#bár lehet már nem az exem

[drakvuf]

Másnapos prémium szelfi

Lehet találgatni kiírt részegen az exének tegnap…

#gpoy #prémium kontent #csak a követőimnek #pécs #bár lehet már nem az exem

[starmythelonesurvivor]

A legális prostitúció nem szégyen

2 hónapja hazaköltöztem. Egyedül élek nagyapám régi házában a tóparton. A faszimtól szilveszter után hónapokig rettegtem, rohangáltam az egyetemre, meg a családomhoz. Tavasz közepére a diploma munkámra meg az államvizsgára hivatkozva szedtem a cók mókom, és eljöttem. Mindennap többször megfordult a fejemben, hogy minek élek, tényleg annyi lenne az élet, hogy elviselem, valahogy végig bukdácsolni, és legalább ott van veled a tudat, hogy szebben éltél, mint az emberek a soron, vagy mondjuk Afrikában. Szép ruha, szép autó, programok…hát nem mesés?! Ne merj panaszkodni. Meg akartam halni. Igazából legmélyen még most is vannak hasonló gondolataim, de aztán megszólal a hang, hogy pont most nem adhatom fel. Sose volt még úgy, hogy ne lett volna valahogy…az anyám 3 év után bemutatott a barátjának, már nem rettegett, hogy szégyent hozok rá a társaságban. Soha életemben nem voltam még ilyen elegáns, a faszim számlájára rendelem a ruháimat, plusz sajátokat is készítek. Ott ültem a vasárnapi ebédeken a medencés ház ebédlőjében. Család. Valami. A teraszon beszélgetve azt éreztem, haza tudok jönni, minden rendben lesz. Az exem segített kocsit nézni, többször nekifutottunk. Lemerítettem a négy bankkártyám, vettem egy böhöm nagy batár kombit. Az volt első autó a 500-800-as árkategóriában, amivel jó érzésem volt. Ez az. Van a nevemen egy opel vectra c kombi. Az autó volt az egyetlen luxus, amiről nem tudtam lemondani, egyszerűen a vidéki Magyarországon máshogy nem lehet…olyan mint egy hajó. Volt az a filozófiám, hogy kis autóba nem ülünk, mert bármi történik, krakk. Az apám nevelte még belém anno, erre a mondatára emlékszem. A válás előtt hozott egy pici tetőablakos corsát, az addigi nagy autók helyett anyámnak. Lehet reménykedett a legjobbakban, megeshet csak utólag magyarázom bele…levizsgáztam mindenből, sose volt még ilyen jó átlagom, leadtam a szakdogám. Megvagyok, mindjárt lesz hivatalosan is diplomám, és rájöttem, hogy vissza fogok hozzá menni. Nem bírom anyám folytonos sipákolását, meg bár meg se születtem volna elszólásait, nem bírom a nagynénémet, ahogy mondja, hogy értéktelen vagyok, és örüljek, hogy kellek valakinek, nem bírom a létbizonytalanságot…azt, hogy úgy elszálltak az árak, hogy egy bevásárlás alatt olvad el az egész keresetem, és nem vettem semmit “magamnak”. Hogy küszködjek. Hogyha nem akarom anyámat hallgatni, egy téliesítetlen házban fürödjek egy műanyagkádban, gázon forralt vízzel…a barátja is szakított vele, azt hittem meg tudom csinálni, de így nem. Pár hete el szerettem volna neki mondani, hogy ennyi. Csak kéthetente egy napra találkozgattam vele, és közben kaptam anyám sms-eit, hogy ne csináljak hülyeséget. Végül is igaza van, a legális prostitúció nem szégyen, más az only-fanson van, én meg párkapcsolatot tartok fenn. Hiába dolgozom, nem tudom magam eltartatni, a jómódú szüleim azt kívánják bár ne lennék, és tovább szeretnék tanulni, nem azért szenvedtem annyit, hogy most kiessek az egyetemről, két év még a mesteri. Kivártam a vizsgák végét, hogy kitisztuljon a felem, és döntöttem. Értéktelennek érzem magam. A Miss World Hungary mikor kicsik voltunk, azt mondta, én a legjobb indulattal is csak 10/6 vagyok, de ha nem lennénk jóban, nem szépítene, 10/5. Ezt az elszólását úgy kell elképzelni, hogy egy vasrúdon tekergett, és közben másoknak mind osztogatta a 10/“kismillió”, vagy a 10/1800 osztályzatokat. Csak engem talált satnyának. Direkt hallgattam miket nyilatkozott, elvileg értelmiségi nőként sem tudott a legklisésebb mondatokon kívül mást visszaböfögni. A példaképe Kulcsár Edina! Meg természetesen az anyja, aki már a szülői munkaközösség bálján is az asztalon táncolt. Elítélem, meg irigy is vagyok. Egy megkeseredett kurva lettem. Hétfőn visszamegyek hozzá, ha nem nem is vagyok egy általános szépség, de mióta nem látott a MW, kegyetlen vékony lettem, karakteres arcal. .Valahogy megpróbálom lenyelni a békát, hogy csupán bio díszlet vagyok a faszimnak. A kabrióban, meg majd az ajándék merciben kétségtelen jól fogok mutatni. Lehet a szám nagy, és kurvának is csődöt mondok, egy hónap múlva újra itthon leszek.

[csacskamacskamocska]

Picit uncsi már

ez a hidegrázás meg az üvegbúra a fejemen. Ágyban kéne maradnom, csak annyira vártam már a vasárnapot, a teljes szabadnapot, végre haladhatnék egy nagyobbat a dolgaimmal, így aztán úgy se tudnék nyugton feküdni. Megugye, nekem nem érdemes betegnek lennem, mivel nekem kell teát főznöm magamnak, foglalkozni a kutyákkal, hogy ne nyivákoljanak a szobaajtóban, miközben nem jöhetnek be, mert akkor felmásznak az ágyra amikor elalszom. Ami persze jó, amikor csinálják, de amikor felébredek akkor nem jó, mert minden csupa szőr. Bírom én a kupit meg a kényszerű gondozatlanságot, de a szőrös ágyneműt azt nem. Szóval kutya az ágyra nem jöhet. Majd én leülök hozzájuk! :D A kicsi persze bevackolódik az ölembe amikor a gépnél ülök, a nagyobbik meg a székem alatt alszik. Miután elváltam, egyszer kellett beszélnem az exem új barátnőjével (aki amúgy egy nehezen viselhető borderline teremtés) és le lettem baszva valamiért, már nem emlékszem, csak arra, hogy mondtam neki, hogy nyugodjon már meg, nekem tényleg nem kell az ő faszija. Szóval minden amit belelát dolgokba, az marhaság. Jó, azért nem volt ez ennyire tiszta ez a dolog, mert bár tényleg nem kellett nekem az ő pasija, de a korábbi szoros kapcsolatból adódó dolgok nehezen olvadtak le rólunk, mert amúgy nekünk nem volt bajunk egymással meg van két közös gyerekünk, akik miatt muszáj volt fenntartani a kapcsolatot. Na mindegy, igyekeztem figyelembe venni az érzékenységét, mert azért a lelkem mélyén értettem, hogy 10 év előnyöm van vele szemben, ami nekem mindegy, az neki esetleg nem. Tegnap késő este kellett egy adat az exemtől egy hivatalos ügy miatt (megígértem az ügyvédnek, hogy még éjjel átküldöm) és ott tipródtam, hogy telefonáljak, nyolc után? A csaj fel fog robbanni. Aztán arra jutottam, hogy faszomat bele, hát mi közöm nekem az ő pszichózisához? Felhívtam az exem. Adatot elintéztük 5 perc alatt, beszélgettünk még negyvenet, felbaszódtam, ahogy szoktam, mindig tudatosul bennem újra és újra, hogy miért váltam el. Hogy lehet, egy amúgy rendes ember ekkora balfasz?

Az uborkásüveg rászorult a fejemre, most olyan érzésem van. :( Töltök bele még egy kávét.

#nem szándékos gonoszság #11-27

[epigon-apokrif]

Nincs kinek megírnom, úgyhogy megírom neked.

Valami a felszínre tört ma este.

Hiányzik minden exem.

Talán a vodka redbull, talán a baráti beszélgetés, talán az epres Glo füstje. Elindított valami nosztalgia hullámot bennem.

Most először évek óta éreztem, hogy K.L. közelsége hiányzik nekem. A lelke. A lénye. A személyisége.

Lepergett velem rövid életünk pár közös pillanata. Éreztem a haja puhaságát a vállamon. A finom lehelletét az arcomon. A puha bőrét a bőrömön. Az apró tenyerét a tenyeremben.

Egy pillanatra nem létezett senki más, csak Ő.

Láttam a jéghideg, kék tekintetét. Éreztem a karcsú derekát ahogy összebújva lassúztunk a táncparketten, pedig nem is vele jártam. Láttam, ahogy átkísértem a villamos síneken, pedig egy másik lányt, a barátnőmet kellett volna.

És csak előjönnek az érzések és a gondolatok újra és újra.

Május van, pont ezekben a hetekben jöttünk össze hét évvel ezelőtt.

De minden egyetlen folttá olvadt.

Csak arra tudok gondolni, hogy legszívesebben felolvadnék vele egymás lelkében, mint valami pezsgőtabletta.

Már majdnem álomba ringattam magam mikor felkeltett a huzat és pár teherautó zaja.

Mire felkeltem és bezártam az ablakot, már nem tudtam aludni.

Muszáj volt megnéznem mi újság vele. Érdekes, mintha megfagyott volna az idő 2020-ban. Vagy, mint ahogy visszatérő rémálmomban szokott lenni: mintha már évekkel ezelőtt meghaltam volna.

Néha úgy érzem, mintha egy átmulatott éjszaka után a saját hányásomba fulladtam volna bele. Aztán mivel sem túl jó, sem túl rossz ember nem voltam, a tisztítótűzbe kerültem. Halandó elmém számára pedig ez úgy valósul meg, mintha mi sem történt volna: megy tovább a világ. Csak immár nélkülem.

Mintha a hétvégi családi látogatásoknál csak egy hazajáró lélek volnék. Valaki, akire csak a szüleim, nagyszüleim emlékeznek. Mintha csak akkor "találkoznék" valakivel, mikor néha nap eszébe jutok. Olyankor mindketten átéljük a találkozás örömét, mintha valóban megtörtént volna. De csak én hiszem azt, hogy tényleg megtörténik.

