nos-infinitatem-non-habemus

[nos-infinitatem-non-habemus]

az ágyon fekszem, az életrajzaikat és az interjúikat olvasom, hallom a hangjukat a fejemben ahogy metszeteket találok. kicsi részletekben felismerem bennük magam, ilyenkor kicsi szikra, mint amikor a helyére kerül egy darab valami. tiszteletet érzek és szeretetet és hálát, és közben rohadt szerencsésnek magamat, amiért elérhetőek nekem. velük kezdtem és miattuk folytatom, most nagyon sokáig csak a fejemben fog történni minden, de benne kell maradnom mert túl erősen fog minden ahhoz, hogy elengedjem. ha minden út ide vezetett, akkor megérte. öt nap múlva varrják rám azt a mintát, ami most én vagyok.

az ágyon fekszem, mellettem az a könyv, amit annak a srácnak jegyzetelek teli, akit velük együtt ismertem meg. rengeteget kell még látnia és tanulnia, de már most iszonyatosan tehetséges és kíváncsi, büszke vagyok rá. ez a legjobb kombináció. és nekem is tanulnom kell tőle, meg tőlük is.

az ágyon fekszem és majdnem sírok, mert megtaláltam azt a dolgot, amiben kicsit otthon lehetek.

#magyar #unseen diaries #20230901

[nos-infinitatem-non-habemus]

3.33

alternatív valóságokba álmodjuk magunkat minden nap éjfél és hat negyvenöt között.

napok óta ébren vagyok, amikor feljön a nap, és fényleni kezd a világ. a hangod lágy aláfestés. meg a biztonság, hogy itt vagy. nincs bennem semmi, amit ne láthatnál.

néha eszembe jut, hogy szép vagy, és ezt nem gondolom ennél tovább sosem.

némán nézzük, ahogyan lassan nyár lesz.

most még nincs olyan világos, mint eddig.

még várunk,

még van hátra egy reggel,

most csak ez a mesterséges csend a miénk a fülhallgatók hangszórói között. ebben oldom fel a kétségeim.

nem tudom, ki vagy.

csak azt tudom, honnan jössz

és mit szeretnél

de ez elég.

valahol a hajnalok fehér zajában

úgyis megtalállak.

#20220601 #magyar #unknown poetry

[nos-infinitatem-non-habemus]

körben a cserjék

halk megfigyelők. most a

te csended a hang.

#magyar #20220420 #5x 7x 5x #unknown poetry

[nos-infinitatem-non-habemus]

I want to go over

("over" means a 2-hour-long train trip to the other end of the country)

I want to switch off my phone in the moment I arrive and find you with my eyes at the station instead of texting you asking where you are

When I see you, I run until I reach you

(I hate running, but I would run)

When I reach you, I pull you close and hold you for long seconds

I take the first steps of the way back to myself in your hug

(I know you aren't used to long hugs, but last time you said you liked it)

I let go, we walk off with your hand in mine

I go home with you

(Maybe "home" isn't the place you call so but you live there so it feels like coming home to me)

I say hi to your dogs and your parents

(in this order)

We make tea or cocoa and head back to your room with the warm cups

Sometimes we talk, sometimes we don't

Sometimes I play with your fingers or with your hair

(Sometimes I feel things)

Are you my place

to hide

or are you

my shelter?

I want you to be

you

#english #unsaid confessions #20220310

[nos-infinitatem-non-habemus]

Alszol.

A lélegzeted egyenletes és tiszta, és hiába nem tudom hozzáigazítani az enyémet -- túl gyors hozzá --, valahol megnyugtat.

Mozdulatlan vagy, nézlek, ahogy a led fényétől tompán csillog a hajad, szénfekete ragyogás. Nem vetted ki a hajgumid elalvás előtt, úgyhogy ha felébredsz majd, kaotikus összevisszaságban fog állni, ha tükörbe nézel.

Nézlek, nézem ahogy a vállaid íve megtöri a teret, meg akarom érinteni ezt a törésvonalat. Ha rátenném a kezem a hátadra, tényleg olyan forró lenne pólón keresztül is, mint amilyennek a tenyerem elképzeli?

Arra a fehér sávra gondolok, ami a derekadból látszott, mielőtt betakartalak. Elég tudnom, hogy ott van.

Elég tudnom, hogy itt vagy. Még úgy is, hogy nem köt semmi hozzád, csak az az egy emlék, amikor miattad jöttem rá, hogy annyi év csend után még mindig tudok érezni. Még úgy is, hogy soha nem lesz semmi közöm hozzád.

