#zsille gábor

[lelkigyakorlatok]

Ewa Lipska: Emberek, kezdőknek

Emberek, kezdőknek. Íme, itt vannak. A régi idők sürgönyeiből. Zsákmányok az emlékek erdejéből. Posztumusz.

Íme, itt vannak. Kezükben ficánkoló evezővel. Még meleg a nyomuk a sziklás ösvényeken. Hangjukból holtsápadt kövek potyognak. El sem hangzott mondatok foszlányai. Vulkanikus levéltöredékek.

Íme, itt vannak. Önzetlenül klasszikusok. Csöndes összhangban a reggelizőasztalnál, mikor vajat kenünk a kenyérre, s az abroszra kétségbeesés szóródik.

Zsille Gábor fordítása

#ewa lipska #zsille gábor

[koltoktollabol]

Zsille Gábor: Haiku-mise (Credo)

Mosolyogj, égj el:

senki sem szállhat szembe

ekkora fénnyel.

[nemzetinet]

Be lehet íratni Adyt hittanórára, de minek? – Lackfi János a száz éve elhunyt költőről

Éppen száz évvel ezelőtt, 1919. január 27-én mindössze 41 évesen hunyt el a 20. század és minden idők egyik legnagyobb magyar költője, Ady Endre. Lackfi János költővel, íróval néztünk szét a mai magyar ugaron, hogy terem-e még babér Adynak.

– Önhöz, aki már középiskolás korában Ady-buildingezett, ha jól sejtem, közel állnak Ady Endre költeményei. Mit jelentett ez a lelki-testi edzés akkoriban?

– Kamaszkori Ady-buildingezéseim során „gyúrtam ki” magam a költői pályára. Vagyis azzal párhuzamosan, hogy terméskövekkel bodybuildingeztem a kertben, nagy magyar költőktől tanultam verseket, hogy legyen irodalmi „erőnlétem”. E költők közül Ady csupán az egyik volt, de kétségkívül elképesztően fontos. A közmondásosan zsörtölődő, idős Füst Milán egyszer állítólag így fakadt ki: „Ady, eh…, van öt verse!” Majd eltöprengett: „De kinek van még öt verse?” Kosztolányi indulatos tanulmányban támadta Adyt, nem túl ízlésesen a halála után. Ellenben bizonyos dolgokban igaza volt; kipellengérezte azt, amit Lator tanár úr Ady „ordas, zsíros modorának” nevez. Amiből szörnyű rossz versek is születtek, de zseniálisak is. A karakteres Ady-hang kiirthatatlan a nyelvünkből. Ott zümmög benne a „füstösek, furcsák, búsak, bíborak”, a „vijjogva, sírva, kergetőzve”, a „láncolt lelkei riadoznak”, a „minden egész eltörött”, az „ellovan”, a „fülembe forró ólmot öntsetek”, az „ős, buja földön dudva, muhar”. Ezek Stonehenge-kőtömbök, nincs mese, barbáran ódonak és barbáran modernek, bitang súlyuk, hatásuk van. Egyszer egy Ady-kerekasztal alkalmával Fráter Zoltán megkérdezte többünktől, akkor ifjonti költőktől, hogy mit irigylünk Adytól. Viccelődtünk, hogy a vérbaját biztosan nem, próbáltunk megbirkózni a kérdéssel. A nagyszerű Kemény István viszont nemes egyszerűséggel csak annyit felelt: „a verseit”. Hát, igen…

– Ady, a modern magyar líra fenegyereke, tud-e elég modern lenni a mai posztmodern, agyontechnicizált korban? Meg tud-e szólítani minket? 

