szottesfolditanyak - Tumblr blog

szottesfolditanyak · 3 days

Text

Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené.

Azaz hogy egy jelenség értelmezésében nem vezet jóra keverni az észszerű okfejtést az észszerűn túli bármivel.

Merthogy általában ez megy. A gyógyító mantrának magas rezgése van, míg a lecsókolbásznak alacsony. Hát a kocsonyának még lenne rezgése esetleg, de a sajátfrekvencia is inkább a tál méretétől függ stb, hagyjuk. Csoda, hogy sikítozik a termtud-képzettségű társaság? Hát nem.

Pedig nem kellene sok, hogy belássuk, a fenti rezgésizé egy hasonlat. Tegyünk egymás mellé egy kisgyereket, aki az első hópelyheire csodálkozik rá, és egy alkoholgőzös részeget, aki épp a feleségén veri le, hogy elitta a kosztpénzt. Valami különbség csak van a két tudatállapot hangulata között. Nem kéne ezt rezgésnek hívni, de akkor minek hívjuk? (Én utálom a rezgésesdit, de megértem, mire céloznak vele.) Aki ezt rezgésnek hívja, az a nyelvvel küszködik, és nem járt sikerrel. Ki kéne találni jobbat. De addig legalább próbáljuk meg azt megérteni, hogy mit akar mondani vele, és picsába már a kurva rezgésekkel.

Egy másik megközelítésből, vannak emberek, akik remekül elvannak az észszerűséggel, igazából másra nincs is szükségük. (Nem bevallva félnek attól, hogy létezhet egy másik terület is, a nem-észszerű, és nem is szeretik, ha valami erre emlékezteti őket. Mindegy, nem kell őket ingerelni, elfoglalják magukat a laposföld-díjakkal és a Moore-szabállyal.) Ők vannak többen.

Vannak aztán emberek, akik gyárilag rendelkeznek érzékenységekkel olyasmi jelenségekre, hatásokra, amik nem sorolhatók be az okok és okozatok logikus láncolataiba. Ők tapasztalnak, és nem tudják megmagyarázni, mit tapasztalnak és miért és hogyan tapasztalnak. Ők vannak kevesebben.

Utóbbi csapatnak nem könnyíti a dolgát, hogy már régesrég az evilág észszerűsége uralja a kommunikáció minden területét. Tedd ide, függőleges legyen a kémény, túl csípős lett a lecsó. Magyarán nincsenek szavaink azokra a tapasztalatokra, amik nem ebbe a kézzel fogható univerzumba tartoznak. Hát úgy nehéz, még csak magunknak is megfogalmazni, mit is éltünk át. A fellelhető irodalom bár patinás, de használhatatlan.

Ez az alap-felállás. Ebbe a képbe jön be aktuálisan, hogy valaki, az érzékenyebb csoportból egyszer csak tapasztal valami nem leírhatót. Ahogy telnek az évek, tapasztal többet is. Idővel el fogja kezdeni valami rendszerbe szervezni az élményeit, elkezd rendet keresni a megfogalmazhatatlanban.

Hát, itt jönnek a problémák. A rezgések. Nincs használható hagyomány arra, hogyan, mi mentén szervezze rendbe ezeket a tapasztalatokat. Így ahhoz nyúl, ami kézre esik ebben a modern világban: elkezd okoskodni. Analógiákat és hasonlóságokat hoz mint bizonyítékokat, megengedhetetlen módokon következtet satöbbi satöbbi. Összekeveri a császárét és az Istenét.

Az egész 'ezo', 'spiri' szcéna emiatt hajtépős. Vannak valid tapasztalatok bőségesen, sőt működő gyakorlati eljárások is. De az egész nyakon van öntve csinált fogalmakkal és az ezek közötti "logikus" magyarázatokkal. Borzalmas. Ráadásul, sajnos a termtud képzettség hiánya ritkán készteti a - definítve - átlagos intellektust magasabb szárnyalásra. Nem csoda, ha mindezt csak csipesszel hajlandók egyesek megfogni és kibaszni a kukába, mint egy telifosott macskaszőnyeget.

Úgyhogy igazából tényleg annyi marad, hogy csináld ezt-és-ezt, és akkor bizonyos tapasztalatokhoz fogsz jutni. Addig értelmetlen is beszélni a [leendő] tapasztalatról, mert nem lehet a hagyományos fogalmakkal beszélni róla. Csináld.

