#mi az élet értelme

[ajtostolahazba]

Apunak elkezdték az új kezelést. Nagyon jól viseli, jól van, nagyon jó étvágya van, mellékhatás alig, szóval megnyugtatóak a hírek. Én szegedi vagyok, a szüleim innen 130km-re élnek, a kezelés Debrecenben van, szóval ez nekem oda-vissza egy majd'600km-es kanyar. A tesóm vitte eddig, aki leszázalékolt nyugdíjas a 10 éve lezajlott saját rákja miatt, de egészséges, és dolgozik is, májustól októberig egy mezőgazdasági cégnél már 7 éve. Tehát nem volt gond, hogy apu hogyan jut el a kezelésekre. Eddig. Most én is tudtam beszélni a dokival, minden szuper, megnyugtatott minket. Viszont a tesóm benyögte, hogy májustól ő nem tudja vinni, mert dolgozik. (10km-re lakik anyuéktól, én 130-ra...) Mondom neki, hogy én se, mert nem tudok 3 hetente kivenni 2 nap szabit, nagyon sok a 600 km, amit vezetnem kell úgy, hogy másnap jönnöm kell dolgozni Ez egy logisztikai probléma, van ismerős, aki vállal személyszállítást, ismeri is aput, vinné-hozná, keressük meg, beszéljünk vele. Kifizetjük, apu eljut a kezelésre, senkinek nem kell megszakadni, mindenki tud dolgozni, hétvégente én tudok menni rájuk nézni, win-win. Na ezen jól összevesztünk, mert a tesóm szerint én ki akarom a problémát vetni a nyakamból, hogy rögtön azon gondolkodom, hogy hogyan ne kelljen áldozatot hozni... 4x annyit keres, mint én, az alkalmankénti 25K, amit kérne a faszi( benzinnel együtt) nem vágná földhöz (illetve 12500 ugye, mert felesbe fizetnénk), de ő moralizál. Szeretem a tesómat, de egészen más világban élünk, nekem nincs nap, hogy ne hívnám fel aput, hogy mizu, ő letudja a gondoskodást azzal, hogy elviszi a kezelésre. Nagyon megvisel ez a helyzet, mert épp elég, hogy lelki toprongy vagyok amiatt, hogy megérintett a szele annak, hogy elveszíthetem, és most harcoljak a tesómmal is. Szóval hazafelé, este, miközben 140-el rongyoltam, hogy reggel tudjak jönni dolgozni, el is döntöttem, hogy leszarom, mit mond. Én megbeszélem a faszival, megbeszélem apámékkal, hogy ez lesz, ő meg oda teszi, ahova akarja, így is- úgy is szar leszek, de nem fogok tönkremenni fizikailag, idegileg meg anyagilag azért, hogy az ő lelke nyugodt legyen. Amíg vártuk, hogy a 2,5 órás infúzió lemenjen, mondtam neki azt is, hogy beszélni kéne a szüleinkkel, hogy mi legyen, ha rosszabbra fordul a helyzet. Na ezen is... Hogy hogy menjen oda és kérdezze, hogy hol van a pénz...Mondom bazmeg nem erről kellene beszélni. Hanem hogy mit akarnak. Hogy milyen temetést, hol vannak a papírok, anyakönyvi kivonatok, banki papírok...mit kell tudnunk, hogy ne majd akkor bolonduljunk meg, amikor amúgy is ki leszünk készülve. És apu meg anyu értelmes emberek, most még tudnánk röhögni azon, hogy apu kiköti, hogy az ő temetésén egy csuhás se ajvékoljon... 1000%, hogy már kész forgatókönyvük van, mindenre, miért nem lehet ezt addig átbeszélni, amíg ép ésszel vannak tudatuknál, hiszen jár nekik az, hogy úgy menjenek el majd, ahogyan ők szeretnének, ezzel tartozunk nekik. De ezt is nekem kell majd lezongorázni, mert ő ezt olyan tabuként kezeli, hogy képtelen logikusan átgondolni dolgokat, viszont a véleménye az megvan és olyan ellentmondást nem tűrően tudja közölni, hogy lehetetlen nem vitatkozni minden szaron. Szóval nem ez az életem legjobb időszaka, de próbálok talpon maradni, erőt meríteni a mindennapokból, hogy ott legyek, amikor kell, de nem fogok már mindenkinek tudni megfelelni, és ez szétforgácsol teljesen. Mindeközben munkám van, családom, unokám, felelősségem...és helyt kell állni mindenhol. Szóval ez van. Sose lesz könnyebb, pedig azt gondoltam, hogy ennyi idősen már egyszerűbb lesz az élet, de nem az. Jóvan, kiderpegtem magam, minden megy tovább, csak megálltam kicsit sajnálni magam. :))

[kepeslajoska]

Vásárhelyi Mária (Facebook)

Az @Ádám Zoltán kontra Corvinus ügy nemcsak azt mutatja meg feketén-fehéren, hogy milyen szakmai és erkölcsi zülléshez vezet a felsőoktatási intézmények fideszes megszállása, hogy hogyan nullázák le az egyetemek integritását és az oktatás színvonalát, hogy mindezek eredményeként, hogyan kontraszelektálódik az alapítványi formába kényszerített intézmények vezetése, hanem járulékos tanulságként azt is, hogy milyen világ vár erre az országra, ha a nerencek leszármazottaiból, a kis piócákból verbuválódik az új hazai gazdasági "elit".

Micsoda pitiáner, szánalmas, ostoba, hólyag lehet az a huszonéves fiatal, aki az anyját küldi be az egyetemre, hogy intézze el a nem teljesített félév igazolását és a külön letett vizsgát?! Aki először egy féléven keresztül nem tesz eleget a vizsgához szükséges minimális követelményeknek, majd szülei gazdasági és politikai befolyását próbálja felhasználni, arra, hogy mentesüljön a következményektől. Egy szar, pitiáner vizsga miatt árulja el és alázza meg önmagát, a társait, az oktatóit és magát az egyetem lényegét. Mert neki jár! Jár a különleges elbánás, a szabályok alóli mentesítés, a külön vizsgáztatás, a tanárok csicskáztatása és a teljesítmény nélkül megszerzett diploma. Hogy miért jár? Kizárólag azért, mert a szüleik nagyon gazdagok és nagyon befolyásosak.

Ugyanazért, amiért a 32 éves Matolcsy Ádámnak a Porsche-gyűjtemény és a luxus apartman a 5th. Avenue-n, három medencével, vagy a Mészáros leszármazottaknak Tiborcz Istvánnak és Orbán Ráhelnek az, hogy 33 évesen az ország leggazdagabbjai legyenek. Szuper nulla teljesítménnyel! Szépen lassan kitermelődik itt az új burzsoázia ezekből a fidesz kádergyerekekből, akik megöröklik a hatalmas vagyonokat és az ezekkel járó befolyást. Ők lesznek az új uralkodó osztály, hiszen lassan az ország teljes vagyona a kezükbe kerül. Olyan emberekébe, akik soha életükben semmit nem tettek le az asztalra, fogalmuk sincs, hogy mi az a Munka, mi az a szaktudás, együttműködés, lépésről-lépésre küszködés és előrehaladás.

Hogy hogyan válik valaki érett felnőtté a munka világában, hogyan jut egyről a kettőre a saját teljesítménye alapján. Nem tudják mennyi nehézségen, küzdelmen, kudarcon, alkalmazkodáson és apró sikeren keresztül vezet el az út addig, hogy egy normális ember megteremtse a biztonságos életfeltételeit. Ha egyáltalán... Ezek a növendék piócák úgy nőttek fel, hogy nekik minden jár. Mint az "Aladároknak"(bővebben ld. Márai) a Horthy rendszerben. Jár a vagyon, az érdemek nélkül szerzett társadalmi kiváltságok, a luxus nyaralások, a százmilliós órák és milliárdos yachtok. Én nem irigylem tőlük, de azt tudnunk kell, hogy "ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint »keresztény magyar ember«, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában.

Mert ez volt a jobboldaliság igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva... (és a) szíve mélyén örökké visszasírja a »jobboldali, keresztény, nemzeti« világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. […]

Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.”

[csacskamacskamocska]

Nem akarni semmit

Napok óta gondolkodom ezen (megint), hogy az összes problémánk abból adódik, hogy akarunk valamit. Nagyon nagyon akarjuk (valójában), mintha az életünk múlna rajta, hogy úgy legyen ahogy elgondoltuk vagy szerintünk jó. Aztán ezek a dolgok egy sorsfordulatnál értelmüket vesztik és hirtelen az életünk hosszabb-rövidebb része is értelmét veszti. A fejünkben képek vannak arról, hogy valaminek milyennek kell lennie. Családnak, barátoknak, párkapcsolatnak, szexnek, munkának, önmegvalósításnak, de még egy közös vacsoráról is van egy kép a fejünkben. Valójában nem bírjuk, ha ettől eltérnek a dolgok. Akkor sem, ha ezek a képek marhaságok. Ha éretlenek vagy torzak vagy túlzóak.

Aki bírja, olvassa tovább:

Egyszer egy tréner mondta, hogy ő általános iskolában eldöntötte, hogy az osztálytársnőjét veszi majd feleségül. És 30 év múlva tényleg feleségül vette! Szóval akarni kell meg küzdeni a céljainkért mindenekfelett. Ez valójában mekkora faszság! 30+ évesen egy kisfiú álmát beteljesíteni párkapcsolatilag. Mert oké, veszel magadnak vizipisztolyt, amit anyád nem vett meg, de mit kezdesz a beteljesült álommal, ami csak arról szólt, hogy „akarom”. Amúgy később elváltak.

De nem is a párkapcsolatokra akartam én ezt kihegyezni, meg nehezen is tudom átadni, hogy mi jár a fejemben, de valami olyasmi, hogy túlságosan előre bebiztosítjuk a vágyainkat és ettől nem csak rugalmatlanok leszünk, hanem szenvedést generálunk. Nem azt kapjuk amit a sémáink tartalmaznak = fájdalom. Nem kapjuk meg a valamit =fájdalom. Fájdalom, düh, gyötrődés aztán annak a keresése, hogy hogy lehetne ezt alkohollal, bogyóval, kokóval csillapítani mert tényleg elviselhetetlenül tud fájni. De akkor 10 év távlatából miért nem érezzük már, miért törődünk bele, mitől felejtjük el?

Amiről még írni akartam az kicsit ellentmond az előzőknek, pedig nem. A projekt alapú gondolkodás merészsége. Az is egy séma a fejünkben, hogy dolgokat csak úgy kapnunk kell az élettől. Majd jön egy lány... majd betoppan A férfi.., majd egyszer, ha jól keresek..., majd, ha lesz időm... Minap azt mondtam a barátnőmnek, hogy álljon bele a társkeresésbe. Ne fanyalogjon meg érezze szarul magát, hogy miért nem pottyan le az égből egy csávó, hanem írjon, randizzon, beszélgessen férfiakkal, tegye feladattá, hogy ő megtalálja a párját, de közben egyszerűen élvezze a keresgélést. Lesz nyilván, egy rakás hülye meg szóra sem érdemes meg majdnem jó, de legalább lesz mozgás ezen a területen. Annak semmi értelme nincs, hogy itt sírdogál, hogy mondjam meg mikor lesz neki valakije. Gondolja át az elvárásait, aztán dobja a kukába mindet. Csak egy dolog legyen, ez aranymosás. Én belecsöppentem valaki életébe, aki azt mondta, pfuj, ez nekem nem kell! Nem ilyen, nem olyan, nem valamilyen. Néha tudom, hogy jobbat nem kap. Néha azt gondolom, hogy egy nap ő is rájön, hogy semmi sem számít, és lehorgonyoz az első nő mellett, aki egy valamilyen pillanatban mellette lesz. Ettől a gondolattól néha halálra rémülök, néha megőrülök a féltékenységtől, hogy ő lesz az vagy az a másik vagy melyik lesz az a lány. Pedig akárhogy is alakul az élet, valójában semmit sem tehetek a sodródás ellen. Nagyobb részt nézve mindenki sodródik. Szélesebb áramlattal vagy nagyobb örvényben, közben azt hisszük, hogy az valami önálló akarat.

A lényeg talán, hogy kibaszott nagy rugalmasságra van szükség és a képességre, hogy ne okozzon gondot közelről és távolabbról is megszemlélni az életünket.

Változnak-e az emberek? A napokban ezen is gondolkodtam, hogy ha akarjuk, kialakíthatunk új szokásokat. Magunkban vagy másban. Miért gondoljuk erről, hogy ez rossz? Szeretném, ha minden nap elmosogatnál. Értem, hogy fáradt vagy, én is fáradt vagyok, de a békés estének ez az egyetlen módja. Hazajössz, elmosogatsz. Hazajövök felporszívózok. (ezeket csak írom, mert ilyesmiről beszélgettem egy barátnőmmel amúgy bármilyen tevékenység lehetne). Aztán az este hátralevő részébe azt csinálsz amihez kedved van. Eleinte valamiféle félelemből csinálja meg az ember, hogy ne legyen balhé. Aztán megszokja. És voálá, működik a dolog. CSAK azok a kurva sémák ne lennének a fejünkben arról, hogy na nehogymár más mondja meg, hogy mit csináljak, meg nekem valami jáááár (mármint szabadidő, pihenés, önrendelkezés), meg így papucs leszek/rabszolga, de talán a legerősebb a lustaság meg a kényelem és persze a legfőbb: ha ő lenne az igazi, akkor magától működne az egész. Szereted, lehoznád érte a csillagokat, de nem mosogatnál el a kedvéért minden nap? Gondolod, hogy létezik valaki, akinek semmiféle elvárása nincs feléd, hogy a saját életét jobbá tegye? Mi a vonalkódja és mennyiért adják?

