#amúgy én szeretem őket. legalább van valami

[ankela]

mindig mikor izgulok, hogy késik a bkv, és nem fogom elérni a vonatot, rá kell ébrednem önnön clownságomra. hát ezek ketten örök kebelbarátok, én mit aggódok, nyilvánvalóan a máv is ugyanannyit késni fog, ha nem többet 🥰

#teamwork 😍 #amúgy én szeretem őket. legalább van valami

[csacskamacskamocska]

A csodálatról

Eh, nem szabad nekem ilyen tévés műsoroknak még a leírásába se belenéznem! Az előzmény mindegy, az a lényeg, hogy azért csalják meg a férfiak a nőket, mert a másik nő az csodálja őket, nem úgy mint a párjuk/feleségük. Kb ezt mondta egy amúgy agyhibbant férfi műsorvezető. Nyilván vonzó egy új rácsodálkozás, egy új élmény amikor a férfi elmondhatja, elmesélheti magát és a nő izzó szemmel néz rá, hogy hűűűű, téééényleg, te jobbra csavarod a tésztát a villával, aztakurva! Ha azt akarja, hogy megbasszák, akkor ragyogó szemmel fog rajongani, akkor is, ha a pasi arról mesél mekkora fikabuborékot fújt. Ez ilyen. A nő a pasit akarja, a pasi meg a nőt, hát kölcsönös rajongás van. Te milyen okos vagy, te meg milyen gyönyörű vagy, stb, stb. Tíz év múlva, nyolcmillió tévedés után azt mondani, hogy te milyen okos vagy... szóval az a rajongás hiába valós, már kurvára uncsi. A hétköznapok befolynak a rajongás réseibe és elsimítják, láthatatlanná, ingerküszöb alattivá teszik. Azért vagyok veled, mert okos vagy, mert vonzó vagy, mert szeretek veled lenni, de mondani már nem mondom, hát úgy is tudod, majd szólok, ha változás van. Az ingerek kurvái vagyunk mind. Ki hogy oldja meg, ki mennyire harcos abban, hogy az újdonságról és hódításról szóló igényei kielégüljenek az eltérő. Volt egy kolléganőm, akinek a férje tumblizott. Érthető okból, én nem szoktam reklámozni a blogomat, az okoskodások mellett a problémáimhoz tényleg keveseket engedek közel, terápiás vonal, nem kell, hogy belelássanak, pláne, valami ismerős magára vegye bármelyik „van egy ismerősöm” felütést. Úgyhogy csak szóba került, hogy én ismerem a tumblit. Nos, belülről ismerni a timblit és nézni a nő vergődését, aki a férje egy részét nem látja, se rajongani, se elutasítani nem tudja, se megérteni... szörnyű érzés volt. Pláne azért, mert a beszélgetés kiindulás egy olyan megnyilvánulásom volt, hogy a múltkor a tumblin valaki azt mondta... Ő meg: ilyeneket beszélgettek a tumblren? Vállat rántottam, van itt minden. És amikor ő tudni akarta, hogy mi minden, akkor már azért finomítottam a dolgot. Eh, főleg képek, szóviccek, kis politika. Höhö. Szóval, azt hiszem, azok a párok, akik ismerik egymás tumbliját, azok tényleg valami kivételezett helyzetben vannak. Látni és elismerni azt, hogy a másik hogy szerzi be a napi ingert, kapcsolódni vagy épp élni hagyni, hadd lelkesedjen egy jó seggért, hadd röhögcséljen valaki mással és persze tudni, hogy ez itt mindig itt lesz, akkor is amikor esteleg már nem leszünk együtt. Vagy épp ettől mindig együtt? Vagy majd épp ezeket az infókat felhasználva anonban gyötörjük egymást? Bármi lehetséges, a napi ingert mindenki beszerzi, legfeljebb új tumblit indít, rutinosan, gyorsan felépítve. Sose találja meg a másik. Feltételezhet, de biztos nem lesz. Épp úgy nem fogja tudni az ex, ahogy a kolléganő se tud semmit a férjéről. Hogy is kanyarodtam erre? Valami olyan motoszkált bennem kérdésként, hogy vajon mennyi pár van, aki itt jött össze és ismeri egymás tumbliját. Én nem merném egy új pasimnak megmutatni. Szerintem, ha bárki elolvasná, hogy ennyi érzelemmel voltam valaki más iránt, kurvára kéne győzködnöm, hogy őt legalább így szeretem. Ez alatt meg nem mennék. Amúgymeg, annyira szeretnék egy olyan kapcsolatot, amiben arról is lehet beszélni, hogy ki milyen klassz, frappáns, vicces, okos volt egy reblogban, és el lehet ismerni a másikat, akár a tumblis tevékenységéért. Óóó, istenem, csak sikerült idealizmussá tekernem még a szart is ami elém kerül a neten :D :D

#ingerek #megcsalás #tumblr #kapcsolatok #01-27

[greenteaforbreakfast]

[Ezt úgy kell olvasni, mintha nem felejtettem volna el december végén posztolni]

Rendhagyó módon

két év lesz most egyben, hiszen a tavalyi még az ideinél is megterhelőbb volt, semmi mentális kapacitásom nem maradt olvasni. 2023 egy fokkal jobb volt, szinte már-már a pár évvel korábbi szint, pláne ha figyelembe vesszük, hogy a húszból 10 könyv legalább 5-600 oldalas. (Összehasonlításképpen 2017-ben majdnem kétszer ennyi könyvet olvastam ki, ami összességében csak 200 oldallal volt több.)

Továbbra is azért olvasok, hogy kikapcsolódjak, az elmúlt években sikerült teljesen elengednem, hogy mindenképpen komoly irodalmat, vagy szakirodalmat is kell olvasnom. Nem kell, csak lehet, ha van kedvem. Idén úgy tűnik nem volt.

Gondolataim minden könyvről a keep reading alatt.

Backman: Anxious People az előző évből csúszott át, asszem akkor írtam is, hogy annyira nem tetszett, mint bármi, amit addig olvastam tőle. Ez a véleményem megmaradt.

Patrick Ness nagy kedvenc YA íróm, nagyon ügyesen és okosan felépített világokat teremt, hihető karakterekkel. A More Than This egy régebbi könyve, nem is most olvastam először. (Bár angolul asszem igen.)

Murakamit szeretem, Tzukuru pedig az egyik legjobb, amit olvastam tőle eddig.

Na és akkor Expanse. Januárban végeztünk a sorozat nézésével, szóval gyorsan amíg meleg, végigtolom a könyveket. Gondoltam én. Egy kicsit elhúzódott :D Pont mire odaértem, ahol a filmek végetértek, addigra fáradtam bele nagyon, meg addigra ült az agyamra a rengeteg nehézség, a környezet amiben éltünk, meg hát az élet úgy általában. Szóval ritkán, de néha elővettem. Tulajdonképpen nem tudom, mitől nem jók úgy igazán ezek a könyvek, de valami volt velük, ami miatt nem ajánlanám jó szívvel senkinek. Pörgősek voltak, az igaz, a sztori is rendben volt, még a vége is tetszett, csak valahogy kicsit olyan suták voltak a karakterek, vagy nem is tudom, hiányzott belőle az élet. Mindegy, örülök, hogy a kíváncsiságom győzött, és végül leküzdöttem őket.

Még úgy is, hogy az amúgyis megszakadt lendületet év elején (már költözés után, hiszen januárban semmi időm nem volt) még félbetörtem az új Strike-kal. Igen, ciki JKR-t olvasni, de ha ez bárkit megnyugtat, a könyvet a zlibrary szolgáltatta. Az van ugyanis, hogy nagyon sajnálom, hogy ez a nő ennyire gyökér lett irl, de ez a sorozata fantasztikus. És ugyanúgy, ahogy Knut Hamsun is egyszerre volt a legnagyobb náci akit valaha hátán hordott a föld és az egyik legnagyobb írói tehetség evör, ugyanúgy ketté tudom választani az embert és a művet, persze úgy, hogy közben tisztában vagyok a háttérrel. Ami egyébként csak hozzátesz a könyveihez. Szóval ja, Strike meg Robin egy ilyen guilty pleasure nekem, és ez a rész is teljesen rendben volt, az 1200 oldal ellenére is. A könyv kb negyede különböző social media platformokon játszódott, amit sokan kritizáltak. Nekem nem volt sok, tök jól belevont a történésekbe, de értem, ha valakinek nem annyira jön be csetbeszélgetéseket olvasni. Amúgy 6 nap alatt végeztem vele, ami önmagában is elég sokat elmond.

Miután elolvastam az Expanse utolsó három könyvét (amivel sokkal gyorsabban haladtam, mint az első kötetekkel), valami ismerősre vágytam. Rájöttem, hogy a Medvék harmadik részét még nem olvastam, és hát Backman mindig jó, a Björnstad amúgy is kiemelkedően tetszett, mi baj lehet. Hát, hiba volt. Én nem tudom, hogy csak az angol fordítás volt-e ilyen szar, de én ennyire élvezhetetlen Backman könyvet még nem olvastam. A történet lezárása sem sikerült olyan jóra, valahogy már nem volt hihető az egész. Kár, mert az első kettő nagyon jó volt.

A Csikk régen a listámon van, szeretem ezt a Scolar YA sorozatot. Magyarul olvastam, mert németül nem tudok, de bár ne tettem volna. Ha rengeteg időm lenne, meg maga a sztori lett volna annyira jó, akkor eskü letolnám angolul is, csak hogy kiderüljön, hogy a how do you do fellow kids jellegű szöveg miatt volt-e béna a könyv, vagy amúgy sem egy nagy szám.

Két csalódás után már végképp szerettem volna valami igazán beszippantós-élvezeteset. A Shades of Magic trilógia szintén régi listás, barátnőm nagy kedvence, mióta az első kijött, azóta minden évben rákérdez, hogy elolvastam-e már őket. Na most elolvastam, és tetszett. Jól felépített világok, emberi karakterek, pörgős, izgi. Szeretem, mikor olyan a fantasy/sci-fi, hogy nem kell benne értetlenkedni, meg nem merülnek fel "most akkor ez hogy is van" kérdések, csak olvasod, és olyan, mintha minden furcsaság a legtermészetesebb lenne, mindezt úgy, hogy nem is magyaráz túl semmit. Ez ilyen volt, és mind a három könyv tartotta a szintet.

Aztán mivel minden évben megfogadom, hogy klasszikusokat is be fogok pótolni, elővettem a Mester és Margaritát. Annyira emlékeztem, hogy mindenki hogy szerette gimiben (én basztam elolvasni, akkor épp az angol nyelvű féltégla Gyűrűk urával feküdtem és keltem, nem volt időm ilyen hülyeségekre, mint orosz mágikus realizmus). Hát baszki, én ilyen borzalmasan szar könyvet régen tartottam a kezemben :D Nem az a baj, hogy mágikus realizmus, meg hogy macska meg sátán meg váratlan dolgok. Hanem hogy egy buta, értelmezhetetlen katyvasz az egész. Értem és elismerem a regény világirodalomban elfoglalt helyét, de ez egy kész katasztrófa volt, az első 20-30 oldal után (ami viszont kifejezetten tetszett!) borzalmas szenvedés minden perce. Soha többet.

A Shock of the Fallt nem tudom már hogy választottam, tudtam hogy nehéz téma, de jókat hallottam róla. Tényleg nem volt rossz, bár túlzottan nem maradt meg.

A Heart of Darkness annyiszor szembejött itt már a tumblin, hogy nagyon kíváncsi voltam rá. Persze pont egy olyan periódusban sikerült nekiállnom, amikor nem volt hozzá agyam, nem tudtam rá rendesen figyelni, túl sok minden zajlott a való életben hozzá. Kb 20 oldal után elengedtem, de elő fogom venni megint, mert a 20 oldal nagyon ígéretes 20 oldal volt.

Zafónt most olvastam először. A Szél árnyéka kifejezetten jó volt, intelligens, izgalmas, érdekes, sok helyen vicces. Én nem tudom miért olvasni mindenhol azt, hogy nem jó a könyv, ha nem ismered a történelmi hátteret. Ha valaki emiatt nem állt még neki, az ne halogassa tovább. A második rész is tetszett, és hát vonhatnék párhuzamot a korábban olvasott mágikus realista "a sátán saját szórakoztatására baszakodik egyszeri halandókkal" sztorival, de egyszerűen nem lehet a kettőt egy mondatban említeni sem. Ez egy teljesen követhető, az embert az előtérbe helyező, értelmes történet, amiben értelmetlen/megmagyarázhatatlan dolgok (is) történnek. Mindemellett krimi, szociográfia és valláskritika, de egyikből sem túl sok. A harmadik rész ugyanígy zseni, még ha kicsit más stílusban is, de teljesen jól illik a másik kettő mellé. A negyediket viszont már csak elkezdtem, mire a harmadik végére értem, úgy éreztem épp eleget olvastam már ezekről az emberekről. Meg amúgyis megnyitott közben a little free library az utca végében, amitől nagyon megjött a kedvem norvégul olvasni.

A sort a Méhek történetének eredeti kiadásával kezdtem. Olvastam már, jó könyv, remélem a sorozat harmadik és negyedik része is felbukkan majd a telefonfülkénkben, azokat még nem olvastam. (Ha nem, hát kénytelen leszek könyvtárba menni. Oh well.)

Utána a Vega című YA sci-fi-szerűséget olvastam, amit egyébként egy norvég tumblis 2 éve elpostázott nekem, mikor néhány könyvét felajánlotta a langblr közösségnek. Persze otthon elő sem vettem, úgyhogy most bepótoltam, ha már itt is itt volt a polcon. Rengeteg potenciál volt az alap ötletben, nagyon érdekes is lehetett volna, de sajnos egy buta karakterekkel operáló, rosszul megírt történet lett, idióta párbeszédekkel, tele plothole-okkal, és egy idegesítő "szerelmi háromszöggel", aminek az lett a vége, hogy a főszereplő csaj dobta a kedves és figyelmes, de az apja miatt kicsit megzavarodott fasziját egy olyan csávóért, akinek hiába mondta el minden alkalommal, hogy van pasija és nem érdekli, folyamatosan nyomult rá, meg így lesmárolta mikor nem figyelt meg ilyenek. Én nem is értem, hogy lehet tizenéveseknek szóló könyvbe ilyet beleírni. Namindegy. Ne adjátok a gyereketek kezébe ezt a könyvet.

Jelenleg Tore Renbergtől olvasom a Kompani Orheimet. A filmet szeretem, láttam is már párszor. Nehéz téma, a film sem a legvidámabb, a könyvvel lassan is haladok, mert olvasva még súlyosabb. De jó. Sajnos magyarul az értelmezhetetlen Mégis van apám címet kapta, ami miatt szívesen elbeszélgetnék az illetékessel.

Ezt most mobilról pötyögtem be, linkek nem lesznek. Amúgy sem nektek írom első sorban, hanem magamnak, nekem meg minden ott van a molyon :) szori.

2021-es lista.

#moly #reading list #books of 2023 #books of 2022

[onsieluenkeli]

A (kapcsolati) függőkről sok mindent tudnék mesélni. És azt is, hogy mennyire nem szeretem őket. Nagyon durva némelyik mit művel. Hazugságokban élnek, és tönkre is tudnak tenni rendesen másokat. Egyszerűen képtelenek abbahagyni a függőséget, és leszállni rólam. Vannak nők akik képesek voltak úgy szórakozni hogy rám se néztek. Például amikor Szentesi majdnem 1 hét után vette csak észre hogy gyászolok valakit, és addig naponta ökörködött rajtam. Óriásit csalódtam.

Az olyan nők az ismerőseik miatt művelik. VALÓJÁBAN nem ismerkednek, nem értenek, nem óvnak, védenek, féltenek, segítenek, adnak, tanítanak, szeretnek. Nem leülnek melléd a lépcsődre. Hanem csak agyalágyult szinten kötődnek, meg ökörködnek, és bunkóskodnak. Élvezik hogy a seggüket nyalják, és a Flórával hasonlítják össze őket. Csupa tönkrement, borzalmas, magányos nő.

Míg én például 1-szer szeretek valamit elmagyarázni, és a részemről nagyon határozott a 🚩 visszautasítás, és nincsen közöm valakihez... Addig a függő még hosszú heteken át veszekszik, gúnyolódik, tovább fantáziál, röhög... Mert az ismerőseinek produkálja magát. Addig amíg ők nem szólnak rá, nem beszélnek vele, ez így is marad!

Csak tisztázni szeretnék valamit már előre, a szokásos félreértések végett.

Én nem vagyok Tisza Kata most megjelenő könyvének főhőse. Nem vagyok se pszichológus, se terapeuta, se rehab, se probléma megoldó!

Azért persze gratulálok neki, úgytűnik 🖋 jó lett a nyara... Szerintem vágom, és jól sejtem milyen lehet az a könyv. És tudom hogy lesz rész amire én is rábólintok majd, ahogy az előző könyvének is voltak fájó, és kevésbé fájó, rólam, és rólunk is szóló igazságai. Remélem a könyve jobb segítő lesz nálam!

A függésről még

Én nem adogatok "drogokat", hiszen ha tisztán megnézitek a netes tevékenységemet nem tőmegekre ható toxikus sz*rt mutatgatok. Nem olyat adok, ami árt, vagy tönkretesz.

Az oldalam nem feszültséglevezető, nem panaszláda, és nem is gyóntató szék. Itt nem láttok gyűlöletet, kioktatást, sem ócska és értelmetlen posztokat, sem pedig nyugdíjasokat szórakoztató puruttya újságcikkeket, és gumicsontok adta időpazarlást sem kaptok. <- Törekszem rá, hogy én is jól legyek, és ne adogassak még több Trash tartalmat...

Érdekel a pszichológia, szeretek tőlük tanulni. Én legalább nyitott vagyok rá. És nem szégyellem, nekem jól esik a pohár 🍋 ásványvíz is, ahogy az offline. És ha valakit leállítok, mindig oka van.

A (kapcsolat) függőség OKA a függőknél van.

Az életük elsz*rt, unatkoznak, boldogtalanok, és nagyvalószínűséggel alig van olyan közöttük aki ne inna, dohányozna, stb... tehát ne lenne hajlamuk is az önpusztításra. És ne lennének egyéb problémáik. Látszik, hogy nincsenek jól.

A boldog és kiegyensúlyozott emberekkel szinte nincs is konfliktusom. És nem is vagyunk egymásra, és a netre betegedve. Jók a neten, az online közösségben.

Viszont látjuk a problémás embereket, pláne Magyarországon.

Rohadt nehéz a függőséget leállítani. Ahogy az asszisztáló ismerőseiket is. Az utóbbiak amúgy nagyvalószínűséggel látják hogy baj van, tudják hogy valami nem stimmel, hogy komoly problémája lehet a (kapcsolat) függőnek, és ostobán inkább a támogató oldalra állnak. Eszükbe sem jut, fel sem érik ésszel felelősen, hogy valami tényleg nem stimmel! És inkább segíteniük kellene!

És hogy őszinte legyek elegem van azokból akik a véremet szívják, és rajtam keresztül, vagy engemet (sunnyogva) kihasználva próbálják rendbe tenni az életüket. A hátam mögött és szórakozva!

Amikor pedig sikerül, búcsúzásképp még belém rúgnak egy hatalmasat. <- A Flóra jól ismeri ezt, és a régiek. Nem egyszer láttak már olyat az esetemben. Miley Cyrus egyszer már ki/használt, majd később ő is ritka bunkó lett velem. Ebből nem kérek. Se a bullshit dalából.

Nem játék vagyok, és szórakozás magányos nőknek! És egyikünk se!

.

[ka-steve]

Van ez a thread arról, hogy többek között én miért blokkolom vajon @praesensperfectum-ot, akit nem tudok reblogolni, mert ugye ő is blokkol.

A tldr az, hogy gőzöm sincs miért blokkoltalak anno, a mostani thread alapján valószínűleg azért, mert amikor valaki politikai eszmerendszertől függetlenül nagy mennyiségben és agresszív stílusban mond megalapozatlan dolgokat, arra a világ minden ideje sem elég, hogy rendszeresen érdemben reagáljak, plusz minek is, és akkor meg szeretem ezzel nem bosszantani magam minden egyes nap. 

De mivel többször is meg vagyok szólítva, nézzük, mi is megy. Én leírom, aztán vagy eljut hozzá, vagy nem, majd a zinternet szellemei eldöntik.

