#férfiszív

[paranoidonkontroll]

“Próbálta elhinni, hogy az úgy van, hogyha vannak ambícióid és vágyaid (...) és azt ott nagyon homályosan de, vagy magad előtt is megtagadva de a szívedben azért ott van, és az ott kitörölhetetlenül ott van, azt el tudod magad elől fedni és meg tudsz alkudni egy másik sorssal vagy el tudod fogadni azt az újat, amit elhatároztál, hogy az a tiéd. (...) És végül is volt valamiféle ilyen meditatív jellege, hogy ő azzal így igyekezett kibékülni meg bánni vele, de nem tudott. És ez a kudarc mutatta meg nekem, hogy az a vágy, amit én elképzelek magamról, hogy szeretném magam megmutatni, azt nem lehet elengedni. Tehát nincs megalkuvás. Muszáj érte dolgozni, mert különben baj lesz. (..) És ez egy ilyen nagyon szép és tanulságos dolog volt számomra és gyötrelmes is, hogy ennyire el lehet rontani. Tehát hogy nem babra megy. Egyszerűen nem az van, hogy kedd és szerda, hanem hogy elbaszod az életedet.”

“Mindenesetre a nagyapámból valami hihetetlen szerénység áradt. És nem lehetett érteni, hogy az ő fiai generációjából már miért nem. Tehát honnan került ez a vibráló idegesség abba a generációba bele. A türelmetlenség. Az hogy nem tudnak megbékélni. Hogy nem tudnak örülni. Az például nagyon nagy hibája volt a annak a generációnak a mi családunkban. Nem tudtak rácsodálkozni vagy megörülni semminek. Nem voltak eredmények aminek örültek volna. Minden elért dolog abban a pillanatban természetessé és semmissé lett, ahogy megszületett. (..) Tehát folyamatosan a bogokat keresni, a kampókat keresni a világban, hogy mibe tudsz beleakadni, mi tud fájdalmat okozni. Tehát hogy ők ilyenek. És nem ezt látták. Tehát hogy egyáltalán nem ezt kapták otthonról és mind a ketten ilyenek voltak. Én próbálok nem ilyen lenni. Egyébként nehéz, mert olyan könnyű sértettnek, ilyen bővérű sértettnek lenni és keresni ezeket tényleg, hogy mi tud megbántani, és olyan könnyű - mert hát  olyan sok minden meg tud bántani - de nem akarom, tehát hogy nem, nehogy már. Nem. És hogy azért is örülni, és ha nehéz akkor helyzetet teremteni az örömnek, hogy legyen neki ideje. Emlékeztetni magad rá. Banálisan hangzik, de működik. Hogy azt mondod, hogy nem. Most pedig időt hagyok arra, hogy én ennek örülni fogok. És van, hogy sikerül és van, hogy nem.

“Pszichológusok mást sem mondanak egy ilyen tanfolyamon minthogy, az egyetlenegy lehetősége annak, hogy egy idegen embert - legyen az bármilyen kicsi - el tudj fogadni és megfelelően nyitott szívvel állj hozzá és az a kötődés mindkét oldalról kialakuljon, ami az igazi szülői kötődés, az nem alapozódhat másra, minthogy te tényleg és igazán őszintén elmondod, hogy mi van benned, milyen indulatok, milyen vágyak és hogy mit tudsz elfogadni, mit tudsz tolerálni és mit nem. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy (...) jé hát így megy a kapcsolat, tehát  így megy az élet. Tehát minden kapcsolatod így működőképes. És hogyha ezt így éled, akkor tudsz gyógyítani, kordában tartani, tudsz kezelni ügyeket. (...) Ez egy más ügy, az önismeretnek egy különös iskolája, ami nem arról szól csak, hogy öncélúan kutatgatod, hogy kivagy, hanem ezeket az összes kiterjesztésedben, az összes linkedben, az összes kapcsolatodban használni is tudod.”

#grecsó krisztián #horváth gergely #férfiszív #kultúrfitnesz #soron kívül

[rebaktomi]

Új felszállók menetjegyét kérem

-…ami a legfontosabb, hogy ne rágjuk az ember szájába, de ne is hagyjuk kétségek között. Legalábbis ne túlságosan. Látja, most sem megy… lényeg, hogy egyértelmű legyen, de mégsem. Mint az álom maga. De hogy adjuk ezt az olvasó tudtára?

- Mondjuk így.

- Hm…érdekes. Visszaolvasná, kérem?

- Emlékeztetem, hogy azt megtiltotta nekem.

- Vagy úgy. Most az egyszer tegyünk kivételt.

- Rendben…de azért ezt jegyzőkönyvbe veszem. Honnan olvassam, úrfi?

- Mindegy, ahonnan értelmes…

- Az nem lesz könnyű…lássuk csak…”Egy dologhoz sosem értettem. Ez így nem igaz, sok dologhoz nem értek. Sőt kimondhatjuk, a legtöbb dologhoz nem értek. De az íráson belül maradva - nem mintha annak szakértője lennék -, szóval hogyan kezdjünk el írni egy álomjelenetet? Dőlt betűvel, haha, az majd mindent elintéz…nem…ezt ne írja le…”

- Mondtam, hogy ne írja le!

- Pardon…khm.”…Megfelelően szürreálisnak kell lennie, ehhez kétség sem fér. Kár hogy az sem megy. Ami a legfontosabb, hogy ne rágjuk az ember szájába…” Innen meg már itt volt. Akarom mondani, ténylegesen.

- Értem. Mára ennyi. Köszönöm, Gondnok. – hősünknek fogalma sem volt róla, honnan tudta a kellemes idős úriember nevét, már amennyire ezt lehet annak nevezni. Sőt, hősünknek fogalma sem volt semmiről. Egy kis szoba hatalmas ablaka előtt állt, de csak a behúzott függönyt bámulta. Mögötte a Gondnok ült egy megviselt tölgyfaasztal mögött, egy méregzöld írógép fölé görnyedve, amiből végtelennek tűnő papírfolyam tekergett, szőnyegként terült el a padlón. A helyiség lepattogzott falai csak néhol látszottak, mindenhol könyvek és iratok, dossziéhegyek tornyosultak. Zavaró félhomály uralkodott, odakintről zene szűrődött be, ismeretlen. Keringőre alkalmas. Hősünk egy sűrű deja vu ködben érezte magát. Mint aki hirtelen ébredt az álomból, és nem emlékszik, hol is van pontosan. Csak fordítva.

