#oké ez kibaszott menő

[lacikaszep]

#oké ez kibaszott menő #főleg a jobb felső

[miafos]

Dia

Nem csalás, nem ámítás, ez a történet tényleg rólam és egy leszbikus barátnőmről fog szólni. Ja, merthogy ilyen sztorim is van, pedig látszólag kibaszott unalmas az életem, holott minden nap történik valami dráma, ha meg nem, kreálok én.

Tipikusan olyan történetnek indul, mint az összes eddigi, meg amúgy kb. ugyanolyan fos is a vége. Végülis amúgy asszem én lettem pofára ejtve, bár őszintén szólva az egész nem ezzel a szándékkal történt, de Dia is határozottan kurva sokat sérült általam, habár egy pillanat erejéig sem jutott volna eszembe, hogy bántsam őt.

Diával ugyanabból a suliból ismerjük egymást; egy katolikus, egyházi, szigorú szabályok szerint működő, LÁNY gimnáziumból. Tehát így... elég könnyű dolga lehetett volna a csajszinak ugye, hogy kiválasszon magának egy normális lányt, de ő is, mint mindenki, mindig az extrém esetekbe botlott bele. Meg ugye egy KATOLIKUS iskolában csajozni most mekkora esélye van geci? Tehát... Ezek a házasságig tartogatják a szüzességüket meg káromkodni se nagyon mernek, szóval ha jobban belegondolunk, Dia jól megszopta a faszt. Csak képletesen, persze.

Én b-s voltam, ő meg a-s. Alapból megvolt köztünk az a viszály, ami két évfolyam között megvan, plusz ugye csak lányok voltunk, plusz az osztályunk, hát hogy is fejezzem ki enyhén... lúzerekből állt, többnyire. Szóval az a-s lányok kurvára lenéztek minket. 

Egyszer történt, és ez a legelső emlékem Diáról, hogy kölcsön kérte a matek könyvem. Persze én szívesen oda is adtam, mert egyrészt kurva jó fej vagyok, másrészt meg nem igazán tudok kedvesen nemet mondani, így inkább nem is gyakran teszem meg, amit magukat erős lelki adottságokkal rendelkező személyek ezt könnyűszerrel ki is használnak.

Pár nappal később szokásos sétámat tettem az osztálytermünk felé, amikor megláttam Diát az ablakpárkányon önmagában ücsörögni, köszöntem neki, ő meg bunkó-mód elfordította a fejét. Nem igazán vettem magamra, gondoltam, hülye kis fasz, egy a-s lány, nem vártam tőle többet.

Azért nyilván megvoltak tőlem is a sztalkolások, ránéztem néha Diára fb-n, amikor még a pizsamás banánok voltak a profilképe, és konstatáltam, hogy bazmeg, amúgy full ugyanolyan zenéket hallgat, mint én, olyan rossz arc nem lehet. Meg a stílusa is jó, de azért bekaphatja a faszomat, mert egy kis gennyláda.

Egy évvel később az osztálytársaim Tihanyba mentek valami szarra, amire hiába próbáltak meg elrángatni, nem nagyon vonzott. Közben ugye összespancikáztam Mátéval, aki meg jóban volt az a-s lányokkal meg aztán az én osztálytársaim is jóban lettek velük, így muszáj volt nekem is elővennem a nem-full-bunkó-faszgeci-N.-t. 

Történt akkor, hogy éppen majális volt a sulinkban, ahova elhívtam Mátét, nemtom, miért, de az a lényeg, hogy az a-s lányokkal kellett lógnom. Itt tudom, hogy valami párbeszéd lezajlott köztem meg Dia között, és rájöttem, hogy nem olyan paraszt ez a csaj, mint amilyennek először gondoltam. Majd utána be is jelöltem fb-n. 

Július közepén a fiúkák egy tanyabulit szerveztek Domaszékre, ahova mindenki ment, mert akkor az volt a menő. Mondjuk, én ezzel nem számoltam, de Laura, Dia legjobb barátnője, akivel közben én is valahogyan jóban lettem, rámírt, hogy menjek már, stb. Mondom, ahj faszom, legyen.