Mintha a Messenger beszélgetések csak gondolatok lennének más emberek fejében, amikor néha eszükbe jutok. S az igazi beszélgetések is, évek óta ugyanott köröznek, nem mondunk senkivel egymásnak semmi újat.

És a Facebook is, mintha egy halott platform volna. Hónapok, évek óta nincsenek senkiről új fotók. Nincsenek új bejegyzések. Nincsenek új információk. Minden elmúlt csendben.

Én is.

Aztán fura kíváncsiság vett erőtt rajtam. Nézzük meg minden exemet. M.A.-t nem találom. Tavaly októberben rámírt, de gyáva voltam elolvasni és visszaírni. Azóta kitörölte az üzenetet és letörölte saját magát. Eltűnt.

B.B. évekkel ezelőtt letiltott. Nem találom. Se az ő profilját, se mások profilján őt. Mintha soha nem is létezett volna. Meghalt esetleg? Pedig talán 2015-ben láttam árut feltölteni a Pennyben. Ott dolgozott az anyukája is még 2012-ben.

Aztán K.L. Csendben van tavaly óta. Mikor utoljára rámírt, valami kis mókás megjegyzése volt egy eseménnyel kapcsolatban. Ki tudja, lehet semmi rosszat nem akart. Végül tavaly előtt karácsonykor felköszöntöttem, aztán a születésnapján nem. Végül letöröltem mikor 2021-ben kvázi megőrültem.

V.P.-val 2016-ban beszéltem utoljára. Aranyos befejezés volt, diploma előtt. Vissza akarta adni a könyvemet. Sose került hozzám vissza. A könyv sem meg ő sem. Persze 2019-ben véletlenül találkoztunk. Mikor belépett a terembe és meglátott, csúnyán felhorkantott: "Te?!!" és kiviharzott a teremből. Persze aztán én is kimentem, aztán utánam küldött egy lányt (aki később megvette a gitárom, aztán meg is halt - bár ez másik történet), hogy keressen meg. V.P. bocsánatot kért amiért bunkó volt, aztán köszöntünk napszak szerint és elváltunk egymástól. Soha többé nem találkoztunk.

K.L.-ről még annyit, hogy utoljára 2017-ben láttam, mikor felmondott. Szép elválás volt. Megölelt, sok szerencsét kívántunk egymásnak, aztán hazamentem.

S.ZS. nehéz találat volt. Egy kis körmösszalont üzemeltetett, de az ő profilját sehol se találtam. Persze a beszélgetésünk meg volt végül. Utoljára valami buta sorozatról volt szó. A buszon láttam, mert 2017-ben épp ő is nálunk dolgozott. Talán beszéltünk is, nem emlékszem.

Aztán B.L. Vele csúnyán elbántam, pedig nagyon szeretett. Utoljára nem is válaszoltam, 2015. szeptember 22-én. Pedig talán szerette volna újrakezdeni velem. Vagy csak feldolgozni a szakításunkat. Utoljára a munkahelyen láttam, cigizett, és csak nézett engem. De nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Faképnél hagytam.

S.T.-t is utoljára 2015-ben láttam, miután lefeküdtünk és Angliába költözött tőlem.

Á.R. érdekes volt. Nem volt különösen negatív a válásunk. Még utána kicsit beszélgettünk, bár kissé erőltetetten. Mikor utoljára láttam védettségi kártyát vittem mert véletlenül a régi címére kérte. De nem is, mert a fesztiválon odamentem és köszöntem.

És kb. ennyi. Mindenki, akivel szeretkeztem.

Kicsit megőrültem, így néha elképzelem, hogy találkoznak mind a nyolcan egyszer. Mondjuk a temetésemen. Vajon miről beszélnének? Hogyan írnának le egymásnak engem? Kedvelnék egymást? Vagy egyáltalán nem?

Valahogy a sors iróniájának érzem, hogy míg V.P.-val egy évet, Á.R.-el négyet, K.L.-el meg kb. két hetet töltöttem, mégis mindig K.L.-hez vágyik vissza a lelkem.

Remélem, hogy nem bántok meg egy lányt sem ezzel. Én sem tudom, hogy ez rögeszme, vagy szerelem.

De valahogy nem tudok úgy eltölteni egy napot, hogy ne jutna eszembe. És mind ez az emlékezet most tisztult le nekem. Nem a szex jut róla eszembe, hanem a mosolya, a nevetése, a szerelme, amit irántam érzett. Legalábbis remélem, hogy érzett.

Emlékszem eljátszotta nekem a kedvenc zenémet, pedig tudta, hogy barátnőm van és féltékeny lesz. Meghívott a bálba kísérőnek, és összebújva készítettünk egy képet, pedig nem ő volt hivatalosan a szerelmem. Összesimulva táncoltunk egymás szemébe révedve a táncparketten, pedig, vagy pontosabban, mert, több száz kilométerre volt a "szerelmem".

De végülis, nincs hiányérzetem.

Mostmár nem is vággyal, nem is bánattal, hanem örömmel emlékezek az együtt töltött percekre. Legalább ennyi megadatott nekünk egy este. A tánc volt a legjobb rész, azt hiszem. Óvatosan, szemérmesen, féltve szeretni valakit, anélkül, hogy bárki tudná, anélkül, hogy bárkit megbántanánk. Elveszni a pillanatban, és csak forogni, egy test egy lélek.

Kár, hogy véget ért a zene.

[queenofsorrow69]

Hú hosszadalmas íràs lesz, de muszáj kicsit a saját dobozomon kívül kiabálnom:

Kisebb krízisem van, valami hiányzik és ha teljesen őszinte akarok lenni az egy kapcsolat. Hiába vannak barátaim, hiába vannak hobbijaim ez valahogy hiányzik és néha elviselhetetlenül érzem ennek hiányát. Az utóbbi időben kezd eluralkodni rajtam az érzés, hogy nem érdemlek és nem is kaphatok egy jó kapcsolatot, mert nem vagyok se nem elég jó ember, se nem rendelkezem elegendően vonzó külsővel. Maga vagyok a középszerűség. Én vagyok az a kósza gondolat, amivel eljátszadoznak az emberek, de komolyan soha senki nem gondolja. Fájdalmas felismerés, de nem tartom magam jó embernek. Nagyon szeretnék az lenni, de nem vagyok, bármennyire is igyekszem. Úgyhogy igazából lehet jobb is, ha maximum a saját levemben fővök és nem keserítem másnak az életét ezzel. Szeretnék szerethető lenni, de jött a felismerés, hogy az sem vagyok. Mennek a napjaim és amúgy jól érzem magam, de esténként megfojt ez a hatalmas szomorúság, fájdalom és általános rezignáltság. Nem tudok elaludni sem, mert azon gondolkodom, hogy egyedül fogok maradni (nem párkapcsolati szinten, bár az is aggaszt, mert 0 opciót látok a helyzet változására). Imposztor szindrómám van, mert folyamatosan azt érzem, hogy teljesen ostoba vagyok mindenhez és semmihez sem értek igazán. Borzalmasan nyomasztó érzés, nem kívánom senkinek. Lassan ott tartok, hogy a kondi az ami valamelyest löki előre haszontalan kis létezésemet. Patetikus, de hát most őszinteségi roham van. Beleragadtam érzelmileg egy olyan szituációba amiből nem tudom, hogy kell kimászni és ha teljesen őszinte akarok lenni nem is akarok. Simogatja a töppedt egómat a helyzet, miközben amúgy a racionális énem tudja, hogy MÉLTATLAN ez a helyzet. De szerintem olyan szinten van probléma az önbizalmammal meg azzal, hogy egyáltalán érezzek ilyesfajta érzelmeket, hogy görcsösen kapaszkodom ebbe a helyzetbe. A másik fél nem tudom mit gondol. Egyszerre szeretnék involválódni és távol maradni. Nem tudom mit csináljak, küzdök. Nagyjából mindennel most. Remélem hamarosan kicsit meggyógyul a lelkem, mert most nagyon szomorú vagyok és sokszor a könnyeimet nyelem. Bántja az egómat az is, hogy az exem előbb talált boldog kapcsolatot és akarva-akaratlanul azt vonom le ebből, hogy velem van a baj és visszajutunk oda, hogy nem is érdemlek mást. Nagyon szeretnék jobban lenni kicsit mentálisan, mert jelenleg csak egy váll kellene amin nyugodtan kisírhatom magam. Hétfőn megyek pszichológushoz, amitől félek. Ugyanakkor muszáj elmennem, nem húzhatom ezt tovább és ha már egy picit tud segíteni elégedett leszek. Jelenleg csnk szól, komor szövegek, vidám dallamok, illik a helyzethez. Nem szeretném teljesen negatívan zárni a jegyzetem: várom, hogy felvegyük a gólyákat és élvezem az interjúztatást a TDK-hoz, szóval legalább ezek okoznak valamennyi örömöt. Természetesen az is jó érzéssel tölt el, hogy a kondiban egyre nagyobb súlyokkal dolgozom és látom a fejlődésemet. Illetve ma este a kutyusommal összebújva tudok aludni, ami enyhíti ezt a fene nagy magányt, amivel szembenézek az esti szomorkodás alatt

[faszomgeci]

Mit csinálok rosszul? Miért nem vagyok elég jó? Akármit csinálok nem lesz jó úgysem. Folyamatosan azon gondolkodom,hogy mi a baj velem. És hiába járok pszichológushoz,eddig semmit nem segített basszameg. Képtelen vagyok reggelente felkelni az ágyból,nem tudok bemenni egyetemre mert folyamatosan fáradt vagyok,pedig nem is csinálok semmit. A tanulást továbbra sem megy. Nincs SENKI aki segíteni tudna,mert SENKI nem akar. MeRT KURVÁRA SENKIT NEM ÉRDEKEL H MI VAN VELEM. SENKIT BASZDMEG. azt hiszi mindenki h folyamatosan csak panaszkodom és nekem soha semmi nem jó,mert csak ezt látják belőle. És közben annyira fáj. Mindenem annyira fáj folyamatosan ott  van a gombóc a torkomban és nem tudok tőle se enni se inni se beszélni lassan levegőt venni se. Folyamatosan egyedül érzem magam akárhova megyek akárkivel találkozom  nem segít. Egyre rosszabb. Folyamatosan szorongok és overthinkelek állandóan jár az agyam és nem tudok mit csinálni hogy legalább egy másodpercre megálljon. Ezért írom ezt a szart hátha ez segíteni fog vagy nemtom. Senki nem adott olyan tanácsot ami tényleg segítene. Senkit nem érdeklek annyira,hogy segíteni akarjon és minél többet gondolkodom ezen annál jobban fogom gyűlölni magam. Önsajnáltatás? Mások szemében az,amitől csak még szánalmasabbnak érzem magam szóval legszívesebben senkinek nem mondanék semmit,de nem bírom ki mert akkor bele őrülök. Mi a fasz baj van velem? Miért nem tudok boldog lenni? Miért nem tudom egy kicsit legalább szeretni magamat ahhoz h valaki más is szeressen végre? Miért nem szeret senki ÚGY? tényleg nem érdemlem meg? MIt csinálok rosszul amiért nem érdemlem meg? És mit csináljak hogy megérdemeljem? Mi a faszt már istenem annyira elefem van geci. Utálom ezt az egész szájbakúrt életet pedig ANNYIRA AKAROM SZERETNI. AKAROM HOGY JÓ LEGYEN. NEM MINDEN DE LEGALÁBB VALAMI. Csak szeressen már valaki foglalkozzon már velem valaki egy kicsit hogy ne érezzem folyamatosan h mennyire fáj.