"With measurement errors negated, what remains is the real and exciting possibility we have misunderstood the universe"

3K notes · View notes

szottesfolditanyak · 4 days

Text

Ezt az add meg a császárnak, ami a császáré disztinkcióval lehet (és szükséges, mert különben valóban katyvasz lesz) kezelni.

Érdekes egy Korongvilág lehet ez az Unsong.

"With measurement errors negated, what remains is the real and exciting possibility we have misunderstood the universe"

3K notes · View notes

szottesfolditanyak · 4 days

Text

Ja, döntés kérdése a kezelése ennek a nézetkülönbségnek.

És ja, yes, yes, YES, the tiger is out!

"With measurement errors negated, what remains is the real and exciting possibility we have misunderstood the universe"

3K notes · View notes

szottesfolditanyak · 4 days

Text

Aha. Azt nem ismertem, de ahogy nézem, szinte technikai leírás, eléggé az egyik véglet. De hát kinek a papné, oké. :)

19K notes · View notes

szottesfolditanyak · 6 days

Text

Időkép, Lucza Zsolt

24.hu, Czímer Tamás

Mátra, ápriis 22

2 notes · View notes

szottesfolditanyak · 6 days

Text

(Kapcsolódva a mai beszélgetésünkhöz és a Castaneda-javasolta szemlélethez), ez is egy fura jószág.

Ez az ember órákat töltött azzal, hogy újabb és újabb módokon megfogalmazza, hányféle szempontból tud megbántódni? (Mi lenne már, ha nem maga körül pörögne?) Miért ezzel tölti az idejét? Ebből ebben az irányban nincs kiút.

Meg mi lesz vele, ha elkezd esni az eső?

Ideteszek egy Castaneda-részletet is, külön megjegyzések nélkül. Itt is a vége érdekes persze, de hogy kerek történet legyen, az eleje is kell.

"Körülbelül reggel hétkor, reggeli-időben értünk don Juan házához. Nagyon éhes voltam, fáradtságot azonban egyáltalán nem éreztem. Hajnalban hagytuk el a barlangot, hogy lemásszunk a völgybe. Don Juan ahelyett, hogy egyenesen hazafelé tartott volna, nagy kitérőt tett, így a folyó mentén haladtunk. Elmagyarázta, hogy mielőtt hazaérünk, össze kell szednünk magunkat, és vissza kell nyernünk a hidegvérünket.

Azt feleltem neki, roppant kedves tőle, hogy többes számban fogalmaz, miközben én vagyok az egyetlen, akinek össze kell szedni magát. Ő azonban azt mondta, nem a kedvesség, hanem a harcosok képzése mondatta ezt vele. Azt mondta, a harcos folyamatosan készenlétben áll, és mindig küzd az emberi viselkedés faragatlansága ellen. A harcos varázslatos és könyörtelen, a legkifinomultabb ízlésű és modorú kívülálló, akinek szó szerint az a feladata, hogy kiélesítse magát, ám rejtve tartsa borotvaéles pengéjét, hogy senki ne gyaníthassa a könyörtelenségét.

Reggeli után úgy gondoltam, bölcs dolog lenne, ha aludnék egy keveset, de don Juan kijelentette, hogy nincs vesztegetni való időm. Azt mondta, így is túl hamar el fogom veszíteni azt a kevés tisztánlátást, amim még van, és ha lefekszem aludni, az egész odalesz.

– Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, szinte lehetetlen a szántszándékról beszélni – mondta gyorsan, miközben tetőtől talpig végigmért. – De ez a kijelentés sem jelent semmit. Ezért van az, hogy a varázslók inkább a varázslói történetekre hagyatkoznak, és remélik, hogy egy nap a történetek absztrakt magjai majd értelmet nyernek a hallgató számára.

Értettem, amit mondott, de továbbra sem voltam képes felfogni, mik is azok az absztrakt magok, vagy hogy mit kellene jelenteniük számomra. Megpróbáltam elgondolkodni a dolgon. Gondolatok özöne zúdult rám: a képek olyan gyorsan suhantak át az elmémen, hogy nem volt időm elgondolkodni rajtuk, egyszerűen nem voltam képes a felismerhetőségig lelassítani őket. Végül úrrá lett rajtam a düh, és ököllel az asztalra csaptam.

Don Juan egész teste rázkódott a fuldokló kacagásától.

– Tedd azt, amit múlt éjjel tettél – nógatott kacsintva. – Lassítsd le magad.

