#sajtos párizsi
Text
Az ember néha elég furcsa kérdésekkel találkozik a portugáliai magyarok csoportjaiban. Gyakran érdeklődnek, hol lehet itt tejfölt, Túró Rudit, savanyú káposztát, Pirosaranyat kapni, de sok más fantasztikus magyar értéktárba való kulináris ritkaságot is keresnek. Ma egy egészen fura kérdésre bukkantam:
"Sziasztok! Van esetleg olyan személy, valaki, aki autóval érkezik M.országról Algarven keresztül mostanában? Szeretnék egy kb 1kg sajtos párizsit vetetni és kihozatni vele ha beférne és szívesen elvállalná. Valaki???...🙏🧐🤓 (A futár 80 eurós áron kihozza...😅🤣 De ez az ár számomra irreleváns.)"
Értem én a hazai ízek iránti olthatatlan vágyódást, de sajtos párizsit???
Nem mondom, én is ennék már egy kis kenőmájast (persze szigorúan alávajazva!!!), de az önuralom szobraként kivárom az időt, amikor rokonlátogatásra utazunk Magyarországra.
Miért éppen sajtos párizsi? Miért kell kihozatni?
Megannyi kínzó kérdés. 😢
25 notes
·
View notes
Text
dödögtünk a kocsmában
- Azért kurvajól ki van ez találva, hogy 28 nap alatt a világ összes érzelmét átélem: egyik nap meg tudnám ölni a nénit, aki előttem vacakol a pénztárnál, másnap bőgök a kurva Erste reklámon, hogy milyen megható a csellós cigánygyerek, majd egyszercsak minden férfi olyan csodálatosan szép a villamoson, hogy nyíltan bámulom őket, épphogy nem kacsintok, aztán habzó szájjal hisztériázva, taknyam-nyálam egybefolyva üvöltözök a fiúmmal, hogy nem válaszolt AZONNAL a szívecskémre, egy hétre rá rettegek a jövőmtől, majd elérzékenyülök a metrón a kisgyerektől, szülni akarok azonnal, ÖTÖT, máskor flörtölök a csemegepultos csávóval a sajtos párizsi fölött, megint máskor hányok a kolléga parfümjétől, majd semmi sem áll jól rajtam, mert természetesen dagadék vagyok, aztán kisvártatva megint mindenki rohadjon meg, és az egész kezdődik elölről.
- Én azt is köszönöm szépen a jóistennek, hogy én vehetem meg és szedhetem a gyógyszert, vérezhetek, görcsölhetek, izzadhatok a hetes buszon, viselhetem el saját magamat, amikor hormonálisan picsa vagyok, számolgathatom meg vezetgethetem, hogy terhes vagyok-e, ha úgy van, kitolhatok egy három kilós gyereket, ő meg mindezalatt LEHET, hogy felhív holnap.
- Nana. Max rádír.
- Lájkol, hogy hátha akkor írok én.
- MEGBÖK.
- Csak előbb még elmegy szarni.
...
- Fel is megyek pisálni.
- Visszafelé hozz már egy rumot, csak a hasfájásom végett.
137 notes
·
View notes
Text
Chantier-loisirs 1
Avagy ismerkedés tinikkel szemétszedés közben
Megjegyzés: kicsit le vagyok maradva, mert korábban akartam ezeket befejezni, de hát na, így jött ki. Hamarosan befejezem a párizsi beszámolót is.
Eljött a két hetes őszi szünet ideje (október 21-25), amikor is - ha jól vettem ki - kb. mindenhol programokat szerveznek az iskolásoknak, hát... mondjuk hogy ne unatkozzanak annyira, de persze azzal a hátsó szándékkal, hogy kicsit többet megtapasztaljanak a világból, vagy kicsit más oldalról. Ja, és ezek a programok általában az egész szünetre szólnak.
Az első héten takarítottunk - leginkább szemetet szedtünk, és valami általam nem értett játékhoz festettünk fel vonalakat egy iskola udvarában (valaki tudja, mi lehet ez? ld. kép alant).
A részleteket nem érdemes taglalni, összegyűjtöttünk egy jó adag dzsuvát - leginkább műanyag flakonokat, zacskókat, cigicsikkeket (két másfél literes palacknyit), söröskupakokat és hasonló finomságokat szedegettünk össze parkokból, házak tövéből és sportpályákról.
Meglepő módon nem nagyon nyavalyogtak, hanem szedték szorgalmasan - de hoztak magukkal bluetooth hangszórót, amiből (úgy tűnik itt ez a tipikus) jó hangosan szólt a francia rap. Néha azért rájuk lett szólva, hogy azért halkabban egy kicsit, ettől visszavettek általában.
Nekem valahogy fura is volt ez a stílus, ahogy az animátorok kezelték a tiniket - néha rájuk szóltak, meg röviden elmondták, hogy mikor mi a feladat, de aztán a többi kb. tökmindegy volt, szinte azt csináltak, amit akartak. Nem volt terv eső esetére sem (minden eltervezett program szabadtéri volt), így amikor a második napon bebizonyosodott a heti előrejelzés (eső és hideg), akkor még egy kicsit elszórakoztunk a szemerkélő esőben, de volt olyan nap, amikor szinte nem is volt közös program, csocsóztunk (elég furák az itteni szabályok!), zenét hallgattak/tunk vagy valami mással elütöttük az időt.
Ja igen, volt egy rendkívüli esemény is a héten, mert szerda estére meghirdettek/meghirdettünk egy üdvözlőestet a tiszteletünkre, afféle "hivatalos" projekt-megnyitót az összes fontos emberrel azoknak, akik kíváncsiak ránk (meg egy-egy orosz és magyar ételre). Az��rt félig-meddig baráti volt a viszony, mert hát szinte mindenki ismert mindenkit - mégiscsak vidék -, ezért a polgármester, az egyesületi elnök és még a mittudoménkik beszédeiben simán elfért néhány vicc és megjegyzés innen-onnan, sőt, én szinte természetesnek is éreztem. És még korábban kitaláltuk, hogy csinálunk egy vicces üdvözlővideót (ezt személyiségi jogokra hivatkozva nem szeretném megmutatni nektek, de lényegében: rövid bemutatkozás franciául, és utána videómontázs az itteni élet általunk fontosnak tartott részleteiről - azaz bor, sajt, baguette, croissant...), ami tetszett az embereknek, szóval kellően lazára sikerült az este. Én sajtos pogácsát csináltam, Anastasia pelmenyit, a tinik meg sütiket sütöttek - ja igen, ezt is a tinikkel csináltuk közösen, még aznap, a szemétszedés helyett - meglepően lelkesen szaggatták a pogácsákat!
Így ment el az első hét a szünetből - azért valahogy az az érzésem, hogy nincs olyan nagyon sok közös pont az itteni emberekkel, de hátha mégis lesz.
0 notes
Text
3/4.
Zseb és cetli 2. Kertai és az angyalkák
AZ EMBER? AZ EMBER, ÉS ANNYI
- Szóval oktató jelleggel átléptem. És nem félig, hanem egészen részegen, mint a Benjamin- Matyi kettős legénybúcsújának fővédnöke és a másnap hajnali druida esküvő vőfélye. Átlépetem az Odaát Ajtaján, aki mostanában ott lakik
a Dezső Dagonyája tisztáson, és általában úgy viselkedik, mint egy közönséges nyílászáró, akivel nincs is más furcsaság, mint hogy mit keres a nagyrészt elvadult sertés szomszédságában, mindjárt a dagonya mellett.
Egy ajtónak nem egy falban lenne a helye? Hogy aki arra illetékes, azt egy adott helyiségbe ki avagy beeressze? De, tisztelt Túró Kisasszonyok, egy ajtónak az a dolga.
No de hát mi régóta tudjuk, hogy ez az ajtó nem közönséges, hiszen időnként
egy másik világba nyílik. Hogy mikor hová és legfőképpen miért, az vulgáris emberi ésszel át nem látható, fel nem fogható. Bár ezerből, vagy inkább tízezerből egyszer se nyílik sehonnan sehova. Csak áll ott, vagy másutt, oda nem illően és idétlenül.
Ám Kovács én akkor nem így jártam vele. Kiválasztott lettem? Bizonyos szempontból igen. De amúgy eddig nem voltam az? Ugyan kit ért még az a megtiszteltetés, hogy elrabolják a földönkívüliek? Hogy aztán egy piros talicskán tolják őt a saját privát életébe vissza?
Szóval átléptem.
És úgy jártam, mint aki halkan belelépett…
Bár az első másodpercekben még csak ott tartottam, hogy az idő múlásán lamentáltam a szintén félig vagy egészen részeg barátaim előtt. Az elmúláson, a halálon és a keletkezésen tűnődve rezegtettem a hangszálaimat és a tokájámat, amikor az a bizonyos sötétség és képregénybeli ZUMMMM! vett körül.
Akkor már éreztem. Hogy egyszerre zuhanok és emelkedek, tágulok és zsugorodok, fagyok jéggé és párolgok el a hőségtől.
Talán öt másodperc műve csak.
Talán annyi se, csak egy pillanat.
Öt másodperc csak az a reakciós idő, tisztelt hölgyeim. Ennyi kell ahhoz, hogy észleljem, most lehet, hogy nagyon rábasztam. Már elnézést a kifejezésért.
De ez a sötét, és ez a zummm, és ez a szétszakadva megsemmisülés jót nem hozhat, az biztos.
Hát ha más nem is, szegény nekem ez a sejtésem bevált.
A tanát úr itt elhallgat, mint akit még mindig letaglóz amaz élmény.
A túrós lányok meg feszülten figyelnek, ebből most mi lesz.
- Egy másik éjszakába nyitottam be és léptem át, egy másik valóságba, ami nem
Dezső Dagonyája a Csiki Mágikus Erdő egy szegletében, öt pernyi sétára
a Vérfarkas szurdoktól és a Kelet-Nyugati Sámán Központ és turistaháztól,
hanem egy esőerdő szélére, valami ingoványba úgy nagyjából bokáig,
a levegőt pedig nem a tábortűz és a cefre szag uralja, hanem a növényi bomlás
és a beérett állati tetem orrfacsaró illata. És mielőtt rendesen megijedtem volna, kénytelen voltam még annál is jobban megijedni.
A lábam előtt az ingoványos egy folyó partja, azon túl nem messze egy sziget.
Talán tíz-tizenöt méterre. Ahol most egy hatalmas tömeg moccan.
És a Hold fénye az árnyalakban egy akkora fejet sejtet, mint…mint egy motorkerékpár pótkocsija? Nagyjából olyan alakú. És a pótkocsi alatt vastag nyak. Keskeny váll, amiből két kis kacska kéz nyúlik ki.
És a pótkocsi szimatol! Olyan hangon, mint valami magas nyomású szelep.
Aztán eltátja a száját és olyat üvölt, hogy a térdem megroggyan,
és fél fenékkel, és félig háttal a szörtyögő, büdös ingoványba plattyanok, miután túl esek a második, öt másodperces sóbálványos dermedtségen. És aztán pókülésben menekülni kezdek, noha tudom, ez aztán értelmetlen. Ez nem az a rémálom.