- Ez az én szobám?

- Nem, úrfi, az enyém. Bocsásson meg a rendetlenségért, de a Leltár miatt bolondok háza van, ha lehet, még nagyobb, mint úgy általában.

- Miért hív úrfinak?

- Mindig így hívom.

- Hát persze. Nézze Gondnok, kicsit szétszórt vagyok most. Milyen leltár?

- Persze hogy szétszórt. Erre ne fájjon a foga. Ez még várhat. Most az a legfontosabb, hogy kipihenje magát. Jöjjön, magára fér egy kávé, és nekem sem árt egy kis szünet.

Az ajtó kulcsra volt zárva, kétszer. „A Gondnok mindig is magának való ember volt”- jegyezte meg hősünk gondolatban. Bár most látta először, még sem nevezhette idegennek az ősz hajú úriembert, sőt. „A Gondnokot mindenki ismeri” – folytatta az elmélkedést. Bár öreg volt már, egykor jó erőben lehetett, erről vastag karjai és széles válla tanúskodott. Csíkos öltönyt viselt, rajta vörös hálóköpenyt. Hatalmas szemüvege folyton lecsúszott apró orráról, ilyenkor mindig halkan szitkozódott, de azt is olyan méltósággal, mint egy igazi angol úriember.

- Gondnok, ön régen úszott?

- Nem tudom. Még nem mesélte el. – fordult vissza sunyi mosollyal hősünk fel��, miközben nagyot kattant a zár. Két dolog szökkent be rögtön az ajtón keresztül: vakító fény és hatalmas ricsaj, amit az ajtó előtt várakozók csaptak. Voltak ott nők, férfiak és gyerekek, de sokan mások is, akiket hősünk nem tudott hova tenni. Lények. Állatok, fél állatok, fél emberek, de a helyzet megengedte, hogy ne döbbenjen meg ilyen apróságokon. Volt ott egy menyasszonyruhába öltözött nő. És egy sárga öltönyös férfi. Szárnyaik voltak. Mikor meglátták a Gondnokot, harsányan ráförmedtek, láthatóan nagyon türelmetlenek voltak. De az öreg ügyet sem vetett rájuk, csak kilépett egyet balra, hogy hősünk is jól látható legyen. Aki észrevette, elhallgatott, aki nem, az idővel észrevette magát és szégyenkezve elcsendesült. Hátulról egy alacsony köpcös törpe elkiáltotta magát hogy: „mi a görcs folyik ott?”, de hamar oldalba bökték. Már csak a keringő hallatszott.

- Egy időre szünetel a Leltár. De ne menjen senki sehova. A látszat ellenére minden a legnagyobb rendben. – elfojtott bosszankodások kísérték a Gondnok szavait. – De ez valószínűleg egy hazugság volt.

Hosszú, végeláthatatlan séta következett a szűk folyosón, ami labirintusszerűen kanyargott. Hősünk igyekezett lépést tartani kísérőjével, aki egy pillanatig sem tekintett hátra, és olyan fürgén vette a kanyarokat, mint aki gyermekkora óta ismerné őket. Valószínűleg így is volt. A zene hol felerősödött, hol elhalkult, néha az imént ott hagyott tömeg zúgolódása is újra felcsendült. A falak színe olyan volt, mint a régi könyvek lapjainak. Az illatuk is, üres képkeretek lógtak rajtuk.

- Szedje a lábát, le ne maradjon. Tudom, hogy szeret eltévedni.

- Hová tűntek a festmények a falakról?

- Ó, azok? Egyébként érdekes, hogy az embert mindig csak a kép érdekli. Pedig egy tökéletesen megmunkált keret is lehet épp olyan szép, sőt. Gondoljon csak bele: hány világhírű festmény keretét látja maga előtt? Pedig az is mesterember munkája. De az ő nevükre nem emlékszik senki.

- Látom ért a tereléshez.

- Mindent Öntől tanultam, úrfi.

Ekkor hősünk úgy érezte hirtelen kiszalad lába alól a padló, az egész folyosó megremegett, egy pillanatra a fény is kialudt. Megkapaszkodott a falban, amin kisebb nagyobb repedések keletkeztek. Pár másodpercig tartott az egész.

- Ez meg mi a franc volt?

- Arra tippelnék, egy vonaton aludt el. Így van?

- Igen, azt hiszem.

- Mindjárt gondoltam. Vigyázzon a hülye cicákkal.

- Miféle… - a következő pillanatban egy tucatnyi macska fordult be a folyosón és rohantak tovább az ellenkező irányba. Némelyikük hátrafordult és nagyokat fújt hősünkre.

- Különös hely lehet ez.

- Nos, nem mindig van ekkora zűrzavar. Csak mindenkit meglepett a látogatása. A macskákat tudom, hogy nem szívleli. Sajnos úgy tűnik, Leltár idején mindig felbukkan egy egész sereg belőlük, fogalmunk sincs, honnan. És igen, a festmények is rendre eltűnnek. Minden, minden olyan kaotikus most. Mintha egy szerelmes asszony szívében lennénk, nem igaz?

De hősünk már nem figyelt kísérőjére. A folyosó végére értek, ami egy hatalmas terembe nyílt, a végén hosszú, magas bárpulttal. Megterített asztalok sorakoztak a falak mellett, félbehagyott vacsora nyomait mutatták a tányérok és az üres pezsgőspoharak. De sehol egy lélek. Középen hatalmas márványlépcső szelte ketté a termet, mely a földszintre vezetett. A zene lentről jött. Hat nagy csillár világította be a teret, de az égők fele már kiégett. Néhol omladozott a vakolat, a hatalmas ablakoknak csak a felében volt üveg, a többit lepedőkkel takarták, melyekkel kacérkodott a kívülről jövő szellő. Az egyik párkányon két macska játszott, a függönyöket tépték. Az egész helyiség úgy nézett ki, hogy egyaránt állhatott volna megnyitás és bezárás előtt is.