– A mi nemzedékünket biztosan, hiszen ott zúg bennünk a hangja, amely még régen, az „analóg” világban költözött be az agyunkba. Az újabb nemzedéknek viszont át kell fogalmazni Adyt, pontosan úgy, ahogyan az Írás szerint „a családapa kincseiből régit és újat vesz elő”. Nagyon modern benne, hogy igen jó marketingérzéke volt, az elsők között árultatta a fényképeit papírboltokban. Legendáját, vagy ahogyan ma mondanánk, a brandjét is építgette. Egy körúti kocsma volt a főhadiszállása, hívei körüldongták, és szállították az irodalmi pletykákat, amelyekre ő mindig vehemensen reagált. Az „imidzs” kedvéért eljátszotta, hogy hajnali 11-kor, karikás szemekkel lement a kávéházba, tollat, kalamárist kért, és arisztokratikusan töprengés után papírra rótta, hogy: „Párizsba tegnap… beszökött”… mi is? „az ősz”. Majd minden változtatás nélkül, azon forrón küldte is a verset valamelyik napilapnak, s a kifutófiú hozta érte a pénzt. Igen ám, de Hatvany Lajos báró, Hadybandy rajongója és mecénása, lefizette Ady hotelében a szobalányt, aki a költő távozása után megtalálta a szemeteskosárban az éjszaka összevissza tépett-karistolt negyven kéziratot. Vagyis a költő ragaszkodott a romantikus látszathoz, hogy neki égi hang diktál, és nem kell javítania. Miközben, mint mindenki más, ő is keresztbe-kasul toldozgatta a szövegeit. Szóval Ady habitusa divatba hozható, de nyilván az a legfontosabb, hogy szövegeinek brutálisan örvénylő természeti erejét megtapasztalják a mai diákok is.

– Ady a közelmúltban egy kisebb kultúrkampf hőse lett. A Magyar Időkben 2018 októberében megjelent cikkében Vastag Andrea azt olvasta a fejére, hogy nem volt eléggé keresztény, sőt, a baloldal készpénzen megvásárolta. Ő sem vitatta, hogy Ady kimagasló költő volt, csak szerinte nem kellene ma futtatnia a kultúrpolitikának. Egy száz évvel ezelőtt elhunyt művésznél, főleg, ha költő, tényleg ennyire fontos, hogy milyen politikai beállítottságú volt, vagy az, hogy emberileg mennyire volt példa? 

– Egy régi latin mondás szerint: „Írj úgy, mint a jó írók, élj úgy, mint a jó emberek.” Abszintvedeléstől, nemi betegségtől még senki sem lett művészebb. Legfeljebb annak látszott. Ugyanígy az erényesség sem váltható át irodalmi valutára. Kiváló emberek írnak pocsék minőségű dolgokat, és rettenetes természetű írók munkálkodnak remekül. Szerencsére akadnak olyan alkotók is, akik emberileg is nagyot teljesítenek. Irodalmi lobbyharcok viszont mindig voltak és lesznek; sosem túl gusztusosak, igaz, ebben is vannak fokozatok. Hogy Ady szabadkőműves volt-e, kommunista volt-e, vagy mennyire volt Grál-lovag, az nem takargatnivaló, érdemes utánanyomozni. De mindez azért érdekes, mert költőként rettentő töményen mondott ki fontos dolgokat. Például nagyon jól mulat az ember, amikor Adynak azt a levelét olvassa, amelyben Zichy kultuszminisztertől egy nagyobb pénzösszeget kunyerál, az életrajzból tudhatóan azért, hogy leruccanhasson Lédához Monte Carlóba. Mármost ez tényleg olyan igény, ami nélkül nincs költészet, nem? Ám a miniszternek nem ezt írja, hanem bekezdésenként radikálisan stílust váltva hol gyomorforgatóan alázatoskodik, hol gőgösen hangsúlyozza saját nagyszerűségét, hol próbál racionálisan érvelni, hol meg vénasszonyosan nyafog. Mindez emberi és szerethető, de persze én nem írnék ilyen levelet egy miniszternek. Nem azért, mert jobb vagyok Adynál, hanem csak mert mások a gyengeségeim. Ha lehet, semmilyen levelet sem írnék miniszternek. Ady életműve alapkő. Szét lehet cibálni, be lehet építeni valami irodalompolitikai épületbe, úgy, ahogyan megtette ezt a szocialista rendszer is, noha a költő azért nem volt az a virtigli munkásmozgalmi példakép. De sokat veszít teljességéből az Ady-arc, ha elsikáljuk vagy démonizáljuk egy-két karaktervonását, a többit pedig figyelmen kívül hagyjuk. Lehet a magasba köpködni, a magasság nem köp vissza, de amit felküldünk, az többnyire visszaérkezik.

– Ady igencsak öntörvényű ember volt. „A Sion-hegy alatt” című versében egyenesen „az életben kárhozott”-nak aposztrofálja magát. Mégis azt hiszem, a legistenfélőbb ember is sokat tanulhat tőle, ami istenkapcsolatának személyességét illeti. Ön mit gondol erről? 

