia #2

Családi látogatás – 3 nap alatt mit lehet megnézni?

Péntek volt a múzeumos nap. Előre foglaltunk Passepartourt jegyeket, amellyel az Uffizit, a Boboli kertet, a Pitti Palotát, az Archeológiai múzeumot és mégy egy múzeumot (amit kihagytunk) lehet megnézni. 5 napig érvényes, és annyi a kötelező, hogy az Uffiziben kell kezdeni a múzeumlátogatást, és erre időpontot is kell foglalni. Úgyhogy találkoztunk reggel 8 órakor, és elbuszoztunk odáig. Közben megmutattam a Biblioteca Nazionale Centralét, és mivel jó időben, a tömeg előtt érkeztünk, az utcák is nyugodtak voltak. Szuper reggel volt, friss, nyári hűvös levegővel és csak úgy szívtuk magunkba a firenzei atmoszférát a szűk utcákban sétálva. Rácsodálkoztunk az érdekes épületekre, és találtunk egy vízköpőt. Kb. 40 perccel korábban ott is voltunk a központban, így körbe tudtunk nézni. A Palazzo Vecchio nagy sikert aratott, a nővérem párja már messziről fotózkodott vele. A Piazza della Signoria-n meglepően kevés ember volt, jó tanulság, hogy 9 óra előtt kell a városba menni, ha tömeg nélkül szeretnénk fotózkodni. Ezen a téren van a Palazzo Vecchio, innen nyílik az Uffizi, itt van a Dávid szobor másolata, és sok más híres szobor a Loggia dei Lanzi alatt (galéria féleség). Például itt van Perszeusz Medúza fejével. A Fontana di Nettuno is itt található, ami az én kedvencem: lehet csak azért imádom a szökőkutakat mert kaposvári vagyok. Minden megvan egy helyen. Még a Furla üzlet is itt van. :D Ami újdonság volt számomra, hogy be tudtunk menni a Palazzo Vecchioba. Erről is azt gondoltam, hogy fizetős, mint a dóm, de csak bizonyos részeibe kell jegyet venni. Nagy meglepetés volt mindegyik, mert magamtól nem biztos, hogy bementem volna bármelyikbe.

Irány az Uffizi. Kiváltottam a jegyeket, és mentünk is a biztonsági ellenőrzésre. Kiderült, hogy a kólásüvegre ugranak, érdekes módon nem lehet bevinni coca colát, úgyhogy ki kellett venni megmutatni, hogy csak víz van benne. Üvegből készült üveget sem lehet sajnos, de nem dobták ki, vissza tudtam menni érte. Sokkal szigorúbb a security ott, mint a többi múzeumban. Elfelejtettem, hogy kb. 4 emeletet kell mászni, hogy a galériába érjen az ember, és picit kifulladtunk mire felértünk. Igyekeztünk végig nézni mindent. Anyu nagyon szórakoztatóvá tette a látogatást, mert a csúnyán ábrázolt kisjézusokat diagnosztizálta nekem: valahogy nem fordult meg a fejemben, hogy azért van sok gyermek nagyon csúnyán festve, mert rengetegen betegek voltak. Pontosabban az nem fordult meg a fejembe, hogy pont a kisjézusokat is ezért festik mindig furcsára. Mindenesetre vicces volt hallgatni, ahogy egy termen belül minden gyermek baját meg tudta mondani. A múzeum egyik sarkában gyönyörű kilátás van a Ponte Vecchiora, a teraszi kávézóból pedig a dómot lehet csodálni (már ha van hely). Nagyjából 2-3 óra alatt néztük meg a múzeumot.

Ezután menünk a Ponte Vecchiohoz. Nasiztunk, fotózkodtunk, megcsodáltuk az ékszereket, én vettem facsart narancslevet, és sétáltunk a Pitti Palota felé. Itt sikerült pár szuvenírt is vásárolni a Piazza Pittin. Kicsit leültünk az árnyékban pihenni, inni, beszélgetni, és mentünk is a Boboli Kertbe. Tűzött a nap, kellett a naptej bőven. Sétáltunk és meg-megálltunk egyet pihenni. Ezt a kertet látni kell, és rá kell szánni az időt és az energiát, hogy felfedezze ez ember. Már háromszor voltam ott, és így is van olyan része, amit nem láttam. Utána megebédeltünk, és fagyiztunk a La Sorbetteriaban. Az a típusú család vagyunk, aki szereti a nyugalmat, és ebéd mellett az emberek és gyerekek zaja kezdett kikészíteni minket. De a fagyi kompenzált. És az affogato is: választott fagyi leöntve espressoval, és tejszínhabbal, fagyis pohárban.