Amúgymeg, lehet, hogy tévedek az új szokások kiépítésében, de azt tudom, hogy nem rakom vissza a használt gyufát a dobozába és sokkal jobban vigyázok a tisztaságra a konyhában, és érthetőbben írok, türelmesebben kifejtve dolgokat, és pórázon tartom az agggodalmam. Rövidebb idő alatt tudom lecsillapítani magam. Viszont, sokkal szabadabban elmondom, ha valami nem tetszik, nem hagyom magam lerázni, akkor azt mondom el, hogy szerintem ezt meg kéne hallgatnia. És változott. Én pedig boldogabban élek.

#berögzülések #sémák #kényszerképzetek #tervek #rugalmatlanság #szokások #változás #kapcsolatok #09-28

[egy-lany-blogja]

Az életed csak visszafelé tudod megérteni. Amikor rájössz, minden esemény egyetlen gyöngy volt az úton. Ahogy peregnek le szüntelen, látod majd, értelme volt mindennek. A lekésett busznak, a halvány mosolynak, a csalódásnak, annak az egyetlen szónak, ami annyira fájt. Megérted majd, minden érted történt. Azért, mert az Élet szeret, és a legjobbat akarja neked. Terelt. Terelt akkor, amikor lekésted, és terelt akkor is, amikor hagyta, hogy elérd. Segített akkor, amikor a pofont kaptad, mert arrébb mentél, oda, ahol aztán az ölelés várt. Épp ezért ne görcsölj most sem. Hidd el, vigyáznak rád. Csodáld nyugodtan a teremtett világ ezernyi fényét, a napfelkelte aranyát, és ne legyen benned félelem. Az Élet tudja, mi jó neked. Terel. Hagyd magad, légy szabad, jó kezekben vagy. Ma is. (Todorovits Rea) #TheAcsakazértis

[stickalittle]

Miért káros az ellenzék szapulása, minek van még értelme ebben az országban és mi az élet értelme.

Azért káros az ellenzék szapulása, mert azt sugallja, hogy Magyarország demokrácia. Egyszerű a képlet, egy demokráciában, ahol egyenlőek a választási feltételek tehet az ellenzék arról, hogy nem tudja leváltani a kormányt (lásd demokráciák), ahol nincs demokrácia, mert nem egyenlőek a választási feltételek, ott az ellenzék nem tehet arról, hogy nem tudja leváltani a kormányt (lásd önkényuralmak). Ebből pedig egyenesen következik, hogy aki az ellenzéket hibáztatja, mert nem leváltható a kormány, az azt a nevetséges álláspontot képviseli, hogy Magyarország demokrácia és itt egyenlőek választási feltételek. Röhögjük ki az ilyet, jó? Hogy Magyarország nem demokrácia, az pedig Orbán bűne, Orbán bűnéért az ellenzéket okolni minimum áldozathibáztatás, maximum butaság.

Jönnek a megoldások, hogy vétkes az ellenzék, mert csinálhatná ezt, csinálhatná azt vagy csinálhatná amazt. Csinálhatná. De mit érnének el vele? Elmehetnének horgászni is pántlikás kalapban. Ugyanannyi eredménnyel. Hiszen nem számít, mit csinál az ellenzék egy önkényuralomban. És Magyarország önkényuralom, ahol nem egyenlőek a választási feltételek. Ostobaság az ellenzék szapulásával azt a látszatot kelteni, mintha demokrácia lenne.

2010-ben volt egy "focimeccs", ahol felállt a Fidesz egy focicsapattal, és felálltak más pártok is egy-egy focicsapattal. A Fidesz megnyerte a kupát olyan eredménnyel, hogy onnantól a szabályokat is ő írhatja át. Úgyhogy kijelentette, hogy mostantól a meccseket vízben játszák, ők egy vízilabdacsapattal, a többiek pedig továbbra is focicsapattal, és fürdőgatyát sem vehetnek fel, hadd gúnyolják őket a nézők, hogy milyen kicsire ment össze a faszuk a vízben. Ha az ellenzék úgy dönt, hogy összefogva a legjobb focistáikat küldik a vízbe, akiknek nagy húsfaszuk is van, hogy ne röhöghessék ki őket, akkor a Fidesz a meccs előtt közli, hogy változtak a szabályok, mostantól ők csak ötkilós cipőben úszhatnak, és a húsfaszra bohócsapkás csipeszt kell tenni. Legközelebb az ellenzék még nagyobb húsfaszú, kicombosodott játékosokat küld a medencébe, akik elbírják az ötkilós cipőket, mire a Fidesz közli, hogy megint változtak a szabályok, mostantól minden húsfaszúnak ki kell másznia a vízből, és a meccs alatt a parton bekötött szemmel, népdalt énekelve kell pörögni, de ezalatt a Fidesz belőheti a gólokat. Szóval felesleges bármit tenni, úgy fognak változni a szabályok, hogy ne nyerhessen más, csak a Fidesz. Se összefogással, se külön indulva, se vérfasszal, se húsfasszal. Aki ebben a szituációban nem azt látja, hogy ezt a meccset lehetetlen megnyerni, hanem a játékosokat ekézik, hogy biztosan nyertek volna, ha összefognak, nyertek volna, ha nem fognak össze, vagy nyertek volna, ha két centivel nagyobb a húsfaszuk, az hülye. Már bocs. Ilyen hülye például Ruff Bálint is, aki folyton az ellenzéket ekézi, és éppen az a megoldása, hogy állapodjanak meg a pártok, és olyan programmal induljanak, ami csak annyit tartalmaz, hogy helyreállítják a demokráciát. És? Akkor talán nyernek? Már megállapítottuk, hogy ebben médiakörnyezetben, ebben a választási rendszerben nem lehet leváltani a Fideszt. De erről ne vegyünk tudomást, hanem induljanak együtt lóháton, induljanak külön-külön ingyen sörrel, vagy induljanak két centivel nagyobb húsfasszal. 2014-ben még lehetett volna nyerni összefogással, 2018-ban lehetett volna nyerni egy ilyen minimum programmal, 2022-től már semmivel nem lehetett volna nyerni.

És hogy mit lehet még tenni? Összefogni. Arra, hogy nem indulnak a választáson. Egészen addig, amíg a Fidesz nem engedi be őket a közmédiába, a rádióba, amíg lehet következmények nélkül hazudozni, amíg nem lesz újra demokratikus a választási rendszer. Zsarolni a Fideszt, hogy a mostani feltételekkel nem vesznek részt a választáson, és a nagyvilág felé sem legitimálják a választási eredmény, mintha Magyarország demokrácia lenne. Ha pedig nem teljesíti a Fidesz a követelésüket (nem fogja), akkor egyetlen teendőjük maradt, otthon tartani a szavazókat. (Hahó, a kutya szavazókat is!) Politikai sztrájkot kell hirdetni. Persze lesznek sztrájktörő pártok, amelyek jó alkalmat látnak majd abban, hogy előnybe kerülhetnek másokkal szemben, de azok nem a demokráciát akarják helyreállítani, hanem csak pénzért elbábozzák a demokráciát. Innentől pedig nekünk is megnő a felelősségünk, lesz tennivalónk: otthon maradni, és egyértelművé tenni, hogy Magyarország nem demokrácia, és akik részt vesznek a választáson, azok mind Fidesz, bárhogy hívják is magukat. Ennek van még értelme. Másnak nincs. Hívják a pártot DK-nak, Momentumnak, vagy akár Kutyáknak. Aki mást csinál (bármilyen indokkal), az mind a NER része, az mind a Fidesz. Nem kell itt bohóckodni a választással, és azt sugallni, hogy valamilyen módszerrel, összefogva, külön indulva, nagyobb húsfasszal leváltható a Fidesz. Káros azt hazudni, hogy ez itt egy demokrácia, ahol még érdemes választásra járni.

És már csak az élet értelmével maradtam adós. Az élet értelme a szaporodás. Semmi más.

#politika

[ikkenhissatsu]

