#szövegesposzt

[nitta86]

Ez egy tök fontos cikk. szerintem se kéne vénykötelesnek lennie, meg elég beszédes, hogy csak nálunk és Lengyelországban az. Mástól is halottam már, hogy vallási okokra hivatkozva nem írta fel neki az orvos, pedig az esemény utáni tabletta tényleg nem abortusz.

Fontos információ, hogy háziorvos is felírhatja, és hogy a 72 órás mellett van 120 órás verzió is.

Engem már nem érint, mert spirálom van, de régebben nekem is kellett kétszer és akkor még csak nőgyógyász írhatta fel. Bár szerencsére vizsgálat nem kellett, azt az időszakot már megúsztam, csak bementem az SZTK-ba, majd minden tájékoztatás nélkül mogorván adtak egy receptet, ami mellé a gyógyszertárban még baszogatás is járt hogy miért nem védekeztünk. (Pedig védekeztünk csak elszakadt a gumi. ) Sőt mikor 20 évesen mentem esemény utánit kiváltani, akkor a gyógyszerész a hegyi beszéd mellé adott nekem egy hármas csomag ajándék kotont is. Mondjuk annak örültem, mert mindig jól jött, de egyébként is használtunk, szóval a feltételezés, hogy különben nem lenne nálam, azért elég sértő volt.

Még egy pro tipp azoknak akiknek kellhet: az EU-n belül máshol, ami nem Magyarország és Lengyelország, venni egyet vény nélkül és általában még 5 évig jó, el lehet tenni vész esetére.

#szövegesposzt

[nitta86]

Elhanyagolás

Tegnap a férjem segített kiszelektálni a régi kinyúlt zoknijaimat és közben volt egy felismerésem a szüleimről, ami miatt most enyhén ki vagyok borulva. Szóval pakoltuk ki a zoknikat és a kezembe akadtak a régi, de még mindig használható, nagyon jó minőségű, gyapjú túrazoknijaim, amiket a szüleimtől kaptam még 10-20 évvel ezelőtt. És mondtam a férjemnek, hogy igazából hálás vagyok a szüleimnek, hogy ennyi minőségi meg tartós cuccot vettek nekem, pl. bakancsot, hátizsákot, korcsolyát, de konkrétan nem értem, hogy miért nem voltak nekem hajlandóak hétköznapi zokniból, bugyiból, pólóból újat venni, amikor már kinőttem azokat, meg rongyosak voltak. És azt válaszolta, hogy azért mert ezek a nagyobb és tartósabb ajándékuk kapcsolódtak az aktuális projektjeikhez, pl hogy együtt túrázzon a magashegyekben a család, a hétköznapi dolgok meg nem. És az a baj, hogy igaza van. Minden ajándék vagy ilyesmihez kapcsolódott, vagy oda lehetett adni az egész rokonság előtt, amiből látszott hogy ők gazdagok és gondos szülők. Egy csomag bugyi vagy póló a 10 éves gyereknek az nem ilyen, azért nem jár ováció, szóval olyat nem vettek csak ritkán, mert nem fűződött hozzá érdekük.

És igazából igen, az is baj, meg rossz emlék hogy minden fehérneműm rongyos volt gyerekként amíg nem lettem elég idős hozzá, hogy vegyek magamnak a zsebpénzemből, és az is hogy folyton ki volt száradva a bőröm, mert nem törődtek vele, hogy nem tesz neki jót a lúgos szappan, amit ők szeretnek, és itt is az hozott megváltást amikor kamaszként vettem a zsebpénzemből tusfürdőt. De nem is ez volt igazán rossz, hanem a rémálmok amiatt, hogy 9 éves koromtól rám volt bízva a húgom, meg hogy 11 éves koromtól rendszeresen egyedül voltunk hagyva napokra. Meg az, hogy a húgomat én neveltem 5 éves korától, nem túl jól, mert túl kicsi és ijedt voltam hozzá, és ez valószeg hozzájárul ahhoz, hogy nem szeretnék saját gyereket.

És igazából bőven lett volna pénzük bébiszitterre, sőt a rokonok is szívesen vigyáztak volna ránk akár gyakrabban. Jellemző, hogy mikor egyszer anyám fontos előadásra készült, és itthon szerette volna ezt tenni mert a munkahelyén zavarták, akkor arra a hétre felfogadott egy au pair-t, aki vigyázott ránk és főzött, pedig előtte 2 hétig magunkat láttuk el, amíg elmentek apámmal kettesben nyaralni. Szerintem azért nem fizettek bébiszittert máskor, mert akkor kevesebb pénze maradt volna apámnak a drága extrémsportjaira, és nem azért mert nem tudták volna kigazdálkodni.

Időnként hajlamos vagyok arra visszavezetni a problémáimat, hogy nagyon patriarchális családban nőttem fel. És ez igaz, meg az is, hogy apám elég nőgyűlölő és terrorizálta az egész családot, ami anyám szerint a szeretet jele. Szóval ez szintén hozzájárult a problémához, de sorstársaimnál azt látom, hogy amellett hogy rossz volt nekik, hogy elnyomták őket a származási családjukban, amiatt hogy nők, amellett azért gondoskodtak róluk, meg tanítottak nekik lifeskillek-et hogy később jó anya és feleség váljon belőlük. Nálunk még ezt se, nem tanítottak semmit, csak amihez épp kedvük volt vagy kapcsolódott az aktuális érdeklődési körükhöz. Az hogy alap dolgokról fogalmunk sincs, az nem zavarta őket, sőt sokszor elhajtottak ha érdekelt valami, ami épp őket nem. Jellemző hogy évekig éltünk mirelit és instant cuccokon, 9 éves koromtól kezdve ezeket főztem magamnak és a húgomnak, és csak akkor tanítottak meg rendesen főzni mikor apám kitalálta hogy minden hétvégén hatalmas vendégség lesz nálunk, annyi kajával hogy mindhármunknak (anyámnak, nekem és húgomnak is), folyamatosan főznünk kellett. Nem az zavar, hogy nem kaptam elég tudást a házimunkáról, mert sok más kortársam se, és ezeket később is meg lehet tanulni, hanem inkább az, hogy amikor tanítottak valamit pl. a főzésről azt rögtön 50 főre kellett és ez is eléggé traumatizált, meg hogy alap dolgokat nem magyaráztak el nekünk, és pl. 10 évesen nem ismertem fel a parlamentet, azt hittem rá, hogy egy random kastély, de közben büszkék voltak arra, hogy a mi családunk milyen értelmiségi. És tényleg nagyon sok olyan apróság kimaradt amit mások megtanulnak pl. 4-5 évesen , mert a szülők sokat magyaráznak nekik, pl. illemszabályokról, emberi kapcsolatokról, vagy akár arról mit milyen gyakran érdemes kimosni, én meg 30 felett tanultam meg az internetről vagy terápiában. Mindez igazából néha ad szabadságot is, mert amit felnőttként tanulok meg, azt könnyebb felülbírálni, de összességében azért elég szívás.

