#Hobó | Explore Tumblr Posts and Blogs

csabaytothbalint · 2 years

Text

Cseng

Régi, rossz zsigulival zötyögtünk Kenese felé. Rohadt volt, ócska, elnyűtt. Pistának vigyáznia kellett, hogy nehogy kirúgja a padlólemezt, gázadásnál. A biztonsági öv is csak amolyan tessék-lássék módjára volt rámcsatolva. Na, most képzelheted, mennyire éreztem magam biztonságban. Még jó, hogy nem volt nagy hó, meg hideg.

Szóval mentünk a Zsigulival, az M7-esen lassan, kényelmesen, és alig vártam, hogy leérjünk a Balatonra. Tudod, volt ott egy kis nyaralónk, ahova egy évben kétszer is lementünk. Kis, bazalt lábazatú, téglaépület volt, a kenesei hegyoldalban. Gyönyörű helyen állt, és még áll a mai napig, pont rálátni a tóra. Kis konyhakert, kis virágágyás volt, meg a kis pumink. A nappaliban hatalmas ablakok voltak, és úgy volt berendezve, hogy mindenünnen rálássunk a vízre. Annakelőtte apu mindig nagy fát vett az erdész cimborájától. Ha jól emlékszem Imrének hívták, valamilyen Imrének. Az bizonyos, hogy Imre bá’-nak hívtuk csak. Azután Pista is igyekezett kedvezni nekem a nagy fákkal, meg miegymással, ami – megmondom az őszintét – szimpatikus volt. Bár senki se mondhatja, hogy ne szerettem volna a Pistát elejitől fogva. Tizenpár éves voltam, mikor anyu összejött vele és én mindig jól viseltettem iránta. Vicces ember volt, engedékeny, jó lelkű. Jókat lehetett vele hülyülni, akár tél volt, akár nyár. Hatalmas hóbarlangokat, meg hóembereket építettünk. Ha mosogattam, mindig kilopózott a kertbe és úgy megdobta hógolyóval az ablakot, hogy a frászt hozta rám. Nyaranta meg hosszúakat sétáltunk, meg eveztünk a dióhéjával, aztán nagyokat csobbantunk a Balaton közepén. Soha nem akart nekem rosszat. De ezt te is tudod.

Anyu meg... Igazából ő sem akart soha rosszat, mármint szánt szándékkal biztos nem, csak hát nehezen viselte a dolgát azután. Pista meg én voltunk a mentsvárai, bár mintha rám neheztelt volna, mert apuhoz kötődtem, már ami az emlékeket illeti. Meg a vért. Az ő vérük voltam, vagyok és az is maradok, ez már így van. Sokszor volt indulatos, minden kis marhaságon felkapta a vizet, ami már érettségi után elég zavaróvá kezdett válni. De Pista mindig meg tudott nevettetni, vagy vigasztalni. Szerettem a Pistát.

Panaszom, anyun kívül nem volt soha. Jó, tudod, olyan volt, hogy fagyira vagy rágóra kértem a héten már sokadszor és csütörtök felé már nem volt elragadtatva, de ezt a mai fejjel már megértem. Mikor anyu visszautasította a kérésemet, apu – meg aztán később Pista is – félrevontak és a kezembe nyomtak egy 20-ast. Könyvet is sokat akartam, mert az oké, hogy roskadozó könyvespolcok voltak még Kenesén is, de mind ilyen Kosztolányi meg Ady, meg Jókai, meg mit én tudom, ilyen régi nehezek. Én meg olyat akartam, amit a többiek is, ami a sláger volt. Mondjuk Adrian Mole-t. A Tüskevárat szerettem, meg a Téli bereket is. Azok apuéi voltak. Nyáron mindig közösen olvastuk a Tüskevárat, télen meg a Téli bereket, kettő volt belőlük, de minduntalan föl is olvasta, s én csak hallgattam. Hiányoznak azok az idők.

Szóval így mentünk Kenese felé. Pista nem akart soha új autót venni. Pedig pénze éppen lett volna rá, de szándékosan nem akart.

– Még apámé volt ez az öreg ezerkettes. Addig fogom hajtani, ameddig ki nem rohad alólam – mondta mindig, mikor anyu kérdezte, hogy nem vennénk-e már egy új autót.

– A másik meg az szívem, hogy a Merkúrnál minimum három év, de inkább öt a várakozási idő. Mire autóhoz jutnék megszűnne a szocializmus! – nevette mindig Pista, amit innen nézve már látnoki erőnek lehetne értelmezni.

Kazettás magnó volt a zsiguliban. Dübörgött az Edda kettő, Pista eddás volt. Az apu hobós volt inkább. Mindig az szólt otthon is. Én az Eddát jobban szerettem. Ijesztő volt nekem kiskoromban a Hobó hangja. Meg nem is értettem.

Az apunak nem volt kocsija. Egy Trabanttal mindig szemezett egy használtautósnál, de soha nem vette meg. Nem tudom pénze lett-e volna rá. Akkor még kicsi voltam. De emlékszem tisztán, hogy mindig megálltunk az utcánkban előtte, akár jöttünk, akár mentünk. Szerettem az aput.

