4/4.
Bendő atya jót áll az ördögökért. Hát maga is itt van már velünk, Józsikám?
NAGY DUNDI KIS FOGÁSA
Azt akkor a Rét hőse és mellesleg a Föld megmentője, Nagy Dundi Emil főtörzs naná, hogy begyűjtötte a Fővezérlő Főaltábornagy bajtársat meg a Benedek Virágot. Ez meg úgy történt, hogy viszonylag pirkadatkor, vagyis hajnali félöt után néhány perccel a járőröző Nagy Dundi és Bezzegh tizedes két igen rettenetesen gyanús figurára lettel figyelmesek, akik gyors léptekkel siettek az Örsi úton felfelé. Két sötét, kapucnis alak. Hát komolyan, csak zsák nem volt a vállukon, mint a viccben.
„Gazsi! Mit viszel abban a zsákban?
Milyen disznó?”
Gondolom, a szerző itt erre a viccre célzott, ami szerintem nem is kicsit rasszista, de ezt nem az én dolgom eldönteni. A szerkesztő
Mondjuk simán elhajthattak volna mellettük, mivel zsák nem volt a vállukon, sőt, még egy nejlonszatyor se a kezükben. No de Nagy Dundi Emil nem az a zsaru volt, aki két gyanús alakot meglátva legyint egyet, miszerint nincs ő azért megfizetve, hogy minden különösebb ok nélkül (lsd. zsák…) vegzáljon hajnali járókelőket. Ez az egyik.
A másik, Nagy Dundi Emil rég elhatározta már, hogy Bezzegh Franciskából jó rendőrt farag. Mintha csak a fia lenne a fia helyett. Mit sem törődve azzal, hogy Franciska inkább lenne való topmodellnek a manöken kifutón, mint kőkemény zsarunak. Sőt! Éppen azért még szigorúbb vele.
A harmadik és döntő érv pedig az volt, hogy kapucni ide, kapucni oda, nem csak gyanúsnak, de ismerősnek is tűnt ama két siető, tényállás szerű alakzat.
Ezért aztán gázt adott, jó ötven méterrel megelőzte őket, hogy kényelmesen
leparkolhasson, kiszállhasson, szerelést igazíthasson, amire az a kettő a járdán odaér. Hacsak nem fordul be, vagy meg és nem kezd el rohanni, mert ha ezt tennék, akkor nincs miről vitatkozni, a zsaruszimat, az zsaruszimat, pláne, ha a Rét hőséről, és mellesleg a Föld megmentőjéről van szó.
Na és richtig.
A kék pofák, a kecske szemek, a hegyes kis szarvak és a fura testtartást. Hát látott már ő karón varjút, valamit mezőn kékseggű ördögöt!
De látott ám ilyet Bezzegh Franciska is. Igaz, ő csak távolról, a járőr kocsiban ülve, azon a szörnyű, mégis felemelő történelmi pillanatban, amikor a Föld megszállása megkezdődött, de hamvába is holt rögtön Nagy Dundi fellépésének köszönhetően. Ebből már csak látszik, hogy a főtörzsőrmester úr semmiképp nem egy piti alak. Most is kérem, ahogy útját állja ama két ördögnek látszó alaknak. És kimérten tiszteleg, ahogy azt a szabályzat előírja. A félelem nyoma se látszik rajta. És naná, hogy nem látszik, mivel Nagy Dundi ezt az érzést csak akkor tapasztalja, ha azt kell látnia, hogy az ex neje hívja őt a mobilon.
- Na, jó reggelt, uraim! – köszön a két kékseggű ördögre a Nagy Dundi. Franciska meg figyeli ám az intézkedést, de nagyon, nyúlni kell-e rögvest az URH felé, avagy esetleg ki kell-e szállnia a paprika spay-vel.
És az ördögök kelletlenül megállnak, ahogy azt kell, és minimum elvárható. Mármint a kelletlenség egyszer, mert hogy muszáj megállni, és ez kétszer, ami mindenképpen az ember szabadságának korlátozása, még akkor is, ha momentán kékseggű ördögökről van szó. Ki áll meg szívesen muszájból? Vagy ki ne bosszankodna azon, ha valaki elé vág, vagy rátolat és a többi? Pláne, ha egy rendőr teszi ezt, akinek van intézkedési jogköre, tehát még el se küldheted az anyukájába anélkül, hogy eljárást kockáztatnál magad ellen a szabálysértéstől a bűncselekményig? Ezt érezve senkitől nem várható el több, mint hogy foghegyről visszaköszön. Ha lelkesedsz, gyanús vagy. Ha vissza se köszönsz, akkor megszívatnak.
