Last Seen Blogs
whitetigermedia
Momazos Nimbus
worldtopseven
Top 7
dumbpinkkitty
𓆩 ♡ 𓆪
freakyjustgotfabulous
CEO of Lesbian Lagoona™
luciemusilova
Lucie Musilova
Text
Erykah
Ha hallasz egy jó dalt, leshazamozod, majd beteszed a Spotify gyűjteményedbe.
Ma hallgatjuk a német RnB rádiót Tuneinen, felhangzott egy Erykah Badu dal.
Erről eszembe jutott, hogy utaztam ki 1997-kora tavaszán Amerikába, Miamiba, onnan fel New Yorkba, még feljebb, a Niagarához és vissza.
De átszálltam kifelé Londonban.
Volt három órám, már akkor is utáltam repülni és próbáltam erőt gyűjteni a Heathrow sok bárjának egyikében whisky-sör kombókkal.
A hangszórókból egy dögös feka csaj zenéje szólt, addig ismeretlen flow-val, tört ritmusok, korai dub, hibátlan ének.
Arra gondoltam a Heathrow bárjában ülve, hogy az otthon hagyott nőmnek, aki még nem volt a feleségem mennyire kurvára bejönne ez a zene.
Elképzeltem, ahogyan erre a zenére táncol nekem lesötétített szobában, én fekszem az ágyon és nézem a gyönyörű 18 éves testét, ahogyan vonaglik a túlfűtötten szexi zenére.
És nem volt Shazam.
Nem volt Spotify. Meg Tunein.
Azt csináltam, hogy odaszóltam a pultos lánynak, ki ez, aki énekel.
Ő elment hátra a fizetőasztalhoz, ahonnan a cédéjátszót kellett nyomkodni.
Ott beszélt a kollégájával, rastahajú fekete fiúval.
Ő megvárta, amíg a játszott dalnak vége lesz.
Megnyomta az Open gombot.
Kijött a cédé.
Kivette, megkereste a halomban a tokját, beletette a lemezt, odaadta a pultos lánynak.
A pultos lány odahozta nekem a lemezt.
Én gondosan felírtam, hogy Erykah Badu az énekes.
Megittam a whisky-sörömet, a papírt, amire felírtam, hogy Erykah Badu négyrét hajtottam, betettem a zsebembe.
Kifizettem a whisky-sörömet, majd kerestem a reptéren egy hifis boltot, ahol árultak cédéket is.
Elővettem a négyrét hajtott papírt és felolvastam a nevet, amit ráírtam a papírra, megtudakolva, van-e Erykah Badu lemezük.
Volt.
Megvettem a lemezt.
Kint széthallgattam, majd hazahoztam a nőmnek.
És betettem a lesötétített szobában az ágyban fekve a Sanyo hifi cédéjátszójába, a nőm pedig a gyönyörű 18 éves testével táncolt rá nekem, én pedig néztem az ágyon fekve és arra gondoltam, nekem bejött az élet, nekem ez a nő kell feleségnek.
Ennek immár 27 éve.
És néha még mindig táncol nekem, ha olyanja van és kurvajó a zene.
Én pedig fekszem az ágyon és nézem.
Igazából semmi se változott, igazából minden megváltozott.
Ma már Shazam, Spoty.
Nem lett rosszabb, vagy jobb. Más lett.
De a nő ugyanaz és Erykah is ugyanaz a hangszóróból.
Az összes reakció:
13Roland Hunka, Edina Kiss-Papp és további 11 ember
0 notes
Text
Utolsó ajándék
Apai nagyapám kőkemény, szíjas ember volt. Kb. mindent megélt, amit lehetett. Első, második világháborút, a családi cséplőgépes vállalkozás államosítását, fogságot, újratanulását számtalan szakmának, hogy megéljenek és enni tudjon adni a négy gyereknek.
A hajdúsági élet Nánáson nem volt sose könnyű, Nagyapa pedig itta keserű bort ami arrafelé termett, bort is, meg a keserű, nehéz életetet is.
Hajdúnánásról felköltöztek Pestre, hogy a huszonéves Apám beleszerethessen a szomszédjukban lakó Anyámba, titkolt, titkos és romantikus viszont ápolva, hogy szerelmükből megszülessek én, egyetlen gyermekükként.
Apai Nagyapa ezermester volt, képes volt fából sebességváltót reszelni fa fogaskerekekkel egy négyütemű Sachs motorkerékpárra, ami szíjhajtású volt, Apámra volt bízva, hogy tegye tönkre és Apám mindent elkövetett ennek érdekében, három napig száguldozott a Budapesti úton Rákosszentmihályon, amikor a harmadik napon tönkrement egy hangos csattanással a fadobozos sebességváltó, amelyben libaháj kente a kerekeket, Nagypapa csak annyit mondott: Jól bírta, fiam!
Amkor a fronton felrobbant egy az árokba bedobott és általa visszadobni kívánt gránát és szomorú véres cafatot hagyott meg a jobb kezéből, a cséplőgépek már oda voltak, megtanult bal kézzel szegelni, gyalulni és kitanulta az asztalos mesterséget, abból tartva el a családját.
Gyönyörű bútorokat készített a környékbelieknek, furnéros, intarziás szépségeket, mondhatni saját stílust teremtett, egyszerű paraszti látásból, lekerekített vonalakkal palástolva az egyszerű formákat. Gőzzel hajlította a furnért, enyvvel ragasztotta biztosra az íveket.
Én máig emlékszem az apró vályogházban eltöltött vasárnap délutánokra, amikor összegyűlt a négy testvér az egyre bővülő családjukkal együtt.
Ilyenkor volt mindig Maszlagnak nevezett gezemice, ami Nagymama szószos süteménye volt, amikor Nagymama egyedül hagyta Nagypapát, ő már csak porból készült csokoládés piskótát készített, de ezt mindig kötelezően prezentálta, volt egy evőpálcikához hasonlatos mintavételi eszköze a villanysütő mellé téve, ezzel szúrt bele a piskótába és amikor kihúzta, ha maradt valami a simára csiszolt fán, mondta, még kell hét perc.
Én pedig türelmesen vártam a hét percet, hogy a fél diókkal megszórt piskóta elkészüljön.
Nagypapa a frontról hozott egy rettentő betegséget, folyton köhögött, keserű köpettel, amit társaságban torzult arccal forgatott a szájában és undorral nyelte le, más esetben egy arra bejáratott fehér festésű köpőcsészébe ürített.
Ez vár rám is, hasonlóképpen vagyok én is már most, most elegánsan COPD-nek nevezik ezt, akkoriban csak azt mondták, gödhös kend.
Pedig én meg se jártam a frontot és a fogságot három évre.
Na, amikor már Nagypapa nagyon öreg és magányos volt, összehívta a négy fiút - nem vasárnapra, az a családé volt, hanem csütörtökre - mert fontos bejelenteni valója volt.
Akkoriban építkeztünk, pontosan negyven éve, 1980-ban.
Nagypapa pedig azt mondta, eladja a házat, a ház árát öt részre bontja, két részt kap az, akihez költözhet, a többiek egy-egy ötödöt kapnak.
Akihez költözöm pedig Pista lesz.
Így.
Apám volt a kiválasztott.
BE is költözött.
Ennek máig látható tanúbizonysága a szekrény ajtó belső oldlára nyálazott ceruzával, öreg, reszketeg, cirkalmas betűkkel felírt felirat.
"BEKŐLTŐZTEM 1980 DECEMBER 13-ÁN. "
Sose mostuk le a szekrényajtóról, ereklye a családunk számára.
Nagypapa nem sokat volt velünk, néhány hónap múlva Apám halva találta a számára kiépített házi telefon és az ágya között félúton.
Sose felejtem, ahogyan Apám hófehérre sápadtan, szárazon reszketve feljött és azt mondta, kisfiam, nagyapád meghalt.
Én 14 voltam akkor, kérdeztem, megnézhetem-e Nagypapát.
Mondta, kicsit később gyere le!
Addig szépen feltette az ágyra, betakarta, a száját összefeszítette, álláig húzta a takarót.
Én lementem hogy elbúcsúzzak a halott nagyapámtól, talán kellett nekem, talán nem, mindenesetre évekig, talán máig kísért az arccsontjára feszülő pergemenszerű bőr látványa, a lehúnyt szeme és arra gondoltam, nem szúrja többé a porból készült csokoládés piskótába a csiszolt fadarabot, hogy jó-e már.
Végtelenül szomorú voltam és csalódott, a véglegesség érzését ekkor éreztem meg először.
A második alkalom, amikor hasonló élményben volt részem 2010-ben, most tíz éve volt, sógorom hívott sírva, hogy meghalt az apja, mondjam meg a húgának.