De amúgy lehet h tényleg megérdemlem. Én is bántottam embereket valszeg ez a karma vagy a sors vagy nemtom.

Úgy akarok felkelni,hogy van valaki akit érdekel hogy mit fogok csinálni aznap,van valaki aki szeretene látni és mindent megtenne azért,hogy láthasson vagy hogy jó napom lehessen. Aki tiszta szívéből szeret. És asszem lenne is egy ilyen ember,az exem,akivel soha nem éreztem ezt,de miután végleg vége lett,mindenkinek azt mondogatja h én voltam élete szerelme. de soha nem bánt úgy velem. De most se bánik úgy velem az  a fiú akivel úgy érzem minden tökéletes lehetne. Úgy érzem hogy gecire passzolunk és annyira jók lennénk együtt hogy baszdmeg. De sztm csak kihasznál vagy idk. Nem azt érzi amit én és ez biztos,mert olyan jeleket ad folyamatosan. De közben olyanokat is,mintha érdekelném. És minél inkább ilyen kétértelmű jeleket kapok tőle,annál inkább akarom hogy akarjon. Akarom hogy fájjon vagy mi? Annyira utálom magamat,hogy nem várom,hogy igazán szeressenek,csak vágyom rá? DE közben nem érzem,hogy megérdemelném,ezért olyan emberekkel veszem körül magam,akik nem szeretnek csak kihasználnak? Tényleg igaz,hogyha valaki nem szereti önmagát,akkor mások sem fogják szeretni? És mégis hogy szeressem meg magamat? Van erre valami módszer? vagy gyógyszer? az lenne a legjobb. Bár biztos h függő lennék. Tudom magamról,hogy simán képes lennék valamire ráfüggni annyira,hogy belehaljak. És nem is bánnám szerintem. Csak tudom,hogy anya nem élné túl,és őt túlságosan szeretem ahhoz,hogy ezt tegyem vele. Szeretnék lenni,de nem. Ez SImon Márton. Szeretnék sok mindent. Talán túl sokat. De tudnék választani közülük. Őt szeretném. Azt szeretném,hogy szeressen. És akarjon. Ne csak a testemet. Hanem engem. AHogy vagyok. Ami vagyok.

de úgyse fog

[i-want-your-heart-bae]

"Nem mondhatom el senkinek..."

Hogyan tudnám szavakba önteni azt, amit most érzek? Félek, azt hittem szeretem, vagyis szeretem őt. De most valami megkavarodott bennem, feltörtek az érzelmek, amik 2 évvel ezelőtt megkeserítették az éjjeleim. 2019. április 28. Az éjjel, amit nem felejtek, hogy miért? Mert emlékszem rád, a szemedre, hogy hogyan néztél rám, hogy mi volt a gond? Semmi – a barátnőd.

Emlékszem minden elhangzott szóra az estéből, és arra is, ami utána történt, hogy hogyan veszítettelek el, hogy mi volt az oka – a barátom.

És hogy mi történt ezek után? Semmi, csend lett. Végleg megnémultál felém, elveszett a hangod és pedig elvesztettem az irányt, hogy merre is mehetek tovább.

Később beszéltünk, azt mondtad megbocsájtottál, nem hittem neked, szabadkoztam mindig. Annyira szégyelltem magam – még ma is. A bűntudat felemészt. Pedig Te tényleg nem haragszol.

És itt vagyunk ma. Nem tudlak hova rakni, két éve volt, az el nem csattant csókunk, ami ha talán elcsattan, ma már a szerelmed lehetnék. Még elméletben is furcsa ezt leírni bár tudom, soha nem fogod ezt látni, mégis rettegek, hogy egyszer meghallod a gondolataim. Vagy netán a hangos szívem meghallod, mi a te neved ütemére dobban. A pokol legmélyebb bugyrába való vagyok, pedig nem is hiszek benne, de tudatába vagyok annak, hogy megérdemlem a poklot. Büntetned kellene a hibáimért, mert megérdemlem, de nem. Te nem ilyen vagy, ezért tudom, hogy mi soha nem lehetnénk együtt, nem lehetek a Te szerelmed soha.

Te nem ártanál másnak, és a kedves exem a barátod, elvileg én is az vagyok. Úgy érzem, nem érdemlem meg a figyelmed, hiszen hazudok folyamatosan neked. Pedig nem akarok. De mégsem mondhatom, hogy életem legszebb éjszakája az volt mikor a karodban alhattam el. A szívemet tetted szabaddá mikor megismertelek, pedig soha nem akartam, hogy viszonyunk legyen, de megrészegített az elérhetetlenséged.

A napokban furcsa vagy, gondoskodó, figyelmes, mintha értékes lennék, pedig tudom, hogy csak egy porszem vagyok a te világodban, ami miatt olykor sírhatnékom van. Tudom, hogy nem lehetek több egy egyszerű lánybarátnál, az a bizonyos barátzóna.

Bár már beszéltünk erről, nem mostanában, de valamikor régebben igen. Akkor világosan kijelentetted, hogy köztünk nem lehet semmi. Megértem, és el is fogadom, de remélem az nem baj, ha néha beleszakad a szívem. Nem érdekel, most a mi lenne, ha elmondanám neked. Nem szabad. Nem érdekel, hogy hogyan lehetek melletted, csak had legyek melletted. Leszek a barátod, a tesód, vagy egy idegen és igen, néha talán csak okokat keresek, hogy kicsit beszélgethessünk, nem is számít, hogy miről csak beszéljünk.

Talán csak összezavarodtam, ostoba vagyok, de tényleg olyan néha mintha reményt adnál, hogy lehet köztünk valami. Persze ez lehetetlen, de most is arra gondolok, milyen lenne az a csók, ha végre elcsattanna. Persze ez csak az ostoba álmaim egyike, majd ha megint eltűnsz kicsit a barátaiddal, el fog múlni. Legalábbis igyekszem ezzel nyugtatni magam, bár tudom, hogy ez is csak egy ostoba hazugság, hiszen bármikor meglátlak, újra megdobban a szívem, mintha oxigénhez jutna a tüdőm, amikor meglátlak.

Nem ismerem a parfümöd, de bármikor felismerem, ha megérzem. Attól tartok teljesen lerészegedtem. Pedig ma nem is ittam, hiszen csak veled szoktam. De erről neked nem szabad tudnod, óvjon meg az ég, nehogy megtudd, félek, tudom, elveszítenélek, de azt hiszem, szeretlek.

2 éve minden áldott nap az eszembe vagy, minden emlékünkkel együtt, és szerettelek volna kiverni a szívemből, de nem tudlak, és még mindig csak azt remélem, hogy hátha nem gyűlölsz meg, ha megtudod mindezt. Bárcsak lennék elég bátor ahhoz, hogy elmondjam, mit érzek, és elsétáljak, tudva a választ. Mosollyal az arcomon.

De nem, Még nem. Még nem kaptam belőled eleget. És azt hiszem ezek után sem lesz könnyebb. De egyszer esküszöm, hogy elengedlek.

[venna29]

újra kezdet

arra gondoltam, újra kellene kezdenem a blogolást. egyrészt sokkoló, hogy mennyivel összeszedettebben fogalmaztam még akkor, amikor rendszeresen írtam online naplót (szeretném kerülni a szóismétlést :D), másrészt pedig (bár ez csak az elhatározás után jutott eszembe, szóval ez egy mondvacsinált “másrészt” - ennyit a szóismétlés kerüléséről), úgy gondolom, hogy segíthet feltárni az érzéseimet, segíthet újra önmagamra találni és... úgy általánosságban is segíthet.

mostanában minden elől menekülök, nem szeretném érezni az érzéseimet és vagy alkoholt fogyasztok, vagy játszom valamivel. nagyon régóta csak “futok”, és nem érzem, hogy lenne erőm ezt megváltoztatni. de talán ha többet írok, majd jobban átlátom a dolgokat. talán ha jobban átlátom őket majd lesz erőm változtatni. igyekszem teljesen őszintén írni. ez lenne a lényege.

szóval, karácsony. családnál.

annyira nem volt hangulatom hozzá, hogy azon is gondolkodtam, hogy valami kitalált indokkal lemondom az első napot, leszek otthon nyugiban egyedül 24-én. de aztán rájöttem, hogy anya már valószínűleg vár és készül is, bunkóság lenne. meg egyébként is, itt is tudom ugyanazt művelni, mint otthon egyedül a négy fal között.

