100evmaganyvorosruzsban

[100evmaganyvorosruzsban]

#magyar

#stroytelling

#flightattendant

#stewardess

#flying

[100evmaganyvorosruzsban]

Kezdetek

Emlékszem, mikor először léptem Dubaiba. Kiszállva a repülőgépről már várt egy lelkes mosolygós ázsiai hölgy felirattal a kezében, rajta a nevemmel. Fogalmam sem volt akkor még, hogy miféle nemzetiség, nemes egyszerűséggel thai lánynak tituláltam, mint ahogy az összes ázsiai vendégmunkást. Később aztán persze megtudtam, hogy fillipina volt. Akkoriban még az összes ázsiai ugyanúgy nézett ki számomra. Sosem gondoltam volna, hogy pár évvel később elsajátítom azt a képességet, hogy ránézésből megmondjam, hogy valaki eppen kínai, koreai, japán vagy thai.

Az útlevélellenőrzésnél fehér lepedőbe csavart habibik unottan lapozgatják, majd pecsételik le az útleveleket. Asszonyaik mint megannyi fekete varjú, lustán suhogtatják lepel szerű öltözéküket. Mintha Castle Blacket védenék a kívülállóktól igazi night watchkent sorakoznak fel ők. Úgy érzem magam, mint egy wildling, aki ezt a félelmetes falat igyekszik áttörni. A falat, ami körülöttem és e között az új világ között áll. Teljesen más kultúra, vallás, próbálom megmászni, áthidalni a nehézségeket. Egyelőre még a fal alján állok kétségbeesetten és magányosan. Egy monumentális repülőtéren találom magam, csillog-villog minden. Megannyi földi dolgozó sietősen suhan el mellettünk, egyenruhájukban kitűnve a tömegből. A vízumomat egy raszta hajú fekete nagy darab nő intézni. Óriási kultúrsokk ez az egész, nem értem ki kicsoda, hogy kerültem én oda. Budapest, Liszt Ferenc tized ekkora, szinte csak fehér embereket láttam ott dolgozni jól megszokott európai viseletben.

Beültetnek egy taxiba, amit egy pakisztáni sofőr vezet. Ez már hányadik nemzetiség, akivel dolgom van az elmúlt 1,5 órában, mióta landoltam? Már számolni sem tudom. A sofőr berak egy számomra messziről sem ismerős pakisztáni zenét. Nem igazán tudom hova tenni, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ezen a furcsa zenén gondolkozzak. Megérkezem a szállásra mindössze egy szál bőrönddel, amibe bepakoltam egész eddigi életem. Kinyitom az ajtót, nincs ott senki. Üres lakás fogad. A jövőbeni lakótársam csak pár nappal később érkezik. Bevonulok a szobámba, kinézek az ablakon, habár az éj leple mindent elborít, annyit látok, hogy megmondhassam, mindent homok vesz körül, ameddig a szemem ellát. Ledobom magamat az ágyra és sírva fakadok. Miért jöttem ide ebbe a homokozóba légi akrobatát játszani tával otthontól, távol mindentől, amit ismerek?

Magányos melankóliám csak másnapig tart. Elkezdem felfedezni a környéket és az embereket.  Jön a training collage, ahol megismerkedem leendő baráti köröm magjával. Innentől kezdve már nyoma sincs a búskomorságnak.

Két hónap kemény tréning után elérkezik az első supy járatom időpontja. Igaziból teljesen mindegy, hogy hova, kivel, mikor. Semmiről sincs semmi fogalmam. Karachi. Talán az első gondolatom, az meg hol van? Kiderül, hogy a nem túl messzi Pakisztánban. Még nem tudom mi vár rám. Iszonyat izgalommal érkezem az eligazító szobába. Az hogy van egy supy a járton nem hoz lázba senkit. Ezekben az időkben elég gyakran előfordult ez. Így sok figyelmet nem szentelnek nekem. Nem is bánom. Nem hiányoznak a beavatási szertartások. Azt azért elintézik, hogy a pilótafülkében ülhessek leszálláshoz és felszálláshoz, ami egyébként a supyk kiváltsága.