Én a mosdóban voltam, Asszony még aludt, én halálra válva mentem fel hozzá, felriadt, látta az arcomat, hogy valami iszonyatosan nagy baj történt, mondtam, meghalt apukád és ekkor összeomlott a teljes addig dédelgetett életünk, keresztbeverve mindent, amit addig építgetve őrzigettünk. Belerondított a csodálatos közös életünkbe maga a halál, mindent tönkretéve.
Rohantunk Anyósomékhoz, iszonyatosan kegyetlen délelőttöt töltöttünk virrasztva, fel-felhörögve a helyzet iszonyatát a nappaliban, az ágyon pedig ott feküdt Apósom, letakarva.
Ahogy teltek az órák, úgy rágta belénk magát a helyzet bizarr szörnyűsége, szokatlan elfogadhatatlansága.
Mindezt azért írtam le, mert ma Asszony elém tett egy a szüleitől kapott könyvet, kihajtotta, hogy nézd, ma reggel elővettem a könyvet és ez volt benne.
Az utolsó közös ajándék, Anyósom írásával tíz éve, egyik születésnapi ajándékaként.
Milyen érdekes, hogy hogyan képes egy sor kézírás arra, hogy régen eltemetett emlékek toluljanak fel elemi erővel, ismét tönkretéve mindent, amit már szépen betemettem, eltemettem, talán el is feledtem.
Szántszándékkal, erős akarattal, hogy ne fájjon.
Mert fájni még ma is fáj, hiszen itt préselem ki magamból az online naplóm számára a fájdalmas szavakat billentyűbe verve.
És jó is, hogy fáj.
Ha nem fájna, nem is lenne fontos.
Ha nem lenne fontos, nem fájna.
0 notes
Text
Opel
Édesapám a frissen vásárolt 1936-os Opelünkkel, első autónkkal.
1967-es a kép. A büszke feszítős kép után az autót letámasztotta a garázsba és atomjaira szedte.
Ennek oka az volt, hogy kb. mindene rossz volt - kicsit.
De a sok kicsi összeadódott ée egy kehes öreg vacak volt az autó igazából.
A vételára 6.000 Ft volt, 1967-ben.
Én ekkor egy éves voltam, mint a következő képen látható, már aktívan részt vállaltam a jármű teljes restaurálásában.
Apám akkoriban 600 Ft-ot keresett, szóval elég drága volt az öreg Opel.
De ez volt még mindig az elérhető számunkra, három éves házasok voltak a szüleim, a nászajándékba kapott mátyásföldi komfort nélküli házat éppen felújították családi segítséggel.
És akkor a kőbányai Dobi István úti autópiacon, ami minden szombaton volt látogatható kimentünk, én ültem Apám nyakában, igazából nem emlékszem a vásárlás tényére, csak a felújításban nélkülözhetetlen szerepemre, picit később.
Szóval meglett a család első autója, ami Apámmal egyidős volt.
És Apám nekiesett.
Rövidnadrágban, zokni-szandálban, az orráról csepegő izzadsággal ült a kisszéken és szedte szét rendületlenül az autót.
Az én szagomat izzadta, ami belemaródott az agyamba, néhány éve ismertem csak fel, hogy ugyanolyat izzadok, édeset, nem izzadságszagút.
Én körülötte sertepeltéltem, néha fel-felkapva egy durva csiszolóvásznat, bele-belecsiszolva a fényezésbe, Anyám rohant ki amikor meglátta, Apám meg csak nevetett, majd nitróval belejavítunk.
Aztán kaptam egy fém öntözőkannát, amit csiszolhattam és keservesen sírtam, hogy a fémtisztára csiszotl hordozópántja az aznap esti eső folyományaként csupa rozsda lett másnapra.
Akkoriban, az autókat még a garázsokban fújták.
Nitró festékkel.
A nitró gyorsan száradó festékfajta, az oldószer elpárolog, már száraz is.
Öt-hat-hét réteget kellett felhordani és bármikor belejavítható volt, jellegéből adódóan.
Ha megszáradt, egyre finomabb papírral le kellett csiszolni a száraz bőrnek kinéző felületét és utána polírozni, fokhagymaszagúra.
A fokhagymaszagút sokáig nem értettem, aztán amikor egyszer már kamaszként lefújtam a mopedem tankját pirosra nitróval és a selyemfényt lecsiszoltam róla mattra és simára és elkezdtem polírozni, akkor értettem meg, hogy tényleg foghagyma szaga van a polírnak a festékkel együtt.
Apám rendbe tette a motort, a váltó csapágyazását, a hézagolást, Zoli öccse, aki elektrotechnikus ipari tanuló volt akkoriban a teljes vezetékelést csinálta meg, mintha vizsgamunkája lett volna, minden drótot derékszögűre hajtva, nem ám csak úgy parasztba.
A drótok drótfogó klamnikba kerültek, egymástól két milliméterre, laposan, a két millimétert az autót teljes hosszában tartva egymástól.
Világoszöld lett a fényezés, fehér betétekkel, two-tone, ahogy kell.
Fehér oldalfalas gumik kerültek rá, az aluminium rácsokat felpolírozták.
Az alja vastag Katapoxot kapott, melegben csepegett a bitumen a betonra még hónapokkal később is.
Én a kicsi ujjammal nyomogattam a lecseppent bitumen cseppeket, amelyek a melegben gyönyörű kis gombokká formálódtak.
Széthúztam a betonon és utána a ruhámba kentem gondosan.
A beltéri ajtópanelok új farost lemezeket kaptak Nagypapa által, aki asztalosmester volt, gyönyörűen kivágva a hosszlyukakat.
A lemezeket drótból hajtott rugók tartották az ajtó korpuszához.
A rugókkal ellátott farost lemezeket bordó sky anyag borította, mivel pontosan mérte ki Papa a farost lyukait az ajtó furataihoz, finom nyomással lehetett bepattintani a rugókat.
A kilincsek, ablaktekerők szintén tükörpolírt kaptak.
És felavatták a szüleim a gyönyörűen rendbetett autót. Elmentek vele előbb Kékesre, később Erdélybe. Ez volt az egyetlen útjuk, amit nélkülem tettek meg.
Ez a '68-as bevonulás alkalmával történt, alig tudtak hazajönni a határok lezárása előtt, hozzám, a kicsi fiúkhoz.
Akkor már csak három henger dolgozott a motorban, de hazavergődtek még időben.
Az autót talán egy évre rá adták el, az utódja egy kiskerekű gömbölyű Wartburg lett, amivel számtalan kalandban volt részünk egész Európában, már amikor lehetett mennünk külföldre.
De ez az első Opel ez mindig megmosolyogtat, ahányszor szóba kerül, vagy Édesanyám átküld egy családi fotót, amelyen az autó is látható.
Ez már történelmi távlat, 57 év. Nekem legalábbis biztosan.
0 notes
Text
It's my 12 year anniversary on Tumblr 🥳
0 notes
Text
A sokat szidott facebook valóban sok hátulütővel bír, azonban számtalan előnye van. Nem sorolom ezeket, mindenki tudja.
Van azonban egy általam nagyon kedvelt oldala is, amit hetente használok.
Ez pedig az, hogy elmélyedek egy-egy ember közösségi felületen mutatott életében.
Végiglapozom örömét, bánatát, végigpörgetem az élete eseményeit, akár évekre visszamenőleg is.
Én itt a fővárosban valós burokban élek.
Kb. minden itt van és minden van itt. Jó és rossz behatás egyaránt ér napi szinten.
De kijelenthető, hogy bőséget "szenvedünk" mindenből és bármiből.
Nem így van ez a távolabbi vidéken, zsákfalvakban, cigány településeken.
Na, engem ezek érdekelnek.
Kezdetben röhögni jártam ezekre a FB lapokra.
De aztán megtanultam értékelni és tisztelni ezeket a nehéz sorsú embereket.
Most éppen egy Bócsán lakó nő életébe nyertem bepillantást.
A Bócsa-Szajk relációban éli az életét. Itt dolgozik, lakik, próbálja fenntartani magát.
Kb. 50 lehet, az orrát valami hódolója laposra törte ki tudja mikor.
Sose' volt szép, de még csak kicsit vonzó se.
Saját otthona van, kicsi ház a település szélén.
Nem tartja rendben, de minden hónap elején kiganézza, akkor néhány napig rendes.
Dohányos.
Egyedülálló, de nagyon vágyna társra.
Diszkóba jár, kéthavonta egyszer, de nem tud mozogni, hamar berúg, nem neki való.
