#sok érzés kavarog bennem | Explore Tumblr Posts and Blogs

florealise · 4 years

Text

Una cartolina d’autunno

Helyzetjelentés az olaszországi őszből

Három hónapnyi szinte szüntelen napsütés után lassan minket is elért az ősz végérvényesen, véget értek a strandolós délutánok, és egyre kevesebb estét töltünk a szabadban, egyre gyakrabban van hűvös vagy épp esik az eső, és hirtelen rájöttem, hogy a ruhatáram, amit magammal hoztam, szinte csak a nyárra volt felkészülve.

A hangulatomon is érződik az évszakváltás: a borúsabb időben én is kicsit komorabb vagyok, de mindannyian jobban behúzódtunk az utóbbi hetekben, a szeptemberi hiperaktív hetek után egy sokkal nyugodtabb időszakot tudok magam mögött. Kicsit bele is fáradtunk talán a folytonos éjszakázásokba és az utánuk következő, elkerülhetetlen munkanapok átvészelésébe, részben pedig az idő lehűlése miatt sem szerveztünk annyi programot, mint korábban, többet pihentünk, jobban belekerültünk a napi rutinunkba.

És én ezt nem bántam egy csöppet sem: mert bár szeretem a spontaneitást, a bulikat, a programokat, jól esett egy kicsit visszavonulni, több időt fordítani magamra, gitározni, olvasni, pihenni, ezen kívül kisebb csoportokban találkozni emberekkel, ami lehetőséget adott arra, hogy felszínes csevegések helyett minőségi időt tölthessek a barátaimmal.

Persze ez nem azt jelenti hogy ne történt volna sok minden: voltam olasz születésnapi bulin, ettem sushit, pizzát többször is (természetesen), felvettem egy dalt két olasz zenész ismerősöm gitárkíséretével, sütöttem rakott krumplit életemben először, meg lángost és szülinapi tortát is készítettem, és ezen kívül ittam kávét, sört, bort és egyebeket barátokkal, voltam edzeni, és még sorolhatnám az apróbb eseményeket. Mindenesetre unatkozni semmiképp sem unatkoztam.

Egy dologról viszont többet is szeretnék írni: október első hétvégéjén Triesztben jártam három barátommal együtt, összesen három éjszakára mentünk egy afféle kiruccanásként, az egyik barátnőm születésnapja alkalmából (a tortát természetesen neki sütöttem vasárnap). Azt leszámítva, hogy az utazást megelőző este az új önkéntesek házában a sörpongozós estét tartottak (ami nagyon jó volt csak nem teljesen úgy ért véget, ahogy terveztem), így kicsit fáradtan keltem útnak, nagyon jól esett egy kicsit kiszakadni a mostanra más megszokott közegből és valami egészen mást látni, olyan emberek társaságában, akikkel kényelmesen érzem magam.

Trieszt nem feltétlenül az első hely ahova menne az ember turistaként, mert talán annyira nem látványos hely, mint sok más város, és talán nincs annyira sok látnivaló, de mindenképpen elmondhatom, hogy kellemeset csalódtam a helyben. A város maga helyenként nagyon emlékeztet Budapestre vagy épp Bécsre, mivel az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, ősszességébben sokkal kevésbé érződött olasznak a hely, inkább volt európai, ha ezt így lehet mondani. Mert hogy nemcsak az északon voltunk, hanem nagyon közel a szlovén és a horvát határhoz is, így gyakori volt, hogy az utcán az emberek nem is olaszul, hanem valamilyen szláv nyelven beszéltek, vagy éppen a helyi dialektus nyelven, ami valahogy mintha a kettő keveréke lett volna. Az akcentus is nagyon más volt, mint amit megszoktunk Pugliában, szintén egészen jól érthető, de a mi délen szokott fülünknek szinte olyan volt, mintha külföldiek próbálnának olaszul beszélni.