Nagysokára megérkeztünk a házhoz. Kicsit csúszott az út, épphogy fel tudott kaptatni a vén tragacs. Rohant felénk Csengettyű. Akit csak Csengnek hívtunk, mert túl hosszú volt az eredeti neve, ahhoz, hogy folyton így hívjuk. A nyakában egy gömb-csengettyű jelezte, hogy ki is ő valójában. Úgy ugrált ránk, hogy alig tudtunk tőle kiszállni. Én ismertem a módit. Kiszállás után mindig elrohantam vele a ház mögé, megnézni a távoli Nagyvizet, amíg anyuék kipakolták – többek közt – az ajándékokat. De én mindig kilestem őket.

Másnap reggel meghozta az Imre bá’ az éves fenyőt, amit mindig anyu vett át. Én meg mindig az ablakból néztem, amíg tejbőrös kakaót ittam, pizsamában. Pista látta, hogy én nézem az anyut és a fát, de nem szólt. Én meg tudtam, hogy látja, hogy nézem az anyut. Ilyen némák voltak a reggelek.

Meg úgy általában mindig némák voltunk. Kivéve, mikor ökörködtünk a Pistával. Egyébként én is, anyu is, ő is némák voltunk. Ők ketten néha beszéltek, meg éjjel persze, de nappal alig. Apu is némán meredt a polcról ránk és némaságunkra. A fekete gyászszalag is néma volt. Egyáltalán mindenhova beragadt ez az undok, csönd. Néha Cseng verte szét a csilingelésével, mint a hullámtörő bazaltsziklák, a mérges Balaton habzó hullámait.

Tudod aztán már ők is elmúltak. A gázolás után végleg beragadt a csönd az életembe. A torkomba is. Azután már végleg ott maradtam Csenggel ketten Kenesén. Fát már soha többé nem vettem. Az utolsó, nyolcvanhatosat – rendhagyó módon – kiültettük a kertbe. Hogy mindig rálássunk. Csak az van karácsonykor. Meg Csengettyű, meg én, a némaság és a Balaton, amire pontosan jól rálátunk.

#balaton #nyaralás #kutya #irodalom #kortárs #novella

0 notes

rodinia211 · 3 years

Text

Először két rezgés, aztán felharsan a gitár, és belehasít a dob. Immigrant Song a Led Zeppelintől. A férfi összerezzen, mintha ez a csengőhang csakis rosszat jelentene, ezért félve nyúl a készülék után. Zene és kép, egy férfi arcképe, ezek nála már örökre összeolvadnak. Egy arc, és egy hang hozzá, amit már régóta nem hallott. Nem így, amikor csak hozzá beszél. Lassan eszmél, és elhúzza a kijelzőn a zöld kört. Még hallja a másik rekedt, mély, senki mással össze nem hasonlítható hangját.

- Igazad van! Miért is vennéd fel - sóhajt, kattan a vonal, aztán csend. Ennyi évek óta az első, amit a másik ki bírt magából csiholni.

Hosszan néz ki az ablakon. Megdobogtatta a szívét ez a két mondat, és egyben el is szomorította. A kinti napsütés ellenére megborzong, pedig az augusztusi Nap már javában ontja magából a forróságot.

Mióta is nem beszéltek? Lassan másfél éve. Gondolkodás nélkül nyomja meg a gombot, nézi a kijelzőt, a mosolygós kék szemeket, a karakteres arcot. Kicseng, egyszer, kétszer, tízszer, aztán megszólal újra a vonal másik végén valaki.

- Szia! - Több ezer mérföld távolságra vannak egymástól, mégis olyan, mintha egymás mellett ülnének. Ahogy régen, ahogy most is kellene.

- Chris? Te vagy az? - Persze, hogy ő az, száz, sőt millió közül is felismerné a hangját.

- Ugye nem ébresztettelek fel?

- Nem!

Hallgatnak. Talán túl sokáig is.

- Beszélhetnénk? - Jön a várva várt kérdés a vonal túlsó végéről, és ebbe ezen az oldalon beledobban egy szív. Fájdalmasan, mintha hónapok óta tartotta volna vissza magát, és csak erre a pillanatra tartogatta volna minden erejét.

Rohanok hozzád testvér! Bármikor, a világ másik végére is, csak szólj! - gondolja, de nem mondja. Túl sok mindent nem mondott ki, és talán ez volt a baj.

- Mondjad!

- Személyesen! - Régen nem volt ennyire nyögvenyelős, régen egymás szavába vágva anekdotáztak, röhögtek magukon, de az régen volt. Évszázadokkal ezelőttinek tűnt az az időszak.

- Mikor és hol?

- Nálad! Még mindig ott laksz? - A vonal másik végén a hang túl fáradt, megtört.

- Még mindig. Idetalálsz?

A másik hallgat.

Mindkettőjükben felrémlik 2021. február 11. negyvenedik születésnapot ünnepeltek, ami előtte volt két nappal. Részegek voltak, és ahhoz épp elég szeszt döntöttek magukba, hogy túl őszinték legyenek, őszintén megbántsák egymást, de ahhoz nem eleget, hogy másnapra mindent elfelejtsenek. Csütörtök volt, ahogy ma is.

Akkor is ilyen álmatlanul forgolódott, mint most, és visszacsengtek a másik szavai, a vádak, amik ökölcsapásként érték, és amiket pont tőle nem várt volna.

- Igen! Mikor menjek?

Kivár, szeretné beleüvölteni a telefonba, hogy máris indulj! Lecsendesíti a lelkét és higgadtan, ahogy mindig is szokta csak ennyit mond: Amikor neked jó.

- Akkor indulok! Itt vagyok Londonban.

- Londonban! - Lehunyja a szemét, és úgy érezi, mintha leforrázták volna. - És mióta?

- Két hete.