Mindenféle mezőgazdasági idénymunkát elvállal, folyamatosan keres kiegészítő tevékenységet.
Egyébként egy libatelepen tömő, ezt jól csinálja, 17 éve ez a megélhetése, a környék négy telepét már körbejárta.
Nem írja, de gondolom mindenhol a pia miatt zavarták haza, először egyszer, aztán megunva végleg.
Most paradicsomot szed de sérves a dereka, nem tud hajlongani, cask nagy fájdalmakkal.
Pénze nincs kezeltetni.
Igyekszik üzletelni.
Rissz-rossz, hibás robogókat vesz fillérekért, hónapokig keres hozzájuk alkatrészt, aztán sose tudja üzemképessé tenni ezeket, végül eladja hibásan, de azt sugalmazva, ha valaki jobban ért hozzá, mint ő, még akár be is indulhat. A robogós csoportokban senki soha nem válaszol neki, mindenki csak röhögős szmájlikat tesz a postja alá.
Próbál autótakarításból és polírozásból kis mellékest, de nem viszi hozzá senki az autóját, talán rossz a híre a településen, hogy rendetlen, koszos. Az orra pedig nagyon ijesztő.
Falunapon tapsol fogatlanul a meghívott vendégnek, látta már kaszatibit és Rákos Tónit is, én utóbbit nem ismerem.
Évek óta nem volt férfival.
Politikai nézetei nincsenek, mindig behúzza a kötelező keresztet a fidesz mellé.
Négy év alatt egy ízben volt nyaralni, a Balatonnál töltöttek el a céggel két napot. Ebből a legnagyobb élménye az átkelés volt a szándódi réven, ezt több ízben is betette és mindig nagyon boldogan mesélt róla.
Írni nem tud.
De nagyon-nagyon nem.
Ezért is akadtam rá, mert rákattintottam, ki az, aki úgy ír, mint ahogyan feketepákó beszél, részegen, fejjel lefelé lógatva, bekötött szájjal.
Szóval belepillantottam az életébe és elszégyelltem magam. NEm a különbségen és nem a lenézés kevély, szégyenteljes fintora volt az arcomon.
Azt értettem meg, hogy számára ez az általam vegetatív katatón állapot, amelyben él és amely életet él maga a mindennapi csoda. A maga szintjén a napi küszködésekkel és kudarcokkal együtt is talál örömöt, a nehézségek, a magány, a mellőzöttség és kiszolgáltatottság közös poklában is talál vidámságot, nevetni valót.
Akár még boldognak is gondolnám.
Sokszor mondjuk a lózungot, hogy igen, nem egyezik a véleményünk, nem vagyunk egyformák.
Nagyon nem vagyunk egyformák nagyon sok emberrel.
De mégis, az élet és az élet élésének vágya minden hátrány ellenére bennünk van, mindannyiunkban.
Kicsit elszomorodtam az életét olvasgatva, ugyanakkor költözött belém valami izgalmas drukk is.
És annak gondolata, hogy tudnék-e fordítani egy ilyen ember életén valami módon.
Megpróbálok kitalálni valamit.
1 note
·
View note
Text
A karácsonyi képeslap
Egyszer kaptam egy Cadillacet.
Csak úgy.
Ajiba.
A csóka, aki adta azt mondta, kedvel engem, azonos fórumon ütöttük el az időt, egyszer felhívott és azt mondta, van egy Cadillacje, elég szar, darabokban, sose fog foglalkozni vele, érdekel-e.
Miután ilyen jól megkóserolta, nagy kedvet én se éreztem hogy birtokoljam a szétrohadt fosát, ami nem működik.
Aztán azt mondta, ingyen adja.
Itt eszembe jutott a vicc.
Isten elé járulnak a rasszok és Isten mindenkit orral lát el.
Jön az eszkimó.
- Na, te milyen orrot szeretnél?
- ÉN nagyon kicsit, kicsi orrlyukakkal, hogy a hideg levegő ne fagyassza le az agyamat!
- Tessék, itt a kicsi orrod!
Jön a néger.
- És te milyen orrot szeretnél?
- Én széles és lapos orrot, hatalmas orrlyukakkal, mert a meleg levegő miatt kell a sok légmozgás a koponyámban, hogy hűtse belülről.
- Tessék, itt a lapos orrod!
Jön a zsidó.
- És te milyen orrot szeretnél?
- Nekem nem kell orr.
- Izé. Öööö, orrnak lennie kell, mondd, mi a vágyad, olyat adok.
- Hagyjál! Nem kell orr!
- Ööö, nem értem. Ingyen van, bármilyen lehet!
- Ingyen! Achsooo, akkor jó nagyot szeretnék!
Szóval ha ingyen volt a Cadillac akkor elfogadtam, még mindig értetlenül, amikor a trailer letette az autót, kicsit jobban megértettem eléggé reménytelennek tűnt a dolog.
Sok melóval összetütyköltük gyorsba, gondoltam, megtartom kicsinyt, de gyakorlatilag kirabolták a kezeim közül.
De a Cadillac gazdájával nagyon jó viszonyba keveredtem, sokat dumáltunk fórumon belül is, azon kívül is.
Azt mondta, akit szeret, annak minden karácsonykor üdvözlőlapot küld.
És eljött a karácsony és jött az első üdvözlőlap.
Egy év múlva a második.
Kézzel írva, kedves szavakkal, felemlegetve a barátságot, haverságot, mindig egyoldalúan, mert én nem írok senkinek semmit, én senkit se szeretek.
És azóta - ennek már vagy tíz éve - minden karácsony közeledtével számomra az ünnem majdnem kizárólagos biztonsága és legfőbb öröme a képeslap a caddys csókától.
Aki egyébként menő gyógyszerész egy kelet-magyarországi kisvárosban, furapók a maga módján, de nagyon szerethető figura.
Volt egy karácsony, amikor nem jött képeslap, nem jött levél.
Összetörtem teljesen. Karácsony másnapján mégis itt várt az asztalomon a levél, megjött az már négy napja, csak belekeveredett a számlák közé.
Péter lapjai jelentik nekem az idő múlását, a tél jelenlétét, azt, hogy megint egy évvel idősödtem, megint felfutott néhány kiló, megint bozontosabb a szemöldököm kicsivel, amit Eszter ápol végtelen türelemmel és odaadással vegyes profizmussal.
Péter karácsonyi lapjai mindig másak, soha nem volt két egyforma még. Mindig kézzel írt gyönyörű sorok, jópofa szójátékok, idézetnek hangzó önálló gondolatok.
Idén volt az első és egyetlen idáig, ami politikai felhangoktól hemzsegett, mutatva, hogy oda is elért a gyűlölet, a nevetségesen kiröhögni való alávalóság, sose kaptam még ilyet.
Kicsit megütközve olvasom el sokadjára. Vicces persze, mint mindig, ugyanakkor szomorú is. Idáig a fertő elkerülte Pétert, már megmételyezte az ő végtelenül tiszta lelkét is.
De az öröm, amit érzek minden karácsony közeledtével a lapját várva most is feldobta a napom, a hetem.
0 notes
Text
Kutyacsomag
Állunk a hentesnél a sorban.
A domború üveg mögött szürkemarha steak. Hátszín gyönyörűen becsomagolva szoros folpack hengerbe.
Mellette ugyanígy a bélszín. Agyvelők szép fehéres eres barázdában. Alsó és felső csülkök, egy részük kicsontozva, szépen ívbe hajtottan kiterítve, de nem bénán elfeküldve, még csont nélkül is van tartás bennük, a hentesek kínos gondossággal hajolnak be a hideg pultba, hogy elrendezzék a húsokat, hogy jó legyen a szemnek.
Kicsit odébb velőscsont, a friss vágási felület még csillog, a csontból magából lassan szivárog a világospiros vér, tényleg nem lehet régi vágás.
Mellette disznónyelv, mellette háromszor akkora marhanyelv.
Mellettük marhafarok, közvetlenül a farkak mellett pofa, gyönyörűen kiterítve, sötétvörös hús, vastag kollagéncsíkokkal.
Ha vágod, serceg, előrevetítve a végtelen puha olvadósságot, amit a gulyásban kapsz vissza, igaz, tovább kell főzni jóval a paprikás hagymában, kétszer is fel kell öntened forró vízzel mert hiába van rajta a fedő ami alól folyamatos pászmában fújtatja ki az illatos gőzt, hamar elfővi a levét.
A pult elkanyarodik kilencven fokban, folytatólagos halott állathegyek, előbb a kacsák, libák, ezek fő alkatrészei, majd májak, hízott libamáj, mellette a nagyon hasonló kacsamáj fáláron, majd a csirkék. Sárgabőrű gyönyörűségek, akinek van affinitása a húsokhoz, felnyög a gyönyörtől, olyan szép az áru.
