vktrkp

[vktrkp]

https://soundcloud.com/kornel

Nagyon kíváncsi vagyok,

hogy milyen magyar zenét hallgat a tumbli népe. 

Az “énnemhallgatokmagyarzenétmertazszar” és egyéb reblogokra nem vagyok kíváncsi. :) 

Figyelek! 

#\＿(´▽｀)♪＿/

[vktrkp]

Én keresztény black/death metálban vagyok inkább tájékozott (Extol!!!), de kíváncsivá tettél, utánanéztem és ez pl. nem rossz:

https://youtu.be/rAqvIg8XOME

továbbá itt egy jó összefoglaló + top50

A Music FM megszűnésével szinte párhuzamosan egy új, keresztény szellemiségű rádió indul Budapesten, erről itt írtunk bővebben.

A telibaszott spanyolnáthás pigmeus kurva anyátokat, azt, azt a karikalábú, gilisztaszopó, éhenkórász, csigaszemű faszkoszorúfonót, nektek meg lett volna bölcsőtök a szecskavágó.

köszönöm.

#christian_metal

[vktrkp]

Vörös István: Egy szimfónia tervezete

Félgömb alakú koncertteremben vagyunk. A színpadon ötszáz zenész. Velük szemben, az enyhén emelkedő, félkör alakú nézőtéren ötszáz néző. A közönség elcsendesedik. A karmestert lift hozza a pulpitushoz. Intés nélkül megszólal az első hang. Egy cselló. C-t játszik, mert mi mást is játszhatna. (Mondjuk A-t, de nem annyira szomorú.)

12 másodperccel mélyebben egy nagybőgő szólal meg. A két sötét, mégis öntudatos hang között vonal képződik. Aztán egyszerre egy brácsa és egy hegedű kezd szintén C-t, oktávnyival magasabban.

És így megy már egy perce szakadatlanul. Egy néző a műsorfüzetet lapozgatja: MONOKRÓM SZIMFÓNIA. Sötét borul a közönségre, és sötét borul az előadókra. Csak a négy hangszer négyszöge világít, mint egy kis ablak. Ebben a pillanatban tíz-tíz azonos hang szólal meg, mintha egyszerre kapcsolnák föl a villanyt egy toronyház 400 ablakában. Egy néző már együtt dúdolja a dallamot a zenészekkel, de a körülötte ülők lepisszegik. A fúvósok egyszerre kapcsolódnak be, majd 2 percre rá a kórus.

A gömb alakú épület együtt rezeg és lélegzik a zenével. A kupolára odakintről rásüt a telihold. A szólisták egymás hangjába vágva vitatkoznak. Mint egy opera. A tenor magas C. A szoprán még magasabb? Alt és bariton közönséges C-n, A basszus a mélységből kiált: C! Cé! Cé és CÉ!

Fél órája tart a versenymű, mikor az első néző félni kezd. Leizzad. Egy másik összevizeli magát. A széke lesüllyed. Az alagsorban ápolók sietnek hozzá. A színpadon fokozódik a hangulat. A nézők szeme azonban jeges. A fülük sajog, mint egy férfi ágyéka, aki egész éjszaka közösült.

Az első sorban ülő zenekritikus végleg elfelejti, miről akart írni. A közönség talpon. A karmester széttárt karral, mint egy denevér, a frakkja kétfelé csapódik. Egy klarinétos épp lapozza a kottát. A többiek fejből játszanak. Mi lesz ennek a vége, kérdi valaki a férjétől. Ő rémülten visszakérdez: És mi volt az eleje?

Az első halott után a karmester kisebb hangerőt vezényel. Megtántorodik. Átesik a karmesteri pulton. A pálcája legurul a nézők közé. Egyszerre hagyja abba valamennyi zenész. Fölállnak a tapshoz.

[vktrkp]

Tragikum és derű

„Őszintén megmondom: boldogan lennék humanista, csakhogy a humanizmus nem elég. Kosztolányinak igaza van: a humanizmus olyan, mintha földrengéssel szemben egy memorandumot olvasnának fel. Én a szeretetnek pedagógiai változatában nem hiszek. A hazaszeretetről mondja Simone Weil valahol:  »A hazát úgy kell szeretni, ahogy Homérosz az Iliászban, Jób az Ótestamentumban…«”

(Pilinszky-interjú, Magyar Hírlap, 1980. március 14.)