Mivel ez nem álom.
Ez a rohadék ajtó megviccelt, és én itt és most a tápláléklánc legalján találtam magam: préda leszek, felfalnak, széttépnek, megemésztenek, és csak egyet remélhetek: a halálom gyors lesz, a többihez már úgy sincs közöm.
És jön!
Még mindig szimatol, de jön.
Átcaplat a folyóágon.
Kijön a partra.
Még három-négy tyúklépés.
És fölém hajol.
A tanár úr szorosra hunyja a szemét, levegőt se vesz.
A lányok se.
- Strucc vagyok, meg döglött bogár. Kérem szépen, egy magára valamit is adó sárkány vagy szörny vagy kicsoda a dögöt nem eszi! Csakis a maga által becserkészett vadat, a friss húst, mert abban van a garancia.
De már érzem a szörnyeteg leheletét. Még mindig szimatol. Kezdj már neki, ne tökölj! Láss hozzá, tessék! Végezz velem gyorsan!
Eltelik megint vagy öt másodperc.
Tíz?
Több?
A szörnyetek feje mintha nem lenne közvetlenül fölöttem. És akkor megszólít.
- Maga lenne az, Kovács úr?
A feszültség a teremben, enged, a lányok felvihognak.
- Mi? Ki? Ki szól itt, ráadásul ki ismer név szerint? Á, akkor ez mégis csak egy rémálom lesz. Talán hót részegen átestem az Odaát Ajtó küszöbén , bevertem valamibe a fejemet és most a teljes agyhalál vagy a mély ájultság között lebegek, és ennek szólt a teljes sötét, a zummmm, aztán ez atavisztikus rém, aki nyilván a kollektív tudattalanomból türemkedett elő, mivel a homloklebenyem súlyos bevérzés okán már nem működik, és…
- Én vagyok az, Ugribug, ne tessék tőlem félni!- szólal meg ismét az iménti hang, és igen, határozottan az oldalkocsi méretű és alakú fej felöl. Hát persze. Mélységesen mélyre eltemetett sárkányaink közül egy. És már hogyne kéne tőle félni? Bár az, hogy bemutatkozott, és ez az udvarias, csaknem örvendező hangnem…
- Ugribug a Rétről!
A Rétről? Mármint otthonról? Erre óvatosan résnyire nyitom a bal szemem.
A sárkány tőlem négy-öt méterre tornyosul, lenéz rám, ám a Hold fénye még mindig csak a kontúrját mutatja. Én fél szemmel csak nézem, csak bámulom ezt az ősi rémálmot, aki még mindig nem tépett szét, hanem udvariasan bemutatkozott, tehát a nem túl nagy tahó, márpedig egy Kovács doci a pokolban is úr, tehát illő volt végre megszólalnom. – A Rétről? – nyögöm.
- Onnan bizony!
- De hogy? Honnan…?
- Ja, hát maga, professzor úr, nem ismerhet. Pláne ebben az alakomban.
- Nem?
- De én ismerem Önt. Láttam a tévében is néha a délelőtti ismétlésekben.
Meg aztán, hogy képes voltam önt önmagával azonosítani, szerte a telepen.
A Tokajiból ki meg be. A kisboltnál. A Csiki utca környékén. És azt is láttam ám, amikor azok az ufo- kutyák elrabolták. Akik valójában űrpolipok, de hiszen ezt már a professzor úr is jól tudja.
- Nem, én ezt se tudtam.
- Á, akkor ezt is kimosták az agyából.
- Azt mondja?
- Ezek ilyenek. Lássa, velem is jól kicsesztek. De hagyjuk. Talán nem is.
- Bocsásson meg, tisztelt…uram…
- Ugribug.
- Ön ott járt nálunk a lakótelepen?
- Ja, hát akkor még városi veréb voltam.
- Veréb? De hogy?
- Hosszú történet. De maga hogy került ide?
- Átléptem azon a rohadt ajtón.
- Én is!
- Maga is?
- Mondjuk én reppentem, de az mindegy.
Közben észre se vettem, hogy a másik szemem is kinyitottam, és a könyökömre támaszkodva csevegek valakivel, aki most így, hogy kissé oldalra fordult, a sárkány fajtán belül leginkább egy T- Rexnek látszik.
És már inkább kíváncsi vagyok, mint amennyire rettegek attól, hogy mindjárt annyi nekem.
- No és ön, kedves Ugribug, mióta van itt…a hol is vagyunk?
- Szerintem hatvanöt millió évvel a mi időnk előtt, vagy az után. És itt a Földön.
De ne vegyen rá mérget. És a körülményekből és a Hold látványából erre
következtetek.
- És ön tényleg egy veréb volt otthon?
- Mért hazudnék?
- Igaza van, tisztelt uram, aki ekkora, az mért hazudna?
- Mondjuk megtehetném, puszta szórakozásból.
- Ebben is igaza van. Tehát mégse volt veréb?
- De. Az voltam. Ám mindig azzal dicsekedtem űrpolip barátaimnak, hogy előző életemben meg T-rex. Éppen olyan, amilyen most vagyok.
- És Önt így tréfálták meg.
- Igen, azt hiszem ők voltak, és nem az Ajtó. Viszont Ön vajon miféle tréfa áldozata?
- Attól tartok, mint mindig: a saját okoskodásomé.
- Ajaj, a túl sok ész nagy átok.
- Önnek ebben is igaza van! Ön…egy igen bölcs…óriásgyík.
- Á, vaktyúk is talál szemet.
- És ebben is igaza van!
- Meg aztán veréb korokban sokat olvastam a kukák között.
- A szemétledobóknál?
- El se hinné, milyen könyveket, folyóiratokat dobálnak ki egyesek!
- És ott csipegette össze a műveltséget?
- Ezért az szükségképpen eklektikus, gondolhatja.
És itt már észrevettem, hogy már egyáltalán nem rettegek, hanem mosolygok. Ha ezt én egyszer otthon elmesélem a turistaház büféjében! Vagy a Tokajiban. Esetleg a kábel tévé X-Trakták műsorában.? Bár úgyse fogja elhinni neki senki. Ám most ki a fene törődik vele?
Szinte kedvtelve méregetem az óriásira nőtt verebet, aki mintha meleg szeretettel viszonozná a pillantásomat.
- Majd egyszer elmeséli, milyen érzés ekkora baromi nagynak és félelmetesnek lenni?
-Ó, azt megmondhatom most is.
- Diadalmas?
- Meghökkentő.
- Na jó, először, de aztán?
- Nehéz megszokni. Tudja, legbelül még mindig az a kis ugribugri madár vagyok, amiről a nevemet kaptam.
- De csak nem itt is magokat csipeget?
- Jaj, professzor úr, a veréb se teljesen vegetáriánus.
- Ó, gondolom, a kukák közé nem csak olvasnivalóért látogatott.
- Hát igen. Egy kis maradék, Morzsa, rizsa, krumpli, zöld párizsi, pizza…
Hű, de megennék most egy jó kis sajtos- sonkás- szalonnás- pepperonisat.
- Látja, egy jó csípős paprikásat jómagam is be tudnék nyomni.
- Hiába, a környéken nincsen pizzás…
- Na, gondolom…
- Legalábbis nem találkoztam vele.
- Gondolja, rábukkanhatunk egyre?
- Hát, professzor úr, nem valószínű, de…
- Minden előfordulhat?- és máris úgy mosolyogunk egymásra, mint két régi barát, ahol a közös nevező az volt, hogy földiek, ami ennyire távol az otthontól helyből komaságnak számít. És erre a közös nevezőre, mint fundamentumra épült rá a műveltség és a pepperonis pizza szeretete.
- De nem fárad át a homokpadomra, tanár úr? – szusszant Ugribug a folyóág túlpartjára.
- Azt mondja, ott nagyobb biztonságban vagyunk?
- Ó, nem bántana bennünket itt se senki, ám amott kényelmesebb.
- Nos, akkor menjünk…Bár a folyóban…
- Ha nem veszi zokon, nyugodtan másszon fel a hátamra, majd átviszem.
Mivel azt szent igaz, hogy ezek az őspiócák is baromi nagyok és éhesek.
Ám az én csülkömet védő szarún még ők se bírják magukat átcsócsálni.
- Egyébként se venném zokon.
- Na csak ne vegye leereszkedő viselkedésnek.
- De miért ne lehetne ön velem az, kedves Ugribug? Elvégre maga itt
nyilván az őserdő királya.
- Á, egy fenét vagyok én király.
- Benne van a nevében.
- Magának meg, hogy Kovács.
- Haha, ez jó.
- Nos, akkor fáradjon a hátamra! Nyugodtan ragadja meg azokat a tarajokat!
Azt nem állítom, hogy ezért vannak, szóval nem mászásra, de nem lesz kellemetlen, remélem.
Így tehát megkerülöm a T-rexet, és a taréját kvázi lépcsőnek, mászókának használva felmászok a nyakáig, ott kinézek a király válla fölött.
Hát…van egy profilja az öregnek! No és ezek a tollacskák a feje tetején!
Igen elegáns. Majd reggel kiderül, milyen színűek lehetnek. Már ha megérem itt vagy bárhol másutt a reggelt.
- És meg tetszett érni? – kérdezi Péter Ágika a tanár urat a beálló csendben.
A többiek a mese hatása alatt félálomban, félig leeresztett pillákkal figyelnek.
Észre se vették, hogy mese közben bejött a terembe Janka igazgató asszony, és szerényen leült a fal mellett, mint aki nem akar amúgy bezavarni.
- Itt vagyok, nem? – nevet Kovács doci a leányra.
- Na igen, de ott az őserdőben?
- Meg.
- És milyen színű tollak voltak a fején?
- Kékes zöldes meg piros, nagyobb sárga pöttyökkel.
- Ne már!
- Mint utóbb kitudtam, ez a T-rex hímeknél szexepil.
- Nahát, tisztára, mint egy csomó más madárnál!
- Például, Ágnes?
- A páva!
- Ezért szebb a páva, mint a pulyka?
- Hát…azt így nem tudom…. – és a leendő úri hölgyek kicsit megmosolyogják Péter Ágika zavarát, ezzel ki is esve a transzból.
De Janka nagyságos asszony bezzeg nem esett ki, máris elvonási tüneteket mutat. Rekedten szólal meg.
- Na és hogy van tovább, tanár úr?
- Á, kezét csókolom, igazgató asszony!
- Átmentek a homokpadra?
- Át.
- Na és ott?
- Na és ott kezdtem lekászálódni a mega-veréb hátáról, amikor az egyik homokhalom mögül egy még nála is tán borzalmasabb lény feje emelkedett ki.
- Jézusmária!
- Na, csókolom, valami ilyesmit ordítottam én is.
- És mi volt az? Csak nem egy másik sárkány?
- Á, csak egy óriás krokodil.