A két kékseggű, mintha csak törzsgyökeres evilági lények lennének, tehát itt szocializálódtak, morogva köszönnek vissza. Nagy Dundinak ennyi elég is a második lépéshez, hogy megkérdezze:
- Aztán hová lesz a menés, uraim?
Na most joga van a rendőrnek ezt megkérdezni? A fene se tudná azt eldönteni.
Van is meg nincs is. Olyan ez, mint az országos alapbér megajánlás, vagy a szlovák-magyar békés együttélés. Minden esetre jobb válaszolni, mint kikérni magunknak.
- Hát csak ide a Hosszúrétre- mondja tehát a Fővezérlő Főaltábornagy bajtárs.
- Csak egy-két kört gyalogolni, vagy kocogni- toldja meg Benedek Virág.
- Mert rávett engem…- magyarázza az ex főaltábornagy hadsereg parancsnok.
És tök igazat mond ám. A Virág tényleg rávette, nem ártana, ha ő is mozogna, mert kell az erőnlét a harangozáshoz is. Még akkor is, ha automata és csak ott kell állni, hátha elromlott. Na és akkor kinek kell tényleg megragadni a harang kötelét? Hát neki. Az pedig, hogy Benedek Virágnak élsportoló minőségben fittnek kell lennie, nem szorul magyarázatra. Hát ki az első Pokoli Tolf bajnokság bajnoka? És ki készül arra, hogy a Második Réti Nemzetözi Tolf kupát megnyerje? Feltéve, de meg nem engedve, hogy a mester, a félisten Kelen Béla nem indul, csak majd bemutatót játszik.
- Gyalogolni vagy netán kocogni, mi?- kérdez vissza Nagy Dundi Emil, és nem lehet kihallani a hangjából a gúnyt és gyanakvást, sőt, némi kis ingerültséget is, hogy ez a két kékseggű, rosszarcú fazon vajon pimaszkodik-e vele, vagy tényleg hülyének nézik őt, meg a kocsiban figyelő Bezzegh tizedest.
- Igen, biztos úr- bólogat nagyokat Kelemen Virág, de annyira túlbuzgón, hogy Nagy Dundi kénytelen azt hinni, csakugyan gúnyolódnak vele. Ellenben és ámbátor ha a válasz hihetetlen is, nem elképzelhetetlen, mi több, semmiféle törvény azt nem tiltja, hogy két kékseggű ördög korán hajnalban a Hosszúréten gyaloglásra, avagy netán kocogásra ragadtassa magát, kifejezetten testedzés, immunerősítés, tehát egészségmegőrzés céljából.
Ezek után Nagy Dundi főtörzsőrmester hangsúlyozottan szabályszerű és szükségszerű lépése nem lehetett más, mint hogy ezt lépje, mintegy csuklóból jelezve Bezzegh tizedesnek, hogy esetleg készülődjön, mint hogy:
-A személyi igazolványukat, lakcímkártyájukat legyenek szívesek!
És akkor.
Bizony-bizony.
Kiderült ám, hajaj, de még hogy!
Hogy ennek a két kissé púpos, kecskeszemű, rosszarcú és hegyes szarvú fazonnak nincs olyanja. Se személyi, se lakcím kártyája. És nem arról van ám szó, hogy naná, nem hurcolják magukkal a hajnali kocogáshoz. Hanem egyáltalán nincsen. Olyannyira nincsen, hogy semmi, de semmi papírjuk.
Egy útlevél. Egy anyakönyvi kivonat.
Abszolúte semmi.
Hát aztán mi lehet ennél gyanúsabb, ha nem ez?