Ez alapból egy szép példája annak, amit a megalapozatlan ostobaságokról írtam. Fel nem merült bennem, hogy akár téged, akár bárki mást alsóbbrendű embernek gondoljak. Van ezer hibám, de nem tudok róla, hogy ez pont köztük lenne. De ha valami miatt akarnék is rend és rang szerint embereket osztályozni, egészen biztosan rosszul járnék vele ha azért járna plusz pont, ha elit a családod. Nem tudom, mit nyertél volna vele, ha a szolnoki Kun Béla lakótelep hetedik emeletére születsz, és a gyerekkorod nagy része arról szól, hogy a családi mikrovállalkozással kísérletező szüleidről kéthavonta kiderül, hogy nem megy ez nekik. Mármint vicc nélkül felnőtt koromig meggyőződésem volt, hogy a csekkek befizetési határideje az az, amikor jönnek kikötni azt az adott szolgáltatást. Nem panaszkodom, egyszer sikerült családi nyaralásra eljutni egy hétvégére külföldre (Ausztria, 500 méterre a határtól, valami vizes vidámpark), ami több mint ami számos más embernek jut, de határozottan nem érzem, hogy ez lenne az az elit neveltetés, amire nagy arcom lehetne ha ez lenne a szempont. Mint ahogy pl 18 éves korom óta dolgozom, programozóként, mert a válásuk után anyámnak épp munka és gyerektartás nélkül (csődös családi vállalkozás ugye) a két húgom eltartása is elég volt az idilli szépségű Havanna lakótelepen. Úgyhogy elküldtem az önéletrajzomat helyekre, sokszor, még többször, elmentem felvételi interjúkra, csináltam felvételi feladatokat és akkor lett valami. Mellette megpróbáltam egyetemeket csinálni, 4-szer vettek fel, 4-szer koptam ki idővel. Van, aki elég eltökélt és okos hozzá, hogy heti 50-60 óra munka mellett is képes legyen egyetemre járni, ismerek én is ilyet, de nekem ez nem ment. Mondjuk önkéntes aktivistáskodni meg tudtam, szóval nyilván lehet azzal is jönni, hogy arra van ideje az embernek, amire akar, passz. Jelenleg 37 évesen ott tartok, hogy van egy 4,5 éves laptopom, egy okostelefonom, meg egy darab öltönyöm mint legdrágább vagyontárgyaim. Ezt nem valami kommancs büszkélkedésből mondom, teoretikusan szeretnék én gazdagabb lenni (már több projektem is vallott kudarcot etéren, szóval a jelek szerint örököltem az antitálentumot az őseimtől), csak viccesnek tartom, hogy a mai magyar politikai közéletből engem sikerült kipécézni mint az elit netovábbját. Nem is nyomorgok persze, nagy előnye a malajziai életnek, hogy jóval olcsóbb, az állandó nyár ingyen van, a sarki indiaiban 700 forintért megkajálok, a térségben meg tök olcsón lehet utazgatni, szóval nincs panaszra okom. De az fix, hogy a vagyoni helyzetemre nem igazán jellemző sem az “elit” jelző, sem az összelopkodott pénz. (Ez amúgy vissza fog térni, és nem igazán tudom, hogy egyáltalán honnan kellett volna összelopkodni ezt a pénzt, valaki elmondhatná, hátha még nem késő.) 

De mindezt nem mentegetőzésként írom, lehetett volna jobb és rosszabb gyerekkori vagy felnőttkori anyagi helyzetem, attól önmagában még mindegyiktől ember lennék. Persze, a saját bőrömön tudom, hogy mennyire más életet tapasztalnak meg azon ismerőseim, akik jó anyagi helyzetű családból származnak a gyerekek érettségi után összeköltöznek az egyikőjük lakásába, a másikat kiadják és abból élnek, nyilván teljesen más lehetőségekkel indulnak, mint én, vagy a nálam rosszabb anyagi helyzetű emberek tömegei. És ez nyilván nagyon releváns is, amikor politikai témákról beszélünk: nehezebb érdemben okosnak lenni a tandíjjal vagy a hajléktalanellátással, ha saját bőrödön soha nem érzékelted a problémát. De attól senki nem lesz seggarc, hogy jobb anyagi körülmények közé születik. Valószínűleg mindenki, aki olvassa ezt a blogposztot, esetlegesen praesensperfectummal együtt, jobb anyagi helyzetbe született, mint a globális lakosság 80-90%-a. Ebben az értelemben mi mind tagjai vagyunk egyfajta globális elitnek, az ezzel járó explicit és implicit felelősségekkel, de ez önmagában nem hiszem, hogy mindannyiunkat megvetendővé tenne.

Az meg, hogy te neoliberálisnak gondolsz, ugyanúgy, mint azt a talliánt, aki hörgőrohamot kap tőle, hogy másodpercenként minél többször hívhasson kommunistának, önmagában nagyon szórakoztató. De a komcsizását legalább értem minek köszönhetem, mert a gazdasági skálán onnan nézve ahol tallián áll, én biztos, hogy hozzá képest a “mainstream” feliratú pont másik oldalán vagyok, és igaziból azon van csak vitánk, hogy az már kommenizmus, vagy mondjuk szociáldemokrácia. Hogy honnan kell engem nézni ahhoz, hogy bármilyen mondásom neoliberálisnak tűnjön, azt elképzelni sem tudom.

A neolibet nem ismételném, de nagyon kíváncsi lennék, hogy a felmenőim a rendszerváltáskor a) mivel baszták át az embereket, és b) ha ebből jól meggazdagodtak, akkor azt miért titkolták előlem? 

A nagyon jó dolog a tumbliban, hogy kölcsönösen letilthatjuk egymást, kikövethetünk mindenkit, aki a másikat elég reblogolja, és egyáltalán nem kell elviselni egymást! Ez pontosan az a helyzet, ami eddig éppen volt, és szerintem remekül működött! 

A pénzeddel kérkedést továbbra sem kifejezetten értem. Megvetni viszont igen, szoktam embereket, végre valami betalált! Veled eddig nem éreztem ezt, mert főleg a kőbuta rasszizmus és szociális érzéketlenség szokta belőlem ezt kiváltani, de igen, ezeket a saját a konstrukcióim mentén érzem, és nem szokta senki jóváhagyni, főleg mert szerencsére nem létezik ilyen központi megvetés-jóváhagyási intézet, ahova kellene folyamodni. 

Az osztályalap emlegetést sem értem. Én pl semmit nem tudok rólad, tőlem aztán lehet 2-szer, 10-szer, 1000-szer gazdagabb vagy szegényebb nálam, de mivel semmi információm nincs, ez önmagában se pro se kontra nem befolyásolja a véleményem. Mindenesetre nem igazán látom, hogy mi az a logika, ami alapján bizonyos embereknek valamiért ne lehetne véleménye arról, hogy a dolgok hogy jobbak és hogy rosszabbak, mert ha van személyes véleményük, akkor az valamiért egy osztályalapú normatív elnyomásnak minősülne. A tumblin. Nem igazán a meslow-piramis aljától való megfosztottságról beszélünk épp, hanem arról, hogy van-e joga emberek nem olvasni téged vagy kiírni a gondolataikat egy fakultatívan követhető helyre, és egészen biztos vagyok benne, hogy van.

Ok, akkor félreértettem, hogy mi itt a kérdés. Téged az érdekel, hogy miért érdekel bárki mást, amit én írok ha egyszer téged nem? Hát a világ szerencsére nem így működik, ezernyi ízlés, valakinek épp a ka-steve mikroblog az ezeregyedik érdeklődése, hát lehetne rosszabb. Vannak blogok, amik mindennap kiraknak egy fotót a WC-pumpáról, azt is követik emberek, ilyen a világ, amellé én is beférek. 

Viszont nem gondolnám ezt közérdeklődésnek, pl még facebook-ismerősöm is több van mint tumblr követőm. Én arra használom a tumblim mióta van, hogy kiírjam magamból azokat a dolgokat, amik ellenkező esetben csak fognák a teret a fejemben, amihez nekem kell egy valamilyen befogadó közeg, mert anélkül én nem tudok kommunikálni, s lőn. Ha zavar, hogy mások reblogolnak engem, akkor vagy blokkold vagy csak kövesd ki őket, és onnantól nem fogsz látni.

Nem, az “agresszív vagy”, az konkrétan annak a kódja, hogy agresszív vagy. Évente tízszer repülni a Távol-Keletre is gáz (tallián pl azért is kommunistázott már, mert globálisan megadóztatnám a CO2 kibocsátást, a repüléssel az élen), de ez nem zárja ki azt, hogy te is agresszív lehess. Csak ebben a 1+1 posztodban egy rakat alkalommal elmondasz mindennek engem és a családomat is, bármilyen érv vagy konkrétum nélkül. Ez akkor is agresszív, ha én egyébként éppen tényleg egy seggarc vagyok.

De elképzelésem sincs, mik azok a démonok, amikkel te vitatkozol. Nem mondom pl, hogy biztosan ne lennék egy önző, agresszív, egoista tetű, mert mittomén, lehet, hogy az vagyok, de nem igazán látom, hogy így 10+ ezer kilométerről mégis hogy lennék önző, agresszív, egoista tetű veled. Honnan lenne neked erről bármi infód? Mert ismét gazdagnak nevezel, meg tolvajnak a családomat, ami alapján nekem elég biztos, hogy a leghalványabb gőzöd sincs arról, amiről beszélsz, csak gondolom, valami miatt nem szimpatizálsz velem, meg utálod a gazdagokat tolvajokat is, szóval akkor biankó alapon meghitelezted nekem is ezt a státuszt. Mármint mind engem, mind egyes családtagjaimat lehet mivel kritizálni, de ha a leghalványabb fogalmad is lenne bármiről, akkor tudnád, hogy ezek még hamis vádként sem stimmelnek. 

Ennél még kevésbé értem, hogy miből gondolná bárki, hogy én valaha is hivatkoznék arra, hogy “én gazdag, illetve tolvaj családból származom, ezért nekem van igazam”, mármint nem hiszem, hogy egyáltalán bárki a világon valaha mondana ilyet, de én mondjuk pláne nem.

A poszt nagy részében amúgy azt érzem, hogy neked az fáj, hogy emberek miért nem fogadják el, hogy a te véleményed az igazi. Hogy ha szerinted én egy seggarc vagyok, és akkor mások miért nem fogadják ezt el. Mármint miért nem fogadja el MINDENKI. Hogy embereknek miért van olyan véleménye, ami különbözik a te értékrendedtől? Hát ez csak úgy lehet, hogy a többieknek elitista gőgjük van, vagy osztályalapon nyomnak el. De közben az van, hogy mint ahogy neked is minden jogod megvan a saját véleményedhez, úgy nekem is, ferkónak is, talliánnak is. Ahhoz viszont egyikünknek sincs joga, hogy a többiek elkussoljanak, hogy kénytelenek legyenek ugyanazt gondolni mint egyikünk, vagy hogy az egész világ mindenki mást a mi szemünkön keresztül kelljen lásson. 

Te nem elnyomva vagy feletted álló emberek által (illetve de, de pont nem random tumbászok ez az elit, szóval ez itt off), hanem csak zavar, hogy más, veled “egyenrangú” emberek mást gondolnak. Ez oké, ez engem is gyakran zavar, de ilyen az élet. Ha annyira fontos nekem, akkor több időt és energiát szánok rá, hogy alaposabban kifejtsem mire is gondoltam, hátha ez meggyőz másokat, vagy persze arra is juthatok, hogy ez az egész nem annyira fontos, és akkor inkább elfogadom, hogy mennyi emberrel nem értünk egyet. És persze az is idegesítő, hogy SOHA nem jut el egy vita odáig, bármennyire is érveltem meg az álláspontomat, hogy a többi résztvevő sorban reblogolja, hogy “neked van igazad” és madarak csicseregjenek közben, hanem mindig az a vége, hogy az ember egyszerűen elunja hogy továbbra is mindenki vitatkozik vele a témában, és akkor átvált egy másik témára, ahol ugyanez fog történni, de legalább van változatosság. Ez nem egy téged személyesen erő elnyomás, hanem az, ahogy az internet működik jelenleg, méghozzá mindenkinek. Vannak, akik ezt könnyebben viselik, másik (pl te meg én) nehezebben, de ebben semmi személyes nincs.

#praesensperfectum #tumblr

[21hetbangkokban]

Culture show💃🏽🕺🏽

Na. Előző pénteken volt ez a rendezvény, de még mindig nem pihentem ki magam. Most szerda van. Haha😂

Tudom már leírtam, de most összeszedettebben csak erről a rendezvényről szeretnék mesélni. Ez arról szólt, hogy minden nemzet megmutatta a saját kultúráját különböző kategóriákban (csoportos zenélés, szóló ének, tánc, divat, stb..). Természetesen ez verseny volt kategóriánként. Ezek közé tartozik a Mr. és Miss. AIT verseny is, ahol minden nemzetből 1-1 személy jelentkezhetett. Az eredményeket 4 bíró döntése alapján ítélték meg.

Az egyik osztálytársam megkért, hogy segítsem az ő nemzetét (Myanmar🇲🇲) és tanítsam meg őket táncolni. Mutatták az elképzeléseiket, aztán kihoztuk belőle a legjobbat. Annyira imádtam velük a próbákat.😍 Általában csak este 10 után értünk mindannyian rá, mert valakinek laborgyakorlata, valakinek órái voltak. Viszont annyira kitartóak és aranyosak voltak, hogy egyszer sem hallottam őket panaszkodni arra, hogy fáradtak, pedig nagyon látszott rajtuk. Annyira odafigyeltek rám is, hogy sokszor haza is küldtek pihenni, mert én sem voltam mindig a helyzet magaslatán.😅 Tényleg nagyon aranyosak voltak, szanaszét dícsértem őket minden egyes próbán. Aztán bumm, mi lett belőle?😍

Természetesen megnyerték a versenyt.😍 Annyira büszke voltam rájuk, hogy eszméletlen. Eredményhirdetés után egyből futottak hozzám és a nyakamba ugrottak. Annyira örültek, hogy a dísztányérukat is majdnem eltörték a hátamon.😂

Ennek az eredménynek én baromira örültem, csak nem teljesen értettem. Volt egy másik nemzet (Bangladesh🇧🇩), akik baromira jól teljesítettek. Onnan származik a tánctanárom, ő is fellépett.

Olyan kis pici a csajszi.😂 Na de megtudtam, hogy őket kizárták a versenyből. Elméletileg csak angol nyelvű dalokat lehetett volna használni. Az indiaiak és ők is saját dalokat koreografáltak meg. Őket kizárták, Indiát nem.🤔 Természetesen a szervezőket a verseny előtt megkérdezték, hogy milyen zenéket lehet használni, és azt a választ kapták, hogy bármilyet. Aztán most mégsem. Kicsit úgy érzem ez is igazságtalan volt.

Az indiaiak mindegyik kategóriában persze dobogósak voltak. Tudni kell, itt baromira sokan vannak, nem érdemes velük kötekedni. A tánctanárommal beszéltük, hogy azért sem táncolok a nyitó és záró táncban, mert ott volt egy indiai csávó aki kispécizett magának. Elsőnek nem értettem miért, aztán fel lettem világosítva. Az én véleményem előbb kikérték a tanárok, mint az övét. Engem előbb megbíztak koreografálással és tanítással, mint őt. Meg nyilván jóban vagyok a lányokkal is, mert velük táncolunk.😃 Magyarán megmondva irritálom őt és féltékeny rám. A tánctanárom mondta is, hogy ha tényleg ezt érzem, hogy kispécizett magának akkor ne is lépjek fel, mert sok indiai van.😅😂 Ezért a táncokat el is engedtem, és csak a Mr. AIT-ra koncentráltam.😌

Mr. AIT

Na öntsünk tiszta vizet a pohárba ezzel kapcsolatban. Ez a verseny 3 kategóriát jelent az indulók számára. Van a legnépszerűbb, a legjobb kosztüm és a Mr. és Miss. AIT.

A legnépszerűbb kategória úgy zajlik, hogy facebookon a legtöbb reakciót kapott delegált nyer. Hát.. A srácok között én nyertem toronymagasan. Több, mint 400 reakcióval többet kaptam a második helyezetnél. Haha, köszönöm mégegyszer.❤️

Nem tudom felfogni, hogy mennyien támogattatok. 884 ember szavazott rám, és 124 meg is osztotta a versenyt. Baromira sokan. Jó tudni, hogy ennyien mellettem vagytok hihi.😊 Jó, ebből a 124 megosztásból édesanyukám legalább 4x osztotta meg különböző csoportokban. Haha. Neki ez a verseny nagyon fontos volt. A munkahelyén zaklatta a kollegáit, hogy osszák meg a képem és nyomjanak egy szivecskét rám.😂 Természetesen édesapukám, a testvéreim, a családtagjaim és a barátaim is kampányoltak nekem.❤️ Nagyon szeretem őket.🥰

Ezt a szallagot adták a nyakamba, és kaptam egy oklevelet a versenyről.

Miss. India lett a hölgyek között a legnépszerűbb.

Ezen a képen látszik, hogy mennyire elegünk volt már abból, hogy mindenki 500 fotót akar rólunk készíteni. Természetesen a szervezők nem osztották még meg az ő képeiket velünk.🙂🙂 Szóval azokat majd az instagrammomon láthatjátok majd, ha megkaptam őket.😌

A legjobb kosztüm kategóriát az az ember nyeri, aki a nemzete legszebb hivatalos ruháját hordja. Hát nem tudom. Itt Mr. India és Miss. Thailand nyert. Az indiai srácnak tényleg szép volt a nemzeti ruhája.. Viszont a csajszi egy rendes elegáns női ruhát viselt, nem volt semmi köze Thaiföldhöz.. Fura. Pedig más nemzetből jobb ruhákat viseltek a csajok. Megint nem találtam igazságosnak..

Mr. és Miss. AIT kategóriát nem teljesen értettem. Készítettek velünk interjút, videó promót, a színpadon sétálnunk kellett, mint valami modellek és feltettek egyetlen egy kérdést a nézők előtt. Mindenki olyan kérdést kapott, hogy ki a példaképed, mit szeretsz az egyetemben, ha lehetne egy kívánságod mi lenne az stbstb.. Ilyen primitív egyszerű semmit mondó kérdések kb. Tőlem persze egy teljesen személyes és kellemetlen kérdést feszegettek ami úgy hangzott, hogy : Voltam-e már terrorizálva vagy bántalmazva az életben? Ha igen, hogyan kezeltem?.... Mondom haha, köpni nyelni nem tudtam. 30 másodpercem volt válaszolni, nyilván mondogattam, hogy sosem történt ez meg (ami amúgy nem igaz), és hogy Magyarországon mindenki alapvetően kedves. Aztán amikor észbe kaptam, hogy miről akarok beszélni, lejárt az időm és szégyenkezve mentem vissza a helyemre. Azt hittem baromira beégtem, de annyira nem volt ez vészes. Na mindegy. Ezt a versenyszámot nem értem hogyan pontozták.

Viszont hála a versenynek rengeteg barátom lett az egyetemen. Most ha kimozdulok a szobámból tuti legalább 2-3 emberrel le tudok állni beszélgetni.😊 Nagyon sokan megtudták, hogy a győztes tánccsapatot én tanítottam, ezért nagyon sokan akarnak tőlem majd tanulni táncolni. Ez azt jelenti, hogy a vizsgahét után tanítani fogok.😅

Most a vizsgáimra nagyon sokat készülök. Az osztálytársak “beköltöztek” a tanulószóbába, és ott készülünk együtt. Nagyon szájbarágósan és türelmesen tudnak magyarázni nekünk, baromira jó, hogy ennyire összetartanak.

Azért néha van olyan amit én értek és magyarázok a többieknek.😃 Annyira vicces.

Szóval ez a hetem alvásban szegény, de még kitartok valahogy.😅😪

2020.02.27.

[troger]

Eközben...

Rákóczy Gábor Balu

...a Zamárdiban megrendezett Országos Jaszkari Fesztiválon ülök és azon gondolkozom, vajon Özv. Borókai Sándorné is vett-e bérletet… XD XD

Ekkor megpillantom a parton a világ leggyönyörűbb nőjét. Bikinijén megcsillan a lemenő nap óarany sugara, bőrét bronzos selyemből szőtte a hűsítő esti szél, barna hajzuhatagját őshonos kenesei kolibrik szőtték… Már majdnem leánykérésbe fulladt a dolog, mikor odaszólt barátnőjének: „Endzsi, hova a rákba kerásztad el a káktélomat?” Rögtön világos lett számomra, hogy Pocahontas ezúttal Mátraverebélyről érkezett, s ha ez esetleg ebből sem esett volna le, abban a pillanatban leült mellé a csacsi hasú Káldy Ronaldinyhó is, akinek akkora Jézus tetoválás volt a hátán, hogy jövőre vélhetően rajta rendezik a Máriapócsi Búcsút.

Még van egy kis sár, de kizárt, hogy gumicsellót húzzak. Úgyhogy gyorsan be is ülök egy helyre, itt a fesztivál faluban, ahol csak később veszem észre, hogy normális ital nincsen, de ha mégis, akkor az nem ceceiül van írva. Meg is kérdezem Dzsenifert a pultos lányt, hogy mi a hatos számú ital, de Dzsenifer annyira nagyon zsunypusztai, hogy kedves válasz helyett, felhívja a figyelmemet arra, hogy vélhetően nem tudok olvasni. Utálom Dzsenifert.

A "Másztörkárd" színpad felől -mert itt ezt szpesöl kell mondani, itt nem elég a nagy színpad jelző, nem otthon vagy baszod, ez a Száund! - szóval a Másztörkárd színpad felől eltartott 20 évesek egy csoportja érkezik. Csuklótól hónaljig fesztiválbérlet, 2 napja ugyan dagonya van ötvenezeré', de ne aggódjunk, van náluk nyak-pass is, hogy a retkes pulóver fölött is mindenki lássa, ők használhatják a színpadok mögötti V.I.P. klozetot is. Nem messze tőlük ismét felfedezem a tömegben Somersby Etelkát, a barátnőinek csak Etit… aki egy olyan ronda néni, hogy egy bácsi. Ő vagy ennyire kamázza a cidert, vagy 3 napja ugyanazzal az üveggel hódit a tömegben. Mindenesetre kék a bugyija és a haja is és ugyanolyan sáros, mint tegnap.../szerintem büdös is./ Többen nem értjük.