#Pilinszky

[vktrkp]

Kisállami nyomorúság: ha úsznunk Kellett, lovat adtak alánk, s ha lóra Kaptunk, elbotlott egy pocsolya szélén; Most egy tengerszerű pocsolya stégjén Ünnepeljük, hogy bár nem megy az úszás: Mindig van ötletünk, hogy ki miatt nem.

Szálinger Balázs: Bibó (részlet)

http://www.litera.hu/hirek/szalinger_balazs_bibo_reszlet

#szálinger #bibó #vers

[vktrkp]

Kassák Lajos: Novemberi este

Madár rikolt a fán hallom én és riong árva lelkem. Vándor, ki elhagyod falunk határát gondolj velem, ha új tanyára lelsz és asztalhoz ülsz az enyhe fény alatt. Ki itt maradok ez őszidőben mit tehetnék, Istennek ajánlom magam sárból és vérből emelkedem felé mint láng, ha lobban a viharban mint gyermek, ha egyedül maradt és vakmerőn megindul a sötétben.

#Vers #kassák lajos #Sötét ég alatt

[vktrkp]

(nucoo)

#SoundCloud #music #nucoo #Choir #Chorus #Classical #Contemporary Classical

[vktrkp]

Balla Zsófia: Időt

Halomba telnek-hullnak a napok. Búcsúzó előtt az elfutott ígéret, megtömött vonatablakok. A cél kiszáll kézen-közön, vasalók, tálak gőzein. Túlra tartva lebeg a cél, akár füstbe ment bőr, a csont, haj. Feszül a mell, duzzad a fogkrém a körtefényben. A tükrök megfeszülnek, jazz-szín feketében. Valamit súg a párna, a nyakszirt csillogva törtet. Kigyúl-kihúny a lámpa, sárga permetet hint az útra, fakó fényt fúj a szemközti ablak. Behúzott karmok, redőnyök lógnak ki a tengerre. Zsalugáterek, vitorlák fehér lengése lángol. A telihold oldalából vasat fakaszt az álom.

Az idő kireped, forró gesztenyehéj. Talp alatt csergő murva. A múlt, mint hosszú emlék, megkeres kifakulva. Örök az, ami cikázva hiányzik, villámlik a sejtben. A fájdalom függönye félrelebben. Nem marad ember a fényes kékben, pangó emlékezetben.

Irhát metél az éles nap, felaggatja zsákos zászlait. A fák lombja épp kifér az árvácskamély egekre. Kutyák körme kopog a húrokon. Az út ráng, szaladoz körmük alatt, engem nem vezet. Célom felé száguldok, akár a céltalan élvezet. A hét beroskad. Kiszáradt gomba a múlt, lágy vakondüreg. Méregtelen mérlegelek – a sírás íveit a fény sötétje darabolja. Középre igazítom a tettek időközét.

Amit megbántam, ércesen túlordít engem. Amit elmulasztottam, abban kell henteregnem. Isten, így hívják, engedi, hogy figyeljem. Szabaduló virág lassuló végtelenben. 

(in: A nyár barlangja)

#vers #dia.pim.hu

[vktrkp]

Füst Milán összes versei, Magvető, Budapest, 1988, 89.

[vktrkp]

„Egy mű akkor lesz jó, ha személyes közöd van hozzá, ehhez pedig ihlet kell, valódi elhívatás."

Röhrig Géza

[vktrkp]

Simon Balázs: Alkony

                                                         Edinának Szárnycsapásaik délkörök Voltak a foszforos kora égen, Sercent, ahogy lecsaptak, Farkuk ollója szinte vágott, És az őrült csivogás hangosra Váltott, az elektromos, forró Madárguanó összepettyezte a  Partot, és ez volt a jel, Mintha a súlytalan szárnyakon Fordulna a Föld át az egyre Sötétebbe, ahol a part elveszti Szokott vonalát, és a víz sem az Már, ahol előbb még fürödtünk, Egyre sűrűbb olaj, amit a tüzek És a lámpák majd itt-ott lángra Gyújtanak, de ez a szürke sáv, Ez a rebbenő óranegyed a madaraké Volt, ha lehet, töltsék meg eg��szen Izgalmukkal, mind kapkodóbb, lázas Suhanással, a rend része volt ez Is, mint a tűz, vagy a sátrakból Előmászni, ha újra.