Tl;dr

Az életrül. Krisztusi korba léptem én, és kéne valami pátoszos, enyém a világ sztorit írni. Spoiler alert - nem tudok. Illetve tudok, viszont inkább vagyok nullán, mint százon. Most már. Volt rosszabb is. Szerettem volna családot. Szerettem volna rengeteg dolgot, rengeteg dolgot meg is tudtam valósítani, rengeteg dolgot nem. Zárultak be kapuk, amiket nem lehet kinyitni soha többé. Fáj. Persze ez az emberi lét maga, megyünk tovább, van még vissza 30 év fény, meg remélhetőleg még valamennyi fájdalom nélkül. Én vagyok az a csávó, aki egy társaságban nagyon régen volt középpontban, inkább halkan figyelek és akkor szólok, amikor van értelme/súlya/humora. Elengedni sosem tudtam magam - ebből kiindulva főleg a gyeplőt soha. Koravén voltam mióta az eszemet tudom, én voltam az, aki az osztályban egyedüliként 15 évesen, feketén kezdtem diákmelózni, azóta folyamatosan dolgozom, amiből első két évben kb. 5 ezer forintot költöttem el. Készültem, egész eddigi életemben készültem. Mire? Utólag sokszor kérdezem - mindegy is - a könnyű életre. Hittem, hogy az odafigyelés, a tervezés és a pontosan kivitelezett, magasabb céloknak alárendelt életvitel kifizetődik és bármit hoz az élet, azon a szartengeren nekem olcsó jegyem lesz katamaránozni. Mondhatnám, hogy ez nincs így. Hazudnék. Eddig 10ből 9 tervem sikerült, arról viszont senki sem mondta, hogy az az egy beárnyékolja majd az összes sikerem/teljesítményem. Mivel mindig mindent alárendeltem a nagyobb célnak, ami a szeretteim és saját életem megkönnyítése volt, voltak dolgok, amik elhervadtak bennem. Ilyenek voltak pl. a saját igényeim. Milyen kurva unalmas! Hallod, a csávónak minden jó. Nem hiszed el, 100kg, majdnem két méter, 25 évesen a faterja Trabantjával járt. Négy évig lakott szegény öreganyja lakásában, amiben nem lehetett normálisan szellőztetni, mert 5 ablakból 4 nem volt nyitható. Tudod, az a hardkór. Metlaki, kopott öntöttvas kád, mária kép a falon, konvektor vagy láva vagy hideg, kiírthatatlan levendulaszag. Azt illatnak már nem lehetett hívni. Nem panaszkodott! Ilyen baszdmeg a világon nincs. Az első éves fizetéséből hova ment nyaralni szerinted? Haha, nyaralni, vett a város széli garázssoron egy garázst! 20 évesen. Érted, én meg nyavalyogtam, hogy nincs elég pénzem hónap végén harmadszor lemenni Siófokra bulizni. Gondolod rakott bele valamit mi? Ja, kiadta bérbe. Azt mondta egyszer jó lesz az a pénz, autója biztos lesz később saját, talán még motor is. Na, abban az időben azért mesélt valamit, hogy volt egy csaja, akinek adott a lakásához is kulcsot, majd nem tudta mire vélni, hogy a csaj fel akarja újíttatni a konyhát, persze lóvét, segítséget nem tud adni, mondjuk meg tudná tervezni. Merthogy ez a lakás szar, innen el akar menni, ez csak átmeneti, minek szórja el a pénzét erre. Mondta a csaja, hogy költözzenek el akkor egy albérletbe, akkor 50-50% és közösen kialakíthatnak valamit. Ki volt borulva a gyerek, mesélte, hogy a csaj szerint az az okos döntés, hogy az ingyen lakhely helyett mindketten fizessenek havi 40+rezsit, hogy a csaj lelke megnyugodhasson. Nem ment bele. Ugyanezt csináltam a kapcsolatban is. Kisded ápolást tanult, szeretett volna legalább 2 gyereket, volt benne akarat és teljesíteni akarás, bár a mai szemmel “woke” volt, szóval elhagyta a régi klasszikus családi modellt, azt gondoltam még működhet is. Akartam is gyereket. Aztán rájöttem, hogy persze nem kell nagyon belelendülni, a csaj ugyanis féltékeny volt, ráadásul elég böszmén. Az emberi gyengeségeket sajnos mindig hamar kiszagoltam, ez mondanom sem kell, teljesen elvette a kedvem. Milyen furcsa, tán nem azért, mert gyenge voltam én is? Tökéletes példa, szakítani akartam vele, össze is kaptam magam, péntek este csörög a telefonom, hív a lány, felveszem - zokogva közli, hogy meghalt az anyja, menjek érte és vigyem haza. Életemben először és utoljára vezettem ittasan (a megivott négy jéger csak rá három napra, otthon fekve esett le, hogy mekkora rábaszás lehetett volna belőle, ha belefutok egy igazoltatásba). Szóval anyja meghalt, szakítás lefújva, kiporoltam az öltönyöm és végigbőgtem a temetést mint egy kisgyerek. Szerettem az anyját. Igazából szerencsés vagyok, az összes anyósomat szerettem, sőt, engem is szerett(n)ek. Rövidre kell zárnom, annak a kapcsolatnak rá 10 hónapra véget vetettem. Kb. 11 hónap késéssel. Bárhogy is volt, jól tettem, rá egy hétre már össze is jött a barátnője szomszédjával. Nem volt tartós szomorúság. Én azért egy-másfél évig húztam a belem utána, tudod, amikor fél évig azzal kelsz, hogy az ő arcát látod ébredés előtt. Mindegy, jó sok Popper bácsit meghallgattam, mire rendbe jöttem. Tudsz még követni? A fő szál az, hogy mennyire megtanultam elnyomni a saját igényeim. Ennél a lánynál, és az őt követő pár komoly próbálkozásomnál észrevettem, hogy van egy fő, visszatérő elem - ez pedig a megmentés. Minél zűrösebb a csaj, annál vonzóbb -> megfordítva, minél inkább tetszett valaki, az kurvaisten, hogy legalább önbizalomhiányos, bipoláris, vagy akár nárci volt. Ezt olyan csúcsra fejlesztettem - ezt az önpusztító gyakorlatot - hogy egy akkora nárciba futottam bele, hogy majdnem beledöglöttem. Akkor fogadtam meg, hogy befejeztem a megmentést, ha valaki zűrös, hagyom a faszba. Szerinted sikerült? Persze, hogy nem! Sikerült egy kevésbé toxikus, ám sokkal nagyobb útvesztőbe keverednem. Na sebaj, egy ideje vége. Itt vagyok, most már talán nullán. Most már ritkán kapnak el negatív érzések és kezd kopni a folyamatos visszaemlékezés. Tény, most nem is tettem ellene semmit, leszartam. NA, VÉGRE MEGÉRKEZTÜNK! Itt vagyok 33 évesen és az van, hogy fingom sincs mit akarok. Az élettől, hah, ott megvan minden. Párkapcsolatban, a nőktől, társamtól. Egyáltalán akarok-e? Egyáltalán bárki támogatni fog-e abban, hogy az én lelki egyensúlyom megmaradjon, hogyan fog egy család kialakulni? 33 éves vagyok, mire fociedzésre kell hordanom a kölyköt, addigra 50 éves leszek heló. Ha lesz. Itt tartok hát valahol. Hogy csinálják azok az emberek akik családot vállalnak? Soha nem fogod megérezni és soha nem engedtem, hogy emberek lássák, hogy miket gondolok vagy mi a véleményem húsbamarkoló témákban, de az a helyzet, hogy gyűlölet szintű mély megvetést érzek azokkal kapcsolatban, akik mindenféle tervezés (se pénz, se posztó) alapon vállalnak gyereket - “becsúszott Marcsikám ne haragudj, majd felneveljük az albérletbe, tudod, hogy nagyon imádlak, itt egy szál PallMall.” Szóval ez a motiváció megszűnt. Már nem kell sietnem sehova. Nem segít, hogy az utóbbi egy évben kb. négy nőt láttam szépnek. Nem segít, hogy a korábbi tapasztalataim alapján nem vágyok arra a fajta “hajszára” amivel az ismerkedés jár, legyél cuki, de izgi, rendes, de nem unalmas, főleg vicces “mert engem az eszemen keresztül lehet lenyűgözni”, miközben kétműszakban jár a helyi üzembe melózni miközben az anyja neveli a két gyerekét, mert a faszija elhagyta. Pár hónapja megkérdezte egy régi barátnőm, akinek most tök cuki családja van, hogy nincs valami csaj? Kuncogtam, mondom nincs. Szinte rögtön, felcsattanva “hát én nem tudom hogy bírod, én tuti nem bírnám ki.” Erre fel is röhögtem, látva, hogy mennyire nincs képben arról, hogy mennyire más dolog ez fasziként, mint csajként. Szóval nem, nem motivál a szex sem. Az is mindig egy olyan dolog volt az életemben, hogy két, talán három nővel tudtam élvezni igazán, mindenki mással nyűgös volt, hiába engedtem el magam a másik nem tudta elengedni magát, ha direkt ráhangolódva én tettem bele többet akkor a másik görcsölt be mert ő nem tudta elengedni magát, BIZTOS ÉN VAGYOK A SZAR, TUDOM, a lényeg, hogy a jó szexet sem lehet a fogasról leakasztani. És a lényeg, hogy sajnos a szex az nem olyan mint a pizza, miszerint a rossz pizza is legalább pizza, szóval jó. Inkább olyan, mint a család. Nincs annál jobb, mint egy jó család és nincs annál rosszabb, mint egy rossz család. A rossz szex pusztít. Önbizalmat, kapcsolati bizalmat, játékosságot, önértékelést. Ja, és senki sem tud róla beszélni. Én még nem éltem meg olyan privát beszélgetést szexről, (és nem is hallottam olyanról) ami nem esett volna rosszul valamelyik félnek. Tudod, kb. úgy, mint nekem a véleményem a húsbamarkoló témákról. Szóval maradnak az ilyen emberi értékek dolgok. Amit kurva nehéz felfedezni, tényleg ott tartok, hogy bárki képes leépíteni magát a szememben pár perc beszélgetés során - na persze ettől nem gyűlölöm meg - csak elteszem, mint barátot, ha mondjuk ismerkedésről van szó. És ezzel együtt meg is jöttem ismét a szomoromhoz, ezzel párhuzamosan megjelenik az, hogy ha visszaolvasod a témákat, mindegyikhez mi a kulcs? Ha tudnám, hogy mit szeretnék és mire vágyom, akkor tudnám, milyen irányba induljak. Aztán persze meg kéne tanulni kimondani. Kimondani, és leszarni, hogy más mit gondol. Akár szerettem, akár ellenségem. Kikérgesíteni azt, hogy ha a szeretted folyamatosan megkérdőjelez, vagy konfrontatív, akkor nem te vagy a hülye, hanem ő a gyökér, hogy tőled teszi függővé az ő boldogságát. Továbbá, ha valaki egy normális, üvöltésmentes konfliktusban lezár vagy megsértődik, az az ő baja és nem neked van feladatod vele. Tettem le az asztalra eleget ahhoz, hogy tudjam és biztos legyek abban, hogy soha, senkivel sem tettem olyat, amivel kitervelten ártottam bárkinek komoly dolgokban, vagy védtelen helyzetekben. Jó csávó vagyok, aki érdemes. Majd valami lesz. Mindenesetre több ilyen szart szeretnék írni. Ezt szeretném, asszem.

#élet #irogatások

[hicapacity]

A világ gyönyörű és borzalmas hely. Kár tagadni.

Minden szépsége ellenére is rettenetes dolgok történnek benne jó emberekkel.

Az ember tekintete örökké vádlón az égre mered: miért? Avagy a leggyakrabban: miért én?

A teodicea - a rossz létezésének magyarázata a világban - évezredek óta foglalkoztatja az embereket. Miért van rossz a világban? Vallási kontextusban: miként lehetséges egy jó Isten léte, ha a világban gyerekek halnak éhen?

Aki azt gondolja, hogy majd én itt most egy egyszerű és megnyugtató választ fogok adni erre a kérdésre, az téved. Egyébként sem hiszek a szabványos egyenválaszokban. Azok mindig is hamisan csengenek és üresen konganak. Ahogy Viktor Frankl mondja: az ember a világtól kérdezi, hogy mi az értelme - pedig a világ mindvégig tőle kérdezi ugyanezt.

Az ember a saját, szenvedésben érlelt válaszait, igazságait tapasztalati úton találja meg, és nem tekintélyelv alapján fogadja el holmi dogmákból.

Az én tapasztalati úton megtalált igazságom az, hogy bár nem tudod megváltoztatni azt, amilyen a világ és ahogyan működik - de azt meg tudod változtatni, ahogyan te működsz és ahogyan viszonyulsz a világhoz. És sokkal kevesebbet szenvednénk ebben a világban, ha többször és többet összpontosítanánk az utóbbira.

Ez nem jelenti azt, hogy legyünk passzívak és kritikátlanok a világgal szemben. Mi több, paradox módon a világot is azok az emberek tudták kifordítani a sarkaiból, akik előbb saját magukban megtalálták az archimédészi pontot ehhez.

"Az elméd elvárásai teremtik a saját poklodat," írja Ram Dass, az amerikai pszichiáterből lett hindu guru. "Amikor frusztrált leszel, mert valami nem úgy történik, mint gondoltad, vizsgáld meg azokat a gondolataidat; ne csak azt a dolgot, ami frusztrál. S kezdesz majd rájönni, hogy a szenvedésed jelentős része azokból a modellekből ered, amelyeket az elmédben hozol létre arról, hogy milyennek kellene lennie a világnak. Közben képtelen vagy engedni, hogy egyszerűen csak - legyen."

Eckhart mester, a 14. századi keresztény misztikus, aki nagy hatással volt Lutherre és egy sor más jelentős gondolkodóra, ezt úgy fogalmazta meg: "miértek nélkül élni". Anélkül élni, hogy folyamatosan vádlón az égre néznénk, hogy "miért én". Elengedni a görcsös igyekezetünket, hogy csak azért tegyünk jót, mert cserébe várunk érte valamiféle ellenszolgáltatást. Boldog életet. Örök üdvösséget. Elengedni a folyamatos összehasonlítgatást másokkal, akik jobbak, szerencsésebbek, mint mi. A múlthoz, ami szebb volt - a jövőhöz, ami majd szebb lesz. Elengedni a saját megszállott ragaszkodásunkat ahhoz az "önkorlátozó meggyőződéshez" (copyright Máté Gábor), hogy valami baj van velünk - hogy valami baj van a világgal. Csak lenni az Örök Mostban.

Ezeket az igazságokat persze megtaláljuk - aztán időről időre elfelejtjük, és megtaláljuk megint. Az emberi élet tele van ellentmondással és esetlegességgel. Minden tudásunk feledésre van ítélve - de minden pillanatban újra emlékezhetünk rá.

(notes to myself)

#drgrptr #drgrpt #banksyart #banksy

[iszappakolas]

Ha lenne gyerekem, és megkérdezné tőlem, hogy mi az élet értelme, miért érdemes élni, nem tudnék hazudni neki. Nem lennék képes azt a kulturális sablont visszaböfögni, hogy a szerelem, család, boldogság, meg az ilyen szarságok jelentik az élet értelmét. A másik klasszikus forgatókönyv se menne, hogy  azzal zárjam rövidre, hogy kurva gyorsan emberelje meg magát, és ne kérdezzen faszságokat. Valami olyasmit próbálnék megfogalmazni, hogy ezt minden embernek saját magának kell definiálnia, és az tud az élet értelmévé válni, amiben fel tud oldódni, a leghatékonyabban képes elterelni a gondolatait a halálfélelemről és csillapítja az egzisztenciális szorongásait, de ha egy mód van rá, azért ne a heroint és a prostikat válassza; az meg csak hab a tortán, ha pénzre is tudja váltani, szóval kurva gyorsan emberelje meg magát, induljon el megkeresni a befelé vezető úton, és bátran tegyen fel minél több faszságnak tűnő kérdést.

[h3ymyf1sh]

A háborús veszélyhelyzet okairól és következményeiről röviden:

1. Mi értelme van ennek a kétharmad mellé? Operatív, veszélyelhárítási szempontból valóban nem sok - ha azonnal törvényt kellene módosítani, akkor az kivételes eljárásban két nap, ha meg katonai támadás veszélye fenyeget, akkor arra ki lehetett hirdetni eddig is azonnal rendkívüli jogrendet. A mostani alaptörvénymódosítás éppen ezért nem is a cselekvőképességről vagy legalábbis annak megőrzéséről szól, hanem a kényelemről. Politkai kommunikációs szempontból kényelmes megtartani a veszélyhelyzetes rutinokat és paneleket, hiszen a COVID jól mutatja, hogy a hihehően előadott katonásdi látszata akkor is hasznos, ha a speciális műveletek nem átütően sikeresek: a főnök megszerette a kormányrendelet-aláírós videókat, márpedig rendkívüli jogrenden kívül fontos ügyben alig-alig tudna ilyet készíteni. Hatalmi szempontból kényelmes fenntartani azt a helyzetet, hogy még a kormánypárti frakciókon sem kell azokat a döntéseket sem keresztülvinni, amihez törvényt kellene módosítani: az, hogy egyből a Közlönybe lehet írni akár konfliktusos, ellentétes érdekű lobbik által figyelt szabályokat is, még akkor is hasznos könnyítés Orbánnak, ha a képviselők ritkán önfejűsködnek. (Magát a kormányzati apparátust és egyeztetést természetesen gond nélkül kikerülheti bármikor.) Végül, de nem utolsósorban apparátusi szempontból még mindig sokkal kisebb munka az elmúlt két év veszélyhelyzeti kormányrendeleti jogalkotási trágyáját továbbtolni magunk előtt a talicskán, mint ezúttal mindent megpróbálni visszalapátolni a lóba, kockáztatva azt is, hogy valami emiatt nem működik úgy, mint ahogy azt elvárják.