 – Ez alapvető. Ha nem veszem „emberszámba” Istent, ha nem engedem közel magamhoz, akkor félő, hogy a vallásosságom pusztán szép szokás marad. Tudom, mert így éltem évtizedekig. Kicsit olyan ez, mintha egy posztert nézegetnék túrázás helyett; az igazi mélységek, magasságok, szédületek, ámulatok így könnyen kimaradnak. Pompás látvány, ha ott a Mont Blanc az ember nappalijában, kilapítva. De teljesen más élmény akár csak a Pilis dombjait megmászni vízhólyagok, izzadás, izomfáradság árán. Igazából olyan ez, mint a bor: lehet róla nagy garral beszélni, hogy így a tanninok, meg úgy a savkarakter meg a füstös alkonyi gyümölcsösség, de azért a kóstolás az igazi. Mennyiféle Isten–ember viszonyt találunk Adynál, mennyi segítséget elfáradásainkban! Ki nem viaskodott még Isten szándékai ellen? És ki nem kérte: „Istenem földben, fűben, kőben, / Ne bántsuk egymást mostanában: / Sokat járok a temetőben”? Ki nem tapasztalta meg mélypontjain ezt a majdnem csupaszon érzelmes kegyelmet: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten”? Hányan éljük meg időnként az ürességet, és vágyakozunk a teljességre: „Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, / Utam: a nagy Nihil, a Semmi, / A sorsom: menni, menni, menni / S az álmom: az Isten”? Hányszor kiáltunk a mélységből felfelé: „Elvesztetted szegény, kóbor magadat: / Ha szabad: segítsen az Isten”? Melyikünk nem érzett még „Isten-szagot”? És hányszor várjuk, hogy az Öregúr „bekönnyezze az arcunkat”? Adynál megvannak az Isten-ölelés, a teljesség pillanatai, a vezeklő térdre esések, a dacos viták („ellenségünk az Isten”), a gőgösködések, minden olyasmi, amit az emmauszi úton napról napra átél az ember. Be lehet íratni Adyt hittanórára, és jámbor ministránst faragni belőle, de minek? ��gy, csapzottan, tépetten, dühösen többet segíthet. Mert azért a ministránsfiúk is kiszaladnak a templomból, meghógolyózzák a buszokat, elfüstölnek titokban egy cigarettát, udvarolnak gátlástalanul. A kétségbeesések, veszteségek, sebek, hiányok, sikertelenségek is kijutnak mindannyiunknak. Maga Jézus is átment ezeken a siralomvölgyeken.

– Az Irodalmi Jelen felkérésére első körben Ön és Zsille Gábor írt verset Ady emlékére. Mit tartott fontosnak beemelni a művébe, hogy felidézze a száz évvel ezelőtt elhunyt költőt?

– Leginkább A Sion-hegy alatt döbbenetes emberközelségére építettem. Ady egy csavargó vagy egy öreg sekrestyés figurájába olvasztja bele Isten-figuráját. Ahogy Móra Ferencnél Küsmödi bácsi, ahogy mindannyiunk életből kifelé ballagó nagypapája hordoz valamit abból az időtlenségből, bölcsességből, megfáradtságból, amit odagondolok a mindent látott Világteremtő karakterébe. Isten ennél nyilvánvalóan sokkal több, színesebb, emberfelettibb valóság. Ám ezt a megroskadt, összeaszalódott, tömény emberi elfogadást is megtapasztalhatom, ha oda tudok dőlni az Úr szárnyának árnyékába. Azt a döbbenetes felismerést is beleszőttem a versbe, hogy napjainkban Isten gyakorlatilag hajléktalan, hiszen a jeruzsálemi templom fizikai újjáépítése lehetetlennek tűnik az aktuális politikai helyzetben. Tudom, hogy vehetjük lelki-szellemi, átvitt értelemben is a templom újjáépítését, de Isten a földi valóságban is gondolkodik. És még egy hátborzongató szál került ebbe az emlékező szövegbe: hogy Isten titokban szépen, módszeresen építgeti az élő kövekből összeálló templomot országa örököseiből, vagyis belőlünk, hívő zsidókból és hívő keresztényekből, akik oly nehezen értjük meg egymást. Botladozunk itt lenn a sárban, de a felfelé zuhanás, a „függőleges labirintus” (hogy Pilinszkyt is ideidézzem) már formálódik, bennünk és általunk. Adysan borongós napjainkban érdemes átforrósodó szívvel emlékezni ezekre az ígéretekre. 