- És Ugribuggal bőszen egymásnak estek?
- Jaj, dehogy!
- Akkor mi történt, mondja már!
- Mondanám én, csókolom, csak…- de ha maga közbe kotkodácsol- folytatná így a mondatot úgy általában, ha mégis nem tanórán lenne, és Janka nagysád nem lenne már megint a főnöke. Bár ez most távolról se az a helyzet, mint amikor a gondnoki teendőket látta el az öreglány helyett a Csiki utca egyben.
Ah, kalandos ifjúság, bohó lépcsőház felmosások, kukasúrolások, és két decis
kiszerelésű pálinkák, avagy nyeles kiflik fogyasztása pirkadattól napnyugtáig!
No de a hatalmas krokodilnál tartottunk, aki kiemelte a fejét az egyik kényelmesre kotort-ásott homokg��dörből.
- Vigyázzon már!- ordít a tanár úr Ugribugnak, a nyakában lógva. Az persze megdermed, aztán óvatosan néz körül.
- Mire?
- Nem látja?!
- Mit?
- Ott az a szörny!
- Hol?
- Hát ott!
- Ja, ő! Ő csak Géza.
- Kicsoda?
- Odanézz, Géza! Kivel találkoztam!
- Á…izé…jó napot, vagyis estét, szóval isten hozta! – köszön a krokodil kissé zavarban, talán ezért nem találta el az üdvözlésre időszerű napszakot. Nekem meg a szám marad tátva, hogy beszél a krokodil. És csak ezután kapcsolok, hogy hiszen Ugribug is ezt teszi, ami legalább annyira furcsa, mi több, lehetetlen.
Hogy egyT-rex is választékos irodalmi nyelven. Még akkor is, ha az illető az előző életében a lakótelepi kukák közt átcsipegette magát párszáz könyvön, folyóiraton és netán napilapon. No de nem attól csoda egy csoda, hogy ne férjen bele még pár csoda, csodák csodájára.
-Ő, üdvözlöm, tisztelt…Géza úr! – nyögöm ki végre
- Látod, tesó! Ő egy ember!
- Nem mondod!
- Tanár úr, lemászna a hátamról, hogy Géza jobban lássa?
- Hogyne, kérem, csak…
- Géza nem bánt.
- Nem?
- Én? Dehogy! – Géza ezt úgy kéri ki magának, mintha életében még húst se evett volna soha, mivel növényevő és így a paleo - vegetáriánus mozgalom
archaikus ős élharcosa. Ez átfut Géza agyán, és nehogy már hírbe hozzák, pontosítja abbéli averzióját, hogy Kovács úrban a prédát lássa: - A barátom barátait soha.
Lemászik hát onnan, ahová felmásztam, aztán, ígéret és ebből fakadó bizalom ide, avagy oda, egy kissé mégis futkos a hideg a gerincem mentén,
és feláll a szőr a karomon, de még a hajam alatt a fejem bőre is megmozdul, ahogy a minimum nyolc-tíz méter hosszú hüllő vizslató szeme elé járulok.
Erre a vizsgálatra még a Hold is kíváncsi, tehát gyorsan eltakarítja a szeme elől az összes felhőt. Géza meg csak néz, szuszog, morog, végül Ugribugra sandít, mint aki egy ártatlan tréfát sejdített meg.
- Ne már, hogy ez lesz a cikányból!
- De pedig.
- Alig hihető, komolyan mondom! Azokból a kis pöcsmácsik tahókból?
- Hát…az egész mai tudománynak ez az álláspontja… - vonná meg a vállát Ugribug, ha nem nőtt volna egybe a nyakával. – Jól mondom, professzor úr?
- Mármint mit jól, Ugribug?
- Hogy a cickányokból lettek az összes emlősállatok, meg aztán maguk emberek is.
- Mostanában csakugyan úgy véljük.
- No és előtte? – érdeklődik Géza.
- Előtte meg úgy, hogy Isten teremtette a világot, és benne minden élőlényt is.
- Isten?
- Ez is egy verzió, tisztelt…Géza úr.
- Erről mesélnie kéne!
- Ó, szívesen!
- De jó! Akkor…kérem, foglaljon helyet! Éhes, nem éhes? Ugribug, testvér,
mért nem kínálod a kedves vendéget?
- Dehogy hagyom! Professzor úr, kérem, mit enne?
- Nos, azt már tisztáztuk, hogy pepperonis pizza nincs…
- Egy kis hús? Tesó! Tépjél már abból a szépen bezöldült dögből egy darabot!
- Hozom máris!
És amíg Ugribug térül meg fordul, jómagam pedig megpróbálok Gézára
csendesen és kulturáltan mosolyogni, hátha egyiküknek beugrik egy kellemesen semleges téma, ami nem lehet más, mint…
- Remélem, szép időnk lesz ma.
- Ó, bizonyára, kedves ember-barátom.
- Bár lehet, hogy esni fog?
- Ó, az itt sűrűn előfordul, de attól még szép az.
- Mivel ez itt egy esőerdő, nemde…
- Hát már inkább a pereme, mert amott a tenger…
- Vagy úgy!
Hát igen. Ez a téma úgy nagyjából kifújt. Távolabbról látszik Ugribug, ahogy ismét átcaplatott a folyócska deltáján, de most a túlsó partra, és ott ügyködik valamit.
- Nos és te….?
- Igen?
- Mióta is vagy itt…izé…krokodil? – de már az „itt”-nél éreztem, hogy rendkívül hülye a kérdés még udvariaskodás szintjén is, de tovább vitt a lendület, így muszáj volt feltenni.
- Én? Ja, hogy én? Hát…amióta kikeltem a tojásból. No és te ember? – kölcsön kinyír visszajár, gondolta, úgy vélem, Géza, de persze nem tudhatta, mit kockáztat. Egy filozófusnak feltenni ezt a kérdést, mióta vagy ember, az esetek többségében hatalmas hiba, hacsak nem született mazochista az illető. És én éreztem is a késztetést, aztán a kihívást, hogy bölcseleti szambába kezdjek. De tartottam attól, hogy egy tíz méteres krokodilt, aki mégoly barátságos is, nem kéne felidegesítenem. Ezért úgy döntöttem, csak címszavakban válaszolok, és még azon belül se teljes körűen.
- Nos, kedves krokodil barátom, az ember mibenléte elsősorban a határszituációkban tárul fel, nem annyira a hétköznapok megszokásai által.
Egyet kell értsek a Földön híres egzisztencialista gondolkodóval, hogy az ember maga a harc, a halál, a szenvedés és a bűn.
- Nem mondod!
- De persze közelíthetjük úgy is a kérdést, hogy megidézzük, amennyire csak
gyenge elménktől telik, a még híresebb gondolkodót, Kantot, és a mi az ember
kérdésre további három kérdést involválunk: mit lehet tudnom, mit kell tennem, és mit szabad remélnem.
- Azt a mindenit! – ámul el Géza, és aztán a száját is nyitva felejti, pedig nincs is melege, hacsak az agya nem indult el a felforrás irányába. Ám ezt meglátva máris és sürgősen elhallgatok, és kerülöm a szemkontaktust az iszonytató fenevaddal.
- Erről majd többet szeretnék hallani!- szólal meg, de már nem a Géza, hanem hátul, az előadó terem fala mellett ülve Janka igazgató nagysága. Kovács tanár úr meglepődve veszi így észre, hogy az öreglány még mindig őt hallgatja.
- Már miről, a kezét csókolom?
- Hogy mi az ember.
- Ja…hát hogyne…
- Látjátok, lányok, mennyire jó, hogy Kovács tanár úr köztünk van, és a drága
idejét rátok, ránk áldozza?
- Látjuk!
- De jó!
- Köszönjük! – mondják a lányok, és nem is biztos, hogy cikizésből, pedig naná, hogy úgy hangzott. Kovács doci meg meglehetős zavarba jön ettől, aztán el is pirul, amin viszont tényleg muszáj megint egy kicsit vihogni. Izaura húzza ki a csávából a tanát urat.
- De nem robbant fel a Géza feje az okosságtól mégse?
- Nem, drágám, mert szerencsémre időben elhallgattam.
- De nekünk is majd el tetszik mondani, hogy mi az ember?
- Hogyne, ezért fizetnek.
Úgy van, bólint nagyot Janka nagyság, de van benne annyi önmérséklet, hogy nem mondja.
- Különben ezt később Gézának és Ugribugnak is hosszan értekeztem.
- De akkor se robbant szét a fejük?
- Nem, Ágika. Tudja, vándorútra keltünk. És unaloműzés gyanánt ez se volt
rosszabb téma, mint bármi más.
- Hogy mi az ember?
- Az.
- Aki a cickányból lett?
- Vagy isten gyurmázott ilyennek a hatodik napon.
- És a tanár úr szerint melyik az igaz?
- Na, most ugrik a majom a vízbe- válaszol hosszú töprengés után a doci, egy fanyar mosolyt megengedve magának, miután Janka igazgató asszony karbunkulus szemmel várja, hogy odanyilatkozzon, no és persze a lányok is érzik, hogy érdekes lehet a válasz.
- És ezt hogy tetszik érteni?
- Ezt kétféleképpen is, legalább. Ha azt mondom, a cickánytól származunk, annak előtte meg az egysejtű állattól, a férgeken át a tüdős halig, tehát az evolúció termékei vagyunk, akkor ebben a történetben a majom is nagyot játszik. Akitől közvetlenül származunk. Na most a majom nagyon utálja a
vizet. És itt máris kapcsolódik az emberhez, aki szintén utálja a vizet, amíg
ihat például sört is, bort is… - és itt Kovács úr elvárja és be is zsebeli a kuncogást, aztán folytatja - Más értelemben, ahogy a majom utálja a vizet, én pont úgy utálnék korrekt és egyenes választ adni a teremtés dolgában. Egyrészt azért, mert nem voltam ott. Ami annyit jelent, hogy nem én vagyok az isten. Amit néha, ám el kell ismernem, egyre ritkábban, még mindig zokon veszek a…
No de kitől veszem zokon? Istentől? Az nem jó, mert ha istentől kérem számon, akkor még szép, hogy nem én vagyok isten. Ha viszont a sorstól, akkor ezzel azt mondom, hogy a sors tevékenyégi hatalma nagyobb halmazt képez, mint az isten kompetenciája, de ez a gondolat máris körbe indult, hiszen akkor a sors az isten, és mivel nem vagyok a magam sorsának ura, csak néha, noha egyre ritkábban, azt hiszem, hogy is lehetnék isten?
- Hű, az istenit! – sóhajt nagyot, reszketeget Izaura.
- Ugye, hogy nem is egyszerű a válasz arra a kérdésre, mi az ember? No persze hétköznapian erre így válaszolhatunk. Mi az, hogy mi az? Hülye vagy? Ennyire ráérsz? Öcsém/húgom, nincs teneked túl jó dolgod? Hát húzzál már ki a kertbe kapálni, vagy az erdőbe fát vágni! Az ember: az ember, azt annyi. Ritkán szép, sokszor rút, hamar betegszik, gyorsan öregszik, a vágyai talmik, az élete semmi.
