#prémhiányérzet

[lilcantina]

Sok jó dolgok vannak,

és szépen alakul az élet, de mikor van kis időm és kimászok az újdonságok mókuskerekéből, és eljut a testem a fáradtságig, akkor elkap a gyász, és borzasztóan érzem magam.

TLDR, komfortzónátlanság, fáradtság, otthontalanság, gyászfolyamatok, és hiányoznak a kutyáim.

Szeptember végéig kell kibekkelni ezt az otthontalan állapotot, (egyébként B. egy csoda, mert szó nélkül és lelkesen jön velem haza anyumékhoz minden egyes hétvégén, bár mondjuk igazából mivel az ő szülei velünk élnek ezért valahol ezt fairnek érzem, de ettől még nem kéne, hogy evidens legyen, szóval hálás vagyok és örülök amiért ő jól érzi magát itt.) és október elsején megkapom a szolgálati lakást, és költözünk és lesz saját helyem ahol csend van és az enyém és magamra tudom zárni, és nem kell gondolkodni, hogy éjjel kimehetek-e egyszál bugyiban (vagy még abban sem) a fürdőbe. Szóval az új munkahelyem csodás, a művházam-könyvtátam új és nagy, és van élet, és vannak feladatok, és jó vagyok benne nagyon, és nagyon jó a kolléganő, és lelkes vagyok és jól csinálom a dolgaimat. Tervezgetjük az életet B-vel és minden szuper és nagyon jó és minden szépséges, de azért már rettenetesen várom, hogy különköltözzünk, mert így nem lehet pihenni. És mikor hazajövök hétvégére anyumékhoz elkap a fáradtság és sírok, mert hiányzik a komfort amit a saját hely ad, mert nincs komfortzónám ott még, itt már, csak a kettő között lebegek egy hajszálon a kamaszkori szobámban (amit átalakítottam felnőttkorira, és kb most ez a biztos pontom, másfél órára onnan ahol élek) és ahogy a fáradtság mossa le rólam a kötelességet, a lelkesedést, a terveket és mindent, amitől a mindennapok eltelnek, akkor ott marad alatta a gyász, hogy nekem kellett mindig a felnőttebbnek lennem, hogy nekem kellett szégyellnem magam, amiért teljesen jogosan továbblépnem, hogy nekem kellett elengednem mindent, hogy én voltam a szarember, aki elmegy, hogy az az ember, akinek mindent megadtam, és akit sosem bántottam bántott azért, mert nem volt már közös jövőnk és eljöttem. És fáradt vagyok és sajog, és nem most fáj, csak most van időm érezni azt amit akkor nem volt, és fáj, hogy nem nekem kellett volna felnőttnek lennem, és fáj a méltatlanság, és fáj, hogy bántott, és fáj, hogy tőrdöfésszerűen elvett tőlem olyan dolgokat, amikhez semmi joga nem volt. (Kurvára hiányzik a kutyám, és igen, én voltam a felnőtt, aki nem rángatja ki az állatot a megszokott környezetéből, és nem szakítja el a két kutyát egymástól, és otthagyja az állatorvosi rendelőnél, ahol minden megvan ami kell nekik, de a kutyám az enyém volt, a lélekállatom, a társállatom, és ha két kutya van, és Tara hozzám kötődik, Fufó meg Tarához akkor logikusan mindkét kutya nálam kéne legyen, de nekem kellett a felnőttnek lenni, és most kurvára fáj, kurvára sajog, és ha holnap elmennék meglátogatni őket lehet csak még rosszabb lenne, és nem tudom, hogy hogy cseszek ki jobban magammal, ha elmegyek, vagy ha nem.)

#prémhiányérzet