furcsa a kapcsolatom a családommal. ezt vissza lehet vezetni a múltra egyszerűen, sokat analizáltam már, most nincs kedvem hozzá. egyszerűen csak nem állunk közel egymáshoz, elfogadjuk, hogy egy család vagyunk, de egyikünket sem érdekel különösebben. én például alig beszélek velük, van, hogy kevesebbszer, mint a havonta egy alkalom. anyum általában panaszkodik, és/vagy olyan dolgokról beszél, amik nem érdekelnek. igazán nyílt vele sem tudok lenni, szóval nekem nem nagyon van mit mondanom, esetleg, ha történik valami vicces, vagy érdekes, vagy bosszantó (és akkor én is panaszkodom). itt még öcsém él, anyával együtt. ő egy nagyon furcsa gyerek. az érettségije sincs meg, valamilyen - számomra érthetetlen, hiszen nem mesélte el - okból kifolyólag ott hagyta a sulit. aztán anyámon élősködött. mindig talál valami munkát, amiből kirúgatja magát, mert folyton “beteg”, meg elalszik, meg ilyenek. ami számomra roppant bosszantó. azért is, mert anya engem konkrétan elküldött dolgozni, mikor már mehettem, hogy segítsek a család eltartásában (holott lett volna esélyem egyetemre járni is), másrészt azért, mert felnőtt ember hogy tud így viselkedni? mondjuk rajta nincs az a nyomás, mint rajtam, hogy két kisebb testvér, és mi lesz velük... csak így, ha ennyi volt az életcélja, akkor én talán megvalósíthattam volna a sajátomat.

na mindegy.

bűntudatom van egyébként, hogy ilyeneket írok. mert azért szeretem őket. vagy szeretnem kéne. vagy nem is tudom. valamilyen szinten szeretem őket. de talán még mindig túl sok a seb bennem ahhoz, hogy teljesen nyugodtan itt tudjak lenni. (anyát biztosan szeretem, mert amikor valaki rosszat mond rá, az olyan, mintha késsel döfködnének, és el is szokott durranni az agyam.) de itt lenni mégis inkább kötelezettség, mint egyéb. bár az tényleg igaz, hogy bárhol lehetnék, ugyanúgy csak fetrengenék, innék, zabálnék és játszanék. szóval nem szenvedek itt sem, csak van bennem valami bűntudattal-bántottsággal vegyes furcsa érzés, amiről ugyanúgy nem veszek tudomást, mint sok más egyébről sem. szívom a cigiket és iszom a bort. bár ma még - eddig - nem töltöttem. ami késik, nem múlik.

igazából néha olyan vagyok, mint egy szociopata. vagy fogalmam sincs, hogy hívják azokat, akiknek nincsenek érzéseik. ami ijesztő, de valahol belül tudom (vagy csak azzal nyugtatom magam), hogy nekem egyébként vannak, csak egészen fiatalon kialakítottam egy ilyen védekezési mechanizmust: ha túl sok rossz dolgot kellene érezni, akkor semmit sem érzek. ami azért rossz, mert a rossz érzések ugyanúgy az emberben maradnak, nem engedi ki őket, nem múlnak el, de nem is jöhetnek be a jó érzések sem.

olyan szívesen lennék szerelmes. (ja, kapcsolatfüggő is vagyok, szerencsémre. olyan csomagom van, amit a világ legerősebb, legtökéletesebb fiúja sem tudna a keleti pályaudvar hatos vágányától a hetesig sem elcipelni.)

nem szoktam ilyen őszintén írni, vagy gondolkodni, hogy ne sajnáljam magam túlságosan, hogy ne kelljen ilyenekkel törődni. de talán terápiás céllal tényleg jó lesz.

ismerkedtem egy fiúval, nevezzük M.-nek. (eddigi tapasztalataim alapján lesz még másik 6 M., de egyelőre még követhető.) na ő amúgy - néhány red flag-et leszámítva -, egészen olyan, mintha passzolna hozzám. mégsem tetszik. próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy csak félek a kapcsolattól, meg, hogy megbánt, meg ilyesmik, de szerintem, ha valaki tényleg vonz, akkor azt érzi az ember, és nem tudja letagadni. nem szeretnék megint beleragadni egy olyan kapcsolatba, ami már az első pillanatban halálra van ítélve.

aztán ott van Gy. ő az exem, februárban szakítottunk, de egyébként utána párszor még azért aludtunk együtt (ebből volt olyan, ami nem csak alvás volt, de sokszor csak összebújtunk, mert mindkettőnknek - vagy legalábbis nekem biztosan -, hiányzott ez a fajta együttlét valakivel). miután rájöttem, hogy M.-mel nem fog működni, megint azt éreztem, hogy vissza kellene mennem hozzá. mert biztonságos. mert vannak hülyeségei, de elviselhetőek. mert a kémiával nincsen gond (szeretem az illatát, M.-met néha kifejezetten büdinek érzem). mert kapcsolatfüggő vagyok. egész életemben kísértett a kérdés: vajon tényleg azokat a nagy és magasztos érzelmeket kell hajszolnom, amiket gyerekkoromtól kezdve (inkább tinédzser, de mindegy) keresek, vagy elég, ha találunk valakit, aki “egész jó”. mert egyébként M. mindenben jobban passzolna hozzám, mint Gy. (ez utóbbival egyáltalán nincs semmi közös érdeklődési körünk), de ha mondjuk most kitörne egy zombiapokalipszis, Gy.-ért aggódnék jobban, hiszen ő az, akivel már igazi érzések is vannak közöttünk. és habár van olyan csávó, aki fizikailag (kémiailag?) jobban vonz engem, még nála is Gy.-ért aggódnék jobban, hiszen más a kapcsolatunk. (azt hiszem.)

egyszer voltam szerelmes (igazán, amit utólag is annak gondolok), de erről most nem szeretnék beszélni.

nem tudom, létezik-e amit keresek. és egyre idősebb leszek. és kövérebb. és csúnyább. egyre kevesebb esélyem lesz találni bárkit. lehet meg kellene maradnom annál, ami működik, és ami kis munkával talán jobb is lehet.

de ezt valószínűleg csak a kapcsolatfüggő énem mondja. meg aki fél az egyedülléttől. bár valószínűleg meg fogom szokni, és szeretni fogom majd az állapotot, vagy megalkudok majd valakivel. nem látok hepi endet, vagy bármi hasonlót az utamon.

van egy haverom, S. bejön. furcsa. sosem szeretnék együtt lenni vele. megcsalja a barátnőjét, nálam sokkal-sokkal többet iszik, full depressziós és... borzasztó, ahogy a nőkről beszél. furcsa. de amúgy értelmes, vicces és imádnivaló, és persze nagyon jó pasi. én nem tetszem neki. (érthető okokból kifolyólag, ahogy jellemeztem magam, az nem önsajnáltató volt, vagy hasonló, nem is a - számomra - észrevehetetlen önutálat, hanem komoly tények. már tokám is van, akkor is, ha nem húzom be a nyakam. 15 kilóval több vagyok, mint kellene, és még csak nem is arányosan oszlik el rajtam a zsír. egyfolytában be van puffadva a hasam. nagyobb, mint a melleim. tényleg elég ocsmány vagyok. és még sorolhatnám.) szóval igazából nincs esély arra, hogy összejöjjünk, és jó is ez így (ha egy film lenne az életem, akkor persze egy idővel megtörténhetne). egyébként hullámzik ez bennem. van, hogy egyáltalán nem tetszik, mármint nem vakulok meg, látom akkor is, hogy milyen helyes, inkább felülkerekedik az az érzés, hogy annál még én is jobban szeretem magam, hogy egy ilyen csávóval legyek együtt. néha meg - ez tegnap jött fel, mikor írt nekem -, olyan, mintha kicsit bele tudnék zúgni. bár lehet csak kapaszkodni szeretnék valamibe, ami nem Gy..

nem sokat írtam a karácsonyról.

vettünk egy csomó sorsjegyet online anyával, hátha nyerünk. nem történt meg. rengeteg pénzt kidobtunk az ablakon. csomót játszottam idegenekkel a társasozós weboldalon. valószínűleg ha ezt befejeztem, akkor is azt fogom folytatni. meg akkor már iszok is. bár nem tudom. hajat is kéne mosni. mindegy. holnap keresztanyumékhoz megyek, ott tényleg berúgunk majd. megpróbálok majd minden nap írni, őszintén és aktuálisat, de lehet a holnap ki fog maradni. megpróbálok majd a vonatról, vagy tőlük gyorsan. jó lenne egy ilyen szokás. szakadjon ki belőlem minden.

na megyek.

[mexicanwitness]

Szia

Tudod nem írok neked privátba mert úgyis leszarnád. Lehet most is. Remélem eljut hozzád ez az üzenet. Igen megint ittam megint csak miattad/miattunk. Nem lettem alkoholista de ha ittam csak is miattad volt. Olyankor kevésbé fájt a tudat hogy nem érdekellek. Hajnali fél 5 van és most is rajtad jár az agyam holott te már elastal engem jó mélyre magadban. Tudom nem vonz már bennem semmi. Az az 1 hét csodálatos volt veled. A téli időszakban mikor hideg volt nem igen tudtunk sehova se kimozdulni most ezek a kis séták kárpótolták ezt. Túlléptem rajtad de annyira nem hogy kiszeressek belőled. El kellett fogadnom hogy te jobb emberre vágysz aki megfog. Bennem nem volt semmi különleges és semmi olyan ami megfogott volna téged amiről sajna nem tehetek. Mégis a sok szar dolog mellett én vagyok a világ legboldogabb embere hogy ilyen barátnőm volt mint te. Egyszerűen ha tehetném testet cserélnék veled akár 5 percre hogy lásd mennyire oda vagyok érted. Ezt szavakba képtelenség foglalni. Igaz sok rossz dolog történt velünk de egyszerűen akármikor együtt voltunk sose volt nevetés nélküli es csendes beszelgetes. Lehet nem egymásnak lettünk teremtve bár ha tehetném veled élném le az életem. Te sose hittel a szerelem első látásra. Én se egyből szerettelek meg egyszerűen megfogtál. Az első olelesed, csókod mind bennem van mai napig. Kevés időt voltunk együtt mégis felejthetetlen számomra. Egyik exem se ért fel ilyen szinten mint te és senki nem húzott le a mélybe mint te. Te vagy a boldogságom és szomorúságom forrása is egyben. Nem kérem hogy gyere vissza vagy hogy próbálj meg szeretni. Az a hajó sajna eluszott.. Bele kell torodnom hogy az életben nem minden alakulhat úgy ahogy én /mi szeretnénk. Egyszerűen annyira elvakitott a rozsaszin felhő hogy csak a te érdekeid néztem és veszekedni se mertem veled. Most már bánom. Bármennyire is csalódott vagy az utolsó alkalmunk miatt hidd el nekem is fájt és én se mentem volna bele ha tudom hogy így végződik.. Te is tudod hogy nálam jobban nem szeretett meg senki és hihetetlen de nem is fog. És hogy a legnagyobb fájdalmakat okozva is ugyanúgy szeretnélek mint az elején. Lassan betöltöm a 21. Életévem és kötődök egy olyan emberhez akit lehet nem érdemlek meg senki se tudja lehet jobbat érdemlek (ha egyáltalán létezik nála jobb) de szerelmes vagyok bassza meg.. Megfog mindene.. A szeme, arca, illata, belsoje, szo szerint minden.. Egyszerűen tökéletes számomra. Bár fordítva is így lenne. Boldognak kéne lennem hisz ez a csoda engem is szeretett valaha ami nagy szó. Azóta önbizalmam is nőtt mert hát ritka az hogy akit mi szeretünk azt a másik is szereti.