#szövegesposzt

[nitta86]

https://merce.hu/2023/05/04/tobbszoros-szexualis-eroszakkal-vadolja-a-szent-jozsef-gyermekotthon-volt-vezetojet-bojte-csaba-alapitvanyanak-egykori-neveltje/

https://merce.hu/2023/05/04/szexualis-abuzus-bantalmazas-es-gyerekmunka-ismet-sulyos-vadak-merultek-fel-a-szent-ferenc-alapitvany-egyik-gyermekotthonanak-vezetoje-ellen/

Ezen az álmos esős vasárnapon van időm hosszú cikkeket olvasni, és hát huh...

Hallottam már másoktól, hogy Böjte Csaba egyes gyermekotthonai a Dickens regényekben megjelenő árvaházakra hajaznak, de azt hittem ezek túlzások, mert sokan joggal dühösek rá, hogy beállt a NERes propaganda mögé, és ezért túloznak.

Pedig sajnos igaz, a három tényfeltáró cikk alapján ezeknél még a 19. századi árvaházak is különbek voltak.

Kezdjük azzal, hogy a fő hír az, hogy a kiskorú ellen elkövetett nemi erőszakot eltussolták, Böjte Csaba nem hitt a 15 éves lánynak, akit a bántalmazója jelenlétében hallgatott ki, és se ő, se más nem jelentette az esetet a hatóságoknak. De ez a jéghegy csúcsa csak, a nevelők vallomása szerint az, hogy a házvezető tapogatta a kamaszlányokat (és néhány női alkalmazottat is), az mindenkinek természetes volt.

Ezen kívül a verés is mindennapi volt, Néha nem vitték a kisfiúkat óvodába, hogy az óvónőknek ne tűnjenek fel a külsérelmi nyomok. A gyerekek rendszeresen romlott ételt kaptak, sokszor penészes kenyeret és sajtot. A friss kenyeret nem adhatták oda nekik a nevelők, mert a gyerekek abból túl sokat esznek. Rendszeres volt a gyerekmunka, a kamaszfiúk iskola előtt is hajnal 5-kor keltek, hogy a házvezető saját állatait gondozzák, tehát nem is a gyermekotthon állatait. Rendszeresen értelmetlen munkát végeztettek a gyerekekkel, például, hogy hordjanak egy halom követ 5 méterrel arrébb aztán vissza. Nem volt rendes orvosi ellátás se.

Amikor más lett a házvezető  és a konyha vezetője próbált javítani az étel minőségén, Böjte Csaba leszidta, mert hogy:   „Azt mondta, az étel nem kell finom legyen, az arra van, hogy meg kell enni. Nem szabad lássák, hogy itt bőség van, azt kell lássák, hogy szűkölködünk.”

És mindez, mostanában történt a 21. században, Erdélyben.

#szövegesposzt

[nitta86]

Közben kiolvastam Rácz Laura Rebecca: Tudatosan gyermektelenek című interjúkötetét. Érdekes volt, csak nyomasztó, máskor majd hosszabban is írok róla, ha lesz időm/kedvem.

Most arról szeretnék írni, hogy ezt olvasva is felmerült, meg egy barátnőmmel beszélgetve is, hogy másoknál, ha bármilyen okból gyerektelenek, gyakran gondjuk az, hogy a kisgyerekes ismerőseiktől eltávolodnak és mivel kb. 35 éves korra már minden ismerősüknek kisgyerekeik vannak, elmagányosodnak stb. , ha sikerül tartani a kapcsolatot akkor sok basztatást és értetlenkedést kapnak tőlük, hogy miért nincs gyerek, mikor jön a baba.

Na és nekem csak sejtéseim vannak, hogy mit csináltam jól vagy rosszul, de semmi ilyesmit nem tapasztalok. Azt hiszem kicsit kiábrándító, de a megoldás csak annyi, hogy eleve sose volt túl nagy baráti köröm, (bár voltak olyan időszakaim, hogy hobbikon keresztül meglepően sok haverom volt, de kevés közeli), és nagyon sok mostani vagy régebbi ismerősömet elég specifikus szubkultúrákból ismerem, ahol amúgy se teng túl a gyerekvállalási kedv.

Sorrendben:

Tabletop RPG: valakinek már huszonévesen volt gyereke, sokaknak meg azóta se, pedig ők is 30sok évesek

Anime rajongók: keveseknek lett, egy lánynak igen, de vele már nem beszélek, de nem a gyerek miatt, hanem amiatt ahogy az esküvőjére készülve beszélt másokkal

BDSM közösség: teljesen logikus módon itt van a legtöbb felvállaltan tudatos gyermektelen ismerősöm, de meglepő módon sokaknak lett innen is, pedig ezzel a legneccesebb, macerásabb összeegyeztetni

Poliamor közösség: szintén sok a tudatos gyermektelen, de meglepően sok gyerek született is azóta

akiket metálkoncertről ismerünk: viszonylag nagy, a normál népességben megszokottat megközelítő gyerekszám, de azután már nem járnak metálkoncertre vagy csak ritkán, szóval nem velük találkozunk

Szóval vannak gyerekek az ismeretségi körömben azért, de közelebbi barátoknál nem igazán. Pedig egyébként én tökre elvagyok a kicsikkel. (Egy ideig, azért ha rám bíznának egy gyereket több napra, valszeg kétségbeesnék.)