[vktrkp]

Zongorahurok

A csillagok hűlt helyén csupa fekete billentyű várja, hogy belekapjon a szél. Kalapácsra szomjasak a húrok, az első lélegzetvétel leütött hangja beszippant, kifúj, zongoraszéklábat ken meg olajjal.

A fények helyén lusta égitestek: nem táncol egy sem, egyetlen hang feszül közöttük: a húr, ami ott peng, ahol akar. A rúah skálája.

Nem szólózik, csak körtáncokat ismer, és mikor visszatér önmagába, a csillagok szélnek erednek.

Egyet fordul a körszék a zongora előtt, becsavarja a futamok tengelyét, torkot köszörül, és kiélesedik az égitestek tekintete.

Kigombolja felöltőjét. Az ég madarai befészkelik magukat a gallér alá, csillagok hűlt helyére.

http://tiszatajonline.hu/?p=88708

#vers #molnár illés

[vktrkp]

Why is [the first stone] most difficult to throw? Because it is the only one without a model Once the first stone is thrown, the second comes fairly fast, thanks to the example of the first; the third comes more quickly still because it has two models rather than one, and so on. As the models multiply, the rhythm of the stoning accelerates.

René Girard, I See Satan Fall Like Lightning (via rangordnung)

René Girard (1923 – 2015)

#rené girard

[vktrkp]

„Teszem, ha sétálok, éjszaka, megyek az óramutató járásával szembe, s úgy a harmadik-negyedik kör (egy kör mondjuk négyszáz méter) után egyszer csak anyagot fog agyi (lelki) fogaskerekem: megleli ellenóra-szerkezetemet. Jönnek a mondatkész, sőt verskész gondolatok, nem, nem is gondolkodom ilyenkor már, a testem adja elő tiszta olvashatóságában az ��ltala eddig elnyelt, elrejtett, elhazudott gondolatképeket. Most persze a legszerencsésebb menetről beszélek. Mert azért ez nehezen és ritkábban adatik. Ez a fajta öröm, a csend öröme, amikor a legapróbb neszt is tisztán hallod meg. Írás közben, odaülve a papírhoz, billentyűzajban – már sokkal nehezebb. De a legnagyobb akadályt a belső lárma jelenti.”

Marno János, litera.hu

#marno jános #litera #költészet #vers

[vktrkp]

Hegedűs Gyöngyi: pentaton csend

(apám emlékének)

                   mert nincs türelmünk, és várásunk sötét (R. M. Rilke)

nem az marad meg, ahogy átérsz egy oktávot könnyedén. ennyit tékozol sok férfikéz.

hanem, ahogy a kvintre nehezedsz. érzem súlyát fejemen: pentaton csend. a füvek terhe alatt nőnek.

nem a normál zenei Á-t keresed. nem ahhoz hangolják a kvinteket, a perceket.

a legyen makacsul nem cseng le, csak mert már teremtett.

a kezek, a közök: nincsenek. csak az űr: minden hangszer belseje.

http://www.parokia.hu/hir/mutat/6804/

#Vers

[vktrkp]

Visky András: K. mint K.

Kicsoda szabadít meg engem... ?

Róma 7,24

A minap, amikor a Hivatal ablakán kitekintettem, a Hivatalén, mindegy, melyiket nevezném meg, nem volna eligazító, jóllehet valamiféle eligazításra folyamatosan vágyakozunk, a minap egy galambot pillantottam meg a Szamos hátán.

A víz nyugodtan, amiképpen az eleve elrendelt dolgok érkeznek hozzánk, és módfelett mocskosan hömpölygött alá az ablak előtt, vitte magával a madarat, ki tudja meddig? A galamb – leginkább szirtinek gondolnám, de az is lehet, antwerpeni postagalamb; nem azért említem őket, mintha röptükben-hulltukban, fulladozásuk közepette könynyedén kitalálhatnám fajváltozataikat-, a galamb alácsüngő, testétől eltávolított szárnyai segítségével ki-kiemelkedett a vízből, krisztusi columbidae, majd a szívdobogás ütemére visszahanyatlott ismét. Mígnem...

Mígnem?

Nem tudom, nem tudhatom: elvitte a víz a szemem elől a Széchenyi tér irányába. Nem: alá; le; az ismeretlenbe. Még. Ki tudja, meddig állt ellent, amíg...