És ennyi.
- Hát ez sajnos de így van! – sóhajt most meg Janka néni. Mire a lányok mind felé fordulnak. Kovács doci meg úgy dönt, felhasználja a fordulatot, és imígyen szól – Na, lányok, mit gondoltok, tartsuk meg a tízperces szünetet? – mert először is marhára inna már egy dupla kávét duplán, hat kockacukorral, másodszor, hátha Janka nagysád a szünet után talán már nem ül vissza. Nem mintha zavarná a főnöke jelenléte, de amúgy meg dehogy nem.
o
KERTAI UHU VÉGRE ÉRTENI VÉL
Kertai Uhu cselédszobája meg tele lett azokkal az angyalkákkal, amiket Etustól rendelt nagy arccal, és amiket Etus már csak szakmai büszkeségből is legyártott a számára. Szám szerint ezerkétszáz és huszonhárom darabot, pontosan százhuszonegyezer petákért. Ennyi peták itt fenn a mennyekben egy valóságos vagyon. Ha lenne devizában értéke, akkor kábé kétszer annyi dollárt érne. De nincsen. A peták alapú „árucsere” csak azért működik a Vénusz Wellnessben, mint ami a pénz eredeti értelme: pontosan lehet tudni, mi mennyi és mennyiért annyi. Szóval leginkább a készletek számontartása és a működés könyvelése miatt fontos. Amúgy minden szállóvendég annyi petákot igényelhet, amennyit kér. Fel is halmozhatja. De minek?
Ha egyszer minden ingyen van. Potosabban egy előző élettel azért ki kellett az itteni szép életet érdemelni. Akinek meg van mit jóvá tennie, de mégse a Pokolra, való, na azok laknak az alagsori cselédszobákban, mint a szálló személyzete. És noha, ha másért nem, közülük munkaköri kötelességből mindenki morgolódik, azért tudják ám, hogy igen jó dolguk van az igazi bűnösök Pokolbéli kínzatásához képest.
Kertai Uhu is tudja ám, de azért hőbörög. Pedig eleinte csodálkozott, hogy ide került holta után átnevelő, purgatórium jellegű közmunkára. Ő, aki személyesen szövetkezett a sátánnal? Aki a főbűnök közül számosat és gyakran, mondhatni életvitelszerűen gyakorolt? Aki magát a tán újra megszületett Jézust próbálta meg elrabolni? Aki pestissel fertőzött meg egy egész lépcsőházat?
Aki bombát készített bolgár sárgabarack konzervből és fel is robbantotta azt?
Az más kérdés, hogy valahány kísérlete balul ütött ki. Vagyis jobbul. Mivel szerencsére egyik se sikerült.
Szerencsére? Kinek a szerencséje, hogy ő kapta el a pestist, hogy ő robbant fel és őt fülelték le gyermekrablás közben? Ettől még benne az előre eltervelt gonosz szándék megvolt. Mi ez, kérem, csak az a gonosztevő, akinek sikerül? Mi ez, ha nem kirekesztés? Szegregáció a bűnben?
És az alanyi jog a Pokolhoz? Ki érdemelne öröklétig tartó kárhozatot, ha nem Kertai Uhu?
Nohát ilyen hőbörgések fortyogtak Kertai agyában akkor is, amikor körülnézett a szűk, kis ablakos szobájában, ami persze pont a hotel csodálatos parkjára néz, külön dühítve ezzel a karbantartó közmunkást, hogy neki mért nem jár panorámás kilátás, mint azoknak, akik az emeleten laknak a csupa aranyozott apartmanokban. Neki mért csak az a belátás dukál, hogy érje be a szeme magasságában terpeszkedő terasz korlátja csodálatával, némi kis pázsittal mögötte.
Kertai tehát ki se nézett, hanem körülnézett, és azt kellett látnia, hogy mindenütt és csakis angyalka van. Aranyos kiskamasz alak fehér fejjel, vajszínű testtel, aranyozott szárnyacskákkal. A z arcát az égnek fordítja, kék szeme tágan, az ajka csücsörít, mintha elragadtatásban. Amúgy aranyos kis agyagfigura, polcra való kisplasztika. Egy belőle. No de ezerkétszázhuszonhárom? Minek is?
Na, pont ezt akarta megkérdezni UHU barátunk, bár ez inkább kappanhangú, zárt ajkú, csaknem fogcsikorgató vinnyogás volt az ingerültségtől, hogy
MINEK IS?!
- Hogy szétosztogassad ajándékba, azért, baromarcú! – Kertai rövid ideig azt hiszi, csak gondolatban válaszolt önmagának, hiszen tudja, miért kellett kierőszakoskodnia Etustól ezt a tengernyi szenteskedő kis férget.
De aztán rájött, és ettől meg is rémült, hogy nem belül hallotta, még csak nem is hangosan ő maga mondta, hanem valaki tényleg válaszolt a kérdésére.
Aztán már meg se lepődött, hogy a fém öltözőszekrény alatt meglátta őt.
Hiszen nem először találkozik itt sem vele. Igen, kérem, a Vénusz Wellness alagsorában. Azok ugyanis, akik azt állítják, hogy ezek mindenütt ott vannak, egyáltalán nem tévednek. Igen, kérem, akár a csótányok.
Talán már ki is találták, Kertai kedvenc patkánya dugta ki a fejét a szekrény alól, hogy baromarcúnak titulálja, és ami a privát véleményét illeti, még mindig túl finoman minősítette. Baromarcú? Mi az? Nem is sértés. A barmoknak, ha nem a sugárzó értelem nyomait keressük rajta, nagyon is megnyerő az ábrázatuk.
Szóval ő az, a rágott fülű, vénséges és kövér dög, aki már a Réten is a Sátán spanja volt, üzeneteket adott át és vitt, no meg persze véleményezett.
Na, most ha azt hinnénk, hogy végre, ez is megpusztult, ebben azért ne legyünk annyira biztosak. Ki tudja, hogy a patkányok alagútjai honnan hová vezetnek, közülük melyik igazi féregjárat egyik dimenzióból a másikba, olyasmi átjáró, amiről éppen az imént Kovács tanár úr mesélt a Túró Úri Kisasszonyoknak tartott bölcs elméleti óráján. Szóval az egyáltalán nem tuti ám, hogy a rágott fülű megmurdelt, és most ő is jól kiérdemelt közmunka purgatóriumát tölti a Vénusz hotelben, mint kissé se nagyra becsült kollégája a főnök szolgálatában.
- De mért is jó az nekem, hogy cukorpofa legyek?- vinnyog még Kerai Uhu, és tényleg nagyon idegesítő hangon. Ennek ellenére rágott bátyó a kedélyes hangulatát nem engedi elrontani.
- Ugyan már, Uhu bátyám, nem szereted, ha szeretnek? – cincog rá vidáman.
- Nem!
- Ne mondj ilyet, mindenki szereti.
- De én nem.
- Szóval te azt csíped, ha utálnak?
- Naná, ha úgyis!
Ajaj, gondolja az öreg patkány. Kertai Uhunak bizony nagyon jót tenne egy kis terápia. Mondjuk egy szakember, aki türelemmel végighallgatná, aztán tanácsot adna, hogy kuporgasson össze annak a kis szottyadt és sötét lelkének kevéske önbizalmat, ezáltal képes legyen először a saját tükörképére, aztán egy másik emberre/ vagy patkányra például rámosolyogni. No de neki erre tényleg nincs érkezése. Viszont talán van pszichiáter vagy pszichológus a vendégek között, aki elvállalná Kertai. Vagy ez kizárt? Akár az ügyvédek, a lélekturkászok is mérlegelés és tárgyalás nélkül helyből a Pokolba kerülnek?
- Na, jó. Még egyszer elmagyarázom. De figyelsz akkor, Uhu?
- Nem.
- De megrendelted az ezerkétszáz huszonhárom narancsot is?
- Meg.
- Hát akkor, ha az is nálad van, mindenhová szépen bekopogtatsz, és a tőled telhető legundorítóbb mosollyal az ajtót nyitó kezébe nyomod az ajándékot.
Erre valószínűleg majd sok vendég megkérdezi, miért kapta.
- És én is pont ezt kérdezem!
- Mert szeretem magát, mert ön egy angyal!- válaszolod majd.
- De mért?
- Mert ez a főnök parancsa.
- De mi értelme van ennek?
- Majd megérted.
- De én most akarom érteni.
- Ahhoz te túl ostoba vagy.
- Mert te tudod, mi?!
A rágott fülű válaszra se méltatja Uhut. Inkább kikocog a vasszekrény alól, mert kisasol egy megtermett, döglött csótányt a helyiség túlsó sarkában, ahol Kertai
egy ötven literes hűtőt tart, mellette kis asztalt, azon villanyrezsót. A döglött bogárhoz érve jó ízűen elropogtatja. Kertai majdnem szól, hogy az csótány nem véletlenül döglött meg, hanem mérgezés áldozata. Hátha megfekszi az öreg hírnök gyomrát. Bár ez alig valószínű.
- Na, ez finom volt- szusszant a patkány elégedetten.
- Ha vársz egy kicsit, lesz még…
- Nocsak, barátom, meghívtál vacsorára?
- Nem!
- Kár. Mert látod a puszta lehetőség hatására is kimondom, én bizony szeretlek téged. Te Kertai.
- De ne szeressél!
- Ezt nem te mondod meg.
A patkány egy percre eltűnik a kisasztal és a kempingágy alatt, hátha tényleg lesz még döglött csótány valahol, de nem talál egyet se. Ezért kissé csalódottan
kerül elő és szól a kollégára.
- Szóval kiosztod az angyalkákat és a narancsot. Aztán újabb komolyabb mennyiségű petákot igényelsz, és megrendelsz százhuszonháromezer meg harminc báránykát.
- Mit?!
- Báránykát.
- Mennyit?!
- Minden angyalkának tízet. És minden báránykának megrendelsz egy darab banánt.
- Báránykának banánt.
- Abból a bárányból kérjél, ami a művésznő standján ácsorog, bal szélen, felülről a második. Az tök aranyos. Megvan, kiről beszélek?
- Nincs!
- Nézd meg, tényleg bűbájos. Hogy úgy mondjam, szeretettel van megformálva.
Érted.
- Nem.
- Etusban van olyan. Hogy szeretet.
- Miről dumálsz? Hagyjál már ezzel békén! És minek egy agyagbáránynak banán?
- Hogy ne legyen éhes, nem?
- Mióta esznek a bárányok banánt?!
- Egy agyag bárány miért ne ehetne banánt?
- Ezt baromságot!
- Tehát megrendeled a bárányt és a banánt. Kifizeted. Ne sajnáld a petákot!
Ha kész, megint mész és kopogtatsz. Minden vendéghez! És mondod, egy angyalkához tíz bárányka jár, egy báránykához egy-egy banán, fogadja, fogyassza egészséggel, mert én ennyire szeretem magát. Meg a feleségét.