Megmozdulsz, összerezzenek. Felém fordulsz, egy pillanatra látom az arcod, a szokatlanul sűrű szempilláid szorosra zárva, emlékezetből tudom a szeplőid helyét, az ajkaid vonalát, a színét. Megrémülök, hogy felébredsz, de végül visszafordulsz a fal felé, és alszol tovább.

Szeretnék ebben a februári napban maradni még. Tudom, hogy soha nem leszek hozzád még egyszer ilyen közel.

#magyar #unseen diaries #20220206

[nos-infinitatem-non-habemus]

Túl rövid a csend két dal között ahhoz,

hogy ne tudj ne gondolni

arra, amire nem akarsz gondolni

#magyar #unknown poetry #20211020

[nos-infinitatem-non-habemus]

Lélegzetállítalak

csillagok

fénye

borul rád

magadban

nem nézel

sehová

csak állsz ott

zavartan

elképzelsz

valakit

akit nem akarsz

ismerni

ezt úgyis

mindig csak

egyszer kell

megtenni

rámeredsz

visszanéz

azt mondod

nem rá vársz

közel lép

elfordulsz

hozzád ér

meghátrálsz

két

kezed

ben egy

kéz

vár

de te

nem be

szélsz

két

kezed

ben egy

kéz

meg

fogod

és úgy

élsz

egy

szót

ő

szól

‘félsz?’

‘nem.’

így

jól

vagy

és

minden

rendben

fehér

várba

költöztök

ketten

ez a vár

marad majd

kettőtök

otthona

ajtódon

kopogni

senki nem

fog soha

elmented

magadban

majd az ő

hangjait

és ő lesz

ki téged

élni is

megtanít

két

kezed

ben egy

kéz

tart.

szorít.

mehetsz.

kész.

-c.h

#unknown poetry #magyar #202108

[nos-infinitatem-non-habemus]

félévvége (=pre-vizsgaidőszak (=káosz))

Szóval idén is kaotikusra sikerül a május, egészen középiskola-flashbackem lesz tőle. Jövő hétre van vagy három leadásom, ebből kettőhöz konzultáció is, kicsit félek az ált terepes stattól, hogy elrontok valamit, de R jó arc legalább, és mondta, hogy írhatok neki, meg hogy végül is ez a műhely lényege, hogy gyakoroljunk, de azért mégiscsak na. Az elmúlt héten egyébként elképesztően produktív voltam, meg vannak így terveim, legalábbis a következő hónapra nézve. Mondjuk kb 5 emberhez kell párhuzamosan alkalmazkodnom, hogy összehozzak egy nagyjából viselhető hetet, hogy semmi ne ütközzön semmivel, de semmi sem biztos, szóval nincs hova viszonyítanom, megint, ami azért kicsit leterhel mentálisan, még akkor is, ha már egész emberi a hangulatom, nem úgy, mint az előző másfél hónapban. A háziorvos két hete mondogatja, hogy majd behív oltásra, ha lesz olyan, amit szívesen beadna, szóval nem mentem el a központira, emiatt most úgy áll a dolog, hogy jövő hétre az ő rendelési idejével próbálok fix pontokat teremteni, hogy akkorra ne szervezzek semmit, hogyha hirtelen szól, hogy mennem kell, akkor ne kelljen átszerveznem a fél hetem. Közben B írt, hogy a héten ráér interjúzni, és kicsit emiatt is izgulok, de nagyon várom, meg minden, csak elég szar, hogy emiatt, meg még így a családos programok meg egyetemi órák és konzultációk miatt gyakorlatilag vele is rohadt nehéz lesz bármit biztosra mondanom. Remélem nem lesz gáz, és meg tudjuk oldani. Olyan kedves fiúnak tűnik amúgy. Meg valahogy -a control freak létem ellenére- mélyen legbelül bíztam ebben a dologban, hogy rendben lesz, és nem felejti el, pedig három hete írtam neki, hogy majd szóljon, mikor ér rá, és azóta nem is beszéltünk. Aztán ma írt, hogy akkor egyik nap a jövő héten, vagy azután. (Egyébként a jövő utáni hétfő lenne a legjobb a lelkemnek és a retardált naptáramnak is.) Tök jó lenne, ha ki tudnánk ülni valahova beszélgetni, de csak ilyen kis chillben. Kíváncsi vagyok rá.