A tehetetlenségem roppant agresszívvá tett. Azonnal előálltam pár értelmetlen ellenérvvel, aztán tudatára ébredtem a hibámnak, és bocsánatot kértem a féktelenségemért.

– Ne mentegetőzz – mondta don Juan. – Meg kell mondanom, hogy a megértés, amelyre törekszel, jelenleg szinte elérhetetlen számodra. A varázslói történetek absztrakt magjai még semmit sem mondanak számodra. Később – úgy értem, évekkel később – majd tökéletesen meg fogod érteni azokat.

Könyörögtem don Juannak, hogy ne hagyjon a sötétben tapogatózni, és beszéljen még az absztrakt magokról. Egyáltalán nem volt világos számomra, mihez kellene kezdenem velük. Biztosítottam őt arról, hogy tudomásom jelenlegi emelkedett állapota roppant nagy segítségemre lehetne abban, hogy megértsem az okfejtését. Nógattam, hogy siessen, mivel nem tudom megmondani, mennyi ideig tart még ez az állapot. Azt mondtam, hamarosan visszatérek a megszokott állapotomba, és még nagyobb idióta leszek, mint most. Félig tréfából mondtam ezeket a dolgokat. Don Juan felnevetett, ebből megértettem, hogy ezt ő is tudja. De mélyen hatottak rám a saját szavaim, és iszonyatos melankólia kerített hatalmába.

Don Juan szelíden megfogta a karomat, leültetett egy kényelmes karosszékbe, és leült velem szemben. Mereven a szemembe nézett, és én egy percig képtelen voltam megtörni tekintetének erejét.

– A varázslók folyamatosan cserkészik önmagukat – mondta megnyugtatóan, mintha a hangjával próbálna lecsillapítani.

Azt akartam mondani, hogy már elmúlt az idegességem, és hogy valószínűleg csak az álmatlanság váltotta ki azt, ő azonban nem engedett megszólalni.

Biztosított arról, hogy már mindenre megtanított, amit a cserkészésről tudni kell, de még nem nyertem vissza ezt a tudást a mély, emelkedett tudomás állapotából, ahol tároltam. Azt mondtam, az a bosszantó érzésem van, mintha valamiféle gát lenne bennem. Úgy éreztem, valami el van zárva bennem; valami, ami arra késztet, hogy bevágjam az ajtót, és ököllel verjem az asztalt; valami kétségbe ejt és ingerlékennyé tesz engem.

– Az eldugaszoltságnak ezt az érzését minden emberi lény megtapasztalja – mondta don Juan. – Ez az érzés a szántszándékkal fennálló kapcsolatunkra emlékeztet bennünket. A varázslók esetében ez az érzés még áthatóbb, pontosan azért, mert az ő céljuk az, hogy egyre érzékenyebbé tegyék az összekötő kapcsukat, míg képessé nem válnak akaratuk szerint működtetni azt.

– Ha túl nagy az összekötő kapocs nyomása, a varázslók önmaguk cserkészésével enyhítik azt.

– Továbbra sem hiszem, hogy érteném, mit értesz cserkészés alatt – mondtam. – Mégis úgy gondolom, hogy egy bizonyos szinten pontosan tudom, miről beszélsz.

– Akkor megpróbálok segíteni, hogy tisztázhasd magadban, amit tudsz – felelte. – A cserkészés egy roppant egyszerű eljárás. A cserkészés egy meghatározott elveket követő, különleges viselkedésmód. Egy titokzatoskodó, rejtett, félrevezető viselkedésmód, melynek az a célja, hogy kizökkentse az embert. És amikor az ember önmagát cserkészi, akkor kizökkenti magát, könyörtelen és ravasz módon használja erre a saját viselkedésmódját.

Elmagyarázta, hogy amikor a varázslók tudomását gúzsba kötik az érzékszervi benyomások, ahogy az az én esetemben is történt, akkor az a legjobb, vagy talán az egyetlen megoldás, ha az ember a halál gondolatának segítségével zökkenti ki magát.

– Következésképpen a halál gondolata óriási jelentőséggel bír a varázslók életében – folytatta don Juan. – Számtalan dolgot mutattam neked a halállal kapcsolatban, hogy meggyőzzelek arról, hogy küszöbön álló és elkerülhetetlen halálunk tudata adja meg nekünk a józanságot. Köznapi emberként az a legnagyobb hibánk, hogy azzal hitegetjük magunkat, hogy halhatatlanok vagyunk. Olyan ez, mintha azt hinnénk, hogy ha nem gondolunk a halálra, akkor megvédhetjük magunkat tőle.