Vagy a férjét. Az egész családját, unokáját, macskáját, és így tovább.
- És akkor engem tök hülyének néznek.
- Amiatt én már nem aggódnék, Kertai.
- És ha nem csinálom?
- Szerinted miért helyeztetett ide a főnök? Amikor különben a Pokol legmélyebb bugyrában lenne a helyed, hogy egy külön erre teremtett kisördög izzó hegyű vasvillával a seggedben turkáljon, amíg csak tart a mindörökké, meg egy nap?
És ebbe belegondolva, és ettől megszeppenve Kertai Uhu végre megérteni vélt valamit.
0 notes
Text
Az orosz diplomácia elutasította az amerikai Krími Nyilatkozatot
Az Egyesült Államok Ukrajna részének tekinti az annektált félszigetet és Oroszországot a megszállás beszűntetésére szólították fel
Elutasították az orosz diplomácia vezető tisztségviselői az amerikai külügyminiszter Krími Nyilatkozatát, amely leszögezte, hogy az Egyesült Államok Ukrajna részének tekinti az annektált félszigetet és Oroszországot a megszállás beszűntetésére szólították fel.
Facebook-bejegyzésében Marija Zaharova orosz külügyi szóvivő a nyilatkozattal kapcsolatban az amerikai külpolitikai irányváltásai kritizálta.
“Hiszen nemrégiben még az iráni nukleáris programmal kapcsolatos közös cselekvési terv és a párizsi klímaegyezmény is az Egyesült Államok hivatalos politikája volt. Maga Barack Obama elnök döntött erről. Azután Donald Trump gondolt egyet és másképp döntött. Ismerjük mi ezeknek a ’sorsdöntő nyilatkozatoknak’ a fontosságát”
– írta gunyoros éllel Zaharova.
http://www.korkep.sk/cikkek/friss-hirek/2018/07/20/az-olasz-belugyminiszternek-nincs-problemaja-krim-orosz-annektalasaval
A Mike Pompeo amerikai külügyminiszter által a szerdai szenátusi meghallgatása előtt kiadott Krími Nyilatkozat az ismert amerikai álláspontot megismételve leszögezte, hogy a félsziget Ukrajnához tartozik, és hogy Washington folytatja ezzel kapcsolatos politikáját mindaddig, amíg helyre nem áll Ukrajna területi épsége.
“Az Egyesült Államok felszólítja Oroszországot, hogy tartsa tiszteletben az általa is elfogadottnak mondott alapelveket, és vessen véget a Krím megszállásának”
– olvasható a dokumentumban.
http://www.korkep.sk/cikkek/friss-hirek/2018/03/12/putyin-krimet-nem-lehet-visszaadni-ukrajnanak
Konsztantyin Koszacsov, az orosz parlamenti felsőház külügyi bizottságának elnöke, ugyancsak egy Facebook-bejegyzésben úgy vélekedett, hogy a Krím feletti orosz fennhatóság el nem ismerése “bukásra van ítélve”.
“Saját tapasztalatukra hivatkozva, miszerint 1940-ben nem fogadták el a balti köztársaságoknak a Szovjetunóhoz való csatlakoztatását, az amerikaiak arra esküsznek, hogy most is így fognak tenni, most a Krím Oroszországhoz való tartozásával kapcsolatban. Az amerikai stratégáknak úgy tűnik (vagy azt akarják hinni), hogy ez a két történet egyforma és hogy a történelmileg egyszer már alkalmazott stratégia minden élethelyzetre jó. Ez radikális tévedés”
– írta a szenátor.
Érvelése szerint amíg a Baltikumban a szovjet hatóságok helyi politikusok egy meglehetősen szűk körére és katonai erőre támaszkodtak, addig a Krím sorsáról “a helyi lakosság széles tömegei döntöttek”, és “a történelem mindent helyre tett”. Koszacsov az állította, hogy a Fekete-tengerbe benyúló félsziget esetében nem történt kényszerítés, és hogy Washington a “népakarat ellenében” cselekszik.
“Erre a kérdésre az Oroszországi Föderáció elnöke már megadta a választ. A Krím elidegeníthetetlen része az Oroszországi Föderációnak. A kérdés le van zárva. Tudjuk, hogy ezzel kapcsolatban eltérnek álláspontjaink, de mi ezt a kérdést véglegesen lezártnak tekintjük”
– nyilatkozott a Krímből a TASZSZ hírügynökségnek Vaszilij Nyebenzja orosz ENSZ-nagykövet.
http://www.korkep.sk/cikkek/kulugyek/2017/04/30/ukrajna-elzarja-az-edesviztol-a-krimet
A washingtoni orosz nagykövetség, szintén a közösségi médiában közzétett állásfoglalásában, egyebek között azt hangoztatta, hogy az amerikai külügyminisztérium kettős mércét alkalmaz, és hogy az orosz diplomácia egy olyan nyilatkozat kibocsátását várja tőle, amely Szerbia részsének ismeri el Koszovót.
A Krímet a 2014-ben megtartott helyi népszavazás eredményére hivatkozva csatolták Oroszországhoz. Az ENSZ-tagállamok túlnyomó többsége nem ismerte el ennek a lépésnek a legitimitását.
http://www.korkep.sk/cikkek/velemeny/2018/07/25/krimi-latogatas-margojara-szlovak-sajto-szerint-ha-krim-lehet-orosz-del-szlovakia-magyar
MTI
Nyitókép:
0 notes
Text
2/4.
Zseb és cetli 2. Kertai és az angyalkák
AZ EMBER? AZ EMBER, ÉS ANNYI
- Szóval oktató jelleggel átléptem. És nem félig, hanem egészen részegen, mint a Benjamin- Matyi kettős legénybúcsújának fővédnöke és a másnap hajnali druida esküvő vőfélye. Átlépetem az Odaát Ajtaján, aki mostanában ott lakik
a Dezső Dagonyája tisztáson, és általában úgy viselkedik, mint egy közönséges nyílászáró, akivel nincs is más furcsaság, mint hogy mit keres a nagyrészt elvadult sertés szomszédságában, mindjárt a dagonya mellett.
Egy ajtónak nem egy falban lenne a helye? Hogy aki arra illetékes, azt egy adott helyiségbe ki avagy beeressze? De, tisztelt Túró Kisasszonyok, egy ajtónak az a dolga.
No de hát mi régóta tudjuk, hogy ez az ajtó nem közönséges, hiszen időnként
egy másik világba nyílik. Hogy mikor hová és legfőképpen miért, az vulgáris emberi ésszel át nem látható, fel nem fogható. Bár ezerből, vagy inkább tízezerből egyszer se nyílik sehonnan sehova. Csak áll ott, vagy másutt, oda nem illően és idétlenül.
Ám Kovács én akkor nem így jártam vele. Kiválasztott lettem? Bizonyos szempontból igen. De amúgy eddig nem voltam az? Ugyan kit ért még az a megtiszteltetés, hogy elrabolják a földönkívüliek? Hogy aztán egy piros talicskán tolják őt a saját privát életébe vissza?
Szóval átléptem.
És úgy jártam, mint aki halkan belelépett…
Bár az első másodpercekben még csak ott tartottam, hogy az idő múlásán lamentáltam a szintén félig vagy egészen részeg barátaim előtt. Az elmúláson, a halálon és a keletkezésen tűnődve rezegtettem a hangszálaimat és a tokájámat, amikor az a bizonyos sötétség és képregénybeli ZUMMMM! vett körül.
Akkor már éreztem. Hogy egyszerre zuhanok és emelkedek, tágulok és zsugorodok, fagyok jéggé és párolgok el a hőségtől.
Talán öt másodperc műve csak.
Talán annyi se, csak egy pillanat.
Öt másodperc csak az a reakciós idő, tisztelt hölgyeim. Ennyi kell ahhoz, hogy észleljem, most lehet, hogy nagyon rábasztam. Már elnézést a kifejezésért.
De ez a sötét, és ez a zummm, és ez a szétszakadva megsemmisülés jót nem hozhat, az biztos.
Hát ha más nem is, szegény nekem ez a sejtésem bevált.
A tanát úr itt elhallgat, mint akit még mindig letaglóz amaz élmény.
A túrós lányok meg feszülten figyelnek, ebből most mi lesz.
- Egy másik éjszakába nyitottam be és léptem át, egy másik valóságba, ami nem
Dezső Dagonyája a Csiki Mágikus Erdő egy szegletében, öt pernyi sétára
a Vérfarkas szurdoktól és a Kelet-Nyugati Sámán Központ és turistaháztól,
hanem egy esőerdő szélére, valami ingoványba úgy nagyjából bokáig,
a levegőt pedig nem a tábortűz és a cefre szag uralja, hanem a növényi bomlás
és a beérett állati tetem orrfacsaró illata. És mielőtt rendesen megijedtem volna, kénytelen voltam még annál is jobban megijedni.
A lábam előtt az ingoványos egy folyó partja, azon túl nem messze egy sziget.
Talán tíz-tizenöt méterre. Ahol most egy hatalmas tömeg moccan.
És a Hold fénye az árnyalakban egy akkora fejet sejtet, mint…mint egy motorkerékpár pótkocsija? Nagyjából olyan alakú. És a pótkocsi alatt vastag nyak. Keskeny váll, amiből két kis kacska kéz nyúlik ki.
És a pótkocsi szimatol! Olyan hangon, mint valami magas nyomású szelep.
Aztán eltátja a száját és olyat üvölt, hogy a térdem megroggyan,
és fél fenékkel, és félig háttal a szörtyögő, büdös ingoványba plattyanok, miután túl esek a második, öt másodperces sóbálványos dermedtségen. És aztán pókülésben menekülni kezdek, noha tudom, ez aztán értelmetlen. Ez nem az a rémálom.
Mivel ez nem álom.
Ez a rohadék ajtó megviccelt, és én itt és most a tápláléklánc legalján találtam magam: préda leszek, felfalnak, széttépnek, megemésztenek, és csak egyet remélhetek: a halálom gyors lesz, a többihez már úgy sincs közöm.
És jön!
Még mindig szimatol, de jön.
Átcaplat a folyóágon.
Kijön a partra.
Még három-négy tyúklépés.
És fölém hajol.
A tanár úr szorosra hunyja a szemét, levegőt se vesz.
A lányok se.
- Strucc vagyok, meg döglött bogár. Kérem szépen, egy magára valamit is adó sárkány vagy szörny vagy kicsoda a dögöt nem eszi! Csakis a maga által becserkészett vadat, a friss húst, mert abban van a garancia.
De már érzem a szörnyeteg leheletét. Még mindig szimatol. Kezdj már neki, ne tökölj! Láss hozzá, tessék! Végezz velem gyorsan!
Eltelik megint vagy öt másodperc.
Tíz?
Több?
A szörnyetek feje mintha nem lenne közvetlenül fölöttem. És akkor megszólít.