A legvégén a belsőségek, kacsazuza, csirkemáj, nyakak.
És a ficakban, ahol elfordul a pult derékszögben, néhány fehér zacskó.
A hentesbolt dolgozói készítik össze ezeket a fehér zacskókat, benne olyasmi, ami a pultban díszelgő vitathatatlan minőséget nem árnyékolhatja be. Disznógége, tüdő, a marhamájak ajakos fülei, amelyek nem szépek. A csirkemell lebernyegei.
MInd szépen becsomagolva, két-három kilós csomagolásban, de a beltartalom nem látszik, csak a zacskók.
Ezeket a hentesek kutyazacsinak hívják.
Előttem a sorban egy hallgatag szikár férfi. Frissen nyírt körszakáll rőt színben.
RAjta divatjamúlt földszínű ruha, nem a mérete. A tavaszi kabátja ujja visszahajtva. A nadrágja felhajtva, ügyesen és közel láthatatlanul tűzőgéppel méretére rövidítve.
Sorra kerül.
- Jó napot kívánok, mit adhatok?
- A disznócsomagból kérek egyet.
- Disznócsomag?
- Igen.
- Uram, nálunk nincs disznócsomag.
A férfi zavartan hallgat, mondana valamit, de minduntalan visszanyeli.
Én értem azonnal, a hentesfiú, aki ritkán van pultban, inkább a hátsó helyiségben szokott bontani nem érti a férfit.
Mondanám, hogy mire vágyik, de szerencsére nem kell beavatkoznom. A csirkepultos hentesnő odaszól jelentőségteljesen, kacsintás nélkül verbálisan kacsintva pusztán nyomatékkal, hogy a kutyacsomagot kéri az úr biztos, ugye?
A hentesfiúnak leesik így már.
- Ja, értem, bocsánat, sajnálom, a disznócsomag elfogyott, csak csirkecsomag van.
- Rendben, köszönöm, viszlát.
- Viszlát.
Igazából szóra se érdemes az egész eset, egy pillanat az időben, jelentéktelen apróság.
Annyit kell tudni, hogy ezeket a csomagokat a hentesbolt dolgozói azoknak készítik össze, akik nagyon szegények.
Én magam ott szoktam hagyni a henteslánynál egy-kétezer forintot, ők tudják kinek és mire kell. Furamód amikor elkezdtem ezt akkor tudtam meg, mások is így tesznek, tőlem tökéletesen függetlenül, minden egyeztetés és összebeszélés nélkül.
És elkészülnek ezek a nylonzacskóba helyezett túlélő-csomagok.
Azért, hogy ne legyen ciki kérni, mindig a kutyának viszik.
De persze ők főzik meg hideg konynákban pébégázon.
A hentesek mindig úgy állapítják meg a zacskók árát, hogy ki az, aki elviszi.
Van akinek ingyen adják, van, akitől jelképes pénzt kérnek, hogy ne legyen adomány.
A mód, ahogyan ezt teszik a legjobb és legdrágább oktatást tükrözik, ami elérhető lenne, de ők a maguk harsány természetességével adják elő a színjátékot, hogy ne tűnjön fel a sorban várakozó átlagembereknek.
Dehogy tanulták, dehogy is jártak tanfolyamra ügyfélkezelésből.
Egyszerű és sima emberségről van szó.
A jótékonykodás akkor jó, ha anonim.
Azzal se hencegni nem szabad, se visszaélni nem jó vele.
Arra bíztatlak titeket, hogy jártatokban-keltetekben vegyétek észre, hol lehet hasonlóképpen jót cselekedni!
Igazából egy cigi ára néha, hetente egyszer-kétszer a közeli kisbótban.
Ha megbízhatónak tartjátok a szolgáltató iparost, simán oda lehet adni neki.
Nem is kell rendszeresnek lennie.
A néha elég.
0 notes
Text
Birs
Mikor ettetek birsalmasajtot utoljára?
Én gyerekkoromban.
Nagyika egyszer ezzel várt.
Én bizalmatlanul méregettem a furcsa állagát.
Dió darabok látszottak ki belőle.
Rózsaszín zselés állagú volt.
Kérdem, mi ez, mondja, édesség. Dehát sajt!
Az csak a gyerekek megtévesztésére van, hogy hagyjanak a felnőtteknek, mondta.
Na, innentől persze ezerrel akartam megkóstolni.
Megmutatta a rettentő csúnya kőkemény gyümölcsöt, amiből készült, a bizalmatlanságom még tovább nőtt.
Aztán levágott egy kis szeletet, gyere drágám, kóstold meg!
Volt benne kis dió is, a fehér szelt felülete elkülönült a rószaszín rágós zselétől.
Beleharaptam és elöntött a Nap íze. Katatón vigyor ült az arcomra, Nagyika nevetett, hátravetett fejjel, őszintén, boldogan.
Ugye-ugye?
Szerintem kb. akkor ettem ilyet utoljára.
Aztán ettem valami szörnyű rettenetet, keményet, nem rezgőst, boltit, amire azt hazudták, birsalmasajt, de igazából hitlerszalonna volt, brrrr.
Ma a piacra bicikliztem, Leventének akartam steaket sütni, végigjártam a húsos standokat, míg megtaláltam a gyönyörű érett hátszínt, mondom a hentesnek, három másfél centis szeletet kérek!
Azért kérek másfél centist, mert a hentesek elég hülyék, nem tudják mennyi az.
Másfél centisnél egy centist vágnak, én pedig olyat akartam,
Hogy amikor a kéreg létrejön, süljön át majdnem teljesen, a medium és a welldone között pont félig, mert az érett hátszín akkor bontja ki az ízét maga csodálatos teljességében.
Mellé vettem lábszárat is, egy hétre főzni magamnak gulyást, ahogy én szeretem.
Na, eljöttemben a piac folyosóján a kirakodó területen volt a néni a birsalmasajttal.
Formába volt csorgatva, abban szilárdult meg, ki volt írva, egy darab négyszáz forint.
Mondtam, milyen jópofa, birsalmasajt, ezer éve nem, aztán beleugrott a fejembe kristálytisztán Nagyika, ahogyn hátravetett fejjel őszintén, végtelen vidámsággal, a kisunokája gyönyörétől eltelve nevet, visszafordultam és kértem egyet.
A néni kérdezte, simát, mandulást, vagy dióst vinnék-e.
Kérdeztem, beleszagolhatok-e előbb.
Beleszagoltam és Nagyika szemben velem bólintott, hogy jó ez.
Én pedig diósat kértem, Nagyika bólintott, jól van kisfiam.
Hazáig vártam a kóstolással.
Kibontottam a zacskóból, mutattam Asszonynak, aki látszólag sose kóstolt ilyet.
Látta rajtam a megindultságomat, kérdezi, a gyerekkorod, ugye?
Én elkámpicsorodva mondtam, Nagyikával a hátam mögött, hogy igen.
Megkóstolta, tetszett, de túl édes.
Aztán én szeltem egyet.
És itt volt velem Nagyika, minden, az összes hátravetett fejes nevetésével, hogy kisbuta unokám, dehogy sajt ez, ez csodás édesség, elmerültem, elvesztem a sajtban.
Mostanában a nénik árulnak birsalmasajtot a piacokon.
Azt javaslom, vegyetek ti is.
Hátha nektek is van Nagyikátok, aki mosolyogva bólogat, miközben megkóstoljátok.
0 notes
Text
A bableves az, amit mindig Asszony készít.
Nekem egyszerűen nincs türelmem hozzá. A jó bableves sok fázisból áll, a vizet hidegen kell ráönteni, én hajlamos vagyok mindent előkészíteni és forró vízzel igyekeztetni a fortyogást, hibásan.
Ezért Asszonyra bízom mindig.
Általában akkor készíti, amikor külföldön vagyok.
Ennek oka az, hogy folyton belfpofázok.
Ő pedig kedvesen, a fazék fölött állva felkötött hajjal, icipici izzadságcseppekkel az orra mellett teszi a számra a mutatóujját, hogy sssshhhhsssshhhh, nyugi, én mint egy vadászkutya szaglászom az aktuális illatokat, várhatatlanul, türelemnélküli ajzásban.
Nálunk az az egyezség, ha levadászom a vadat és hazahozom ő megfőzi.
Ezért elmentem a hentesemhez és vettem egy csodálatosan barnára füstölt sózott csülköt, kisebbet, mert nem kell bele annyi hús.
Mellé raktam egy pár mendei kolbászt. A mendei kolbász számunkra fogalom.