2. Miért lett pont ezzel a rendkívüli az új normális? Mert ugyan duma szintjén most is megjelenik, hogy csak akkor és azt hirdetik ki és rendelik el, ami az adott veszély elhárításához szükséges, de valójában nem ez volt már a COVID-nál sem a gyakorlat, különben nem lennénk másfél éve folyamatosan rendkívüli jogrendi helyzetben és nem vette volna át a kormány ezalatt a korábbi törvényi szintű szabályozási feladatok közel felét. Már jó ideje csak heti statisztikát közöl a kormány a járványról, korlátozó intézkedések év eleje óta nincsenek semmilyen formában hatályban, de a veszélyhelyzet az meg csak ittmaradt. És amíg COVID esetében mégis csak tényeken és azok által befolyásolt várakozásokon alapul az, hogy fennállnak-e a veszélyhelyzet feltételei, addig az új esetkör szándékoltan általános: a szomszédos országban zajló fegyveres konfliktus, háborús helyzet, humanitárius katasztrófa következményeinek elhárítására egy élet se biztos, hogy elég, hiszen még ha a szomszédban már béke is lenne, itthon a következményekkel addig szöszölünk, amíg akarunk, az meg itt már nem is feltétel, hogy bárki vagy bármi Magyarországon veszélyben legyen.

3. Miért van itt a nyolcvanas évek megint? Az 1987-es jogalkotási törvényig az igencsak jövőügyi nevű NET (Népköztársaság Elnöki Tanácsa), azaz az államfői feladatokat ellátó prezídium, de facto viszont persze az elnöki tanácsot javaslatokkal etető pártállami minisztertanács alkotott törvényerejű rendeleteket a törvények helyett a pártállami alkotmány alapján érdemi korlátozás nélkül mindig, amikor az Országgyűlés nem ülésezett. Itt mindig le szokták írni, hogy volt olyan is, amikor egy adott évben csak a költségvetést és a zárszámadást fogadták el, de igazából kb. 1:6-hoz volt a törvények és a törvényeket rendeletek aránya az utóbbiak javára, és alapból is volt egyfajta törekvés arra, hogy a fontosabb jogszabályok azért törvények legyenek. Ezt annak a rendszernek a végére felerősítette a hivatkozott jogalkotasi törvény, ami kizárólagos törvényalkotasi tárgyköröket jelölt meg, így az utolsó nem rendszerváltás évre már összejött 27 törvény 28 törvényerejű rendelettel szemben. Ha a nemzetközi szerződéseket nem nézzük, akkor tavaly kb. ez volt az arány a törvények és a veszélyhelyzeti rendeletek közt.

Nézzük, hogy a mától kialakult helyzet ennél mennyivel jobb és rosszabb:

1. A törvényerejű rendeletek "rendes" jogszabályok voltak, bármikor és tartalmi alkotmányos feltételtől függetlenül ki lehetett adni őket, míg a veszélyhelyzeti kormányrendeletekhez nemcsak kihirdett veszélyhelyzet kell, de az is, hogy azok valóban az annak vagy következményeinek felszámolásához szükséges intézkedésekre korlátozódjanak. Mielőtt azonban ennek alapján kiröhögnénk az összevetest: az az Alkotmánybíróság, amelyiknek a kezében van a metszőolló, amivel lenyesegethetné a túlnövéseket, eddig ezt egyetlen érdemi ügyben sem tette meg, amivel körülbelül ugyanannyira látszik hatékony ellensúlyt képezni a kormánnyal szemben, mint amilyet a NET-tel szemben képezett a nyolcvanas években a tisztán tanácsadó szereppel a demokratikus szocializmus jegyében létrehozott Alkotmányjogi Tanács.

2. A komcsik az idejük legvégére írtak egy listát azokról a törvényekről, amelyekbe nem lehet belenyúlni tvr.-rel, most viszont ilyen lista nincs. A veszélyhelyzetnél a rendszerváltáskor, de még 2011-ben sem merült fel, hogy ilyesmi kellene, mivel az volt a kiindulópont, hogy a veszélyhelyzet rövid időre szól és meghatározza a kereteit a célja. Hát, nem.

3. Végül a pártállami rendszer nem lacafacázott, a tvr.-ek egyszerűen bemódosították a törvényeket, törvényként viselkedve. Most azonban visszük magunkkal a jogállami kereteket és az Országgyűlés tekintélyét a történeti alkotmány vívmányaira felfeszítve, úgyhogy a veszélyhelyzeti kormányrendeletek csak eltérnek a törvényektől, de nem módosítják azokat. Jobb esetben megmondják, hogy mitől és hogyan, rosszabb esetben csak az utóbbit. A különbség elvileg az lenne, hogy a módosítás örökre (jó, előre meg nem határozott időtartamra) szól, míg az eltérés határozott időre. Ám ahogy már a tavaly szeptemberi országgyűlési hosszabbításnál egyértelmű volt, hogy lesz még legalább kettő újabb hosszabbítás, úgy most is biztosra vehetjük, hogy meglesz a folyamatos veszélyhelyzet kétéves szülinapja is ősszel.

Namost, ez a törvényben van valami, de valójában más van, megintcsak egy olyan megoldás, ami egy-két, maximum egy hónapig hatályban lévő árvízi kormányrendeletnél még frankó, de sokszáz veszélyhelyzeti rendeletnél és sokezer eltérést szenvedő törvényi szabálynál már nagyban rontja a jogrendszer áttekinthetőségét. Sokszor egészen furcsa helyzetek születnek: például a katasztrófavédelmi törvény szabálya szerint amikor veszélyhelyzet van, akkor automatikusan a polgármester gyakorolja az önkormányzati testületi szervek hatásköreit, ami sz eddigi veszélyhelyzeti kihirdetéseknél így is volt. Azonban az éjfélkor a covidost felváltó háborús veszélyhelyzeti kihirdető rendelet azok után, hogy az eddigi ilyen rendeletekben sose voltak tartalmi szabályok, most azt mondja, hogy a katasztrófavédelmi törvénytől eltérően mégis inkább maradjanak a hatáskörök a képviselő-testületeknél és a bizottságoknál. (Ez amúgy azt is jelzi, hogy ez igazából inkább ilyen kacsintós veszélyhelyzet.) Televagyunk ilyenekkel, és fontosabb dolgokban is, mint hogy ma elbasszák-e az önkormányzatok, hogy hogy kell döntést hozni.

4. A NET rendeleteit a soron következő országgyűlési ülésre kellett bevinni láttamoztatni, a veszélyhelyzeti intezkedéseket meg 90 naponta kell az Országgyűlésnek hatályban tartani. Ez nem olyan nagy eltérés, és nehéz is eldönteni, hogy melyik rendszer javára.

Szóval ez így nem túl jó és tényleg összevethező a rendszerváltást közvetlenül megelőző helyzettel, csak természetesen sokkal több jogszabály és jóval komplexebb szabályozási feladatok mellett. Ennél már sokkal jobb lenne érdemben, hazudozás nélkül kiterjeszteni a kormányrendeletben szabályozható kérdések körét akkor, hogyha Orbán hosszú távra tervezi ezt a mókát. Persze ez óhatatlanul kikényszerítené a tárgykörök szűkítését, ami ellentmond a kényelmi szempontoknak.

[szupertibi]

https://stickalittle.tumblr.com/post/732226169946193920/na-én-itt-most-elmondom-hogy-miért-káros-az

Olvassátok a haza bölcsét!!!!

🤪🤪🤪

[mimca]

Változom...

21 éves fiatal nő vagyok. Legalábbis így definiálnám magam ha nem gondolkoznék. Viszont... ki vagyok én? Mi vagyok? Nem érzem, hogy fiatal felnőtt lennék. Belül 16 éves csitrinek érzem magam. Tombol bennem a vágy, hogy tombolhassak, hogy lázadhassak, hogy még egy kicsit bohó és felelőtlen tinédzser legyek. Hova tűnt ez az egész? Hova tűnt az a kor? Éltem akkor, de igazán még sem. Túl fiatal voltam ahhoz a rengeteg bántáshoz, sérüléshez, betegséghez, lelkinyomorhoz, igazságtalansághoz. Még mindig nem gyógyultam meg. Vérzek. Néha szó szerint. Ez van! Túl korán tudtam meg mi az az önbántalmazás. Túl korán szívtam el az első cigimet, ittam meg az első alkoholos italomat, szívtam el az első füves cigimet, vesztettem el a szűzességem. Mind ezek "távoli" emlékek mégis élénken élem át ha visszagondolok rá. A jó dolgokra miért nem emlékszem? Talán nem is volt igaz? Mi az a boldogság? Neked, aki olvassa ezt, mi a boldogság? Tudod mi az élet értelme? Hajszolni a boldogságot. Újra és újra és újra és újra és újra, újra, újra, újra, újra, újra, újra, újra, újra... megyek és élek tovább.

@mimca

#magyar #magyar poszt #tumblr #tumblr post #magyar tumblr #own post #tumblr girl #magyar tumblisok #hungary girl #saját poszt

[pavor-noctvrnvs]

A HÁBORÚ NAGYSÁGA ÉS AZ EMBER KICSINYSÉGE

Hamvas Béla (a szerző) 1942-ben a Szovjetunióban teljesített frontszolgálatot, itt írta A háború nagysága és az ember kicsinysége c. esszéjét. 1944-ben katonatisztként a rábízott zsidó munkaszolgálatosokat élete kockáztatásával hazaengedte. Németországba vezényelték, de megszökött menetszázadától, és az ostromlott Budapesten katonaszökevényként bujkált. A bevonuló szovjet alakulatok elfogták, és más foglyokkal együtt Szibériába akarták hurcolni, ám Hamvas ismét megszökött. A harcok során a budai hegyoldalba épült, Remetehegyi úti bérelt lakásukat bombatalálat érte, ott tárolt kéziratai és könyvei megsemmisültek. Hamvas a Silentium egyik esszéjében írta: „A sötét esztendőben minden földi vagyonomat elvesztettem… Valaki a birtokot levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de jó… Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Itt kezdődik a valóság.”

És akkor következzen az esszé:

“OROSZORSZÁGI FELJEGYZÉSEK“

1.

A háború még ki sem tört, arcát már megmutatta. Néhány vak hírre pánik támadt és mindenki a boltba rohant. Voltak, akik négy mázsa cukrot vettek, mások inkább lisztet vagy teát, rizst, vagy kávét, zsírt, törött borsot és szappant. Mindenki azt hitte, hogy e roham, ha nem is éppen morális, de legalább józan. A helyzet érettnek látszott arra, hogy az éléskamrát színültig töltsék. Arra senki sem gondolt, hogy huszonöt kiló fahéj birtokában is éhen lehet halni. Elég kevesen voltak, akik számottevő beszerzést tudtak eszközölni. Olyan ember pedig, aki életszükségletének valamennyi cikkét évekre biztosítani tudta volna, egyáltalán nem volt egy sem. A nagyarányú biztosító bevásárlásnak praktikusan semmi értelme sem volt. De a biztosítást nem is a józanság parancsolta. Nem ösztön volt ez, nem érdek, nem számítás, nem szenvedély. Haszontalan volt, vak, ostoba és nevetséges. De a hisztériában feltűnt a háború arca: a rettegés.

A rettegés, mondja Keyserling, az emberen uralkodó egyik ős Hatalom neve. Nem érzés, nem gondolat, nem meggondolás, nem érzelem. A rettegésnek, az Ur-Angst-nak ezenkívül a halálfélelemhez sincs semmi köze. A pánik napjaiban ez kézzelfoghatóan tapasztalható volt. Senki sem azért halmozott, mert életét féltette. Sokkal inkább azért, mert félt az élettől. Az Ur-Angst nem halál, hanem életfélelem. Tökéletesen és teljesen negatív, ezért nincs benne semmi értelem, semmi józanság, semmi realitás, semmi egészség, semmi morál, semmi szépség, semmi komolyság. Még csak pathologia sincs. Nem gondolja meg, hogy mi az, amire leginkább szüksége van és lesz, milyen mennyiségben, mennyi időre. Elementáris módon kitör belőle az a rettegés, amely nem lát és nem hall maga körül semmit, mert az ős Hatalom beleibe markol és megrázza. Rettegését azzal a botor tudattal magyarázza és mentegeti, hogy a kamra tele van, s így nincs semmi baj. Biztosítja magát. De nem a halál ellen, hanem egy élet ellen, ahol majd számolnia kell az élet egész nehézségével, a szükséggel, a hiányokkal, a lemondással. Megriad az élettől, amely valóban élet, nem pedig a fotőjben csücsülni, zsebében a kamrakulccsal és arra gondolni, hogy van háromszáznegyvennégy doboz szardíniája. Biztosítja magát a lét ellen, amely az emberi exisztencia fenyegetett és elvetélt voltát egész súlyában és nagyságában eléje viszi és életének végtelen törékenységére és kiszolgáltatott voltára fel kell eszmélnie.