- Maga lenne az, Kovács úr?
A feszültség a teremben, enged, a lányok felvihognak.
- Mi? Ki? Ki szól itt, ráadásul ki ismer név szerint? Á, akkor ez mégis csak egy rémálom lesz. Talán hót részegen átestem az Odaát Ajtó küszöbén , bevertem valamibe a fejemet és most a teljes agyhalál vagy a mély ájultság között lebegek, és ennek szólt a teljes sötét, a zummmm, aztán ez atavisztikus rém, aki nyilván a kollektív tudattalanomból türemkedett elő, mivel a homloklebenyem súlyos bevérzés okán már nem működik, és…
- Én vagyok az, Ugribug, ne tessék tőlem félni!- szólal meg ismét az iménti hang, és igen, határozottan az oldalkocsi méretű és alakú fej felöl. Hát persze. Mélységesen mélyre eltemetett sárkányaink közül egy. És már hogyne kéne tőle félni? Bár az, hogy bemutatkozott, és ez az udvarias, csaknem örvendező hangnem…
- Ugribug a Rétről!
A Rétről? Mármint otthonról? Erre óvatosan résnyire nyitom a bal szemem.
A sárkány tőlem négy-öt méterre tornyosul, lenéz rám, ám a Hold fénye még mindig csak a kontúrját mutatja. Én fél szemmel csak nézem, csak bámulom ezt az ősi rémálmot, aki még mindig nem tépett szét, hanem udvariasan bemutatkozott, tehát a nem túl nagy tahó, márpedig egy Kovács doci a pokolban is úr, tehát illő volt végre megszólalnom. – A Rétről? – nyögöm.
- Onnan bizony!
- De hogy? Honnan…?
- Ja, hát maga, professzor úr, nem ismerhet. Pláne ebben az alakomban.
- Nem?
- De én ismerem Önt. Láttam a tévében is néha a délelőtti ismétlésekben.
Meg aztán, hogy képes voltam önt önmagával azonosítani, szerte a telepen.
A Tokajiból ki meg be. A kisboltnál. A Csiki utca környékén. És azt is láttam ám, amikor azok az ufo- kutyák elrabolták. Akik valójában űrpolipok, de hiszen ezt már a professzor úr is jól tudja.
- Nem, én ezt se tudtam.
- Á, akkor ezt is kimosták az agyából.
- Azt mondja?
- Ezek ilyenek. Lássa, velem is jól kicsesztek. De hagyjuk. Talán nem is.
- Bocsásson meg, tisztelt…uram…
- Ugribug.
- Ön ott járt nálunk a lakótelepen?
- Ja, hát akkor még városi veréb voltam.
- Veréb? De hogy?
- Hosszú történet. De maga hogy került ide?
- Átléptem azon a rohadt ajtón.
- Én is!
- Maga is?
- Mondjuk én reppentem, de az mindegy.
Közben észre se vettem, hogy a másik szemem is kinyitottam, és a könyökömre támaszkodva csevegek valakivel, aki most így, hogy kissé oldalra fordult, a sárkány fajtán belül leginkább egy T- Rexnek látszik.
És már inkább kíváncsi vagyok, mint amennyire rettegek attól, hogy mindjárt annyi nekem.
- No és ön, kedves Ugribug, mióta van itt…a hol is vagyunk?
- Szerintem hatvanöt millió évvel a mi időnk előtt, vagy az után. És itt a Földön.
De ne vegyen rá mérget. És a körülményekből és a Hold látványából erre
következtetek.
- És ön tényleg egy veréb volt otthon?
- Mért hazudnék?
- Igaza van, tisztelt uram, aki ekkora, az mért hazudna?
- Mondjuk megtehetném, puszta szórakozásból.
- Ebben is igaza van. Tehát mégse volt veréb?
- De. Az voltam. Ám mindig azzal dicsekedtem űrpolip barátaimnak, hogy előző életemben meg T-rex. Éppen olyan, amilyen most vagyok.
- És Önt így tréfálták meg.
- Igen, azt hiszem ők voltak, és nem az Ajtó. Viszont Ön vajon miféle tréfa áldozata?
- Attól tartok, mint mindig: a saját okoskodásomé.
- Ajaj, a túl sok ész nagy átok.
- Önnek ebben is igaza van! Ön…egy igen bölcs…óriásgyík.
- Á, vaktyúk is talál szemet.
- És ebben is igaza van!
- Meg aztán veréb korokban sokat olvastam a kukák között.
- A szemétledobóknál?
- El se hinné, milyen könyveket, folyóiratokat dobálnak ki egyesek!
- És ott csipegette össze a műveltséget?
- Ezért az szükségképpen eklektikus, gondolhatja.
És itt már észrevettem, hogy már egyáltalán nem rettegek, hanem mosolygok. Ha ezt én egyszer otthon elmesélem a turistaház büféjében! Vagy a Tokajiban. Esetleg a kábel tévé X-Trakták műsorában.? Bár úgyse fogja elhinni neki senki. Ám most ki a fene törődik vele?
Szinte kedvtelve méregetem az óriásira nőtt verebet, aki mintha meleg szeretettel viszonozná a pillantásomat.
- Majd egyszer elmeséli, milyen érzés ekkora baromi nagynak és félelmetesnek lenni?
-Ó, azt megmondhatom most is.
- Diadalmas?
- Meghökkentő.
- Na jó, először, de aztán?
- Nehéz megszokni. Tudja, legbelül még mindig az a kis ugribugri madár vagyok, amiről a nevemet kaptam.
- De csak nem itt is magokat csipeget?
- Jaj, professzor úr, a veréb se teljesen vegetáriánus.
- Ó, gondolom, a kukák közé nem csak olvasnivalóért látogatott.
- Hát igen. Egy kis maradék, Morzsa, rizsa, krumpli, zöld párizsi, pizza…
Hű, de megennék most egy jó kis sajtos- sonkás- szalonnás- pepperonisat.
- Látja, egy jó csípős paprikásat jómagam is be tudnék nyomni.
- Hiába, a környéken nincsen pizzás…
- Na, gondolom…
- Legalábbis nem találkoztam vele.
- Gondolja, rábukkanhatunk egyre?
- Hát, professzor úr, nem valószínű, de…
- Minden előfordulhat?- és máris úgy mosolyogunk egymásra, mint két régi barát, ahol a közös nevező az volt, hogy földiek, ami ennyire távol az otthontól helyből komaságnak számít. És erre a közös nevezőre, mint fundamentumra épült rá a műveltség és a pepperonis pizza szeretete.
- De nem fárad át a homokpadomra, tanár úr? – szusszant Ugribug a folyóág túlpartjára.
- Azt mondja, ott nagyobb biztonságban vagyunk?
- Ó, nem bántana bennünket itt se senki, ám amott kényelmesebb.
- Nos, akkor menjünk…Bár a folyóban…
- Ha nem veszi zokon, nyugodtan másszon fel a hátamra, majd átviszem.
Mivel azt szent igaz, hogy ezek az őspiócák is baromi nagyok és éhesek.
Ám az én csülkömet védő szarún még ők se bírják magukat átcsócsálni.
- Egyébként se venném zokon.
- Na csak ne vegye leereszkedő viselkedésnek.
- De miért ne lehetne ön velem az, kedves Ugribug? Elvégre maga itt
nyilván az őserdő királya.
- Á, egy fenét vagyok én király.
- Benne van a nevében.
- Magának meg, hogy Kovács.
- Haha, ez jó.
- Nos, akkor fáradjon a hátamra! Nyugodtan ragadja meg azokat a tarajokat!
Azt nem állítom, hogy ezért vannak, szóval nem mászásra, de nem lesz kellemetlen, remélem.
Így tehát megkerülöm a T-rexet, és a taréját kvázi lépcsőnek, mászókának használva felm��szok a nyakáig, ott kinézek a király válla fölött.
Hát…van egy profilja az öregnek! No és ezek a tollacskák a feje tetején!
Igen elegáns. Majd reggel kiderül, milyen színűek lehetnek. Már ha megérem itt vagy bárhol másutt a reggelt.
- És meg tetszett érni? – kérdezi Péter Ágika a tanár urat a beálló csendben.
A többiek a mese hatása alatt félálomban, félig leeresztett pillákkal figyelnek.
Észre se vették, hogy mese közben bejött a terembe Janka igazgató asszony, és szerényen leült a fal mellett, mint aki nem akar amúgy bezavarni.
- Itt vagyok, nem? – nevet Kovács doci a leányra.
- Na igen, de ott az őserdőben?
- Meg.
- És milyen színű tollak voltak a fején?
- Kékes zöldes meg piros, nagyobb sárga pöttyökkel.
- Ne már!
- Mint utóbb kitudtam, ez a T-rex hímeknél szexepil.
- Nahát, tisztára, mint egy csomó más madárnál!
- Például, Ágnes?
- A páva!
- Ezért szebb a páva, mint a pulyka?
- Hát…azt így nem tudom…. – és a leendő úri hölgyek kicsit megmosolyogják Péter Ágika zavarát, ezzel ki is esve a transzból.
De Janka nagyságos asszony bezzeg nem esett ki, máris elvonási tüneteket mutat. Rekedten szólal meg.
- Na és hogy van tovább, tanár úr?
- Á, kezét csókolom, igazgató asszony!
- Átmentek a homokpadra?
- Át.
- Na és ott?
- Na és ott kezdtem lekászálódni a mega-veréb hátáról, amikor az egyik homokhalom mögül egy még nála is tán borzalmasabb lény feje emelkedett ki.
- Jézusmária!
- Na, csókolom, valami ilyesmit ordítottam én is.
- És mi volt az? Csak nem egy másik sárkány?
- Á, csak egy óriás krokodil.
- És Ugribuggal bőszen egymásnak estek?
- Jaj, dehogy!
- Akkor mi történt, mondja már!
- Mondanám én, csókolom, csak…- de ha maga közbe kotkodácsol- folytatná így a mondatot úgy általában, ha mégis nem tanórán lenne, és Janka nagysád nem lenne már megint a főnöke. Bár ez most távolról se az a helyzet, mint amikor a gondnoki teendőket látta el az öreglány helyett a Csiki utca egyben.
Ah, kalandos ifjúság, bohó lépcsőház felmosások, kukasúrolások, és két decis
kiszerelésű pálinkák, avagy nyeles kiflik fogyasztása pirkadattól napnyugtáig!
No de a hatalmas krokodilnál tartottunk, aki kiemelte a fejét az egyik kényelmesre kotort-ásott homokgödörből.
- Vigyázzon már!- ordít a tanár úr Ugribugnak, a nyakában lógva. Az persze megdermed, aztán óvatosan néz körül.
- Mire?
- Nem látja?!
- Mit?
- Ott az a szörny!
- Hol?
- Hát ott!
- Ja, ő! Ő csak Géza.
- Kicsoda?
- Odanézz, Géza! Kivel találkoztam!