#szövegesposzt #mitolvastam

[nitta86]

Ezt most muszáj kiventelnem magamból. Szóval egyáltalán nem voltam még érettségi találkozón soha vagy áltiskolás találkozón se. Igazából az általános iskolásra el akartam menni anno amikor volt, csak pont nem értem rá, azóta meg nincs, mert majdnem mindenki külföldön van a volt osztályunkból. A gimisre meg azért nem járok, mert az ottani osztálytársaimmal soha nem találtam meg a közös hangot finoman fogalmazva. Szóval, ha összefutok volt osztálytárssal az mindig csak véletlenül történik, és általában mindig kínos, igyekszem rövidre zárni, úgy hiányzik, mint púp a hátamra.

De ma munka után be akartam ugrani a boltba kenyérért és valaki rámköszönt és Kata volt az, aki 3.-12.-ig legjobb barátnőm volt és nem láttam kb. 18 éve. (A nevét megváltoztattam.) És rájöttem, hogy tökre örülök neki és tökre dumáltam volna vele végtelenítve, csak aztán mindkettőnknek mennünk kellett. De basszus még a környék is tök ugyanaz, mint ahol együtt lógtunk annak idején, mert ő visszaköltözött, hogy ápolja a beteg apját. A mi családunk meg már rég elköltözött innen, én csak Kata miatt jártam vissza kamaszként, aztán később errefelé vettünk lakást a férjemmel, konkrétan egy háztömbnyire attól ahol kicsiként laktam.

Mindenesetre megbeszéltük, hogy majd menjünk közösen sétálni, ha már megint annyira közel lakunk egymáshoz, mint utoljára 10 évesen.

És igazából ez így tökjó, főleg ha ő is komolyan gondolta és tényleg fogunk találkozni, de mindez közben elgondolkoztató és nyugtalanító, hogy lehet, hogy másokat is érdemes lenne keresni a múltból? Vagy ez sose működhet és ez se fog, max nosztalgiázunk egyszer vagy kétszer? (Oké, igazából az is jó.) Eddig úgy gondoltam, hogy a múlt maradjon a múlté, mert már nem ott tartok, meg fura lenne, ha keresném a régi ismerősöket, de mi van ha mégis van értelme? (Persze, tudom, hogy csak óvatosan, mert azt fogják hinni, hogy MLM-et akarok nekik eladni. :D)

Valahogy sose voltam jó abban, hogy ha valakivel már kicsit eltávolodtunk de még elvagyunk, akkor is fenntartsam a barátságot vagy ismeretséget. Katával se úgy lett vége, hogy összevesztünk, hanem hogy kevesebb lett a közös témánk. De már máskor is gyanítottam, hogy az, hogy nem tudom a régi szoros barátságokat kevésbé szoros ismeretségként fenntartani, az valszeg valamilyen social skill hiánya a részemről és valószeg tudnék ebben fejlődni.

#szövegesposzt

[nitta86]

Voltam futni 4,5 km-t, szerintem tök jól ment elsőre a hosszabb táv a 1,5-2 km-ek után. Szóval élveztem és megyek máskor is, de irtó fura volt telefon nélkül nekiindulni a világnak.

7 évvel ezelőtt nagyon rendszeresen futottam, aztán különböző okok miatt abbahagytam és egy hónapja kezdtem újra. Anno, 2016-ban épp csak megkaptam életem első okostelefonját, szóval csak rácsodálkoztam, hogy ilyen is van, de nem nőtt még hozzám, így nem volt fura nélküle futni, sőt kiröhögtem azt a barátnőmet akihez beszélt angolul a telefonja, hogy pontosan hogyan fusson. (Most már nem nevetném ki, ha őt ez motiválja, hajrá.) De most annyira furának, sőt veszélyesnek és kicsit illegálisnak tűnt az hogy a mobilom nélkül megyek el tök messzire itthonról. Előtte kinéztem egy nem forgalmas útvonalat google mapson és bemagoltam, és ez ilyen érdekesen retró érzés volt. A retró életérzést még fokozta az, hogy az útvonalban benne volt az az utca ahol az áltsulis legjobb barátnőm lakott, és ahol kiskamaszként mindenféle marhaságot műveltünk a szomszédok szeme láttára a felelsz vagy mersz játék miatt. :D

Egyébként tudom, hogy van mobiltartó tok futáshoz, meg kis táska stb., meg akár okosóra ami méri mennyit megyek és közben hozzáférek a mobilom funkcióinak egy részéhez is. (Mondjuk ez utóbbi a rémálmom, hogy futás közben kapok valami munkahelyi vagy hivatalos emailt.) Mindenesetre most egyelőre nem az a cél, hogy vigyem magammal a telefonomat, hanem hogy újból rájöjjek, hogy lehet anélkül is létezni.

#szövegesposzt

[nitta86]

Fejlődünk közösen...

Tegnap a férjem rájött, hogy gyerekkorában sokszor direkt megfázott, mert csak akkor törődtek vele ha beteg volt. És büszke vagyok rá, hogy már ki tud mondani ilyesmiket, és magamra is, hogy nem azt feleltem rá, ami az első gondolatom volt, hogy "LOL velem akkor se", hanem azt mondtam, hogy ez elég szörnyű, mivel ez tényleg eléggé szörnyű és ez a pillanat épp nem rólam szólt.