– De don Juan, abban egyet kell értened velem, hogy ha nem gondolunk a halálra, az minden bizonnyal valóban megóv minket attól, hogy aggódjunk miatta.

– Igen, a dolog ezt a célt szolgálja – ismerte el don Juan. – Azonban ez hitvány cél a köznapi emberek számára, a varázslók számára pedig egyenesen szánalmas. A halál tiszta képe nélkül nincs rend, nincs józanság, nincs szépség. A varázslók azért küzdenek, hogy szert tegyenek erre a tiszta képre, hogy a segítségével felismerjék azt a lehető legmélyebb szintet, ahol nincsen bizonyosságuk arról, vajon az életük folytatódik-e az adott pillanaton túl. Ez a felismerés adja meg számukra a bátorságot ahhoz, hogy türelmesek legyenek, mégis cselekedjenek; a bátorságot ahhoz, hogy belenyugodjanak a dolgokba, anélkül hogy ostobák lennének.

Rám szegezte a tekintetét, aztán elmosolyodott, és megrázta a fejét.

– Igen – folytatta –, a halál gondolata az egyetlen dolog, mely bátorságot nyújthat a varázslóknak. Különös, nemde? Ez adja meg a varázslóknak az ahhoz szükséges bátorságot, hogy ravaszak legyenek, anélkül hogy beképzeltek lennének, és legfőképpen a bátorságot ahhoz, hogy könyörtelenek legyenek, anélkül hogy önteltek lennének.

Újra elmosolyodott, és oldalba bökött. Azt mondtam neki, engem mérhetetlenül megrémiszt a halálom gondolata: folyamatosan erre gondolok, de egyáltalán nem lelek benne bátorságra, és nem is ösztökél cselekvésre. Csak cinikussá tesz, és azt eredményezi, hogy mélységes melankólia lesz úrrá rajtam.

– Roppant egyszerű a problémád – mondta don Juan –, könnyen rögeszméssé válsz. Én épp azt mondom neked, hogy a varázslók azért cserkészik magukat, hogy megtörjék a rögeszméik hatalmát. Számtalan módja létezik önmagunk cserkészésének. Ha nem akarod a halálod gondolatát használni, használd azokat a verseket, melyeket felolvasol nekem, hogy cserkészd önmagad.

– Hogy érted ezt?

– Mondtam már, hogy rengeteg oka van annak, hogy szeretem a verseket – mondta. – A segítségükkel cserkészem magam. Tudatosan kizökkentem magam velük. Hallgatom, ahogy felolvasod őket, leállítom a belső párbeszédemet, és hagyom, hogy erőre kapjon bennem a belső csend. Aztán a vers és a belső csend együttesen kizökkentenek.

Kifejtette, hogy a költők öntudatlanul vágyódnak a varázslók világa után. Mivel ők nem a tudás útján járó varázslók, nekik csak ez a vágyódás jutott.

– Lássuk, képes vagy-e érezni, amiről beszéltem – mondta, és a kezembe nyomta José Gorostiza egyik verseskötetét.

Kinyitottam a könyvet a jelzett oldalon, don Juan pedig rámutatott az általa kedvelt versre.

...e szüntelen, konok haldoklás,

ez a minket pusztító élő halál,

ó Uram,

zord művedben,

a rózsákban, a kövekben,

a fékezhetetlen csillagokban

és a kiégő húsban,

e máglyában, melyet lángra lobbant egy dal,

egy álom,

egy szemet bántó színfolt.

...és te, te magad,

tán örökkévalóságokkal ezelőtt meghaltál odakint,

anélkül, hogy tudnánk róla.

Mi, a te ürülékeid, morzsáid, porod;

és te, te még mindig jelen vagy,

mint saját fényét mímelő csillag,

üres fény, a csillag már halott,

üres fény, mely szemünkbe ragyog,

eltitkolva végtelen katasztrófáját.

– Miközben hallom ezeket a szavakat – mondta don Juan, amikor befejeztem a felolvasást –, érzem, hogy ez az ember látja a dolgok lényegét, és én is látom azt vele együtt. Nem érdekel, miről szól a vers. Csak a költő vágyakozása által közvetített érzéssel törődöm. Kölcsönveszem a vágyódását, és ezzel együtt kölcsönveszem a szépséget is. Csodálom azt, ahogy a költő, igazi harcosként, elhalmozza az olvasót ezzel a szépséggel, csakis a vágyakozást tartva meg magának. Ez a kizökkentés, ez a megrázó szépség a cserkészés.