Oh igen és megérkezik az álompár, Mr. és Mrs. BalatonSound 2014. Marcy és Szandykah 2 hete járnak, egy szabadtéri agyátültetetteknek rendezett bulin ismerkedtek meg. Mindketten márkajelzésnek öltöztek, annyira, hogy Czeglédi Józsi bácsi a túlparti, füredi nyaralóban fűnyírás közben is leolvashatta a Gucci feliratot a pár ruháiról. Látszik rajtuk, hogy minden nap arról beszélgetnek, hogy számukra a szerelem definiálhatóan amortizálódott periférikus komplexus, ahol a pszenon kiváltja a "DE JÓ DUGNI" érzést! Aztán hirtelen nagy sikítás, kiderül, hogy itt van Szandikah régi „barinője” Adrikah is Etesről. Adrikah nagyon csinos, egyelőre azon gondolkozom, hogy ruhában van-e vagy magán felejtette a fodrászelőkét, de legalább Adrikah beszéli a nyelvünket és nem ismeri a „csi” ragot. Tévedtem. Mégis ismeri. „Mega lolcsi, hogy itt vagytok.” Istenem…mosd el ezt a bolygót a világegyetemből.

Balról frissen diplomázott lányok egy csoportja érkezik. Nagyon büszkék magukra, jól be is kábítozták egymást, mert kb. úgy mennek, mint egy vemhes okapi. A dealer Bettina lehet, mert egy Pharma Comp-os strandtáskával szédeleg. A középső lány közülük nagyon tetszik nekem, de láthatóan PowerPoint típusú csaj, arra jó, hogy mutogasd másoknak, de önmagában nem érték… De én azért nagyon szeretem az ilyen szenvedélyes tini naivák szűzies ártatlanságából fakadó, könnyített lehetőségeket. A perifériámból látom, hogy ismerős arcok közelítenek felém. Mivel nagyon utálom őket, ezért odaszaladok az egyik diplomás lányhoz és átölelem. Letti Kislángról érkezett és fingja nincs, hogy ki vagyok, de annyira be van lőve, hogy árad belőle a szeretet és viszonozza az ölelést. Kár, hogy rohadt büdös a szája a 2500 forintos gyrostól.

A fesztivál legveszélyesebb arcai a frissen érettségizett diákok, ugyanis ők még úgy érzik, előttük az élet. Ebben teljesen igazuk van, hiszen még van 4-5 évük eldönteni, hogy Whoppert, vagy BigMac-et adnak majd menüben, nagy krumplival. Nekik láthatóan ez az első fesztivál, melyen legálisan részt vehetnek. Erről természetesen másodpercenként selfieket és check-in-eket tolnak az összes létező közösségi oldalra az iPhone típusú készülékükkel, melyet Teri ángyi ballagási pénzéből vásároltak. Jah és azért azt tudjad, hogy ha nincs fotód a vízben álló Sound betűkkel, meg a retkes gumicsizmáddal, egy senki vagy, sehol nem jegyeznek, bujdoss el és remélem, hogy az RTL Híradó is bemondja, hogy mekkora lúzer vagy.

Közben a stégen Zsolti, a paradicsommadár Nádasladányból megkezdi násztáncát a Heineken-es üveggel. Ez láthatóan nagyon tetszik Kendrának és Kamylláhnak, a két ál-leszbikus, instagram-modell lánynak. Gyorsan be is kenik egymást, amire Miccs és Hobbi a badacsonytördemici vízimentők felfigyelnek. Miccs nagy levegőt vesz, bent tartja, majd jó túzokhoz híven körbemasírozza a csajokat. Én közben imára hajtom a fejem, s kérem a Jóistent, hogy ne szaporodhassanak…

Kicsit arrébb Izom Tibi réved a távolba, karjait alig tudja maga mellé tenni a hófehér trikóban. Egyperces néma felállással adózom neki, hiszen egész télen erre a pár napra gyúrt és diétázott, s most 2 napig esett az eső, így nem bírt levetkőzni. Lassan itt a dinnyeszezon, megkérdezem, hátha eljönne Nemesékhez napszámba, de aztán meggondolom magam, mert a színpadon valami Guetta a balatonkenesei Rózsa Diszkó rezidense. Ez nemcsak engem, de Mimit is hidegen hagyja, aki leül mellém, teljesen bekarmolva és a szétáradó szerotonin következtében elmeséli életét. Már az első 2 percben konstatáltam, hogy többször, lábon hordta ki az agyhalált, de amikor megkérdezte, hogy meghánytatnám-e, már biztos voltam benne. Mimi amúgy jól néz ki, tőlünk délebbre több száz kecskét megérne.

Lejjebb a part menti nádasban Hegyesi Lacika játszik ukulelén, rajta pedig Enci fagottozik Kehidakustyánból. Enci mögött Béci próbálja megfújni a káposztasípot, így hárman úgy néznek ki, mint a balatonedericsi Laokon-csoport. A sárszínpados pánsíp és okarina együttest Bakács Ferike zavarja meg, kinek veséjét megviselte a vizezett Ászok.

Nem mehetünk el amellett, hogy számos celebritás is megtisztelte a fesztivált jelenlétével. A nagyon sportos házaspárt először nem ismertem meg, mert az asszony fogsora eltakarta az egész családot, de aztán hamar updateltem a vizuális képet és beazonosítottam az alacsony rendőrt is. Őket követte egy nagyon illusztris hialuronsav-töltemény, akiről hirtelen nem tudtam eldöntetni, hogy csőcsere volt-e a szoliban, vagy csak rossz májfúzió, de ahogy közelebb ért rögtön tudtam, hogy nemsokára, valahol megjelenik Jude Law is.

[idunlilithohlin]

I.rész Follow the Freezing Moon (Kövesd a fagyos holdat!)

Amit most elmesélek Neked, kedves Olvasóm, az nem régen történt meg velem.

Éppen – szokás szerint – üres óráimban böngésztem a netet, mikor újra rátaláltam a kedvenc bandámra. A neve Mayhem volt és a norvégiai Oslóban tevékenykedtek. Nagyon jó zenét játszottak és elterveztem, hogy meg akarom ismerni őket közelebbről is, ha már naphosszat a zenéjüket hallgatom, szinte csak azon élek.. Akkor még nem tudtam, hogy ez a találkozás egy életre nyomot hagy bennem...

Akkoriban nyílt meg egy kiállításom a norvégiai Surnadalban, ahol Euronymous is született. Volt egy program, amivel fraktálokat csináltam és ezeket a képeket - (de csak a legjobbakat) -  állították ki. Aztán volt egy külön fanart részleg is, amelyeken természetesen különféle bandák, mint a Mayhem, a Bathory és más zenekarokról készült rajongói képeket mutattam be. A kiállítást Quorthon nyitotta meg.

Már régebbről ismertem őt, nagyon jó fej volt és támogatta az elképzeléseimet. Részben neki is köszönhettem, hogy megismerhettem a Mayhemet és a két fő oszlopos tagját, Deadet és Euronymoust.  Habár tudtam, hogy Deaddel nincsenek túl jó viszonyban, mert Pelle szerint Quorthon túlságosan is sokszor változtatta a véleményét az interjúkban a Black Metálról, sátánizmusról és ez nagyon nem tetszett Deadnek. Korábban csak egyszer-kétszer találkoztak, de a viszonyuk annyira elhidegült, hogy Dead elhatározta, töbet nem is igazán beszél Quorthonnal, akinek egyébként Ace Thomas Forsberg volt a valódi neve. Kedvenc filmje az Engedj be volt, egy eléggé szomorú svéd horrordráma, amit kétszer láttam. Többször nem is néztem meg, majd később elmondom, miért. Euronymoussal jól megvoltak, a Mayhem többi tagjával, Hellhammerrel és Necrobutcherrel való kapcsolata viszont ismeretlen volt számomra, de nem is volt igazán fontos. Elmondtam Quorthonnak, hogy jó lenne meghívni őket ide Surnadalba, hogy megnézzék a róluk készült fanartokat. Quorthon fel is adta nekik a tiszteletjegyeket és a reakció nem maradt el. A Mayhem ott volt teljes felállásban.

Hatalmas Örök Káosz, mikor megláttam őket! Egyszerűen nem tudtam betelni a két legendával, Deaddel és Euronymoussal. Olyanok voltak, mint két Káosz-isten. Dead kimondottan gyönyörű volt és friss, fiatal, de egyben nagyon érett is. Szőke volt, kék szemű, bőre csaknem hibátlan és olyan szép formájú, hogy azt egy modell megirigyelné. Habár nagyon sovány volt, de soványsága kimondottan jól állt neki. Amúgy sem nagyon szerettem, ha egy férfi agyon gyúrja magát, csak azért, hogy felfigyeljenek rá. Szép sem volt igazán, meg valami más is mutatkozott emögött. Csak egy személyen mutattak jól az izmok, ő pedig Jon Nödtveidt volt, a Dissection-ből. Jonnal már évek óta leveleztem, de tudtam, hogy van barátnője és van egy igen helyes öccse, Emil. Kettejük között nyilván Jon volt a hangadó, Emil nála kicsit zárkózottabb természetűbb volt. Jont nagyon tiszteltem, annak ellenére, amit hallottam a múltjáról, de ez most nem érdekes. Tudtam, hogy Rietas (ez volt a művészneve) MEGÉRDEMLI a tiszteletet. Jon ismerte Euronymoust és Deadet is, akivel különösen jó barátságban voltak.

Euronymous is szép volt, de szemében - ami neki is kék volt, csak olyan gázláng-szerű – ravaszság bujkált. Kábé fél fejjel volt alacsonyabb Deadnél, haját feketére festette, de eredetileg világosbarna vagy sötétszőke lehetett neki, akárcsak a történetbe később belépő Varg Vikernesnek. Teljesen más volt őt élőben látni, mint a helyi Black Metal TV adásaiban, ahol 24 órán át adták az olyan kiváló zenekarok klipjeit, mint a Mayhem, a Darkthrone, a Satyricon, az Immortal vagy az Emperor és mások. Nem voltak Deaddel barátok, csak munkatársak. Mindössze ennyi. Euronymous vezetett egy kiadót Deathlike Silence Productions röviden DSP néven, meg volt Oslóban egy Helvete nevű boltja, ahol olyan kultikus és underground bandák lemezeit árusította, mint például a japán Sigh vagy a svéd Abruptum, akit a világ leggonoszabb hangzású BM bandájának nevezett. A Merciless tagjaival még egy kép is készült Deadről.

Deadről annyit tudtam, hogy eszméletlenül elvont és zárkózott, valamint a Black és Death metál zenén kívül mást nem hajlandó meghallgatni. Talán egyszer-kétszer Venomot meg Slayert, de ezek közül egyik sem Black vagy Death metál banda, mert a Venom NWOBHM (brit újhullámos heavy metál) a Slayer meg thrash. Bár hallgatott még régebben Sodomot, Destructiont, Bathoryt is, amit Quorthon alapított, de miután megszakadt vele az ismertsége, nem nagyon vette elő a lemezeket, csak igen-igen ritkán. Akkor is inkább a régebbi albumokat preferálta. Euronymoussal nagyon hasonló volt a zenei ízlésük, csak annyi különbséggel, hogy Per utálta az elektronikus zenét, amit Euronymous meg imádott.

Øystein gyakran hallgatott Tangerine Dreamet, akinek korai tagja az a Conrad Schnitzler nevű düsseldorfi  akkor még srác, akinek az ajtaja előtt egy egész éjjelt töltött Euronymous, egy introért a Deathcrush albumukra. Conrad el is készítette neki az intrót és Euronymous boldogan repült haza Ski-be, mert ekkor még ott zenéltek. Nem voltak egy ismert banda, de az idő meghozta a változást, ami Pellének nem igazán jött be. Ő egy igazi true underground bandát akart, akiket csak kevesebben ismernek, a true metalheadek, ahogy Ő fogalmazott. Nem akarta, hogy népszerű legyen a Black és Death metal, amitől véleménye szerint rettegnie kellene az átlagembereknek, nem pedig trenddé alacsonyítani. Ezt egy interjúban közölte egyszer. Dead azt is sérelmezte, ahogy Ő fogalmazta: „taknyos tizenegy évesek akarnak bandát alapítani, miután meghallgatták életük első Carcass lemezét”.

Szóval már itt kiütközött Dead és Euronymous eltérő természete. Euronymous amolyan business man forma volt, hatalmas pénzről, a kiadója és a bandája fellendüléséről ábrándozott, valamint a rossz nyelvek szerint még saját háremet is akart, egészen fiatal, tizenhat és huszonegynéhány éves lányokból, akik félmeztelenül lesik minden óhaját, kényeztetik, szeretgetik és ami a legfőbb: uralkodhat felettük. Akkoriban Euronymousnak volt barátnője, de a suttogások szerint Ő többet is akart. Még a bandájuk volt tagjának egyik nőrokona barátnőjét is jól megnézte az egyik képen. De azért imádtam ezt a szoknyabolondot. Gátlástalanul kifelé élő volt, ellentétben Deaddel, aki meg annyira zárkózótt, hogy alig szólalt meg.

Kíváncsi voltam Dead és Quorthon reakciójára, mikor meglátják egymást. Dead mivel biztos elég jól nevelt lehetett, nem kezdett el jelenetet rendezni, csak kissé a szeme sarkából lesett a nála jóval magasabb, de szintén sovány Quorthonra. Euronymous azonnal barátságosan üdvözölte:

-Hej, Quorthon, milyen régen láttuk egymást!

-Hej, Euronymous, szinte semmit sem változtál.

Dead a szemét forgatta. Rámosolyogtam, mire Ő szégyellősen visszamosolygott. A hej egy tipikus svéd köszöntés volt, olyan, mint az angoloknál a hello. Euronymous habár nem hibátlanul, anyanyelvi szinten, de elég jól beszélte a nyelvet. Ráadásul a Bathoryt is szerette.  Øystein láthatóan örült a bóknak.

-Nos, akkor láthatnánk a fanartokat? - kérdezte Euronymous.

-Hogyne – válaszolta röviden Quorthon és bevezette a négy férfit a fanart részlegbe. Elöl ment Euronymous, mögötte Dead, aztán Hellhammer és Necro. Mikor meglátták Quorthont, ez a két pasas csak biccentett. Kiderült, hogy Necro megnémult gyerekkorában, viszont kegyetlenül jó basszusgitáros vált belőle és Euronymous azért is vette be a bandába, mert legalább nem tudott visszaszólni. Hellhammer meg csak lustaságból nem szólalt meg. Dead is csak biccentett. Láthatóan kissé neheztelt Quorthonra, de úgy tűnt, Quorthont ez hidegen hagyja.

Dead megállt az egyik róla készült kép előtt és félénken csak ennyit mondott:

-Ez remek munka. Nem gondoltam volna, hogy a számítógép ilyen remek lehetőségeket rejthet. Tudod, én nem használok komputert, mert nem igazán szeretem.

-Kösz, Dead, örülök, hogy tetszik a munkám. Én ezzel foglalkozom.

-Én is rajzolok, ha nem vennéd szemtelenségnek, Euronymous vagy Hellhammer beszkennelné a képeimet és elküldenénk neked. Necro sem ért igazán az internethez meg az emailezéshez.

-Sosem hallottam Necrót beszélni az interjúk alatt. Csak ült ott és meg sem szólalt.

-Néma.

-Értem.

-Viszont kibaszottul jól basszusozik - villantott felém egy már kicsit bátrabb mosolyt Dead.

-Örülök, hogy eljötettek, csak a megnyitó kedvéért. Úgy látom, haragszol Quorthonra.

-Nem haragszom, csak volt egy kis összetűzésem vele a zenei meg az ideológiai dolgokat illetőleg anno. Majd erről mesélek még, most nem akarlak untatni ezzel.

-Nem untatsz, szívesen meghallgatom, amit mondasz.

-Tudod, az a bajom vele, hogy minden interjújában mást állít a sátánizmusról és egyszerűen felvett egy amolyan rocksztár-féle imázst, ami black metálos körökben nem igazán... helytálló. Tudod, a divat szót nem szenvedhetem, éppúgy, mint a társadalmat. Fogalma sincs arról a költészetről, amit létrehozott, nem tudja átérezni, meg hát megsúgom, nem igazán ő vezeti a kiadóját, hanem a Főnök.

-Ki az a főnök?

-Az apja. Lehet még a dalokat is ő írja helyette.

Egyáltalán nem volt ismeretlen számomra, hogy a black metálosok jó része sátánista, ahogy ők fogalmaztak. Na nem az a laveyánus puhapöcs ateizmus, hanem egy egészen szélsőséges, de mégis sokkal kreatívabb irányzat. Én magam a Chaosophia (kb. Káosz tudás) híve vagyok, ilyen kimondottan sátános dolgok már nem igazán fogtak meg. Már akkor is túl keresztényiesnek tartottam ezt a naivan kétosztatű fehér/fekete, jó/gonosz elképzelést. Dead sajnos ezen nőtt fel, nem nagyon volt más választása. Az apja egy református lelkész volt. (Na, ezen meghökkentem, amikor először hallottam.) Valahogy a szememben a sátánizmus meg az ördögimádat két külön fogalom volt és az is ma is. Én inkább az utóbbinak gondoltam őket, főként Deadet meg Eurót. Euronymous egyik interjújában azt nyilatkozta, hogy valóban hisz egy megszemélyesített GONOSZban.

Mikor találkoztunk, Dead egy fekete bőrkabátot, farmert, valamint Sodomos t-shirt-öt viselt. A lábán fekete sportcipő volt, noname márka, szóval semmi Adidas vagy Nike. Az Adidas cipőjét még 16 évesen kinőtte és annyira elhasználta, hogy ki kellett dobni. Mindenesetre nagyon jól nézett ki.

-Nos, ha már itt vagyok, akkor megnézném a többi képet is.

Én vezettem őt.

-Ez a kép, illetve fotómanipuláció még Jon öccséről készült tavaly-kalauzoltam. A kép Emilt egy trónon ábrázolta, világító szemekkel, gonosz pózban. Emil nem Black Metal bandát alapított, hanem egy industrialban volt benne, a Deathstarsban. Bal kezében jogart tartott, tetején egy világító szemű koponyával.

-Látom, Euronymousról is sok készült, meg rólam is.

-Igen. Remek fotóalanyok vagytok.

-Pár kép Quorthoné, azokat alakítottad át.

-Pontosan.

A többiek összeverődve beszélgettek, de Euronymous néha oda-odapillantott felénk. Egyszer el is mosolyodott. Én viszonoztam, de nem túl feltűnően.

-Tudod, egyszer történt velem egy baleset Sarpsborgban.

-Mi volt?

-Úgy megvágtam magam egy késsel, hogy be kellett vinni, hogy elállítsák a vérzést. A színpadon elég szélsőségesen szoktam viselkedni: disznófejeket meg más állatok fejeit dobálom a közönségre, oszló húst, meg összevagdosom magam és a vérem rájuk fröcskölöm.

-Ez nagyon brutális és kanon.

-Ezt a kifejezést egyik interjúban olvastad?

-Igen.

Dead elmosolyodott. Annyit mondtam neki, hogy nagyszerű.

-Egyszer egy 300 fős közönséget 50 főre csökkentettem, a glam metálosok húztak el először a picsába – nevetett.

-Egyszer láttam rólad egy felvételt, ott is megvágtad a karod.

-Egy vadászkéssel. Jó mély lett a seb, ömlött a vér, többen el is okádták magukat.

-De aki nem bírja, miért megy el? Tudják, hogy nem babos kendőben fakanállal a kezetekben mentek színpadra, hogy daloljatok a főzöcskézésről.

(Ez annyira morbid volt)

-Sokan igen hülyék.

-Voltak ismerősök, akik elmentek személyesen megnézni titeket?

-Emil és Jon.

-Mit szóltak a produkciódhoz?

-Nagyon tetszett nekik, azt mondták, true arc vagyok és folytassam, ne hagyjam abba.

-Egyszerűen a tévé előtt is elvarázsoltál. - Ez egy kicsit tolakodó volt, ezért gyorsan hozzátettem: - Nem úgy értettem. Tudod, az előadás, amit műveltél ott, az ének...

-Semmi baj, nem kell, hogy tolakodónak érezd magad. - Dead szinte olvasott a gondolataimban.

-Biztos van barátnőd – csúszott ki a számon. Már megint egy új tolakodás!

-Nincs.

Teljesen ledöbbentem és a szívem hatalmasat dobbant, szinte örömtáncba kezdett. Dead szingli, jeeeee!!!

-Hogyhogy?

-Engem más foglalkoztat, mint a csajozás.

-Például mi érdekel?

-Horrorfilmek meg a rajzolás. A kedvencem az Evil Dead. A Gonosz halott. Nagyon jó film, láttad már?

-Háromszor is.

-Én legalább harmincszor – kontrázott rá, mosolyogva.

-Akkor lesz mit bepótolnom.