Nagy örömömre egy magyar lány is felkerült a járatra. Ő már rutinosabb volt, legalább egy éve dolgozott turistán. Nagy örömére -gondolom - eldöntöttem, hogy a nyomába szegődők és akár egy kiscsibe az anyatyúk körül, úgy kapaszkodom én is a szoknyájába. Besegítek neki a szerviznél. Karachi egy nagyon rövid járat, kb 1.5-2 óra alatt meg lehet járni. Természetesen meleg kajás szerviz, majd kávé, tea vacsi után, így bizony sietni kell, ha végezni akarunk leszállásig. Mivel én még frissen libbentem ki a training collage-ból, így mindent a nagy könyv szerint akartam csinálni, hogy újként ezzel is lenyűgözzem a feljebbvalóimat, meg hát valljuk be, más módszert nem is nagyon ismertem. Így buzgómócsing módjára állok neki a szerviznek. Próbálnék én mindent úgy csinálni, ahogy azt tanították. 

-Jó napot uram! A mai menü sült marhalábszár grillezett zöldségekkel vagy currys csirke jázmin rizzsel. Currys csirke? Excellent choice. Javasolhatom mellé a Chardonnaynket a kaliforniai Napa Valleyből? És mit tetszik nézni a tévében? Bollywood? Nagyon jól hangzik.

Az utas nem úgy reagál, ahogy a training college-ban ezt eljátszottuk. Jobban mondva nem is nagyon érti, hogy mit akarok tőle. Csak néz rám kerek szemekkel és nyitott szájjal, mintha kísértetet látna, két másodperc múlva magához tér és dörmögi hogy csirke-csirke. A Bollywoodi megjegyzésemre semmi válasz. Nem arról volt szó, hogy micsoda érdembeli beszélgetéseket lehet folytatni és érdekes kapcsolatokat kialakítani utasokkal? És hogy mennyire érdekes emberekkel lehet találkozni utazásaink során? Rájöttem, hogy a csoda nem ezen a járaton fog megtörténni.

A magyar lány kb két utasig bírja, majd minden türelmét összeszedve kedvesen de határozottan ellát egy jó tanáccsal:

-Drágám, kérlek, felejts el mindent, amit a training college-ban tanultál, különben sosem végzünk. Elég annyit kérdezni, hogy csirke vagy marha, mellé kóla vagy 7up? Beszélgetni sem kell velük, különben holnap is itt robotolunk.

Nem is bántam, mert egy idő után, már én magam is úgy el voltam veszve, hogy már alig vártam, hogy visszamenekülhessek a pilótafülke biztonságos zugába. Mindenféle karok csimpaszkodtak belém jobbról-balról, mindenki mindent akart, talán még a véremet is. 

Már alig vártam, hogy vége legyen és mehessek haza.

#magyar blog #magyar #gondolataim #saját történet #cabincrew #crewlife #aviation #my story #writercommunity #flight attendant #passengers #writing

[100evmaganyvorosruzsban]

Emlékszem...

Hol vannak már azok az idők, amikor az volt a legnagyobb problémám, hogy a vasárnap esti Sho Cho buliba a fekete köves szandálomat vegyem fel vagy az arany platform sarkút? Az élet annyira egyszerű volt. Csak a végtelen mennyiségű partikon és a szórakozáson járt az eszünk. Azt csináltunk mindig, amit csak akartunk, hiszen időnk és pénztárcánk sok mindent megengedett. Semmiért és senkiért nem tartottunk felelősséggel, csakis saját magunkért. Nem kellett albérleti díjat fizetni, nem voltak rezsi költségeink, nem kellett számlákkal törődni, egyedül a WIFI és a mobiltelefon költségei terheltek. Ha lebetegedtem, egyszerűen csak besétáltam a céges egészségellátó intézménybe, ahol általában csak adtak egy panadolt első körben, de ha az ember makacsul visszajárkált, akkor talán sikerült gyógyírt találniuk a problémára. 