Mélyen meghatódtam. Magyarázata egy különös húrt pendített meg bennem.

– Azt mondod, don Juan, hogy a halál a mi egyetlen igazi ellenségünk? – kérdeztem egy perccel később.

– Nem – felelte mély meggyőződéssel. – A halál nem ellenség, még ha annak is tűnik. A halál nem az elpusztítónk, habár annak tartjuk.

– De ha nem az elpusztítónk, akkor micsoda? – kérdeztem.

– A varázslók azt mondják, a halál az egyetlen méltó ellenfelünk – válaszolta. – A halál a mi kihívónk. Arra születtünk, hogy elfogadjuk ezt a kihívást, legyünk akár köznapi emberek, akár varázslók. A varázslók tudják ezt, a köznapi emberek viszont nem.

– Don Juan, én a magam részéről azt mondanám, hogy nem a halál, hanem az élet a kihívás.

– Az élet az a folyamat, mely által a halál a kihívást intézi hozzánk – mondta. – A halál az aktív erő; az élet a küzdőtér. És ezen a küzdőtéren mindig csak két küzdőfél van: te magad és a halál.

– Én inkább úgy gondolnám, hogy mi, emberi lények vagyunk a kihívók – mondtam.

– Egyáltalán nem – vágta rá. – Mi passzívak vagyunk, tétlenek. Gondolj csak bele. Csak akkor mozdulunk, ha a halál szorítását érezzük. A halál szabja meg cselekedeteink és érzéseink iramát, és kérlelhetetlenül szorongat bennünket, míg meg nem tör minket, míg meg nem nyeri a küzdelmet, vagy míg felül nem emelkedünk a lehetőségeinken, és le nem győzzük őt.

– A varázslók legyőzik a halált, a halál pedig elfogadja a vereséget: szabadon engedi őket, és többé nem intéz kihívást hozzájuk.

– Ez azt jelenti, hogy a varázslók halhatatlanná válnak?

– Nem, egyáltalán nem ezt jelenti – felelte. – A halál nem intéz több kihívást hozzájuk, ennyi az egész.

– De mit jelent ez, don Juan? – kérdeztem.

– Azt jelenti, hogy a gondolkozás bukfencet vet a felfoghatatlanba – felelte ő.

– Mi ez a bukfenc a felfoghatatlanba? – kérdeztem, miközben igyekeztem nem támadónak tűnni. – Az a baj, hogy folyton félreértjük egymást.

– Nem vagy őszinte – szakított félbe don Juan. – Pontosan érted, miről beszélek. Szánalmas dolog részedről, hogy racionális magyarázatot követelsz „a gondolkodásnak a felfoghatatlanba vetett bukfencére”. Pontosan tudod, mit jelent ez.

– Nem, nem tudom – mondtam.

És akkor rájöttem, hogy valóban tudom, vagyis inkább érzem, miről beszél. Egy részem képes volt túlhaladni a racionalitásomat, és a metaforák szintjén túl is megérteni és elmagyarázni a gondolkodásnak a felfoghatatlanba vetett bukfencét. A gond az volt, hogy ez a részem nem volt elég erős ahhoz, hogy akaratom parancsára a felszínre bukkanjon.

Elmondtam ezt don Juannak, aki nevetett és megjegyezte, hogy olyan a tudomásom, akár egy jojó. Néha elér egy magas pontot, és ilyenkor tökéletesen uralom magamat, néha pedig alászáll, és ilyenkor racionális tökfejjé válok. De az idő legnagyobb részében egy értéktelen középponton lebeg, és ilyenkor sem madár, se hal nem vagyok.

– A gondolkodásnak a felfoghatatlanba vetett bukfence nem más, mint a szellem alászállása, érzékelésünk korlátainak áttörése – magyarázta némileg rezignáltan. – Ez az a pillanat, amikor az emberi érzékelés a határára érkezik. A varázslók gyakorolják azt a művészetet, hogy felderítőket küldenek ki, hogy kifürkésszék érzékelésünk határait. Többek közt ezért is szeretem a verseket – felderítőknek tartom őket. De, mint azt korábban már említettem neked, a költők nem tudják olyan pontosan, mint a varázslók, hogy mi mindent képesek véghez vinni ezek a felderítők."