Következett a Pitti Palota. Ugyanaz a security, már kivettük a kólásüveget, hogy ne szóljanak. Az Uffizi után már nem sokat fogtunk fel abból, amit láttunk, de természetesen gyönyörű volt bent minden. Először a kortárs művészek kiállítását néztük meg, majd az állandót. Fáradtak voltunk, de minden percet megért.

Az egyetlen bökkenője a napnak az volt, hogy sztrájkoltak a buszsofőrök, és hazafelé nem tudtunk azzal menni sajnos. 20 percet vártunk a megállóban, míg egy néni odaszólt, hogy SCIOPERO! De minden rosszban van valami jó: hogy ne kelljen másfél órát bandukolni haza, kitaláltam, hogy vonatozzunk. Ennek köszönhetően a Santa Maria Novellát is láthattuk, de már nagyon ki voltunk purcanva. 5 perc alatt elvonatoztunk a Campo di Martéra, onnan pedig már nem kellett sokat sétálni haza. Anyuék vacsoráztak a Café Dogaliban, de nem hiányozhatott az Aperol és a Mohito sem.

[utazokpalcikaval]

3.nap -Tokió

A 3.napunkat a szállásunktól pár megállóra található Asakusa megálló környékén kezdtük. Először is lefoglaltuk a vacsora időpontunkat a Benitsuru palacsintázóban. Felmentünk a világ legnagyobb tornyának első szintjére. A torony teljes magassága 634 méter, mi 350 méter magasra mentünk fel, ahol a kissé ködös időjárás ellenére is sokat láttunk. Szerencsére kevesen voltak és nagyon hamar feljutottunk. Nagyon jó élmény volt.

A tornyot elhagyva elsétáltunk a Kameido Tenjin Shrine-hoz. A szentélyt nagy tavas kert veszi körül, amelyben sok teknős él. Ezt a helyet valószínűleg nem gyakran látogatják turisták, így a google lens segitségével tudtuk lefordítani a szobrokról és növényekről írt információkat.

Ezután ellátogattunk a nyüzsgő Senso-ji szentélyhez, amely Tokió legismertebb temploma és valószínűleg Tokió egyik legzsúfoltabb pontja. Itt éreztem először, hogy fogjuk egymás kezét, különben elveszünk. A templomhoz vezető úton és a környező utcákban árusok (papucs, legyező, mindenféle szuvenír...), kis éttermek sorakoznak. Különböző rizs kekszeket, aprósüteményeket, cukorba vont epret is lehet itt vásárolni. Úton útfelen beleütköztünk riksa hajtó emberekbe, akikkel vigyázni kellett, mert ha szóba elegyedsz, nem engednek el anélkül, hogy fel nem ültetnének. Azért mi megúsztuk.

A palacsintázóban sós tojással, baconnel és holland szósszal leöntött vacsorát választottunk. Innen visszamentünk a szállásunkra, ahol kibéreltük egy órára a privát onszent.

[bonesteve]

TAlán másfél hónapja feltettem itt a facebookon egy kérést, miszerint pingpong asztalt vennék.

Volt is két ajánlat, az egyik kedves ajánlatba nem ugrottam bele, mivel nem volt tisztázott, mennyire komplett a szerkezet, nem akartam fúrni-faragni egy hétig.

A második ismerőstől jövő ajánlat még kedvezőbb volt, igazi békebeli cucc, Sportszer és tanszerárugyár terméke, 1976-ból.

Az évszám büszkén ráfestve a vaskos fa vázra.

A mattzöld festék még gyári, picit kopott, de csak a tökéletes használhatóság felső határáig, isten ments, hogy hozzányúljak!

Nedves ruhával letörölgettem nagyon óvatosan, ahogyan az iskolai táblát is tettem kisdiákként.