Jövőre érettségizel. Elmeselted meg annyi célod az életben és mivel küzdesz a célodért nem kérdés hogy eléred őket. Művelt, okos, céltudatos lány vagy. Talán ez is megfogott benned a sok más dolog mellett. Bármikor megbantottalak haragudtam magamra. Igen papíron 21 vagyok a való életben viszont képes vagyok lesullyedni egy 10 éves szintjére de ismersz már. Azért hibátlan te se vagy de ettől vagy tökéletes. Fiatal vagy nem erre vagysz de más céljaid is vannak az életben ugyebár. Bárcsak végig kiserhetnelek az utadon, bárcsak segíthetnék a nehéz időkben de én már csak egy ex vagyok. Egy lezárt múlt.

Ezeket a sorokat olvasva végig gondolod hogy százszor hallottad már ezeket tőlem és tessék ezt 101. - szerre is látnod kell. Egyszerűen egy könyvet írhatnék rólad. Hihetetlen mekkora fájdalmat okoztál mégis vonzodom hozzád ami beteges. Normális ember azt mondaná tényleg hagynom kellene téged mert nem érsz ennyit. Én szeretném hinni hogy mégis. Akármikor egy ilyen szöveggel találtad szembe magad a válaszod ugyanaz volt. Nem tudsz erre mit írni vagy esetleg hogy ezzel nem megyek semmire. Tény és való hogy nem nem is küzdök a lehetetlenért. Mégis hajnali 5 van kivagyok jozanodva és megint csak rajtad jár az agyam. Ezek hiányában is tisztába vagy annak milyen fontos vagy nekem. Sajnálod hogy neked én nem de emiatt se haragszom. Szeretni foglak akkor is ha már mással vagy boldog. És örülni hogy ő azt elérte amit én soha nem tudtam bármennyire igyekeztem. Mindig hisztiztem akár egy 5 eves. Sose mertem önmagam lenni mert féltem nem biruk volna 2 és fél hónapig se.. Talán nem így kellett volna döntenem a fene se tudja. De talán 20 év múlva ha látlak ugyanúgy kihagy a szívem egy ütemet.. Egyszerűen te képes lennél rá. Ne haragudj az éjjeli snapjeimert se. Tudod milyen vagyok ha iszok. Egyszerűen ne haragudj arra aki vagyok. Sose akartam rosszat és ezt te is jól tudod. Minden jót kívánok a jövődben es mindig vigyázz magadra. Szeretlek

[ezegycringefest]

2. nap??

Őszinten már nemtudom honnan számoljam a dolgokat, de legyen ez a második nap, mert eddig beszélgettünk messengeren, de tegnap óta azt sem már, miután az utolsó cuccokat is visszaadtuk egymásnak.

First of all: kurvára hiányzik. 😭 A legfájóbb az, amikor valamiről eszembe jut egy közös emlék, és az jár a fejemben, hogy akkor soha nem gondoltam volna, hogy vége lesz, tök azt hittem ez örökké fog tartani. Komolyan vele terveztem leélni az életemet. És hiába mondta nekem nemrég azt, hogy leszünk mi még egyszer együtt boldogok, ha benő a fejünk lágya, ez egyre nagyobb hülyeségnek tűnik. Egyre reménytelenebb vagyok ezzel kapcsolatban, találni fog nálam jobbat.

Tinderezek még mindig, eddig néha egész jól eltereli a figyelmem, bár lehet nem túl jó ötlet még friss sebekkel ismerkedni. Ja és bűntudatom is van miatta, hogy vajon mit szólna az exem, ha megtudná, hogy én máris másokkal ismerkedek. Pedig ez egyáltalán nem jelenti, hogy túl lennék rajta, inkább csak szeretném, ha elviselhetőbb lenne a hiánya. De nem akarom, hogy egy kicsit is azt gondolja magáról, hogy nem jelentett semmit, így szerintem abbahagyom. Még magamnak is kéne egy kis idő ehhez az ismerkedés dologhoz.

Szarul alszom, nem érzem mikor vagyok éhes, szóval enni se eszek túl jól.

Ma este pedig szilveszter, és megyek bulizni, mert nem hagyom magamnak, hogy egyedül, a takaró alatt sírva "ünnepeljem" az új esztendőt. Pedig legszívesebben ezt tenném...

#kapcsolat #szakitás #szakítás #szar az élet #szeretet hiány #hiányzol #hiányzik #egyedül #szerelmi élet #szerelmi bánat #problémáim #nagyon nehéz #nehéz #szeretem #még mindig #kitartás

[holt-kolto]

Sziasztok!

Igazából abban reménykedek, hogy elmesélve a saját történetemet talán segíteni tudok pár másik lányon. És azt hiszem jól fog esni, az is, hogy kiírom magamból. Nevet nem fogok említeni, bár az illető megérdemelné. De most nem alázás a célom.

Kicsit több mint egy éve találkoztam egy fiúval, igazából én épp igen szomorú korszakomat éltem. Kollégista társak voltunk, őt kirúgták az előző helyéről. Mint ahogy a snassz zs kategóriás romantikus könyvekben az történni szokott, a jó kislány összejött a rossz fiúval. Az első két hónap egész oké volt, úgy éreztem valaki szeret, foglalkozik velem, szépnek lát. Mindeközben őt kirúgták az iskolából és a családjával sem találkozhattam, pedig ő már velünk töltötte a húsvétot.

A dolgok nagyjából okésan mentek nyárig, amikor is kiütközött az a tulajdonsága, hogy élvezetet lelt abban, hogy engem másokhoz hasonlítgat és ezzel megaláz. Sokszor odáig fajult a dolog, hogy én sírtam, mert annyira bántó szavakat mondott ő pedig rám volt megsértődve, hogy miért sírok. Nem tudtam, hogy ez nem normális, hogy a párod folyamatosan szavakkal bánt, szóval tűrtem.

Nyáron elkezdett beszélgetni, egy osztálytársammal aki egyben az egyik legjobb barátnőm. Elkezdett a lányhoz hasonlítgatni engem negatív fényben feltűntetve engem. Fontosabb lett neki az a lány mint én. És amikor egyszer részegen csúnya dolgokat mondtam a lányról, mert nem tudtam, hogy igazából az exemre haragszom. Ennek az lett a vége, hogy én elmondtam annak a lánynak, hogy mizujs ő meg összeveszett az exemmel. Szerintetek ki volt a hibás? Én. Akkor már kezdett feltűnni, hogy a srác egyszerűen saját magának hazudja be a dolgokat.

Egész nyáron alig találkoztunk, folyton veszekedtünk, ő öngyilkossággal fenyegetőzött, mert én elszakítottam őt attól a lánytól. Olyan szintű lelki terrorban tartott, hogy három hétig nem bírtam enni a gyomoridegtől. Hozzátenném ekkor napi nyolc órát kellett dolgoznom. Aztán bevallotta, hogy szerelmes volt abba a lányba. Az egésznek az lett a vége, hogy velem maradt, ha nincs ló jó a szamár is alapon. És ekkor nekem még mindig semmi nem tűnt fel. 

Fél éve voltunk együtt és még mindig semmit nem tudtam róla. Csak azt, hogy ijesztő mennyiségben hullanak körülötte az emberek, hogy lopott a családjától és hogy senkivel nem tartja a kapcsolatot, mert ilyenek meg olyanok. És én mindent elhittem neki. 

Egész szeptemberben a nyári események árnyékában éltem, és bár sokat voltam vele egyáltalán nem volt quality time. De én még mindig nagyon szerettem. Segítettem neki mindenben, pénzügyileg, lelkileg. És mit kaptam cserébe? Hogy ő nem tud nekem megbocsájtani a nyári dolgok miatt, hogy nincs kedve hozzám, hogy ő öngyilkos lesz, mert semmi nem jön össze. Nem volt szüksége rám, csak akkor ha segítség kellett. Semmit nem kaptam vissza az ég egyadta világon, csak a bántást. És nekem még mindig nem tűnt fel. Semmi. Mert úgy gondoltam igaza van. Hogy megérdemlem, hogy bunkón bánjon velem, hogy érzéketlenül dugjon meg, hogy rajtam élősködjön. Ebben az időben kezdték el mondani a barátaim, hogy ez toxikus. Hogy hagyjam abba. Márciushoz képest ekkor már hat kilót fogytam és elkezdtem folyamatosan beteg lenni.

Valamikor ősszel, amikor megbántottam valamivel ( talán megütöttem mert valami nagyon bunkót mondott nekem), otthagyott engem és úgy éreztem, hogy egy semmirekellő ribanc vagyok. Vettem egy fél liter vodkát és egy fél liter pálinkát, kiültem a partra, kikapcsoltam a telefonomat, és megpróbáltam öngyilkos lenni. Nem sikerült, utolsó elkeserédesemben felhívtam a legjobb barátnőmet. Akkoriban ott laktam az exemnél, aki abban a jó pár órában amire eltűntem, nem is keresett. Mikor a barátnőm visszakísért, akkor kelt fel. Ránézett a kezemre, megkérdezte hogy ez mire volt jó és aztán ráhagyta. Semmi, annyira sajnálom, hogy ennyire rosszul vagy, semmi mi a baj, semmi nem tudnék nélküled élni. Ráhagyta. És én még mindig semmit nem vettem észre. Hogy ez nem normális. Még én éreztem magam rosszul, hogy tényleg mennyire szánalmas vagyok.