A csend ereje

343 notes · View notes

szottesfolditanyak · 6 days

Text

Unsong nem hangzik rosszul, utánanézek. (van Undone is, kisfilm-sorozat)

A "bebizonyítom, hogy szeretlek"-nek nincs értelme, én nem is ilyesmiről beszélek (Castaneda se). Hanem olyasmiről, hogy léteznek eljárások, elérendő/-hető stációk-alapok -- hogy mindezek a pszichén kívül vagy belül léteznek, esetleg a 'valóságnak' az észszerűség által belátható, vagy pont hogy nem belátható régióiban -- hát ezzel pont benne vagyunk a sűrűjében, és erre már kéne alkalmazni a legelején említett gondolatot.

A bizonyítás, vagy igazolás különösebb cifrázások nélkül annyi, hogy teljesítsd ezeket a feltételeket, és akkor ezekhez az eredményekhez fogsz jutni.

Sagan is, Castaneda is a maguk választotta ösvényen haladtak, következetesen. Mit kellett volna válaszolnia Castenedának? Demonstrálni valami varázslatot? Egyszer egyik női társa egy workshopon megkérdezte a megjelenteket, mégis mit vártok, mire számítotok - hogy világítson a mellbimbóm?

A logika egy igen kicsi része az ember működésének, és messze nem elidegeníthetetlen része. A nagyobbik rész bennünk és körülöttünk nem logikus. Szerintem azért ragaszkodunk annyira körömszakadtunkig a logikához, mert ez teremt valami kis felfogható rendet az áradó mindenben. Mint a középkor hajnalán, amikor a település környezetében kiirtották a vadont a benne élő "vadállatokkal" együtt, mert azok fenyegették a törékeny emberi próbálkozást. Van ennek jogosultsága, az ember is az életéért küzd a beláthatatlanságban, akárcsak a vadon lényei. Csak kicsit fura ugyanezt a kapaszkodó rettegést látni az "ismeretlennel" szemben (a xxi. század technológiájával és életbiztonságával körülvéve), amikor a logikától nem bírunk elszakadni. Ősi dolog ez a rettegés, gondolom, és konkrétan ezért jöhetett létre az 1+1=2 világa is, amiben most élünk. Ami észszerűségből aztán védőfal is lett, meg egyben börtön is. És hát nem kéne az észszerűséget kidobni, csak ki kéne szabadulni a fojtó öleléséből.

Amúgy Castaneda a világnak pont egy olyan leírását adja, ami a észszerűségen túli régiókat tárgyalja. (Tudom, nem szereted.) Btw, én nem ismerek még egy olyan kimerítő, koherens, két lábbal a földön járó és minden ködösítéstől mentes leírást, mint az övé. Including buddhizmus, európai rendszerek, bármi.

"With measurement errors negated, what remains is the real and exciting possibility we have misunderstood the universe"

3K notes · View notes

szottesfolditanyak · 6 days

Text

Miért nem?

A filmet nem láttam, de a könyveket olvastam és persze nem hamar lesz 3D->2D daráló meg effélék, de az ötletei nem ütköznek a fizikával, hanem csak legfeljebb kissé jóhiszeműen nagyvonalúak a megvalósíthatóság tekintetében. (Marhára eltúlzottan hihetetlenül nagyvonalúak, jó. Legyen benne ez a fi.)

19K notes · View notes

szottesfolditanyak · 6 days

Text

Hát szerintem a tudomány exkluzív proof-kisajátítási fétisével nem jutunk túl messzire, hogy csak a fenti cikknél ne menjünk messzebb. Amíg minden klappol, addig proof, de ha valami légy beleszarik a levesbe, akkor mindjárt jaj ez csak elmélet volt ám, a tudomány elméletekkel foglalkozik. Ennek sok értelme nincs, játék a szavakkal.

Másrészt hol van az lefektetve, hogy bizonyítani csak matematikai formulákba foglaltan, vagy igen-nem logikával lehet?

Emberek meg tudják tanulni (például), milyen lépéseket kell követniük ahhoz, hogy tudatosan kezdjenek álmodni. Nem mindenki. Akik megtanulták, azok bizonyították a maguk számára a lépések hitelességét. Ha valaki nem hiszi el nekik, amit aztán a tapasztalataikról mesélnek, mit tudnak csinálni? Mit tud csinálni mindkét fél? Semmit. Egyiknek megvan, másiknak nincs.