Figyeltem, ahogyan a közel száraz, mégis nedves ruha nedves csíkja tíz perc alatt felszárad az asztalok lapján, eltüntetve a huszonöt év szárazraktározás poros nyomait.

Felszereltem a másik, eladott asztalról maradt hálót, előtúrtam a kopogós kék-piros hard ütőket, meg a teljesen üvegkeményre keményedett soft ütőt is, ami akkoriban horror összeg volt, amikorról megmaradt, Joola gyártmány, tükörsoft az egyik, a piros oldala, a kék pedig dudoros. A tükrös fele annyira kemény, hogy körömmel benyomva hosszan reped a gumi rajta, menthetetlen, megy a falra két szögbe zárva.

Elkezdtünk játszani. Családilag.

Annyira jó móka a pingpong, hogy az elmondhatatlan.

És olyan jópofa jellemrajz is egyben, ki hogyan játszik a családban.

A játékban benne az ember teljes személyisége, erre emlékezzetek, tökéletesen modellezi a játékstílus a játszó ember jellemét, személyiségi jegyeit, gyengeségeit, erősségeit.

Játszunk is amikor csak érjük,

Ma az én gyönyörű 75 éves Édesanyám kérdezte, játszanék-e vele is egy kicsit.

Boldogan mondtam igent.

A korral együtt járó itt-ott fájós teste mintha varázsütésre ruganyos, szíjas, fürge bakfistestté fiatalodott volna.

Mintha visszajöttek volna az 1960-as évek Balatonvilágoson töltött nyarak, amikor Apám levonatozott hozzá, amikor Nagyikáékkal nyaralt és Apám szigorúan elkülönítve de ott nyaralt, hogy esténként kéz-a-kézben sétáljanak a nádasok mentén, nappal és kora este pedig a szúnyogokat hessegetve pingpongozzanak ketten, szerelmesek, gondtalanok, gyermektelenek, izzadt orrokat törölgetve, Apám félmeztelenül, rövidnadrágban, Anyám pedig kacér egyrészes fürdőruhában órákon át, lecsapásokat védve ki ügyesen, egyre jobban összeszokva, a másik ügyességét elismerve, örömmel, szerelemmel, pezsegve, kipirultan, gyönyörűen, reményteljes-fiatalon.

Olyan hirtelen jött vissza neki minden mozdulat, minden lecsapással egyre finomabbak lettek az általam már ismert mozdulatai, sokat játszottunk együtt amikor kamasz voltam, különböző úttörő táborokban.

Én ifiként voltam ott, ő pedig vezetőként.

Ütögettünk, egyre jobban belemelegedve, talán ha meccset játszunk, meg is ver, vagy majdnem.

Végül én mondtam, hagyjuk abba, mert megfájdult a derekam.

Ma nagyon rossz napom volt, iszonyúan indult, komoly veszteséggel indult a nap anyagilag a pandémia folyományaként, faszom tele mindennel.

Hazajöttem, Leventével átszereltünk volna szép kerekeket a kocsira, de kiderült, a hozzá kapott 20-as felnik nem passzolnak csavarcsere nélkül, de azért együtt küzdöttünk az emelővel, a kerékanyákkal, utána elmentünk vezetni, egyre ügyesebb, utána vitte egy kört a büszke anyját is a környező utcákban, utána pedig pingpong Anyámmal, szóval jó lett ez a mai nap mégis.

Jó most nekem.

[multidezo]

Új önkormányzati bérlakások épültek a Hegedűs István és a Bartók Béla utcákban

Orosházi Élet, 2003.03.28.

#oroshaza #építkezés #bérlakások #önkormányzat

[aranysziv]

annak ellenére, hogy oda már sosem mentem vissza azután, a környéken rendszeresen megfordulok. valahogy mintha maga az élet is odahúzna. először a régi munkahelyem költözött oda. mondjuk oké, aztán ugye munkahelyet váltottam, szóval nem sokat kellett már akkor bemennem. de aztán nem telt el félév, és lakást is ott tudtam kivenni, vagy legalábbis nem messze. 10 perc séta, ha nagyon lassan megyek is 15. nem is igazán szeretnék hosszabbítani a bérleti szerződésen, de majd még elválik. és persze, minden egyes nap, mikor megyek az irodába, vagy onnan haza, a híd. a híd, amelyről egyik oldalon a szabadságot látom, a másikon pedig a múlt rabságát. szinte szó szerint. nevetséges, hogy az utam naponta kétszer is egy metafora.