Az ilyen migráns. kérem, maga a két lábon járó kockázat. Ki tudja, honnan jött, hová megyen, és itt a Réten meg mi végre és hogy képzeli?! Pláne ennyire ronda pofával. A két kékseggű mentségére szóljon, hogy nem magyarázkodtak, nem kerestek kifogásokat, és már a járdán állva bevallották, hogy bűnösök a nem igazolt, tehát illegitim létezésben. Sőt, a kérdésre, hogy - Maguk nem ördögök, he?- se mismásoltak sokat. Valamint azt se tagadták, a Rét hőse és a Föld megmentője előtt hogy is tehették volna, hogy a pokoli invázió itt ragadt maradékai ők, noha kékseggű ördögként nem a harcolni kész alakulatok tagjaként, hanem ugyanolyan feláldozandó túszként, mint a Nagy Sötét Erdőből kicsalogatott haramiák.
Hát a hosszúréti hajnali kocogásból így lett aztán fogda. Szerencsére bilincselésre, anyázásra, fenyegetőzésre nem volt szükség. A Fővezérlő Főaltábornagy bajtárs mint fegyelmezett katona és mint zen buddhista, dehogy is zendült volna rá a rendőri intézkedésre, ami abszolút korrekt, és jogszerű volt.
Benedek Virág meg hogyan is mert volna másképp cselekedni, mint a tábornoka?
Bendő atya pedig hajnali háromnegyed hatkor meg nem győzött csodálkozni, hogy hol van a harangozója, amikor átslattyogott a parókiából a sekrestyébe, hogy felkészüljön az első misére. Máskor a Főaltábornagy Harangozó bajtárs már ott várja a frissen lefőtt kávéval, újabban Kelemen Virág társaságában. Csak nem történt valami bajuk? Ne adj isten az éjjel visszaszívta őket a Pokol?
Hát bizony aggódott az atya, mert igen megkedvelte már a Főaltábornagy bajtársat. Nála egyenesebb, barátságosabb ördög talán nincs is. No és amilyen odaadó szorgalommal áll az automata harang gombja mellett hajnalban, reggel, délben, délután és korán este!
Bizony délben már nagyon ideges volt, hol lehetnek. Egy szó nélkül eltűnni?
Rémlik, mintha azt beszélték volna, hogy hajnalban elmennek kocogni.
És a Fővezérlő bajtárs még tréfásan morgott is, hogy ő majd akkor fut, ha üldözik. Szent ég! Csak nem a Hosszúréten történt velük valami?
Á, hát két, első látásra igencsak félelmetes kékseggű ördöggel csak nem mer senki kikezdeni?
És kora délután Bendő atya már ott tartott, hogy felhívja Vilmos őrnagyot, hátha ő tud valamit. Legalább tanácsolni. És már nyúlt is a telefonért, amikor az megcsörrent. Na és Vilmos hívta éppen őt.
Hogy szíveskedjék az atyának valamikor befáradni a kapitányságra.
Mert itt vár rá két kékseggű ördög a pokolból, aki rá hivatkozik. Ami nem csoda, hiszen Bendő mégis csak pap. De hogy állítólag majd az atya igazolja őket, hogy a mind a kettő nála, a parókián lakik. Ami azért mégis csak furcsa.
Elvégre az a kettő ördög, a Bendő meg pap.
Bár ez lenne a legfurcsább mostanában, ami majd a Réten történik.
Vilmos máris kiegyezne ebben.
No de mi nem. Mert ugyan ki szeret belesüppedni a dögunalomba?
Már ugye akkor, ha csak olvas a borzalmakról a Réti Füzetekben…
Hát így aztán a jó atya megint ott szorong Vilmos őrnaggyal szemben a kapitányságon, azon a széken, amit egy időben oly sokat koptatott, alaposan meggyanúsítva szándékos gyújtogatás vádjával, és amit nagy nehezen sikerült elfelednie. Bár, ami azt illeti, kérem, aki aztán a Hell Combatot is megjárta, végigcaplatott a leviatán krokodil hátán a Takony-lápon, a Nagy Sötét Erdő haramiáinak lelki pásztora lett, végül a negyvenezer kékseggű ördög túsza- hadifoglya volt, mi annak néhány hét előzetes a kapitányság alagsori cellájában?
De nem is annyira a feltoluló emlékek rontják meg Bendő hangulatát. Hanem hogy most mi lesz? Először is a két jólelkű kékseggűvel, másodszor meg vele.
- Mondja, őrnagy úr, hogy ez nem számít embercsempészetnek!