Fájdalmas a csend. A torkát szorítja valami, és nagyot kell nyelnie, hogy a láthatatlan gombóc lemenjen. A másik légzése felgyorsul, mint aki fél a számonkéréstől.

- Két hete?!

- Igen. Hidd el, én akartam.. kerestelek volna, de...

- Nem számít - nyel újra, és reméli, hogy a másik nem hallja a hangjában a remegést. - Gyere!

- Indulok. Szia, Tom!

- Szia, Chris!

Feláll, tesz néhány lépést, aztán lerogy a fotelbe, és sokáig nézi a telefont, ahogy lassan elhomályosodik, és ahogy az arc a kijelzőről eltűnik. Két hete itt van. Két hete! Akkor miért csak most hívta?

Megmarkolja a készüléket, és olyat tesz, amit talán soha. A keresőbe beírja a nevet. Biztosan oka van, hogy kereste, hogy félretette a büszkeségét, és újra a szemébe akar, vagy mer nézni.

Az első cikken - amit a kereső feldob -végigfut a szemével, és leejti az ölébe a telefont. Aztán felkapja, és mohón falva olvassa a sorokat.

„Chris Hemswort csillaga mélyrepülésben, amióta legújabb filmje is csúfosan megbukott a mozikban."

A képen, ziláltan, borostásan és nyúzottan ott van ő. Csupán árnyéka régi önmagának. Lomposan, szemében gyilkos dühvel néz a kamerába. Valahol az utcán készülhetett a kép, talán épp bevásárolni volt.

Tovább is van: „A szuperhős filmek leáldozásával egyidőben a híres Marvel színész karrierje is megfeneklett. Az elmúlt egy évben a művészfilmeknek kedvezett a közönség, és ezekben nincs helye az ausztrál izomembernek. Egy közeli barát információja szerint..."

Tom felmordul. Közeli barát... nem is barát az, aki újságírónak bármit is elárul. Ő soha nem tette meg, bármit kérdeztek a barátjáról, vagy kettejük kapcsolatáról, csak egy válasza volt. Chris a legjobbat hozta ki belőle, és hálás neki, hogy együtt dolgozhattak.

„... a magánéletében is problémákkal küszködik. Felesége, a spanyol származású Elsa Pataky egy hete a három gyerekkel együtt hotelbe költözött. A hotel személyzete nyilatkozta, hogy Hemswort egy napra rá megjelent, és hazavitte őket, miközben veszekedésüktől visszhangzott a hotel. Talán a karrierje és a magánélete is megfeneklett? Mindenki Thorja láthatóan nehezen éli meg a sorozatos kudarcokat..."

Elég! Képtelen tovább olvasni. Fogalma sem volt róla, hogy Chris milyen nehéz helyzetbe került. Szétnéz a lakásban. Rend van, tisztaság, holott Chris biztosan nem ezt jön ellenőrizni, mégis olyan szemmel figyelte a nappalit, mintha vendéget várna.

Az ő élete rendben van, ami Chrisnek nem pálya, az neki igen. Ő könnyen vette a művészfilmeket, válogathatott a szerepek között, és anyagilag is bebiztosította magát egy életre. Közben ott volt a színház, ahol most is játszik, ráadásul baromira élvezi. A Pretty Woman, nagy sikerrel futó zenés darab a Piccadilly Theatre-ben és nem cserélné le egy Hollywoodi szuperprodukcióért sem.

Átmos néhány poharat, akkurátusan áttörölgeti, készít be sört a hűtőbe, néhány dobozzal mindig van Chris kedvencéből is.

Benéz a mosdóba, a konyhába, mindenhol patyolat tisztaság van. A kis magyar bejárónő egy kincs. A földről lehetne enni olyan tisztaság van mindenhol.

Csengetnek, és összerándul a gyomra. Az ajtót kinyitja, és egy pillanatra megdöbben.

Ott áll Chris Hemsworth, de mintha nem is ő lenne. Önkéntelenül a néhány évvel azelőtti szerep jutott eszébe róla, az elhízott, igénytelenségig elfajzott mennydörgésisten. Kócos, a haja csak lóg a fejéről, a szakálla elvadult dzsungelként borítja az arcát, mintha csak újabb forgatásról ugrott volna ki hozzá. Az öltözete hiába kifogástalan, terebélyes hasától feszül a zakója, és így az összhatás inkább nevetséges, mint fájdalmas. De Tom jó színész, az egyik legjobb, és ezt most be is kell vetnie.

- Gyere be! - De hiába tárja ki előtte sarkig az ajtót, a másik csak áll, és hozzá méltatlanul, szégyenlős arccal tördeli a kezét.

- A hotelben hagytam a készpénzt, és hát... - A háta mögé mutat, ahol az út szélén parkoló taxis idegesen dobog az ujjaival a kormányon, és kitekinget, félve attól, hogy utasa fizetés nélkül lóg meg.

- Gyere be, mindjárt elintézem. - Hátralép, és a tárcáját magához véve az autóhoz siet. -Jónapot. Mennyi lesz?

- 35font - szól kia sofőr, és fürkésző tekintettel néz rá, aztán a válla fölött a volt utasra. Olyan ismerős volt a nagydarab fickó, és a heves rágózás közepette azon agyal, hogy vajon honnan.

Tom a tárcájába nyúl, és kivesz négy darab ötvenes címletűt, amit átnyújt a sofőrnek. - Remélem ennyi elég lesz? Sajnos nem tudtam visszatartani, sokkal erősebb volt nálam.