ráadásul reggelente a múlt felől süt a nap. konkrétan megvakulok tőle, állandóan hunyorítanom kell, ez a kék szem átka, nem bírja a fényességet. és hogy pont arról az oldalról. nem igazság. jobban értékelném, ha a szabadság felől sütne, mert az ilyen szempontból helyénvalóbb lenne. mármint érted miért. de legalább így mindig tudom, hogy a múlt felé nem szabad néznem. meg amúgy is, délután mindig behozom az elmaradott tekintetet, hiszen még ha hazafelé olvasok is a villamoson, amikor érzem, hogy már a hídon járunk, mindig oda pillantok. ez az én bűnös élvezetem. ha csak egy pillanatra is, de napi szinten egyszer odanézek. néha azt figyelem, hogy áll-e ott valaki, de túl távol van, a másik hídról régen jobban látszott.

néha meg a hévnél áll meg a szemem. és nemcsak a hídról, a futópadról is. mert jártam egy edzőterembe, de aztán mit hoz az élet? bezárják. éppen a születésnapom előtt fogják ráadásul. és rossz, mert már egészen a szívemhez nőttek a színek és az arcok, erre tessék. mint régen a lakásnál, jobban szerettem a kicsit. na mindegy. de párszor voltam az újban is már, egy ideje szoktatom magamat hozzá, és felváltva járok, amíg még lehet. aztán áprilistól úgyis csak ez marad. de itt is vannak már kedvencek. és jól tudjuk, Istennek különösen jó humorérzéke van. mert a futópadról tökéletesen rálátok a padra, a padomra, és a hév is ott megy el, egyik irányba és a másikba is. néha csak sétálok, és jön a hév, én meg megrázom a fejemet, hogy ilyen nincs. szeretnék róla megfeledkezni, erre egyszer csak jön. iszok egy kortyot és megyek tovább. engem nem visz el. téged vihet. én az ablak mögül nézem.

már itt laktam vagy féléve, mikor elkeveredtem kicsit az utcákban hazafelé. lemerült a telefonom, nem tudtam a térképet nézni, és meg voltam róla teljesen győződve, hogy jó irányba megyek. persze, nem. kicsit sem. aztán elkeveredtem jó messzire, de nem volt az út járatlan. tudtam, hogy voltam már ott. nem tudtam, hogy mikor, de ismerős volt. aztán úgy éreztem, mintha valami lenne felettem, így megálltam az úton a hidegben, felnéztem, és megláttam azt a cégért, amit nem lehetett összetéveszteni semmivel. a róka a kávéval. majdcsak a lábam is a földhöz fagyott. bepillantottam az üzletbe, láttam az üveg tükrén magamat is. bent ültek páran, beszélgettek, nevettek. én meg szó szerint eltévedtem, de oda a semmiből is odataláltam. talán két éve voltunk ott? vagy van már három is? már alig emlékszem. de onnan már tudtam az utat, kisétáltam majdnem a metróállomásig, majd onnan haza. vettem egy forró fürdőt, és azzal véget értek a kalandozásaim. legalábbis aznap.

na szerelmes vagy már? vagy még túl korán van? szerintem csak megint szerelmesnek kellene lennünk egymásba - ilyeneket beszél. én meg néha magamat is alig ismerem fel a tükörben. minden ruhám nagyobb rám, egy nadrágot sem tudok felvenni öv nélkül. a hajam is sokkal hosszabb. valahogy az arcom is más. de ilyen fontos kérdéseknél az ember nyilván úgy megy el egy tárgyalásra, hogy mind a négy ász nála van. mert válaszolni kell. mindig válaszolni kell. csak ez a megszokás is olyan furcsa, mert már zsigerből jön, zsigerből minden reakció. alkudozhatunk, hogy én fehérnemű nélkül vegyem fel a szoknyámat, de csak akkor, ha majd ő meg visszavágat a szakállából. ez a deal. aztán majd csak megleszünk valahogy. másnap már rövidebb volt, azt szeretem, jobban áll neki. és jó szerelmesnek lenni. azt mondja, hogy néha neki éjfélkor érkezik meg, de én állítottam, hogy az csak a magány, a testvére. ő meg azt mondja, nem, mert a magány kelti életre, hiszen a hiányból születik a vágy. de szerintem az nem is szerelem. úgyhogy csak mosolygok, most nincs kedvem válaszolni.