A pánik sötét démonikus állapotában nem a halál arca tűnt elő, hanem a gyenge, hitvány és gyáva emberé, akiből hiányzik a hit, a bátorság és a nyugalom, hogy átküzdi magát, bármi lesz is: megyek és majd meglátjuk, mi lesz. A pánik embere nem bízik önmagában, sem embertársában, sem államában, sem a Gondviselésben. Félőrülten támolyog boltról boltra, hogy a fenyegető holnap elől elrejtőzzék. A jövő, mint vészjósló sötétség nyílik meg előtte. S nem érzi, hogy az idegbeteg vízióban egy csepp valóság sincs: az ős Rettegés nevű Hatalom bűvölete.

A pánik pszichológiai titka: elzárkózni. Az egész emberi sorsot leegyszerűsíteni a kamraszükségletekre és a táplálkozásra, itt megtenni a kellő intézkedéseket és abban az illúzióban lebegni, hogy most már minden jól van.

A legjobb lenne bombabiztos spájz, ahová be lehetne zárkózni és csak akkor kijönni, amikor a békét aláírták. Ez lenne az élet maradéktalan megoldása. Ez jelzi, hogy a háború kitörése pillanatában az emberiség hol állt, mit gondolt, mit érzett, milyen Hatalmakat szolgált és milyen életet élt.

2.

Aki ebből a légkörből kiesik és a tényleges, aktív, aktuális, reális háborúba lép, az hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó, de igen heves válságon esik át. Ezt a válságot kivétel nélkül minden katona átéli, aki a háborúban részt vett és az ellenség közelében elég ideig tartózkodott ahhoz, hogy a válság eredménye benne megszilárdulhatott, sőt határozott magatartássá lehetett. Ettől a pillanattól kezdve a katona az anyaországbelitől ezen az igen lényeges ponton elvált. És ez az a pont, ahol ketten egymást már nem értik. Az anyaországbelit a frontkatonától alapvető módon elválasztja és életük egész tartamára el is fogja választani, hogy az anyaországbeli a katonát nem érti többé. Miért? Mert a katona az ősi Rettegés nevű Hatalom bűvöletéből kiszabadult. Az otthoni ember alapvető magatartása az életben: az Ur-Angst; a katona alapvető magatartása, hogy az élettől nem retteg. Mindennemű biztosításból kilépett, a kamra-világszemlélet belőle eltűnt, a bombabiztos spájz ideálja értelmét vesztette.

Az a pillanat, amikor a katona életében e mérhetetlenül jelentékeny exisztenciális fordulat megtörténik, olyan minden egyebet meghaladóan érdekes, hogy méltó azt mozzanatról mozzanatra követni:

először, – az anyaországbeli rettegése is, a fronthangulat is csaknem kivétel nélkül mindenkiben kollektív és tudattalan; az igen nagy többségben sem az egyik, sem a másik soha nem is válik tudatossá;

másodszor, – a frontra kerülő katona a háborúval való legelső komoly érintkezésekor a rettegésből kollektíven kilép; ez a tűzkeresztség értelme;

harmadszor, – a katona azzal, hogy az Én biztosításának bonyolult praktikáját feladja, illetve, hogy a háború a katonát ebből a biztosításból kitépi, az egyetlen lépéssel az anyaországbeli fölé nő; exisztenciális rangban eggyel magasabbat foglal el;

negyedszer, – ezt az emberi értékrangot a katona, ha tudattalanul is, de egész nagyságában átéli, az anyaországbeli fölött való előnyét egyetlen pillanatra sem felejti el és nem hajlandó sem elfelejteni, sem feladni; ettől a pillanattól kezdve ő a több;

ötödször, – a front kollektív hangulatának legveszedelmesebbike: a katona az ellenséget emberileg közelebb érzi, mint az anyaországbelit; bizonyos szélső esetekben a katona az ellenséges katonával együtt közösségben él, mert exisztenciális rangban vele azonos fokon áll és az anyaországbelivel szembefordul; ez az állapot, természetesen, éppen olyan tudattalan, mint az egész folyamat.

3.

(A TŰZKERESZTSÉG TÖMEGLÉLEKTANA.)

A legelső fütyülő golyó, a közelben robbanó legelső tüzérségi lövedék, vagy repülőbomba a katonát minden eddigi élményétől, egész eddigi életétől radikálisan, egyetlen pillanat alatt és brutálisan eltépi. A tűzkeresztség első perce éppen ezért semmi egyéb, mint a vákuum-élmény. Tökéletesen egyedül vagyok, mindenkitől elszakadtan, önmagam múltjától éppen úgy, mint a legközelebb álló embertől, senki sem segít rajtam, semmibe nem kapaszkodhatok, teljesen és visszavonhatatlanul magamra vagyok utalva. űrben vagyok és mindaz, amit eddig éltem, rólam szempillantás alatt leszakadt.

A vákuum élménye alig több, mint egy-két perc. A tiszt vezényszava, a parancsnok hangja felrázza. Minden erejét megfeszíti, hogy ebből az irtózatos űrből kijusson. A legalkalmasabb út ehhez: azt tenni, amit a többi. Újra belépni a kollektívumba. A parancsnak engedelmeskedni. A katona a tűzkeresztségig az anyaország kollektívumában él. Még akkor is, ha hivatásos katona. Attól kezdve, hogy az ellenség tüzébe került, igazi katona lett, mert a kollektívum számára már a hadsereg. Mindez nem időben játszódik le, hanem a tudattalan értelmek időtlen és abszolút mélységében.

Azt az exisztenciális lépést, amelyet a katona az űrből való feleszmélésének pillanatában kollektíven, a tiszt parancsára tesz, mikor a küzdelmet az ellenséggel felveszi, úgy kell hívni, hogy: a személyes Én bevetése.

A személyes Én bevetése az a mozzanat, amely az Ur-Angst-al szemben áll és amely az Ur-Angst-ból való kitaszíttatást jelenti. Ez az exisztenciális rang, amit a katona elért, amikor a harcot felvette és önmaga létét a harcban kockára vetette. Ez az a mindennél fontosabb emelkedés, amellyel az anyaországbeli kamra-világszemlélete fölé emelkedik. Ez az előny, amit nem felejt el egyetlen pillanatra sem és nem is hajlandó elfelejteni. Ez az a perc, amikor az Én anyagi biztosításának bonyolult praktikáját feladja. Énjét nem biztosítja többé, nem retteg, hanem éppen ellenkezőleg: Én-jét az életbe bevetette.

4.

A fentiekhez, hogy minden félreértés ki legyen zárva, néhány magyarázó megjegyzést kell fűzni. A tűzkeresztség döntő mozzanatának kellős közepében úgynevezett bátorságról szó sincs. A bátorság, amelyet az anyaországbeliek emlegetnek, lélektanilag valótlan. Irodalom. Minden katona fél. A harc megindulásakor fél, harc közben fél, egy-egy hírre megrezzen, ha sejtelme támad, megborzong. Ez a félelem azonban semmi rokonságot sem tart az Ur-Angst-al. A rettegés ezzel a félelemmel soha, még kivételesen sem téveszthető össze.

A könnyebbség kedvéért jó, ha az ember a gyávaságnak kétféle módját különbözteti meg.

Az első fajta az, amikor a személyes Én bevetése mindössze látszat, a katona azonban ténylegesen és reálisan önmagát nem vetette be. Kényszerből ugyan úgy cselekszik, mint a többi, de ha van rá mód, elrejtőzik, magát a harcból kivonja, betegséget mímel. Ez a szimuláns. Ez a gyáva. Ez amorálisan gyáva, mert a bevetés látszata mögött morális visszavonulás rejtőzik. Bajtársait morálisan cserbenhagyja, a maga bőrét menti és visszavonul.

A morális gyávaság katonák között aránylag ritka. Mivel ennek az embernek mindenkitől elütő exisztenciális szaga van, a katonai kollektívum azonnal felismeri, számon tartja és izolálja. Az ilyen embert önmagából ki is veti. Lenézi, megveti, alacsonyabb rendűségét vele érezteti. Amikor az ilyen ember a csapatból végre kiválik, az egész közöss��g megvilágosodik és megkönnyebbül.

A második fajta gyávaság: a pszichológiai gyávaság. Az ember önmagához, annak ellenére, hogy halálfélelemben van, teljesen hű marad. Nem ritka az olyan eset, hogy a katona így szól: nem tudom mi van ma velem, félek, – és a káromkodást természetesen nem mulasztja el, mert ez a feloldás. A többi tudomásul veszi, mert tudja, hogy ez így van. Az ember néha ideges. Majd elmúlik. Visszavonulásról szó sincs. Az, aki csak pszichológiailag fél, Én-jét éppen úgy beveti, legfeljebb a foga vacog és a térde remeg. A frontkatona másnap már maga is nevet rajta. A pszichológiai gyávaság múló kondicionális állapot.

A tűzkeresztség perceiben a mindennél döntőbb választás megtörténik: morálisan visszavonulok, vagy személyes Én-emet bevetem. Pszichológiailag esetleg mindenki fél. A választás azonban ettől a kondicionális állapottól független, mert itt nem pszichológiai, hanem exisztenciális választásról van szó. Erkölcsileg csak az fél, aki a visszavonulás mellett döntött. A fronton ezt az embert úgy hívják, hogy: szívbajos. A következő percben pedig a választást már egész súlyával viselnie kell: morálisan vesztett, vagy nyert, – visszavonult, vagy önmagát bevetette. A pillanat hevében és látszatra a bevetést mindenkinek egyöntetűen végre kell hajtania. A szívbajosnak éppen úgy tüzelnie kellett s a parancsot éppen úgy teljesítenie kellett, mint a nem szívbajosnak. De a választás következménye azonnal jelentkezik: a morálisan gyáva önmagát elveszti, az aki magát bevetett, az önmagát megnyeri. Úgy hívják, hogy a gyáva elveszti a fejét, a nem gyáva pedig megtartja lélekjelenlétét. A lélekjelenlét fokáról azonnal felismerhető, hogy kicsoda milyen mértékben vetette be önmagát. A jó tiszt ezt egyetlen pillanat alatt felismeri. Már tudja, hogy kire számíthat, kire nem. S a legénység is tudja, hogy tisztje szívbajos, vagy sem.

5.

Az anyaországbeli rettegésével szemben a frontkatona személyes Én-jének bevetése áll. A két állapot között levő különbség át nem hidalható és abszolút. A katona az Ur-Angst szennyes és mohó görcséből felszabadultan az életküzdelembe éppen azt veti be, amit az anyaországbeli meg akar tartani. A katona éppen annak a biztosításnak ügyefogyott voltát leplezi le, amelyben az anyaországbeli vakon és elborultan hisz. A katona éppen ott válik komollyá, ahol az anyaországbeli komolytalan. A katona rájön a spájzvilágszemlélet tökéletes értelmetlenségére és megtudja, hogy az emberi létet nem a táplálék tartja fenn, hanem: az elhatározás.

Az elhatározás tulajdonképpen végtelenül egyszerű, hallatlanul rövid, szinte hihetetlenül zajtalan és észrevétlen belső mozzanat. Az élmény maga inkább gyengéd, mint erőszakos. Éppen olyan gyengéd, mint amilyen brutális a rettegéstől való elszakadás. Az elhatározás az anyaországbelitől való rettenetes elszakadás negatívumának csaknem virágszerűen enyhe és puha pozitív oldala. Nincs benne semmi kényszer; magától folyik; egyszerre csak kicsurran valahonnan, rejtélyes mélyből, mint egy csepp méz; de benne van az emberi morális szabadság egész tündöklő ereje. Az embert inkább ellágyítja, mint megfeszíti; inkább mosolygóvá teszi, mint megdühíti; sokkal inkább passzivá teszi, mint tevékennyé. De meg nem ingatható nyugalmat és feltétlen ellenálló képességet hoz. Ellenőrizhetetlen távolságból indokolatlan, váratlan és csodálatos megbékülés, bizalom szállja meg. A katona szemtől szemben áll a Gondviseléssel.

Az emberi létet nem a tény határozza meg, hanem az elhatározás. A tény külső körülmény, mint az időjárás, a koszt, a kényelem; az elhatározás belső. S az emberi sors nem a külső körülményeken, hanem a belső elhatározáson áll, vagy bukik, győz, vagy visszavonul. Aki elhatározta, hogy Én-jét beveti, az csak nyerhet. Győz, még akkor is, ha elesik. Nem verhetik le. Mert visszavonulásra nem kényszeríthetik. A győzelem minden körülmények között az övé: den mutigen lässt es Gott gewinnen*, mondják a német katonák.