#unseen diaries #magyar #20210430

[nos-infinitatem-non-habemus]

lock(ed)down

Általánosságban véve kevés olyan dolog van instagramon ami bármilyen hatással is van rám, de amitől mindig kiráz a hideg, azok azok a képek, amiket a barátaim (??) posztolnak arról, hogy éppen együtt vannak valahol. Én meg nézem itthonról, és kikészülök. Napokra. Mert ilyenkor azt érzem, hogy az a hely, azok az emberek, ahova és akikhez igazán tartozni szeretnék, valójában kurvára nem az a hely és azok az emberek, akik számításba veszik a létezésem. Ilyenkor annyira kegyetlenül egyedül és csalódott vagyok. És nem tudom mit kéne reagálnom. Hol rontom el mindig?

#unseen diaries #magyar #20210410

[nos-infinitatem-non-habemus]

indicativus radicalis

hello

it's me

i was wondering

nem, nem gondolkoztam semmin, mondta

(ha egyszer végre azokat a szavakat használnád, mint hogy vagy, akkor sem biztos, hogy válaszolna,

de legalább az esély meglenne rá)

nem tudok mit mondani, mondta,

és úgy csináltál, mintha igaz lenne

szóval elkezdtél mesélni,

miután megkérdezte hogy veled mi van,

pedig te is tudod hogy nem ezért akart beszélni,

nem meri megmondani hogy nem akar többet hallani a-(r)ról

szóval hagyja hogy megint értelmetlen órákat beszéljetek

valami olyanról ami csak neked fontos,

de őt idegesíti a naivitásod,

a viselkedésed,

a hozzáállásod,

de nem meri megmondani

mert tudja, hogy elutasítóan reagálnál

és csak összevesznétek,

nincs szüksége több feszültségre úgyhogy hagyja,

hogy megpróbáld meggyőzni, miért döntöttél jól

nem tűnik fel neked, hogy azért nem mond semmit,

mert nem meri megmondani

aztán megfogalmaz egy ön-idegen gondolatsort,

de legalább nem vesztek össze rajta,

nem veszed észre, hogy nem őszinte,

mert a felére nem emlékszel annak,

amit mondott, mert

aki máshogy gondolja mint te, az nem számít

nem veszed észre hogy

mindenki máshogy gondolja

majd legközelebb beszélünk rólad is, mondod

szia, jóéjt

akkor ennyi.

-c.h

#unknown poetry #magyar #20210405

[nos-infinitatem-non-habemus]

- Amúgy én szeretnék még nagyon sokáig veled lenni, de ha ez nem így lesz, azzal sincs gond, mert biztosan úgy lesz jó mindkettőnknek, ahogy majd alakul.

#20210326 #magyar #unsaid confessions

[nos-infinitatem-non-habemus]

Néha azt érzem, hogy tudtunkon kívül éltünk le egymással egy kapcsolatot, és most az a rész jön, amikor csak tudjuk mindketten, hogy már nem jó, de nem akarja egyikünk sem azt mondani, hogy ennyi volt . Megpróbáltam elmondani, hogy mit érzek, de nem tudom, volt-e értelme. Szerinted biztosan, mert mindig azt mondod, hogy beszéljük meg, ha valami gond van, és én el is mondtam, nagyjából mindenhogy, anélkül hogy kimondanám, hogy hiányzik, hogy olyannak szeress, amilyen vagyok, és hiányzik, hogy ezt éreztesd velem. Mert hát, ezt most hogy mondom el szépen? Legszívesebben így mondanám, meg úgy, hogy kicsit mindig összetörik bennem valami, amikor a te szádból hallom a nevem, mert sose hívtál így, hanem mindig valami aranyos beceneved volt rám. Hogy mennyire bűntudatom van attól, ha egy kérdésedre túl sokat válaszolok, mert ezt sose éreztem veled korábban. Hogy miért van, hogy régen mindig, kimondatlanul is tudtad, hogy mire van szükségem, és hogy neked valahogy elhittem mindent, amit mondtál. Hogy mennyire más azt olvasni, hogy "este érek haza három országgal arrébbról, de átmegyek holnap, mert ez fontos, tudom, hogy nem vagy jól", mint azt, hogy "elmondhatod, ha van valami". Hogy hiányzik a te hangodon hallani, hogy szeretsz, és az is hiányzik, hogy neked mondhassam. De a legjobban mégis az hiányzik, hogy tudjam, hogy neked rendben van, aki vagyok, és velünk így van rendben minden, ahogy van. Érted?

#magyar #unseen diaries #20201207

[nos-infinitatem-non-habemus]

Bárhogyan is lesz, én teljesen komolyan gondoltam mindent, amit mondtam.