A mendei kolbász nem csípős, tehát csemege kolbász.
Az erősön kívül minden benne, ami a jó szárazkolbászt minősíti.
A mendei kolbászt ha meghozom, Asszony egy régi hajgumit fon rá, majd felakasztja a konyhai bukóablak kilincsére.
A mendei kolbász itt érik. És minden nap más.
Én hedonista tolvajként naponta lopok egy szűk falatnyit, az érő kolbászból.
Igyekszem láthatatlanra rágni, persze hiába, előbb-utóbb meglátszik és kérdőre von, hogy megettem, én meg mondom, hogy nem, csak kóstolgattam.
A mendei kolbász érése a hús rothadása igazából.
A fűszerek tartósítják, tehát nem romlik, de a nemes rothadás napról-napra más ízzel gazdagít.
Érik, egyre édesebb, egyre jelentősebb az íze. Egyre teltebb és komolyabb, egyre felnőttebb és teljesebb.
Szóval vettem csülköt, kolbászt, valamint nagyonszalonnát.
A nagyonszalonna a füstölt szalonna, Asszonyul.
Mindig megkérem a hentest, vágjon a nagy szalonnából inkább, mint a darabból választok, szeretem, ha a metszete vajfehér, a belső core azonban rózsaszín.
Ez a tökéletes szalonna egyetlen valódi ismérve.
Ha teljesen homogénen fehéres a metszet, a szalonna régi.
Ha rózsaszín belül, friss. A friss szalonnánál kevés csodálatosabb étel létezik.
Ahogyan Asszony általam élezett nagy késsel vágja a szalonnát a bableveshez, egy élmény már magában.
A zsíros kiskockák felragadnak a kés oldalára, nehezítve a többi kiskocka helyénmaradását.
Ez a kevéssé se zavaró mozzanat gyönyöríti a szelést, kézzel kell lehúzni a tapadós kockákat, hogy lehessen tovább vagdosni, a kézen lévő illatos zsírt pedig olyan jó lenyalni, akár saját, akár idegen ujjról!
A csülök és a friss tarkabab megy a kuktába, minden más zavaró tényező nélkül.
Közel egy órán át ízesítik egymást.
Kivéve a két csontot a csülökből egy mozdulattal ki lehet rázni a húsgömbből.
Ilyenkor felmetszi deszkán kis darabokra, hull belőle Sárinak és Csontinak is.
Én a bőrös hájas barna gyöngyörű szélét imádom. Abbahagyni lehetetlen. Nyúlkálok a kés alá, ő pedig hessent zavaróan, mosolygunk, göcögünk, mert az jó.
A szalonna gyönyörű kis kockáit beleteszi a fazékba, nagy lángon kiolvasztja ízét-zsírját, rá a hagyma.
Amikor csodát tüsszent a fazékba, megy bele a karikázott zöldség. Répa, gyökér. Pirítja, amíg lehet. Amikor már hangosra pirult, mehet rá az édes-nemes paprika.
Átforgat, amíg a paprika izzóan füstös lesz. Ekkor löttyinti rá a vizet. HIdeget. Én forrót öntenék rá.
Be kell látom, neki van igaza.
Kell, hogy a víz felvegye az étel ritmusát.
Ehhez idő kell.
Ezért nem én főzöm a bablevest.
Bele a zellerzöld. Petrezselyem. Kömény, bors. Összerottyint, forral. Ez a legfontosabb rész.
Bele a csülök, a bab, a mendei kolbász.
Bele az a csodalé, amiben a csülök és a bab főtt.
Ilyenkor kell beletenni a fokhagymát.
Nem keveset, nyugodtan mehet bele 3-5 gerezd.
Előbb felesleges, csak sülne, nem lenne összhangzattan fokhagymából, durva dob és szinkópa.
A fokhagyma főszereplő, nem mellékszál. A fokhagyma ad hangsúlyt.
Ezek után már nincs dolog.
Ezek után már csak Csonti van, aki nagy falapáttal felkavar, kiemelget csülökdarabokat, nyálcsorgatva kérdezi, mikor lesz már kész, mikor lesz már kész.
Amikor készen van a leves, tejfölbe megy a liszt, belehabarodik, kicsit gyöngyös, de keverve, forralva homogén lesz, sűrű, ízes, maga a magyar konyha emblémája.
A bablevesnél, ha jól van készítve, nincs ízesebb étel.
Ennyi rétege semelyik másik magyar ételnek sincs.
Persze azonnal nem jó.
Én kivárni nem tudom, a dermedő felszínt karcolom óvatos kanállal, mindig akad egy kiskocka szalonna a kanálban, nem baj, kibírom valahogy, összeszorított szájjal, persze lófaszt, imádom ahogy elnyomom a nyelvemmel a szájpadlásomon, hogy pukkanjon az a kocka illatos zsírt, amit magába zárt, lenyúlok mélyre, a forróságba, a kolbászok és csülökdarabok rejtekébe, huhogva forgatom a számban a tűzforróságot, mégis jó, nem baj, ha két napig sajog utána.
Megéri.
A bableves mindent megér.
0 notes
Text
Buffala mozzarella
Amikor az annyira várt középiskolás osztálykirándulások alkalmával totális ereszdelahajam volt, a nyolcvanas évek elején bonbonmeggy, császárkörte, cseresznye és VBK alkották a kamaszos lerészegedés és gátlásoldás elérhető vonulatát feltankolva az akkor még olcsó alkoholokból zuhany után ki-ki ízlése és indíttatása szerint igyekezett elérni a vágyott szobákat, ahol vagy kanmuri volt, vagy koedukált vágybeteljesítés, a másnap mindig rendkívüli módon lassú és langyos volt.
Döcögtünk a buszon, klikkekbe tömörülve, Piramist énekeltünk hamisan, de szívből, ordítva, fejhangon, vörös fejjel, de nem nevettük ki a másikat. Mi is ugyanolyan hamisak voltunk.
És emlékszem, éppen törött volt a karom megint, gipsz rajta, nyári meleg, egy napot már elszenvedtem a parton ülve, figyelve a többieket, ahogyan a vízben játszanak agresszív szexuális tartalommal telített játékokat a lányokkal, lányok a fiúkkal, szóval másnap leszaggattam a gipszet és berohantam a vízbe az addigra már vékonyra szottyadt rossz kezemmel, furcsán mozdulatlanra merevedett csuklóval, lassan körözgetve, mozgásra bírva erővel, hogy én is teljes értékűen tudjak szórakozni.
És felszálltunk a buszra, a busz megállt egy hatalmas nyári réten, szöcskék ugráltak, bizzegtek a rovarok, a távolban tehenek legeltek.
Én frissen szabadulva, talán néhány suttyom húzásnyi cseresznye után azt mondtam, lemegyek, megfejem a tehenet.
Ezen mindenki nevetett, de én komolyan gondoltam, bátorra kortyoltam magam, lesétáltam hát a számomra ismeretlen állathoz és megfejtem. A mellette talált sajtárba csurgattam a tehén forró tejét, ami ráfreccsent a kezemre, a koszos kezemre én pedig a városi fiúként rácsodálkozó módon lenyaltam a kosszal együtt, nem zavart, nem bántott, a friss testmeleg tej furcsán kavargott a gyomromban az égetett szesz mellett.
Ültem a háromlábú széken, térdem a földön, fölém tornyosult az a hatalmas foltos állat, amelynek testéből a nedvet nyertem a hátamat sütötte a Nap, a száraz fű pedig belémfurakodott.
Azt az illatot soha nem tudtam elfelejteni.
De amiért ezt leírtam az az, hogy az Aldiban kapható igazi buffala mozzarella.
A mozzarella elég egyszerű sajttermék.
Egyszer melegítve, kicsapva, megalvasztva, gombócozva.
Friss sajt, nincs érlelés, nincs semmi, rövid lejáratú csomagolásba teszik, sós vízben, dobozolják.
Namost az igazi jó mozzarellában pontosan az érezhető, ami emlékem nekem van.
Az állat illata, amint a legyeket hajkurássza a farkával, a Nap illata a száraz füvön, a bogarak zizegése, a húzott csecsből nyomással kiáramló friss zsíros tej sajtárba csapódó hangja, ez mind benne van ebben az olasz mozzarellában.
790 Forint egy kis doboz egyetlen, három falatos gombócnyi csodával.
De esküszöm, hogy megéri ez a drága csemege.
Nekem legalábbis.
Minden doboznyitáskor ahogyan széttépem a gombócot, ahogyan szétfoszlik szálasra és beleharapok a puha nyárba, a távoli Piramis dalba, a nehezen, csontosan mozgó csuklómba a gipsz nélkül, az olyannyira kedvelt osztálytársaim távoli nevetésébe harapok.