Ekkor lassan hét hónapja voltunk együtt. Sem a családjával nem találkoztam, se nem nagyon vállalt fel semmilyen szociális oldalon.

Kirúgták a munkahelyéről, megint öngyilkossággal fenygetőzött, merthogy neki nem sikerül semmi. Lógtam miatta az iskolából és hazavittem a saját házunkba ( egyedül lakom itt). A családom segített neki lelkileg és pénzügyileg is. 

Kiment dolgozni külföldre, ekkor volt a legjobb a helyzet. Úgy tűnt valami lefoglalja, kedvesen bánt velem. A drogokat még mindig tolta, de én úgy voltam vele ennyi baj legyen. 

Karácsonyra hazajött, és a szüleim megengedték, hogy velünk töltse. Miközben ő hazudott a saját családjának, hogy nincs is itthon. És én mosolyogva statuáltam ehhez. De ezek voltak a legszebb napok valószínűleg az egész egy év alatt. Hittem benne, hogy most tényleg megváltozott, hogy maga mögött hagyta a múltját. Élveztem a vele töltött időt, gyönyörű volt az egész, mint egy tündérmese.

Visszament külföldre majd onnan is kirúgták. Persze az sem az ő hibája volt, mindenki más szar ember. Hozzám jött minden cuccával. Már akkor furán viselkedett, amikor megérkezett.

Gyakorlatilag belakta magát hozzám, de nem nagyon tudtam mit csinál hét közben( kollégista vagyok). Elkezdett Tinderezni, úgy viselkedni mint egy szingli fiú. Aztán hétközben nem is írt már nekem, és bejött egy másik lány a képbe, akivel akkor is beszélgetett amikor itt volt. Amikor én ezt szóvá tettem, én lettem lebaszva, hogy hát alig beszélt vele. Elkezdett nem megjelengetni a hétvégén és ha itt is volt, akkor sem törődött velem, nem volt semmilyen testi érintkezés, elkezdett azzal viccelődni, hogy megcsal engem. Erre mondjuk naponta egy olyan 30-40 utalás érkezett. És én tűrtem. Itt már a tavalyi 58 kilóhoz képest 46 voltam. Folyton stresszes az iskola miatt és miatta. Többen mondták, hogy látták egy másik lánnyal kézen fogva. Egy 15 éves kislánnyal ( mémekért forduljatok @mortif3rum -hoz). Tagadta, hogy bármi lenne köztük, csal legjobb barátok. És én hittem neki. Vagy csak hinni akartam. Még akkor is, ha a közös filmezésünk abból állt, hogy ő a kislánnyal beszélgetett.

Valamivel felbasztam az agyát, és kinyögte, hogy egy hónapja lassan folyamatosan csal. Minden elképzelhető formában. Szakítottam vele. Meglepődött. Hogy ő ezt nem hitte volna.

Megmondtam neki, hogy a cuccaiért majd eljöhet,de ennyi. Pár napra rá, kiderült számomra különböző közösségi oldalakról, hogy már akkor együtt volt a kislánnyal amikor velem is még. 

Talán még kicsit fájt is a dolog, főleg ez a fajta megalázás. A magyarázata erre a sztorira az volt, hogy ha esetleg a másik lánnyal nem jött volna össze a dolog, akkor nem akart két szék közül a földre ülni. Elküldtem a halál faszára.

Ez volt két-három hete. Csütörtökön a szomszéd felhívta anyámat, hogy valaki van a házunkban. A szomszédom átment, és az exem konkrétan a házban volt. Volt kulcsa, mely egy elvileg elveszettnek nyilvánított kulcs volt. Valószínűleg a házunkban lakott két hete vagy még több. Nem kért bocsánatot apámtól telefonban, hanem könyörgött, hogy had maradhasson még. 

Ez az ember gyakorlatilag ki tudja miről hazudott egy év alatt, amíg együtt voltam vele. Abban sem vagyok biztos, hogy csak azzal az egy lánnyal csalt meg.

Lányok! Soha ne hagyjátok, hogy egy fiú manipuláljon titeket. És ez ugyan úgy igaz a fiúkra is. Mindkét nem lehet roppant manipulatív és rosszindulatú. Az én nagy hibám a naivságom és a tapasztalatlanságom volt, melynek most anyagi és lelki károk lettek a vége. Az exem ugyanis annyira otthon érezte magát, hogy még a fűtést is felkapcsolta. Nem vagytok a párotok pszichológusai. Se nem a bankjuk. Se nem a családjuk. Se nem az anyjuk/apjuk.

Nem szeretném, hogy bárki esete is eddig fajuljon, hiszen ennek gyakorlatilag rendőrségi ügynek kellene lennie. Figyeljetek kérlek az intő jelekre, és ha az illető nem hajlandó segítséget kérni, pszichológushoz menni, vagy magán segíteni, bármennyire is nehéz hagyjátok ott. Nem mindenki akar jobb ember lenni. Nem mindenki tudja belátni, hogy amit tett az nem normális, nem erkölcsös. Senki ne hagyja, hogy az egészsége, az önbizalma, a becsülete menjen rá egy toxikus/manipulatív emberre. 

Kérlek becsüljétek magatokat annyira, hogy ilyen ne történjen. Ha valaki arra akar rávenni titeket, hogy hazudjatok az érdekében az már régen rossz. Ha valaki a könnyeidben leli az örömet, és azon nevet hogy a te lelkedbe tipor bele, az nem normális!

És még ha úgy érzed voltak jó pillanataitok, mindig abba gondolj bele a nap végén, hogy több könnyet vagy mosolygást okozott-e neked az illető.

#saját történet

[meg-megbanom-ezt]

Kicsi a világ deluxe version: futólag ismertem ám Rogán új feleségét!!!

Egy ELTE-BTK szemináriumon kereszteztük egymás útját, ahol 4-5 fős csapatokban kellett egy közös projektmunkát prezentálni, ez volt a teljesítés feltétele. Egy csapatba kerültünk és egy közös fb csoportban igazgattuk a dolgainkat (+a 3 másik ember), így egy ideig fb ismerősök is voltunk.

Most, hogy felhype-oltam mindenkit, talán jól el is leszek küldve, mert... ha akarnék, sem tudnék semmi kompromittálót mondani Barbaráról. Annyi maradt meg, hogy bár külsőre elég cicababa benyomást keltett, a viselkedése egyáltalán nem volt az a felvágós-affektálós, amit ehhez társít az ember (vagy legalábbis én - vállalom, hogy valahol előítéletes seggfej vagyok). Csendes, szerény, kedves lánynak ismertem, erre emlékszem belőle, nem többre. Nem ő volt a hangadó a csoportban, ám a saját részét becsületesen elvégezte, nem volt buta sem. 

Később facebookon láttam, hogy rendszeresen csinos-bikinis-influenszerkedős képeket rak fel: fogalmam sincs, akkor még csak aspirált a modellkedésre vagy ténylegesen űzte. Az exem egyszer odabandzsított a fb-falamra, és Barbarát látva cikizett, hogy “Na, ki ez a jó csaj? Vannak még képek róla? :)” (megj.: nem ezért lett ex). Barbara valószínűleg a mostani online radírnál jóval korábban unfriendelhetett. Ebben semmi meglepő vagy sértő nincs; néha én is kiszórom a futólagos, tiszteletbeli ismerősöket (mondjuk főleg, ha túl sokat shitpostolnak).

Akit érdekel a bővebb sztori, ami már főleg a zén életem: mégis hogyan kerültem egyáltalán a bölcsészkarra biológusként?! Szégyentelen egyetem-nosztalgia poszt ON!

Szóval mindez 2012-ben történt, amikor én az MSc-t tapostam és pont a felénél jártam, legalábbis azt hittem (hahaha). A tanrendet nézve úgy gondoltam, e félévben letudom az ikszes tárgyakat. Hogy micsodákat?! Nos, nem tudom, manapság hogyan megy, de a lényeg, hogy nekünk kellett teljesíteni (asszem) 4 kreditnyi nem-TTK-s tárgyat; és talán Neptunban X-szel kezdődött a más karokhoz tartozó, szabadon választható tárgyak neve... Ezért ikszes. Nyilván az a megfontolás, hogy ne teljesen szakbarbárként lépjünk ki a felsőoktatásból.

Én úgy voltam vele, ha már lúd, legyen kövér és a saját sztereotípiáimat enyhítendő és a komfortzónámat elhagyva (nyugi, ennél nagyobb közhely már nem lesz... talán), a misztikus-lila-ködös bölcsészkar ikszes kínálatát néztem. Persze rögtön meg is alkudtam (megalkudtam is(?)), mert a Tudományos-fantasztikus irodalom szemináriumra vércseként csaptam le... De a másik szeminárium, amit felvettem, a Vizuális kódok, abszolút terra incognita volt. 

A kommunikáció szak hirdette meg a tárgyat és egy szőke tanárnő tartotta; a csapattársak Niki néninek becézték (szerintem jóindulatúan). Ők mind bölcsészek voltak, csak különböző karokról és évfolyamokról. Nekik inkább vérre mehetett a jegy, mint nekem, ennek ellenére kellően bevontak a munkába és nem éreztem outsidernek magam. Alapvetően jól éreztük magunkat a projekt során, úgy emlékszem, és jól is sikerült: így végül is azt mondanám, esetemben működött az ikszes tárgyak valós célja.

Az órák anyagáról nem sokra emlékszem sajnos, de bő nyolc év távlatából ez azért nem csoda. (A saját tárgyaimból is sokat felejtettem, nem mintha ez megnyugtatna...) Amit értettem belőle, azt érdekesnek találtam, de sokszor nagyon szakzsargonba fordult a szöveg és akkor elanyátlanodva ültem és rajzolgatva ütöttem el az időt. Most már fogalmam sincs, lehet, hogy a bölcsészeknek vizsgázni is kellett az anyagból; nekem nem, így lazábbra vehettem a figurát.