-Ezen kívül a régi halálkultuszok, meg babonás hiedelmek, meg természetesen Transylvania. Erdély.

-Drakula gróf, hallottam róla. Tudod, Béla, a helyi srác nagyon jót alakít. Láttam a Fehér zombiban, meg az Ördögi denevérben.

-Béla Lugosi, eredeti nevén Blaskó Béla. Régebben mekkora horrorok voltak ezek. - Dead megint elmosolyodott. - De az Evil Dead mindent visz, pedig sok horrort láttam már.

-Csak ilyeneket nézel?

-Mostanában igen. Láttam az Evil Dead remake-jét, de nem győzött meg.

-Nekem is jobban tetszik a régi. Tudod, az a pillanat, amikor az a srác, Scotty bemegy a két nővel a házba... felbecsülhetetlen.

-Az.

-Szóval érdekel Erdély.

-Nagyon Transylvania fanatikus vagyok, van egy I LOVE TRANSYLVANIA feliratú pólóm is. Egy késsel átszúrt szív, nagyon jó.

-Láttam és nagyon jól áll rajtad.

-Tudod, szívesen élnék egy ilyen balkáni országban.

-De miért? Rettentő nagy a szegénység arrafelé. Sőt a mai Erdély egyáltalán nem azonos a régivel. Te egy régit keresel.

-Nagy álmom, hogy eljussak Erdélybe. Egyszer a haverokkal születésnapi bulit tartottunk és ott is sikerült alaposan összevagdosnom magam... szeretek vagdalni, magamat szoktam, de másokat is szeretnék.

-Ez nálad egy mánia?

-Szeretem az éles tárgyakat, főként a késeket. Láttam a Cannibal feroxot, abban majd' félórányi vagdosás van.

-Akkor én a megvágott verziót láttam, mert abban nem volt annyi.

-Igazán kár, hogy nem láttad. Pótold minél előbb. Érdemes megnézni. Szeretem azokat a filmeket, amikben vagdosás látható. Szeretem látni, mikor előjön a vér a felvágott erekből vagy bőrből.

-Mit érzel, amikor vagdosod magad?

-Fáj, de élvezem.

-Szereted a fájdalmat?

-Nem vagyok mazochista, ha arra gondolsz, de Euronymous már nem egyszer megemlítette ezt nekem.

-Őt nem akarod bántani?

-Már a fejemben volt nem egyszer. Szeretném látni, ahogy a vére kiserken a fehér bőrén. Érezni a vére szagát, aztán meg jól megharapni őt. Szeretnék vámpír lenni.

Elképzeltem ezt a szép svéd fiatalembert, ahogy vámpírfogai nőnek és menekül a napfény elől, mint a klasszikus vámpír mozikban a vérszívók.

-Gyönyörű vámpír lennél - udvaroltam Deadnek. (Már megint tolakodok!)

-Tudod, amikor szóba hozom ezt lányok előtt, hogy szeretem a vért meg hogy odavagyok az ilyen földöntúli rémes dolgokért, rögtön elmenekülnek. Mindegyik amolyan plázapicsa volt, akikkel eddig volt szerencsétlenségem megismerkedni. Más nem igazán érdekelte őket, csakhogy a divatot kövessék meg a sminkelés, na nem az a corpsepaint, amit én használok, haha. Attól sikítva menekülnek.

-Engem kifejezetten érdekel az életstílusod és eléggé vonzónak találom.

-Nem tudom, meddig bírnád ki velem? - évődött Per és kacsintott.

-Nagyon érdekes személyiség vagy, szerintem te vagy a legérdekesebb a bandában. De Euronymous is eléggé elvont.

-Őt inkább a vagyonszerzés mozgatja, meg a háreme. Nem igazán érdekli a költészetem, ahogy észrevettem. Vagy csak nem érti.

-Per, te különleges vagy.

-Gyerekkoromban volt egy halálközeli élményem, elestem a jégen korcsolyázás közben és az beszakadt alattam. Kis híján vízbe fulladtam. Úgy mentettek ki és rögtön vitt a rohammentő. Teljesen átfagytam, kihűltem, üresben járt a szívem, akkor haltam meg. Arra emlékszem, hogy egy alagútban mentem (tipikus halálélmény) és színeket láttam. Végül elértem oda, ahová földi halandó nem juthat el, de ha igen, akkor már nem számít többé földi embernek.

Rövid időre hallgatott, átélte az élményt én pedig csak álltam mellette, bámulva a képet, ami Róla készült. Pelle már nem volt emberi lény és ezt valahogy megéreztem rajta...

folytatása következik...

címe: Cursed in Eternity, azaz Elátkozva mindörökké

#my fanfiction #Dead #Mayhem #Black Metal #18+

[jikookblom-blog]

Emlékezz Rám! [jikook ff] Prológus1/2

Jungkook

- Elköltözünk.

- Tessék? Mégis hova? Minek?

- Sajnálom Jungkook, de muszáj lesz a munkánk miatt. Tudod, hogy egy ideje már szó volt róla, hogy máshova helyeznek át minket.

- És hova?

- Amerikába...

- Hogy micsoda?? Amerikába? Anya! Apa! Ezt nem tehetitek velem! Itt akartok hagyni? Kihez mennék?

- Fiam, nyugodj meg, nem akarunk itt hagyni.

- Huh? Ezt nem értem. Akkor, hogy akartok elmenni úgy, hogy velem maradtok?

- Khm...te is jössz velünk.

- M...Mi? É..én? Nem, anya ezt nem csinálhatjátok! Mi...Mi lesz Jiminnel? Nem hagyom el! Anya kérlek, ne tegyétek ezt!

- Sajnálom Jungkook.

- Ti...ezt hogy gondoltátok?

- Fiam...

- Ne. Ne érj hozzám.

Valahol a városban az egyik parkban ültem egy padon és lehajtott fejjel áztattam a földet könnyeimmel, miközben a szüleimet átkoztam. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Miután sírva kirohantam a házból, órákig csak bolyongtam a városban össze-vissza, míg végül itt kötöttem ki.

Mély levegőt vettem, majd szaggatottan kifújtam. Elköltözünk. Ez az egy szó visszhangzott újra és újra a fejemben. Elköltözünk, méghozzá Amerikába. Pazar. Egyetlen egy kibaszott évem van vissza a gimiből! Hagyjam hátra az egész eddigi életem? A barátaim? Jimint? Amikor tudatosult bennem, hogy egy hét múlva valószínűleg soha többé nem fogom látni, újra előtört belőlem a zokogás. Utálom a szüleim.

Jiminnel még tavaly, 11.-ben jöttünk össze, bár már ovis korunk óta ismertük egymást. Folyton egy osztályba kerültünk és mindig egymás mellett ültünk. Mindig is nagyon sokat jelentett számomra, de sosem éreztem iránta többet (legalább is így gondoltam), aztán amikor a tizedikes bálon egy lány elhívta randizni és Jimin igent mondott, rögtön tisztába lettem az érzéseimmel. Később kiderült, hogy Jimin csak azért mondott igent, hogy engem féltékennyé tegyen, ami megjegyzem elég jól sikerült... Az összes fontos eseménynél jelen volt az életemben, és most bele tudnék halni a fájdalomba,hogy többé nem láthatom. Szükségem van rá, nélküle el sem tudom képzelni az életem, mindennél és mindenkinél jobban szeretem.

Szúrást éreztem a mellkasomban, mire oda kaptam a kezem. A fájdalom lassan szétáradt a testemben, a zokogás felerősödött. Nem akarom elveszíteni.

[...]

- Jungkook! Hol voltál? Úgy aggódtunk érted - rohant elém anya amint beléptem az ajtón.

- Nem mindegy? - löktem oda flegmán, majd kikerültem és a szobámba rohantam. Még hallottam hogy anya szomorúan mond valamit apának, de nem törődve velük vágtam be magam után az ajtót és az ágyra rogytam. Remélem bűntudatuk van.

Nulla életkedvvel, zombi üzemmódba indultam a fürdőbe, hogy egy gyors zuhany után ágyba bújhassak végre. Amint bevágtam magam a párnák közé, megéreztem Jimin jellegzetes illatát amit tegnap éjszaka óta őriz az ágyneműm. Mosolyogva fúrtam bele fejem a párnába és mélyet szippantottam belőle. Ezt magammal viszem Amerikába és sose mosom ki, így Jimin egy kicsit mindig velem lesz. Pillanatnyi jókedvem azonnal elszállt, ahogy újra eszembe jutott, hogy itt kell hagynom szerelmem. Könnyeim ismét eleredtek és összegömbölyödve, átölelve a párnát, csendesen álomba sírtam magam.

Másnap reggel miután nagy nehezen felkeltem lementem a konyhába, hogy csináljak magamnak egy teát. Levágtam magam az egyik székre és csak bámultam a bögrémbe.Étvágyam nem volt, így a reggelit hanyagoltam. Láttam, ahogy bejönnek a szüleim és szomorú szemekkel vizslatnak. Ügyet se vetve rájuk bambultam tovább a teába azon gondolkozva mégis, hogy mondjam el Jiminnek, hogy vasárnap útjaink örökre elválnak. A könnyek ismét sorakozni kezdtek a szemembe arra várva, mikor indulhatnak útjukra, mikor a szemem sarkából megláttam, anyáékat a székem mellé sétálni.

- Kicsim, jól vagy? - kérdezte anya aggódva a vállamra téve a kezét.

Hogy jól vagyok-e? Ezt most komolyan megkérdezték? Olyan váratlanul lepte el a testemet a harag, hogy ha nem lettem volna ennyire ideges még meg is lepődtem volna.

- Szerinted? - álltam fel hirtelen kiabálva és a nagy lendülettől még a székem is felborult, de abban a pillanatban ez volt a legeslegkisebb gondom. Anya ijedten húzta el a kezét tőlem, apa össze rezzent. Megpróbáltam egy kicsit lenyugodni, de lehetetlen volt. Az egyre fortyogóbb düh kérlelhetetlenül száguldozott végig minden porcikámon félre söpörve minden önuralmamat. - Tegnap délután óta csak sírok és próbálok nem depresszióba esni, amiért el kell válnom életem értelmétől és hátra hagynom mindent, mert a ti rohadt munkátok azt követeli, hogy csak úgy hipp-hopp egy hét alatt teremjünk a világ másik kibaszott végén, mert nektek csak a pénz számít - kiabáltam anyámékra, majd egy mély levegő után folytattam, most már valamivel nyugodtabban - és te még azt kérdezed tőlem, hogy jól vagyok-e? - A végét már csak suttogva bírtam kimondani a torkomat folytogató sírás miatt. Az ő szemében is láttam megjelenni a könnyeket, de teljesen hidegen hagyott. Még ő sír? Nem az ő élete ment teljesen tönkre alig 18 órája.

- Jeon Jeongguk, ne merészelj így beszélni a szüleiddel! - emberelte meg magát végre apa. Ideje volt... - Hogy vagy képes ilyeneket mondani?! Nem fogsz bele halni abba, hogy elköltözünk! Ez úgyis csak...

- Csak egy hülye tini szerelem, ami nem tart örökké és úgyis lesz másik ember az életemben - vágtam a szavába szemforgatva. A Jiminnel való kapcsolatunk alatt annyiszor hallottam ezt a mondatot, hogy már a könyökömön jön ki. Talán épp ezért nem ellenezték azt, hogy meleg vagyok, mert azt gondolták, hogy úgysem fog örökké tartani ez Jimin és köztem. Hát most elérték a céljukat.

- Azonnal menj a szobádba - mutatott a lépcső irányába apa, miközben átölelte a csendesen sírdogáló anyát. Dühösen megforgattam a szemeim, majd elindultam felfelé, de a harmadik lépcsőfokon megálltam és visszanéztem.

- Csak hogy tudjátok...nagyon is tévedtek. Ez a valami Jimin és köztem igazi szerelem ami soha nem fog elmúlni. Szóval gratulálok nektek, szépen elcsesztétek az életem. Remélem örültök.

Felcsörtettem a szobámba, majd rögtön a gardróbhoz léptem és kikaptam belőle egy hosszú nadrágot és egy fekete kapucnis pulcsit (mivel így november közepén nincs valami meleg), majd a cipőmet felkapva még gyorsan belenéztem a tükörbe és miután konstatáltam, hogy szörnyen nézek ki, zsebre dugtam a telefonom és az ablakhoz léptem. Mivel a szobám az emeleten van, nem lenne túl kellemes innen leugrani. Szerencsére apa műhelye pont az ablakom alatt van, így könnyedén át tudok oda ugrani, onnan pedig már csak a létrán kell lemásznom. Kimásztam az ablakpárkányra és behajtottam magam mögött az ajtót. A szüleim miatt nem kell aggódnom, hiszen tudják, hogy ilyenkor nem vágyom a társaságukra és inkább békén hagynak. Mondjuk amúgy se jönnének fel... Ebből a szempontból jó, hogy nem törődnek velem.

Nagy levegőt vettem, majd ugrottam. Hangos puffanással landoltam a műhely tetején, ami sajnos felkeltette a szomszéd kutya figyelmét. Na szuper, már csak az hiányzik, hogy ez itt elkezdjen nekem ugatni. A gazdája egy minden lében kanál öreg néni és nem lenne jó, ha az ugatásra kinézne az ablakon és meglátná ahogy a szomszéd fiú éppen szökik otthonról. Abban a pillanatban tárcsázná a szüleimet, amint meglát.

Gyorsan lemásztam a létrán mielőtt az a dög rákezdett volna és kifutottam a kapun. Az utcára érve lassítottam a tempómon, mert még a végén felfigyelnek rám a környékbeliek, amiért itt rohangálok. Rettenetesen pletykás Busannak ez a része. A város szélén lakunk egy telepen, tele öregasszonyokkal, akiknek nincs jobb dolguk, mint mások életének kibeszélése. Anno a szomszédok előbb tudták meg, hogy Jimin szerelmes belém, mint én...bár fogalmam sincs hogyan.

Fejemre húztam a kapucnimat és Chimék háza felé vettem az irányt.

Idegesen rágva a szám szélét csengettem be a házba. Nem hiszem, hogy nagyon fognak nekem örülni így vasárnap reggel nyolckor, de muszáj látnom Jimint.

Chim anyukája nyitott ajtót még pizsamában és kissé kómás fejjel.

- Szia Jungkook, mi járatban? - kérdezte ásítva, de még így reggel is kedvesen. Hálás vagyok nekik amiért mindig tárt karokkal fogadtak akármikor is jöttem, legyen az hajnalban, este tizenegykor vagy éppenséggel vasárnap reggel nyolckor. És most őket is itt kell hagynom. Mindig mellettem álltak, ha baj volt, meghallgattak és támogattak mindenben. Jobban törődtek velem, mint az igazi szüleim.

Nem bírtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Ezt meglátva Jimom (egyébként Subin a neve, de én kiskorom óta csak Jimomnak hívom) szeméből azonnal kiment az álmosság és elkerekedett szemekkel behúzott a házba.

- Mi a baj kincsem? - kérdezte aggódva. Válasz helyett csak a nyakába borultam és halkan sírdogáltam, amíg ő a hátamat simogatta.

Kinyílt a hálójuk ajtaja és Minjun, Jimin apja is kilépett rajta, de megtorpant amint meglátott minket, majd végül aggódva sétált oda hozzánk.

- Jungkook? Sub? Mi történt? - kapkodta kettőnk közt a fejét, mire Jimom óvatosan eltolt magától, hogy könnyes szemeimbe tudjon nézni.

- Elmondod mi történt? - simogatta gyengéden arcom. Kezdtem kicsit megnyugodni, ezért úgy láttam, ideje lenne elmondani nekik.

- Khm... - Hátrébb léptem egyet miközben a földet pásztáztam és kerestem a megfelelő szavakat, de rájöttem, hogy kerek-perec ki kell mondanom. Mindig az egyenes út a legjobb.

Vettem egy mély lélegzetet, majd a szemükbe néztem:

- A szüleimmel elköltözünk Amerikába.

- Hogy mi? - hallatszott a lépcső felől, mire oda kaptam a fejem. Ettől féltem.

To be continued...

#jikook

[mydanexperiences-blog]

Az első, amivel kezdeni szeretném, az, hogy felteszek magamnak pár kérdést, amiket időről időre megválaszolok. Kíváncsi vagyok a véleményem változására. Megpróbálom felidézni, hogy mit is gondoltam régebben a dolgokról. Mondjuk mielőtt útnak indultam. (Érdemes egyébként kérdéseket feltenni magunknak, meglepő dolgok derülnek ki.) 1. Mit gondolok magamról? 2. Mit gondolok Magyarországról, Budapestről? 3. Mit gondolok a magyarokról? 4. Mit gondolok Dániáról, Koppenhágáról? 5. Mit gondolok a dánokról? Kicsit később válaszolok majd. Az első három nap szélsebesen telt el, szinte ugyanúgy, mint amikor csak pár napra jöttünk nyaralni. A szokásos körök.. chill, séta, este néhány sör (vagy gin), aztán buli hajnalig (amúgy normálisan)... Megint rám telepedett ez a furcsa dán életérzés, amikor az utcán sétálva azon kapom magam, hogy dúdolok vagy énekelek egy dalt, mosolygok az emberekre, és néha megállunk egy két szót beszélgetni. Szeretem az itt élőkben, hogy nem sietnek sehova..mert úgyis odaérnek, ahová akarnak. Akkor is, ha nem sietnek. Nem idegesek, nem tolakodnak, nem lépnek be egymás elé. Furcsa is volt az első nap, amikor busszal utaztam (megnézni a szobát, ahol lakni fogok majd) és kicsit izgultam, hogy biztosan jó helyen szálljak le. Meg is jegyezte egy nő, hogy nyugi, lesz idő leszállni :D Ugyanis itt kinyílik az ajtó, akkor áll fel mindenki, szépen odasorakoznak az ajtóhoz, és miközben egyesével lépnek le, még kis is csekkolják az utazós kártyájukat (rejsekort). Ha esetleg későn észleltem volna, hogy le szeretnék szállni, akkor is lett volna bőven időm rá. A metró még mindig nyitott ajtóval áll, mikor a mozgólépcső közepénél járok leszállás után. Szóval egyáltalán nem sietős, mégsem érzem csiga lassúnak.

Eltelt tehát az első hétvége, és akkor jött elő az érzés, hogy húha, most nem megyünk haza vasárnap. Sőt, még sok vasárnap múlva se. :D A hétfő volt az első "munka keresős" nap. Kitaláltam nagy okosan, hogy azon a környéken kezdem, ahol lakni fogok, mert akkor majd nem kell sokat utaznom. Nem is rossz ötlet, így elsőre..ez Koppenhágán belül Nørrebro-t jelenti, ami szuper jó, mert közel van a belvároshoz, régen kicsit lelakottabb volt, de most már fiatalosan fejlődő, sok külföldi lakóval rendelkező városrész. Arra viszont nem számítottam, hogy itt a legtöbb bolt-kávézó-étterem tulajdonosa nem dán, hanem több generációs (most már dánok) de eredetileg mindenféle bevándorló emberek. (Ezzel a kifejezéssel óvatosan bánok, hiszen pontosan tisztában vagyok vele, hogy jelenleg én is bevándorló vagyok, sőt még bevándorlóbb, mint ők, hiszen egészen pontosan 9 napja élek itt. De szerintem értitek mit értek a 'keleti bevándorló' kifejezés alatt.) Szóval nem igazán volt kedves a fogadtatás, a legtöbb helyen csak mosolyogtak rajtam, vagy elmondták, hogy esélyem sincs egy kávézóban tapasztalat vagy dán nyelvtudás nélkül. Persze volt 1-2 kedves ember/hely is, de összességében kicsit megzuhanva értem a nap végére.

Jött aztán a kedd, amikor ismét munka keresés lett volna a terv, de az előző nap annyira kedvemet szegte, hogy csak néhány e-mail írásra tudtam magam rávenni, azt is a telefonomról csináltam, hiszen a laptopom egyszer csak nem akart működni. Közben a szobába megérkezett három csodajófej skót lány, akikkel este lejöttünk ide a Generator aljában lévő bárba. Nagyon bírtam őket, szuper jófejek! Azt hittem, hogy mi, a Flórával igazán szeretjük a gin-t, de aztán találkoztunk velük, akik igazán magas szinten űzték ezt a gin-szeretés dolgot. Életemben nem ittam még olyan finomat mint amit ők hoztak skóciából. Hálás vagyok, hogy találkoztunk velük, mert kicsit visszahozták belém a hitet. Itt volt három nagyon különböző lány, kettő közülük ráadásul egy ikerpár volt, és olyan szuper volt látni, hogy mennyire szeretik egymást és a világot, mindenféle elvárás vagy előítélet vagy bármilyen szociális nyűg nélkül.

Eljött a szerda, ami a szülinapom volt,  így kaptam Flórától dán zászlót a reggeli (és amúgy az összes étkezésem is kb.) szendvicsembe, mert itt a szülinapos embernek tele van a napja dán zászlókkal :) (Sőt, később John -egy dán srác- FaceTimeon elénekelte nekem a dán szülinapi éneket, szóval eléggé autentikus lett az ünneplés.)