- Tudom már, hol vagyunk.

- Tudom, hogy tudja, úrfi.

- Nem így képzeltem el.

- Nos, mindig máshogy képzeli. Ma így. – közben lassan sétáltak a bárpult felé, a Gondnok hol felszedett pár poharat a földről, hol beléjük rúgott. – De mondom, a mai különleges helyzet. Sajnálom, hogy így kell látnia.

- Hová tűnt mindenki? Nagy mulatság lehetett itt.

- Jesszus, még az is. Valószínűleg már a bálteremben vannak odalenn. Már aki nem a dolgozószobám előtt ácsorog.

- Nem fog válaszolni egyetlen kérdésemre sem, igaz?

- Mit szólna egy jó erős kávéhoz?

A bárpult tényleg hatalmas volt, de egy bárpultnak hatalmasnak kell lennie, hogy sok titok elférjen mögötte. Jelen esetben csak egy titkot őrzött, egy nőt, aki magányosan üldögélt egy láda pezsgő mellett, és egy pohár szélén táncoltatta vékonyka ujját, hogy hangot csaljon ki belőle, eredménytelenül. A Gondnok fölé hajolt, és széles vigyorral köszöntötte:

- Maga meg mit bujkál itt, kedves?

- Ez soha nem ment nekem. Miért nem akar megszólalni?

- Azért, mert a pohár nem hangszer, csak ami benne van, legfeljebb az bírhatja dalra a májat, és még ahhoz is elengedhetetlen a törött férfiszív. Na, álljon föl.

A nő kisebb-nagyobb sikerrel felemelkedett, és hősünk is megpillanthatta. Fekete báli ruha volt rajta, és egy álarc, amit rögtön lekapott, amint hősünkre akadt a tekintete. Kósza barna tincseit gyorsan a füle mögé dobta. Egy ideig méregették egymást, ahogyan az férfi és nő között lenni szokott. Ez a nő az a fajta volt, akiért a férfiak összeverekszenek, vagy leisszák magukat. Akiért tönkre mennek a barátságok, aki miatt el kezd dohányozni az ember. Akiért megtanulunk táncolni.

- Most biztos azt gondolja, álmában sem látott még ilyen gyönyörű nőt. Érti… – próbált meg viccelődni a Gondnok, hogy megtörje a csendet. De nem aratott sikert.

- Szóval igaz a hír. Tényleg itt van. – szólalt meg végül a nő, továbbra is hősünkön tartva a szemét.

- Mégis milyen hír? Épp hogy csak leérkeztünk a szobámból, nem tudhatta…

- A macskák, Gondnok úr, a macskák. Ne becsülje alá őket. És azt is üzenik, hogy ne merje hülyének nevezni őket még egyszer.

- Amint békén hagyják a függönyöket. Mondja kedvesem, ma milyen nevet választott magának? Szeretném bemutatni az úrfinak.

A nő a pultra könyökölt, ajkaiba harapott és kacéran összehúzta szemöldökét, jelezvén hogy most nagyon gondolkodik. Majd kézcsókra nyújtotta a kezét a hősünknek.

- Úgy döntöttem, ma Dita leszek. Megtiszteltetés önnel találkozni.

Ditának kezet csókolni olyan érzés volt, mintha egy ki nem mondott hazugságot lopnának le az ember ajkáról.

- Enyém a megtiszteltetés. Bár kicsit sértő, hogy nem árulja el az igazi nevét.

Dita nagyot nevetett, és nevetett vele az egész terem is.

- Nem hiszem, hogy Önnek joga van bárkit is kioktatni a titkolózásról. És egyébként is, nekem Dita a nevem. Ma ez.

A Gondnok megköszörülte a torkát.

- Valóban így van, úrfi. Megjegyzem kegyetlenség, hogy „Dita” annyi nevet kapott, amennyit csak akar, nekem meg egy sem jutott.

Dita szemtelenül válaszolt, de jól állt neki.

- Magához illik a Gondnok. Különben is, ez így van rendjén. Először a fogadóját kéne elneveznie, mert így nem valami kreatív. Gorkij utcai fogadó. Unalmas.

A Gondnok már épp válaszolni készült, de ekkor egy fiatal vékony pincér szaladt fel a lépcsőn, levegőt kapkodta. A Gondnok elé állt, pár másodpercig szólalni sem bírt, aztán végül kinyögte.

- Gondnok úr, a bálteremben… szóval épp a zongorát akartuk betolni, amikor is… szóval nincs meg a zongora.

- Tessék? Hogyan tud eltűnni egy zongora? Hihetetlen, mi megy ma itt. És amúgy is, fiam… legalább egy tucat zongora van ebben az átkozott fogadóban, vigyenek be egy másikat, én erre most nem érek rá.

- De Gondnok úr, nem érti…

Dita hidegen odavetette.

- Ma a Hangoló játszott volna.

- Pontosan – a fiú még mindig lihegett – és ez a másik, hogy… hogy ő is eltűnt.

A Gondnok pár pillanatig a falat bámulta a fiú válla mögött, aztán annyit mondott csak:

- Most elmehet.

Hősünk nem értett semmit, de a ma este már úgyis erről szólt. Arra azért rájött, hogy valami nagy gond van, mert a Gondnokot először látta tanácstalannak az este folyamán. Igaz, ez is csak pár másodpercig tartott. Végül összeszedte magát, és félrehívta Ditát. Ügyelve arra, hogy hősünk ne halljon meg semmit, annyit mondott:

- Dita, nekem ezt most meg kell oldanom.

- Nekem is komolynak tűnik a dolog.

- Jól figyeljen rám. Azt akarom, hogy főzzön neki egy jó erős kávét. Nem maradhat itt.

- Azt majd ő eldön…

- Dita! – és megragadta a karját – Ígérje meg, hogy főz neki egy kávét.