Elhatározás annyi, mint Én-emet minden hamis praktikából egyszer s mindenkorra kivonom. Az élet komolyságát nem tévesztem össze többet a tele spájzzal. Tevékenyen és elszántan elvállalom azt a részt, ami a kollektív feladatból reám esik. Szembefordulok éppen azzal a valósággal, amely elől rettegésemben mindig elrejtőztem. Az életbe belehajítom azt az Én-emet, aki eddig minden erejével éppen e valóságos, meztelen elemi élet ellen tiltakozott és a biztosításokat kereste. Rájöttem arra, hogy nem óvatosan, elhúzódva élek telivér, szimfonikus, a kollektívumban szépen hangzó sorsot, mert akkor a rettegésben lényegtelen maradok, állandó gyávaságban és morális visszavonulásban. Teljes értékű ember akkor vagyok, ha a valóság egész szigorát felismerve, önmagamat minden negatívumból kitépve szabadon állok, önmagamért és közösségemért az egész felelősséget önként vállalom.

* német: "Isten a bátrakat hagyja győzni"

6.

Az elhatározás kivételes esetben nyilatkozik meg úgy, hogy az: a személyes Én teljes bevetése. Nagy többségben csak bizonyos százalékos arányról lehetne beszélni. A százalék a katona arcáról leolvasható. A parancsnok embereit tudattalanul aszerint veszi számba, hogy Én-jét kicsoda milyen százalékban vetette be. A legénység tisztjéhez aszerint ragaszkodik, hogy az az Én bevetését milyen százalékban teljesítette.

Arról beszélni, hogy azok, akik az elhatározást tökéletesen és maradéktalanul végrehajtották és személyes Én-jüket minden fenntartás nélkül, abszolút módon bevetették, százalékosan hányan vannak, lehetetlen. Az illető néha tizedes, néha számvivő, néha vezérkari százados, néha gépkocsivezető. De bárki legyen, telivér és rassz-ember. Műveltségnek, társadalmi osztálynak, fajnak, származásnak, katonai, vagy polgári rangnak semmiféle befolyása nincs. Lehet orvoszászlós, vagy tűzmester, szekerész kocsis, vagy alezredes.

Az olyan eset pedig, hogy az elhatározás egész tudatossággal és a személyes Én bevetésének legmagasabb foka, a teljes bevetés, tudatos elhatározás nappali fényében történt legyen meg, éppen egészen ritka. Ezeknek az embereknek a száma a német hadseregben felismerhetően nagyobb. Néha egészen fiatal fiúknál is tapasztalható. De az emberi személy minőségével minden esetben a legszorosabb kapcsolatban áll. Értéktelen ember ezt a lépést vagy egyáltalán meg sem tudja tenni, vagy csak töredékesen és hibásan, lassú részletekben és ingadozva tudja megtenni. És minél több valaki értékben, exisztenciális színvonala minél magasabb, az elhatározás tudatossága annál nagyobb, az Én bevetése annál maradéktalanabb és teljesebb. A sors olyan vonala ez, amit egész világossággal csak metafizikai értékben igen magas ember lépi át egész éberséggel. Egyetlenegy mozzanat döntő: kicsoda ez az ember Isten széke előtt.

7.

Mi az elhatározás értelme?

Az elhatározás értelme, hogy a katona önmagát veszi komolyan, mialatt az anyaországbeli a spájzt veszi komolyan és ezzel önmaga komolytalanná válik. Az elhatározás jelentősége, hogy az élet középpontjába a morális felelősségében felébredt ember önmagát állítja, tudva, hogy ez az ember az, aki elől a tények meghátrálnak. Ha a sors hatalmainak nem engedsz, mondják Keleten, a Hatalmak fognak engedni neked. Nincs többé lehetetlen! Feladatok vannak és a feladatok teljesítésének akadályai lehetnek. A feladatot az ember aszerint oldja meg, amilyen mértékben Én-jét a feladatért bevetette.

A spájz-szemlélet visszavonulással kezdi s így nem tehet mást, mint folyton visszavonul és egyre többet ad fel még abból az Én-jéből is, amit megtartani remélt és igyekezett. Végül nem marad más, csak a spájz. A katona az elhatározáson kezdi, teljesen függetlenül attól, hogy mit nyerhet, vagy veszthet, mert nála az egyetlen fontos az Én bevetése. Ennek morális visszavonhatatlansága és végzetessége a tulajdonképpeni bátorság.

A bátorság nem folyamatos magatartás, sem elszánt vakmerőség. Nem olyasmi, aminek az ember állandóan birtokában van, de nem is olyasmi, ami esztelen teljesítményekben él ki magát. A bátorság nem az a magatartás, ami sohasem hagy ki, hanem az, ami saját exisztenciális létének alapjául az elhatározás visszavonhatatlanságát tekinti. Tudja, hogy, amíg itt áll, nem mondhat csődöt. A bátorság gyakran kihagy, mert az ember nem gép, amelyből automatikusan mindig ugyanaz az áru potyog. Aki azonban egyszer szabad elhatározásából Én-jét bevetette, azt e lépés nagyszerűsége annyira lenyűgözi, hogy már csak szélsőséges esetekben, vagy pillanatnyi indiszpozíció hatása alatt vonul vissza. Az igazi belső exisztenciális győzelem mámorát többé nem ereszti el.

8.

A realitás nem kint van a körülményekben, a feltételekben és a tényekben; a világ valósága bent van az emberi elhatározásban, a feladat megoldásának készségében és az elszántságban.

Amikor a katona rájön arra, hogy az életet nem a tények döntik el, hanem az emberi exisztencia, magáról a spájz-szemléletet és annak utolsó foszlányait is ledobja és a valóságos világba lép. Ez a háború hasonlíthatatlanul legnagyobb élménye: a realitás-élmény. Az ember a valósággal szemtől szemben áll és a valóságban benne áll. Aki ezt csak egyetlenegyszer is, egészen rövid időre és halványan csak, de átélte, hogy a hamis anyagiasság világfelfogása hogyan recseg-ropog körülötte azzal a hazug és botor feltevésével, hogy a döntő realitás a koszt, az a legmélyebb valóságba látott. A háború ma nem anyagi, hanem morális és exisztenciális kérdés, ahogy sohasem volt anyagi, hanem mindig morális és exisztenciális. Nyersanyagháborúról csak a vigécek beszélnek. Ezt persze az anyaországbeli sohasem tudja meg, mert a frontkatonának nem hiszi el. Számára a háború is, a lét is a margarinkérdés, tekintet nélkül arra, hogy a margarin micsoda. Minden esetben valami külső tárgy, vagy dolog, vagy tény. Ez az, amit valóságnak hisz. A katona az anyagi világ irrealitásából kilép, újra reális lesz, éspedig a reálisan reális világban, a belső elhatározások világában. Ott, ahol nem az emberi szándékok múlnak a külső tényeken, hanem igenis a külső tényeket mindig és minden esetben az emberi szándékok és tettek határozzák és teremtik meg. Az életnek egyetlen reális feltétele van: az élőlény elhatározása, hogy életével azt teszi, amit akar.

9.

A háború legnagyobb élménye a realitás közvetlen tapasztalata. Az embert az elhatározás exisztenciális lendülete az álvalóságok szövevényéből kitépi és figyelmét a valóságra kényszeríti, akár akarja, akár nem. Be kell látnia, hogy sorsának értelme, szépsége, győzelme, nagysága nem kint van a tényekben, hanem bent a magatartásban. Aki az emberi életnek ezt a valódiságát megízlelte, az maga is kénytelen reálissá lenni. Feleszmél arra, hogy ami van: csupa frázismentes, pátoszmentes, szigorú, kemény valóság, minden színpadi és pittoreszk szenzáció nélkül, amikor az élet és a halál legnagyobb eseményei hangsúlytalanul és végtelen egyszerűséggel történnek meg. Csupa látszólag apró és jelentéktelen tett, ami a katonai szolgálat a fronton: idemenni és ezt tenni, parancsot átadni, a gépkocsit a városba vezetni, a faluban jelentést tenni, az erdő széléig hatolni és megtudni van-e ott ellenség. Az ember katonai szolgálata tulajdonképpen egészen szűk és kicsiny körre vonatkozik. Senkitől sem követelnek semmit erején felül. A feladat mindig érthető, egyszerű, az ember erejéhez mért és világos. De főként minden esetben reális.

A katonát az anyaországbeli ezen a ponton érti félre a leginkább. Amikor a frontkatona hazajön, megkérdezik tőle, mit élt át. A katona hamarjában nem is tud válaszolni. Amit átélt, az csupa csaknem színtelen esemény. Még az is színtelennek tűnik, ahogy a bajtársa elesett. Az erdő felé mentek, egyszerre csak mellettük gránát robban. Szólni akar neki, hogy vigyázzon, de már ott fekszik és szájából csurog a vér. Semmi borzalom, semmi izgalom. Meghalt. Az anyaországbeli rémdrámát és mozit és tömeggyilkosságokat vár. Borzongani szeretne. Sejtelme sincs róla, hogy a háborúban nincsenek szenzációk. S ha van is izgalom és tömegmészárlás, az is egészen más. A spájzban vérfagyasztó drámákban képzeleg. A katona tudja, hogy ez a hiedelem a pathológia körébe tartozik. S nem is tud szólni egy szót sem. Napok múlva pedig megállapodik önmagával abban, hogy az anyaországbeli komolytalan ember és az őt igazán érintő eseményekről nem is beszél. A megfogalmazás csaknem minden esetben így hangzik: az igazat nem lehet megmondani.

10.

Miért nem lehet megmondani az igazat?

Mert tényleg és valóban nem lehet. Az igaz az, ami történik. Éjszakai szolgálatban van, esik az eső, bajtársával felgyűrt köpenygallérral az erdő szélén kilenctől tizenegyig és egytől háromig mintegy kétszázötven lépésnyi területen jár fel-alá, mialatt az ellenséges gépek a táborhelytől körülbelül nyolc kilométerre levő repülőtérre négy nagyméretű bombát dobnak. Mi van ezen elmondanivaló? A külsőség? Hogy az alezredes odajött hozzájuk, azt kérdezte, no mi újság fiúk és megkínálta őket egy korty pálinkával? A külsőség nem valóság. A valóság az, ami bent van. Ezt pedig nem lehet elmondani. Pedig egyedül ez az igaz. Hogy heteken át tehergépkocsikat toltak a sárban, ruhát mostak szappan nélkül az esővízben, egy partizánbandát vertek vissza, légitámadásokat éltek át, az mind nem érdekes és a valóságot nem is érinti. ez csak a szöveg. A háborúban ez csak a mozi és a haditudósítás. A dallam nem ez. A realitás: felrázva lenni, fejbeütve lenni, kiszolgáltatva lenni, ébernek lenni, ugrásra készen lenni, – állhatatosan, feltétlenül, nyugodtan, lélekjelenléttel, engedelmesen, józanul, szívósan, – felébresztve lenni abból a kábító félálomból, ami az otthon volt. A realitás az, hogy itt kell lenni és itt kell élni és szolgálatba kell lenni és járőrbe kell menni és elhatározva kell cselekedni. Éjszaka lövéseket hall, reggel kimegy az útra s az alá van aknázva, belép egy házba s kiütéses tífuszossal találkozik. Ezek külső körülmények. A valóság az, hogy itt van, kitart, eszik, parancsot kap, végrehajtja, cigarettázik, nem kap csomagot, pedig vár, megiszik egy pohár pálinkát s az egészet egy óra múlva elfelejti, mert jelentéktelen s mindez valahonnan magától lép elő, de felismeri benne a valóság arculatát. A katona megérti a realitás abszolút konkrét voltát. Megérti, hogy tervek, elméletek, eszmék, tételek, – az egész absztrakt világ rémkép, szándékolt, erőszakos és hazug. A valóság itt van azokban az élményekben, amelyek olyan minden elképzelést felülmúlóan egyszerűek, hogy az már szinte nevetséges. Az absztrakt emberből konkrét ember válik. Az emberi exisztencia nem eszmékben valósul meg, hanem konkrét feladatok végrehajtásában. Nincsenek többé véleményei és nézetei; feladatai vannak. Nincs többé világszemlélete; elhatározása van. A világ körülötte nem a szemlélet tárgya, hanem a cselekvés tere. ő maga pedig nem a tények függvénye, hanem az elhatározás személye.

11.

A háború hozzávetőleges számítás szerint eddig közel százmillió fegyveres embert mozgatott meg. De nem valószínű, hogy ebben a tömegben akadt száz, aki a háború élményét az exisztenciális realitás megértéséig tudta mélyíteni. Bizonyos azonban: ha a háború realitásának élményéből csak egészen kevesen tudták is kiolvasni azt, hogy mi az emberi sors realitása, – minden frontkatona megértett ebből a realitásból egy cseppet. A háború realitása határtalanul nagy, az ember hozzá képest végtelenül kicsiny. Ha lenne tábornok, aki a háborút teljes mivoltában megérti, az a többi fölött olyan előnyben lenne, hogy nem lehetne legyőzni. Ilyesmi azonban elképzelhetetlen. Laotse bölcsességét és Alexandros aktivitását kellene egyesítenie.

Az élet valóságának felismerését a katona arcáról éppen úgy le lehet olvasni, mint az Én bevetését és az elhatározást. Éspedig fel lehet ismerni arról, hogy miképpen mozog. Az anyaországbeli rettegő surranásával szemben a katonát a morális elegancia jellemzi. Ez a spájz-görcs nyílt ellentéte. Azon, hogy mi történik körülötte, fölényesen átsiklik, mert számára csak az fontos, hogy mi történik benne. Ami pedig benne történik, azt ő irányítja azzal az erejével, amit az elhatározás pillanatában kapott. Szuverén biztossággal veti be magát éppen oda, ahová kell; ahová az adott pillanat – mindig a konkrét helyzet és nem az absztrakt eszme – követeli.