#szövegesposzt

[nitta86]

Van több olyan ruhadarabom is amit eredetileg férfiaknak készítettek. Cipők, pulcsik, pólók, néhány nadrág. Mondjuk egy része inkább uniszex, de a férfiosztályon vettem őket. Az a fura, hogy kb. 30 éves koromig még cipőből is csak nőit mertem venni, pedig az 41-es széles lábbal néha kihívás volt. Aztán megtört a jég és először cipőből lett olyanom, ami végre nem keskeny a lábamra, nagyon élvezem, utána meg vettem egy férfipulcsit, amit azóta is szeretek. Azért szántam el magam erre a lépésre, mert a női pulcsik nagyon kényelmetlenek voltak és nem melegítettek. Később próbálkoztam férfi farmerekkel is, örültem, hogy van zsebük, de sajnos nem állnak jól és nem is kényelmesek, szóval farmerből maradok a nőinél. Viszont rájöttem hogy a cargo short egy nagyon jó találmány, kényelmes, rengeteg zsebbel, aztán felfedeztem a mintás férfipólókat is és hát élmény hogy 12 éves korom óta először nem akar megfojtani a ruházatom.

Szóval a teszt eredménye eddig, hogy a férfiruhák sokkal kényelmesebbek és kicsit drágábbak, de ez megéri mert sokkal tartósabbak. És senki nem szólt be a férficuccaimra, sőt sztem az edzőcipőnél és a pulcsinál észre se veszik, meg pólónál is divatosnak számít a bővebb fazon.

Ami nagyon meglepő, hogy mennyivel tartósabb minden. Egy szezon helyett 5-10 évet is kibír 1-1 nem túl drága pl. C und A-s vagy H und M-es darab, cipőből a sportdirectes férfiedzőcipő nagyon vízhatlan, amit pl. az általam eddig próbált női cipők közül csak a Mountexben vett nagyon drágák tudtak. Szóval ez ilyen lifehack, hogy egész jó áron lehet tartósabb ruhákat venni, és ha éppen nőiesebben szeretnék kinézni, akkor pl nadrágból vagy pólóból felveszek egy cukibb darabot, vagy lila kabátot veszek az egészre stb.

#szövegesposzt

[nitta86]

Nőkkel ismerkedni nőként

Szóval ez az a téma, amiben úgy vagyok tök új, hogy már voltak barátnőim. A probléma az, hogy régebben ott volt a BDSM közösség és azon belül a mi saját szűkebb közösségünk, és ott inkább engem szedtek fel más nők, akik többnyire domináns beállítottságúak voltak. Még ennél is korábban volt, hogy kellett kezdeményeznem, de az kb. egy „szia, tetszik az adatlapod” volt, utána már kis túlzással minden haladt a maga útján. És most ott vagyok, hogy a BDSM már szinte egyáltalán nem érdekel, a baráti társaságunk eléggé szétesett, ki külföldre ment, kinek gyereke született stb.

Szóval itt vagyok már viszonylag vanillán, de még eléggé polin, és időnként ismerkednék nőkkel. Még tavasszal felregisztráltam Okcupidra és őszintén kiírtam a polistátuszomat és hogy férjem van, és pozitív csalódás, mert vannak fent poli és biszex nők még rajtam kívül is. Igazából jó élmény volt, ha nem is lett egyelőre másik partnerem. De csomó mindenre nem számítottam. Azt hogy én is kezdeményezhetek, azt eleinte nagyon élveztem és lelkesen írtam a leveleket, nem is csak azoknak akikkel match-em lett, hanem másoknak is, mert az Okcupid engedi. Az első meglepetés az volt, hogy itt milyen gyorsan tiltottak le az első levél után, ha nem volt match, de néhány esetben még akkor is, ha volt, pedig mindenkinek udvarias, nem nyomulós levelet írtam. Azért ezután jobban megértem, hogy miért annyira frusztráltak sokszor a férfiak heteró ismerkedésnél, mert visszautasítás tényleg bőven van és rosszul tud esni. De ettől még mindig ők jártak jobban, mert ők a randizási fázisban nincsenek fizikailag veszélyben, előtte meg nem kapnak bunkó szexuális tartalmú leveleket.  És igen, most elérkeztünk oda, hogy nőkkel ismerkedésnél ez nagyon nagy előny, hogy nem kell ettől félni, senkitől se kaptam fotót a nemiszervéről, és sértő vagy szexuális tartalmú levelet se, és mindenki nagyon udvarias volt, kivéve mikor nem írtak vissza soha többé.

Szóval sok szempontból jobb és nyugodtabb élmény volt, mint férfiakkal ismerkedni, bár igazából abból nekem csak BDSM-es tapasztalatom van, ami megint más. Na de a nehézségek. Az első az, hogy mikor legutoljára neten ismerkedtem másodéves egyetemista voltam és arról írtunk egymásnak ki hol bulizott, most viszont későharmincas nőként későharmincas nőkkel ismerkedtem és arról írtunk ki mit olvasott, ki mit sportol, és ki mennyire szereti a természetet. De hát nem baj, ezek remek témák, viszont az a baj, hogy ez nagyon sokszor átment versengésbe, hogy ki olvasott szépirodalmibb könyveket és kinek vannak jobb sporteredményei és ki védi jobban a környezetet. És ez kiábrándító és fárasztó. De néhány esetben túljutottunk ezen is, sikerült társalgást létrehoznunk, nem csak műveltségi vetélkedőt, akkor ott a következő akadály, kéne randizni. És itt jön az, amiben én is fejlődhetnék. Ez senkinek se a hibája, ez a női szocializáció, mindnyájan heteró közegből jövünk, és ott sokszor leszidták azokat a lányokat, akik túl határozottak és kezdeményezőek voltak, hogy így nem fognak kelleni a fiúknak. Emiatt sokan csak ülnek és várják az udvarlást. És képes vagyok randira hívni másokat, még úgy is, hogy félek a visszautasítástól, de legalább azt egyeztetni akartam a legtöbb esetben, hogy hova menjünk, mihez lenne kedve. És itt az a gond, hogy csak két esetben lesz belőle valami, vagy ha én kitalálok egy konkrét helyszínt, időpontot stb. max a másik azt mondja hogy nem jó, vagy ha olyasvalakivel ismerkedem, aki leszbikus vagy tapasztaltabb biszexuális és nem hódítást vár, ezért normálisan lehet vele egyeztetni randihelyszínt. Minden más esetben soha nem fogunk randizni.