- Értse meg, a szívem szakadna meg.

- Ez egy ilyen este, Dita. Ígérje meg.

- Megígérem.

A Gondnok elejtett egy megkönnyebbült mosolyt, habár tudta, mennyit ér ez a női ígéret. Aztán hősünkhöz sétált, vállára tette a kezét.

- Úrfi, szívesen itt maradnék, de mindketten tudjuk, hogy ezt a történetet sem én írom. Minden kérdésére megvan a válasz, de ne rajtam, vagy ezek között a falak között keresse, amelyek olyan könnyen törnek, mint az álmok maguk. Jó volt Önnel így is találkozni. – közben megtörölgette szemüvegét. – de jegyezze meg, a Gorkij utca: zsákutca.

Nem hagyott válaszra lehetőséget, megveregette hősünk vállát és máris gyors léptekkel a lépcső felé vette az irányt.

- Gondnok!

Az öreg a válla felől, továbbra is sietve válaszolt:

- Igen?

- Hogy meséljem el hát a történetet az úszókarrierjéről?

- Még mindig nem érti, hogy megy ez, igaz?

Széles mosollyal távozott.

  Jó pár perces csend következett, de az a fajta, ami nem kínos, kevesen ismerik. Dita csendben ügyködött a pult mögött, lassan a kávé is elkészült. Hősünk egy szalvétából csinált hajót, aztán lassan tépegette. Most először zavarta, hogy kevesebbet tud, mint mindenki más.

- Szép öltöny. – szólalt meg végül Dita, miközben két csészét törölgetett.

- Nos, mégiscsak bál van, nem igaz?

- Szeretem az álarcosbálokat. Ilyenkor mindenki őszintén felvállalja, hogy hazudik.

Hősünk megengedett magának egy mosolyt, amit hamar elfojtott.

- Ne csinálja.

- Mit?

- Ezt. Ne féljen nevetni. És ne féljen attól, hogy mások meglátják, hogy nevet. Mintha bűntudata lenne. Nagyon szomorú. Tudom, ön is az, de maga esélyt sem ad a változásnak. Nem gondol, csak magára. Tessék, itt a kávéja. Édes, mint az egyetlen vidám verse, amit ki tudja kinek írt.

- Köszönöm. – belekortyolt. – De ez nem kávé. Ebben nincs koffein. Már a szagán érezni.

- Nem adhatok koffeineset. Nem akarok. Megígértem a Gondnoknak, hogy kap egy kávét, de csak ezt adhatom.

- Miért nem tud itt senki értelmesen beszélni…Csak nem fél, hogy felébredek?

- De, pont ettől félek.

- Csak vicceltem.

- Ez nem vicc… Nézze, megszokhatta volna, hogy itt van pár különös dolog. Ez egy törvényszerűség az álmokban, amit tudós emberek biztosan a pszichológiával magyaráznának, de így szebb. Az álmokban minden erősebb. A kávé is.

- Szóval, ha most innék egyet, felébrednék?

- Több mint valószínű, igen.

- Akkor önök sosem isznak itt kávét? Mármint, rendeset.

- Dehogynem… Mi már ébren vagyunk. – az ajka mosolygott csak, a szeme nem. – A Gondnok szerint az, hogy itt van, nem helyes. Ne értse félre, nincs itt olyan, aki magát jobban szeretné, mint ő. Hisz részben ezért van a Leltár is, meg persze miattunk.

- Elárulja, mi ez az egész?

- Nem mondhatom el…nem mondhatok el mindent. De az ilyen időkben, az ilyen viharos időkben, mint ez is…a Gondnok szereti együtt látni a dolgokat. Hisz tudja milyen, mindent szeret leírni. Tudom, erősnek látszik, de rettentően fél.

- Mitől?

- Fél, hogy elveszít magából valamit. Úgy gondolja, ha feljegyez mindent…rólunk…a történeteinket, a maga történeteit, azzal létrehoz valamit, amibe lehet kapaszkodni. Neki kell vigyáznia magára, mert ön nem teszi. Ön még annyit sem képes tenni magáért, hogy néha mosolyogjon. A Gondnok mindig azt mondja, a maga fajtájának van egy sajátossága: szeret eltévedni. És az ilyen a legnehezebb, mert az ember sohasem téved el kétszer ugyanarra a helyre. Önt nehéz megtalálni. Tudja, hogy értem. Azok az emberek, és a többiek a Gondnok ajtaja előtt, biztosan ismerősök voltak, ha nem is mind.

- Ön is ismerős.

- Persze, hiszen engem már olyan vágyak ihlettek, amik miatt most ide került. Legalábbis a Gondnok ezt mondja.

- Több ilyen leltár is volt már, igaz? Pontosan mennyi?

- Erre már igazán tudhatná a választ.

- Igaza van…de ez utóbbi valamiért más. Mitől?

- Ön nem is olyan okos, mint ahogyan azt itt hiszik. – egy pimasz mosoly kísérte e szavakat, de nem tartott sokáig. – Ha az lenne, azt is látná, mennyire fáj nekem, hogy ezeket kérdezi. Boldog vagyok, hogy itt van, de elszomorít, amiért itt van. És ha most elmegy… Felesleges is megpróbálnom elmagyarázni, hogyan múlik itt az idő.

Lassan sétált az asztalok felé, csendben, lépte óvatos volt, nem úgy, mint szavai. Végigsimította ujjait a hófehér terítőkön, a székeken, mindenre rácsodálkozott, akár egy gyermek. Hősünk, ha tudott volna, akkor sem mondott volna egy szót sem.