Szóval elmondhatom, hogy bár országhatárt nem léptünk át, mintha Molfettából egy teljesen másik világba csöppentünk volna. Eddig is hallottam arról, hogy Olaszországban az észak és a dél közötti szakadék hatalmas, és nagyon sok a kulturális eltérés is, de most először tapasztaltam meg ezt úgy igazán, mert egyértelműen éreztük, hogy északon vagyunk. Az emberek öltözködése is más volt, sokkal klasszikusabb, kevésbé kirívó, semlegesebb színű ruhában járnak, sőt, az is feltűnt, hogy az emberek általában magasabbak, mint délen. Számomra természetesen az árakon érződött a leginkább a különbség: minden sokkal drágább volt, az éttermek, az élelmiszerek a szupermarketben, és persze a kávé, ami délen két euró fölé szinte sose megy, még ha cappuccino-t vagy latte macchiato-t rendelünk, akkor sem, Triesztben viszont előfordult, hogy három-négy eurót is elkértek érte. Ettől függetlenül sok kávét ittunk sok finom sütemény kíséretében, több éttermet és büfét is kipróbáltunk a helyi ételekkel (ami általában halat, vagy gnocchit, esetleg sonkát jelentett), esténként pedig mi főztünk magunknak, és összességében nagyon-nagyon jókat ettünk.

És persze, a kedvencem itt is a tenger volt: a trieszti kikötőből a kilátás szinte a salernóira emlékeztetett, pedig messzebb szinte nem is lehettünk volna az Amalfi-parttól: viszont a partvonalon húzódó dombok-hegyek fákkal és kevésbé szines de mégis szép házakkal tarkítva gyönyörű látványt kínáltak. A naplemente még varázslatosabbá tette ezt az igazán gyönyörű várost. Mint mondtam, nincs igazán sok kihagyhatatlan látnivaló, látogatnivaló, de van egy, ami nem maradhat ki semmiképp: a Miramare-kastély. A városból egy félórányi buszúttal elérhető kastély és a kertje is sokkal gyönyörűbb volt, mint amire számítottam: tele zölddel, virágokkal, a kilátás a tengerre pedig ismételten elképesztő.

Sok különböző gondolat és érzés kavarog bennem mostanában. Ez az utazás arra is jó volt, hogy egy kicsit kizökkenjek, és távlatból, más perspektívából tudjak nézni a molfettai életemre.

Mert bár a legtöbb dolog beállt, és most már sokkal inkább élek rutin szerint mint korábban, most is lesznek változások, amik erősen érintenek - erről majd később fogok írni. És most már talán a legkevésbé sem látom cukormázzal borítva sem Molfettát, sem az önkéntességet. Ne értsetek félre, nagyon szeretek itt lakni és hálás vagyok ezért a lehetőségért - egyszerűen csak elkezdtem igazából megérteni, hogy az itteniek miért mennek el innen, és költöznek, ha tehetik, inkább Északra, lehetőségeket keresve. Mert Dél-Olaszország sosem volt és talán sose lesz a haladás fellegvára, az általános szervezetlenség mindenképp jelen van. Ha itt nőttem volna volna fel, biztos vagyok, hogy én is inkább Rómába vagy egy északi nagyvárosba terveznék egyetemre járni, munkát találni. De mindettől függetlenül egy évre itt lenni, számomra, magyarként továbbra is elképesztő dolog. Csak abban is szinte biztos vagyok, hogy még ha lenne is rá lehetőségem, valószínűleg itt, Molfettában nem maradnék sokkal tovább. Imádom Olaszországot, szóval nem zárom be magam előtt az ajtókat, de valószínűleg északabbra fogok kutatni. Még akkor is, ha imádom Dél-Olaszországot, és Triesztben is úgy éreztem, hogy nem az észak, hanem a dél az igazi Olaszország, és büszkének érzem magam, hogy szinte “otthonomnak” tudom be Pugliát, és a szívembe zártam ezt a helyet teljes mértékben.