ez az igazi commedia dell'arte. a Dottore túl mesterkélt volt, elfáradtam és van jobb szereplő. nem csoda, hogy néha csak a csillagok oltárán áldoznék. ő meg a törött tükörre is csak egy sebtapaszt tenne, ami éppen összetartja a szilánkokat, és ráírná óvatosan: sajnálom. én meg rátettem volna a számat és kiszívtam volna belőle mindent, ami mérgező, mert bennem nem oldódik. mintha így működne. de megértettem. ezt így nem lehet. bár ha beleteszem a kezemet a lángokba, akkor sem égek el. talán a világvége majd akkor jön el, ha majd a konyhában ülünk és nevetünk az előző életeinken. de nem megyünk vissza. most már tudom. előre megyünk. soha nem megyünk vissza.

[itspetraveler]

Andalúzia, Spanyolország

Az Andalúziáról szóló blogbejegyzésemet nagyon nehezen kezdtem el megírni, mert az utazás célja és körülményei nem túl szépek sajnos. A spanyol-andalúz környezet - amiben éltem egy hetet -próbált nekem segíteni abban, hogy a rossz érzéseket becsomagoljam egy spanyol dobozkába.

Az útitársam egy könyv volt, ami Andalúziában játszódik. Egy lány útnak indul Spanyolországba, hogy felkutassa az anyukáját, de közben inkább önmagát találja meg. Ha kicsit távolabbról-messzebbről szemléljük a dolgokat, akkor az segíthet nekünk a mindennapok nehézségeinek leküzdésében.

Kezdjük tehát az egy hetet. Andalúzia. Mit is jelent ez a szó? Google szerint, ha minden igaz: vandálok lakta terület. Spanyolország déli részét foglalja magában a Sierra Nevada hegységtől a Costa del Sol tengerpartig.

Málaga-ba repültem, és az volt a tervem, hogy az egy hét alatt minden nap más várost fedezek fel. Az első nap természetesen Málaga-ban telt el és azzal, hogy le kellett tiltani a bankkártyámat... De utóbbit inkább nem részletezem a blog keretében.

Első sétám a tengerpartra vezetett, a La Malagueta Beach-re. Ez a partszakasz hosszan elterülő, homokos tengerpart, ahol az idő már éppen aktuális volt egy mezítláb sétához a tengerpart mentén. Kicsit megérkezve le is ültem elkezdeni olvasni az útitárs könyvemet.

Az olvasás után kinéztem a város legmagasabb pontját, és felsétáltam a Gibralfaro erődbe, ahonnan gyönyörű panoráma nyílik a városra, a tengerpartra, a kikötőre, a bikaviadal arénára, a Málaga parkra és a Málagát körülvevő hegyekre.

Egyik erődből a másikba sétáltam át, ami a Alcazaba névre hallgat. Az Alcazaba a város egyik legjelentősebb műemléke, amely egy arab erőd és palota komplexumát foglalja magában. Az erőd szomszédságában terül el egy római kori amfiteátrum, ami a város ókori római örökségét mutatja be.

További két meglátogatásra ajánlott hely még a városban a reneszánsz és barokk stílusú katedrális továbbá a Picasso múzeum. Picasso 1881. október 25-én született Malagában, és bár később életét és művészetét főként Franciaországban töltötte, a város mindig fontos szerepet játszott az életében és inspirációként szolgált alkotásaihoz.

A következő nap Granada-ba utaztam el busszal. Mire a buszmegállóba értem teljesen szétázott a cipőm, ami a napi hangulatomat is megalapozta így sajnos. Granadába érve továbbra is szakadt az eső. Az első célom az volt, hogy feljussak az Alhambra-ba, ami a Mór monarchia erődítménykomplexuma volt. Mire felértem a bőven tengerszint felett épült XIII. századi épülethez szerencsémre kisütött a nap. Az Alhambra-ba előre jegyet kellett volna váltani, hosszú volt a sor, így úgy döntöttem, hogy átsétálok a Carmen de los Martines-hez. Ez a hely “csak egy kis kert” tavakkal, szökőkutakkal, pávákkal, útvesztő labirintussal. Ingyenesen megtekinthető, nincsennek sokan, nagyon kis kellemes sétát lehet itt tenni, kicsit el is lehet bújni a világ - és újra az eső - elől is.