Vilmos ebben belegondol úgy jogilag, mint emberileg és a fejét rázza, bár ex jure egy kicsit ő is bizonytalan.
- Nem hinném, atyám. Hiszen maga nem csempészte őket sehonnan sehova.
- Így van, kérem! De nem is bújtattam. Hiszen nem titok, hogy ott húzódnak meg nálam a parókián, a vendégszobában.
- Viszont nincs papírjuk.
- Az igaz, őrnagy úr. De hát honnan lenne szegényeknek?
- Benne lehetett volna a grafikai programjukban?
- Benne, de nincs, és erről nem ők tehetnek.
Ez is igaz, Vilmos őrnagy ezt is készséggel belátja. És neki aztán nem kell megmagyarázni, kik ők és hogyan kerültek ide, hiszen elejétől a végéig ő vezette a Hell Combat ellen folyó nyomozást a monitorokon keresztül beszippantott játékosok miatt, akit aztán a Sátán túszként használt volna fel, cserébe a Hegyit Beszélő Gyermekért. Aztán azt is jól tudja, hogy a fogdában várakozó két kékseggű ugyanúgy áldozatok, tehát jó fiúk, és ha valahogyan, valamiért itt ragadtak a mi világunkban, nagyon is megérdemlik a jó szándékot és a nyugodt hétköznapokat, amennyiben ez utóbbi a külsejük miatt egyáltalán lehetséges.
- Szóval nem tetszenek megbüntetni?
- Magát, atyám?
- Hát hogy befogadtam őket.
- Nem. Szerintem.
- De az előfordulhat, hogy más szerint meg igen?
- Nem, atyám. Ha valakinek ez itt az eszébe jutna, akkor majd én tájékoztatom az illetőt, hogy az önnél lakó két személy nem lehet eljárás tárgya, mivel ön nem csempészte őket, és nem is emberek.
- Úgy van.
- Viszont arra majd kíváncsi leszek, mit szólnak ehhez az ön felettesei.
Bendő ebbe belegondol, nyel egy nagyot, aztán dacosan felszegi a fejét.
- Meglátásom szerint jó keresztény módján játok el.
- Úgy van, atyám.
Végre Bendő atya is elmosolyodik kissé. – Akkor tehát? Jöhetnek haza?
- De lehet ám, hogy internálnom kéne őket.
- Csak azt ne!
- Ez lenne a szabály. Már ha emberek volnának. Tetszik érteni, valahonnan, egy szerencsétlen vidékről, menekülve egy zsarnok vagy a szegénység elől. Vagy ha terroristák lennének, ugye…
- De nem azok!
- Mivel ördögök, és nem emberek.
- Na, tetszik látni!- és Bendő atya hangjában kifejezetten könyörgés van.
- Viszont valami eljárás félét akkor is el kell indítanom, ha a továbbiakban is önnél laknak.
- Muszáj?
- Majd kapnak valami ideiglenes igazolványt, lakcímkártyát…
- Az tényleg nem ártana…
- Meg majd mindjárt írunk egy befogadó nyilatkozatot. Ennyi talán elég is lesz.
- Őrnagy úr, hálás vagyok magának.
- Ugyan!
- Képzelje, ha internálnák őket! Ugyan hová?
- Sajátos a barátaink helyzete, az biztos.
- Én mint magánember is igen megkedveltem őket.
- Hallom, remek hangulatú klubdélutánokat tartanak, önök, pokolbéli veteránok.
- No és azt is hallotta, hogy megalakult a RTSC?
- A Tolf klub?
- Látogasson el hozzánk! Ha regisztrálni tetszik a fészbúk oldalunkra, ott mindig frissítjük a programjainkat.
- Azt fogom tenni, atyám!
- És mi örömmel és hálával fogadjuk be önt magunk közé.
- Én leszek hálás azért. Mondja, hölgyismerőst is vihetek esetleg?
- Hogyne! – ébred fel Bendőben a természetes kíváncsiság, most, hogy a kékseggű affér megoldódni látszik.
o
MILYEN LEGYEN AZ ALMA, LENKE NAGYSÁD?