- Most üres keretek lógnak a falakon, igaz. Bármit beléjük képzelhetek. De előtte a festmények olyan nőket és férfiakat ábrázoltak, akik soha sem mosolyogtak, soha nem néztek egymás szemébe. Nincs ennél szomorúbb. És tudom, ha hazatér, tovább festi ezeket a képeket. Mert önnek a titkok kellettek mindig, nem igaz? Szétkürtölni a világnak, hogy magának titkai vannak, aztán hallgatni, hallgatni addig, amíg végül a szilánkok törése vet véget a csendnek, és azt sem bánja, ha az ön szívének szilánkjai. Pedig ha itt maradna, idővel ez a hely is a valóság része lenne, de nekem az sem baj, ha örökre így marad, mint most. Számomra sosem volt még szebb a Gorkij utcai fogadó, a betört ablakaival, kóbor macskáival, szakadt függönyeivel és üres képkereteivel. Én még sohasem éltem máshol, mint ez a hely. Én még sohasem éltem. S csak találgathatok, hogyan zárja majd a történetem, vagy elkezdődött-e egyáltalán. Odafönn minden szobában lakik valaki, arra várva, hogy megénekelje neki a boldog életet, a legtöbbjük ajtajára még kilincset sem rakott. Csakhogy ön még saját magától is sajnálja a nevetést. A sebeit kapargatja, aztán siránkozik, hogy sohasem gyógyulnak. Nézzen rám, vagy ne. Csak ne nézzen át rajtam. A világ összes nevét nekem adta, mert gyáva volt azt kiválasztani, amitől a legjobban félt. És engem már az is boldoggá tenne, ha egyszer azon szólítana. Talán attól rettegek, hogy ön már mindent tud rólam, mert a maga sorsát írja majd meg az enyémben is. Úgy könnyebb elfogadnia, ha mások könnyében tükröződve látja. Ezt élvezi.

A lépcső korlátja mellett állt, háttal hősünknek, aki továbbra is a bárpultnál ült, és Dita szavaiba kapaszkodott. Csak még nagyobb lett a teremben az üresség. A zene hangját is elnyomta. Lassan sétált oda Dita mögé, közben jól megfontolva gondolatait, amiket úgy sem lesz mersze szavakba önteni. Megérintette a nő derekát, gyengéden. Dita megfordult, és arcán már nyoma sem látszott annak, amiért kénytelen volt háttal állni. Őszintén mosolygott.

- Dita, ha tehetek önért bármit…

- Tud táncolni?

- Megtaníthat.

Lassan tették meg lépteiket lefelé, ahol egy kisebb terem várta őket, szemben a recepcióval. Balra nyílt a bálterem, ahol már javában zajlott a mulatság, rengeteg álarcba rejtett nő és férfi töltötte be a teret. Mintha egy egészen más helyen lettek volna. Mintha éveket jöttek volna azon a lépcsőn. Mindketten feloldódtak kicsit. Boltív vezetett át a terembe, mely alatt egy magas kék öltönyös úriember állt, szinte vigyázban. Szívélyes mosollyal üdvözölte őket:

- Hölgyem, Uram.

- Jó estét! – viszonozta a mosolyt Dita is, s már indultak is volna, mikor a férfi megállította őket.

- Elnézést, láthatnám a jegyüket? – szólt erőltetett udvariassággal.

Hősünket különös kábulat fogta el.

- Az én jegyem itt van, az úr pedig velem érkezett. Különben is, hát nem látja, ki ő? – Dita kezdett kicsit ideges lenni.

- Sajnálom hölgyem, de jegy nélkül nem engedhetem be. Még álarca sincs.

- Ó, ha tudná, mennyi van neki. – mosolyodott el Dita és hősünkre tekintett. – Jöjjön csak.

De ő nem mozdult. Nem is tudott volna már, annyira szédült. A szavakat is nehezen formálta, de a búcsúra még maradt idő. Bárcsak ne maradt volna, olyan fájdalmas volt.

- Menjen csak, Dita. Ez nem az én bálom. Ma este másé a maga tánca.

- Hogy érti ezt?

- Ígérem, hogy odabenn megtalálja, amit mindig is keresett. Ma már lerántott egy álarcot. Ne féljen újra megtenni. Viszlát.

Amikor újra kinyitottam a szemem, már a Nyíregyháza - Vásárosnamény 36015-ös számú piros Bzmot kabinjában ültem, a szimpatikus tekintetű kalauz menetjegyemet noszogatta ki belőlem, s lassan rájöttem, szerelmi bánatomra újra törékeny álmaimban kerestem vigaszt.

#rebaktomi #novel

[lehetnek-en-az-egyetlen]

Ne higgy a férfinak,ha rád nevet. Még akkor sem,ha térden állva mondja,hogy szeret. Mert a férfiszív olyan,mint a vendégfogadó,melyben mindig van egy üres szoba kiadó.

[merttisztaszivembolszeretlek]

" Ameddig férfiszív, még meghódolt előtte, Élvezte azt, ami a női báj előnye. Mióta látja, hogy szeme már nem ragyog, El hagyta azt, ami előbb őt hagyta ott.."

-Moliére

[klubtrocadero]

Az érkezőket nem más, mint az ábrándos tekintetű ruhatárosnő fogadta a gőzfürdő bejáratában, aki fonnyadó növényekkel telerakott üvegkalitkájában épp egy kávéfőzőt próbált működésre bírni. Az asszonyka törtfehér munkaköpenye kifogástalanul vasalt állapotban simult testére, aminek domborulatait a zsebekbe tömött vaskos kulcscsomók és női piperék sokszorozták meg. Ruhája felett egy madzagra lógatott, pisztráng alakú vízhőmérőt hordott a nyakában, mezítelen lábán pedig fröccsöntött gumiszandált viselt, amivel ütemesen topogott a zsebrádióból kiszűrődő tánczenére. Amint meglátta a frissen érkezett delegációt, durcásan felhagyott a rezsó gombjainak tekergetésével, majd fejét a kalitka társalgórésén kidugva unottan megszólalt: Sajnálattal tudatjuk a kedves vendégekkel, hogy máma már nem lehet fürdőzni, mert reggel kigyulladt a kazánház... meg amúgy is tessenek kivinni azt a vicsorgó kutyát! Összenyálazza nekem a padlót, amit most mostam fel!