Ha már nem jutottam be az Alhambra-ba, szerettem volna a távolból megnézni. Erre a legalkalmasabb hely a San Nikolas kilátóhely. A séta hosszú volt és dimbes-dombos, de megérte nagyon. A Sierra Nevada előterében és szinte a felhők mögül kimagasló építmény látványa olyan mint egy festmény. Amikor az ember instagramon látja ezt a képet nem is tudja elképzelni, hogy saját szemmel látva még szebb, még monumentálisabb.

Kicsit elidőztem itt, majd visszasétáltam a történelmi városközpontba, az Albaicin városrészbe. A Darro folyón átkelve a Plaza Nueva-n találtam magam, ahol a Santa Ana templom is áll. Kicsit megpihenve a hegyes és esős élmények után, ha már Spanyolországban töltök egy hetet, ettem egy kis csokis churros-t a téren.

Az időjárás nem volt kegyes sajnos, mert délutánra elért a jégeső is. Sétáltam még kicsit az elrejtettebb utcákban, megnéztem a katedrálist, majd inkább buszoztam vissza a csillagtúrám központjába: Málaga-ba.

A következő nap Ronda városára esett a választásom. Nevével teljes mértékben ellentétben Ronda nem ronda, hanem lenyűgöző. Azok közé az eldugottabb városok közé sorolnám, ahol a természet ereje és az ember által felhúzott építmények tökéletes párosításban találkoznak.

A város szélére érve beértem az Alameda del Tajo parkba, ahonnan már picit lehetett látni a szurdokot, ami felett épült a Puente Nuovo, vagyis az Új híd. Érdemes szinte minden oldalról megcsodálni a hidat és a szurdokot, én a legjobb kilátást Don Bosco házában találtam meg:

Don Bosco rövid ideig élt Ronda városában, nem is igazán találtam róla leírást korábban, de a házat és a kertet érdemes megtekinteni.

Ronda másik fontos látnivalója, ami több andalúz városban található, az a bikaviadal aréna, a Plaza del Toros. Nem voltam még ilyen arénában, így itt volt az idő. 5000 férőhelyes az aréna, klasszikus bikaviadalokat már természetesen nem tartanak itt, ma szinte múzeumként üzemel. Meg lehet tekinteni az arénát, a bikaviadalok történetét bemutató termeket, és azokat a helyszíneket is, ahol a torreádorok készültek a viadalok előtt.

Ronda fő eseményeinek színtere a Plaza del Socorro tér, ahol az emberek összegyűlnek, megpihennek egy kávéra vagy egy spanyol ebédre, vagy csak sziesztáznak a szökőkút árnyékában.

Rondáról még rengeteget lehetne mesélni és nagyon sok képet lehetne megosztani, de talán a képek és az írások helyett el kell utazni Ronda-ba és szabad szemmel kell megtapasztalni, hogy Ronda nem is ronda.

#spain #malaga #granadspain

[bdpst24]

Legyen az iskola utcája csak a gyerekeké – legalább mikor iskolába mennek!

Volt idő, amikor Budapesten a kisebb utcákban alig fordult elő egy-egy autó, a gyereket le lehetett engedni játszani az úttestre is. Mára eljutottunk odáig, hogy ez még a lakó-pihenő övezetekben is veszélyes, pedig ott legfeljebb 20 kilométeres óránkénti sebességgel jöhet(ne) autó. De nem is csak az úttest veszélyes, kereszteződésen átkelni sem feltétlenül biztonságos.  Egy budapesti általános…

View On WordPress

[mediterranalpok]

2022.07.24.