Egyébként összejött pár randi nagyon nehezen. Bár az lett a vége általában, hogy lazább vagy szorosabb haverok lettünk, azért így is jó volt. Most épp nem tudom, hogy szeretnék-e épp ismerkedni, de ha majd újból fogok, akkor készülnöm kell randi helyszínekkel, mert ebben is gyakorlatlan vagyok sajnos. Biztos hogy összegyűjtök majd ismerősöktől pár árban átlagos, LMBT barát vagy kellően nagyvárosi beülős helyet. Randira is alkalmas sétahelyszíneim vannak már és azokban bíztam is, de annak meg az lett a vége, hogy március legelején kerülgettük az olvadt hólét, miközben lassan ránk sötétedett, szóval azt is be kell még látnom, hogy mikor ne tervezzek sétálós randit. És az is jó kérdés, hogy akik a heteró kapcsolataik alapján hódítást szeretnének azok mire vágynak és vajon meg tudom, akarom-e ezt nekik adni. Lehet, hogy nem, de lehet, hogy csak pár apró gesztus kell nekik és akkor igen.

És akkor még ott van az a probléma, hogy hogyan ne lelkizzünk mindenről túl korán. Mármint nem feltétlenül jó rögtön az első randin egymás gyerekkori traumáiról beszélgetni. Mármint lehet jó, de sokszor korai. És azt vettem észre, hogy a leszbikus nőknek az egyik kedvenc, leggyakoribb témájuk, hogy milyen volt a coming outod, milyen a viszonyod a szüleiddel. És ilyenkor szokott kiderülni az, hogy nem beszélek a szüleimmel, meg sokszor a BDSM múltam is, pedig nem ezzel akarom kezdeni, meg nem szeretnék rögtön lestresszelni valakit. De az is nehéz, amikor ők elmesélik a coming outjukat és hogy a szüleik milyen bántó megjegyzést tettek akkor és azóta, mert én együtt érzek veled és köszönöm a bizalmat, de ma találkoztunk először, azt se tudom, hogyan szereted ha vígasztalnak. Szóval néha ó jaj, és itt is rá kell jöjjek még hogy hogyan lehet udvariasan jelezni, hogy ez érdekel, de lehet később menjünk bele a részletekbe. Mindenesetre teljesen máshogy problémás, mint a szokásos, ami az érzelmileg elérhetetlen férfiakkal randizás.

#szövegesposzt

[nitta86]

Az előző évben elég sokat gondolkoztam azon, hogy miért volt könnyebb régebben mindkettőnknek a nyitott kapcsolat/poliamoria. Egyértelműen azért mert régebben egy konkrét közösségből válogattunk, szóval ha a férjem összejött egy nővel, hogy ő lesz majd rajtam kívül a másik partnere, őt már régebben, legtöbbször évek óta ismertük, sokszor már haverok voltunk, már nevettünk együtt, és már lelkiztünk egy-egy házibuliban hajnaltájt. Szóval a legtöbb metamourom (a partnerem partnere), barátnőm volt korábbról, és mikor már nem jártak a férjemmel akkor is barátnők vagy haverok maradtunk. És ez fordítva is működött, a férjem is ismerte a nőket akikkel összejöttem, tudtam ki szimpi neki, kit ki nem állhat, ezt figyelembe vettem mikor választottam. Szóval volt egy nagyon informális kölcsönös rábólintás egymás partnereire. És emiatt a speciális helyzet miatt sokszor szerveztünk közös programokat pl. túra, múzeumlátogatás, hármasban vagy négyesben, sokszor egy ágyban is aludtunk, sőt voltak közös szeretőink is, akikkel logikus módon közösen szexeltünk, de olyanok is, akiket nem zavart, sőt még izgatott is, ha jelen vagyok. Szóval ez az egész polikapcsolat hiába nem éltünk sose mindnyájan együtt, ez inkább ilyen összetartó baráti közösség volt, akikkel időnként szexeltünk is. Ráadásul én elég introvertált vagyok, de így könnyebben ismerkedtem, hogy egyrészt ismertem mindenkit már egy ideje, másrészt régebbi és jelenlegi partnerek noszogattak, hogy jöjjek össze azzal, aki tetszik.

Aztán minden megváltozott, és széthullott, átalakult az egész. Ennek azért vannak előnyei, de persze hátrányai is, és néha minden hibája ellenére hiányzik a nagyobb közösség. Nagyon nagy hátránya, hogy most már nem úgy vagyunk polik, mint voltunk, ezért is hívom inkább nyitott kapcsolatnak, és hogy ez az átalakulás rögös volt és konfliktusokkal tarkított. Mert míg régebben (5-10 éve ) mindenkit ismertem és rábólintottam hogy jöhet a polihálónkba, pár éve ez megváltozott és az a helyzet állt elő, hogy a férjem tök lelkesen és szerelmesen hazahoz valakit, akibe bele van zúgva és aki nekem az első perctől kezdve enyhén ellenszenves és teljesen egyértelmű, hogy nem csak hogy nem találjuk a közös hangot, de a másik nőt is lestresszeli ez a helyzet és versengeni akar velem. Hosszútávon az lett a megoldás, hogy jobb, ha sose találkozom a metával és ez így most működik. Attól tartok, hogy a jövőben a további partnereivel is vagy jobb, ha nem találkozom, vagy majd egy rövid ismerkedős találkozó után eldöntjük, hogy jó ötlet lenne e.