Persze ez így mind nagyon könnyű életnek hangzik, de egyben nagyon sivár és üres is volt. Fel tudok idézni rengeteg magányos éjszakát, amikor egy üveg vörösbor volt a legjobb barátom. Azokat a napokat, amikor az összes barátom vagy repült vagy éppen szabin volt. Amikor nem volt semmi dolgom, csak annyi, hogy elmerengjek az élet értelmén és hogy ebben nekem mi lenne a szerepem, ami csak a hangulatom brutális csökkenéséhez vezetett és a már ismert jó barátomhoz, Cabernet Savignon-hoz. Emlékszem azokra az ünnepekre, amiket a családom együtt töltött, ám én nem lehettem ott. Emlékszem mennyire le voltam maradva az alvással. Állandóan álmos voltam. Sosem sikerült eleget aludnom. Emlékszem a sok hajnali járatra, a csudába már megint kimaradt egy éjszaka, amit a szervezetemnek majd valamikor valahogyan be kellene pótolnia. Emlékszem, hogy tulajdonképpen az utat Dubaitól Londonig “sétálva” tettem meg, annyira fárasztó és kimerítő volt. Majd Londonban jön egy 24 órás pihenő, hulla fáradt vagyok, de muszáj elmennem megnézni a Big Bent, a Tower Bridge-et és a London Eye-t. Majd jöttek az USA járatok. Miért ennyire kimerítőek? Hogy lehet, hogy egy 15 órás Los Angeles járaton tulajdonkeppen non-stop szervice van, megállás nélkül robotolunk és mégis kevesebb, mint 3 órás pihenőt kapunk? Landolás után azt mondom magamnak, hogy ma repültem utoljára, soha többé. Aztán két napot eltöltök Los Angelesben. Elmegyek Disney Land-be, pihenek a Santa Monica tengerparton és mire vissza kell repülni Dubajba, megfeledkezem az odaútról és arról a korábban tett meggondolatlan kijelentésemről mely szerint soha többet nem akarok repülni. Vagyis csak próbálok megfeledkezni róla, de aztán az a fránya jetleg emlékeztet. Hiába próbálom kialudni magam éjszaka, a jetleg nem engedi. Így iszonyatos fáradt vagyok már a járat kezdetén. Emlékszem a pénteki brunchokra, ahol az összes barátom jelen volt, ám én nem tudtam elmenni, mert képtelenség volt elcserélni egy éjszakai Bombay oda-vissza utat.

Azonban mégsem panaszkodom. Mert voltak dubaji szülinapi bulik, amiken sikerült részt vennem és azok fergetegesek voltak. Emlékszem az 5 csillagos hotelekre is (na meg a 3 csillagos reptéri hotelekre is sajnos), ahol a layovereken megszálltunk és a csodás kedvezményes büfé reggelikre, amiket sosem hagytam ki. Imádtam barátokkal repülni, ami bár szökőévben egyszer ha előfordult, azok mindig mulatságos utak voltak. A mai napig hiányzik az a csodás Facecard, aminek a segítségével ingyen bejutottam menő konditermekbe, beach clubokba, kedvezményesen ehettem, ihattam éttermekben és bárokban (olykor akár 50%-os kedvezménnyel). Hiányzik Dubai maga. Az időjárás, a strand, az éttermek, a bárok. Hiányzik meginni egy koktélt az Atmosphere bárban a Burj Khalifa tetején. Emlékszem az úgynevezett galley pletykákra, azokra a csendes éjszakai járatokra, amikor csak ültünk a konténerek tetején a repülőgépkonyhában - a galleyben - és hallgattuk a legfrissebb pletykákat. Valakinek mindig akadt párkapcsolati problémája, ez kedvelt témája volt ezeknek az emlékezetes traccspartiknak. Emlékszem azokra a vicces kollegákra, akik tényleg felejthetetlenné és élvezetessé tudták tenni még a legszörnyűbb járatokat is. Emlékszem, ahogy szuggeráltuk az interphonet (vagyis a repülőgép kommunikációs rendszerének alapját képző eszközt), várva a mágikus hívásra: '20 to top'. Vagyis lassan megkezdjük a süllyedését, kezdhetünk készülődni a leszálláshoz. Micsoda megkönnyebbülés, már mindjárt vége.