Ez volt az a nap, amikor aláírtam a szerződést a szoba bérlésről (csekély 13 oldalas), persze csak a telefonom állt rendelkezésre, szóval mókás volt mondatonként fordítani, hogy mi mit jelent. Épp egy kávézóban ültünk, amikor csörgött a telefonom (egy dán szám volt az), és kérdezték, hogy be tudnék-e menni egy próba napra az egyik helyre ahová beadtam a CV-met hétfőn. Mondtam, hogy persze, 5re ott leszek.. de közben kicsit kétes érzések támadtak bennem. Maga a hely kicsit az a kategória volt, amikor bementem, hogy hmmmm, talán kibírom, ha ez az egy lehetőség lesz, meglátjuk. Kértem tanácsot, hogy mit tegyek, illetve jól átgondoltam, végül odamentem 5 órára. Érdekes tapasztalat volt az tuti, a főnök nem volt igazán szimpi, viszont a nő, aki 'betanított' egy igazi cuki dán nő volt. (Azt hiszem a felesége a pasasnak..nem is értem, hogyan.) Néhány órája már ott dolgoztam, és egyedül szolgáltam ki a vevőket (ez egy szendvicsező-salátabár szerűség), mikor a nő kiment egy kis időre az üzletből, és egyedül maradtam, a vevők persze csak jöttek. Ott ért először az az érzés, amikor -mintha megállt volna az idő egy pillanatra- hogy TE JÓ ÉG MI TÖRTÉNIK :D Épp egy szendvicsbárban szolgálok ki dánokat angolul Koppenhágában a szülinapomon. Váó. Nem volt rossz ott lenni egyébként, de összességében nem a legjobb érzésekkel távoztam. Azt mondták, hogy majd visszahívnak, ami azóta nem történt meg. Bevallom őszintén, hogy nem annyira sajnálom.. persze tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok olyan helyzetben, hogy válogassak a munkák között, de ha valami megfogalmazódott bennem, akkor az az, hogy ilyen nem szimpi emberek által működtetett városszéli kebabosnál/pizzázóban/szendvicsezősnél nem annyira szívesen dolgoznék. Az este nagyon jól telt, összegyűltünk a lányokkal, és mindenféle kártyás játékokat játszottunk :)

Jött a csütörtök, amikor vége szakadt ennek az időszaknak, ugyanis a skót lányok, és Flóra is hazamentek. Egyedül maradtam a szobában egy 55 körüli pasassal (feltehetőleg már egy ideje ott él), akinek az ágyában volt egy komplett Mac, monitorral meg billentyűzettel, és egy jókora bőrönd állt a sarokban. Az első napokban teljesen fel volt szívódva, elsőre azt hittük róla (a cuccai alapján), hogy valami rumlis tini aki épp elköltözött otthonról. Még  beszéltünk is róla, hétfő körül, hogy lehet szólni kéne lent a recepciónál, hogy itt egy csomó cucc, a tulajdonosa meg sehol.. A Mac-en kívül tele volt az ágya amúgy keksszel, depresszióra felírt gyógyszerekkel, kólával, pizzás dobozzal.. szóval nem igazán volt szimpi. Aztán persze kiderült időközben, hogy nem tini, de tényleg elköltözött otthonról. Sokat próbált beszélni velünk, engem folyamatosan kínálgatott a pizzájából (én ilyen büdös szardíniás pizzát még nem láttam-éreztem), és folyton okoskodott az életről, hogy mit hogyan kéne csinálnom.. Nyilván tisztában volt azzal, hogy épp ide költöztem, és munkát keresek, hiszen a lányokkal sokszor volt ez téma. Na de arra nem számítottam, hogy csütörtök éjjel úgy tér majd haza, hogy a furcsa akcentusával közli, hogy másnap reggel 10-re menjek el egy interjúra a főnökével arra a helyre ahol ő dolgozik. Elsőre sajnos előjött belőlem a jól nevelt kislány, aki nem mond nemet egy munkalehetőségre, főleg egy olyan helyzetben, amiben épp vagyok. Így hát (bár borzasztóan kellemetlenül éreztem magam) igent mondtam. Abban a pillanatban viszont valami rettentő erős rossz érzés kezdődött bennem, talán ott tört el először a mécses. Kicsit mélyen érintett a tolakodása és az idegesítően erőszakos okoskodása. Erőt vettem magamon, kimentem a folyosóra, hogy valahogy kilépjek ebből a béna szituációból (lázas voltam egyébként, és elég magányos, hiszen mindenki aznap ment haza -a megszokott, biztonságos, kiszámítható életükbe-)..szóval ott elkezdtem tanácsokat kérni, hogy mi a fenét tegyek, érzem, hogy ez nagyon nem jó út, de már igent mondtam, most mi legyen.. Aztán a végső gondolat az lett, hogy nem kell semmi olyanba belemennem soha, ami ennyire kellemetlen helyzetbe hoz. Visszamentem hát hozzá, elmondtam, hogy köszönöm a segítséget, de nem szeretnék élni vele. (Megnéztem a google map-en a helyet amúgy, a város szélén egy botrányosan lepukkant pizzázó volt -még a blahán lévő kebabos is jobb ennél-) Rettentő ideges lett, és meg volt sértődve, hogy biztosan telebeszélték a fejem..stb.. Ekkor döntöttem el, hogy reggel megpróbálok átköltözni egy másik szobába. Szerencsére jött két francia lány és egy ázsiai srác a szobába, szóval legalább nem voltam kettesben vele. Reggel miután felkeltem, kértem egy új szobát, és át is költöztem hamar. Ez a pár nap volt a tanulási folyamat, hogy végül meghúzzam a határaimat. Inkább haza költözöm, ha elfogy a pénzem, minthogy ilyen emberek között töltsem a napjaimat. :)

Azóta sokkal jobban telnek a napok, nem jött még senki a szobámba, tiszta luxus :) Pont a bár felett van mondjuk, ami miatt eléggé hangos, de én szeretem hallani, hogy vannak körülöttem emberek, és ha álmos vagyok, úgyis elalszom :) Tegnap végre sikerült találnom egy PC boltot ahol tudtam venni sűrített levegő spray-t, amivel meg tudtam javítani a laptopomat, illetve elmentem a tengerpartra is (ami az egyik kedvenc helyem itt), hogy egy kicsit feltöltődjek. Utána nekiültem e-maileket küldeni, jeletkezni ide-oda. Függőben van még egy kávézó, meg néhány hely, remélem jól alakul valamelyik. Sokat segít a sok üzenet, amit kapok, a sok FaceTime, skype, amit ezúton is köszönök mindenkinek!

Szóval összességében, nagyon érdekes utazás az, amikor az ember fejében átalakul a nyaralás, egy borzasztóan bizonytalan "itt vagyok és újra kezdek mindent" érzéssé. Olyan helyzetben lenni, amikor semennyit sem ér az a négy év egyetem vagy a három év szakmai tapasztalat, ami mögöttem van, sőt még a felső fokú angolommal sem vagyok "több" egy átlagos dán óvodásnál. Nagyon furcsa érzés, úgy látni magamat, mint egy porszem ezen a világon, főleg, ha egy olyan életből jöttem ahol voltam 'valaki' (persze ez relatív). Sokat készültem erre a kalandra, még szakértő segítségét is igénybe vettem, tudtam, hogy nehéz lesz. Tényleg az. Néha azt gondolom, hogy nehezebb, mint sejtettem, de azt is tudom közben, hogy nem lennék itt, ha nem tudnám, hogy meg fogom oldani valahogy. Mielőtt elindultam, kaptam egy olyan ceruzát, amiben egy fa magja van, hogy majd egyszer elültethessem valahol. Azt hiszem az a mag vagyok én, akit most még fúj a szél jobbra-balra, de valahol egyszer csak megtapad majd, süt rá a nap, és lesz belőle először cserje, majd kérgesedő fa, ami megnő nagyra, és még az is lehet, hogy egyszer árnyat ad, vagy termést, gyümölcsöt :) Igyekszem haladni tovább előre, és kitartani, mert hiszek benne, hogy itt van a helyem, és addig megyek, míg meg nem találom valahogy!

[halvanykek]

goodbye zs l j v

eddig bírtam, nyilván szívecskék kommentelése közös képek alá megy, meghívni a közös találkozóra már nem. “évek óta így van,azért nem hívtuk, mert nem szeretjük az annát”- így viki. viki, téged személy szerint én se szerettelek soha, egyszerűen egyáltalán nem kompatibilis a személyiségünk. de tiszteltelek. te ezt se tudtad viszonozni. talán pont ez az oka, hogy sose tudtalak szeretni. ha bárhol meglátsz, “jaaj szija annus”, jössz oda mosolyogva, ezerszer elcsevegtél velem felszínesen, úgy teszel, mintha érdekelnélek, ezt egy idegennel is szívesebben csinálom, mert ott legalább ott van mögötte, hogy ennyit tudunk egymásról. közben a hátam mögött könnyű kibeszélni, szilveszterre nem meghívni, amikor olyan súlyú dologgal kell megbirkóznom, amiről neked fogalmad sincs, még rúgni egyet belém és arról pletykálni, hogy mennyire furcsán viselkedem mostanság, lehet  mondani, hogy nem szeretsz, elhiszem. nem csaltak a megérzéseim veled kapcsolatban, pedig nagyon sokszor próbára tettem őket, és igyekeztelek megkedvelni. tőled boldogan búcsúzom. zsófi, jóindulatú nosztalgiával fogok visszagondolni a bohókás személyiségedre, kedves, nagylelkű, értelmes embernek gondollak, csak egy a baj: nem tudsz kötődni hozzám. sose kerültem olyan közel hozzád, mint amennyire szerettem volna. régen ez nagyon bántott, csodáltam a különlegesnek vélt lényed. ma már egyáltalán nem fáj. lehet, néhány személyiségvonásom idegesít téged -az, hogy néha hangosabban örülök a sikereimnek? -ki tudja, lényeg, hogy már könnyen elengedlek téged is. jó embernek tartalak, lehet, te nem azt látod bennem, mindenesetre nem működik. tudom, nem chatelni szoktunk, te amúgy is függetlenebb típus vagy, nincs igényed napi beszélgetésre. de ha én tavaly megtudtam volna rólad, hogy úgy összeomlott a családod/párkapcsolatod/életed, mint az enyém, ezer százalék, hogy írtam volna neked, hogy tudok-e valamiben segíteni. te nem kerestél. fél évig nem akkoriban. 2 hete egy szívecskét kommenteltél a rólatok készült vonyarci képem alá instán, de meghívni vonyarcra vagy becehelyre vagy faszom tudja hova már nem sikerült. szerintem te nem nem szeretsz engem, mint a viki, csak nem érdekellek. most már te se engem. lilla, akkorát csalódtam benned, hogy nem tudom elmondani. és azért benned, mert te álltál hozzám a legközelebb. mostanra annyira keveset találkoztam és beszéltem a többiekkel, hogy tőlük már nem várok semmit, kb meg sem lepődöm, ha nem hívnak valahova, de te. te voltál tavaly az egyik legjobb barátom. egészen nyárig rengeteg időt töltöttünk együtt, úgy éreztem, van egy szövetségünk, amiben kölcsönösen támogatjuk egymást a talpraállásban. meghallgattuk egymás lelki bajait, egymással osztottuk meg a gyógyulás és a terápia folyamatának buktatóit és örömeit, amit az ezen a folyamaton át nem eső zsófi és juli nem tudott megérteni. rendszeresen órákat dumáltam veled élőben és telefonon. nem tudom, mi változott meg idén ősszel, kevesebbet értünk rá, én is kevesebbet kerestelek. nem volt helyes, ahogy feldúltan a hármótoknak szánt üzeneteket rád öntöttem szilveszterkor. de az, hogy azóta nem sikerült elhívnod találkozni, hogy ezt személyesen megbeszéljük. kétszer írtam rád, jó szándékkal. egyszer, hogy hogy vagy, egyszer meg mert figyeltem rá, hogy le ne maradj egy táborról, ahová lehet, hogy el szeretnél menni. egyszer nem volt időd egy hónap alatt találkozni velem, vagy hogy felemeld a kibaszott telefont. mert elhiszem, hogy nagyon edgy tenni a szociális normákra, meg hú de megbetegít az internet meg ez az egész o n l i n e kommunikáció olyan megterhelő, és azt is megtanultad skandálni, hogy KAPITALIZMUS, de attól nem leszel jobb ember, hogy le se szarod az úgynevezett “barátod” érzéseit, vagy ha van valamid, amit felhoznál ellenem, valami, amivel gecire megbántottalak, akkor is legalább lenne annyi benned, hogy elhívsz, leültetsz, elmondod a magadét, ennyivel akkor is tartozol nekem, ha valami okból kifolyólag soha többet nem akarnál látni. de nincs benned ennyi. az üzeneteimre kedvesen visszaírsz pár sort, de megint szó nélkül nem hívsz meg egy közös nyaralásra, miután pontosan elmondtam, hogy mennyire fáj, hogy engem mindig kihagytok. látszott, hogy mennyire felzaklat ez engem, és szó szerint ignoráltad. nulla, egyszerűen nulla tekintettel vagy az érzéseimre. nem tudom,mi a bajod velem, lehet irigy vagy a tekességemre, vagy zavarnak a mindenkori akadémiai sikereim, nem tettem ellened semmit, az van, hogy fetrengesz a saját nyomorodban, és közben nem tűnik fel, hogy mennyire nem vagy tekintettel olyanokra, akik melletted vannak és szeretnek téged. tudod, ki fogja ezentúl hallgatni a sirámaidat. soha a büdös életben nem fordultam el tőled, ha segítséget kértél, még akkor sem, mikor annyira azért nem voltunk jóban, hogy beleírj a ballagási újságba, mégis engem hívtál föl sírva, miután összevesztél a zsófival meg a julival. ha bármivel megbántottál volna, akkor is annyi energiát beleraktam volna, hogy megbeszéljem veled, mert szerettelek.a mostani viselkedésed azt mutatja, hogy érdekember vagy. le vagy te ejtve. gyere el téli táborba, nem fogok bunkózni veled, nem foglak kerülni, de pont ennyit fogok adni neked én is ezentúl. juli, rád tudok a legkevésbé haragudni, sőt, megkockáztatom, szinte alig, mert te vagy nekem a legfontosabb. 8 óta barátok voltunk, 12.ben lett egy nagy törés, amikor én péntekenként a sománál voltam, sajnálom, hogy akkor magadra hagytalak.  én próbálkoztam megtartani téged, és egy ritkább találkozásokra épülő mély barátsággá konvertálni a kapcsolatunkat (ami a nekem fontos emberrel a mai napig működik, mert nem attól vagytok valakivel barátok, hogy egész nap együtt vagytok), a közös szilvesztert választottam, elrepültem párizsból barcelonába azért, hogy veletek legyetek. ez sem volt elég. mikor beütött a baj, és összeomlott minden, te azért írtál, kerestél, próbálkoztál, de nem tudtál segíteni, mert annyira más életünk volt, hogy nem értettük meg egymást. megváltoztunk, vagyis én nagyot, te nem tudom mekkorát, teljesen mást gondolunk a világról, más érdekel minket.megkockáztatom, ha most leülnék egy asztalhoz, nem lenne miről őszintén és mélyen beszélgetnünk. neked se jut eszedbe se meghívni sehova, szerintem te is azért nem keresel engem, amiért a zsófi: nem érdellek már, ez elfogyott, ebben ennyi volt. fokozatosan történt az eltávolodás, de te még jelentesz valamit. te a múltad jelented, és a gimiről elnosztalgiázva azért elvagyunk meg tudnám látni benned most is azt, akit régen a barátom volt és akit még most is szeretek. az, hogy a zsófiékkal így gangben jól érzed magad, hát legyen, örülök neked. téged még előbb vagy utóbb meg foglak keresni, és elhívni egy ebédre. hát ennyit rólatok, a borítóképemen nem azért ti vagytok, mert még ti vagytok nekem fontosak, hanem mert egy olyan kép, amin a világ egyik legszebb városában mosolygok,az életemnek egy olyan időszakában, ami kalandos volt és merész, és szép emlék, és az emlékben nem egyedül vagyok rajta. most már úgy érzem, a valóságban egyedül vagyok köztetek. teret kell adni az újnak, ha elkopott a régi, rengeteg igaz dolog tarkítja most az életem, nem hiányzik, hogy valaki éreztesse, hogy “nem szeretjük az annát”. mert én kurvára szeretem magam. és tudom, hogy mások is nagyon sokan szeretnek.

[kellcamino]

Tizenötödik nap, avagy elkezdődik a harmadik hét

2018.08.20. HÉTFŐ

21,5 km   Pendueles → Nuestra Senora de los Dolores

Hajnalban egyszer megébredtem és pont, akkor fent volt a Márk is, úgyhogy megbeszéltük, hogy majd 7-kor kelünk reggel. Hát nekem nem ment addig aludni, így hogy ilyen korán kezdtem az éjszakát tegnap, úgyhogy lementem, töltöttem fel képeket, meg reggeliztem, reggelit csináltam Márknak [ja, az király reggeli volt]. Aztán Márkot is felkeltettem, aki olyan mérgesnek tűnt, hogy én tisztára megijedtem, de elmondása szerint nem volt az [hát igen, elég nehéz volt, mert reggel irtó mély és rekedt hangom van, nem egy madárcsicsergés, emiatt mindig magyarázkodnom kell, hogy még mindig szeretem és nem fogunk válni]. Aztán a Márk is reggelizett, addig én pakolásztam. Közben a szállásadónő már nagyon csúnyán nézett ránk, pedig még nem volt 8 óra és elvileg 10-ig kellett elhagyni az alberguét [szerintem csak alapjáraton csúnya képe volt]. Ahogy jöttünk el Márk talált egy mosózsákot is. Aztán Llanesig nagyon szép helyeken mentünk és elvileg a parton voltak gejzírek is [MIVAN??? “Aztán amikor eljöttünk a Márk talált egy mosózsákot”????? Ennyi??? Hát ez annyira halálosan nem adja vissza a helyzet óriásiságát, mintha azt mondanám, hogy “És jött a Jézus és meghalt.” Nem nem nem, ez nem leírás! Inkább így: Szóval a szállás alapból keserű volt, mert fizetni kellett aznap, és ez a pénzkiadást követő keserűség, mint tudjuk a sírva vigadó magyar szellem egyik összetevője. Aztán az Anna rosszul volt, aludni ment, aggódtam érte, egyedül is voltam, a tésztámat is kiöntöttem, semmit se szabadott is, szóval a hely rossz szellemekkel volt tele. Ezt még a római katolikus kultúrámon belül mondom. Reggel meg menni kellett tovább, a táskánkon kívül még ezt a gondterhelt és bús tegnapot is kellett cipelnünk. Épp mentünk ki az előszobába, hogy elhagyjuk a helyet, a tulajnő fent porszívózott, de ekkor, az utolsó lépés előtt felfigyeltem valamire. Teljesen váratlanul ért, és csodával határos sebességgel állt össze hirtelen minden a fejemben. Mintha egy másodperc alatt megvilágosodott volna bennem az univerzum ebben a kis Isten háta mögötti előszobájába eső részének koncentrátuma, ami engem próbált meg felvidítani. Nem más történt, mint az, hogy a bejárati ajtó melletti polc tetején észrevettem valami élénk zöldet. Hirtelen megértettem, hogy ez az elhagyott és senkinek nem hiányzó tárgyak zuga lesz és ezt a rettentő gyanúmat alátámasztotta, hogy hirtelen öntudatlan intelligencia által vezérelve leemeltem az élénkzöld dolog mellől egy könyvet, ami egyrészt poros volt, másrészt finn. Ez minden kétséget eloszlatott bennem, a legbiztosabban tudtam, hogy ez a spanyol kis faluban élő spanyol kis nő nem olvashat finn könyvet ami ráadásul poros is, ez árulkodó jel. A körülötte lévő polcteteji dolgok szintén nem lehetnek használatban! Ezzel a teljes bizonyossággal magamhoz ragadtam az élénk zöld tárgyat és rászóltam az Annára, hogy “Gyerünk!” és elindultunk a föntről jövő porszívózást sietve magunk mögött hagyva, mivel a világegyetem minden bizonyossága ellenére bármikor lehet az élet tréfás kedvében, de az új tulajdonommal a hónom alatt ezt már nem akartam megvárni. Nagyon izgatott lettem, először azt hittem egy vízhatlan zsák, ami nagyon hasznos lehet bizonyos esetekben, nézegettem is az út előtt hasonlókat. Mint később azonban kiderült, egy mosózsák! Sosem hallottam még ilyenről. Egy nagy városba beérve és a parkban ebédhez letelepedve ki is próbáltam! Zseniális!]. [Vissza:] Sajnos az óceán nem volt túl hullámos, így nem láttuk működés közben [a bufones-t, vagyis gejzíreket], de lefotóztuk legalább a helyét. [Azért elég nagyon nagyon hangos morajlás volt ez a szikla talajba vájt üreg.] Itt összefutottunk azzal a két lánnyal, akik a szálláson is ott voltak. Amúgy reggeli közben mondták, hogy ők csak két hétre jöttek Santandertől Gijonig [fyki ezt úgy kell ejteni, hogy Hihón] és hogy nekik ez inkább ilyen chill, meg relax és ha látnak szép helyet megállnak, elstrandolgatnak, stb. És ma, ami különösen örvendetes volt az a földutak többsége. Aztán Llanes [ezt meg Janesz-nek] előtt ketté vált az út. Persze egyik sem volt jelezve, de a könyv alapján kikövetkeztettünk valamit. És eszméletlen szép helyen mentünk. De tényleg. Jobbunkon az óceán volt, balunkon pedig egy gyönyörű hegyen egy golfpálya. Amúgy itt az út tuti másképp volt, mint a könyvben, emiatt erősen kételkedtünk egy idő után, hogy valaha megérkezünk Llanesbe, de végül sikerült. Itt a Márk levadászott egy boltot, tankoltunk majd egy parkban elfogyasztottuk az ebédünket, aztán pedig mostunk [ó igen!]. Mivel ez elég későn volt innentől kezdve már nyitottak voltunk a sátorhely fellelésére. Végül egy templomot találtunk beugróval. Olléje! [Ja erről a felkiáltásról jut eszembe, hogy a parkban, ahol megálltunk volt egy négyfős gyerekcsapat, akik azzal szórakoztak, hogy három körülállt egy bokrot, amibe a negyedik nagy felkiáltásokkal hetvenkétszer egymás után beleugrott. Elég hülye gyerek volt.]  A Márk pedig kitalálta, hogy mi lenne, ha nem vernénk fel a sátrat, csak úgy szabadon aludnánk. Mivel a Márk szépen kitakarította a beugrót és nem tűnt a hely egy veszélyes környéknek beleegyeztem. [Ez a takarítás vicces volt, egy behajló fa lombjából leszedtem sok leveles ágat, összefogtam és ezzel az újdonsült seprűmmel, meg a multifunkc kendővel az arcomon hajlongva elkezdtem kisöpörni a beugró részt. Nagyon jól funkcionált és egyáltalán nem éreztem magam iszonyú hülyén egészen addig, amíg arra nem sétált egy család, akikre derékba tört takarító pózomból felnéztem és jobb híján beleköszöntem a meghökkent arcukba, hogy “Hola!”] Ami pöppet csökkentette a szállásunk nagyszerűségét, hogy 10-kor felkapcsolták a (pont szemünkbe világító) reflektorokat, amivel a templom ki volt világítva. Mivel erőnk a továbbállásra nem volt, maradtunk ott a fényárban. És szerencsére mindez nem tartott egész éjszaka, körülbelül tizenegy, éjfél körül lekapcsolták őket. Jheee! [Tényleg jeee.]