- Á…izé…jó napot, vagyis estét, szóval isten hozta! – köszön a krokodil kissé zavarban, talán ezért nem találta el az üdvözlésre időszerű napszakot. Nekem meg a szám marad tátva, hogy beszél a krokodil. És csak ezután kapcsolok, hogy hiszen Ugribug is ezt teszi, ami legalább annyira furcsa, mi több, lehetetlen.
Hogy egyT-rex is választékos irodalmi nyelven. Még akkor is, ha az illető az előző életében a lakótelepi kukák közt átcsipegette magát párszáz könyvön, folyóiraton és netán napilapon. No de nem attól csoda egy csoda, hogy ne férjen bele még pár csoda, csodák csodájára.
-Ő, üdvözlöm, tisztelt…Géza úr! – nyögöm ki végre
- Látod, tesó! Ő egy ember!
- Nem mondod!
- Tanár úr, lemászna a hátamról, hogy Géza jobban lássa?
- Hogyne, kérem, csak…
- Géza nem bánt.
- Nem?
- Én? Dehogy! – Géza ezt úgy kéri ki magának, mintha életében még húst se evett volna soha, mivel növényevő és így a paleo - vegetáriánus mozgalom
archaikus ős élharcosa. Ez átfut Géza agyán, és nehogy már hírbe hozzák, pontosítja abbéli averzióját, hogy Kovács úrban a prédát lássa: - A barátom barátait soha.
Lemászik hát onnan, ahová felmásztam, aztán, ígéret és ebből fakadó bizalom ide, avagy oda, egy kissé mégis futkos a hideg a gerincem mentén,
és feláll a szőr a karomon, de még a hajam alatt a fejem bőre is megmozdul, ahogy a minimum nyolc-tíz méter hosszú hüllő vizslató szeme elé járulok.
Erre a vizsgálatra még a Hold is kíváncsi, tehát gyorsan eltakarítja a szeme elől az összes felhőt. Géza meg csak néz, szuszog, morog, végül Ugribugra sandít, mint aki egy ártatlan tréfát sejdített meg.
- Ne már, hogy ez lesz a cikányból!
- De pedig.
- Alig hihető, komolyan mondom! Azokból a kis pöcsmácsik tahókból?
- Hát…az egész mai tudománynak ez az álláspontja… - vonná meg a vállát Ugribug, ha nem nőtt volna egybe a nyakával. – Jól mondom, professzor úr?
- Mármint mit jól, Ugribug?
- Hogy a cickányokból lettek az összes emlősállatok, meg aztán maguk emberek is.
- Mostanában csakugyan úgy véljük.
- No és előtte? – érdeklődik Géza.
- Előtte meg úgy, hogy Isten teremtette a világot, és benne minden élőlényt is.
- Isten?
- Ez is egy verzió, tisztelt…Géza úr.
- Erről mesélnie kéne!
- Ó, szívesen!
- De jó! Akkor…kérem, foglaljon helyet! Éhes, nem éhes? Ugribug, testvér,
mért nem kínálod a kedves vendéget?
- Dehogy hagyom! Professzor úr, kérem, mit enne?
- Nos, azt már tisztáztuk, hogy pepperonis pizza nincs…
- Egy kis hús? Tesó! Tépjél már abból a szépen bezöldült dögből egy darabot!
- Hozom máris!
És amíg Ugribug térül meg fordul, jómagam pedig megpróbálok Gézára
csendesen és kulturáltan mosolyogni, hátha egyiküknek beugrik egy kellemesen semleges téma, ami nem lehet más, mint…
- Remélem, szép időnk lesz ma.
- Ó, bizonyára, kedves ember-barátom.
- Bár lehet, hogy esni fog?
- Ó, az itt sűrűn előfordul, de attól még szép az.
- Mivel ez itt egy esőerdő, nemde…
- Hát már inkább a pereme, mert amott a tenger…
- Vagy úgy!
Hát igen. Ez a téma úgy nagyjából kifújt. Távolabbról látszik Ugribug, ahogy ismét átcaplatott a folyócska deltáján, de most a túlsó partra, és ott ügyködik valamit.
- Nos és te….?
- Igen?
- Mióta is vagy itt…izé…krokodil? – de már az „itt”-nél éreztem, hogy rendkívül hülye a kérdés még udvariaskodás szintjén is, de tovább vitt a lendület, így muszáj volt feltenni.
- Én? Ja, hogy én? Hát…amióta kikeltem a tojásból. No és te ember? – kölcsön kinyír visszajár, gondolta, úgy vélem, Géza, de persze nem tudhatta, mit kockáztat. Egy filozófusnak feltenni ezt a kérdést, mióta vagy ember, az esetek többségében hatalmas hiba, hacsak nem született mazochista az illető. És én éreztem is a késztetést, aztán a kihívást, hogy bölcseleti szambába kezdjek. De tartottam attól, hogy egy tíz méteres krokodilt, aki mégoly barátságos is, nem kéne felidegesítenem. Ezért úgy döntöttem, csak címszavakban válaszolok, és még azon belül se teljes körűen.
- Nos, kedves krokodil barátom, az ember mibenléte elsősorban a határszituációkban tárul fel, nem annyira a hétköznapok megszokásai által.
Egyet kell értsek a Földön híres egzisztencialista gondolkodóval, hogy az ember maga a harc, a halál, a szenvedés és a bűn.
- Nem mondod!
- De persze közelíthetjük úgy is a kérdést, hogy megidézzük, amennyire csak
gyenge elménktől telik, a még híresebb gondolkodót, Kantot, és a mi az ember
kérdésre további három kérdést involválunk: mit lehet tudnom, mit kell tennem, és mit szabad remélnem.
- Azt a mindenit! – ámul el Géza, és aztán a száját is nyitva felejti, pedig nincs is melege, hacsak az agya nem indult el a felforrás irányába. Ám ezt meglátva máris és sürgősen elhallgatok, és kerülöm a szemkontaktust az iszonytató fenevaddal.
- Erről majd többet szeretnék hallani!- szólal meg, de már nem a Géza, hanem hátul, az előadó terem fala mellett ülve Janka igazgató nagysága. Kovács tanár úr meglepődve veszi így észre, hogy az öreglány még mindig őt hallgatja.
- Már miről, a kezét csókolom?
- Hogy mi az ember.
- Ja…hát hogyne…
- Látjátok, lányok, mennyire jó, hogy Kovács tanár úr köztünk van, és a drága
idejét rátok, ránk áldozza?
- Látjuk!
- De jó!
- Köszönjük! – mondják a lányok, és nem is biztos, hogy cikizésből, pedig naná, hogy úgy hangzott. Kovács doci meg meglehetős zavarba jön ettől, aztán el is pirul, amin viszont tényleg muszáj megint egy kicsit vihogni. Izaura húzza ki a csávából a tanát urat.
- De nem robbant fel a Géza feje az okosságtól mégse?
- Nem, drágám, mert szerencsémre időben elhallgattam.
- De nekünk is majd el tetszik mondani, hogy mi az ember?
- Hogyne, ezért fizetnek.
Úgy van, bólint nagyot Janka nagyság, de van benne annyi önmérséklet, hogy nem mondja.
- Különben ezt később Gézának és Ugribugnak is hosszan értekeztem.
- De akkor se robbant szét a fejük?
- Nem, Ágika. Tudja, vándorútra keltünk. És unaloműzés gyanánt ez se volt
rosszabb téma, mint bármi más.
- Hogy mi az ember?
- Az.
- Aki a cickányból lett?
- Vagy isten gyurmázott ilyennek a hatodik napon.
- És a tanár úr szerint melyik az igaz?
- Na, most ugrik a majom a vízbe- válaszol hosszú töprengés után a doci, egy fanyar mosolyt megengedve magának, miután Janka igazgató asszony karbunkulus szemmel várja, hogy odanyilatkozzon, no és persze a lányok is érzik, hogy érdekes lehet a válasz.
- És ezt hogy tetszik érteni?
- Ezt kétféleképpen is, legalább. Ha azt mondom, a cickánytól származunk, annak előtte meg az egysejtű állattól, a férgeken át a tüdős halig, tehát az evolúció termékei vagyunk, akkor ebben a történetben a majom is nagyot játszik. Akitől közvetlenül származunk. Na most a majom nagyon utálja a
vizet. És itt máris kapcsolódik az emberhez, aki szintén utálja a vizet, amíg
ihat például sört is, bort is… - és itt Kovács úr elvárja és be is zsebeli a kuncogást, aztán folytatja - Más értelemben, ahogy a majom utálja a vizet, én pont úgy utálnék korrekt és egyenes választ adni a teremtés dolgában. Egyrészt azért, mert nem voltam ott. Ami annyit jelent, hogy nem én vagyok az isten. Amit néha, ám el kell ismernem, egyre ritkábban, még mindig zokon veszek a…
No de kitől veszem zokon? Istentől? Az nem jó, mert ha istentől kérem számon, akkor még szép, hogy nem én vagyok isten. Ha viszont a sorstól, akkor ezzel azt mondom, hogy a sors tevékenyégi hatalma nagyobb halmazt képez, mint az isten kompetenciája, de ez a gondolat máris körbe indult, hiszen akkor a sors az isten, és mivel nem vagyok a magam sorsának ura, csak néha, noha egyre ritkábban, azt hiszem, hogy is lehetnék isten?
- Hű, az istenit! – sóhajt nagyot, reszketeget Izaura.
- Ugye, hogy nem is egyszerű a válasz arra a kérdésre, mi az ember? No persze hétköznapian erre így válaszolhatunk. Mi az, hogy mi az? Hülye vagy? Ennyire ráérsz? Öcsém/húgom, nincs teneked túl jó dolgod? Hát húzzál már ki a kertbe kapálni, vagy az erdőbe fát vágni! Az ember: az ember, azt annyi. Ritkán szép, sokszor rút, hamar betegszik, gyorsan öregszik, a vágyai talmik, az élete semmi.
És ennyi.
- Hát ez sajnos de így van! – sóhajt most meg Janka néni. Mire a lányok mind felé fordulnak. Kovács doci meg úgy dönt, felhasználja a fordulatot, és imígyen szól – Na, lányok, mit gondoltok, tartsuk meg a tízperces szünetet? – mert először is marhára inna már egy dupla kávét duplán, hat kockacukorral, másodszor, hátha Janka nagysád a szünet után talán már nem ül vissza. Nem mintha zavarná a főnöke jelenléte, de amúgy meg dehogy nem.
o
KERTAI UHU VÉGRE ÉRTENI VÉL
Kertai Uhu cselédszobája meg tele lett azokkal az angyalkákkal, amiket Etustól rendelt nagy arccal, és amiket Etus már csak szakmai büszkeségből is legyártott a számára. Szám szerint ezerkétszáz és huszonhárom darabot, pontosan százhuszonegyezer petákért. Ennyi peták itt fenn a mennyekben egy valóságos vagyon. Ha lenne devizában értéke, akkor kábé kétszer annyi dollárt érne. De nincsen. A peták alapú „árucsere” csak azért működik a Vénusz Wellnessben, mint ami a pénz eredeti értelme: pontosan lehet tudni, mi mennyi és mennyiért annyi. Szóval leginkább a készletek számontartása és a működés könyvelése miatt fontos. Amúgy minden szállóvendég annyi petákot igényelhet, amennyit kér. Fel is halmozhatja. De minek?