Szereztem barátokat szerte a világban, különböző nemzetiségekből, rasszokból, lerombolva ezáltal a pusztító sztereotípiákat. Megértettem és megismertem  eltérő kultúrákat és szokásokat. Toleránsabb és elfogadóbb lettem mások iránt. Meglátogattattam barátokat szerte a világban. Én voltam az egyetlen, akinek sikerült eljutnia Amerikába a barátnőm esküvőjére a szülein kívül és támogathattam a stresszes esküvő előtti napokban. Megtapasztaltam a standby hátrányait, maradtam ott párszor bizonyos helyeken, mert a járatom éppen tele volt. Megkóstoltam különböző ételeket, thai főzőleckét vettem Bankokban, kipróbáltam a chicken satayt Indonéziában, a chili crabet Szingapúrban, a hot potot Kínában, ráment és szusit ettem Japánban, pho levest Vietnámban, koreai BBQ-t Szöulban, paellát Madridban, kagylót Belgiumban, steaket Dél-Afrikában, hamburgert az USA-ban, csigát Franciaországban, kacsát Csehországban és még sorolhatnám.

Azonban a legjobban az utazás hiányzik. Bejelenthetem, körbeutaztam a világot. Ettem croissont az Eiffel Tower lábánál, rágcsáltam minden ízű drazsét az orlandói Harry Potter Parkban, tapasoztam a Sagrada Familia mellett, csónakáztam a bangkoki Floating Marketen, rengetegszer láttam a Sakurát Japánban, együtt rohangáltam a tömeggel a Times Squaren, vesztem el Shanghajban, a legeslegjobb tésztákat ettem a Colosseum tőszomszédságában, partiztam a Lan Kwai Fongon Hongkongban, megcsodáltam a Buchingham Palotat, fotózkodtam Mini Mouse-szal a californiai Disney Landban, sétáltam a Kinai Nagy Falon, megmásztam a Tábla Hegyet Fokvárosban, megnéztem az Aladdint a Broadwayen, fagyiztam a Sydney Operaház előtt, ledöbbentem a kínai cseréphadsereg nagysága előtt, visszamentem a történelemben a moszkvai Vörös Téren, meghajoltam a Megváltó Krisztus szobra fenségessége előtt Rioban, élveztem az argentin steaket Buenos Airesben, megáztam a Niagara Vízesésnél, elámultam az angkori romok között Kambodzsában, letettem tiszteletem a történelem előtt az athéni Akropolisznál, lógattam a lábamat Phuketen és Balin. És még sorolhatnám mennyi helyen jártam és mennyi mindent láttam. 

Nem az a lány vagyok, aki már kislány korában arról álmodozott, hogy ő majd legutaskísérő lesz. Nem ez volt a gyerekkori álmom. Mégis megtörtént, mégis élveztem majdnem minden pillanatát (pár mazochistán kívül senki sem élvezett egy Isztanbul turnaroundot), imádtam az életstílust. Imádtam beach clubbokba járni, imádtam hetente többször menő éttermekbe és bárokba járni, imádtam a legjobb termekben edzeni, imádtam, hogy kipróbálhattam a világ majdnem minden konyháját. A legfontosabb, hogy iszonyat hálás vagyok, hogy ennyi fantasztikus és csodálatos emberrel találkoztam a munkám során.

#magyar blog #flight attendant #magyar #airline stewardess #saját történet #aviation #repülés

[100evmaganyvorosruzsban]

The up- and downsides of being an international flight attendant? Why do I still miss being one?