És akkor aznap reggel, amikor Fővezérlő Főaltábornagy Bajtárs ép tétova szemrehányást tett Benedek Virágnak a kerületi rendőrkapitányság fogdájában ücsörögve, hogy talán mégse annyira egészséges dolog pirkadtakkor elindulni a Hosszúrétre kocogni, Etus kinézett az apartmanja erkélyéről és valami furcsát vett észre. Először nem is nagyon értette, hogy mit lát. Annyira nem odavaló volt a Vénusz Wellnes belső parkjának a szélére, szerényen meghúzódva az akácos liget előtt, amely mintegy határt képez a park és a tizennyolc lyukas golfpálya kötött. Hát egy bódé.
De nem ám akármilyen bódé. Hanem egy nagyon ismerős. És mert olyannyira ismerős volt a számára, ezért nem hitt a szemének. Annyira nem oda való volt az a park végében. Ó, hát látta ezt legkevesebb negyven évig, ha nem több. Minden héten legalább egyszer, ha nem többször. Bár persze sosem felülről és vagy százötven-kétszáz méter messziről, mintegy madártávlatból. Úgyhogy Etus nem is lehetett biztos, hogy azt hallucinál, amit látni vél. Mivel az a bódé nem lehet ott, mert nem oda való, hanem a piacra.
Hát bámulja is Etus a jelenést, ámul is rajta, meg neveti is, aztán meg magát neveti, hogy lehet már ilyen bolondos káprázatban része. Vagy tán még a baldachinos ágyában húzza a lóbőrt, szépen, halkan, öregasszonyos hortyogással? Vagy csípje meg magát? Nahát, az nem árthat.
Etus lehunyja a szemét, a karjába csíp. Fáj.
Kinyitja a szemét.
A bódé ott van.
Na jó. Akkor nincs más hátra, mint elhátrálni az erkélyről, be a szobába,
ott átballagni az ajtóig, kimenni a folyósóra, és bekopogni Lenkéhez.
Viszont nincs még túl korán?
Mindjárt félkilenc. Ilyenkor már nem bunkóság kopogni. Vagy várjon még fél órát? Azt is megteheti.
Nem, nem tud várni. Akkor ki kéne megint sétálni az erkélyre , és megnézni, ott van-e a bódé. Bár azt különben is meg kéne tennie. Lehet, hogy amire kiér, már el is tűnik a jelenés. De mért kéne, hogy eltűnjön? Kit zavar az ott?
Nem is tudja, miben reménykedik, amikor visszasomfordál az erkélyajtóig és kisandít a parkba. A bódé ott van.
Nahát, nem várhat ez kilencig.
Etus sietősre veszi, két perc se telik bele, és Lenke ajtaján kopogtat.
Taki bácsi nyit ajtót némi mocorgás után, még csíkos pizsamában, és frottír hálóköntösben. Kicsit meglepődik, hogy Etus áll az ajtóban.
- Ó, jó reggelt!
- Ajaj, akkor mégis csak korán van.
- Á, dehogy! Csak szeretünk lustálkodni. És különben is várjuk Kertai urat.
Ez a baj ezekkel a színarany csapokkal: mindegyik hajlamos csöpögni. Talán mert túl lágy így ez a fém, azért van ez?
- Ki az, drágám? – érdeklődik Lenke bentről.
- Etus.
- Nahát, csak nincs valami baj?
- Na ugye, hogy korán jöttem?
- De mondom, hogy nem! Ejnye, de modortalan vagyok, tessék befáradni!
Taki bácsi ellép az ajtó elöl, utat enged a vendégnek. Etus belép. Ez az apartman majdnem olyan, mint az övé. Csak persze látszik, hogy ketten lakják. Etust egy pillanatra ismét elfogja az irigykedés, de jó nekik, aztán ezt az érzést most gyorsan felülírja az, amiért rájuk rontott túl korán. Lenkéhez fordul, aki egy fotelban ülve kávézik, a kisasztalon mellette manikűrkészlet.
- Lenke! Van olyan, hogy valaki holtában őrül meg?- szegezi neki a kérdést.
- Persze.
- Ajaj.
- Miért, ki őrült meg?
- Azt hiszem, én.
- Ugyan! Hallod ezt, Taki?
- Etus, maga nem úgy néz ki, mint aki bekattant valamitől.
- Hallucinálok.
Lenke és Taki bá összenéznek. – Nem mondja- foglalja egy mondatban a közös véleményüket Taki.