Asszony mindig kicsit rosszallóan néz, amikor leemelem a két dobozkát a polcról. De kedves rosszallás ez, habár a történetet nem tudta idáig, de látja rajtam, mennyire nagyon tudom élvezni.
Hagyja, a morgás inkább a tessék-lássék miatt van.
Tudja, hogy megérdemlem.
0 notes
Text
Ének és pezsgő
Olyan ritkák már a csodatevések, hogy az ember örül mindennek, ha belebotlik egybe.
Én tegnap belebotlottam egybe, a tévében láttam.
Ugye tudjuk, hogy az ízlelés, az ízérzékelés minőségét többminden képes befolyásolni.
Ugyanaz a pohár bor ha a fogyasztás helyszínét különböző fényekkel világítjuk meg, más és más ízű lesz.
Ha pirossal, savanyúbb, ha zölddel, édesebb, ha sárgával, elvész a teljes íz.
De láttam valamit, ami letaglózott.
Ha mesélik, kinevetem a mesélőt.
VAn egy svéd (sic!) tévés szakács, Tareq Taylor.
Egy nagyon élvezhető főzős műsort vezet, Nordic Cookery címmel.
Azt csinálja, hogy bejárja az északi országokat, Dániától Lappföldig és mindehol helyi alapanyaogkból főz.
Rendkívül egyszerű ételeket, bogyós gyümölcsökből, vadakból, sajtokból, mindenből, amit a csodálatosan hűs északi tájak ajándékoznak.
Közben bemutatja az országot is, én nagyon élvezem.
Egy kis dán szigetet mutatott be, aranyos történet, egy 200 éve elsüllyedt hajó rakománya volt néhány üveg pezsgő, amelyet búvárok felszínre hoztak és néhány szerencsés megkóstolhatott.
Egy kis farmgazdaságban amelyet három nővér vezet, három vidám, mosolygós, gyönyörű nő a késő harmincas, talán kora negyvenes éveikben, kiteljesedve, megállapodva, telve életörömmel szintén pezsgőt készítenek.
Ők is megkóstolták a kétszáz éves üvegek tartalmát és ezt az ízt igyekeznek reproduklálni.
Ezért mindenféle borfajtából mixelik azt az ízt, amelyre emlékeznek.
Fel is bontottak egy általuk készíetett habzóbort és kitöltötték Tareq Taylornak.
Kérték, hunyja le a szemét és ne nyissa ki, csak ha éneket hall.
Ő tette amit mondtak.
Lehunyta a szemét, az ajkához emelte a poharat.
És a három dán nő énekelni kezdett.
És ebben a pillanatban megnyílt az ég, leszálltak az angyalok és a három gyönyörű, mosolygós, pirospozsgás vidám nő torkából a hárfa, a gitár, a harsona hangjai gurguláztak ki. Teljesen tökéletes finomsággal, gyönyörű harmóniában, hibátlan összhangzattal, a makulátlan angyali muzsika csendült fel.
Fura pillanat volt, mert láttam a férfin, hogy meg van illetődve, ahogyan én is meg voltam illetődve a tévé előtt, olyan földöntúli, olyan megkérdőjelezhetetlenül tökéletes volt ez a húsz másodperc.
Belekortyolt a pezsgőbe, majd a dallam lecsengése után kinyitotta a szemét.
A nők kérdezték, milyen volt a pezsgő.
Ő zavartan dadogott, majd nevetve válaszolt, azt nem tudja, de az bizonyos, hogy szerelmes lett mindhármójukba.
És igen, valóban, ez látszott és én is a tévé előtt hasonlót éreztem.
Arra gondolok, hogy az ilyen apró élet-események milyen észrevétlenek maradnak sokak számára, mennyire elszaladunk, vagy csak simán faarccal konstatáljuk a száguldó és eltúlzott ingeráradat közepette ezeket, ahelyett, hogy megilletődnénk, egy pillanatra elcsendesülnénk, kicsit elgondolkodnánk, egyszerűen befogadnánk ezeket, hogy megérintsenek belül, bevilágítsanak oda, ahová már alig ér el fény, mert eltorlaszolja fény útját a sok és hitvány, talmi, készen kapott feleslegesség.
Sajnálom őszintén azokat, akik nem tudnak megkönnyezni egy adott helyzetet, amikor könnyezni kellene, mert az ingerküszöbük olyan magas már, hogy ez lehetetlenné vált.
Gyakran ülök ki magányomban mindenfél város forgatagába és figyelem az embereket, teljes mértékben kitárom a tudatomat minden befolyásnak.
Ilyenkor azt veszem észre, hogy néha hirtelen, máskor szépen lassan, de majdnem mindig megérkezik egy clairvoyeur állapot. Minden színesebb, hangosabb, karcosabb lesz, szemüveg nélkül és élesen látok, a mimikákból olvasok, érintésekből vetítek magamnak kész forgatókönyveket, életekbe pillanthatok bele, továbbgondolva a látottakból az esetleges jövőjüket.
Rohadtul gyorssá vált minden. És mi képtelenek vagyunk együtt rohanni mindezzel. Feladva a felzárkózás lehetőségét inkább vállat vonva megelégszünk a felszínen való lebegéssel, pedig az igazi csodák a mélyben vannak.
0 notes
Text
A bűn és bűnhődés kérdésköréről gondolkozom, most láttam egy egyórás interjút Bakács Tiborral.
Bakács huszonöt évet nyomott le a médiában, Magyar Narancs, Mediawave, TV2.
Ő volt AZ esztéta, az önkéntes mérvadó, a szava számított, a kritikai észrevételeit megfogadták, a korrekt, hidegvérű ítéletei mindenki számára iránymutatók voltak.
A kultúrában letett kártyalapjai megkerülhetetlenek mind a mai napig.
Ha feldícsért valamit, az jó volt, ha ledurungolt, az szar.
Kb. valódi tényező volt a magyar közéletben. Én magam is rendkívüli módon tiszteltem, elfogadtam alapvetésnek az általa képviselteket kultúrális témákban.
Elkövetett egy hibát.
A teszkóban el akart lopni egy 4.500 Ft-os téliszalámit.
Hogy miért?
Csak.
Pillanatnyi hülyeségből. Azt mondta, éhes volt és nem volt pénze.
Ez korlátozottan igaz. Valóban éhes volt, és valóban nem volt nála pénz.
Hozott egy rossz döntést egy hülye pillanatban.
Bakács sokaknak szúrta a szemét, ahogyan lenni szokott a rosszakarói tehetségtelen nímandok voltak, akik kihasználták a kínálkozó alkalmat, hogy tehetségtelenségük az ő nyomorán, hibáján emelkedhessen fel, eltiporva a hibás felet.
Ma, 60 évesen a Vajdaságban él a családjával, a médiából kikopott, takarít. Takarít kórházakban, munkásszállásokon. Tiszta munkát végez, megkereste ebben a munkakörben is a tökéletesség vágyát.
Simone Weil szerint 'A tökéletesség vágya tesz kevésbé rosszá.', ezt nagyon igaznak gondolom, magaménak vallom ezt a bon-mot-t.
Ő is igyekszik megtalálni a boldogságot a koszos padló megtisztításában, a vér, hányás, szar szentháromság, a mocsok elpucolásában.
Közben ahogy észrevettem vezekel. Nem a 4.500 Ft-os szalámi miatt.
A kevély hülyesége miatt, az önmagával szembeni túláradó felmagasztalása miatt, hogy ő a csúcson bármit megtehet.
Igen, bármit megtehet. Elrabolhat gyereket, lehetnek pedofi lépek tízezrei a gépén, lehet kokós celeb. Ez mind valami. Egy színvonal.
Szalámit lopni piti.
Végtelenül összetört ember, aki nem a szalámilopás szégyenébe roppant bele, hanem a mellőzöttség szürkeségébe sápadt bele inkább.
A mindenmindegy amit érzek rajta. A vezeklést tudatosan éli meg.
Amikor sebes a térdem és iszonyúan viszket, mert a vastag var ami képződött rajta húzódik, lassan felpiszkálom a szélét és a tűrhetetlen viszketést azzal csillapítom, hogy iszonyatos fájdalom közepette lehúzom a vart a sebről, lassan, meg nem állva, vissza nem hőkölve, figyelve, ahogyan a var alól a rémült bőrhiány rózsaszínje azonnal vérsavót képez a var helyére, kétségbeesetten védve önmagát.
Ezt a lassan letépődő vart érzem Bakácson, rettentő mértékben szánom ezért.
Nem csodálkoznék, ha holnap, vagy holnapután halálhírét hallanám, hogy fellógatta magát valami szerb erdő fájára.