Amíg?

Nincs válasz, erre sincs, szokjuk meg. A Széchenyi téri híd után nem túl magas duzzasztó van, a víz vékony vászna átsiklik rajta a galambbal; emberi mérték szerint addig tartott az út. Hacsak ki nem sodródott a partra vagy...

Vagy?

Nincs válasz.

*

Elsőre nem ama huszáriki „homage” jutott az eszembe, és még csak nem is a Van Escher-i látomás a hal-alakba vegyülő égi madarakról – ha felülről nézem, persze... –, erősebbnek mutatkozott a gyermekkori visszarántó ösztön, amely a Duna vizében riadtan uszkáló-menekülő kacsacsapat látványát idézte elém a hozzátapadt végzet-történettel: nagy halak jőnek fel értük a mélyből és rángatják alá őket, sorban. A part iránt vonssza őket ösztönük, ám a part egyre jobban távolodik...

A kolozsvári galambnak aligha ez lett a sorsa: a Szamosban ekkora hal biztosan nincsen már, kisebbek is csak elvétve, rövidre szabott életüket saját (?) közegükben töltik el, fuldokolva, nemzedékről-nemzedékre, értetlenül szemlélve bizonyára a világ látható közelségbe került, ki-kitapintható végzetének jeleit.

A dunai emlékképről azóta sem tudom megállapítani, vajon valóban végignéztem-e ilyes kiszámolósdit, megtörtént-e egyáltalán, vagy az ott hallott és megélt történeteknek szép (!) álomképpé tisztulása csak. S ha így van – márpedig erre mutatkozik több esély –, az álom és való egymásba hatolásáról és az átjárhatóságról is mondhatnánk ezt-azt, ha ez volna a célunk, és ha nem követne közelről mindaz, ami erről, jobb sorsra érdemes mondatokban, elhangzott.

A galamb befejezetlen, mert befejezhetetlen története azonban nem kolozsvári létszimbólum. Úgy mondom, mintha zavarna némiképpen, hogy éppen Kolozsvárott adatott meglátnom „a” metafora testetöltését. A testetöltő metafora: szép. Lefelé haladni, így, elvegyülni az idegen közegben, és ellenálló, szétfeszített szárnyakkal eltûnni a szem elől. S a szem, a tekintet mintha Istené volna... Isten szeme rajta az apokaliptikus mocskon. Ezt az érzést sem kell a irodalomból meríteni, gondolom, elbujdosva a nap heve elől. Tapasztalat van. Meríteni lehet belőle.

Meríteni kell, igen, szörcsögi szemtelenül a vízcsap.

*

(EKSZTATIKUS KITÉRÕ 1.) Egy történet, ez, vajon szomorú-é vagy vidám önmagában? A kérdés nem cinikus, nem, hiszen amennyiben az apokalipszist emlegethettük, akkor máris lehet arra gondolnunk, hogy az ellebentett fátyol (apokalüpto) ideje eljővén, ez a vég ugyan, ám a végső beteljesedés is, amikor a tükör általi „homályos látás” helyébe a „színről színre” való lép. A történet ennek a közelében halad el. Körkörös útvonalon közelíti és megmarad a mondhatóban.

*

(EKSZTATIKUS KITÉRÕ 2.) És mégis milyen kíméletlen ez, ahogyan tisztán (értsd: kivehetően) halad tovább a maga medrében az Idő! És még csak észre sem vehetünk minden galambot; nem pillanthatunk meg valamennyi szenvedést! Nem vállalhatunk részt benne. Mi történik? A magyarázatok idegen attribútumát beleerőszakoljuk a végéremehetetlenbe.

*

A galamb történetét K. egyik félmondata juttatta eszembe. Így hangzik, emlékezzünk vissza: „... hogy megalázkodva és elcsüggedve megtanuljuk félni ítéletét, csodálni könyörületességét.”

A metafizikai csüggedésről szól itt K., van ilyen, állítja, hiszen a mondat „ekkora” terében hogyan lehetne lejutni a megalázkodástól és elcsüggedéstől az Ítéleten át a csodálatig? Melyik úton? (A misztikáén?) Hogyan származik csodalat – amely, ugye, az adoráció szomszédságában van – a világot bevonó nagy csüggedésből?