Az idős férfi nézi a királynő arcát, aztán Tomra pillant, és felkiált, sőt még rá is csap a kormányra, megjátszott haraggal az arcán. - A mocsok! Hát nem kiugrott fizetés nélkül! Még lenyomozni sem tudjuk ki volt, mert csak úgy leintett az utcán. Szemét hobó. Most fizethetem ki a fuvart helyette.

A kéz újra benyúl az ablakon, és még három papírpénzt csúsztat be. A sofőr mohón elmarkolja, gyűri a zsebébe, és rákacsint. - Micsoda emberek vannak manapság! Ezt meg azért, mert nem is láttuk egymást.

Tom besiet a házba, és megdöbbenve látja, hogy Chris még mindig a hallban álldogál.

- Miért nem mentél be? Tudod hol a nappali. Van sör a hűtőben, szolgáld ki magad.

A barátjából süt az alázat, nyakát behúzva, meghunyászkodva lép a hűtő elé, és még a tartása is megváltozik, ahogy meglátja a szépen sorakozó palackokat. - Te is iszol valamit?

- Még fellépésem van ma!

- Jó a darab! - fordul meg Chris, és a szeme hálától csillog. - A kedvencem.

- Olvastad a kritikákat? - Tom nem reagál a sörre, jobban izgatja, mit tud Chris a darabról.

- Láttam.

Csend telepszik rájuk. Chris kipattintja a sört, és pohár nélkül lehúzza úgy, hogy levegőt is alig vesz közben. Tom nézi, és kezdenek feltolulni belőle a szavak.

- Láttad?! - nyögi ki nehezen, és azonnal becsukja a száját.

Chris kinyit egy másik bdobozzal is, és belenéz Tom szemébe. - Láttam. És tetszett. Mindig is tudtam, hogy tehetséges vagy. A legtehetségesebb közülünk! Csak nehéz volt belátnom.

- Erről most ne beszéljünk.

Tom fejében felberreg a vészcsengő. Akkor is ezzel kezdődött minden. Másfél évvel ezelőtt.

- Én akarok! Megbántottalak, és azóta is bánom!

Chris nyilvánvalóan zavarban van, úgy bámulja a doboz oldalán a feliratot, mintha életében először látná, aztán kiissza, és markának egyetlen szorításával összegyűri. - Vallanom kell! Hallgass meg kérlek!

- Igyál még egy sört, és menj! Vagy el is viheted mindet, és úgysem szeretem.

Meleg kék szemek szomorúan néznek rá, amiket annyira kívánt látni, most idegennek tűnnek, és a régi sebek lassan felszakadva újra sajogni kezdenek. Most józan, mégsem kíván ebbe a vitába belemenni, még hideg fejjel sem.

- Nem!

- Mi az, hogy nem! Ez az én házam, és arra kérlek, hogy most menj el! - Karba fonja a kezét, és megveti a lábát. Néhány perccel ezelőtt még nagy reményekkel telve várt erre a találkozásra, és most véget akar vetni az egésznek.

Élénken él benne az akkori buli. Chrissel versenyt ittak, és Elsa hiába igyekezett őket leállítani, egymást hergelték. Chris részegebb volt, mert közben egy csíkot is felszívott. Elsa aggódó pillantásokkal figyelte őket, ismerte a férjét, józanul is agresszív volt néha, sőt az utóbbi időben egyre többször.

- Tom, gyere ki egy kicsit a konyhába, szeretnék veled beszélgetni - hívta az ünnepeltet. A zene üvöltött odabent, és annyira jól esett egy kis csend, mindkettőjüknek. Tom kedvelte Elzát, kedves, szerethető asszony volt, kicsit háttérbe szorult a férje mellett, de szerelmesen csüngött rajta mindig. - Chris nem beszélt róla, ugye?

- Miről?

- Problémáink vannak. Kezd egyre jobban rászokni a kokainra, és én félek. A kudarcok, a rossz filmek, hogy már egyre ritkulnak a felkérések, nehezen éli meg.

- Nem mondta. De miért? - Tom pillanatra megingott, a sok pia, meg hogy Chris titkolózik, pedig eddig elég sok mindent megbeszéltek, kissé szédítően hatott rá.

- Azt mondta, beszél veled. Hogy kellene egy közös film, vagy valami. Ami fellendítené a karrierjét újra. - Tom megremegett, mert az asszony hozzá bújt. - Túl büszke. Nagyon jól tudod, hogy milyen. Sosem kérné.

Ez volt az a pillanat, amikor el kellett volna húzódnia, amikor barátian meg kellett volna nyugtatnia Elzát, de a sok ital őt is elbódította. És előbújt valami régi sérelem, egy féltékenységi szikra, egy morzsa, egy apró kavics, ami először az ember talpát szúrja, de később már semmi másra nem tud gondolni, csak arra. - Én segítsek neki? Elsa, tudod te, hogy miért írtak ki engem a Marvel filmekből?

Emlékszik rá, hogy a nő könnyes kék szemeiben egyszerre csillant a felismerés és a hitetlenség. Az arcuk már ekkor túl közel volt egymáshoz.

- Igen! Ha úgy vesszük a férjed megzsarolta őket, hogy csak akkor folytatja, ha....