Szociális Bagoly szakavatott meggyőzőként akarta magához ragadni a szót, de Tukán hamarabb bedobta magát. Haját kezével egy szempillantás alatt felturbózta, majd bájgúnárságát maximalizálva odalépett az üvegkalitkához, és a társalgórésen keresztül a ruhatáros fülébe súgta - Mein Schatz, itt mostan sehr forró a helyzet... Alighogy ezt kimondta, már bent is volt a fülkében, ahol mélyen az asszonyka szemébe nézett, teltkarcsú derekát férfiasan átkulcsolta napbarnított karjaival, majd búgó hangon bejelentette – Diese nacht végre lángolni fog a szenvedély...

A ruhatárosnőhöz - aki az uszoda legkívánatosabb alkalmazottjaként évtizedek óta napi rendszerességgel fürdőzött az olcsó bókok tengerében – szinte lehetetlen volt mezei bájolgással közelférkőzni. Erről tanúskodik az a sok száz meghasadt férfiszív, melynek tulajdonosai az intézmény azon fűtői, gépészei, úszóoktatói és karbantartói voltak, akik a nőnapi szegfűcsokrok, pajzán locsolóversek és ajándékkosarak ellenére sem tudtak „Miss Termálfürdőt” levenni a lábáról. De Tukán Hernandez romantische belépőjétől a takaros asszonyka hosszú évek után először most olyan bizsergést érzett deréktájékon, amitől kis híján elalélt az előtér piros linóleumpadlóján. Mikor remegő lábakkal és fátyolos tekintettel magához tért a bájgúnár kisportolt mellkasán, érezte, hogy végre eljött a nap, mikor a fülledtség tényleg a tetőfokára hághat. Gyorsan elő is kotorta Szeszély márkájú dezodorját a zsebéből, finoman bepermetezte magát vele a kérdéses pontokon, majd szerelmetes hangon Herr Tukán fülébe súgta: Coca-Cola Jet Blue Inspire Humanité! És Csók!

Néhány perc vad smárolást követően a pár közösen előbújt a telelehelt üvegkalitkából, és kéz a kézben andalogva elindult a gőzfürdő belsejébe. Mivel Jupiter Hombárt a nyílt érzelmesség a megszokottnál is idegesebbé tette (ráadásul hörcsögésével tényleg csúnyán összenyálazta a frissen mosott padlót), a társaság Robika közbenjárásával inkább az előtérben marasztalta a venyige állatkát. Vagyis a gyermek a Szociálistól ellesett technikát alkalmazva cukkerkával dobálta tele a megüresedett szerelmi fülkét, a rádión megkereste a legszeletelősebb zenét játszó ZUPASET csatornát, majd lábával ügyesen beterelgette az agresszort a kalitkába és rázárta az ajtót. Ezután hóna alá csapta a tukimadarat, és a barna lambériával körbeölelt folyosókon Tukánt és ruhatárosnőjét követve elindult megidézni a fülledtség istenét, Pupu Jawambo-t.

A csapat útja elsőként a delfines plakátokkal teleragasztott öltözőbe vezetett, ahol a házirendnek megfelelően a fürdővendégeknek uszodatéri szerelésre váltottak. De mivel Szociális és a kis Roberto induláskor erre a látogatásra tudatosan nem készült fel, outfit szinten az intézmény szelekciójából kellett válogatniuk - ami természetesen nem volt más, mint az az elárvult úszógatya és zuhanyzósapka kollekció, amit a dolgozók évtizedek alatt gyűjtöttek össze a öltözőkabinokban hagyott portékákból. Mialatt a madárka és a burgonykagyermek a feslett bugyogókat próbálgatta, Herr Tukán speciális úszómájszteri öltözetére váltott – dzsogger mellénye alá vízlepergető atlétát vett, nyakába ezüst sípot akasztott, barnított altestét pedig egy hófehér, TENNIS márkájú, nejlon úszóshorttal takarta el. Összeállításának legkiemelkedőbb darabja azonban mégsem ez, hanem az a kecsua pánsíp volt, amin szakadatlanul próbálta elfújni kedvenc akciófilmjének, a Tengerparti Pusztítónak a betétdalát. Ez a dallam egyébként Szociális Bagolyban is erős nosztalgiahullámot indított el, hiszen a madár több évig volt a film főszereplőjének, Stuki Kobaltnak az erkölcsi támasza.

A pánsípos bemelegítő alatt a ruhatáros asszonyka sem tétlenkedett: szorgosan elkezdte begyújtani mindazokat a masinákat, amik hőmérsékletemelkedést produkálhatnak a megkopott gőzfürdőben. Először az épületben fellelhető tűzhelyeket, hajszárítókat és vízforralókat izzította be, majd egy gyors kört téve az alagsori kapcsolószekrények világában tudatosan is a gatyarohasztó fülledtség irányába manőverezte a teljes gépparkot. Az uszoda egyes szintjeit behálózó csőrendszeren keresztül áramlani kezdett a perzselő meleg, a gőzkabinok sisteregve zakatoltak, a medencék vize pedig szép lassan emelkedett a forráspont felé. Amint a takaros asszonyka a nyakában lógó halacskán kielégítőnek találta a hőmérsékleti változást, azonnal visszatér bázisára, ahol a két látogató már akcióra készen várta őt – Robika hónaljközépig felhúzott, neonzöld bermuda gatyába és tépőzáras CICÓ papucsba bújtatta puhadvány testét, míg Bagoly mentora egy reklámszatyrot tekert magára, fejére pedig átlátszó zuhanysapkát gumírozott. A kezdő fürdőzők kicsit úgy mutattak egymás mellett a kabinból kilépve, mint 2 szétolvadt tutti-frutti, de Tukán így is késznek érezte őket a szertartásra. – Das ist sehr gut! Jetz készüljenek a hangulatra, meine fürdős Freunde! Érzem, hogy Pupu Jawambo lassan már kommen...