[Mai naplóbejegyzésem egy fontos része: “Nagyon elégedett és nagyon szabad vagyok itt az Annával.”]

[albergue 5 - 10 sátor]

#elcamino norte 2018

[szasza-chan]

Shinjuku Style

Miután Tokió adott 1-2 pofont és tudtunkra adta, hogy nagyon nem ajánlatos magyar aggyal gondolkodni a távolságokra és végre volt egy igazán jó, teljes értékű napom is, végre készen álltam igazán belevetni magam az élményekbe... vagy valami ilyesmi.

Vasárnap. Már nem emlékszem mi, de szerintem Ginza meglátogatása volt eredetileg ide betervezve, de mint mondtam, a “to do” listát kb. az első nap felrúgtuk és minden a “lesz, ahogy lesz” mentalitás szerint zajlott innentől kezdve. Shinjukut pedig semmi esetre se akartam kihagyni, szóval természetesen a Banana Fish event letudásával rögtön másnap pótolni akartam a hiányt.

Azt hiszem írtam már párszor, hogy a shinjukui állomás milyen cseszett nagy, de ezt ekkor még nem sikerült megtapasztalnunk, ugyanis alig hagytuk el a metrót, rögtön rohant egy három fős csoport, hogy segítsen nekünk. Mi csak félreálltunk anyával, hogy az állomás bejáratához kirakott térképet tanulmányozzuk és megkeressük rajta a Szamuráj Múzeumot, de nem telt bele 1-2 percbe és ezek a segítők máris odajöttek hozzánk. Nem vagyok jó kormeghatározásokban, de egy kb. 40-es éveiben lévő férfi és nő, valamint egy valószínűleg bőven 50+-os férfi jött segíteni nekünk. Borzasztó kedvesek és segítőkészek voltak, ők tökéletesen beleillettek a beígért japán képbe, miszerint annyira segíteni akarnak, hogy ha kell elkísérnek a célállomásig. Mert tényleg, miután mondtuk nekik a célállomásunk, eleinte bőszen magyarázták merre kell menni, majd inkább úgy voltak vele, hogy elkísérnek odáig, ahonnan biztos nem tudunk eltévedni. Közben kedvesen cseverésztek velünk (tudtak angolul), érdeklődtek honnan jöttünk, meddig maradunk és hasonlók. Micsoda véletlen (ezt részben ironikusan, részben valóban meglepetten mondom), de az egyikük fia asszem pont járt Magyarországon, vagy készült ide látogatóba! Jó, azt meg kell jegyezni, hogy ők ugyebár nem egyszerű járókelők voltak, hanem kifejezetten azért helyezték ki őket, hogy a hülye turistákat terelgessék, de gondolom nem vállaltak volna el egy ilyen munkát, ha nem szeretnének új emberekkel találkozni.

Elválásunkkor anya még lőtt egy csoportképet róluk, majd elbúcsúztunk, ők pedig dolguk végeztével eltűntek, mint Superman az égben (vagy mi). Viszont akármilyen pontosan is próbálták elmagyarázni a célállomásunk helyét, azért egy ponton túl így is elővettem GPS-kunt és követtük a nem mindig túl megbízható útvonalát, de érdekes mód kivételesen könnyen elevickéltünk. A Szamuráj Múzeum Kabukichou, azaz Shinjuku piros-lámpás negyedének egyik utcájában volt.

Érdekes belépni ebbe a negyedbe, mert egyszer még ott vagy a forgalmas, modern városban, aztán fordulsz egyet, átmész a kapu alatt és hirtelen egy csendesebbnek és régimódinak tűnő helyen találod magad. Nyilván csendes, mert Kabukichou este él igazán, de erről máskor. Az biztos, hogy elég sok fura étterem van itt. Volt olyan konkrétan, hogy robot étterem (Robot Restaurant) és elképzelni nem tudtuk, milyen lehet az. Vagyis én igen, gondolom robotok szolgálják ki a embereket, de nem tudhatom biztosra, mert azon az épületen egy darab ablak nem volt, hogy beláthassunk. Most kíváncsiságból rágugliztam meg videót is néztem és OH BOY! Ez még nekem is nagy kultúrsokk lett volna, pedig azt hittem már fel vagyok készülve Japánból furcsaságok terén XD De nem, jó otaku holtig tanul. Minden esetre az ártatlan járókelő is kaphat egy kis ízelítőt, mert az étterem előtt két nagy (kék és rózsaszín) robot áll, amikre fel lehet csücsülni és még a karjukat is mozgathatod.

Hátizé, asszem nem konkrétan ezek voltak, szerintem az általunk látottak sokkal “maszkulinabbak” voltak és nem nők, de nagyjából így kell elképzelni. Igen, anyám belekényszerített egy fotó erejéig az egyik ilyenbe, de hogy én azzal nem fogok itt menőzni, az hót tuti XD

Minden esetre ez csak egy volt a sok furcsa bolt és étterem között. Volt még pl. egy American Bar nevezetű hely is, amit ezek után el se merek/tudok képzelni belülről, de hogy kívülről olyan gusztustalanul csicsás volt, mint még semmi, amit valaha láttam, az is biztos. Erről még képet is majdnem lehetetlen csinálni (vagy legalábbis normálisat), mert borzasztó szűk némelyik utca, így pedig nem tudsz nagy totálban fotót csinálni.

Mondjuk ciki, de ami engem mégis ami a legjobban érdekeltek itt, azok a host klubbok XD Az Ouran óta szerintem valami titkos vágyam, hogy legalább kívülről lássak egyet, bemenni meg max tényleg csak azért akarnék, hogy belülről is láthassam (csóró vagyok, nincs pénzem ilyen fiúkra XD). Annyi animében meg mangában szerepelnek ilyen bárok, azért csak piszkálja az ember fantáziáját, hogy TÉNYLEG milyen a valóságban. És igazából ahogy járkáltunk az utcán, eleinte nem is realizálódott bennem, hogy itt látnunk kéne olyanokat, de egyre többször futottunk bele olyan óriásplakátokba, amiken helyes fiúk mosolyogtak rád. Na már most mivel annyira azért nem vagyok képben a japán celebekkel és sztárokkal, két dolog fordult meg a fejemben: 1) ezek a fiúk valami híres idol csapat tagjai és ezeken a plakáton népszerűsítik őket 2) ezek szimplán host-ok és a saját bárjukat reklámozzák. Az utóbbi volt a valószínűbb, de nem mertem biztosra mondani.

Ennyit egyelőre róluk. A lényeg a Szamuráj Múzeum volt, ami azért engem meg anyát is érdekelt. Őt azért, mert ez olyan kulturális és japános dolog, engem meg amúgy is foglalkoztat kicsit a szamuráj meg a japán kard téma. És hát a Saniwa énem kicsit kikenekedhetett itt élményekből. Mondjuk nem azonnal, mert a múzeumban nem lehet csak úgy magadtól lófrálni, hanem körbevezetik az embereket, ilyen csoportokat meg X időnként indítottak, így nekünk is várni kellett. Addig körülnéztünk a boltban, ahol lehetett kis szamuráj figurákat venni, legyezőket és persze kard replikákat rendes méretben és kis díszként is. Itt azonnal szembe jött velem három ismerős név: Shokudaikiri Mitsutada, Izuminokami Kanesda és Heshikiri Hasebe. Touken Ranbusok előnyben XD Jó, nem fogok mini történelem órát tartani - már csak azért se, mert sajna általam érthető nyelven elég kevés info érhető el róluk, pedig érdekelne több minden is velük kapcsolatban - de a lényeg, hogy ez a három kard benne van a játékban és nagyon szeretem őket (vagyis inkább Mitsubout és Kane-sant, Hasebével viharos a kapcsolatunk, de őt se utálom XD)

Szerintem minimum háromnegyed óránk volt még a kezdésig, annyi időt meg a boltban nem lehetett elütni, szóval addig host klub kereső akcióba kezdtem és körbejártuk a környéket, hátha tényleg találok egy igazi host klubbot. Valószínűleg rengeteg mellett elmentünk, de fényes nappal ezek a bárok kívülről ugyanolyan ártalmatlanok, mint bármelyik bolt, így maximum csak sejtettem, mi történhet a falakon túl az est leszállta után. Az idő így gyorsan elrepült és mehettünk is vissza a múzeumba.

A kis csoportunkat mindenféle náció tette ki: amerikaiak, kanadaiak és Európa pár másik országa is képviseltette magát Magyarországon kívül. Ezt onnan tudom, hogy a kísérőnk, aki körbevezetett minket, megkérdezett mindenkit, hogy honnan jött (vagy a végén poénkodva megjegyezte, hogy ő japán XD). Anya egész bele is borzongott, hogy a világ minden tájáról vannak ott emberek körülöttünk, hisz mennyire hihetetlen felemelő érzés ez XD Anya azt is elég gyakran mondta ezelőtt és ezután is, hogy jártunkba-keltünkbe nem nagyon lát jóképű fiúkat. Viszont abban megegyeztünk, hogy ezt a múzeumi kísérő srácot szívesen hazalopnánk magunknak, mert egész cuki volt XD És nagyon izgulós. Valószínűleg az első “tárlatvezetése” lehetett, mert láthatóan borzasztóan zavarban volt, sokszor tartott kínos szüneteket, próbált gyengén viccelődni, vagy néha betalált, néha nem és az angolja sem volt még a legtökéletesebb, nagyon érződött rajta a japán hatás, vagy hogy mondjam, mert minden mondat végén ilyen kehegő hangot adott ki.

De nem akarom szegény teljesen lehúzni, mert tisztességesen levezette az egészet és nagyon kedves volt. Első körben a szamuráj páncélokat mutatta be, majd egy emelettel feljebb mentünk, ahol le kellett venni a cipőket és onnantól az egész épület hagyományos japán szobákkal volt teli. Természetesen a kardszoba volt a kedvencem, ahol a különböző típusú kardok és egyéb fegyverek vártak, hogy megcsodáljuk őket. Egy másik helyiségben felpróbálhattál egy szamuráj páncélt, vagy kimonót. Am tök nem igazságos, a gyerekeknek volt Shinsengumi ruha! T_T Én amúgy nem szeretem az ilyen beöltözős dolgokat, szerintem tiszta ciki, de aki évezi annak hajrá! És sajnos anyám nagyon is szereti és mivel az esetek 90%-ban kénytelen az én animés hülyeségeimet követni, néha muszáj voltam engedni és hagytam magam beöltöztetni kimonóba. Ami amúgy nagyon szép volt, de szívem szerint Shinsengumi ruhát vettem volna fel, ha már beöltözés, de mint mondtam, az a gyerekeknek volt fenntartva. (és gondolom azon belül is főként fiúknak)

A különböző terveket végiglátogatva nagy vonalakban a japán történelmen is végigmentünk, így jutva el az utolsó szobához, mely a Bakumatsu és a Meiji korszakot hivatott bemutatni. Ha már Shinsengumi, egy külön sarkot szenteltek Hijikata-sannak (ahol nem mellesleg szintén megtekinthettük Izuminokami Kanesada, Hijikata-san híres kardjának a replikáját) és Sakamoto Ryouma előtt is tiszteletünket tehetjük (ahogy Mutsunokami Yoshiyuki, az ő híres kardja előtt)

Ezzel azonban még nem volt vége! A múzeumi dolgozók párnákat és székeket hoztak a látogatóknak, ugyanis egy előadással is készültek. Mit ér a Szamuráj Múzeum szamuráj bemutató nélkül? Aki jobban képben van a harcművészetekben, azok valószínűleg jobban értették vagy értékelték volna a látottakat, de nekem így is nagyon tetszett. Különböző ülőpozitúrákat és vágási, támadási technikákat mutatott be, gyönyörű mozdulatsorokkal, mintha nem is ember csinálta volna, hanem gép. A bemutató végén aztán a komoly és kíméletlen szamurájunk átváltozott egy laza, goofy férfivá, aki grimaszolt a gyerekeknek és felszólított egy bátor jelentkezőt, hogy küzdjenek meg egymással. Persze nem életre-halálra, a kardok is valamilyen szivacsból voltak és szépen átvették a mozdulatokat, de ez is szórakoztató volt. Itt nyilván inkább a humorra mentek rá, nem egy igazi összecsapás életszerű illusztrálására. Végül lehetett szimpatikus szamurájunkkal közösen fotózkodni. Kakkoi mód egymással háttal kellett beállni egy kardot tartva. Ezt is cikinek tartottam, de mint mondta, anyának is legen meg az öröme, plusz a szamurájokat bírom, szóval legyen annyi örömöm, hogy eggyel fotózkodhattam XD

Igazából a kimonós beöltözés is csak ezután következett, ha már annyira benne voltam a komfortzónámon kívül eső fotózkodásban. Ehhez azonban át kellett menni máshova, de ez már részletkérdés. Kicsit OFF, de nem szeretem, mikor anyám azt híreszteli, hogy tudok japánul. Mert hát nem tudok! Vagyis nem úgy, ahogy az ember azt hinné. Mert a “tudok egy nyelven” kijelentés hallatán mindenki az anyanyelvi szintet vizionálja. Itt is, alig kezdődött el a múzeumi körbevezetés, anyám benyögi, hogy én tudok japánul, amin a kísérő fiúnk elképedt és igen, jól esett a kis elismerés, de amikor a túra végén kétségbeesetten fordult hozzám, hogy ugye én tudok japánul, mert  el akarta magyarázni, hogy a kimonós fotózást máshol kell megejteni és gondolom angolul nem tudta jól kifejezni magát (vagy már elfáradt), akkor olyan izé volt mondani, hogy csak nagyon kicsit értek.

A fotózás és a cuccaink visszavétele után elhagytuk a múzeumot. Érdekes volt, szerintem megéri elmenni rá. Max szurkoljatok, hogy nem fogtok ki kisgyerekes csoportot, mert velünk volt egy házaspár 5 év alatti gyerekkel, aki rohadtul unta magát és rendszeresen hisztizett és ki kellett vele menni. Sajnáltam a szülőket, mert gondolom otthon nem akarták hagyni, így viszont totál élvezhetetlen nekik kb. minden, mert folyton készenlétben kell lenniük a gyerek miatt.

Ezután főként csak lófráltunk Shunjukuban. Találtunk egy kis sétányt, ami be volt szorítva a lakóházak és a különböző boltok közé. Ettől nem messze futottunk bele egy macskakávézóba is, ami megint csak egy olyan látványosság, amit nem érdemes kihagyni (mondjuk asszem ilyen nálunk is van). Igazából nagyon nem vagyunk macskások. Én már kicsit jobban kultiválom őket, de anya nem nagy macskarajongó, mert mindenre felugrálnak, lelöknek és tönkretesznek. A kutyák is tudnak pusztítani, de ők legalább nem tudják letépni a csillárt egy jól irányzott ugrással a szekrény tetejéről. Ettől függetlenül kíváncsiak voltunk, szóval felmentünk és elmagyaráztuk az ott dolgozóknak, hogy csak meg szeretnénk kívülről nézni a macsekokat. Be nem mehettünk, szóval beálltunk az ajtóba és onnan figyeltük, ahogy a macskák bent járkálnak, némelyik méltóztatik valamelyik képlábúval játszani, mások szégyentelenül húzták a lóbőrt és egyebek. Meglepően pihentető látvány. Lehet emberek ezért tartanak akváriumot? XD

Ekkor nem tudtam, de meglepően közel volt a shinjukui Animate is, de ennek felfedezése egy másik napra esett. Jártunkba-keltünkbe pedig egy igazi retró kajáldás részleget is találtunk. Mivel nem célirányosan kerestük, hanem véletlenül leltük meg, nyilván nem tudtuk a helynek a nevét és most így utólag hiába keresem, de valószínűleg az Omoide Yokochout jártuk végig, ha meg nem, akkor egy ahhoz nagyon hasonló helyet. Ez egy hangulatos, de nagyon szűk utca, végig kiülős étkezdék, ahonnan egyenesen a képedbe ömlik a füst és elég sötét a hely, viszont tényleg baromi hangulatos.

Még egy célom volt itt Shinjukuban: rendes képet csinálni a Mode Gakuen Cocoon-ról. Igazából ez sem tudtam, hogy micsoda, de mikor két nappal korábban a hosszú gyaloglás után végre elértük Shinjukut, ez volt az első dolog, amit megláttam és a vesémben éreztem, hogy tuti valami ismert látványosság, ami a hely jelképe lehet. Hát... majdnem, de tényleg nagyon könnyen felismerhető a jellegzetes formája miatt. Utólag derítettem ki a nevét és meglepetten tudtam meg, hogy ez lényegében egy iskola, ha jól értem. Vagyis inkább három suli egy helyen, amik még csak nem is fedik egymást tanulmányok szempontjából (Wikipédia szerint: fashion, medical és special technology and design suli, és igen, ezt így meghagyom angolul, mert nem tudom, hogyan lehetne az utolsót pontosan lefordítani XD) Szóval kószafaszáltunk, hogy megtaláljuk a megfelelő pozíciót, aminek következtében majdnem teljesen körbejártuk X100 méteres körzetben az épületet XD

Szintén vicces utólag belegondolni, hogy igazából ha két nappal korábban megindultunk volna az épület felé, idővel elérjük a metró állomást is, mert közel vannak egymáshoz, onnan meg már tényleg nincs messze a Szamuráj Múzeum, szóval lehet megjárható lett volna minden pénteken. De nem tudtuk és fáradtak is voltunk.

Vasárnap viszont mindennel sikerrel jártunk és még nem is volt túl késő, szóval kényelmesen belefért még egy program: a Nitro+Chiral kávézó, ami szintén pénteken lett volna esedékes. Szintén utólag jött ennél is a megvilágosodás, hogy jobb is, hogy pénteken nem jutottunk el rá, mert - mint minden animés kávézóban XD - itt sem olyan könnyű a bejutás.

A kávézó ugye Ikebukuróban volt és miután csodával határos módon ezúttal sikerült jó helyen kikeverednünk, hamar eltaláltunk az animés negyedbe, ahol már csak a kávézót kellett felkutatnunk. Ismételten (sokadszorra és nem utoljára) szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy ha valamit nem találunk az utca szintjén, akkor fel kell emelni a tekintetünk és az emeleteken kell nézelődni, mert tuti ott találjuk meg, amit keresünk. És igen, a mixxGarden az egyik épület talán 4. vagy 5. emeletén volt. Azonban a kávézó csak XY órától volt nyitva és ha jl emlékszem (meg értettem), nem terpeszkedhettél ott az örökkévalóságig, hanem 1-1,5 óra múlva le kellett lépned, gondolom hogy helyet adj a többi vendégnek.