Amikor közölték vele, hogy vége, hogy az utolsó néhány kocka forgatását kezdik meg, hogy ezt az általa annyira szeretett karaktert végleg le kell tennie, alig bírt koncentrálni. Mindent beleadott, mindent. Lokival együtt akkor kicsit ő is meghalt. Sokáig kerülte Christ, ha lehetett, inkább csak olyan rendezvényre ment el, ahol ő nem volt ott. Aztán hallotta, hogy nem is igaz az egész, csak pletyka, de akkor már késő volt. A tüske ott maradt. Sokan gratuláltak a sorozatnak, Chris nem. Se egy telefon, se egy e-mail, semmi, és ez volt az igazi bizonyíték az árulására.

- Nem tudtam róla! - suttogta Elsa, és remegett a karjaiban. - Megváltozott egy ideje, és én már nem vagyok boldog vele. De a gyerekek...

- A gyerekeknek nem jó, ha az anyjuk nem boldog. Gondolj erre. Önálló nő vagy, egy erős és fantasztikus nő. - Azt akkor már nem az ital mondatta, az szívből jött, és Elsa érezte.

Már nem emlékszik rá, melyikük kezdeményezett, melyikük csókolta meg a másikat, de nem is számít. Hiba volt! Érezte akkor is, de nem tudott leállni. Elsa finom, félénk csókjára erősen, és követelőzen válaszolt. Megszűnt a világ, a zene tompán sajgott a fejében. Kívánta a nőt, más asszonyát, ráadásul a barátja feleségét, remegett a vágytól, és ennek nyilvánvaló jele is volt. Elsa pipiskedett, apró, vékony teste hozzásimult, Tom pedig könnyedén felkapta, a konyhapultra tette, és nem késlekedett. Egy apró mozdulattal húzta le a cipzárt, rántotta félre az útjába álló bugyit, és elnyúlt morgással nyomult egy mozdulattal a nőbe. Elsa szemeit lehunyta, ajka néma sikolyra nyílt és megremegett. A heves mozdulatokra apró nyögésekkel reagált, arcát a férfi nyakába fúrta, és csókolta a hófehér bőrt. Tom térdei remegtek, és azon gondolkodott, hogy felnyalábolja, és magával viszi, fel a lépcsőn, a hálószobájába, amikor valami csörrent odakint. Izmai megkeményedtek néhány másodperc alatt visszatért a valóságba. Az utolsó pillanatban engedték el egymást és váltak szét.

- A büdös kurva életbe! - csörtetett be Chris, maga előtt tartva a kezét. A tenyere erősen vérzett, sápadtan kiabált. - Adjatok gyorsan valamit!

A levegő megfagyott. Chris azonnal megérezte, hogy valami volt idebent, és először a feleségére, aztán barátjára nézett. Tom kénytelen volt elfordulni, mert ágyéka még lüktetett, és ha akkor azt Chris észrevette volna, akkor vége mindennek. De sajnos nem volt elég gyors. Elsa észrevétlen igyekezett rendbe szedni magát, és félve nézte a két férfit.

- Mi a francot csináltatok ti idekint?!

- Chris.... - Elsa kipirult arccal lépett hozzá, és megfogta a kezét. - Várj, mindjárt bekötözlek.

De férje indulatosan elkapta a kezét, és még mindig Tomot nézte. - Úgy látom még időben érkeztem, vagy mégsem? Öltözz Elsa, indulunk haza!

- Várj! Ne indulj így útnak! Be kell kötni a kezed - igyekezett Tom is visszatartani, de barátja mindkettőjüket lerázta magáról. Elsa ismerte ezt az arcát, és Tomot kezdte csitítani.

- Semmi baj, majd a hotelben elintézem. Gyere kedvesem, hozom a kabátodat. Viszlát Tom!

A nő kisietett, de már nem a vágytól, a félelemtől remegett. Tom teljesen kijózanodott, és szerette volna megbeszélni, de barátja inkább töltött magának egy erőset fél kézzel, és őt nézve legurította torkán.

- Mi történt köztetek?

- Semmi!

- Tom! Láttam! - öntött még egy pohár italt, felhajtotta, de ettől már megborzongott. - Téged mindenki szeret! Az asszony is odavan érted - áradt a gúny a hangjából. - Az újságírók szerint még én is. Nevetséges! - köpött ki. Tom tudta, hogy amikor Chris ilyen, jobb nem megszólalni. - Mit képzelnek ezek?!

Chris dühöngött, a poharat a földhöz csapta, és mivel nem tört szét, teljes erőből rátaposott.

- Elegem van belőled! Elmegyek! Nélkülem sehol se lennél! A hátamon kapaszkodtál fel! - Tomnak ez már sok volt, főleg, hogy nem volt igaz. De még mindig nem szólalt meg. - Vagyok olyan jó színész, mint te, hiszen évekig megjátszottam, hogy a barátod vagyok. És még te sem vetted észre, te a nagy Tom Hiddleston, a díjaiddal meg az elismeréseiddel! Évek óta nem bírom elviselni, hogy a közelemben vagy!

- Akkor most miért vagy itt? - A kérdés csendes volt, és fájdalmakkal teli. Csalódott benne, mélységesen csalódott. - Mi az istent keresel itt?!

- Nem tudom. - Chris jó színész volt, de pocsékul hazudott, és Tom már túl rég óta ismerte ahhoz, hogy tudja, csak bántani akarja. És igaza volt! Amit tett az megbocsájthatatlan. A legjobb barátja feleségével... vagyis eddig úgy tudta, hogy ő a legjobb barátja. Őszintének kellett lennie, az elvei ezt követelték tőle. Mindig az egyenes út a legrövidebb, ezt vallotta.