- Pedig de.
- No és mit tetszik…?
- Megkérhetném, hogy nézzek ki az ablakon?
- Hogyne!
Taki bácsi készségesen az ablakhoz megy. Az ő erkélyük is a parkra nyílik, tehát látnia kell a bódét, ha ott van. Etus szorongva rákérdez.
- Látja?
- Mit kéne?
- Szóval maga nem látja.
- De mit nem látok?
- Hát egy zöldséges bódét a park végében.
Taki bácsi odafürkész. – Ja, hát azt látom.
- Látja?
- Miért ne látnám, ha ott van?
- Szóval…Lenke, kérem, nézze már meg maga is!
Lenke örömmel megteszi, már úgyis tápászkodott, mert még szép, hogy kíváncsi lett a látja, nem látja, na látja című jó öreg viccre és társas játékra.
A szerző(k) itt vélhetően a katonaorvos és a regruta viccére céloz.
„- Doktor úr, látja azt a magas fát ott?
- Látom.
- Na látja, én azt már nem látom”
A szerkesztő
Lenke a férje mellé lép, megsasolja a horizontot.
- Magának is ott van, Lenke?
- Ott, Etuskám.
- Nahát!
- De mi ebben a nagy probléma?
- Mert ha nem bolondultam meg, akkor az ott a Zöldséges Józsié a piacról!
- Hűha! – és ezen azért Lenke is meglepődik.
Hát így aztán csak muszáj volt mindent félbehagyni. A kávézást, a manikűrözést és a Kertait várást, aminek később súlyos következményi lettek. Kertai Uhu ugyanis naná, hogy akkor jelent meg a szerszámos táskájával a csaptelepet kicserélni, amikor Taki úr és neje a parkban tartózkodtak. No mármost és ennek következtében Kertai Uhu a javítást automatikusan az elvégzendő munkák listájának legvégére sorolta vissza, ami miatt az a csap még jó két hétig bőszen csöpöghetett tovább.
No de mi ez a nem is apró bosszúság ahhoz képest, ami öröm a bódénál érte őket. Mert bizony, hogy a Józsi bódéja volt az, a standokkal együtt. És a standok úgy meg voltak pakolva szebbnél szebb és frissebbnél is frissebb áruval, hogy a világkiállításon is aranyérmet érdemelt volna. No és ki lépett ki a bódéból munkás cájgban, ujjatlan pufajkában, svájcisapkában? Hát a Józsi.
Aki úgy köszönt rájuk, ahogy csak szokott, mindig is a piacon, jó kedvűen és barátsággal, ami a törzsvevőknek kijár.
- Nézzünk oda! Művésznő! Lenke nagysád! Taki úr! Nahát ilyet!
- Józsikám! Hát maga is itt van?
- Hol lennék, drága művésznő?
- De csak nem halt meg?
- Én?! Soha! Csak maga után jöttem.
- Utánam?
- Na hallja! Á, amúgy se bírtam már úgy a strapát, mint kéne. A hülye fiam meg, mint tudja.
- Én is nagyon örülök magának!
- Úgy is kell. Na, de csak csevegni jöttünk, vagy vásárolunk is?
- Vásárolunk!
- De szép ez az alma, Józsi úr!
- Hát milyen legyen a Mennyországban, Lenke nagysád? Majd férges, mi?
- Istenem, hogy nincs velem a gurulós táskám- sopánkodik Etus nagy-nagy boldogságban.
- De bizony, hogy itt van! Tessék várni pindurkát! Addig talán tessék nyugodtan válogatni, ami kell! – ezzel Józsi bemegy a bódéba, odabent matat egy percig, aztán Etus kék, ős öreg gurulós táskájával tér vissza, adja át a stand felett az öreglánynak.
- Na, tessék parancsolni!
- Hát ez hogyan került magához?
- Röstellem, de a kegyed temetése napján elkértem a Julikától.
- És odaadta!
- Nagyon szépen kértem ám, csókolom.
És akkor lusta, nagy szárnycsapásokkal szállt el a park felett az Égi Rét irányába egy nyugger-madár, ami itt egyáltalán nem egy öreg, tolla-fakult varjúnak nézett ki, inkább valami színes gázló madárnak. Leginkább talán a rózsás flamingóhoz lehetne hasonlítani.