I remember those days when my biggest problem was to make the decision of which pair of shoes I ought to wear to our regular Sunday night party. The black sandals with the stones or the platform golden colour ones? Life used to be so easy. We only cared about parties and the freedom of doing whatever we wanted to. We didn’t have to take responsibility for anybody except for ourselves. We didn’t have to care about paying the rent or the bill itself. We didn’t have bills! Even if we got sick we just had to walk into the company clinic where they usually just gave us a Panadol for first round but if we were stubborn enough and kept going back they might have been able to actually cure us.

This all sounds like a very easy and comfortable life but at the same time it was also very empty and humdrum. I can recall many lonely nights when my best friend was a bottle of red wine. I remember those days when all my friends were either flying or on vacation. When I had nothing to do but think about the meaning of life and my role in it and that made my mood sink even deeper and lead me to the arms of my previously introduced good friend, Cabernet Sauvignon. I remember those birthdays, Christmas eves, family celebrations where all my family members were feasting together and I couldn’t be there. I remember I was always so behind with sleeping. I was always so tired and sleepy. I could never sleep enough. I remember all those endless night flights, oops I skipped a good night sleep again, which my body should catch up on one day, but despite all the efforts it can never fully recover. I remember I basically ‘walked’ to London from Dubai that’s how busy and tiring the flight was. Then I have 24 hours layover in London, I am dead tired when I arrive but I want to get out from the hotel immediately to visit the Big Ben, the Tower Bridge and the London Eye. Then came those notorious US flights. How can they be so exhausting? How is it possible that on a 15 hours Los Angeles flight where we are delivering non-stop service and working continuously, we get less than 3 hours break? After landing I’m telling myself that this was the last time I ever flew, never again, I quit my job. Then I spend 2 days in Los Angeles. I visit Disney Land, I am resting on Santa Monica beach and by the time I have to fly back to Dubai I get over my angry thoughts from before and I forget about my oath about not flying ever again. Well, I am trying to, but then jetleg reminds me of all of it. I had tried to get a good night’s rest but all in vain because jetleg didn’t let me. So I am already very tired at the beginning of the flight. I remember those Friday brunches where all my friends participated but I couldn’t show up because it was impossible to swap a night Bombay turnaround. I had to remind myself that flight attendants don’t have weekends.

However, I will not complain. There were Dubai birthday parties where I could attend and those were epic ones. I also remember the 5 star hotels (unfortunately I cannot erase the 3 star airport hotels from my memory, I remember those ones as well) where we stayed on layovers. I remember those amazing buffet breakfast which I never skipped. I remember that I loved flying with friends. Even though those rare occasions happened once in a blue moon but they were always so much fun. I still miss my lovely Facecard which helped me get into fancy gyms and beach clubs for free, got me huge discounts in elegant restaurants and bars. I remember enjoy living in Dubai. I miss the weather, the beach, the restaurants, the bars, and the endless activities. I miss having a cocktail in Atmosphere bar at the top of Burj Khalifa. However, it is true that Ce La Vie on top of Marina Bay Sands compensated that experience for me for one year. I remember those galley talks on those quiet night flights when we were just sitting on top of the metal containers holding a cup of coffee or tea and were just gossiping about everything. There was always someone with relationship drama. I remember those funny colleagues who could always make the most terrible flights memorable and enjoyable. I remember how we were staring at the interphone with the sweet hope to get the magical call which finally had arrived: “20 to top”. Such a relief, it’s almost over.

I made friends from all over the world, from different nationalities, different races, tearing down all stereotypes and prejudices. I learned and understood different cultures and traditions. I became more tolerant and accepting towards others. I visited my friends everywhere in the world. I was the only one who was able to travel to my friend’s wedding apart form her parents from our home country to the US and could support her on those stressful days before the wedding. I experienced the downside of staff travel. I was left behind a few times at certain countries as a result of a full or overbooked flight. I tried all types of traditional meals and dishes. I participated in a cooking class in Bangkok, I had nasi goreng in Indonesia, chilli crab in Singapore, hot pot in China, I ate ramen and sushi in Japan, pho in Vietnam, Korean BBQ in Seoul, paella in Madrid, mussels in Belgium, I tasted steak in South-Africa, hamburger in the USA, snails in France, duck in Czech Republic and the list is endless.