Ezen a ponton lényeges megjegyzést kell tenni. Az életben való biztosság külső látszata a valódi biztossággal fordított arányban áll. Az a katona, aki hetyke és hangos és feltűnően viselkedik, erről a biztosságról ugyan tud, de vele visszaél. Ez az ember nem vált komollyá, mert a legnagyobb valószínűség szerint nem is volt komoly helyzetben. Minél nagyobb veszélyben volt, az elhatározás minél mélyebbről fakadt benne, Én-jét minél radikálisabban vetette be, feladatát minél felelősebben hajtotta végre, annál passzívabb, fölényesebb és nyugodtabb. Aki valaha is igazán komoly halálveszélyben volt és azt nyereséggel élte át, morálisan nem vonult vissza, az nem hetyke többet. Viszont azt nem lehet többé legyőzni. Az erkölcsi elegancia ismét csak a teljes értékű emberen látható.

12.

A rettegő anyaországbeli a háborúban rémdrámát lát; a frontkatona a háború nagyságában felismeri a világ nagyságának és realitásának kétségtelen jeleit. Az anyaországbeli rettegésében mindig absztrakt marad, mert azt hiszi, hogy a világot elvek, tények, rendeletek, eszmék és matematikailag meghatározható külsőségek kormányozzák. Ezért van az, hogy az anyaországbeli azt hiszi: az összes kérdéseket szép nyugodtan a zöld asztalnál is el lehet intézni. A katona tudja, hogy bizonyos vonalon túl az elintézés nem elvi szónoklatokon, hanem az egymás ellen bevetett személyes exisztenciák súlyán múlik. A háborút pedig nem anyagi és ténybeli kérdések döntik el, hanem a bevetett Én-ek súlya, az elhatározások intenzitása és elementáris ereje. A háború nem absztrakt probléma, hanem konkrét életfeladat; szavakkal nem döntheti el, csak a feladat konkrét megoldásával.

S itt jó alkalom kínálkozik arra, hogy a háborút meg lehessen határozni úgy, ahogy azt a katona átéli. A háború a betegessé lett tömeges extraverzió katasztrófája. Mert az ember normális anyaországbeli állapotában a tényeket, vagyis a külsőségeket fogadja el valóságnak. Mihelyt valami baj van, azt hiszi, hogy ennek feltétlenül külső okának kell lenni. Külső oka van a szegénységnek, a betegségnek, az igazságtalanságnak és rendetlenségnek. Amikor a bajok kollektív bajokká dagadnak, megkeresik a külső okot, ami állítólag a bajt okozza. A külső ok pedig, amint mondják: az ellenséges nép. Az extraverzált ember fel se tudja tételezni, hogy valamely baj oka belül is lehet. S az extravertált kollektívum saját szegénységéből, elnyomottságából, életének igazságtalanságaiból fakadó összes bajokat mindig az ellenséges népre fogja hárítani. Mikor aztán ez az extraverzió pathológgá lesz, vagyis amikor a kollektívum a maga felé fordított önbírálat pillantásait teljesen elhajította és a kritikát önmaga fölött elvesztette, abban a hiszemben kezd élni, hogy az államban lévő minden baj oka az ellenség s ebben a percben a helyzet katasztrofálissá lett, a háború pedig máris kitört. A háborút csak az érti, aki látja, hogy az egyik nép a másikban saját bajainak okát támadja.

Csak egyetlen mozzanatra van szükség: a pillantást befelé kell fordítani, a becsületes önkritikának szót kell biztosítani, feleszmélni, a feladatokat felismerni, konkréten látni, a realitással szembeszállni és a személyes Én-t bevetni. Abban a pillanatban kitűnne, hogy a bajok nagy részének forrása belül van; más részük áthidalhatatlan, mert az emberi élettel együtt járnak; végül csak elenyészően csekély baj oka az idegen nép, – s ezt a zöld asztal mellett tényleg el lehet intézni.

13.

A háború az extravertált emberiség tömegkatasztrófája. A frontkatona pedig, aki ennek a háborúnak tevékeny és felelős részese, ha a helyzetet nem is érti meg teljesen, a reáeső befelé fordulást végrehajtja önmagán s lassan elkezdi sejteni ő és körülötte mindenki milyen végzetes tévedés áldozata lett. A katonában a leghamarább ébred fel a békevágy éspedig, nem azért, mert élete veszélyben van, önmagát e veszélyből ki akarja vonni és haza akar térni, hanem azért, mert érzi hogy valami az egész háborúval nincs rendben és a dolgokat másképen kellene kezdeni. Nem a külső tényeken, hanem a belső elhatározáson. A háború, gondolja, nem is egyéb, mint az emberben az eljátszott drága béke vágyát megnövelni. S ez a háború talán nem is egyéb, mint olyan katasztrófa, amelyből részét kivétel nélkül mindenkinek ki kell vennie, hogy ne legyen senki, akit a halálos borzalmak ne fenyegetnének megsemmisüléssel s ezért a békevágy minden emberben elemien kitörjön.

Ebből a szempontból, akármilyen paradoxon, nyugodtan mondható, hogy a frontkatona az, aki a békét szolgálja, az anyaországbeli pedig az, aki a háborút. Mert belülről, közvetlenül, őszintén és valóságosan csak a katona az, aki ezen a helyzeten gyökeresen és véglegesen változtatni akar és a cél érdekében Én-jét bevetette.

14.

A frontkatona a felszabadító és igazságos megoldást nem a győzelemben látja, hanem a békében. Győzelem, hogy valamely nép a másikat letiporja. Mire a legyőzött erőt gyűjt és újra támad. Ez történt 1918-ban és nagyon valószínűnek látszik, hogy ezt a háborút 1919-ben Versailles-ben írták alá.

Bármelyik nép győz, csak újabb háború következhetik. A béke szelleme a kiegyenlítődés, sőt ennél sokkal több: az, hogy az emberek egymást komolyan veszik. A győzelem jelentősége katonai és politikai. A béke jelentősége morális és szellemi. A győzelem gyökere az anyagi világban van. A béke gyökere a vallásban van. S ezzel a frontkatona legmélyebb lénye bontakozik ki. Közmondás, hogy a háborúban mindenki megtanul imádkozni. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez alól nincs kivétel. A katona közvetlen érintkezésbe jut az emberfölöttivel. Mialatt az anyaországbeli kitart az anyag mellett, a katona elkezdi sejteni a metafizikai világ valóságát. S ezért kívánja nem a győzelmet, amely csak rövid időre szól, ha nagyszerű is, hanem a békét, amelyben a rezesbanda sokkal kevesebb, de örök.

15.

Ennek a háborúnak történeti jelentősége minden valószínűség szerint: utolsó kísérlet a válságba jutott emberiség fölébresztésére. A válság, nem, mint a zsurnalizmus hiszi, a New York-i tőzsdekracchal, 1929-ben kezdődött. Eredete a francia forradalom előtti időre, az újkor elejére, sőt még előbbre nyúlik vissza. Azóta egyre fokozódó arányban a tudomány, a gazdaság, a morál, a társadalom minden területére kiterjedt és már-már a föld egész népének létét fenyegette. A háború ennek a válságnak a következménye. Lehet, hogy az utolsó következménye.

Amennyire a helyzet ma áttekinthető, a válság megoldásának legfőbb akadálya az volt, hogy az emberiség egy része a válság tényét nem akarta tudomásul venni. Úgy élt, mintha semmi sem történt volna. Ennek az emberfajtának archetípusa Goethe volt, a felében visszapogányosodott életélvező, aki életéből következetesen minden olyan mozzanatot kizárt, amely őt megzavarni alkalmas lehetett volna. Egész élete nem volt egyéb, mint az elhatározások elől kitérni. A válság már régen tartott, el is mérgesedett, de őt olvasva mindenkinek az a benyomása támad, hogy baj egyáltalán nincs. Goethe óvakodott felismerni Hölderlint, köréből kitiltotta Beethovent, akik e válság-szellemet jelentették, álolymposi, mesterségesen fenntartott derűjéhez semmi elementárisan igazat nem engedett.

Ez a példa magas kulturális színvonalon álló, de emberileg és morálisan igen alacsonyrendű típus ősképe lett. Hatása mérhetetlen volt s még ma is tart. Goethe egyenes, bár satnya utódai azok az anyaországbeliek, akik számára az Olymposból már csak az éléskamra maradt. De, amíg ennek az emberfajtának talpalatnyi helye van, ahol lábát megvetheti, addig a válságot le fogja hazudni. Most az idő, úgy látszik, elkövetkezett, hogy a válság az éléskamrába is betörjön. Az első, 1914-es, úgynevezett békebeli világháborúban, igen sokan voltak, akiket a háború nem érintett, sőt, akik a háborúban nyertek. A helyzet ma még csaknem teljesen ugyanaz. Igen nagy számban vannak, akik számára ez a háború csak izgalmas folytatásos rémregény és jó üzlet. Ennél azonban fontosabb, hogy még igen sokan vannak, akik az élet eszményi megoldását az Olymposban látják még akkor is, ha ez az Olympos már csak a spájz, – legfeljebb a bankban levő tőke, vagy a bérház. Sajátságosképpen ezeknek az embereknek többsége nem a polgárok, hanem részben az arisztokraták, részben a munkások és parasztok között van.

A háború elemi katasztrófája, illetve a világválság, csak akkor enyhülhet és oldódhat meg, ha ezeknek az embereknek nagy része felébred. Hogy ennek módja és lehetősége mi, azt az idő mondja meg. Huszonöt évvel ezelőtt más volt, tíz évvel ezelőtt is más volt. Az ébredés nem absztrakt probléma, hanem konkrét exisztenciális feladat. Az ébredés ma a háborún keresztül lehetséges. Talán nem pontosan az, amit a fenti vázlat megjelölt, de biztos, hogy attól nem jár nagyon messze.”

Hamvas Béla, 1942 | Forrás: hamvasbela.org

#hamvas béla #bela hamvas #a háború nagysága és az ember kicsinysége #háború #ember #béke

[csacskamacskamocska]

Káros-e a Férfiak klubja

Ez most egy hosszú bejegyzés lesz, és ahogy nézem, nagyon cselesen csak a végén van szó a Férfiak klubjáról. Szóval teszek ide egy ilyen fekvőrendőrt:

Ha végiggondolom, hogy mióta foglalkoztat a pszichológia, akkor azt kell mondja, hogy 14 éves korom óta. Csak akkor még nem tudtam, hogy így hívják. Önismereti útkeresés volt, csak azt sem tudtam, hogy úgy hívják. Mindenbe belekóstoltam, sok mindent megismertem, rengeteget olvastam és boldoggá tettek a felfedezések. De nem bírt magába ragasztani semmi. Mindig lettek újabb kérdéseim, amire csak akkor kaphattam volna választ, ha nagyon mélyen belemegyek az adott vallásba, filozófiába, ha elköteleződöm. De azt nem bírtam. Nem bírtam a külsőségeket, a rituálékat (később megértettem a szerepüket, de továbbra is bohóckodásnak tűnt), kerestem azt ahol ezek nincsenek. Büszke voltam a belső vágyra, hogy megismerjem a létezést, Istent, az élet értelmét. És nagyon sokszor azt hittem, hogy már értem. :) :) Nagyon fiatal voltam.

És végül így maradtam. Kereső, kételkedő, a járt utakat is újrafelfedező, megszállott nézőpontváltó mániákus turkáló, hogy mi van még lejjebb, még mélyebben az emberben. Mi mozgatja, milyen (parazita) érzelmek rakódnak egymásra ahhoz, hogy átmenetileg megmagyarázza magának a szart, amiben él, miért, hogyan határozza meg az értelem és az érzelem, és van-e megoldás a lelki békére a társadalmi nyomás ellenére, és az értelmes boldog életre.

Beszégettünk itt róla, hogy a 21. század a pszichológia kora. Így igaz. És az érzelmi, pszichológiai sarlatánkodásé. Aki megoldja az aktuális élethelyzetét (értsd, talál rá egy jó magyarázatot, egy kényelmes választ), az holnaptól oktatni fog róla másokat. Ha kalapácsod van, mindent szögnek látsz. Az összes barátnőm, aki elbaszta a házasságát, az párkapcsolati kóccsá képezte magát. Amelyiknek az öregedés a pánikja, ő szintén életvezetési tanácsadó lett idősödő nőknek. A férfiismerőseim inkább reikimesterek lettek, a férfiak még mindig jobban szeretik az önismeret helyett a külső erők megismerésére helyezni a hangsúlyt. (nem én mondom ezt, a kutatások) Aki nem remél tartós, mély kapcsolatot, az azt oktatja, hogy hogyan légy boldog egyedül. Hisznek benne mindannyian!