Agonás Szonja/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2019. február 3-i számának Mértékadó mellékletében jelenik meg.

Be lehet íratni Adyt hittanórára, de minek? – Lackfi János a száz éve elhunyt költőről a Nemzeti.net-en jelent meg,

#Isten #Lackfi János #Pilis

[aviragokgyermeke]

A VELED HALLGATOTT ZENE (2) A veled hallgatott zene több volt, mint zene, és az ereinkben úszó vér több volt, mint vér, és az öröm, mit átéltünk, valódi öröm volt, és ha ezt bárkinek is megköszönhetem, hát köszönetet mondok most, mielőtt túl késő lesz és túl nagy a csönd. (Adam Zagajewski - Zsille Gábor fordítása)

[edragalina]

Elutazni tervek nélkül, retúrjegy, térképek, biztosítás, lefoglalt szálláshely nélkül, táskánk legmélyére száműzött karórával és telefonnal - igen, ez költészet. Útközben elénk tárul egy tó, egy völgy, egg öröktől ismerős domb, és azt sem tudjuk, hol vagyunk. Akkor úgy dönteni: itt jó lesz, sátrat verni egy szélvédett zugban,  nevet adni a helynek, és élni

Zsille Gábor

[lelkigyakorlatok]

Adam Zagajewski: Próbáld magasztalni a sebzett világot

Próbáld magasztalni a sebzett világot. Emlékezz a hosszú júniusi napokra és a szamócára, a rozébor cseppjeire. A csalánra, mely módszeresen nőtte be a száműzöttek elhagyott kertjeit. Magasztalnod kell a sebzett világot. Pazar jachtokat és hajókat bámultál, némelyikük hosszú útra indult, másokra csupán a sós ízű semmi várt. Láttál sehová sem tartó menekülteket, hallottál vígan dalolni hóhérlegényeket. Köteles vagy magasztalni a sebzett világot. Emlékezz a percre, amikor együtt ültetek a fehér szobában, és meglibbent a függöny. Térj vissza gondolatban a hangversenyre, amikor felcsendült a zene. Ősszel makkot szedtél a parkban, és kavarogtak a levelek a föld sebei felett. Magasztald a sebzett világot és a sárgarigó hullajtotta szürke pihét, és a törékeny fényt, mely bolyong és eltűnik és visszatér.

Fordította Zsille Gábor

#Adam Zagajewski #Zsille Gábor

[lelkigyakorlatok]

Halina Poświatowska: te pedig kedvesem vak vagy

te pedig kedvesem vak vagy hát nem hibáztatlak nekem viszont két ép szemem volt a semmiért

két ép szememmel nem láttam meg a szíved fürge kezemmel nem ragadtam meg

hagytam tovasiklani miként Isten a földet hogy a magány bolygói körül hajózzék

és távolivá zsugorodtál akár a Tejút  mit csak a hidegtől álmatlan éjjeleken látni

Fordította Zsille Gábor 

#Halina Poświatowska #Zsille Gábor

[lelkigyakorlatok]

Adam Zagajewski: Száguldó vers

Gregorián kórusokat hallgattam száguldó autómban, egy sztrádán, valahol Franciaországban. A fák kétoldalt rohantak. A szerzetesi hangok a láthatatlan Urat dicsérték (hajnalban, egy hidegtől reszkető kápolnában). Domine, exaudi orationem meam, kérték a baritonok oly nyugodtan, mintha a megváltás a kert végében teremne. Hová utaztam? Hol rejtőzött a nap? Életem kiterítve hevert az útszélen, oly törékenyen, akár egy papírtérkép. A felhők felé tartottam az édes szerzetesekkel, a kék, tonnás, áthatolhatatlan felhőkhöz, a jövő felé, a zápor kemény könnyeit elnyelő szakadékhoz. Távol a hajnaltól. Távol otthonomtól. A falak helyén - vékonyka bádog. A virrasztás helyett szökés. A feledés helyett egy utazás. Himnusz helyett - egy száguldó vers. Előttem apró, megfáradt csillag rohant, s az országút aszfaltja fénylett, mutatva, merre a föld, merre lapít lesben a horizont borotvája, hol bújik az este, s az éj fekete pókja, sok ezer álmunk özvegye.