A négyes összeölelkezve elhagyta a delfines öltözőt, és a recés műanyagpadlón lépdelve elindult a trópusi típusú találkozás helyszínére. Talán a felfokozott lelkiállapotnak, talán a 64 fokos melegnek köszönhetően Robikáról patakokban kezdett csorogni a veríték a medencékhez menet, ami szép nagy cseppekben Szociális Bagoly nejlonborítására csöpögött. Ettől a kis burgonykagyermek olyannyira zavarba jött, hogy vöröslő fülekkel akart visszafordulni, és inkább egy hipószagú kabinban végiggubbasztani az isteni találkozást. Viszont a tukimadár újra helyzetmentő szockózási példabeszéddel állt elő: Robika, a szockozás alapvető szabálya, hogy sose legyen bűntudatod attól, ha a tocskosodás miatt vizenyős kis májgombóccá változol! Egy igazi férfi – legyen szó akár acélmunkásról, crossmotorosról vagy színpadi brékművészről – szinte mindig izzad. Szóval csöpörögj csak komfortosan, Fiacskám, ettől leszel autentikus a nők szemében! Robika, aki pubertáskori mélyrepülését eddig kénytelen volt másodpilóta nélkül végezni, végre kezdte úgy érezni, hogy valaki megérti és támogatja őt ebben a tarhonyenkó életben. Egy apró könnycseppet elmorzsolva, zizegő nejlonhangok kíséretében magához ölelte a bezacskózott tukimadarat, majd elszántan nyitott be a duplafalú alumíniumajtón a medencetérbe.

A gőzfürdő legtágasabb szeparéja már első ránézésre tökéletes helyszínnek tűnt az isteni szeánszhoz: dohos falain óriásbetűkkel a CSENDET KÉRÜNK! felirat volt olvasható, trutymákkal borított csempéi életveszélyesen csúsztak, a gyanúsan zöldes vízfelszínt pedig baljóslatúan világította meg a rozsdás ablakok tejüvegén beszűrődő napfény. Mégis volt valami megfoghatatlanul forró a helységben. Valami szertartásosan ünnepélyes, ami azonnal magával ragadta az érkezőket. Tukán Hernandez csípőből újabb smárolásban kezdett asszonykájával, majd felhevült állapotukat egy ének – pánsíp revübe fordították át. Ebben egymást támogatva táncolták körbe sáskában a medencét, miközben a fülledtség istenének nevét és tételmondatait ismételgették pikulaszó kíséretében. Mialatt a szerelmesek performanszukkal fűtötték a hangulatot, Szociális és Robika egy isteni sugallattól vezérelve megépítette Pupu Jawambo oltárát – ennek központi elemét az elsősegélyszobából előkotort, ósdi konga adta, amit onnan kihurcolva a műbőr masszázságy és mentőöv között állítottak fel ízléses törölközőágyon. Ezzel minden készen állt a fülledtség istenének hivatalos fogadására: a falak izzadtak a forróságtól, a medence vize lassan párologni kezdett, Herr Tukánék egzotik táncot lejtettek Robika támogatásával, Szociális pedig kongára mért csőrsújtásával hivatalosan is megnyitotta a szertartást. Hirtelen mennydörgést túlharsogó dörmögés lett úrrá az egész épületen, amitől a csempék megrepedtek, a vakolat pedig hullani kezdett a plafonról. A remegő padlón állva a négy istenidéző bizseregve konstatálta, hogy maga Pupu Jawambo érkezik közéjük a gőzfürdő rejtekéből.

Egyszer csak a túlnyomástól kivágódott a gőzkabin ajtaja, és az előtörő füstfelhőben teljes valójában is megjelent a fülledtség istene – mélynövésű testét lenge tógája felett megannyi csörgő ékszer és egy minőségi irhakabát borította, amit belépőjével összhangban azonnal le is vetett magáról. Csillogó zsokéháréján és divatos napszemüvegén a legforróbb partik hangulata tükröződött vissza, tangapapucsos léptei – amikkel automatice a kongákhoz fáradt – pedig bársonyos lábdob szőnyeggel borították be a visszhangzó helységet. Az oltárnál tekintetét az ég felé fordította, kezeit kitárta hívei irányába, majd olyan bódító raggába kezdett a trópikus zenei alapra, ami a hallgatóság legvadabb álmait is túlszárnyalta. Robika azon kapta magát, hogy negyedmagával az izzadtságtól tocsogó padlón pumpálkodik tépőzáras papucsában és teli torokból üvölti a Coca Cola Jet Blue, Inspire Humanité-t az istenséggel.. De nem ő volt az egyetlen, aki átszellemült a szertartás hevében – Szociális például annyira felforrt a hangulattól, hogy tekergőző szemgolyói kis híján lézernyalábokat bocsájtottak ki magukból, mialatt szárnyaival huhogva csapkopott az ütőhangszerek körül. Mellette Herr Tukán és ruhatáros mátkája az érzelmek langyos óceánjában merülve tűntek el és fél a folyamatosan sűrűsödő gőzfelhőben. Robika nem érzett se kimerültséget, se szomjúságot, se szégyent az esetleges tocskosodás miatt - egyszerűen csak szétáradt a testében az a tűzforró acapulco életérzés, amire mindig is vágyott. Amit már milliószor elképzelt a csuklósbuszon zötykölődve délutánonként, de még sosem tapasztalt meg. Most átlátta az összefüggéseket. Értette a party természetét. Izzadó varangykirály volt egy mocsári lapulevélen, ami együtt lélegzik az életet adó esőerdővel. Egy lépéssel közelebb került a Klub Trocadero-hoz.