Szóval elküldtek, hogy gyere vissza 20 perc múlva, addig pedig megint csak a lófrálás marad a környéken. Nem akarok lényegtelen dolgokról sztorizni (vagyis de, akarok, csak senkit se érdekel én meg nem akarok 30 oldalt gépelni XD), szóval röviden összefoglalva, mi is a Nitro+Chiral (ha esetleg még nem tettem meg): a Nitro+ kifejezetten BL-lel foglalkozó al-vállalata, mely eddig 4 Visual Novel-el jött ki 10 év alatt: Togainu no Chi, Lamento - Beyond the Void, Sweet Pool és DRAMAtical Murder + egyéb kiegészítők, most pedig várjuk a híreket az ötödik játékról, a Slow Damage-ről. Ezek a játékok nagyon sokat hozzátettek valamit a személyiségemhez, hogy nyálasan fejezzem ki magam. Biztos sokat alakítottak az ízlésemen, segítettek valamennyit a japán és az angol nyelvtudásom fejlődésében, rengeteg emléket és embert tudok hozzájuk kötni és számos seiyuut ismertem és szerettem meg általuk (igazából a Sweet Pool-nak köszönhetem Wacchát, Tori-san és Midorin pedig a Togainu által váltak instant kedvenceimmé) Szóval ja, fan vagyok! Még ha pár dolog ma már cringey bennük vagy az “elveim ellen” megy, akkor is szeretem őket. Úgyhogy egy ilyen témájú kávézót nem lett volna jó kihagyni, pláne mert nagyon finom volt a kaja.

Persze ez még mindig Japán, ahol mindent túl kell bonyolítani. Mondjuk a “recepciós” leány készült és mire visszaértünk, a szabályzatot lefordította nekünk a telefonján angolra, szóval ez plusz pont neki. A szabályzat igazából olyan pontokból állt, hogy szabad fotózni, de másokat ne zavarjunk, mindenki csak egy italt, egy főkaját és egy desszertet rendelhet meg hasonlók. Ahogy a Banana Fish event-nél, úgy itt is fejenként kaptunk random ajándékokat, amik itt éppenséggel mini poszterek voltak. Most épp Togainu/Lamento témájú volt a kávézó, pár hete meg Sweet Pool/DMMd, szóval max annyit választhattunk, hogy melyik játékból szeretnénk a posztereket. Na már most én mindegyik játékot szeretem valamilyen fokig, de a Togainu és a Sweet Pool a két kedvenc, szal nyilván Togainut választottam. Egy Rin/Akira és Nano/Akira posztert kaptunk, ami félig jó, mert Rint bírom, Nano viszont nekem mindig is egy lényegtelen karakter volt, ami azért durva, mert éppenséggel körülötte forog az egész Togainu sztorija XD Ezután aztán minden egyes rendeléshez egy-egy poháralátétet kaptunk, amik a szereplőket ábrázolták és kivételesen marha jókat kaptam: lett egy Shikim és Akirám (a kedvenceim a Togainuból), kaptam Asatot a Lamento-ból (szintén kedvenc), aztán jött mellé egy Konoe, hogy együtt legyenek egy párban és a végén jött egy pofon Keisuke személyében (igen, őt utálom XD), de 5-ból 4 nem rossz arány.

Amíg vártunk a kajára, kicsit körbefanoskodtam a helyet és csináltam képeket. Nem ülhettünk le akárhova, hanem célirányosan a helyünkre vezettek. A falakat azok a képek díszítették, amiket mi is megkaphattunk poszter formájában, a plafonról egy kis tévé lógott le, ami a Togainu és a Lamento zenéit játszotta, miközben a játékból képeket vetítettek és voltak persze egy kis vitrinben szuvenírok voltak kiállítva és pár gachapon, mind más stílusú kitűzővel. Az egyiket ki akartam próbálni, de véletlenül rosszba dobtam be a pénzt és nem egészen olyat kaptam, mint akartam. Viszont valami hihetetlen mázlinak köszönhetően Shiki kitűzőt kaptam, ami kész csoda, szóval innentől nem akartam tovább feszegetni a szerencsém (pláne mert a másik gacgapon, amit ki akartam próbálni egy 100 jenessel drágább volt, amiért csesszék meg magukat!)

Ugye az ilyen éttermeknek az a lényegük, hogy a kajákat a játék/manga/anime ihlesse, így az italok mind egy-egy szereplő után kapták a nevüket, az ételekkel meg kicsit a játékok hangulatát akarták idézni és fancy ajánlás is járt melléjük XD Én Akira narancsos üdítőjét próbáltam ki, hozzá Ribika-i tésztát és desszertnek Toshima sütit, míg anya Shiki fekete kávéját kóstolta meg és igazi Igura harcoshoz méltóan lenyomott egy adag ramen-t is XD Mindent megkóstoltam és összességében ízlettek. Mondjuk a süti nagyon száraz volt, a kávé meg sose számított a kedvenc italomnak, de nulla cukorral végképp élvezhetetlen. Viszont legalább ihattam Shiki kávéjából XD (és anya tök magától rendelte, szóval nem az én nyomásomra választotta pont Shiki italát)

Eszegetés közben idővel jöttek más vendégek is és az ez internetes idézet jutott eszembe: tök mindegy miben vagy jó, valahol van egy ázsiai, aki biztos jobb nálad. Kissé rasszista és sztereotip, de valahol jogos. Meg ezek a csajok, akik utánunk jöttek, igazi fanok! Nem olyan kis takarék lángon égő csitrik, mint én, hanem komolyan tolják a rajongást. Ezek nem a kajáért és az italért mennek, hanem a gyűjthető cuccokért és azt hiszem itt értettem meg ennek a rendszernek igazán a lényegét: azért kapsz random ajándékokat, hogy össze akard az összeset gyűjteni és rendszeresen visszatérj, amíg minden meg nem lesz. Ezek a csajok külön mappákkal jöttek és abba rakták el a posztereket és alátéteket, amik amúgy így is teli voltak már. Egy lány mellettünk amúgy egy szem italt rendelt, amihez kapott ShikiAkira posztert, amire én is pályáztam (sajnálom, helytelen de shippelem őket XD). Anyám elég pofátlan volt, hogy elcseréltesse velünk a NanoAkirás poszteremmel, szal lényegében nekem majdhogynem elég volt egy látogatás az étteremben, hogy mindent megkapjak, amit akartam XD

Lehet ezután még bementünk az Animate-be nézelődni (képek alapján ekkor vettem meg az Idolish7 mangáimat, szóval tuti XD), de igazából innen már hazafelé vezetett az utunk. Elégedett voltam a nappal. Sikerült sok mindent megnéznünk, bepótoltunk pár hiányosságot és sikerült úgy programot szervezni, hogy anyának és nekem is jó legyen. Ez így volt király XD

#japán út #personal

[ahogyelkepzeltem]

A minek a hol a helye

Mielőtt belekezdenék az egyébként rövid, és maximum három mondatban összefoglalható sztoriba, jöjjön a hosszú felvezetés. Igen, hosszú felvezetés, mert egyrészt szeretem magam hallgatni (bizony), másrészt meg, ha lerendezem itt az egész ügyet három mondatban, akkor ugye miből lesz a bejegyzés. Semmiből.

Szóval. 

Először is nagyon aggódtam írói termékenységem miatt (höhö. írói.), ugyanis rámköszöntött a boldog párkapcsolat (én meg visszaköszöntem), aztán nagy volt a para, hogy dráma hiányában mégis mi a bánatról fogok írni? Ahogy azt Cs találóan megfogalmazta, a szerelmes dalokat sem boldog szerelmes nők írják. Kérdezzétek meg Billie Holidayt, hogy mást ne mondjak. Egy szó, mint száz, téptem az agyam,hogy mi lesz itt velem, agónia hiányában, aztán arra jutottam, hogy tulajdonképpen a boldogpárkapcsolatról is tudok írni, annál is inkább, mert a boldogpárkapcsolat (BPK, hívjuk így mostantól), sem mindig csak mezítlábas rétenfutkosás. Illetve mezítlábas rétenfutkosás, amennyiben a réten legalább mínusz öt fok van. Vagy sár. Persze van puhafüves rétenfutkosás is a napsütésben, és nem nem lépsz darázsba, arról is fogok majd értekezni, de most már tényleg a lényegre térek.

Mindenekelőtt: mentségemre legyen mondva, meg valamivel az érzékenységemet is magyaráznom kell, borzalmas éjszakám volt. Az volt a terv, I mean, az én tervem, hogy végreújralátlakszex után úgy elalszom, mint a pinty. Na jó,ha nagyon éber vagyok, akkor talán kell majd öt perc a teljes KO-ig, de annál semmiképp sem több. Ehhez képest, Cs kb. rögtön elaludt, én meg letettem a fejem a párnára,és.....dinggggg. A szemem kipattant, az agyam bekapcsolt, és úgy kb. hajnali négyig olyan éber voltam, mint egy karvaly, hogy a jó Janka nénit idézzem. Mindent megpróbáltam. Mindent. Feküdtem a hátamon, és kurvára egyenletesen lélegeztem, mint a jógaórán relaxációnál, vártam, hogy elnehezedjen a kislábujjam, meg a hajasfejbőr, persze csak ennyit értem el,hogy a hajam égnek állt az idegtől, mert álmosabb nem lettem. Cs persze aludt, mint akit lecsaptak, és a vicc kedvéért még horkolt is, amit egyébként nem szokott, de most azt hiszem tetézni akarta a készülő idegösszeomlásomat. Szóval a légzőgyakorlatok nem jöttek be. Aztán az jutott eszembe, hogy hát ki segítsen rajtam, ha nem egy felsőbb hatalom, úgyhogy egy jól bevált gyerekkori megoldáshoz nyúltam, és imádkozni kezdtem. Esküszöm a MiAtyánknál jobb altató nincs a világon. Nekikezdesz mantrázni, az ötödik, amint a mennyben úgy a földön is résznél már alszol is. Tízből kilenc esetben biztosan, az egy kivétel az tegnap este köszöntött rám, mert azon kaptam magam, hogy az ima különböző, általam ismert, különféle miséken hallott változatait próbálgatom, illetve azon tépem az agyam,hogy mit is mondott Ferenc pápa a ne vígy minket kísértésbe rész újrafordításáról. Nem jutott eszembe. Megpróbáltam a régóta halogatott tldr cikkekkel altatni magam, a Jose Mourinhoról szóló írás kapcsán csak arra jutottam, hogy kár, hogy apa már hajnali kettőkor tuti alszik, mert máskülönben beszélgethetnénk erről. A végén, jobb ötletem nem lévén, kipecáztam a fülesemet a táskámból, kerestem egy hangoskönyvet, és próbáltam attól álombaszenderülni. Hogy most nemzetünk valamely nagy művészének orgánuma, vagy a totális kimerültség segített, nem tudom, de sikerült úgy 2-2.5 órát, ha nem is aludni, de éberkómában tölteni, ami a totális, kattogós ébrenléthez képest mindenképp előrelépésnek bizonyult, mondjuk pihentetőnek így sem nevezném, de ki a kicsit nem becsüli...az ébren hánykolódik éjszaka. És csak dühösebb lesz a gondolattól, hogy a pasija bezzeg háborítatlanul horpaszt mellette. Kéne erre is valamiféle kapcsolati kötelezettség, hogyha az egyik nem alszik, akkor a másik sem. Meggyőződésem, hogy a közös nyomornak rendkívüli összekovácsoló ereje van egyrészt, másrészt reggel nincs bezzegelés. Se bazmegolás. Na, jó, az lehet,hogy van. 

Alig vártam tehát, hogy végre Cs is felébredjen, mert akkor, és itt jön a mezőnfutkosós vidámság, következik a reggelek legeslegjobb része, a fél-egy órán át tartó összebújás, nyünnyögés, cukiskodás. Soha, senkinek nem merném beismerni azt a csöpögést, amit művelünk, azt viszont hősként vállalom, hogy imádok vele reggel cukiskodni. Ilyenkor még nincs baj, nincs feszkó, senkit nem húztak fel a buszon, a boltban, a hivatalban, senki nem tájékozódott a világ bosszantó ügyeiről, tényleg csak az a puha, meleg, álomillatú (most lehet szivárványt hányni igen) mikrovilág létezik, amit ketten teremtünk, és ami ott abban a pillanatban, meg így a klaviatúra mellől visszanézve is a létező világok legtökéletesebbikének tűnik. Kb. ebből tankolok fel egész napra, és ha valami kedvemet szegné, akkor tudok arra gondolni, hogy milyen jó lesz este, vagy másnap reggel. Szóval,hogy ez egy ilyen szertartás nálunk, baromi sok melójába került Cs-nek, hogy rászoktasson, de elég jól sikerült. Én ugyanis, úgy öt-tíz percnyi nyújtózkodás után agyban-testben egyaránt felébredek, és átállok tevékeny üzemmódra. Ehhez képest, most hajlandó vagyok tényleg egy egész órát ilyen amőba üzemmódban tölteni, és csak nyújtani ide, nyújtani oda a kis állábaimat, vagy miket növesztenek ezek az egysejtű lényeg az előrehaladás érdekében, és anélkül, hogy különösebben konstruktív terveket szőnék a napomat illetően csak úgy lebegek. Ajánlom mindenkinek egyébként, egy ilyen reggeli nyenyergés közben a másik hülyeségei fölött is sokkal könnyebb szemet hunyni, a saját marhaságaink elengedése meg pláne karikacsapás szerűen megy. Ráadásul van egy nagyon szép lépcsőzetessége ezeknek a reggeli szeánszoknak, ahogy a félig tudattalan egymáshoz bújástól először eljutunk a: neeeem,te vagy a cukibb, neeem én szeretlek jobban típusú érzelmi licitekig, majd elkezdünk egészen civilizált dolgokról beszélgetni, meg összetett mondatokat alkotni, szóval úgy ember módjára viselkedni.

Na, és akkor itt érkeztünk el a lényeghez, majdnem legalábbis, mert még előtte fecsegnék egy kicsit, de már tényleg nincs sok hátra. 

Szóval nekem alapvetően nincs bajom az ex-sztorikkal (lófaszt nincs,csak megtanultam helyükön kezelni őket többé-kevésbé), mert ugye mindenkinek van előzménytörténete, mindenkinek van múltja, kisfeketenotesze, exe, volt szerelme, dugós barátja mit tudom én micsodája, szóval az évek előrehaladtával bővül a portfólió. (Kivéve az olyan szenteknél, mint K barátnőm, aki képes olyan fokú önmegtartóztatásra, ami nekem szerintem utoljára valami rettentő hányós vírus idején ment, amikor saját jól felfogott érdekemben tartottam magam távol minden olyan tápláléktól, ami nem csapvíz volt, vagy háztartási keksz. Hát így van K barátnőm a szexszel, csak ő mindig így van vele, nekem meg kényszerítő körülmények kellenek az ilyenhez,de ez most tényleg más lapra tartozik). Ott tartottam tehát, hogy ex-sztorik, portfóliók. Szóval, hogy igen ezek vannak, nyilván az ember alapvetően mindig egy szolíd gyomorgörccsel hallgatja őket, mert hát na... Mind szeretjük azt hinni, hogy az első, egyetlen, kizárólagos, meghatározó, lenyűgöző, fantasztikus, óriási szerelmei vagyunk a másiknak, és minden, ami előttünk történt az csak egy rossz vicc volt. Ami persze nem igaz, ha máshonnan nem, hát onnan tudjuk ezt, hogy jobb esetben mi magunk is bátran felvállaljuk az exeinket, és hát ért, amilyen véget ért minden korábbi románc, és nyilván okkal fekszünk, amellett, aki mellett...de hát akkor is. Papíron tehát helyénvalónak tartom, hogy ezekről is szó essék, gyakorlatban háááát....nem tudom, néha már azt is meg tudom állni, hogy ne vágjak utálkozó grimaszokat. Hangsúlyozom néha. Sőt, néha, tényleg nem gyakran de előfordul, még logikus, témábavágó, kvázi semleges, az illető exet nem minősítő hozzászólásaim is vannak, bizonyítandó, hogy elindultam a felnőtté válás útján. Egyszer biztos elérek a csúcsra, de én a megfontolt előrehaladás híve vagyok, a rohangálásból ugyanis semmi jó nem származik. Szóval fekszünk ott a paplan alatt (ez is bazmeg...rászoktatott, hogy osztozzak a takarón, én tényleg nem tudom, mi történik velem [mifolyikittgyöngyösön???]),és lefuttat egy rövid sztorit arról, mármint Cs lefuttat egy rövid sztorit, hogy egy viszonylag rövidéletű kalandjával milyen típusú együttléteket részesítettek előnyben. De tényleg csak három mondatban, mint egy mellesleg, megjegyzendő. Mikor a volt egy csaj...mondatkezdés elhangzott, még hagytam egy másodpercet a folytatásnak, majd egyetlen, ámde igen határozott mozdulattal eltávolítottam a kezét a lágy ölem lágy öléről, amit nyilvánvalóan nem értett. Mármint a miértjét. 

- Most mit csinálsz? 

- Nem tudom, de nem biztos, hogy úgy kell meghallgatnom egy sztorit az exedről, hogy a lábam között van a kezed. 

Aztán befejezte az egyébként tényleg rövid lefutású, és tényleg ártalmatlan szotrit és pöfékelt tovább a reggelünk ágyba hozott kávéval, magamnak amúgy is képtelen lettem volna megfőzni, meg cseverészéssel.

De,hogy amit mondani szeretnék, és így néhány ezer leütés után tényleg megérkeztünk a lényeghez: az ex-sztorikkal tényleg nincs baj. És ezt most nem úgy mondom, mintha a fogamat húznák, attól függetlenül gondolom így, hogy néha mégis felbaszom magam rajtuk. Mert felbaszás ide, felbaszás oda, az ilyen pillanatokban illegalitásba küldött józan szelete a személyiségemnek akkor is tudja, hogy ezektől a sztoriktól nem kell beszarni. Viszont! Én, aki illem-kellem-etikett vonalán elég faksznis vagyok, azt hiszem ennek is megvan a maga szabályrendszere. Az első szabály legyen például az, most ezt így én nevezem ki első szabálynak, aztán igény szerint lehet folytatni, hogy az exsztorikat NEM akkor veszed elő, mikor a nemexed épp egy szál semmiben fekszik melletted az ágyban. Több okból. Mindjárt az elején azért, mert épp ott fekszik melletted valaki pucéran. Aki nem az exed. Másodsorban a fizikai meztelenség totálisan védtelenné tesz, nem elsősorban fizikai értelemben, bár úgy is, de tényleg ott állsz minden értelemben lecsupaszítva, tehát extra sebezhetően, tehát mindent kétszer olyan intenzíven érzékelsz, jót is rosszat is, és ha van valami, amire minden irányból lemeztelenedve nem vagy felkészülve, az egy ex-akta. Bármilyen kicsi exakta legyen is. Harmadszor pedig: van valami bizarr abban, hogy arról mesél valaki, hogy volt együtt egy másik csajjal, miközben a keze épp a te lábad között matat. Az ágyba kerüljenek be a közmegegyezéses bizarrságok, amik lehetőleg mindkettőtök örömét szolgálják, a többit intézzétek ágyon kívül. De tényleg. Szerintem. 

Nem azt mondom, hogy az exsztorik számára a Rubicon az ágy körül húzódik, mert még akár azt is el tudom képzelni, hogy ott essék szó a témáról, de van az az intimitásbeli határvonal, amit már nem kell(ene) átlépniük. 

Most legalábbis ezt az ukázt adom ki a világnak, aztán gyakorlatozom vele néhány hetet, és meglátjuk, hogy működik. Majd arról is beszámolok.

Mindentől függetlenül viszont szívből ajánlom a reggeli enyelgést mindenkinek, tényleg mértéken felül fel tudja dobni a napotokat, és nem nincs olyan, hogy valaki alkatilag képtelen erre. Én pont ezt hittem magamról, aztán tessék, hetek óta, sőt hónapok, nem láttam reggel a Jóbarátokat a tv-ben. Mást csináltam, ezer bocs. 

Csók,

Marla

[veryalpacapost-blog]

Miraculous: Katicabogár és Fekete Macska kalandjai huszonéves szemmel

Sosem gondoltam volna, hogy huszonéves koromban még meg tudom lepni magamat a sorozatnézési szokásaimmal, főleg, hogy a rajzfilmekhez még vissza tudnak valamilyen módon rántani. Lehet, hogy az egyetem nyomasztó felnőttes világa miatt vonzó számomra a tinédzserlányok számára gyártott darabokat. Nem szégyellem bevallani, hogy nézem a Miraculous: Katicabogár és Fekete Macska kalandjai című animációs sorozatot, amit ha először látsz valószínűleg, akkor megállapítod, hogy bugyuta. Aztán berántott, mert szuperhősök és „varázslat”, plusz több teóriagyártásra nyújt lehetőséget, mint a Game of Thrones.

A gyerekkor visszaidézésen kívül a szuperhősláznak köszönhetően kapott el a gépszíj. Nekem nagy kedvenceim a tévében futó képregénysorozatok, mint az Arrow – Zöld Íjász, Legends of Tomorrow, Jessica Jones és Daredevil (utóbbi kettő Netflix). Az első ráadásul a „függőségem” egyik kezdődarabja volt, és mai napig szívem egyik csücske. Őszintén szólva nincsenek is nagyon manapság girl powert hangsúlyozó animációs szériák, bár az utóbbi időben a Disney is próbált visszaszállni erre a vonatra a Csillag kontra Gonosz Erőkkel, el is kél, hiszen a Kim Possible volt eddig talán az egyik legjobb és legbadassebb..