A csapatunk ad hoc szerveződött az egymáshoz közel ülő emberekből. Ciki, de az ötödik emberre nem is emlékszem egyáltalán, pedig ő is jófej volt. :/ Leginkább S-re és N-re emlékszem, ők adták a fő húzóerőket, csak más szempontból. S. - egy sötét hajú, elegáns lány - hozta az alaptémát és ő fogta össze leginkább az egészet, így lett tulajdonképpeni főnök. Volt egy nulladik ötlete, de az homályba vész, mert a végleges mindent vitt: a náci Németország vizuális kommunikációját dobta fel, a Hugo Boss féle egyenruháktól kezdve a propagandaplakátokig. Merész, de izgalmas választás, mind rábólintottunk. Egyszer (többször?) egy romkocsmában gyűltünk össze, laptopokkal felszerelkezve. N. - az egyetlen srác a csoportban - kócos, nagydumás lumpen volt, úgy rémlik: rengeteget ötletelt és szövegelt. Írni azonban kevésbé szeretett, így a közös beadandó írásos részéért kellett is, khmmm, nyomást gyakorolni rá... Mindig azt mondogatta, “nyugi, nyugi, jó lesz minden!” :) Önként vállalta, hogy ő tartja a prezentációt és le is hengerelte Niki nénit, de azért na - sutba a szerénységgel! -, az alapanyag is jó volt hozzá. (Én a Hitlerjugendre fókuszáltam, bőszen gyűjtögettem a netről a gót betűs, szőke árja gyerekes plakátokat. Meglehet, emiatt a Google-ben van rólam valahol pár kartoték adat.)

Megnéztem, a privát fb csoportunk a mai napig létezik, Barbarán kívül mindenki benne van. Az utolsó posztban, egy évre rá felmerült egy nosztalgiasörözés, ám nem lett belőle semmi. A csapatból egyedül S. ismerősöm még: érdekes cikkeket oszt meg kulturális-művészeti vonalon, és ő maga is ír. Szóval úgy látszik, ő pályáján maradt. (De nyilvánvaló okokból nem outolom tovább.)

Hát innen ismerem O. Barbarát és így NEM lettem begyöpösödött kockásinges tétékás suttyó... Talán. Itt a vége, fuss el véle!

#politika #nosztalgia #egyetem

[csacskamacskamocska]

Szeparációs szorongás

Az exemnek volt egy kutyája. Akkor már nem éltünk együtt, ez az újrázási időben volt, amikor másfél év különélés után azt gondoltam, hogy talán egy lazább kapcsolatban még menthető a dolog. Persze, ebben az is benne volt, hogy amikor elment, akkor azt gondoltam, hogy talán... talán Logannel kialakulhat köztünk valami. De nem alakult. Nem kellettem neki. Az exem meg... hát mint kiderült kutya módra szenvedett, úgyhogy engem újra elsodort az ismerős szenvedély. Meg, be kellett látnom, hogy a férfi, akivel naponta beszélgetek, akivel millió közös dolgunk van, nem akar nem elveszíteni. Csak annyit akar belőlem, amennyit korábban is. Az agyamat. Míg ott volt a másik, csupa düh és csupa szenvedély. Nem kellett volna újrázni, hiszen a dolgok nem változtak. Se a problémák amik a szakításig vittek minket, se a vonzalmam Logan felé, ami újra felbukkant amikor a kapcsolat megint unalomba fulladt. Az ágyon kívül mindig unalomba fuladt. Na, ez is jó hosszú bevezető, egy szerkesztő kihúzná a picsába. Szóval volt Csének egy kutyája. Nagy, fekete, menhelyi kutyát vett magához. Csodálkoztam, mert bár felelőségteljes csávó volt, de elég lusta. Szóval elképzelni se tudtam, hogy ő nagyokat sétál majd a kutyával meg hajnalban felkel, hogy levigye, stb, stb. Nem sokáig volt vele a kutya, mert egy nap kiugrott a negyedik emeleti ablakon, amit a saját mancsával nyitott-kapart ki. A résnyire nyitvahagyott fürdőszoba tetőablakon ugrott ki. De előtte lebontotta a falat a bejárat mellett meg a másik ablaknál. Százszor akkora lakásban, mint a kenel volt a menhelyen, nem bírt megmaradni. Nem bírta a feszültséget, amit az egyedüllét okozott. A rettegést, hogy soha nem tér vissza a gazdi, soha nem lesz egységes megint a falka, magára hagyták. Milyen elképzelhetetlen ez nekünk, akik a sját életünket éljük, függetlenül mindenkitől. Persze, aki szerelmes, az ismeri ezt a „nem tudok nélküled élni érzést”. és talán azt is ismerjük, ahogy ez elöl az érzés elől menekülünk. Hogy az ember bármi áron véget vetne neki. Meg azok is ismerik, akikben elülteti a párja az érzést, hogy "nem tudsz nélkülem élni". Azokban kialakul a szeparációs szorongás. Ezt úgy is ki lehet alakítani, ha megcsinálsz mindent a másik helyett és mondogatod. Egy kurva bankártyát nem tudnál használni, ha nem lennék! És minden mumussá válik, minden intéznivaló, minden ismeretlen hivatalos ügy, kötelezettség. Ezek ismeretlen és félelmetes dolgokká válnak. És még módszeresen kikezdi a másik értékítéletét. Naív vagy, nem tudod milyen a világ, buta vagy te ehhez! Folyton utal rá, hogy veszélyes, ismeretlen, bizonytalan a világ nélküle. És akkor a másik az életét is feladja, csak ne hagyják el. Párkapcsolatot, gyereket is meg lehet így kötni. Kegyetlen dolog. Láttam nőket meg férfiakat is felállni ilyen kapcsolat után. Szörnyű a szánakozás is amit az ember érez irántuk. Brrr.

Persze, aki szeret, az fél, hogy elveszíti a másikat. De nem csak az elvesztés fájdalmától félünk, hát akit szeretünk, az örömforrás is. Boldogabbak vagyunk vele. Nyugodtabbak, bizakodóbbak, vidámabbak. Hát hogy ne lenne erre szükségünk? Amikor két ember elköteleződik, akkor azt mondják egymásnak, „számíthatsz rám. Nem foglak elhagyni”. De valódi biztonságot csak kevesen tudnak adni. Ezek inkább csak szavak.

Aztán, az ember néha magát is szánja.

A kutya túlélte. De Csé visszavitte a menhelyre. Azt mondta, jobb így a kutyának. Aztán valaki más elvitte a kutyát egy kertesházba, akutya meghízott és talán boldogan élt. Azt mondták, nem csak a szeparáció volt a gond, hanem az is, hogy nem látott ki. Hogy tetőtéri lakás volt, és nem látott ki az ablakon, számára a lakás csak egy doboz volt, amibe bezárták. Szerencse, hogy az ember bármit elfantáziálgat a dobozában.

#szeparációs szorongás #kutya #Csé #Mérgező kapcsolat #08-18

[oszodi-beszedeim]

10 legfájdalmasabb emlékem

10. Randi az exem exével

9. Amikor Manó kitúrt a baráti társaságából

8. Egyéjszakás randi az őrült kanizsai nővel

7. Петрушка őszintesége

6. Maga a város

5. Amikor زوزو nem is annyira titokban kiverte rám

(...nem tudom kevésbé értelmetlenül leírni...)

4. Szölkém elvesztése

3. É.H. megismerése és a vele járó pokol

2. Manó elvesztése

1. O. elvesztése

#tumblr #o #manó #петрушка #weeping angel #szölkém #kanizsai #exnégyzet #depressziós #mélypont #augusztus3

[gyokervagyoknincsmittenni]

16 éves vagyok. Lány. Jelenleg nem érzem jól magam. De ezt nem igazán látják. Most nem jó. Nincs itt senki ilyenkor amikor szükségem lenne egy karra ami átölel. Anya? Anya nem ér rá azt mondja dolgozik de szerintem csak nincs kedve hozzám. Megértem. Apa? Apa hát apa sem ér rá ő pihen mert fáradt. A srác akibe szerelmes vagyok és aki tulajdonképpen az exem tegnap közölte hogy nem tudna már szeretni. 4év. Nem sok. Egyálltalán nem.  De tudjátok jó a szex meg ilyenek. Ezért megtart. Nem szokásom ez sem. Tudom, jól tudom hogy vannak nagyobb problémák is. Tényleg ahogy említettem nem szokásom ez sem hogy kiírjam hogy is érzek éppen mi zajlik le bennem. A legjobb barátnőm? Csak miatta van jókedvem hogy legalább őt ne húzzam le. Őt nagyon szeretem. Szeretem anyát is. Csak nincs ideje rám. Apát is. De ő fáradt had pihenjen. Félek? Igen. Nem érdekes mitől. De most itt ülök az üres lakásban, A szüleim megint nincsenek itthon. A “legjobb fiú” barátaim már megint isznak. Bár engem sosem hívnak. “Barátok”.. De én vagyok a jó fej “lányhaver” akinek nem esik szarul semmi, Talán mégis. Lehet az én hibám. Egyiknek sem nyitottam szét a lábam és nem kezdtem oknélkül harapdálni a nyakát vagy ilyen és ehhez hasonló szexuális utalásokat tenni. Csak itt voltam. Meghallgattam őket ha valami baj volt vagy esetleg pia és cigi kellett. De most ahogy itt ülök és ezeket írom miközben néha rápillantok a telefonom kijelzőjére és látom hogy kurvára leszartok lassacskán rájövök hogy nektek sem voltam más. Bocsánat csak ezt el akartam mondani.

[doradoritaaa]

április 24

Jó ideje nem írtam... Talán azért is, mert annyi minden történt és történik folyamatosan, hogy egyszerűen nem érem utol magam az életemben.

Ami vices, hogy a telefonom statisztikája szerint napi átlagosan 4 órával töltök kevesebbet a nyomkodással. Megtippelni sem merem az eredeti időintervallumot. Rettenetes.

Itt ülök az Arénában, eszegetem a kis tábla csokim és szürcsölöm mellé a kávém. Rettenet nyugalom honol a lelkemben. Olyan otthon érzem magam már itt. Ha azt mondanák, menjek haza, biz’ isten nem mennék most sehová.