Nem tudni pontosan, meddig tartott a kis burgonyenkónál ez a földöntúli eufória, mert a látótérrel együtt lassan a gondolatai is ködbe vésztek – mindössze annyit vett észre egy bizonyos idő elteltével, hogy a hideg és nyirkos uszodakövön fekszik dideregve, és épp a mellette elterülő Szociálissal próbálja betakargatni magát. Ekkorra már teljesen felszállt a köd a dohos medencetérből, és a betörő hajnal sugarai zsizsegő táncukkal borították be a zöld csempéket. Robika álmosan szedte össze puhánykós testrészeit a padlóról, majd vizenyős szemekkel körbenézett a szertartás helyszínén – a legszembetűnőbb az volt, hogy Pupu Jawambo oltára ekkorra már elhagyatottan állt a fényáradatban. Az istenség nagy valószínűséggel visszahúzóckodott a gőzfürdő fűtőrendszerébe, és csak átnedvesedett fürdőbugyogóját hagyta maga mögött a kongákra hajítva. Herr Tukán viszont a korai időpont ellenére igencsak energikusan tűnt – magas térdemeléssel kocogta körbe a párolgástól csaknem teljesen kiürült medencét, amit mátkája épp egy zöld slaggal próbált újratölteni dekadens stílusban. Amint Tukán meglátta, hogy Robika magához tért, odasprintelt hozzá és bronzos felsőtestével átölelve üdvözölte (ekkor érződött rajta, hogy testét Bobby márkájú, férfias illatú tusfürdővel pucerálta le a heves pártit követően) – Guten Morgen, kedves kis Fruende. Milyen volt a schlafen? Fájent frühstück köllene magiknak, mer látom, kissé elpilledtek. Roberto tényleg híján volt az enerdzsinek, köszönhetően annak is, hogy igencsak régen vitt be normális tápanyagot puhernyák testébe. Habár egy-egy kockacukrot ő is elropogtatott a Hombáros látogatás alatt, de az elemózsiának szánt zukkerka túlnyomó részét mégis az agresszor zabálta fel nagy idegességében. Pedig nem is olyan régen a gyermek még napi rendszeresen falt be 9-17 melegszendvicskót a huhogás menetrendszerű megállóiban. Ezért a tukimadarat is mozgósítva a medence mellől lassan visszacsoszogtak az öltözőbe, hogy ott a személyzeti hőtőszekrényben próbáljanak meg valami ehetőt keríteni. A megrozsdásodott, kerregő hűtőszekrényt kinyitva azonban mindössze két dologra leltek – egy piros színű, antennás kistévére, valamint egy különös kinézetű kecsupos flakonra. Éhségtől kopogó szemeikkel első ránézésre kicsit nehezen tudták felfogni a szürreális kínálatot, de Szociális vendéglátós múltját kamatoztatva gyorsan a tettek mezejére lépett. A televíziót kis barátja segédletével kikapta a fridzsből, majd aktív áramforrást keresve azonnal beüzemelte. A kecsupka címkéjét viszont elég hosszasan vizslatta – az összetevőket próbálta megnézni, sajnos sikertelenül, hiszen a cirill betűkkel írott BABUSHKA KETCHUP megnevezésen, és a városi kábeltévé programján (ahol egész nap kizárólag a кухня nevezetű főzőműsor epizódjait adták) kívül semmi mást nem látott rajta.

Mivel túl sok opciót nem hagyott nekik a fennálló helyzet, hőseink a legkézenfekvőbb megoldást választották: egy-egy bögrényi kecsupit kitöltöttek maguknak, majd kezükben tartva ledőltek egy lepedőkből rakott szennyeshalomra, hogy belenézzenek a kábeltévé műsorába. Az üzembehelyezés után Szociális Bagoly addig-addig tekergette csőrével az antennákat a készülék tetején, míg nagy nehezen bejött az adás: a kisképernyőn egy menzás konyhásnő szettjébe öltözött, szúrós tekintetű amazon kotyvasztott épp valamilyen gyanús főzeléket alacsony hatásfokú villanyrezsójával egy kockás műanyagabroszon. A nő szájából szovjet típusú cigaretta lógott ki, tetovált kezeivel pedig dühösen szórta szét maga körül a meghámozott és felszeletelt hozzávalókat, miközben a nézőket szuggesztív szövegelésével kötötte le. Tette mindezt egy igencsak szegényes konyhai díszletfal előtt, ahol az eszközök és felszerelések úgy festettek, mintha egy jól sikerült lomtalanításon szedték volna össze őket a legnagyobb szorgalommal. Volt ott a korábbiakban említett villanyrezsó mellett egy csinos kis mikró (aminek pontos típusát a bagoly természetesen fejből tudta), alumínium kanalak, cirádás tányérkák és edényfedők a falra erősítve, illetve megannyi kecsöp, aminek márkája pont megegyezett azzal, amit Robika és Szociális előszeretettel kortyolgattak a tévéműsor alatt. Sőt, a tukimadár addig gúvasztotta szemgolyóit a képernyőre, míg fel nem fedezte, hogy a flakonon szereplő reklámarc, azaz Babushka és a főzőműsor háziasszonya egy és ugyanaz. Akármennyire is gusztustalannak tűnt első ránézésre a kotyvalék, a két néző egyre inkább megkívánta a készülő fogást (ami leginkább egy fasnyírozottas krumplimasszára emlékeztetett). Ráadásul a morcos amazonnak sikerült olyannyira felkorbácsolnia a kedélyeket munkamódszerével, hogy tálaláskor már a tányérnyi melegétel puszta látványa is kiütötte a biztosítékot Szociális Bagolynál – Robika, én évekig voltam a legnevesebb langusztabár programszervezője, de nincs az a Puerto Rico-i sztárséf, akinek jobban lázba hozna a szaftos kreációja, mint ennek a rebellis némbernek a főztje. Azonban a hátborzongató finálé még csak most következett – Babushka főzelékét magára hagyva eltűnt a díszlet ciklámen szalagfüggönye mögött, majd pár másodperc elteltével egy vadító body-ban, és saját márkás kecsuppal a kézben tért vissza. Ennek kupakját csábosan felpattintotta, majd kegyelmet nem ismerve kezdte el telenyomni a flakon teljes tartalmával a menzás fogást. Ekkor a stúdiólámpák tűzvörösen izzani és kéken pulzálni kezdtek a főszereplő testén, aki erkölcsi gátlásait levetkőzve mászott fel a konyhaasztalra, és borította be önmagát saját márkás mártásával – így született meg a rebellis konyhásnőből műsorról-műsorra Babushka Ketchup, vagyis a kőkemény food pornó legtündöklőbb csillaga.

Robika remegő kézzel kapcsolta ki az antennás kistévét, majd lassan odafordult a sokktól pislogó tukimadarához, és motyogva ennyit mondott neki: jól jönne most egy kis minőségi nutríció...

#babushkaketchup