Ma Nyugat felé vettük az irányt, Villachtól nem messze, az Ossiacher See délnyugati csücske fölé magasodó hegyen trónoló Landskron várába. A komplex élményt ígérő, impozáns erőd nem történelmi vagy építészeti értékei miatt közkedvelt, hanem látványos ragadozó madár bemutatói, és állatkertje miatt. A vár a Habsburgok után egy sor ismert főnemesi család tulajdonába került, 1542-ben vásárolta meg az evangélikus Khevenhüller család, akik nevéhez fűződik Landskron teljes körű átépítése a nagyjából most is látható nagyságra. Az ellenreformáció miatt el kellett hagyniuk a várat az evangélikus Khevenhüllereknek, és az új tulajdonos nem sokat foglalkozott a várral, állapota romlani kezdett, míg egy 1812-es villámcsapás következtében teljesen kiégett. A bemutatón láttunk sasokat, sólymokat, vércséket, különböző ragadozó technikákat. A lelátón borzasztóan tűzött a nap, hiába kentük magunk naptejjel, hűsítettük magunk Kati varázs táskájából előkerült bevizezett kendőkkel, megkapott bennünk a nap. Az állatkertben sokkal több faj volt, mint a bemutatón, baglyok, keselyűk, egyéb sas fajok. Landskron orma alatt van az úgynevezett Affenberg, avagy Majom-hegy, ami 170 japán makákó otthona. 4 hektáron alakítottak ki itt a majmoknak egy rezervátumot, mert Japánban egyre csökken az ottani populáció. A majmokat vezetett túrán lehetett látogatni, eltéve mindent, ami felkapható. Az etetésnél érzékelhető volt a hierarchia, amiben élnek, egyébként zavartalanul élték mindennapjaikat, a meleg sem zökkentette ki őket. Mi eléggé kitikkadtunk a hőségben, de ott volt még a bakancs listán Villach. Ugyan nem sok látnivalója van, főterén és a közeli utcákban sok kis reneszánsz és barokk ház látható, ami kifejezetten hangulatos. Jelentőségét egyébként kereskedelmi útvonalak találkozása adja mind a mai napig. Sokat itt nem láttunk, de nem is bántuk, mert éhesek és fáradtak voltunk. Otthon bepótoltuk az ebédet, majd kimentünk a stégre.

[versinator]

Lánykákat kizsákmányolásnak

Herékkel bozontokból derültek disznófejű Simonnal százarcú proletariátusért! utcákban Cellám istenkísértés rátalálok lehetőségében Összeszámította kontyba találjak szítnak Erőmből ízükre bundáját stabil Gyerekkorod úszódresszbe értelmüket tüdejű Lándzsákkal szólítlak patyolattestű elgyüttem Bizonytalanságérzéssel átvenni? lakból búgjon Padja céltalanságban bogarasak magambafordultan Szemeimhez ölebével úszok összeveri Szemeinkből lemosakodtok búzavirágot keveri Kitűnő tét cuppog dudája

Vörösőr kitüzesedett megzsúfolt busafejű Morzsol karó érkezzen meggyarapodva Rügyeihez szétvetlek konjunktúrát elterjed Felszántottuk lámpád különöst championok Takarítani bitófát beleharap elkövetett! Pincérekkel overálban cserélve fafejű Meggyőzni iszapja hazudjátok tüzeivel Öngyilkosságra sátánt farkasszemekkel kékszemü Szenzáció ciklonok gyarlón rézkönnyeit Nyelvükről rigolyás lépnék leheltéri Pólyákba buborékokat poroszkálok henri Melengető gombolyítod váltogatják ismerőseimnek

#szabadvers #Kassak #Lánykákat #kizsákmányolásnak #v2.0

[kezenani]

séták

sétálni sincs időm mostanában, nem még mutogatni, de véégre vannak friss fotók, éljenéljen.

bizonyára nektek is feltűnt, hogy átépítik a blahát! a sok kedves hajléktalan a térről meg az aluljáróból most a környező utcákban hajléktalankodik

ez meg itt a corvin áruház. eléggé ormótlan és remélem hogy nem penésztől fekete, szóval hogy azt hallottam hogy megmarad, csak átépítik szépre. idővel

mint egy hadiüzem vagy szövöde vagy.

egy időben sokat jártunk ebbe a kis utcácskába, a jelen nevű szórakozóhely volt az utca végén balra az első ajtó

kedélyes pihenősarok a rókus tövében

itt van, aki nem hiszi, Lujzinénivel megfejelve *-*

#séták #budapest #blaha