0 notes
HND: Angéla európai megoldása és a migrációs vasmacska
„Azt hitted viccelnek, pedig igen…” – HND
Nem szóltam semmit, amikor mindenki örömködött és abban reménykedett, hogy Horst Seehofer, egykori bajor CSU miniszterelnök majd megváltoztatja a dolgok menetét és palotaforradalmat csinál Németországban. 2015 óta ezt már sokan hitték és legalább ennyien csalódtak benne.
Bajorországban az órák fordítva járnak, legalábbis ezt képzelték az ottani őslakosok és azok is, akik valamilyen okból kifolyólag odaköltöztek és megpróbáltak beilleszkedni a „Liberalitas Bavarica”, a tipikusan bajor élni és élni hagyni klasszikusan konzervatív liberalizmusába. A tízmillió lakosú tartomány mindig is hagyományőrző és önfejü volt, ahol a dirndli és a laptop sose zárta ki egymást. A legmodernebb technika és ősi hagyományok, kedélyesség és sziklaszilárd konzervativizmus jellemezte ezt a valóban élhető és példamutató országot, akkor is, ha a többi német tartomány, amelyeket a sikeres bajorok tartanak el milliárdos támogatásaikkal, mélységesen vidékiesnek tartják és általában lenézik őket. Ismerős?
A tartomány eddig legkevésbé sikeres vezetője Horst Seehofer volt, akinek kormányzása alatt a CSU (Keresztényszociális Unió) egyeduralma többször megingott. Franz Josef Strauss, a legendás bajor honatya – Isten nyugosztalja! – piruettezik sírjában. Seehofer, akit újabban „Drehhofer”-nek, azaz forgó (szélkakas) hofernek neveznek, egyszer életében, 2010-ben egy népszerű tévékabaréban volt legutoljára igazán őszinte:
„Azok, akik döntenek, azokat senki sem választotta meg. Akiket megválasztottak, azok nem dönthetnek.”
Mintha egy összeesküvés elméletet hallanánk az egykori bajor miniszterelnök szájából!
Az illegális invázió megindulása óta Seehofer megszámlálhatatlan esetben próbált meg fellépni a multikulti matróna hegemóniája ellen – sikertelenül. A büszke bajor oroszlán vinnyogó plüsscicává változott rövid időn belül és ez most sem lesz másként.
A Merkel által kért kéthetes határidő – az európai problémák megoldására – pontosan arra lesz elegendő, hogy az Európa Parlament és igen, a CSU-delegáltak által is már korábban elfogadott, és az európai kormányfők hozzájárulására váró határozat a dublini menekültrendszer megváltoztatására életbe lépjen, előreláthatólag 2018. június 28-a után. Az a dublini rendszer, amelynek szabályait egyes egyedül Magyarország tartotta és tartja be, s ráadásul a még mindig hatályos (!) előírások betartásáért marasztalják el hazánkat napi szinten.
Az új rendelkezés szerint, amelynek egyik fő célja az illegális migráció legalizálása, a migránsok a jövőben kiválaszthatják maguknak azt az országot, ahová menni kívánnak és a menekültügyi eljárást majd – az eddigiektől eltérően – az általuk kiszemelt országban kell lefolytatni.
Hurrá! – mondhatnák egyesek, mert akkor egészen biztosan senki sem fogja a V4-es országokat választani, de ez így csak féligazság. Ez a megoldás az első lépés lenne az európai központosított migránselosztó rendszer megteremtéséhez, hiszen ha a dublini szerződés alapelveinek megváltoztatásához mindenki hozzájárulna, akkor ezáltal a migránskérdés további centralizálásához alkotnak egy precedenst. A tervezett szupranacionális Európa első mérföldköve lehetne a migráció uniós szintű szervezése. Ahogy Merkel hangsúlyozza:
„Az európai rendelkezések felülírják a nemzeti törvényeket.”
Az új szabályozás egyik alappillére, a hihetetlenül bizarrnak tűnő „vasmacska”, tehát horgony passzus (németül: Anker). Bárki, aki az Európai Unió valamelyik országában képzeli el jövőbeli életét, az minden további nélkül hivatkozhat egy személyre (ez lenne a horgony/vasmacska), aki már egy adott országban él és akinek nem kell rokoni kapcsolatban állnia a betelepülni szándékozóval.