Azt se tudom, hogy ő hogy fogadná az én vadiúj és általa csak akkor megismert plusz partneremet, ha lenne. Nekem most az is probléma, hogy nem tudom, hol ismerkedjem, meg hogy egyáltalán szeretnék-e ismerkedni. Mondjuk tavasszal próbálkoztam azzal, hogy OkCupidon ismerkedtem poliamor nőkkel és ez jó volt, meg tanulságos, és adott annyi önbizalmat, hogy nem csak a régi és szűk közösségünkből tudok válogatni, de végül haverokat találtam ott, aminek nagyon örülök, de szerelmet egyelőre nem.

Arra mindenképpen jó volt, hogy legalább ismerkedtem nőkkel, úgy hogy én kezdeményeztem, (régebben ez nem igazán volt jellemző), és hogy jobban belelátok, meg kapcsolódni tudok az LMBTQ közösséghez, mert régebben nem nagyon ismertem ezt a közeget, hiába voltak női szeretőim, mi elvoltunk a saját kis zárt világunkban. Volt, hogy az akkori barátnőmmel elmentünk Pride héten egy filmvetítésre és mindenki csak csodálkozott, hogy mi kik vagyunk és miért vagyunk szoknyában, de amikor látták, hogy fogjuk egymás kezét, már kedvesek voltak velünk. :) Szóval nem nagyon volt átjárás és ez is egy új világ, amit fel kell fedeznem.

Egyébként visszatérve a poliamoriára, szerintem ez most működik, és működni is fog így, csak valószeg ezzel az új és ridegebb szabályokkal, amikor nem, vagy alig ismerjük a másik partnereit. Szóval ez ilyen naptárpoliságnak ígérkezik, hogy ki mikor kinél alszik és nem annak a meghitt állapotnak mikor még egy kupacban aludtunk mindnyájan. Kicsit szomorú vagyok, hogy ez elmúlt, de valójában már mindenkinek kevesebb ideje van, nehezebb is lenne ilyen összetartó, mindenki ismeri egymást polihálót fenntartani, mint régebben.

#szövegesposzt

[nitta86]

Diktatúrára nevelt nemzedékek

Szerintem azért is tartunk ott ahol, mert a rendszerváltás után is alig valaki értette a demokráciát, vagy akarta tudta átadni a fiatalabbaknak, így a rendszerváltás után született, vagy akkor iskoláskorú gyerekeket is még a diktatúrában való létezésre készítették fel. Otthon is, az óvodában, iskolában, sokszor még az egyetemen is.

‘86-os születésű vagyok, szóval még viszonylag a rendszerváltás környékén kezdtem az első osztályt. Az olvasókönyvünk még ugyanaz volt, mint a 80-as években, csak a kisdobosokról szóló részeket cserélték le random tájleíró költeményekre. (Nem sikerült tökéletesen a gyomlálás, a húgom szolfézskönyve pl. még tele volt mozgalmi dalokkal.) Pár év után viszont új tankönyvek jöttek, amik viszont tele voltak Horthy-nosztalgiával, még a gyerekek öltözéke a rajzokon is a 20-as, 30-as évekre hajazott. Ettől nem lett jobb semmi és kerültünk közelebb ahhoz, hogy milyen lehet egy szabad világban, demokráciában élni.

Áltsuli felsőben már volt ottalvós nyári tábor, na az is teljesen olyan volt, mint az úttörőtáborok, csak már másmilyen zászlót húztunk fel és más dalokat énekeltünk a tábortűz körül. Az évnyitó, évzáró évtizedek óta ugyanolyan. 

Az iskolai ünnepségek mindig is igazán abszurdak voltak, pl. minden október 23. mikor valaki elszavalta az Egy mondat a zsarnokságról című verset, mi meg egyenünneplőben, tornasorban szabályosan felsorakozva hallgattuk az iskolaudvaron.

Soha semmibe nem volt beleszólásunk. Persze papíron volt diákönkormányzat csak értelme semmi. A dolgokat mindig csak elszenvedtük, még a felsőoktatásban is, ahol a HÖK soha senkit nem védett meg a 95%-ot megbuktató tanároktól, csak bulikat szervezett meg a saját későbbi politikai karrierjüket egyengettek.

Nem tudtuk mi az az autonómia, nem tanultunk meg kiállni magunkért vagy másokért, az egész társadalom az igazodást várta el tőlünk.

A szerencsés kevesek megtanulhatták otthon, hogy milyen az ha van beleszólásuk a saját életükbe, de ez ritka volt. Gyakoribb volt, hogy huszonévesen tanultuk, hogy mit jelentene a demokrácia, egymástól, az internetről, a külföldi lapokból, de többnyire ez is az olvasott kevesek kiváltsága volt.

Autonómiát a pszichoterápián tanultam, de ez eléggé egyéni és nem társadalmi megoldás.

A legtöbb ember feje felett, még a velem egykorú harmincasok esetében is, úgy repült el az a pár év amikor szabad választások voltak, hogy észre se vette mije volt és mit veszített el.

#szövegesposzt

[nitta86]

cw: testsúly

Az az igazság, hogy lefogytam. Előtte is csak kicsit voltam túl a BMI táblázat szerint ideálison, de most épp benne vagyok az egészséges tartományban.

Na és ezzel kapcsolatban megfigyeltem egy elég érdekes társadalmi jelenséget. A jelenlegi külsőm alapján az emberek többsége feltételezi, hogy valamit intenzíven sportolok. És az az igazság, hogy egyrészt igen, szoktam sportolni, de másrészt volt olyan korszakom amikor sokkal többet és sokkal intenzívebben sportoltam. Ez pont az enyhén dundi korszakom volt. Akkoriban 5 km-t futottam terepen, 100 km-t bicikliztem egy nap, átúsztam a Balatont, 3000-4000 m-es hegyekre mentem fel 20 kilós hátizsákkal. És ezek után az emberek rámnéztek, és mivel volt rajtam felesleg, feltételezték, hogy nem mozgok semmit, és aggódó fejet vágtak, hogy bírni fogom e a 7 km-s túrát, mert van benne egy domb. Javasolták hogy inkább másik sporteseményre nevezzek be, van könnyített verzió is stb. Most meg a mostani karcsú állapotomban sokszor a harmadát se bírnám a régebbi sportteljesítménynek. Igyekszem fejlődni, elkezdtem újból futni, de még csak 1,5 km-t bírok, mondjuk hülyeség is lenne 5 km-rel kezdeni ennyi kihagyás után. És mindemellett tényleg tömegek hiszik el, hogy nagyon sportos vagyok és bármiről is legyen szó, fikarcnyi kétségük nincs, hogy bírni fogom.