Töméntelen efféle megtanulható, a magunk számára igazolható dolog létezik, jellemzően a racionalitás peremvidékén. Nemigen találkozunk velük a hétköznapok fősodrában, pont emiatt, de ezeket elszánt és motivált emberek, nem kevesen, sok időt rászánva meg tudják tanulni. Gong fu.

Itt volt például néhány hete az a szinesztéziás körkérdés. A válaszadók negyede így működik, sárgának találja a 754878-at (passz, én nem). Ki gondolta volna ezt az arányt? Én biztosan nem.

Ugyanígy nagyon sok ember képes olyan érzékelésekre, amik másoknak teljes vakfolt. Ezeknek az érzékeléseknek nincs közük a racionalitáshoz [ebből a szempontból rossz példa volt a szinesztézia, mert azt el lehet intézni annyival, hogy csak egy neuro-fiziológiai pittyenés]. Én több olyan embert ismerek, akik a napi életükben hallgatnak ezekre az érzékelésekre és hát meglepő folyományaik és nyereségeik következnek ezekből. Az ilyen emberektől tanulni, na az különös folyamat. Ugye az nem az ész okfejtése.

"With measurement errors negated, what remains is the real and exciting possibility we have misunderstood the universe"

3K notes · View notes

szottesfolditanyak · 6 days

Text

Megnéztem a Háromtest-filmnek azt a hajószeletelős kis hétperces részletét, és azóta egyfolytában azon vihogok, hogy pont olyan fíling, mint az Alfa Holdbázis, meg az Orion űrhajó, amikor jött ki a turmixtető a lefolyóörvényből. Itt van ez a szuper apdételt tudományossággal megírt hard-scifi, és mi megint csak egy bábfilmen ámuldozunk - kis lelke fellebeg -, mint a Mazsola és Manócskánál. Most épp cgi-nek hívják, mindegy, fake, illúzió, illúziókeltés. Hatáskeltés.

Meg, az eredeti témánál maradva, az is vicces, hogy kezdve a Photoshoppal és folytatva az AI-vel, már megint nem lesz semmi biztos, amit az ember a szemével lát (képernyőn, fotón, nyomtatva).

Volt egy százötven éves időablak,

aztán viszlát. Jön megint ez:

19K notes · View notes

szottesfolditanyak · 7 days

Text

"I remember Carlos [Castaneda] had a wonderful story when he met Carl Sagan, and so they were having a conversation and Sagan is saying, well how can you prove to me... and Carlos goes: you cannot prove to me your physics, you cannot prove to me your measurements out there in the universe. I would have to enter your world, I would have to take physics 1×1, I would have to understand your calculus, I would have to understand the way that you assemble your reality in order to understand what you see. The same is exactly true of my reality, and what I'm saying, you would have to take sorcery 1×1, enter and do the tools in order to understand what I'm talking about."

Reni Murez (is) mesél Castanedáról, 20 körül:

The Secret of Carlos Castaneda 2018

"With measurement errors negated, what remains is the real and exciting possibility we have misunderstood the universe"

3K notes · View notes

szottesfolditanyak · 8 days

Text

hullavér-merőkanál

bambusz bambusz bambusz bambusz

stb.

7 notes · View notes

szottesfolditanyak · 9 days

Text

És tényleg, nagy alu merőkanállal merték ki a mellkasból, kocsonyás volt és sötét.

Ami az ételhordót illet, '90 körül találtam a Kertészet és szőlészet hirdetési rovatában egy kertészt, aki bambuszokat árult. Akkoriban a Sasadnak volt csak faiskolája, meg mindenféle kis helyi árudák működtek, semmi New Garden, és az országban nem lehetett bambusz kapni. Kivéve Lengyeltótiban, bár ott is csak egyfélét. És azt is csak akkor, ha valaki rátalált.

Az öregúr furcsa, régi vágású szerzet volt, a falu végén laktak a feleségével a vasútállomás mellett, egy különálló házban. Ő kertészettel foglalkozott, kedvencei a fás pünkösdirózsák voltak, mindenféle variációit oltotta és árulta. Az apja, mint elmesélte, hipnotizőr volt, a nagyapja meg harangöntő.