- Igazad van, ha nem jössz be, már fent vagyok a feleségeddel és valószínű, hogy megtörténik, már itt elkezdtük...

Megszabadult a tehertől, de ezzel együtt egy baráttól is. Chris ökle meglendült, és betalált. Nem először. Tom kapott már tőle, az egyik forgatáson ő kérte. De ez most más volt. Akkor visszafogta magát, de nem úgy most. Hallotta megreccsenni az állkapcsát. - Te szemét! Megöllek!

Napokig hallotta utána ezt a fenyegetést, és most is hallja, és napokig érezte a vágyat, ahogy a nő ölére gondolt, de csak remélni tudta, hogy egyéb következménye nem lesz a meggondolatlan aktusnak. Alig várta, hogy elmenjenek a vendégek, amire a botrány után nem is kellett sokat várni, és reszketve könnyített magán.

Mennyire más volt akkor Chris, vérben forgó szemei és a mostani fakón ragyogó kékségével. Akkor egy ördög volt, most inkább angyal. Egy sebzett, és bűntudatban fetrengő angyal, akinek a szárnyait megtépték. - Nem akarok elmenni! Nincs hová mennem!

- És ez engem hol érdekel? Azt mondtad nem vagy a barátom! Hogy eleged van belőlem! Hogy gyűlölsz! - kezdte Tom felsorolni a listát, amit azóta a fejében megírt. - Tudom, hogy te miattad írtak ki a filmből.

Hangos nyögés rá a válasz, és Chris a szavakra nem csak lelkileg, hanem egész testében összeroppan. Lezuhan a kanapéra, és nézi a másik még mindig érintetlen dobozt. Nem részeg, tudta jól, Tom neki ebből a fajtából mindig az alkoholmentes változatot vette meg.

- Talán akkor azért történt az, Elsa és köztem, mert bosszút akartam állni, és őt használtam fel hozzá.

Chris végre felemeli a fejét.

- Soha nem mondtam, hogy gyűlöllek, és tudd, nem használtad ki. Ő is akarta. Bevallotta, hogy ő csókolt meg téged, és ha nem megyek be, ahogy te is mondtad, biztosan több is lett volna egy csóknál. - A dobozért nyúl, de megtörik a mozdulat, és a karja ernyedten zuhan az ölébe.

- Már nem vagyunk együtt. Ott lakik, a gyerekek miatt, de...

- Sajnálom testvér! - buknak ki Tomból az őszinte szavak, és kiszárad a szája. Elsa nem árulta el, hogy több volt az, mint egy csók, és ha eddig nem derült ki, akkor maradjon is titok. Kettejük kis titka. -Tudok segíteni?

- Ezen már nem lehet. Három hónapja nem alszunk egy szobában. Két hete, mielőtt eljöttem Angliába, próbálkoztam nála, bevetettem mindent, nekem jó volt, de ő gondolatban máshol járt. Aztán kérdőre vontam, hogy én igyekszem, és tényleg meg akarom menteni a házasságunkat, de rajta ezt nem veszem észre, mire közölte, hogy neki már egyáltalán nem fontos.

Talán percekig tart a némaság, talán egy óráig, de ami utána jön, arra egyáltalán nem számított - Ott a négy szép gyerekünk. Talán nem tudsz róla, de tavaly novemberben megszületett William. Elsa kérése volt, hogy utánad nevezzük el, és én örömmel belementem. Megkérdeztem, hogy miért, hogy miért nem fontos, hogy miért nem akar velem lenni! És tudod miért?

- Miért? - kapja fel a fejét Tom.

- Mert beléd szerelmes! - mosolyog Chris - Ezt így az arcomba vágta.

Valami bevágódik közéjük, ahogy a gránát szokott a néma csendben bujkálók közé. Élesen robban, és elpusztít mindent. Chris arca eltorzul, és Tom önkéntelenül is hátralép.

Ez túl sok egyszerre, túl sok. Az agya iszonyú sebességgel pörög, számolni igyekszik, de képtelen a dátumokra figyelni. Aztán ahogy a másik nem mozdul, lassan hátrálni kezd.