Idemásolom válaszul az egyik korábbi bekezdést: Nincs válasz. Ám nem is szükséges. Ha csodálat van, akkor ott csak „kemény”, kontemplatív kérdések vannak („Ki szólít?” stb., de az is lehet, ez az egy..), amelyeket rendszerint nem egy magányos kérdőjellel hagyunk nyitva, hanem kérdőjel-felkiáltójellel zárunk be.

Kitárunk, berekesztünk: hiszen az igéket fel is cserélhetjük egymás között, amiképpen K. mondatában a csüggedést a csodálattal, a csodálatot a csüggedéssel. Mindkettő mélyén az Ítélet van, az Ítélet pedig, mondja, a könyörület szegeletkövén áll.

Így K.

Az idézett mondatot akár Augustinus is írhatta volna, olvassuk ismét, pontosan illeszkedik az európai kontempláció-hagyományba, amiről, egy ilyen spirituális korban, amelyben élünk, semmit sem tudunk.

Írhatta volna, de nem írta. Ezt írta Augustinus: „Te okoskodj, én csodálkozom; te vitatkozz, én hiszek, mert látom a mélységet, de odáig nem érek el.” (De verbis Apost. Serm.20)

*

(EKSZTATIKUS KITÉRÕ 3.) „Nem! Senki nem me-rülhet feledésbe, aki e világon kiváló volt; azonban mindenki a maga módján volt nagy, annak a nagysága szerint, akit szeretett. Hiszen aki önmagát szerette, az önmagában vált naggyá, és aki másokat szeretett, az az odaadásban volt nagy, aki azonban Istent szerette, az mindenkinél nagyobb volt. Mindenkit megőrizhet az emlékezet, de mindenki a szerint vált naggyá, amit várt. Van, aki arra várt, ami lehetséges, van, aki arra, ami örök; aki azonban a lehetetlent várta, az mindenkinél nagyobb volt. Mindenkit megőriz az emlékezet, de mindenki ahhoz képest vált naggyá, amivel viaskodott. Hiszen aki a világgal viaskodott, a világ legyőzése által vált naggyá, és aki önmagával viaskodott, az önmaga legyőzése által; aki azonban Istennel viaskodott, az mindenkinél nagyobb lett.

Örökös harc dúlt tehát a világon, ember ember ellen, egy ezer ellen, aki azonban Istennel viaskodott, az mindenkinél nagyobb volt. Harc dúlt tehát a földön: volt, aki erejével győzőtt le mindent, és volt, aki erőtlenségével győzte le Istent. Volt, aki önmagában bízva mindent elnyert, volt, aki erejének tudatában mindent föláldozott, aki azonban Istenben hitt, mindenkinél nagyobb volt. Ki az ereje által lett nagy, ki a bölcsessége által, ki a reménye által, ki pedig a szeretete által; Ábrahám azonban mindenkinél nagyobb volt, nagy az ereje által, melynek mértéke az erőtlenség, nagy a bölcsessége által, melynek titka a balgaság, nagy a reménye által, melynek formája az őrület, nagy a szeretete által, mely egyben gyûlölet, önmaga gyûlölete.”

*

Hol tartunk?

Amennyiben a csüggedést a csodálattal kapcsolja össze K., ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a csodálatot is csüggedésbe mártja. És ez – a megszakítatlan kontempláció-hagyomány kiegészítőjeként – valóban „újkori” paradigma Ezt a következő mondattal példázhatnánk: „Semmit sem tehetünk.” (Azaz: Minden kész.) Amiből ez következik: „Mindent meg kell tennünk” stb.

Egy másfajta dadogás, a kimondatlan és jelenlévő ítélet közelről való megpillantása. Valamiféle „új” riadtság, amit egy másik mondat rejt: „Mi magunk is elfelejtünk helyesen beszélni, amint felhagyunk azzal, hogy Istennel szóljunk.”

Állítja K.

K. mint Kálvin.

forrás: Visky András: Reggeli csendesség

#visky andrás #kálvin

[vktrkp]

Erdőavatás

Kiettem a hangot a szélből. A szádba adom most, hordoznád el nekem, mert már jó ideje nem hallok tisztán.

Erdőavatáskor fogaid közé nyúlok, óvatosan kiemelem onnan és a fák közé engedem játszani.

Leások a legvastagabb gyökérig, ráharapok egy lehullott ágra, csontjaimban hallgatom szuszogásod.

szifonline

#vers #molnár illés