Egyszer valaki azon háborgott, hogy mit tudhat a Pál Feri, mint katolikus pap a párkapcsolati problémákról. Szerintem, 20 év aktív terápiával eltöltött idő után legalább annyit, mint az, a nem katolikus pap pszichológus, aki túljutott egy szar házasságon és többet nem lépett kapcsolatra, csak mások szar kapcsolataival foglalkozik. Őket sosem kérdőjelezi meg senki.

Rengeteget, de tényleg rengeteget tévednek a sokat idézett pszichológusok is. Popper, Feldmár, Csernus, stb. Mindenkinek van egy saját fókusza, érdeklődési köre, vesszőparipája és ami azon kívül van, ott nem tud kiemelkedőt alkotni. Van ugyan rendszer abban ahogy vagyunk, de mégis egyediek vagyunk mind.

Jó, hogy annyi önismereti könyv és pszichológiai ismeretterjesztő kiadvány, előadás van. Akkor is jó, ha az emberek e miatt elkezdenek szakszavakkal dobálózni és a saját szűk ismereteikkel rendszereket építeni. mert ha egyetlen problémát meg tudnak oldani a saját életükben, az már jó. ha miattuk bárki érdeklődése felébred a változtatás iránt, az már jó. De a női magazinokat az emberiség ellenségeinek tartom. Oké, hogy nem atomtudósoknak íródnak, de a cikkeik 90%-a konkrétan káros.

Nagyon nehéz eldönteni, hogy mi minőségi és mi nem.

Néha elém kerül a Férfiak klubja. Úgy szokott lenni, hogy meghallgatok valamit, hú, ez komoly, ez nagyon jó, és nézem, baszki ez megint a Férfiak klubja. :/ Miért baj ez nekem? Mert eleinte és még most is egy nehezen meghatározható "hitvallású" dologról van szó. Konzervatív? Dolgokban igen. hímsoviniszta? fasz tudja, valójában még sosem érzékeltem bármennyire kerestem. Próbál tartást adni a férfiaknak. Igyekszik férfi módra megfogni az érzelmi problémáikat. Ez nagyon jó! Egy férfias kiállású és stílusú férfinak talán jobban hisznek. Egyenlőséget hirdet, de a férfi szerepet mégis mintha kicsit magasabbra emelné. Azért kell változnod, gyógyulnod, magadra találnod, hogy erős partner tudj lenni. Akkor vagy férfi. És a nők az erős (tartással rendelkező) férfiakhoz vonzódnak. A női lágyság (jajj szívem, hát nem lenne jobb...?) és a hiszti helyett (ezt nem bírom tovább, hogy te így...!) férfiak mesélnek férfiaknak a saját megküzdéseikről. Közben valahogy mégis, mintha a jóféle dolgok között valami nem jó dolgok lennének elrejtve, amit sejtek, de nem ismerek fel. Ha sokat hallgatnám, lehet beszippantana. Nem szeretném. mert amúgy, ja, engem is vonz a férfidominancia, ami ellen aztán kézzel lábbal tiltakozom. Mert mi a férfidominancia, ami vonz? Hogy átölelnek és azt mondják: gyönyörű vagy, imádom azt amilyen vagy, örülök, hogy együtt vagyunk, mert nem akarnék nélküled élni. (az érzelmek és vágyak kifejezése, hihetetlen erőt sugároz. A nyominger pasik nem képesek erre) A másik pedig a „Ne aggódj, együtt megoldjuk” csak a gondolat, hogy van kire támaszkodni, elképesztő erőt tud adni. nekem legalábbis.

Elnézést, hogy ennyire hosszú lett. A lényeg az, hogy én nem akarok tanítani senkit. Olvasok, keresek, kutatok, meghallgatok sok mindent és vallom, hogy bárhonnan fel lehet csipegetni fontos meg érdekes dolgokat. Kivéve a női magazinokat! Azokat fel kéne gyújtani!

#útkeresés #pszichológia #női magazinok #tévedések #férfiak klubja #12-27

[szentimentaliskozhely]

Nem gondolom hogy nekem valaha is szerencsém lesz a szerelemben. Mindig rossz emberbe szeretek bele. Én eddig hittem a szerelemben, hogy az felülír mindent, es azt szeretjük, akit szeretnünk kell. Ez miért nem ilyen egyszerű? Miért nem működik ez úgy hogy abba szeretünk bele, aki a tökéletes társunk, aki ugyanazzal az értékrenddel rendelkezik, mint mi, aki ugyanúgy szeret, akinek ugyanazok a céljai, vágyai álmai, aki ismeri mindegyes rezdülésünket, mert maga is úgy rezdül, aki mindig érti az érzéseinket mert ő is úgy érez. Miért lehet olyat szeretni akit csak szeretsz, de többet várnál, mást várnál, egyszerűen olyanná akarod formálni akire szükséged lenne. De nem lehet, mert ő úgy maga ahogy van, és ő dönt saját maga változásáról, vagy stagnálásáról. Szóval tehetetlen vagy, egy olyan embert szeretsz, akit nem is érted miért szeretsz. Viszont szereted, mert ha belegondolsz hogy elveszítheted, megszakadsz belülről, és képtelen vagy elengedni. De ha meg vele vagy megszakadsz attól a kíntól hogy nem ugyanazok vagytok, és nem tud megérteni, és te sem tudod őt megérteni. És létezel a nagy meg nem értésben. A nagy szorongásban. A nagy fájdalomban.

Ami nem létezne, ha nem éreznél.

Már 17 évesen is én voltam a szerelem vádlója egy iskolai bíróságon, kemény büntetés kértem, életfogytiglanit, kivégzést, pusztulást rá. Hogy lehet ennyire gyűlölni és szeretni ennyire a szerelmet egyszerre? Azt érzem hogy annyira kevés időre és annyira sok jót adott, és annyira sok időn keresztül nagyon sok rosszat okozott, hogy nem tudom ezt a kettősséget úgy istenigazából feloldani magamban.

Az is lehet hogy én magam vagyok pusztulásra ítélve és a szerelem meg amúgy jó dolog, csak isten az asztalánál azt mondta hogy tessék neked csak ennyi jár, erősnek tűnsz cipeld el a hátadon mások életének fájdalmát.

És élek így aztán, mert mást nem tehetek, arányosan sajnos sokkal többen szeretnek mint utálnak, így sajnos nincs lehetőségem feladni, na de hát az majdnem egyenesen következik ebből, hogyha nem adom fel akkor már meg is akarja az ember nyerni nem?

Vagyis lehet nem az ember, hanem én.

Nem tudom mi az élet értelme, nem tudom bennem van e értelem. Nem tudom mit akarok az élettől, meg közben azt sem hogy az élet mit akar tőlem.

Boldog lennék ha önmagában csak boldogan szerelmes lehetnék? Vagy boldog lennék ha önmagam lennék a szerelem nélkül? Vagy ennél többre vágyok? Mindkettőre egyszerre talán.

De úgy a helyes emberbe. Vagy jelenleg a helyes emberbe vagyok szerelmes csak nem jókor és csak ki kell várnom? De mi van ha addig a sok fájdalom felemészt belülről? Nem mondhatom azt a szerelemnek hogy baszódj meg jobb nekem egyedül? Miért nem tudom irányítani? Felőröl, hogy csak ki bejár az életemben és felkavar mindent mint egy hurrikán, én meg szedhetem össze a romokat.

Gyűlölöm az életem. Nem látok el holnapig. Fogalmam sincs mi a következő csapás. Igen arra már csak nem is gondolok hogy jó is jöhetne, mert esélytelen. Ha jön is már meg se élem mert készítem magam a következő rosszra.

#szakítás #szerelem #idézet #magyar

[nitta86]

Az élet értelméről (vagy értelmetlenségéről)

Ez a téma valami egészen prózai ok miatt jutott eszembe. Vannak az interneteken enyhén agresszív idősebb nénik (néha bácsik is), akik ha valaki nem szeretne gyereket (súlyosabb esetben, akkor is ha szeretne de nem jött össze), akkor nekiszegezik a kérdést hogy: És akkor mi értelme van így az életednek?  A gyermek az élet egyedüli értelme.

Vannak árnyaltabban fogalmazók is, akik szerint gyerekvállalás nélkül is lehet értelmes életet élni, csak nehezebb, mert valami nagyon nagy eredményt kell elérni, ami előre viszi majd az emberiséget.

És ez hülyeség, senkitől se kérdezték, hogy szeretne-e megszületne, ne kelljen már a létünket igazolnunk vagy megszolgálnunk. Persze ha valakinek sikerül valami korszakalkotó dolgot feltalálnia vagy pozitív társadalmi változást elérnie, az nagyon jó dolog, de ne legyen már alapelvárás.

A másik meg, hogy az életnek nincs egy darab általános kozmikus értelme, hanem mindenkinek egyénileg kell megtalálnia a saját maga számára elfogadható értelmet. Persze hat ránk a társadalom és a különböző ideológiák is, ezért sok hasonló megoldás lesz, de ettől még a lehetőségek számának csak az emberi kreativitás szabhat határt.

Úgy is nézhetjük, hogy igazából mindnyájan véletlenül lettünk, sőt az emberiség és a föld bolygó is véletlenül alakult ki, nincs terv, nincs cél. Ilyen szempontból a gyerekvállalás értelmetlen, mert ha az emberi élet értelmetlen, akkor még több embert létrehozni mégannyira az. Viszont az egyén szempontjából nagyon is lehet értelme és egy szülőnek tényleg lehet élete értelme a saját maga számára hogy szülővé vált. Más embereknek meg más az élet értelme és végső soron az összes csak illúzió, amikre az embereknek szükségük van a boldogsághoz, tehát az egyén szempontjából baromi hasznos és fontos illúziók.

#szövegesposzt

[milliodarabratortel]

Megérkeztél.

Szó szerint mint a bomba ,úgy robbantál be az életembe. Ott álltál velem szembe ,majd jöttél,láttál,győztél. Mert belenéztem abba a szempárba és megláttam mindent. Lelkünk összefonódott és éreztem abban a percben,hogy te vagy az akire vártam. Aki mellett végre megnyugodhatok aki mellett nap mint nap rájövök van értelme az életnek,hogy van még értelme kinyitni a szívem . Tudjuk egymás gondolatait, kiegészitjük egymást . Mi már egy csapat vagyunk. Innentől pedig ha rossz kedved van megígérem,hogy mosolyommal felviditalak.Ha szükséged van rám ,akkor nyújtom a kezem . Erőt, nyugalmat, és támogatást adok majd neked. Motiválni foglak. Mert tudom hogy bármire képes vagy . Én csak annyit kérek legyél mindig mellettem, őszintén szeress . Mert én te érted,Te értem ,a világ ellen, közösen. Nagyon fontos vagy nekem. Napról napra egyre büszkébb vagyok rád,és arra hogy az enyém vagy .

Köszönöm a sorsnak hogy vagy nekem.

Őszintén és tiszta szívből szeretlek. Te vagy az én meglepetésem,az én csodám. Te vagy a legjobb ajándék amit valaha kaptam .

Szeretem a mosolyod,a szívből jövő őszinte kacajod. Szeretem látni a szemeid csillogását és érezni szíved boldogság miatti dobogásat. Szeretem hogy így küzdesz,hogy nem adod fel,ha nehéz is kitartasz . Szeretem hogy melletted végre nőnek érezhetem magam,és nem kell elbújnom,végre önmagam lehetek. Szeretem hogy büszke lehetek rád a férfira,akinek őszinte,tiszta lelke van .

Megígérem mindig melletted leszek,és ha csöndbe akarsz lenni én leszek a hang helyetted. Én leszek az alagút végén a fényed. Én leszek akinek a szavai a nehéz időkben majd megnyugvást adnak,akinek a mosolya az összes könnyet és bánatot lemossa majd az arcodról. Én leszek a napsugarad a borongós,esős napokon,hogy emlékeztesselek,van miért ragyognod. Én leszek a mindened, a hű társad, az igaz barátod,az a nő kiben rátalálsz majd a másik feledre.

Tudd hogy én nem játszom a szavakkal,mert a szavaknak komoly ereje van . Amiket mondok neked nem csak üres szavak .

Mert amikor láthatlak,majd kiugrik a szívem a helyéről,mert olyankor hirtelen megszűnik minden gondom . A szemedbe nézve megszűnnek a félelmeim.

Az én döntésem mindig te leszel . Nem fogok elmenekülni. Ha pedig kell közösen cipeljük majd az élet adta megpróbáltatások köveit,mert együtt minden könnyebb. Mert együtt mindent kibírunk .

Lehet hogy elfogunk majd fáradni,de így lesz a mi kis kötelékünk még erősebb. A mi kis csomónk örökre megmarad.

Kaptam egy férfit aki a támaszom . Sikerül mindennap mosolyt csalnod az arcomra.

Kinyitottad a lakatot a szívemen és beléptél rajta.

És végre nem érzünk mást csak igaz , őszinte, hazugságmentes szerelmet .

Te lettél a világom a mindenem . Soha nem hittem volna hogy képes lesz valaki még ilyen mély érzelmeket kiváltani belőlem .

De te neked sikerült,és boldoggá teszel.

Nagyon jó érzés hogy azt érzem minket egymásnak szántak az égiek.

❤️❤️🥰😘