#20201108 #magyar #unsaid confessions

[nos-infinitatem-non-habemus]

It's scary how deeply committed I can be to people who make me feel something with their mere presence.

-c.h

#english #uncategorized thoughts #20201001

[nos-infinitatem-non-habemus]

- Zárkóztasson fel.

A jobb oldali fotelben ül, mint minden alkalommal. Ha a bal oldalit választotta volna, az feltűnő. Más. Jelzésértékű.

- Minden rendben. Otthon is. Egyetemen is. Mondjuk, holnap vizsgázom. De remélem, menni fog.

Mély levegő. Vállak leenged. Nyugi, már nincs sok hátra.

- Biztosan.

Félmosoly. Ne ennyire, vegyél vissza. Így jó lesz. Nevetés? Belefér. Jó, most már elég.

- Remélem.

Tartás. Magabiztosság. Már nincs sok.

- Lassan egy éve, hogy eljött hozzám. Honnan indult, emlékszik még?

Beszél. Nem tudja, miről, csak hogy ezek emlékek, de mintha nem is az ő emlékei lennének. Közben utoljára mindent magába szív a szobában : a vaníliás gyertya illatát, a narancssárga falak meleg ragyogását, az apró asztalt a papírzsepis dobozzal, a felgyűrt szőnyeget. Az órát, amit annyiszor megállított volna a hónapok alatt.

Hozzá beszélnek. A szavak értelmetlen, de ismerős frekvenciájú hangsorrá folynak a fejében.

Kihúzza magát és bólint. Érdeklődő és egyszerre hálás tekintet. Hogy ezt mennyit gyakoroltad... De legalább tökéletes. Hiteles.

A kisujjával a karfát szorítja alulról. Mindent ebbe a zsibbadásba fojt.

- Köszönöm, hogy önnel dolgozhattam.

- Én köszönöm.

Mosolyogj. Nincs sok.

- Ha szüksége van segítségre, keressen fel.

- Mindenképpen.

Nem fogod felkeresni. Nem járhatsz ide örökké.

- Viszontlátársa.

Elköszön, még gyorsan a szobára pillant, mielőtt elsétál.

Szép volt. Indulhatsz.

A remegése már csak az ajtón kívül éri utol. Levegőért kapkod, ujjaival görcsösen öleli a fekete vaskorlátot.

A telefonja négy rezgés alatt adja a tudtára, hogy hívja valaki, aztán szelíden elhallgat.

Felsóhajt. Kifelé indul. Nem néz vissza.

#20200107 #unseen diaries #magyar

[nos-infinitatem-non-habemus]

it's 01:28 and

every fucking molecule in this room reminds me of you

while my mind is silently trying to figure out

how much space you take up in this world

so that it can break your absence down in numbers

-c.h

#20200816 #english #uncategorized thoughts

[nos-infinitatem-non-habemus]

16.5

egyszer írtam rólad, azt azóta sem tudom elolvasni, valószínűleg ezt sem fogom.

a nemjelenléted idén szeptemberben tölti a tizenhetet, tavalytól már büntethető.

három dolgot kaptam tőled örökbe; a nevem, a cinizmusom, és a félelmem, hogy elhagynak;

tizenhat és fél éve nekem te vagy a

betűzzem?,

te vagy a

bocsi, nem akartalak megsérteni,

és te vagy a

ne haragudj, de rájöttem dolgokra, és jobb nekünk külön

is.

minden más megváltoztatható.

rosszabb napokon talán hiányzol, a jobbakon nem.

rosszabb napokon a pult előtt hezitálva eszembe jut az a grapefruitos sör, amit veled ittam, aztán hazamentem, és másnap reggel kiléptem az életemből, hogy utána sose láss viszont ugyanolyannak.

jobbakon egy vodkaszódát kérek három centi Royalból, hárman várunk nevetve a félhomályban, körülvesz valami zsibbadt hétfői pangás,

és nem gondolok rád.

de úgysem tudod meg, ahogyan azt sem, hogy tudom, hogy a szöveteidbe sosem karcolta szín a létezésem, csak másokét, akik végül úgyis tönkretettek.

mogyoró, kesudió, sör, kávé. túlélési ösztön.

hetek óta köztünk húzódó, el nem mondott mondatok, behelyettesítve egy mindenokéjólköszivel.

volt, hogy hozzád menekültem, most inkább tőled, el.

néha furcsa úgy felkelni, hogy még mindig vagy,

aztán másnap is

még mindig,

még mindig,

néha furcsa arra gondolni,

milyen lesz, ha

már nem leszel.

#unknown poetry #magyar #20200402