I miss travel the most. I daresay I travelled around the world. I ate croissant at the bottom of the Eiffel Tower, I was munching Every Flavour Beans in the Harry Potter Park in Orlando, I had tapas next to the Sagrada Familia, I savoured a big pint of Sapporo wearing a geisha costume on the streets of Kyoto, I enjoyed a boat ride on the Floating Market of Bangkok, I was rushing with the crowd on Times Square, I got lost in Shanghai, I tasted the best pasta with a view of the Colosseum, I had crazy parties at Lan Kwai Fong in Hong Kong, I climbed the Table Mountain in Cape Town, I admired the Buckingham Palace, I took selfie with Mini Mouse in the Californian Disneyland, I was walking on the Great Wall of China, I witnessed Sakura in Japan many times, I applauded Aladdin on Broadway, I had an ice cream in front of the Sydney Opera House, I payed my respect to history at the Red Square in Moscow, I got amazed in front of the magnificence of the Terra Cotta Army, I bowed my head in front of the superbness of Christ the Redeemer in Rio, I enjoyed the Argentinean steak in Buenos Aires, I became soaking wet at the Niagara Falls, I got astonished at the ruins of Angkor in Cambodia, I traveled back time at the Acropolis in Athens, I was chilling in Phuket and Bali and the list is endless. 

I am not the kind of girl who was dreaming to become a flight attendant since she was a little girl. This wasn’t my childhood dream. It still happened and I still enjoyed almost every moment of it (apart from a few masochist crew nobody enjoyed an Istanbul turnaround). I loved the lifestyle, I loved going to beach clubs, I loved going to fancy restaurants and bars, I loved working out in the best gyms, I loved that I could try so many different cuisines of the world. Most importantly I am grateful to meet so many amazing people and friends due to my job.

#crewlife #cabincrew #flight attendant #flying #magyar blog #napi gondolat #aviation #my story #magyar

[100evmaganyvorosruzsban]

Why hiring a former flight attendant from the Middle East will create the greatest benefits for you and your company?

322 345 minutes. That’s how long I have spent managing risk in a pressurised cabin. I did serve about 31 500 portions of chicken and at least 6900 glasses of the best quality champagne as a premium class cabin crew.

People usually underestimate the job of a flight attendant. Let’s be honest, it seems like a very easy job, especially if things are going smoothly. However, most of the time that’s not even the case. I just want to make it clear why a flight attendant’s job is much more than serving chicken or beef.

We are not only waiters in the sky but we are also nurses, midwives, first responders, psychologists, firefighters and we even know the basic technic of restraining. 

Below I summarised all the exceptional qualities which cabin crew develops over the years.

Constant vigilance

 Situational awareness is the most essential skill that I had to adopt the quickest. We flight attendants are working 40 000 feet above the ground in a confined space surrounded by more than 600 passengers. Hence we must always be aware of our surroundings. Unexpected situations can happen any time. We always have to understand what is happening around us and be one step ahead by predicting what threats we might be facing. Various unexpected and challenging situations can happen at any time where we need to think (and act) on our feet and very often under pressure. There can always be a medical case, a safety issue or a disruptive passenger to handle. Imagine being locked up together with 600 other people up in the sky when all of sudden you hear the fire alarm ringing or you just see smoke coming out from the lavatory. Then you have to act immediately and effectively. 

2. Time management

As a flight attendant I can never be late for work. Do you recall the time when you just showed up in the office 10 minutes late? You can never do that in aviation. Once you are late you can forget about your flight. Actually I am considered being on time when I arrive earlier. We have a certain time frame to finish certain tasks in order to have an on-time departure. From briefing, pre-flight security checks, boarding, service until break times we need to make sure we complete all of these steps on time. Being proactive in doing these tasks will make my day run smoothly. No wonder wearing a watch is part of our uniform standards.