Tehát ez előítélet, túlsúlyosan is lehet valaki tök erős. Van egy nőismerősöm aki hát nem vékony és úgy mászik fel a visszahajló mászófalon, hogy ihaj.

A másik előítélet, hogy a sporttól lehet fogyni. Oké, segít, de a kevesebb kalória számít főleg. Intenzív sportolás mellett is lehet hízni, ha valaki eleget eszik. Én például csak mostanában kezdtem el újból többet mozogni, lefogyni pont úgy sikerült, hogy némi youtube fitneszen és az időnkénti gyalogtúrákon kívül nem mozogtam semmit, csak elkezdtem egészségesebben enni, mint addig.

#szövegesposzt

[nitta86]

Olvasgattam kommenteket fb-n bár tudom hogy felesleges, és volt egy ahol egy idősebb nő panaszkodott a fiatalabb nőkre, hogy felháborító, hogy ezeknek fárasztó a gyereknevelés, ahelyett hogy csak csinálnák, de a fiatalabbak annyira elkényeztetettek szerinte, hogy már az kifárasztja őket, amikor még nincs gyerekük csak férjük.

És hát ez WTF. A gyereknevelés köztudomásúlag nagyon fárasztó. Régebben is az volt csak nem illett bevallani. A párkapcsolat/házasság gyerek nélkül viszont nem kéne, hogy fárasztó legyen. Oké, tényleg kell érzelmi munkát tenni egy hosszú kapcsolat fenntartásába, de azt remélhetőleg mindkét fél teszi. Meg alkalmazkodni máshoz is tud fárasztó lenne, de alapvetően az ilyesmi arról szólna hogy két (vagy poli kapcsolatban több) ember támogatja egymást. És emiatt pont hogy kevésbé lesz fárasztó a felnőtt élet, mert levesznek terheket egymás válláról. Ketten vagyunk pl. olyan feladatokra hogy valaki vegyen kenyeret meg WC-papírt, meg hogy valaki legyen otthon ha jön a szerelő. Szóval ez logikusan könnyebb így. Meg ha valaki épp fáradt vagy beteg akkor a másik át tudja venni egy időre mindkettőjük mindennapi feladatait, nem kell hullafáradtan mosogatni, vagy lázasan lemenni a boltba. Szóval ha jól csinálják akkor egy házasság/párkapcsolat könnyebb, mint egyedül lenni, nem pedig plusz feladat.

(De ja közben értettem, hogy az öreg nő szerint a férj az egy plusz gyerek akiről gondoskodni kell, a többiek meg erre bólogatnak, szóval értem, hogy értette, csak nehogy már.)

#szövegesposzt

[nitta86]

Ez tök érdekes, de arra jöttem rá, hogy kicsit zavar, ha mások a testükről, mint valami tőlük, a lényüktől külön dologról beszélnek. Persze ettől még elfogadom, met toleráns vagyok, meg ez tipikusan olyasmi, amit mindenki máshogy fog fel. Az tűnt fel, hogy jógán nagyon zavart mikor azt mondták, hogy nem vagyunk azonosak a testünkkel. Akkor mivel lennénk azonosak mégis? Meg volt, hogy egy önsegítőkönyvben is fura volt nekem, mikor a testünkkel kialakítandó egészséges viszonyról beszéltek. A testem én vagyok, nem szükséges vele semmilyen viszonyt kialaktanom vagy harmóniába kerülnöm, mivel én egy egység vagyok. Majd csak akkor fogadom el, hogy van külön test és lélek vagy tudat, mikor majd ott tart a tudomány, hogy le lehet tölteni a tudatunkat, hogy a testünktől függetlenül tovább éljen. Amíg ez nem történik meg, addig értelmetlen ezeket akár gondolatban is elválasztani.

Ami még zavarni szokott de szintén elfogadom, mikor emberek arról beszélnek, hogy az életnek egy konkrét célja és értelme van. Szerintem alapvetően nincs neki, de az ép eszünk megőrzése érdekében ettől még keresünk értelmet a káoszban, de amit találunk az nagyrészt illúzió, bár néha van valóságos része, pl. szerintem egymás segítése paradox módon úgy is értelmes cél, hogy különben minden értelmetlen, a létünk is. De teljesen megértem, hogy mások miért szeretik hinni, hogy ezek konkrét és valóságos dolgok, és szívesen meghagyom őket ebben a hitben, csak ne magyarázzák ezt nekem enyhén kioktatóan, mert zavar.

#szövegesposzt

[nitta86]

Hogyan tovább?

Szóval az a problémám már egy ideje, hogy nem tudom, hogy tényleg az volt e mindig is a gyerekkori álmom hogy sikeres kutató legyek, vagy ez csak a szüleim ambíciója volt velem kapcsolatban? Mondjuk lehet, hogy most már mindegy is.

De egyébként szerintem ez egy értelmes cél, szóval nem olyan, mint amikor a szülők azért hurcibálják a gyereküket versenysportra meg gyerekszépségversenyre, mert ez a beteljesületlen álmuk, hanem a kutatás meg a tudomány tényleg tökjó dolog, és azért külön hálás vagyok, hogy a STEM felé terelgettek.