Ha egyszer minden ingyen van. Potosabban egy előző élettel azért ki kellett az itteni szép életet érdemelni. Akinek meg van mit jóvá tennie, de mégse a Pokolra, való, na azok laknak az alagsori cselédszobákban, mint a szálló személyzete. És noha, ha másért nem, közülük munkaköri kötelességből mindenki morgolódik, azért tudják ám, hogy igen jó dolguk van az igazi bűnösök Pokolbéli kínzatásához képest.
Kertai Uhu is tudja ám, de azért hőbörög. Pedig eleinte csodálkozott, hogy ide került holta után átnevelő, purgatórium jellegű közmunkára. Ő, aki személyesen szövetkezett a sátánnal? Aki a főbűnök közül számosat és gyakran, mondhatni életvitelszerűen gyakorolt? Aki magát a tán újra megszületett Jézust próbálta meg elrabolni? Aki pestissel fertőzött meg egy egész lépcsőházat?
Aki bombát készített bolgár sárgabarack konzervből és fel is robbantotta azt?
Az más kérdés, hogy valahány kísérlete balul ütött ki. Vagyis jobbul. Mivel szerencsére egyik se sikerült.
Szerencsére? Kinek a szerencséje, hogy ő kapta el a pestist, hogy ő robbant fel és őt fülelték le gyermekrablás közben? Ettől még benne az előre eltervelt gonosz szándék megvolt. Mi ez, kérem, csak az a gonosztevő, akinek sikerül? Mi ez, ha nem kirekesztés? Szegregáció a bűnben?
És az alanyi jog a Pokolhoz? Ki érdemelne öröklétig tartó kárhozatot, ha nem Kertai Uhu?
Nohát ilyen hőbörgések fortyogtak Kertai agyában akkor is, amikor körülnézett a szűk, kis ablakos szobájában, ami persze pont a hotel csodálatos parkjára néz, külön dühítve ezzel a karbantartó közmunkást, hogy neki mért nem jár panorámás kilátás, mint azoknak, akik az emeleten laknak a csupa aranyozott apartmanokban. Neki mért csak az a belátás dukál, hogy érje be a szeme magasságában terpeszkedő terasz korlátja csodálatával, némi kis pázsittal mögötte.
Kertai tehát ki se nézett, hanem körülnézett, és azt kellett látnia, hogy mindenütt és csakis angyalka van. Aranyos kiskamasz alak fehér fejjel, vajszínű testtel, aranyozott szárnyacskákkal. A z arcát az égnek fordítja, kék szeme tágan, az ajka csücsörít, mintha elragadtatásban. Amúgy aranyos kis agyagfigura, polcra való kisplasztika. Egy belőle. No de ezerkétszázhuszonhárom? Minek is?
Na, pont ezt akarta megkérdezni UHU barátunk, bár ez inkább kappanhangú, zárt ajkú, csaknem fogcsikorgató vinnyogás volt az ingerültségtől, hogy
MINEK IS?!
- Hogy szétosztogassad ajándékba, azért, baromarcú! – Kertai rövid ideig azt hiszi, csak gondolatban válaszolt önmagának, hiszen tudja, miért kellett kierőszakoskodnia Etustól ezt a tengernyi szenteskedő kis férget.
De aztán rájött, és ettől meg is rémült, hogy nem belül hallotta, még csak nem is hangosan ő maga mondta, hanem valaki tényleg válaszolt a kérdésére.
Aztán már meg se lepődött, hogy a fém öltözőszekrény alatt meglátta őt.
Hiszen nem először találkozik itt sem vele. Igen, kérem, a Vénusz Wellness alagsorában. Azok ugyanis, akik azt állítják, hogy ezek mindenütt ott vannak, egyáltalán nem tévednek. Igen, kérem, akár a csótányok.
Talán már ki is találták, Kertai kedvenc patkánya dugta ki a fejét a szekrény alól, hogy baromarcúnak titulálja, és ami a privát véleményét illeti, még mindig túl finoman minősítette. Baromarcú? Mi az? Nem is sértés. A barmoknak, ha nem a sugárzó értelem nyomait keressük rajta, nagyon is megnyerő az ábrázatuk.
Szóval ő az, a rágott fülű, vénséges és kövér dög, aki már a Réten is a Sátán spanja volt, üzeneteket adott át és vitt, no meg persze véleményezett.
Na, most ha azt hinnénk, hogy végre, ez is megpusztult, ebben azért ne legyünk annyira biztosak. Ki tudja, hogy a patkányok alagútjai honnan hová vezetnek, közülük melyik igazi féregjárat egyik dimenzióból a másikba, olyasmi átjáró, amiről éppen az imént Kovács tanár úr mesélt a Túró Úri Kisasszonyoknak tartott bölcs elméleti óráján. Szóval az egyáltalán nem tuti ám, hogy a rágott fülű megmurdelt, és most ő is jól kiérdemelt közmunka purgatóriumát tölti a Vénusz hotelben, mint kissé se nagyra becsült kollégája a főnök szolgálatában.
- De mért is jó az nekem, hogy cukorpofa legyek?- vinnyog még Kerai Uhu, és tényleg nagyon idegesítő hangon. Ennek ellenére rágott bátyó a kedélyes hangulatát nem engedi elrontani.
- Ugyan már, Uhu bátyám, nem szereted, ha szeretnek? – cincog rá vidáman.
- Nem!
- Ne mondj ilyet, mindenki szereti.
- De én nem.
- Szóval te azt csíped, ha utálnak?
- Naná, ha úgyis!
Ajaj, gondolja az öreg patkány. Kertai Uhunak bizony nagyon jót tenne egy kis terápia. Mondjuk egy szakember, aki türelemmel végighallgatná, aztán tanácsot adna, hogy kuporgasson össze annak a kis szottyadt és sötét lelkének kevéske önbizalmat, ezáltal képes legyen először a saját tükörképére, aztán egy másik emberre/ vagy patkányra például rámosolyogni. No de neki erre tényleg nincs érkezése. Viszont talán van pszichiáter vagy pszichológus a vendégek között, aki elvállalná Kertai. Vagy ez kizárt? Akár az ügyvédek, a lélekturkászok is mérlegelés és tárgyalás nélkül helyből a Pokolba kerülnek?
- Na, jó. Még egyszer elmagyarázom. De figyelsz akkor, Uhu?
- Nem.
- De megrendelted az ezerkétszáz huszonhárom narancsot is?
- Meg.
- Hát akkor, ha az is nálad van, mindenhová szépen bekopogtatsz, és a tőled telhető legundorítóbb mosollyal az ajtót nyitó kezébe nyomod az ajándékot.
Erre valószínűleg majd sok vendég megkérdezi, miért kapta.
- És én is pont ezt kérdezem!
- Mert szeretem magát, mert ön egy angyal!- válaszolod majd.
- De mért?
- Mert ez a főnök parancsa.
- De mi értelme van ennek?
- Majd megérted.
- De én most akarom érteni.
- Ahhoz te túl ostoba vagy.
- Mert te tudod, mi?!
A rágott fülű válaszra se méltatja Uhut. Inkább kikocog a vasszekrény alól, mert kisasol egy megtermett, döglött csótányt a helyiség túlsó sarkában, ahol Kertai
egy ötven literes hűtőt tart, mellette kis asztalt, azon villanyrezsót. A döglött bogárhoz érve jó ízűen elropogtatja. Kertai majdnem szól, hogy az csótány nem véletlenül döglött meg, hanem mérgezés áldozata. Hátha megfekszi az öreg hírnök gyomrát. Bár ez alig valószínű.
- Na, ez finom volt- szusszant a patkány elégedetten.
- Ha vársz egy kicsit, lesz még…
- Nocsak, barátom, meghívtál vacsorára?
- Nem!
- Kár. Mert látod a puszta lehetőség hatására is kimondom, én bizony szeretlek téged. Te Kertai.
- De ne szeressél!
- Ezt nem te mondod meg.
A patkány egy percre eltűnik a kisasztal és a kempingágy alatt, hátha tényleg lesz még döglött csótány valahol, de nem talál egyet se. Ezért kissé csalódottan
kerül elő és szól a kollégára.
- Szóval kiosztod az angyalkákat és a narancsot. Aztán újabb komolyabb mennyiségű petákot igényelsz, és megrendelsz százhuszonháromezer meg harminc báránykát.
- Mit?!
- Báránykát.
- Mennyit?!
- Minden angyalkának tízet. És minden báránykának megrendelsz egy darab banánt.
- Báránykának banánt.
- Abból a bárányból kérjél, ami a művésznő standján ácsorog, bal szélen, felülről a második. Az tök aranyos. Megvan, kiről beszélek?
- Nincs!
- Nézd meg, tényleg bűbájos. Hogy úgy mondjam, szeretettel van megformálva.
Érted.
- Nem.
- Etusban van olyan. Hogy szeretet.
- Miről dumálsz? Hagyjál már ezzel békén! És minek egy agyagbáránynak banán?
- Hogy ne legyen éhes, nem?
- Mióta esznek a bárányok banánt?!
- Egy agyag bárány miért ne ehetne banánt?
- Ezt baromságot!
- Tehát megrendeled a bárányt és a banánt. Kifizeted. Ne sajnáld a petákot!
Ha kész, megint mész és kopogtatsz. Minden vendéghez! És mondod, egy angyalkához tíz bárányka jár, egy báránykához egy-egy banán, fogadja, fogyassza egészséggel, mert én ennyire szeretem magát. Meg a feleségét.
Vagy a férjét. Az egész családját, unokáját, macskáját, és így tovább.
- És akkor engem tök hülyének néznek.
- Amiatt én már nem aggódnék, Kertai.
- És ha nem csinálom?
- Szerinted miért helyeztetett ide a főnök? Amikor különben a Pokol legmélyebb bugyrában lenne a helyed, hogy egy külön erre teremtett kisördög izzó hegyű vasvillával a seggedben turkáljon, amíg csak tart a mindörökké, meg egy nap?
És ebbe belegondolva, és ettől megszeppenve Kertai Uhu végre megérteni vélt valamit.
0 notes
Text
hivatalosan is vége az első full vega korszakomnak
Bruttó 3 hónap után újra megkívántam a húst. A kibaszott sajtos párizsin buktam el. Pedig tudom, hogy abban kábé nincs is hús. Ráadásul bűntudatom is van. Normális vagyok-e?
Vissza a kezdetekhez. Azért heti 4 nap maradok vegán. :D
15 notes
·
View notes
Last Seen Blogs
felicitasgb
Felicitas GB
felicitasgb
Felicitas GB
ldixon1992
A Mutt of a Mind
diaper-regression
regression
komela007
Nail Art From Komela007