Ami az önkéntességet illeti - néha úgy érzem, hogy egy kissé öncélú ez az egész, pedig pont ez az, amit eredetileg el akartam kerülni, amikor azon gondolkoztam, hogy mit csinálhatnék egy kihagyott évvel. A célom az volt, hogy hasznos legyek ezzel az önkéntes munkával, de ezalatt a három hónap alatt ritkán éreztem magam igazán annak. És az a vicces, hogy több, mint három hónapja itt vagyok, de még mindig vannak ideiglenes dolgok a munkámban és dolgok, amik még nem kezdődtek el, ami miatt nem akarok ide ítéletet megfogalmazni, mert meglátjuk mi lesz ezután. Mert tényleg lehet, hogy jobb lesz és hasznosabbnak fogom magam érezni. De ki tudja. Mert jelenleg úgy vagyok a helyzetemmel, hogy a munkát nem érzem hasznosnak és nem teljesen tudom, hogy hogyan lesz ezután, viszont azon kívül általában jól érzem magam, és elkezdtem inkább úgy nézni a munkára, mint az, ami lehetővé teszi nekem ezt az egy évnyi életet itt Olaszországban, amiért pénzt kapok (nem fizetést; zsebpénzt, amiből éppen-hogyan, szűkösen, de végül is ki lehet jönni, ha nagyon akar az ember), és nem pedig az ok, amiért itt vagyok. És amíg minden más alapvetően jó, addig elfogadom, ha a munka nem ideális, nekem kiegyensúlyozza ezt az élet többi része. Mert az emberekért nagyon hálás vagyok, akik körülvesznek, még ha vannak nehezebb pillanatok is ugyanúgy.

Néha kívülállónak érzem magam, néha úgy érzem, hogy a kapcsolatunk sok emberrel csak a buliig és az ivásig terjed, egyébként meg csak a felszínt kapargatjuk, és nem mindig tudom, hogyan kell mélyebbre jutni, kitörni a csevegésből. Persze belül tisztában vagyok azzal, hogy nem kell mindenkivel összebarátkoznom, bőven elég már az is, ami most van nekem, a szobatársam, a lakótársaim, és még néhány ember, akikben igazából megbízom és fontosakká váltak számomra. Nem reális elvárás az, hogy ilyen sok emberrel igazán szoros kapcsolatom legyen, csak néha így kissé egyedül érzem magam bizonyos helyzetekben, néha még a barátaim között is úgy érzem, hogy én most nem tudok bekapcsolódni ide, de nyilván ez az én hangulatomtól és a pillanatnyi nyitottságomtól is függ. Vannak jobb, és kevésbé jó napok - de ez is csak élet, nem lenne normális, ha mindig minden csak jó lenne.

Mindenesetre, ahogy végetért a nyár, lehűlt a levegő és egyre gyűlnek a koronavírus miatti aggodalmak és a rendelkezések, egy kissé megváltozott az életünk itt. Én pedig elhatároztam, hogy azzal fogok értelmet adni az ittlétemnek, ha úgy intézem az időmet, ahogy én szeretném, és ha dolgozom a saját céljaim felé ahelyett, hogy arra várnék, hogy a dolgok a munkahelyen megváltozzanak, vagy hogy más emberek meghívjanak, ha terveznek valamit. Inkább a saját projektemen dolgozom, vagy éppen órákat fogok tölteni a gitározással és énekléssel a szobámban, hogy esetleg valamikor egy kis kávéházas, báros koncertet tudjak csinálni, ami azóta célom, amióta megérkeztem; inkább elmegyek edzeni, vagy épp magamtól oalszozom, ahelyett, hogy arra várnék, hogy végre legyen olasz tanfolyamom. És ha találkozni szeretnék valakivel, én fogok valakit elhívni kávézni, hogy egy kicsit minőségibb időt töltsünk el együtt, vagy hogy jobban megismerjük egymást, vagy épp én fogok szervezeni egy mini kirándulást a környéken, ahelyett hogy másokra várnék. Mert rájöttem, hogy nem igazán fog történni sok minden, amit én szeretnék, ahogy én szeretném, ha én nem teszek érte. Most ez az “új” irány, amit adtam magamnak a következő időszakra.

Mindeközben akggódom a jövő miatt, nem tetszenek a koronavírus-fertőzöttek számai (se itt, se Magyarországon, bár ahogy nézem, jelenleg otthon rosszabb a helyzet, mint itt, de itt is emelkednek a számok sajnos), se a hírek, amiket hallok Magyarország felől. Nem tudom, mi lesz a karácsonyommal, hogy fogok-e tudni otthon ünnepelni, vagy nem. De ez még mindig csak a jövő; csak reménykedni tudok, hogy minden rendben lesz és láthatom a családomat hamarosan. És remélem, hogy nem lesz nagyon sok idő, amíg újra teljes életet tudunk majd élni mindannyian.

0 notes