Egyszerűen megfogalmazva ez annyit jelent, hogy ha Ali a határon kijelenti, hogy Németországban (vagy bárhol másutt) ismer egy Abdul nevű fickót, aki a szomszéd faluban élő nagybácsijának a szomszédja volt, akkor jogosult a beutazásra az említett „Anker-Person”, tehát horgony-személy miatt. Ez a lehetőség minden eddiginél szélesebbre tárja Európa kapuit, és ne gondoljuk, hogy az új áradat csak az eddig favorizált Német- és Svédországot fogja érinteni! Annak érzékeléséhez nem kell ám ahhoz túl színes fantázia, hogy hirtelen mennyi új ismerős, cimbora él az európai migrációs-bazárban!
Sokan filozofálgattak arról, hogy Juncker vajon miért hívatott magához néhány enyhén renitensnek tűnő kormányfőt most, június 24-re? A megoldás csak az lehet, hogy a suttyomban kifőzött komplottok nagymestere, Jean-Claude meg fogja próbálni a kiválasztott politikusokat a V4 ellen fordítani és a dublini szerződés radikális megváltoztatásához előzetes hozzájárulásukat kicsikarni. A sokat idézett, 1999-ből származó junckeri mondat utolsó része pontosan erre az eljárási folyamatra – is – utal:
„[…] mert a többség fel sem fogja, mit határoztunk el, s aztán csináljuk tovább, lépésről lépésre, addig, amíg már nem nincs visszaút.”
A dublini rendszer kétségbeejtően dekadens átírása, az eddigi gyakorlat – amelyhez hazánk mindig is ragaszkodott – megdöntése, és Európa hátba döfésének utolsó fejezete tökéletesen szinkronban van az ENSZ migrációs politikájával. Ez végső fokon az európai népesség lecserélését és/vagy háttérbe szorítását tűzte ki célul. Pedig az nyilvánvaló tény, hogy tíz- és százmilliónyi gazdasági migránst ez a kis kontinens képtelen felvenni, sem őket eltartani, sem munkát részükre biztosítani nem tud. Ilyesmi azonban nem érdekli az emberi jogi kártyával hadonászó fantasztákat. A selyemingbe bújt, kaviárt zabáló neo-bolsevikokat, akik a fejünk felett társadalommérnökösködnek, a tények sose zavarták.
Amiről azonban sajnos senki sem beszél, az az európai, vagy fejlett országokból érkező legális (!) áttelepülőkkel szembeni követelménykatalógus, akik horribile dictu egy fejlődő országban kívánnak – valamilyen oknál fogva, akár csak ideiglenesen is – letelepedni. Mert ilyenek is akadnak, méghozzá elég szép számban. Tehát érdemes volna ezzel is számolni, vagy legalább tisztában lenni, hiszen sokszor az ilyen fejlődő országok lakói keresik szerencséjüket az európai szociális hálóban.
Mi kell tehát ahhoz, hogy valaki bármelyik fejlődő országba bevándoroljon? Vagy magas képzettség és egy nagyon jól fizetett – azaz európai/amerikai nagyságrendű – állásról szóló szerződés a befogadó országban; vagy rengeteg pénz, ami országonként száz és hatszázezer amerikai dollár közötti összeg előre megfizetését jelenti; szükséges továbbá, hogy minden, de minden személyes dokumentum – például anyakönyvi kivonat a befogadó ország nyelvére hivatalosan lefordítva – rendelkezésre álljon, illetve a származási országból egy – szintén hitelesen lefordított – erkölcsi bizonyítvány.
Amennyiben az új dublini rendszer életbe lép és Angéla megkapja végre az „európai megoldást”, valamint bónuszként a vasmacskáját is, az európai szociális rendszerekbe való betelepüléshez elég lesz, ha Ali – akinek az útlevele valahol elveszett – elmondja a határon, hogy van egy Abdul nevű cimborája a szomszéd faluból…
Szerző: HeroesNeverDie
The post HND: Angéla európai megoldása és a migrációs vasmacska appeared first on PolgárPortál.
HND: Angéla európai megoldása és a migrációs vasmacska a Nemzeti.net-en jelent meg,
0 notes