Fordította Zsille Gábor 

#Adam Zagajewski #Zsille Gábor

[lelkigyakorlatok]

Adam Zagajewski: Lembergbe utazni

                                                     Szüleimnek

Lembergbe utazni. Melyik állomásról utazzunk Lembergbe, ha nem álmunkban, hajnaltájt, mikor harmat ül a bőröndökön, és éppen megszületnek az expresszek és a torpedók. Hirtelen utazni el Lembergbe, az éjszaka közepén, nappal, szeptemberben vagy márciusban. Ha Lemberg létezik a határokon túl, és nem csupán az új útlevelemben, ha a lobogó kőrisek és nyárfák nem szűnnek hangosan lélegezni, akár az indiánok, s a patakok tovább mormogják a maguk komor eszperantóját, a viperák pedig, mik akár az orosz nyelvben a lágyságjelek, elillannak a fűben. Összecsomagolni és elutazni, bármiféle búcsú nélkül, délben, eltűnni, akár az elájuló kisasszonyok. Vagy a bojtorján, a bojtorján zöld serege, alatta pedig, egy velencei kávéház napernyői alatt az öröklétről társalgó csigák. Hanem a székesegyház az égbe nyúlik, emlékszel, oly meredeken, oly függőlegesen, akár a vasárnap vagy a fehér szalvéták vagy a málnával teli vödör a padlón, vagy a szomjam, mely akkor még nem is létezett, csak a kertek s a gyom s a cseresznyefán a mézga s az illetlen Aleksander Fredro. Mindig is túl sok volt Lembergből, senki sem érthette meg az összes negyedét, senki sem hallhatta meg mindahány, naptól perzselt kövének zúgását, az ortodox templom éjjelente másképpen hallgatott, mint a székesegyház, a jezsuiták megkeresztelték a növényeket, mindahány levelüket, azok mégis eszeveszetten nőttek, és mindenütt öröm bujkált, a folyosókon és a kávédarálókban, melyek maguktól forogtak, a kék teáskannákban, a keményítőben, ami az első formalista volt, az esőcseppekben és a rózsatövisekben. Az ablak alatt elfagyott forzíciák sárgállottak. A harangok kongtak, a levegő vibrált, az apácák főkötői vitorlásokként úsztak a színház körül, a világ oly gazdag volt, hogy szüntelenül újráznia kellett magát, a közönség tombolt és nem akarta elhagyni a termet. Nagynénéim nem sejtették, hogy egyszer majd feltámasztom őket, és oly nagy bizalommal telve s oly magányosan éltek, cselédek siettek friss tejföl után, tisztán és szépen vasaltan, a házakban kevéske harag lakott és óriási remények. Brzozowski megérkezett vendégprofesszornak, az egyik bácsikám poémát írt azzal a címmel: Miért, s a Mindenhatónak ajánlotta, és túl sok volt Lembergből, nem fért el a tálakban, megrepesztette a poharakat, túlcsordult a tavacskák, a tavak partján, minden kéményből előkígyózott, tűzzé hevült, viharrá, villámlásként kacagott, meghunyászkodott, hazatért, az Újszövetséget olvasta, a díványon szunyókált a hucul szőnyeg mellett, túl sok volt Lembergből, s most semmi sem maradt belőle, féktelenül nőtt és az ollók levágták, zord kertészek, ahogy májusban mindig, könyörtelenül, szeretet nélkül, ó, várjatok, hadd jöjjön lágy páfrányaival a meleg június, hadd jöjjenek a végtelen nyári mezők, vagyis a valóság. Hanem az ollók szétvágták, a vonalak mentén és a szálakon át, a szabók, a kertészek, a cenzorok átvágták a testet és a koszorúkat, a nyesőollók lankadatlan csattogtak, akár egy óvodás kivágóban, ahol körbe kell nyírni egy hattyút vagy őzet. Ollók, bicskák és borotvapengék végigkarmolták, elvágták, megkurtították a főpapok, a terek, a házak puha ruháját, a fák némán dőltek ki, akár a dzsungelben, és a székesegyház remegett, és az emberek virradatkor zsebkendő és könnyek nélkül búcsúzkodtak, cserepes ajakkal, többé már nem látlak, oly sok halál vár rád, miért kell minden városnak Jeruzsálemmé válnia és minden embernek zsidóvá, most pedig csak úgy futtában becsomagolni, mindig, minden áldott nap és lihegve elutazni, Lembergbe utazni, hiszen létezik, békésen és tisztán, akár egy őszibarack. Lemberg mindenhol jelen van.

Fordította Zsille Gábor 

#Adam Zagajewski #Zsille Gábor