De mindenesetre én megpróbálkoztam a kutatással és végül is voltak sikereim, nyertem díjakat, és megdicsért a konferencián a téma elismert szakértője. Szóval próbálom megfogalmazni, hogy mi volt a gond:

Szorongtam az egésztől. Már nem tudom hogy melyik író egyszer azt mondta, hogy írónak lenni olyan mintha folyton házit kéne írnod. Na kutatni szintén. Borzasztó ahogy nem lehet hátradőlni, mert mindig cikket kéne írnod meg irodalmazni, és nem jött be az se, hogy versengeni kell egymással.

Szexizmus: ez műszaki bőven területen van, és az a baj, hogy működik az elbizonytalanítás. Engem lelombozott, hogy nálam tehetségesebb nők is ritkán jutnak lehetőséghez, ezért sokszor feladtam már a startmezőnél.

Imposztor szindróma, ha egyáltalán voltam elég jó hozzá... Mondjuk valszeg igen, mert voltak, vannak sikereim.

Mindenesetre a kutatás minden szépsége és izgalma ellenére, egy idő után elkezdtem azokat irigyelni, akiknek van egy konkrét feladatuk, amit biztos hogy meg tudnak oldani és senki se várja el tőlük, hogy még több cikket írjanak, meg még több pályázatot nyerjenek.

Végül nem is a saját döntésem volt, hanem a volt főnököm rámbízott egy ipari projektben való részvételt, ami akkoriban elég nagy teher volt nekem, mert hónapokat vett el a kutatásból és elvárták, hogy ugyanúgy teljesítsek mellette... Tök stresszes voltam és utáltam az egészet. Aztán még több megbízást kaptunk, egyre kevésbé tudtam az ipari projekt mellett mást csinálni, és egy időre megzuhant az önbizalmam, meg attól féltem, hogy mindenki le fog nézni, mert nincsenek értelmes eredményeim, mert nincs elég időm kutatni. Aztán egy nap rájöttem, hogy az ipari szakértői tevékenységem is értelmes eredmény, amiért elismernek. Emiatt kértem és kaptam is fizetésemelést és új munkaeszközöket. És arra is rájöttem, hogy kevésbé vagyok stresszes, mert tudom, hogy pontosan mi a feladat és képes is vagyok teljesíteni, és hogy egy ideje tulajdonképpen már erre vágytam, és ez jó nekem.

Azt is élvezem, hogy úgy érzem, hogy kikerültem az örök versengésből, nyugiban együtt dolgozunk és ennyi. De közben meg attól félek, hogy mindenki titokban lenéz és kiröhög, hogy ezzel foglalkozom és emiatt nincs elég tudományos eredményem, márpedig szerintük csak az számít. (Mondjuk sokszor büszke vagyok arra, hogy nem érdekel mások véleménye, de ez a gyakorlatban nem igaz.) A húgom szerint el kéne mennem az iparba dolgozni és nem csak külső szakértőként tanácsot adni. És ez megoldaná ezt a gondot, hogy úgy érzem megítélnek a cikkeim hiánya miatt, de mi van ha ez igazából csak a fejemben van, és a valóságban senkit se érdekel? Meg mi van akkor, ha valójában nem szeretnék elmenni az iparba kicsit több pénzért, azon az áron, hogy sokkal több stressz fog érni? Úgy érzem, hogy most jó nekem, hogy nyugis és érdekes munkám van, de közben bennem is ott motoszkál, ami miatt a volt témavezetőm is aggódik, hogy mi van ha ezzel elpazarolom a tehetségemet? De mi van, ha erre van tehetségem? Lehet, hogy ez mind nem számít, mert ez az én életem és én döntöm el, hogy mit kezdek vele. De ettől még el kell gyászolnom, hogy végül nem lettem sikeres kutató, és ez meg nehéz.

#szövegesposzt

[nitta86]

Most decemberben a karácsony is egész jó volt. Alapvetően ez nekem kicsit gyászidőszak, mivel nem beszélek a szüleimmel meg a rokonságom nagy részével és ilyenkor elég sok emlék feljön, szépek is, de csomó olyasmi is, amikor együtt volt a nagycsalád és mindenki baszogatott mindenkit, de főleg minket gyerekeket. Szóval örülök, hogy nem velük kell karácsonyozni, de közben hiányoznak a régi szokások és illúziók és nem könnyű. Az előző években sokszor csak nyűglődtünk karácsonykor, azért is, mert én a közepén tartottam épp a traumáim feldolgozásának, a férjem viszont akkor még el se kezdte, és neki nagyon sok traumája pont az ünnepekkel kapcsolatos. De 2023-ban elkezdett pszichológushoz járni, így most karácsonykor már tudtunk ezekről beszélni.

Azt találtam ki még december elején , hogy tartsunk téli napforduló ünneplést 21-én , mert ott könnyebb saját szokásokat kialakítani kevésbé határozzák meg az emlékek, meg ez pogány, itt nem zavarnak be az egyházzal kapcsolatos traumái. Ez kiválóan bevált. :) Tök jó volt a napfordulós ünneplés, meg az is hogy előtte, utána mennyit találkoztunk barátokkal meg sétáltunk a hóesésben. Szóval 24-ig minden szuper volt, ez a nap viszont nekem nehezebb volt az emlékek miatt, de a férjem jó élménynek élte meg azt, hogy nem kellett menni sehova. 25-ét az újból megtalált régi barátnőmmel Katával töltöttük, jó volt. Ezután mentünk anyósékhoz, ez előtt mindketten szorongtunk, mert mostanában nagyon nem volt igazi a viszony, de néhány apró szurkálódástól eltekintve most meglepően okén viselkedtek és az ajándékoknál is meglepő volt hogy igyekeztek eltalálni az ízlésünket. (Ez korábban nem igazán volt jellemző.)

Ezután húgommal következett egy stresszmentes karácsony a két ünnep között. Meg persze volt szerepjátékos karácsonyunk még december közepén és az is tökjó volt. Szerintem ez volt életemben a legnyugisabb karácsonyom.

#szövegesposzt