3. Excellent in communication, problem solving, and teamwork

On every single flight I have a new team and different colleagues with various backgrounds. We have a short period of time to adapt to each other. Good communication is essential. An emergency (which can be safety, security or medical related) can emerge at any time and it is crucial that all the crew (including flight crew) know about it. In case of emergency we need to ask for help and reach out for our available resources and inform each other what to do. Safety is our number one priority so we are passing on information even about the smallest changes, the most trivial observations. I remember once seeing a crack on one of the windows which can cause slow decompression and it can be fatal. I immediately communicated it to the flight crew and the rest of the cabin crew. In cases like this communication is essential.

4. Cosmopolitan, multicultural work environment

As I mentioned above I work with a new team every day. On an average flight we have at least 10-15 difference nationalities among the crew. The airline’s diverse network carries passengers from all around the world. I learned how to understand different cultures and people from various backgrounds to respond their needs the most in effective way. I dare to say I have a great understanding of the world. Due to direct contact with disparate cultures my social skills progressed to help me solve conflicts between people easier. I don’t get confused and surprised anymore when I get a seat change request from a lady simply because she is not allowed to sit next to a man. I learned and accepted that we are all from different cultures. I find it perfectly natural and handling the situation even before being asked for.

5. Customer orientation, the need of helping others

Working as a flight attendant I got used to helping people. After a while I realised I am always the first one to offer help for people in need in public places (outside of work) like assisting mothers with babies lifting the stroller or being the first one to run and check on someone who just fainted. We flight attendants know how to deliver great experience since at the end people are buying experience not products. I know that at the end of the day people will not remember what I did or say but how I made them feel. We are also required to pay attention to details from our language and presentation to the way we serve our customers. I learned how to anticipate customers’ needs which make them feel very special and they immensely appreciate it. I have experienced that offering help simply with finding space for hand-luggage already at boarding leads to a better and more trusted relationship with customers Think about how many times have you flown and thought ‘wow how can she read my mind?’ 

6. Empathy

Empathy is vital! It is the biggest cause of both passenger satisfaction and conversely, dissatisfaction. Empathy is about sensing the emotions of others and being able to imaginewhat others are going through. Passengers are not coming on board with a sign above their head indicating what is going on in their lives. Once they are onboard they are vulnerable. They are at a confined space in an unusual environment. We flight attendants are good listeners and enhanced our empathy skill because we know it is critical to build connections and trust with our customers. They need to feel that they are genuinely being listened to and understood. At the end we are all humans. Not everybody is going on a flight for cheerful, 5 star holiday at the Maldives. Having a bad day can also be true about a colleague. A listening ear can always ease stress. I heard many interesting and life-breaking stories throughout my career - from passengers and fellow crew members. As a flight attendant I need to be open about other people to get to know their stories.

7. Unusual working hours and shifts

While in the office you start working usually at 9 in the morning and finish 5 in the afternoon, our schedule varies. I am used to start my shift at 1 or 2 in the morning, working long hours without break. Still even after a 15 hours night flight I manage to keep up to uniform standards and give a smile while saying goodbye. 

8. Medical training 

We know about basic life support. We are trained how to handle choking, heart attack, how to perform CPR and use a Defibrillator and we even know about how to deliver a baby at 40 000 feet. Do you know what to do if your colleague gets a heart attack? About 75-80% of cardiac arrest happen at home or at work places. Currently, about 9 out of 10 people who have cardiac arrest outside of a hospital die. But CPR can improve those odds. If CPR is performed in the first few minutes of the cardiac arrest it can double or triple the chance of survival. We flight attendants are trained and confident to perform CPR without hesitation.

In summary I would say being a flight attendant brought me closer to people and made me more open minded. It made me become a proactive team player since we each have our roles on a flight (including the flight crew ) but at the end we are one team trying to reach the same goal.

I hope I could give a clearer and more understandable picture of the skills a flight attendant acquires during the years.

#aviation #flight attendant #airline stewardess #strong women #recruiters #crewlife #flying #magyar blog