A bűn és bűnhődés sokszor felemelő ha kívülről nézed.
Ez sajnos nem az.
Ez nyomorúságosan gagyi.
Dermesztően szánnivaló.
0 notes
Text
Fiumicino
Róma egyik reptere.
Talán a legnagyobb, csuda tudja, nem jártam a többin.
Ami fura volt, hogy emlékeim szerint Róma messzebb esik a tengertől, ez pedig a tengerparttól légvonalban kb. fél kilométerre lehet.
Leszáll a gép, megyünk a tranzit felé csordában, egy márványteremben ablakok, az ablak mögé érkezik a kisvonat, ami bevisz a terminál épületébe. Ami nincs.
Nincs konkrét terminál épület, ahogyan azt mi ismerjük.
Tehát egy nagy hodály, ablakokkal.
Hagy hodályok sorozata van végeérhetetlen kiterjedésben.
A végtelen kiterjedésben az ismert luxus márkák összes üzlete, FErragamotól Ermenegildo Zegnan át Versaceig mindenki képviselteti magát, de Tom Ford, Burberry és a többi nagy divatház is megtalálható.
Márványfolyosók sokaságán követed a jelzést, miszerint a D alterminálról indul majd két és fél óra múlva a géped.
És a márványfolyosók sokaságán át ott figyelnek az illatos és gyönyörűen bevilágított üzletek, Gucci, Chanel, Dior, csak kapkodod a fejed, Rodeo drive, csak pálmák nincsenek, vannak viszon északi zúzmó falak, ezúttal érinthetetlenül, üveg mögött, mintegy vitrinben, kihaló fajként látszatva.
Mész szájtátva a márványtermek sokaságán át, kiírva minden D betű mellé a nyilak mellett, hogy még hét perc, mire odaérsz.
Keresel egy lounge-ot, ahol eltöltheted az időd.
VAn is egy az emeleten, kártyát átadod, kérdezed, van-e sok alkoholjuk, a Poison-illatú lány a pult mögött mondja, csak a bor és a sör van benne az árban, az égetett szeszekért fizetned kell, mondod magadban, a sör jó lesz.
Bemész egy márvány terembe, kellemes jazz zongora szól, halk szaxofon futamok kíséretében. A galérián keresed a duót, de nem látod, annyira élethűen szólja be a termet a halk zene, csettintesz, iszonyú energiát fektethettek abba, hogy ne legyen visszhangos a VIP lounge 15 méteres belmagassága a sok acélszerkezettel benne.
Kaja tízféle, svédasztal, mindenből a legjobb, a gnocchi nyelvvel elnyomható, olvad a szádban. A meleg narancsos zöldbabon kiakadsz, de megkóstolva szinte nevetsz a felismeréstől, hogy mennyire kurvajó már, tökéletesen butának látszó ízek csodálatos és tökéletes ölelkezése történik a szádban, tényleg nevetsz a gyönyörtől, sose gondoltál ilyesmire, hogy bab és citrusféle ennyire passzolhat.
Olaszország büszkeségei, sonka, csodálatosan rózsaszín hús -fehér zsír szalámik, virágba hajtogatva, hogy szép is legyen, sajtok, fehérek, sárgák, háromszögbe és hasábba vágva.
Levesként bab-lencse-gersli, cuccina povera, a parasztok étele, nincs ízesítése semmi, csak a bab, a lencse és az árpagyöngy tiszta, őszinte, magával ragadó összhatása. Láttam olyat, aki undorral forgatta a szájában, én kiélveztem a hüvelyesek egyenként semmilyen, együtt mégis intenzíven finom földes ízét.
Önkiszolgáló kávéfagylalt nem dobozból, hanem dugattyúból.
Az olasz fagylalt netovábbja, amikor két-három emeletes dugattyúkat dobál be a cukrász a hüvelybe amelyek olyan finoman illeszkednek, hogy néma csúszós cuppanással süllyednek el a pultban a harminc centis tégelyek, van egy ilyen a kerületben, mindig azt a fagyit kérem, ami alul van, mert szeretem nézni, ahogyan a pultoslány gyönyörű rutinnal kapkodja ki a tegelyeket a paszentos, jegesen a meleg levegőbe felhőt rajzoló mozdulatokkal.
Pannacotta, csokoládés félnarancs desszerrtként, Nastro Azzurro csapolt sör, vörös és fehér borok sokasága, csapos csapol, pincér tölt a pultnál, csak szólni kell.
Minden ideális, minden jól működik, Cimbali kávégép, kérek egy espressot, bocsánat, a nagy gép nem működik, menjek az automatához.
Az automata is Cimbali.
Felkínálja, hogy az espressom elott kipucolja önnön magát, az is látszik a kijelzőn, ez 70 másodperc, megköszöni a türelmemet és annak szándékát, hogy rászánom az öntisztulására ezt a sok időt, mindezt kiírja három nyelven, olasz, angol, a harmadik kínai.
Itt tartunk, a kínaiakkal már mindenki számol...
A crema tökéletes, az adag minimális.
Iszonyúan pörkölt az illat, szinte égetten kávészagú, betelni nem tudok vele, inkább szagolom, pedig tudom, hogy azon nyomban kell sok levegővel szürcsölve inni, az illat rabul ejt, megszédülök a tökéletességétől, firtatnám, milyen kávé lehet az átlátszó tárolóban, a gép mellett egy zárjegydarab papírja, rajta a felirat, Illy. Ezt is tudom már.
A vizesblokkban csap nélküli pult a tükör alatt, a mosdókagylók fölött végig, famintájú csempével burkolva, diszkrét króm matrica mutatja, hova kell nyúlni hogy adagoljon szappant, eresszen vizet, illetve hol tudod ezek mellett megszárítani a kezedet.
Minden iszonyú stílusos, hiába na, az olaszoknál jobban senki nem tudja ezeket.
A divat, a finomság, a kellem az övék, ők diktálnak.
Stílushegyek, megkérdőjelezhetetlen ízlés, ami az egész reptéren minden sarokból visszaköszön. Egységes egész, átgondolva, hibátlanul megvalósítva, gyönyörű és tökéletes.
Indulnom kell, mivel sokáig merültem a telefonomba, kicsit káprázik a szemem a nagy monitor előtt, látom, B9-es beszállókapu.
9 perc.
Nos, az olaszok edzettebbek lehetnek nálam, 11 perc alatt értem oda.
A reptér egy tökéletesen elrejtett zugában találtam meg, rajtam kívül senki nem tartott arrafelé, okés, mondom, mordorföldre ki akarna utazni, ugye.
A kapu zárva. a monitoron semmi ami Budapestre utalhatna.
Egy szikh alszik egy padon, a papucsa gondosan egymás mellé készítve, a fejkötője félrecsúszva, alatta kilátszik a haját fogó sárga kendő.
NIncs kitől megkérdeznem mi legyen, keresek egy kijelzőt.
Budapest - Wizzair - D9
Elnéztem.
Elbasztam.
A beszállás terminusa után vagyok 24 másodperccel.
A kiírás azt mondja, 9 perc, ami nekem 12.
Elindulok.
Futni nem tudok, nem akarok.
Ennek több oka is van.
Egyrészt kellemetlen látni futó embert reptéren mindenkinek. Szánalmas, vicces látvány.
Másrészt azt a kilenc métert, amit futva meg tudnék tenni kihagyom.
Ezért erős, gyors sétára fogom.
A sok kaja, a sok sör ami a gyomromban lötyög felkavarodik.
Hányingerem van, öklendezek az idegességtől.
Aztán feladom, azt mondom, lekéstem basszameg, majd holnap hazamegyek.
Elhaladok egy monitor előtt, látszólag még nincs zárva a kapum.
Új erőre kapok, a gyorsgyaloglás talán fárasztóbb mint a futás, a sípcsontomon mindkét lábamon bedurrant az összes izom, fáj és érzéketlen a lábfejem. Látom és hallom, ahogyan bután és esetlenül csapkodom az erőtlen talpamat a talajhoz, a szánalmasságfaktor kigyújtja a maximum overload lámpát, ami vörösen izzik a fejem fölött, látom az arcokon a szánakozó tekinteteket, szegény nyomorék lekési a gépét.
Verejtékben úszva érkezek meg, senki már, pakolnak a pult mögött. Fújtatva kérdezem, am I late?
Of course Sir, we closed the gate five minutes ago.
Fuck! -gondolom.
But we open it for you Sir, have a nice flight!