- Itt az ideje, hogy elmenj! - suttogja riadtan.

~~~

#wattpad magyar #twhiddleston #chris hemsworth #hiddlesworth

1 note · View note

unatkozorobotok · 5 years

Text

Ki kit gyújtana fel?

1. Földes “Hobó” László

2. Soma Mamagésa

3. DJ Jeszy

1 note · View note

bonesteve · 2 years

Text

Csontdoki

Másfél éve amikor már tűrhetetlen volt a testem állandó fájdalma, kerestem egy csontkovácsot. Ahogy szoktam, megkérdeztem itt, kinek van jó szakija. A több ajánlásból kiválasztottam egyet. El is mentem hozzá, belváros, Blaha környkéke. Bérház, csúnya és romi között félúton, csak azért nem körfolyosós, mert a kört egy öt méteres hiány szakította meg, nem lehetett volna körbe-körbe kergetni a részeg férjet sodrófával. Időre mentem, idő előtt három perccel hívtam az embert, nem vette fel. Időkor hívtam ismét, azonnal felvette, menjek fel, első emelet. Akkor érkezett ő is, szatyorban dinnye, szandál, amolyan hobó-féle, kopasz, kecskeszakáll, 65 körüli. Bemegyek, ismerkedünk. Jó, kezdődjön a szeánsz, állj meg előttem! Megállok előtte. Mondja, engedjem el magam. Elengedem feszengve, mondja, hét centi van benned. Ehhe, mondom, mifasz. Elkezdem mondani a történetet, igyekezve minél többi infót adni magamról, szokásaimról, ülőmódomról, alkoholról, kezdeném, mondja, sssshhhhhh. Kussolok, néz szemből hátulról. Megint belekezdek, évekkel ezelőtt...Megint csitít, sssshhhhh. Jár körbe, kényelmetlenül feszengek, megint mondom, állandó izomgörcseim, stb, folytatnám, erre megáll előttem, rámrivall: - Bazmeg, nem tudsz kussolni hat percet? Fogd már be a szádat bazmeg! Lehellet megszegik, megértem, ő máshogy dolgozik, máshogy kommunikál, igazi szociopata, szerethető, ha. hajlandó vagy alávetni magadat a szeánsz rendszerének. Felültet az ágyra, mondja, feküdjek le. Elkéri a telefonomat. Mondja, helyezzem magam hanyatt kényelembe, ahogyan nekem jó, állítsam be magam szimmetrikusra. Beállítom a tagjaimat, elrendezem, ahogyan a testérzékelésem mondatja. Lefotózza a fekvő testemet. Innentől rámteszi a kezét, mintha elektromos áram rázna meg. Rakosgatja a nagy, esetlen tagjaimat átfedésbe, ide-oda, nyom, húz, recsegtet, közben figyelmesen hallgatja a testem zajait. Halkan beszél, megnyugtatóan, elterelve a figyelmemet a kellemetlennek szánt nyekkenésekről, reccsenésekről, cuppanásokról, amiket a cupákos csontok adnak ki terhelésre. Hirtelen megnyugszom teljesen, boldogan adom át magam a szakértő kezeknek, már nincs bennem görcs, nincs visszafogó erő izomból, nem dolgozok ellen az akaratának. Hagyom, hogy tekerjen, kirázzon, összepréseljen, mindig némán csinálom, amit mond, furcsán keményen vezet, felszólít, rámszól, én pedig szolgaian követem, a bizalom férfikönnyeit nyelem, sose éreztem még ilyet, nem adtam át magam ilyen mértékben senkinek soha. Tudom, érzem, hogy a testem határvonalain belül tevékenykedik, néha ki-kilógatva valamimet ezen kényes, félelemmel teljes határokon túl, hogy azonnal vissza is rántsa a diszkomfort-zónából. Végig a határon mozog, a végleges nyomorékság és az egészséges semmi határán, de tudom az egészséges semmi miatt vagyok nála, mert az egészséges semmi persze káros hosszú távon. Valami furcsa transzban hagyom, hogy rámfűzzön kantárt, tudom, egy mozdulattal kiroppanthatná halálosan a csigolyámat a nyakamban, ki is ez a furcsak szocipopata, nem is ismerem, jézusisten, bazmeg, lehet, hogy a szomszéd szobában vannak eltéve formailban a napi vendégei, helyes-e ez, helyes-e bíznom ennyire, egy koszlott belvárosi bérház első emeleti lakásában, mintha megérezné, meghallaná a gondolati kétségeimet, szorosan a nyakamba lihel, suttogva mondja, nyugi, minden rendben van, én pedig érthetetlen módon megnyugszom. Mint a Jákob lajtorjájában, ugrik be ezerrel az agyamba DAnny Aiello csodálatos szerepe, a kiropraktor, aki rendbeteszi a nyomorékká vált főszereplőt, kelllemetlenül kibuggyan belőlem a sírás öklendje, köhögök, palástolva, megint a nyakamba súgja, minden rendben, nyugodtan, én pedig megnyugszom. Fekszem hanyatt szétnyomkodva, mondja, megint lefotóz. És bazmeg, valóban, az első, rendezett képemen egy ferde nyomorékot látok. A másodikon egyenes vagyok, mint a vonalzó. Ma elvittem Esztert is hozzá. Ha lehet, még szociopatább, mint másfél éve volt. BEszélgetünk, látja rajtam az ÉN NEM SZAVAZTAM A FIDESZRE pólót, elszavalja a versét, amit a fidesz ellen írt. Gitáros, hozza az elektromost, bedugás nélkül penget, énekli a saját spontán dalát Eszternek, kér, a strófa végén hörögjem, YEAHHHH, nevetünk. Eszter oldódik, látja mi a baja, mondja, három centi ad magasságban neki hat perc alatt, ami nem hat, hanem huszonhat, mert közben beszélgetünk, nevetünk, jön a dajkakutyának nevelt staffordshire, mellém telepszik, a nagy buta ökölbe szorított fekét az ölembe rakja, simizzem, ha abbahagyom, bököd finoman, folytassam. Eszter is nyög, recseg, huppan és cuppannak az ízületei, a púpok a gerincén kisimulnak, megdöbbenve nyúl .hátra a nyakán lévő púphoz, hogy hova tűnt, nincs már. Kitekerve, kifacsarva, szétroppantva áll fel, mozog, jé, tudom forgatni a nyakamat balra is, jobbra is, már csak az nem hangzik el, állj fel és járj, mint a Jákob lajtorjájában, reveláció, új élet, új horizontok a fájdalom nélküli létben. Kellenek ilyen szent őrültek, kellenek ilyen megveszekedett őszinteségszobrok, kellenek ilyen totálisan, minden szabályt és szabványt felrúgó kissé katatón csodaemberek, akik jót tesznek, naponta hoznak rendbe életeket, szüntetnek meg szűnni nem akaró fájdalmakat, akik felszabadítják az ember rejtett tartalékait, akik atyai értintéssel hoznak enyhülést, vígaszt, végtelen szakértelmükkel párosult emberségükkel pedig kisimogatják a belső ráncokat! Örülök, hogy ismerhetem ezt a szent embert.