Megmutatták a feleségével a kertjüket is, aminek egyik oldalát már kezdte elfoglalni a bambusz, de a másik rész még kitartott. Gyönyörű almafák, veteményes, a pünkösdirózsákból kis iskola, egyéb virágok, ritkaságok, délvidéki növények dézsákban, aztán a ház mellett egy hatalmas Paulownia. Az már kezdett kimagzani a kerttel szomszédos mezőre, de az öregúr elmesélte azt is, hogy milyen trükkökkel lehet eredményes csírázásra bírni a szedett magot is.

Az én figyelmemet leginkább a bambusz kötötte le, ami a húsz év ottlét után otthonos közvetlenséggel hajtott ki bárhol és mindenhol. Ezekből szedett ki egy-egy rizómadarabot az öreg és ültette el őket alumínium ételhordókba, amiknek persze előtte kifúrta az alját. A ház közelében, a nagy bambusztelep aljában sorakoztak ezek a 20-30 literes konyhai edények, egy-egy szál kétméteres bambuszhajtással mindegyikben. A Balkán szépsége, lehetne mondani, avagy reciklálás, környezettudatosság, régi szóval parasztgazdaság. Ma az ételhordó anyagárban többet érne, mint a növény benne.

A bambusz története annyi, hogy valahonnan, Kínából, vagy Japánból talán, ajándékba kapta egy kis rizómáját-hajtását, nem igazán tudta, mi ez és mennyi, elültette, aztán a többit a bambusz intézte.

Az első ottjártam óta eltelt bő harminc év. Időközben néha-néha elkanyarodtam arra, megnézni, hogy vannak, aztán később már csak, hogy hogy van a hely.

Először az öreg halt meg. A felesége egy darabig vitte még a kertet, amit tudott, aztán ő is meghalt. Üres lett a ház. Az egyik fiuk kezdett odajárni, gondozni a gondoznivalókat, kaszálni a füvet, javítani a tetőt, de egy idő után elkezdett betegeskedni és ezek elmaradtak.

Hat-nyolc év után jártam arra megint egy barátommal, kerestem a bambuszost, de csak a maradványai voltak meg, pár szál mutatóba. Az egész bambuszligetet tarra vágták - pedig az nem kicsi munka. Az almafák eltűntek, minden növény eltűnt, a Paulowniát kivágták. A ház szemmel láthatólag alig állt már, mindez egy sivár puszta közepén. Miközben meséltem a társamnak a régi kertről, a ház ablakából kikiabált egy kövér cigány férfi, hogy ha megpróbálunk bambuszt ásni, betöri a kocsi ablakát. Nem próbáltunk meg.

Újabb néhány év után ismét arra vitt az utam, akkor már a ház sem állt. Kerestem egy helyi ember, megkérdeztem, mi történt. Az önkormányzat eldózerolta a házat - az örökösök nem fellelhetők -, hogy ne dőljön rá a beköltözőkre. Így a terület megint a növényeké lett. Ugyan a régi kertből már nemigen nőtt ki semmi, de a puszta földig vágott bambusz magától értetődő természetességgel hajtott ki. Mostanában már hektár körüli méretű lehet, műholdról remekül mutat. Egy kertészeti egyetemi dísznövényes ismerősöm mondta, Japánból jöttek bambuszológusok, hogy a dzsindzsában esetleges mutációkat keressenek. (Ilyenek néha feltűnnek, és akkor jópofi fantázianévvel új kertészeti alfaj születik. Nem találtak.)

Mostanában ott éldegél a bambuszliget háborítatlanul, kinőtte azt a méretet, amikor ártani lehet neki. Van a sűrűben néhány csapás, a helyi hajléktalanok építettek kunyhókat benne. Illetve a falusiak keresik fel, hogy kielégítsék a bab- és paradicsomkaró-szükségletüket. Mindig életveszélyes terepet hagynak hátra, mert nem hajolnak le annyira, hogy talajszinten vágják el a szárat, hanem csak kényelmesen térdmagasságban. És szigorúan, mindig csak ferdén.

A Google-ön ezek csak 2012-es képek. (Még észrevenni a ház maradványait.)

Phyllostachys aureosulcata. A legközönségesebb bambusz idehaza, de azon túl, hogy jó télálló, azért ez lett a legközönségesebb, mert ezt a fajt kapta ajándékba ötven éve a lengyeltóti öreg kertész, az, aki a fás pünkösdirózsákat szerette, a vasútállomással átellenben.

Ez meg mostani.

Budapest, 1975 - by Bertien van Manen (1942), Dutch

155 notes · View notes