Grazie mille, grazie, rohanok rongylábakon a géphez a folyosón, a stewy mar huzza be a gép ajtaját, intek, várjon, becsusszanok, 1F, ül valaki a helyemen, csak inteni van erőm, hogy kotródjon, rémülten ugrik fel és szalad a hatodik sorba a helyére.
Már megkezdtük a süllyedést a Balaton fölött, amikor a pulzusszámom visszaállt a normálisnak mondható 85-re.
0 notes
Text
Vannak titkos élvezetek, amikről az ember keveset beszél, mert más úgyse nagyon értené.
Éjszakai autózáskor Faithlesst betenni a Spotifyról, feltekerni a négyszáz wattos hifi hangerejét torzításig, majd az éjszakai Varsói körgyűrűn letekert ablaknál kiüvölteni a szöveget az éjszakába.
Biciklizés közben ugyanezt megtenni a tizenhatodik kerületi csodálatos bicikliúton, ijesztgetve a többi kerékpárost.
A telefont lefújni a kézfertőtlenítő spay-vel és papírzsepivel teljesen, tökéletesen makulátlanra törölgetni, közelről figyelni, ahogyan a finom zsebkarcok feltűnnek ahogyan elillan az alkohol.
Fagyit harapni telipofával, várni, ahogyan az agyfagyás megérkezik.
Az agyfagyás nagyon lassan épül fel, közvetlenül az iszonyú fájdalom megérkezte előtti négy másodpercért érdemes elviselni a húsz másodperc fájdalmat.
Motorral kétszáznál teligázt húzni miközben rövidgatyában ülsz a gépen, pólóban, tudod, hogyha most bebaszna a kurvaanyja, egy évig rakosgathatnák át a bőröket a tested még ép részéről, felhúzni 230-ig, ahol már beszűkül a világ, egy optikai folyosón süvítesz, ha még tovább húzod, olyan, mintha repülnél, szabadon, de tudva, bármikor elolvadhat a viasz a szárnyadban. És még tovább húzod, 260-nál már tényleg csak csíkot látsz, minden rezeg, elég egy úthiba és annyi. De felnyomod 280-ig.
Szerelmeskedéskor, amikor egyikőtök se védekezik a legeslegutolsó pillanatban kihúzni.
Nyomós kútból vizet inni szomjasan, amikor a jéghideg vasízű vizet fuldokolva döntöd magadba nagy kortyokban, tudod, hogy már eleget ittál és még mindig kortyolsz, mert annyira képtelenség abbahagyni.
És ezek után közvetlenül az jön, amikor a hideg kapros tökfőzeléket jéghidegen kanalazod ki kiskanállal a hűtőből kivett fedeles műanyag edényből.
Minden kiskanállal azt mondod, ennél nem lesz jobb.
És mindig, minden kiskanállal jobb lesz.
És nem tudod abbahagyni, látod, hogy van még öt centi hossú, négy centi széles és két centi vastag rétegben, kanalazod és nem tudsz betelni az egyszerű, csodálatos ízből, a főtt tök roppanósságából, a kapor hangsúlyából.
És arra gonolsz, hogy a Kiflitől rendeltél ír báránybordát, a fólia alatt gyönyörűen lepucolt bordacsontok látszanak, már előre várod, hogy egy órakor felnyisd a fóliát és megérezd a csodálatos szopósbárány húsának illatát.
Amikor rendelted, nagyobb adagot vártál, de igazából egy bababárány amit kaptál, darabban.
Nem gondolsz a bárányra, csak a húsra koncentrálsz.
Nagyon rózsaszín, finoman előkészített hús.
Hagymalekvárt készítesz hozzá, lilából és kis vörösből, balzsamecettel, kis cukkorral.
Jó ez a mai nap.
A vágyak napja.
A beteljesülésé.
0 notes
Text
Love
Itt a szigeten nagyon sok a meleg par, mindket nembol.
Azt kell mondanom hogy joval erzekelhetobb a szeretetteljes harmonia koztuk mint a hetero parok kozott.
A vendegloben egy szomszedos asztalnal ul egy ferfi par.
Egymas mellett.
Omlettet esznek mindketten.
Isosebbek, az egyik 60 elott, a masik 50 alja.
Britek, szeplosek, csunyak, tulsulyosak.
Nezem oket lopva es mondom Asszonynak, vajon ilyen korban is tenyezo lehet a szex, a testiseg?
Erre mondja, lehet, hogy 25 eve egyutt vannak csakugy, mint mi.
Es tenyleg, ezt kihagytam a szamitasbol.
Hogy nalunk szerencsesebb orazagokban 25 eve ugyanolyan szabadon kiteljesedhettek a szerelmukben, mint akar mi.
Hogy egyutt idosodtek bele a keso kozepkorusagba.
Hogy talan huszonot eve jarjak haborutatlanul a szigeteket a Sporadesben es senki nem kopott utanuk.
Ulnek egymas mellett, nem beszelnek, nezik az esti tengert.
A karjuk osszeer es nem huzzak el.
Love is love.
Kurvara mindegy, mikent.
A szerelem utat tor maganak.
0 notes
Text
Családi húsleves
Dédnagymamám receptjét Nagymamám vitte tovább, aki tovább adta Édesanyámnak és amikor megnősültem, a feleségem kapta meg a kézzel írott receptet.
Gondosan kiegészítve az idők során finomított részletekkel, apró trükkökkel.
És amikor a feleségem húslevest főz, én időutazóként ott ülök Nagyika konyhájában a kihúzható asztalnál, belélegzem a csodálatos illatot. Vagy amikor Nagyikáék Balatonon nyaraltak, ott ülök Mami konyhájában, Nagypapa a tornácon szívta a Románcot, én pedig a vízállás jelentést hallgatom a Szabó család előtt, a húsleves után Mami mindig túróstésztát készített és én mindig kértem, legyen piritosa, szóval égesse le kicsit a tésztát, ha már benne a túró, legyen karcosan kemény kicsit a laskatészta, mert azt szeretem.
Mindig, amikor Asszony húslevest főz, a történelem szakad a nyakamba és mindig kérem, ne kapcsolja be az elszívót a konyhában, töltse be a lakás egészét a fővő húsleves illata.
0 notes
Text
2018. Egy repülőn ülve valahol Kaunas és London között
Repulon mogottem 6 eves kisfiu az apjaval:
- Apa ezek baranyfelhok?
- Nem tudom Zolika!
- Apa miert dugult be a fulem?
- Nem tudom fiam, nyeljel!
- Apa most mennyivel megyunk?
- Nem tudom Zolika!
- Apa a kukimban erzem hogy sullyedunk, miert van ez?
- Nem tudom kisfiam!
Bazz arra gondoltam hogy tolem barmikor barmit kerdeztek a gyerekek mindig mi denre volt valaszom. Korrekt, tenyszeru es kimerito, gyerekagybak megfogalmazva es elmagyarazva.
Ez egyreszt azert van igy mert kurvara okos vagyok tajekozott es olvasott es szereny, masreszt pedig igenyem van arra hogy a gyerek alapveto erdeklodeset legjobb tudasom szerint kielegitsem.
Bazmeg egy apa nem mondhatja azt hogy nem tudom Zolika!
Az apa a gyerek szamara minden titkok tudoja, az isten aki mindig mindenre talal megoldast, aki tud kereket cserelni, aki be tud allitani egy szelephezagot, kicserelni a csapot, felfurni egy polcot, aki tudja hol a Nagygoncol, hogy miert foltos a Hold, aki tud kulfoldiul olyan puzzat rendelni a vilagon barhol amilyet a gyerek szeret, aki tud merulni a tengerben, aki megtanitja uszni, fa elott szettart labakkal pisilni, aki megtanitja hogy egy asztalra helyezett jatekauto nem akkor jo ha elvagag van az asztal oldalaval.
Az en apam ilyen apa es enis ilyen apa vagyok.
Sajnalom Zolikat itt mogottem a gepen, hatrafordultam az elobb, apuka Candy crush Sagazik, Zolikaban pedig szamtalan kerdes maradt, nez ki az ablakon, figyeli lent az elsuhano tajat, neha rabez apukara, kerdezne de immar tudja hogy felesleges.
Ugy felterdepelnek az ulesemre, elmodanam hogy 800-zal megyunk, hogy a fule miert oattog es hogy azok nem baranyfelhok, hogy 8ezer metern repulunk mert itt ritjabb a levego, kisebb a surlodas, stb.
Ugy kibasznam apuka kezebol a telefont a Candy Crush Sagaval egyutt es a szarnyas polojat a nyakanal megmarkolva az arcaba orditanam hogy iszonyu ertekes lehetoseget hagysz ki te barom, de persze nem lehet, nem szabad, mert Zolikabak o az isten.
Akarmilyen bena isten is.
0 notes