Először a Wifi Lédi részt kaptam el, valamiért azt gondolta a YouTube, hogy számomra ezt érdemes ajánlani, fogalmam sincs miért. Ha még animéket is szed elő, akkor is inkább shounen-szerűségeket nézek nagy ritkán. Első blikkre nem a történet fogja ezt a sorozatot eladni: Marinette egy átlagos diáklány, aki reménytelenül szerelmes egy modellsrácba Adrienbe, ha jön a veszély, akkor ő lesz Katicabogár, Adrien pedig Fekete Macska, aki a lány partnere, plusz őrülten bele van esve Katicába.

Eredetiség a köbön. A létező összes klisét felvonultatják, amit a magical girl, a Young Adoult és szuperhős témában felmerül: véletlen folytán kiválasztott, szerelem az iskola legmenőbb fiúja iránt, felesleges titkolózás, egy nagy big bad, akiről senkit sem tudunk, titkos fegyver, amivel megoldható minden, ügyetlen főszereplőnő, szőke elkényeztetett liba rivális, az osztálytársak archetípusai és még sorolhatnám. Nem ettől kell várni, hogy feltalálja a spanyol viaszt.

Szerencsére a stáb nem árul zsákba macskát, mert pontosan tudják, hogy őket eredetileg kislányoknak szánták, ezért nem is veszi komolyan annyira magát, ennek is köszönhető a bája. Egyszerűen azt tudom rá mondani, hogy egy aranyos tévésorozat, mert feldobja az embert. Valahogy találták egy utat a készítők, hogyha anyu vagy apu leül a kislányával tévét nézni, akkor ne kapjon agyvérzést attól, amit lát. Amúgy ha valaki a gyerekének keres néznivalót, akkor ezt teljes mértékben tudom ajánlani, mert abszolút jó példát mutat nekik és jó értékeket közvetít. Persze, közel sem nyújt olyan élményt, mint egy Disney- vagy Pixar-film, nincsenek olyan mélységei, de helyén van a szíve.

Természetesen az nem egy túl erős érv, hogy a sorozat aranyos, mert ez nem győz meg senkit, hogy nézze. Ami a hajtóereje az egésznek, ami nélkül nem is működne, az a két főszereplő közötti kémia, ami hihetetlenül jól működik. Nagyon nehéz a karakterek között a jó dinamikát kialakítani, nem hiába csúszik el ezen a banánhéjon sok élőszereplős sorozat, hogy az eredetileg kötelező szerelmi szál egy katasztrófa például Barry Allen és Iris West a Flash-ből. Szerencsére itt hihetetlenül jó az összhang Katica és Macska között, ami nekem egyből eladta.

Ráadásul különféleképpen meg tudják ezt jeleníteni, mivel Marinette a hétköznapi életben dadog, zavarban van az imádott fiú előtt, sokkal visszafogottabb, ügyetlenebb, míg Katicaként magabiztos, okos, tettre kész, bár Adrien személyiségváltozása a legélesebb, míg civilben egy félénk, kedves srác, Macskaként sokkal felszabadultabb, hülyéskedőbb, lazább, flörtölősebb. Ezek az eltérések hihetetlen jól vannak bemutatva. Ettől válnak a karakterek hihetetlen szerethetővé is. Plusz vannak a kwamik, amik a partnereik és az erőadóik, Tikki és Plagg, két teljesen ellentétes lény, Tikki egy lelkes, segítőkész katicakwami, míg Plagg egy igazi lusta macska, akinek folyton a camemberten jár az esze.

A Marinette és Adrien páros az tipikus iskolás szerelmi szál, amikor a lány totálisan hülyét csinál magából az imádott srác előtt, míg a fiúnak fel sem tűnik, egyszerűen ez a vonal cuki. Igazából remélem, hogy itt idővel Marinette bénázásaiból visszavesznek, mert anélkül is jó a dolog, hiszen barátok, amit az első évadban két résszel alá is támasztottak. Azért egyértelműen nálam a nagyobb kedvenc a Katica és Macska duó, mert szeretem, ha két karakter között a flörtölősebb, félreértelmezhetőbb vonallal operálnak. Macska mindig udvarol szíve hölgyének sikertelenül és macskás szóviccekkel fárasztja, azok a szemforgatások Katica részéről mindent elmondanak. Imádom, amikor felveszi a kesztyűt. Emellett jó látni, hogy mennyire jól működő csapat, egyszerűen tudják, hogyan kell együtt küzdeniük. Persze, látjuk azért, hogy ki a főnök. Tényleg jó látni, hogy mennyire törődnek egymással, és milyen jó kis duót alkotnak, bár általában szegény Macska húzza a rövidebbet. Azok is jó kombók, ha civilént a szuperhőssel rakják párba.

Az ő kapcsolatukat persze a bonyolódó érzelmekkel lehet még fokozni, persze ésszel kezelve, mert az könnyen megölheti az egészet. Mindenképpen az lesz érdekes váltás, amit én már meg rajtam kívül sokan mások is várnak, amikor végre lelepleződnek egymás előtt, hiszen az mindenképpen meg fogja borítani a status quót. Sokféle elképzelés van, hogy vajon, hogyan derül ki, lehet, hogy együtt történik, lehet, hogy valaki a másikról véletlenül megtudja. Amúgy kíváncsi vagyok, hogy a titokba mennyire mernek majd belevonni külső szereplőket, itt a két legjobb barátra gondolok. Én mindenképpen érdekesnek találnám, hogyha valaki előtt kiderülne az igazság, mert izgalmakkal szolgálna.

Amin őszintén meglepődtem, hogy mennyire jó a látványa és az animációs munka. Nem is gondoltam volna, hogy Európában, főleg franciák tudnak ilyet alkotni, ami a látványvilágával ennyire megállja a helyét a nemzetközi piacon. Abszolút ezen a téren nincs okuk szégyenkezni. Számomra az a meglepő, hogy ilyen drága módszerhez nyúltak, bár mivel koprodukció, mert van itt francián kívül amerikai és ázsiai közreműködők is. Emellett élőszereplős sorozatokat is megszégyenítően jó akciójelenetei vannak, ez egy hatalmas pluszpont. Meglepően igényesek a harcjelenetek és koreográfiák, teljesen követhetőek, emlékezetesek, pörgősek, ráadásul nincsenek agyonvágva, nincsenek ilyen túltolt animés lehetetlenségek. Jelenleg az én kedvencem a második évad nyitó részében a Collector elleni küzdelem a halban, érdemes lecsekkolni, mert elég ütős meg a Vészjósló és a Bábmester elleni ütközet is levett a lábamról. Katica jojós közlekedés tiszta pókemberes, sosem gondoltam, hogy ez ennyire hatásos eszköz vagy Macska botja milyen messze nyúlik.

Egy jó kis adalék, hogy a helyszínünk Párizs, ami nekem az egyik kedvenc városom. Jó látni, hogy végre a hősök nem New Yorkba vagy a DC képregényvilágban átnevezett Vancouverben róják az utcákat, hanem végre Európában. Nem is értem, hogy innen miért nem ontják a szuperhősöket. Látjuk az összes főnevezetességet, ami tudomásom szerint elég szabadon kezelnek közlekedésügyileg. Plusz jó látni, hogy etnikailag sokszínű a gárda például Marinette félig kínai, félig francia, a két főszereplő legjobb barátja, Nino és Alya színesbőrűek, utóbbit a belevalósága miatt mindenképpen kiemelném, plusz mindenki ilyen LB-t szeretne.

A hátránya a sorozatnak talán a formátuma, ugyanis heti gonoszokkal operál, mint ahogy egy Sailor Moon, és van általában a részek első harmadában valami teljesen hétköznapi dolog, emellett hirtelen megalapoznak egy szereplőt, így belőle válik a gonosz, ezáltal hihetetlenül kiszámítható, hisz Katica a szerencsetalizmánnal mindent rendbe hoz. De valamit tudnak, mert egy rész sem volt, amit még untam volna, ami talán a humornak köszönhetően elég rágondolni a szerelmi „négyszögre”, ami mindenféle komikus jelenetet eredményez, emellett némelyik gonosztevő annyira röhejes, hogy nem hiszi el az ember, amit lát, például valaki galambokkal akarta bevenni Párizst, parfümjét terjesztve irányított embereket és hercegét akarta megszerezni vagy buborékokkal megszabadulni a felnőttektől. Ezek a mellényúlások, azért az esetek 80%-ában igyekeztek a főhősökhöz méltó ellenfeleket alkotni, mint a Fáraó, Bábmester, Vészjósló, Antika, Volpina, Collector, itt azért elég kreatívak tudtak lenni.

Egyedül Halálfej lóg a levegőben, aki mostanáig elég sablonos volt, mert annyit tudtunk róla, hogy meg akarja szerezni Katica és Macska talizmánját valamiért. Azért valakit a nem rossz dizájnja ellenére nem tudsz komolyan venni, mert röhögő görcsöt kapsz, amikor gonosz pillangókkal száll meg embereket. Persze, így a második évad elején végre már lassan szivárognak róla az információk, amik más színben tüntetik fel, csak erre úgy volt már egy huszonhat részes első szezonjuk. Legalább tudjuk, hogy kicsoda, amiből kell egy Star Wars-os pallós jelenet, ha már nem valami nagy csavar. Úgy magában nem érzem még mindig nagy fenyegetésnek, mert a két főhős eddig jól intézi a dolgát, így nem tudom, hogy milyen updatet szánnak neki, hogy indokolt legyen az új talizmánhordozók megjelenése.

Meglátszik, hogy jó beszédtémát tud nyújtani ez a kis egyszerű sorozat, aminek most startolt a második évada. (Amúgy szerintem eddig ütősebbek, mint az 1. évad.) Hisz a legérdekesebb pontja az maga a mitológia, amik a talizmánokról és a kwamikról szól. Én ebben látom a sok potenciált, hiszen szép lassan csöpögtetnek ebből. A legjobb részek is szerintem ehhez a vonalhoz kapcsolhatóak. Meglepő módon sok mindent tud nyújtani, ezért sem mondanám rá, hogy guilty pleasure, mert szerintem ezen, bőven túlmutat, mert a kliséket leszámítva egyáltalán nem rossz, amit látok, sőt kifejezetten jó dolgokkal van megtöltve. Látszik, hogy ebben még bőven van szufla, úgyhogy én biztosan maradok.

#Miraculous Ladybug ChatNoir Katicabogár FeketeMacska Ladynoir Adrinette 3DAnimation French TVSeries

[941011-blog]

#1

megmondom őszintén, ez most egy teljesen random ötlet volt. csak szeretnék írni, még ha nincs is túl sok időm és most sem ezzel kéne foglalkoznom. régebben, évekkel ezelőtt rendszeresen megosztottam a gondolataim másokkal, igaz nem egy tumblr-ön, hanem saját magam írtam a kódokat, szerkesztettem a designt és saját domainen ment az egész - ezen most is elgondolkodtam, de (sajnos) egyáltalán nincs időm arra, hogy felépítsek a semmiből csak erre a célra egy oldalt. meg nem is gondolom én ezt annyira komolyan, csak le szeretném írni pár gondolatom. alapvetőleg amit mutatok magamból a közösségi oldalakon, az nagyjából 20%-a az életemnek és nekem, így van akit meg fognak lepni a soraim.

mindenkinek vannak pontok az életében, amikor besokall, elgondolkodik azon, hogy feléget maga mögött minden hidat és újratervez mindent. nálam is volt valami ilyesmi, el is kezdtem felégetni a hidakat, de aztán valamit mégsem tudtam magam mögött hagyni. év elején éreztem, hogy valaminek változnia kell, valami nem jó és emiatt eléggé a munkámba menekültem - amit egyébként imádok minden velejárójával együtt, van bennem egyfajta szenvedély az iránt, amit csinálok, és ezt amúgy is csak így lehet hosszútávon csinálni -, ott tartottam, hogy nem akarok hazajönni, beesni az ágyba és magamra maradni a gondolataimmal. a kapcsolatom kezdett egy olyan “elmegyünk egymás mellett és az élet is elmegy mellettünk” státuszt felvenni, amit nehéz volt megemészteni, legfőképp emiatt is kezdtem a gondolataim és az egyre felerősödő magány érzete előli menekülésemet. teltek a hetek és csak az lebegett a szemeim előtt, hogy idővel a legjobb, de legalábbis nagyon jó akarok lenni abban amit csinálok, ha már boldogságom lassan csak ebből fakad. nyilván ezt nem lehet tartani örökké, mint mindennek, ennek is változnia kellett, már nem tudtam annyira belemenekülni, lett egy tanítványom és sok terhet vett le a vállamról - még ha akkor valahol a mazohista énem ordított is velem, hogy időben megyek haza és vannak szabad perceim, amikor el tudnak lepni a gondolataim. ebből következett az, hogy tényleg több időm lett átgondolni és átértékelni mindent és elindulni egy úton, ami már akkor sem tűnt könnyűnek, de sosem voltam az egyszerű dolgok híve. május első hetében kiléptem az akkor több mint 4 éve tartó kapcsolatomból, bezárkóztam egy kicsit, majd elkezdtem a céljaimra koncentrálni, kitűztem újakat, elővettem régieket és bíztam benne, hogy minden döntésem előrébb fog vinni. rólam tudni kell, hogy egyébként igencsak magamnak való ember vagyok, sajátos értékrenddel, egészen furcsa személyiséggel. évekig alig jártam valamerre az utazásokon kívül, a barátaim megszokták, hogy jó ha havonta egyszer látnak, sosem érek rá, dolgozom vagy épp a kapcsolatommal foglalkozom. ezen is változtattam, egy kicsit nyitottam a világ felé és idén nyáron már elég sokat mentem erre-arra, megismertem új embereket, már sokkal kevesebb nemet mondok és igyekszem jobb emberré válni. az egyetlen dolog ami maradt az a munkám iránti szerelem, váltani egyszerűen nem tudtam, nem tudnám magam jelenleg másképp és máshol elképzelni etéren. valahol örülök neki, hogy 22 évesen ilyen ember vagyok, szeretem a személyiségem, csak még mindig kevesen értenek és én sem segítek túl sokat a külvilágnak azzal, hogy rengeteg “álarcot” használok a hétköznapokban és nagyon kevés ember van, akik ezeken átlátnak és meglátják azt a folyton álmodozó kislányt akit ezekkel az álarcokkal eltakarok ha kell, mert nem szeretek támadási felületet hagyni magamon. persze van aki így is tudott bántani, mert naiv voltam és nem láttam, hogy rajta is egy álarc van, de nem haragszom, a harag nem eszköz és csak hátráltat, inkább csak sajnálom az egészet mind a mai napig, hogy így alakult. erős vagyok, rengeteg dolgon mentem már keresztül, egy kicsit kacifántos volt a gyerekkorom, de semmit nem bánok, mert végülis szeretetben nőttem fel és minden ami történt az évek során, az hozzájárult ahhoz, aki ma vagyok és ahhoz, aki egyszer majd leszek. ezért nem bánom annyira még azokat a csalódásokat sem, amikor emberekben csalódok és emiatt lettem nyitottabb az emberek felé, mert úgy gondolom, hogy minden ember akivel a sors (karma, Isten, spagettiszörny, stb. ki hogy hívja), összesodor bármilyen szinten, az alakít engem is és az életemet is, még ha minimális mértékben is. viszont ha meg kéne mondanom, hogy hányan ismernek igazán, azt mondanám, hogy egyetlen ember, az is én magam vagyok. sokáig úgy gondoltam - az első szerelem óta -, hogy boldog csak úgy lehetek, ha megtalálom azt, aki a boldogságom forrása lesz - na ez nem így van, mert amíg másban keresem a boldogságot, addig sosem leszek igazán boldog. mindenki ezt a boldogság dolgot hajtja, de rengetegen csak a felszínét élik meg, ahogy sokáig én is tettem. már nem feszülök erre rá, azt szeretném elérni, hogy teljesen független és egyedül is boldog emberré váljak. meg szeretném teremteni a saját Elysiumomat és ha úgy kell lennie, majd lesz valaki, aki nem csak megszorítja a kezem, de el sem engedi. a magány gyakori társam, rengetegszer érzem magam egyedül akár egy tömeg közepén is. főleg amikor a gondolataim megrohamoznak és túlüvöltik a leghangosabb koncertet is vagy épp ott suttognak az éjszaka csendjében. ha őszinte akarok lenni, nem igazán szeretem az érzelmeket, mert bármit is érzek, az szélsőségesen intenzív és úgy is élem meg. az elmém igencsak addiktív, nagyon nehezen verek ki a fejemből bármit is, nem ritka hogy hetekig gondolkodom ugyanarról és már az őrület határán vagyok, de még mindig csak az a gondolat hat rám és nehezen tudom felülírni vagy egyáltalán nem. amit elgondolok, azt általában megvalósítom vagy elérem és nehezen viselem, ha falakba ütközöm. igazi “one track mind”-om lett, elég csak egy apró dolgot látnom a lelki szemeim előtt és képes vagyok határokat feszegetni vagy átlépni az elérés érdekében, aztán ha valamiért mégsem sikerül, teljesen magamba zuhanok, pont mint egy csillag, aztán jön a szupernova és általában egy időre fekete lyukként végzem, mert épp nincs más olyan dolog, ami annyira érdekelne és lekötne, emiatt csak úgy létezem és várok arra, hogy legyen megint valami, ami felkelti a figyelmem és el akarom érni. ez a csillagászatból ragadott hasonlat egy kicsit megmosolyogtató lehet, de imádom a csillagászatot és az asztrofizikát, szóval nem hagyhattam ki (pár éve még voltak olyan gondolataim, hogy asztrofizikus leszek, többek között emiatt érettségiztem le fizikából, csak aztán nem akartam évekig és még azután is éhen halni :). néha amilyen őrült vagyok, annyira vágyom arra, hogy egyszerűbb legyek, nálam ez a kettősség egészen gyerekkorom óta jelen van és ez az egyik olyan dolog, amivel komolyan nem tudok mit kezdeni, mert amint elkezdem egyszerűbbé tenni a dolgaim, az életem vagy épp saját magam, egyből vágyom arra, hogy legyen valami őrület, valami rendhagyó, valami ami kizökkent, valami egyedi, valami kirívó és ezek így egy végeláthatatlan körforgásban követik egymást - kívülről ez néha egészen viccesen hathat. egyébként egy rengeteget nevető ember vagyok, akit mégis sokan búskomornak ismernek, mert valahogy nálam már a törvénytelenül röhögés is bizalmi dologgá vált az évek során. furcsa amúgy ez is, hogy így kendőzetlenül leírom ami eszembe jut, mert egyébként nem szoktam csak úgy arról beszélni, ami a fejemben jár és most sem írok le mindent amire gondolok, inkább megmaradok egy egészségesnek tűnő határon belül, de amit őszintén el kell ismernem és van bennem annyi erő hogy le is írjam, az az, hogy nem vagyok jól. egyszer majd jól leszek, idő kérdése, csak most az imént említett “zuhanási fázison” megyek keresztül lelkileg és egyelőre le is ragadtam ennél. talán a bennem élő mazohista most egy kicsit méginkább utat tört magának egy “csalódáson” keresztül és direkt szenvedek, mert valahol érezni akarok valamit, attól függetlenül, hogy azt vallom, hogy nem szeretek érezni, és jelenleg ezt tudom intenzíven, szinte szélsőségesen megélni, érezni. egy gondolat rabja lettem, ami nem enged el (én pedig már nem is tudom, hogy egyáltalán el akarom-e engedni, mert éjszakánként az álmaim gyakran erre a gondolatra épülnek és legalább akkor jobban érzem magam - csak felébredni nem olyan könnyű). amit tudok az az, hogy az egész csak gondolati szinten létezett és a legviccesebb valamint egyben legszomorúbb dolog az, hogy tehetetlen vagyok és nem csak rajtam múlott. nagyjából olyan lehetek most, mint egy hülye, aki szándékosan, fejjel nekirohant a betonkeverőnek és fáj neki, de amúgy még számtalanszor megtenné, ha látná, hogy talán célt érhet vele - azzal a különbséggel, hogy itt én már nem teszek semmit, mert egyáltalán nem látok esélyt arra, hogy a gondolatból valóság legyen és ezt úgy, hogy kevés dologra mondom azt hogy lehetetlen, sőt kihívásnak tekintem azokat a dolgokat, amikre azt mondják, hogy lehetetlen. de itt most én feladtam. gyengeség vagy a saját magam védelme, de feladtam. egy ideje fogom a kis fejem és csak pörögnek a gondolatok, hogy “mi lett volna ha...” meg “hol volt a hiba?”, de már nem keresem a válaszokat, mert már tudom, hogy valószínűleg sosem kapom meg őket.  de egyébként meg ezzel is csak egyre erősebb leszek lelkileg, furcsa egy training, hogy szinte direkt padlózok, de pár év meg még pár ilyen és még talán én is félni fogok saját magamtól :)

- ui.: bármilyen észrevétel, kérdés, vélemény, akármi esetén az instagramomon tessék zaklatni direct messageben - 

- ui.: vol. 2. és a végét jól elrontom egy orosz popdallal, aminek amúgy nagyon szép dalszövege van és még a klipje is jó. https://youtu.be/LuRD4IZE10Y