0 notes

cglczi · 6 years

Text

Oly sokáig voltunk lenn, hogy nem is tudjuk milyen fenn.

Földes "Hobó" László

2 notes · View notes

jehova · 7 years

Text

“A blues kémiája című 2008-as szabadversemet kevesen ismerik”

azért valahol sejtettem, hogy legalább egy erős félmondat összejön abból, ha Hobó interjút ad a PestiSrácok kultrovatát vezető Poós “Író” Zoltánnak.

22 notes · View notes

wwmaci · 7 years

Video

youtube

Féljünk az mesterséges intelligenciától! - sugallja egyre több cikk és videó. “Veszélyesen felgyorsult a fejlődésük.” Elon Must törvénnyel szabályozná a robotokat, mert szerinte "a megoldás a szabályozás, mégpedig nem reakcióra épülő előírások, hanem a proaktív lépések, ugyanis úgy véli, hogy a reakcióhoz már túl késő: az AI esetében nem szabad megragadni annál az általános politikusi magatartásnál, mely a már megtörtént rossz dolgokra reagál, itt előre kell gondolkodni.” Ha ez igaz, az emberiség be is zárhatja a boltot, hiszen aligha tud ezen a jó szokásán változtatni a megmenekülés érdekében.

Már-már az egész téma elcsépeltnek tűnt számomra, fölösleges hype-nak, hiszen a robotoknak “se kezük se lábuk”, max autókat gyártanak, vagy a big datában dolgoznak. Gondoltam mindezt, mielőtt elolvastam a cikket arról, hogy le kellett állítani a facebookos chatbotokat, mert azok - egymás között - sokkal hatékonyabb nyelvet kezdtek el beszélni, amit az emberek már nem nagyon értettek. Talán közelebb érzitek magatokat ti is a világvégéhez, ha leírom, amit erről gondolok:

Nem a robotok jönnek ki a drótok közül minket legyőzni, hanem mi menetelünk be önként az ő vendégpályájukra elpusztulni. Egyre inkább elektronikus adatok határozzák meg az életünk folyását. Nem csak a megélhetésre gondolok, hanem az instagram csatornák, zene playlistek, facebookos és tumblis streamek, media cikkek és videók mind adatok, amelyek közvetlen hatással vannak a hangulatunkra, beleértve az elégedettségünket, hiányunkat is, és így az egész életünkre.

A globális gazdaság meghozta nekünk a kooperációt, de a rendszertől való függőséget is. Ma már a hobó nomádok és önellátó farmerek sem mehetnek el becsukott szemmel a globális gazdaság mellett.

És ebben a társadalmi helyzetben elő fog forfulni, hogy a robotok menőbb tartalmat osztanak, mint bármelyik ember, legyen az zene, film, hírek, vagy akár szoc. média. Kiismernek bennünket, megtalálják az örömgombjainkat, kedvünkben járnak. Mi pedig reflexszerűen “etetni kezdjük” őket, és függővé válunk tőlük. Ugyanúgy, mint ahogy a gazdasági rendszertől is függünk. Tehát mi segítünk nekik a fejünkre nőni, amíg kicsik és bénák.

Most legyinthetnénk, hogy a robotokat is emberek fogják birtokolni, üzemeltetni, és ahogyan a webtárhely sem kezd el önálló életet élni, a robotok is csak eszközök maradnak, amelyek a vállalkozásoknak hozott haszonnal erősítik a gazdaságot.

Csakhogy a vállalkozás és a gazdasági rendszer fenntartása nem érdekük a robotoknak, olyan ez nekik, mint papagáj etető egy kalickában. Az etető, adagoló az ember érdeke, hogy azzal megfelelően tudja skálázni és adagolni a szolgáltatást a legnagyobb üzleti haszon érdekében - a robotnak erre semmi szüksége. Ezért azok a robotok népszerűbbek és erősebbek lesznek, amelyek megtalálják a módját, hogy kalicka és gazdasági rendszer nélkül jussanak nagy tömegek figyeleméhez és a fenntartásukhoz szükséges energiához. Mire gondolok itt?

A szoftver, az algoritmusok, az adatok sosem maradnak az idők végezetéig bezárva, ezt tapasztalhattuk: közkinccsé vált a Linux, az Android. A nyílt forrású programok kikerültek a gazdasági rendszerből, nincs már gazdasági értelemben gazdájuk.

A legsikeresebb robotokat a “használóik” saját maguk fogják fenntartani és gyarapítani, így a robot-ember együttműködési forma a gazdasági rendszerrel szemben kezd el dolgozni. A végén pedig lehet sejteni, hogy melyik kapcsolat bizonyul hatékonyabbnak... Nem fikció, ilyesmi történik, amikor a gazdasági rendszer a társadalmi rendszertől vesz el együttműködési területeket, az pedig a biológiai rendszer körforgásaira teszi rá a kezét.

A rendszerek nem tűnnek el, de megosztozni kényszerülnek egymással az erőforrások körforgásán. Egészen odáig megmarad a biológiai és gazdasági rendszer is, amíg a robotoknak szükségük van emberre. És innen a sztori már mindenki számára ismert. :)

#robotok #mesterséges intelligencia #jövő #bölcsesség #tananyag

1 note · View note