Rengeteg barátom lett. Nem három vagy négy, már a 20 főt is meghaladja a csoport, aminek a tagja vagyok. Nem gondoltam volna hogy cirka 3 hét alatt ennyi barátom lehet, és nem tudok sajnos egyesével kitérni mindenkire, de azt el kell mondjam hogy egytől egyik a legédesebb emberek, akikkel a sors összehozhatott engem ebben az időszakban. Mindegyikükre szükségem volt, mindenkire másért, és szinte tudom és érzem hogy ki miért került az életembe most ezen a ponton, és mit fognak (talán) nekem tanítani. Ez persze a végén derül majd ki igazán...

Ma van az első napom az egyetemen. Az előadók szuperek, a tanárok hihetetlen kedvesek. Nem olyan mint otthon... nagyon más. Itt emberként kezelnek, partnerként, kollégaként. Otthon nem igen van meg ez az érzésem.

Az életem pedig teljesen megváltozott, abban a tekintetben hogy konkrétan tizenévesnek érzem magam. Nem, nem csak azért mert minden nap hajnalban érek haza és annyit bulizom, hogy megszégyenítem a 19 éves önmagamat. :D A sok szabadidő, a rengeteg írással és a fejemben töltött idővel együtt lassan de biztosan kezdi meghozni a gyümölcsét - szinte hányom ki magamból a felgyülemlett érzéseket, fájdalmakat, megemésztetlen kérdéseket. Ami a legjobb: elkezdtem szeretni magam. Úgy igazán. Igaz hogy még nagyon kezdetleges, de érzem hogy megtörténik. Tisztulok, totálisan érzem ahogy tisztulok.

Úgy kell ezt elképzelni, mintha egy csomó virághagyma lenne a földben, de olyan rettenet idő van kint istentelen régóta, hogy egyszerűen már lemondtak arról hogy kibújjanak és kivirágozzanak. Ott ülnek csendben, ébren de némán, és gondolnak ugyan gyakran a kibújásra, de mégsem lépik meg. Mert elfogadták hogy kint rossz az idő, és úgyis elfagynak majd. De ott vannak, minden kis hagyma ott csücsül a föld alatt és vár egy szebb időre.  Ilyen a lelkem is most. Ezek a kis hagymák most az önszeretet és az igazi szerelem képessége. Tudom hogy ott vannak, hogy várnak arra hogy jobb idők jöjjenek, és hogy erősen gondolkodnak rajta hogy mi legyen. Még nem mernek kibújni, de mozgolódnak. Olyan érzés ez, mint amikor először megjelenik a tudatodban valami amit már szinte elfelejtettél. Amikor egy félrészeg estén megfogalmazódik bennem a gondolat hogy istenem, várom, mennyire várom hogy meggyógyuljon bennem a sok minden és újra képes legyek szeretni valaki igazán. Lassú mechanizmus ez. Nem egy-két hét alatt fog jönni a változás. Érzem hogy rengeteg segítséget kapok az itteniektől, bár nem beszélek róla hogy mik történtek velem. És a srácok közeledésére is nehezemre esik reagálni. Félelmek vannak bennem, és védem magam - de azt hiszem, ez most normális, nem? Nagyon kell nekem ez az idő, hogy újra rendezzem az érzelmi világom és tényleg készen álljak teljesértékű párkapcsolatra, amit majd úgy fogok megválasztani, hogy olyan legyen amit megérdemlek és méltó hozzám.

De hogy legyen valami kis szappanopera is a végére, természetesen nem unatkozom. Lakótárs (lehet át kellene neveznek A doktornak, ugyanis Claudiával így hívjuk) hazajött Dániából, és az első közös eseményen (értsd: ahol az ő baráti köre és az enyém is jelen volt) már megindultak a pletykák - természetesen azoktól a lányoktól akiknek ő tetszik - hogy én kicsoda micsoda vagyok, és mi van közöttünk. Nem tudok úgy megjelenni egy eseményen, hogy egy egész HORDA csaj ne követne árgus szemmel és figyelné minden lépésem. A fiúktól megszoktam, de lassan már megértik hogy én nem szeretnék össze-vissza kavarni senkivel sem itt. Viszont Lakótárs baráti köre számára valamiért különösen érdekes jelenség vagyok. Nem tudom kívülről hogy nézhet ki amikor együtt vagyunk, de komoly hadjárat folyik ellenünk, hogy valljunk végre színt. Amit egyelőre egyikünk sem ért, hiába beszéltünk róla már. VISZONT holnap este elmegyünk vacsorázni. Csak ketten. I shit my pants. Az ő ötlete volt. Az utóbbi időben nagyon aggódik rajta, hogy őszinte és jó kapcsolatunk legyen, hiszen együtt élünk... és a csajai legfőbb témája általában én vagyok, nekem meg ez nem tetszik (múltambó kifolyólag zsigerből gyűlölöm az összes háttérben szarkavarós, pletykálós és mondogalódós embert, és ehhez csúnya arcot - és viselkedést - produkálok). Gondolom szó fog esni róla, hogy a tinédzseragyú barátnői mit kavarnak összevissza és miért vagyok én olyan rohadtul érdekes minden lány számára ebben a félévben, de majd kiderül.

Mindezen idő alatt megismertem egy rettenetesen vicces, okos finn fiút (továbbiakban Finland), aki eltereli a figyelmem a drámákról azzal hogy annyit nevetek vele, hogy nem viccelek de a kettlebell edzéseim nem járnak ilyen has-izomlázzal másnapra. Nem emlékszem, mikor nevettem ennyit egy emberrel utoljára. Egyszerűen nem lehet minket szétszedni ha találkozunk, mert túlságosan jól érezzük magunkat együtt. Sport science-t tanul, semmi nem érdekli az ég világon csak jól akarja érezni magát és azt akarja hogy én is jól érezzem magam, és kész. Pofon egyszerű vele a kommunikáció, a beszélgetés, a csendbenlevés. Karaoke esteken feltol a színpadra énekelni, sőt, felmegy rappelni hogy példát mutasson nekem. Pont egy ilyen emberre volt szükségem. Olyan mintha ő lenne az élő LeszaromTabletta. Egyelőre ennyi van, és jó lenne ha ennyi is maradna, mert nem akarok komplikációkat. 

Ma lesz az első német órám az egyetemen. Este 7.45-kor. Csodálatos lesz. Este fél 10kor úgy fogok hazaszédelegni a Klinikumból, mint egy zombi. A harmadik kávémat döntöm le éppen, a lábaim sajognak ugyanis lelki egyensúlyom megőrzése érdekében minden nap másfél órát edzem, így az izomláz miatt az üléskor fészkelődöm mint egy tojásrakó tyúk. Nem gondoltam volna hogy ekkora szerepe lesz az edzésnek itt-- mondjuk úgy hogy nem gondoltam volna hogy MÉG NAGYOBB szerepe lesz az életemben annál, mint ami eddig volt. Ami alapvetően sem volt egy elhanyagolható szerep. Most viszont már kijelenthetem hogy nekem ez lett a terápiám, ez tesz boldoggá, ez űzi ki a stresszt az életeből, ha lóbálhatom a kettlebelljeimet. Ennek hatására esnek le rólam a nadrágjaim derékban, viszont nehezen cibálom fel őket a combomra. De már nem érdekel. Istenem, milyen rég volt amikor érdekelt hogy hogy néztem ki... Mennyire megkeserítette az életemet a sok szar, amit láttam magam körül, amit valamelyik exem dumált belém, amit a társadalom kényszerít a nőkre. Eljutottam arra a pontra amire kívánom hogy a nők mindegyike jusson el egyszer, hogy NEM ÉRDEKEL hogy milyen az alakom, az érdekel hogy a sport amit csinálok, lelkileg kielégítsen és erősítsen. Azért edzem mert boldoggá tesz, mert feltölt és lemerít, mert segít elaludni, mert imádom hogy erős vagyok, imádom hogy nem fáj semmim, imádom hogy fát lehetne hasogatni a combjaimon. És tökre nem érdekel, hogy hogy nézek ki. Az érdekel, hogy egészséges vagyok, és 10 kilóval több, mint 2 évvel ezelőtt. Az érdekel, hogy az edzésnek hála visszanyertem az egészségemet, az alakomat, a lelki békémet és az egészséges testképemet. Az érdekel, hogy kisujjal felkapom és hazaviszem a 20 kilós csomag virágföldet a néninek a boltban, amikor látom hogy vonszolja maga után szegény. (A német nénik irdatlan mennyiségű virágföldet vesznek egyébként). Az érdekel hogy amikor a tükörbe nézek, akkor elmosolyodom, amikor valaki azt mondja hogy milyen szép alakom van akkor nem mentegetőzöm hanem azt mondom “köszönöm, én is nagyon örülök neki hogy ilyen erős vagyok”. Az érdekel hogy minden nap érzem a testemben hogy kéri, követeli a mozgást, és imádja, én meg imádom hogy mennyit bírok, napról napra többet. Nem volt ez mindig így. Emlékszem tisztán amikor felkelni sem bírtam az ágyból, és délután könnyek közepette kellett hazahívnom a barátomat a munkából. Emlékszem hogy kifulladtam mindentől. Emlékszem, hogy csont és bőr voltam. Emlékszem, hogy voltam 44 kiló. Most meg vagyok 54. És IMÁDOM. Végtelenül boldog és büszke vagyok magamra emiatt, és soha nem fogom hagyni, hogy valaha is a közelében legyek annak az állapotnak, ami 3 évvel ezelőtt volt. Én tudom, hogy ez lett a terápiám, de most vált világossá hogy mit jelent nekem a funkcionális edzés. Ezzel kapaszkodtam fel a lejtőn anno, és most ez a legnagyobb sziklám jelenleg, amire támaszkodom ha kicsit is gyengének érzem magam lelkileg. Ha kicsit is megerősítésre vagy lelki erőre van szükségem. Egyáltalán nem lep meg, hogy heti 5 alkalommal edzem mióta itt vagyok.

Most viszont.. szépen át kell böngésznem az órarendemet. Majd teszek fel képeket is arról amiket csinálunk itt, és ne haragudjatok, amiért el vagyok tűnve. Próbálok befelé figyelni. Próbálok magammal foglalkozni. Nem szoktam de most sikít a lelkem utána. Most muszáj hogy első legyek magamnak, és ez nem ellenetek van - ettől jobb ember és jobb barát szeretnék majd lenni.

Ezer csók és ölelés.