Szóval bekúrtam ott, mint a geci, kavartam azzal a sráccal, akivel Laura meg Dia is (lol) és nem tudom, mi történt még, de a lényeg, hogy a buli után Dia rám írt, hogy minden oké-e. 

Szeptemberben aztán tudom, hogy volt még egy tanyabuli, ami előtt Klárival dumáltam, aki végig arról beszélt nekem, hogy Dia meg én mennyire hasonlítunk és milyen jó lenne, ha barátkoznánk. Hozzátette, hogy Dia nagyon szeretné (később derült csak ki, hogy kamu az egész, Laurával találták ki ezt a turpisságot, mert Dia számára ekkor már nyilvánvaló volt, ami számomra nem). Szóval azon a bulin odacsapódtam valahogy Diához, együtt téptünk meg ittunk is, aztán ketten leültünk a matracra dumálni. És rájöttem, hogy tényleg baszki, gecire egyformák vagyunk. Innentől kezdve nagyon ragaszkodni kezdtem hozzá, bár elég sokat nem járt be órákra, így keveset találkoztunk, viszont minden olyan helyen, ahol lehetett inni, azt együtt toltuk. 

Január elején volt Laura meglepetés bulija, ahova engem is meghívtak. Asszem én ott pont nem ittam, de Dia eléggé kiütötte magát, kimentünk az utcára, letelepedtünk egy ház tövébe és elkezdett nekem mesélni. Mindent. Befejeztük egymás mondatait. Kimondatlanul is tudtuk, hogy mire gondol a másik. Kurvára megszerettem. Nyáron Paramore koncertre mentünk együtt, körülbelül minden héten egyszer kaját rendeltünk, bekúrtunk, lelkiztünk, sírtunk egymásnak, hánytatott, üvöltve énekeltem, ő meg gitározott, másnap fetrengve filmet néztünk, röhögtünk, zenét hallgattunk, stb. Nagyon magányos voltam akkoriban is, amin ő valamelyest enyhített, vagy enyhíteni próbált, ezért amikor novemberben pszichiátriára került, próbáltam viszonozni ezt a jóindulatot, ahogyan csak tudtam. Kicsit nehezített a dolgokon, hogy elkezdett spanolni azzal a lánnyal, akivel ősellenségek voltunk, így mindig amikor Diával akartam lenni, ott volt ez a szardarab is, aki a mai napig nem méltó arra, hogy a nevén nevezzem. Szóval Dia már nem ivott többet a gyógyszerek miatt, így néha napján csak átcsilleltem hozzá, amikor lelkileg kurvára ki volt üresedve.

Márciusban asszem Vad Fruttik koncertre mentünk egy páran. Vodka-gumicukor volt a terítéken, amit nem sajnáltam magamba zúdítani. Itt történt ama jeles esemény, hogy Laura baszogatott az erkélyen, hogy hallotta, hogy elég sokszor kavartam már lánnyal, így mi lenne, ha kavarnék mind a hármukkal. Volt már bennem annyi alkohol, hogy azt mondjam, szarok bele; lesmároltam Laurát is, a disznót is, majd Diát is. Észrevettem, hogy egy kicsit ráfeszült, beszorította az ökleit meg össze a száját, de nem tudtam neki nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint hogy józan, így csak utólag állt össze a kép. Innentől kezdve Diának egész este szar kedve volt, én meg nem értettem. Aztán Laura kitalálta, hogy mi lenne, ha hazamennénk mi ketten és Dia elmondaná, AZT. 

Dia síkideg volt. Hazasétáltunk, csinált teát, majd kimentünk egy játszótérre, fel a csúszdára, ő pedig kitálalt. Én meg.... nem fogtam fel, hogy miről beszél. Elmesélte, hogy volt egy barátnője Anna, akivel csináltak dolgokat, meg kokóztak, deeee... nem akartam, hogy leessen, hogy ugyanazt érzi irántam is, mint Anna iránt. Szóval elkezdtem érezni Dián, hogy sokkal bunkóbb velem meg el akar taszítani, amit nem akartam engedni, görcsösen kapaszkodtam belé, pedig nagyon geci volt velem, mégis én kértem bocsánatot nagyon sokszor. Egy idő után már kénytelen voltam megadni neki azt, amit akar. Ilyenkor bocsánatot kért ő, tiszta lappal kezdtük, elhülyéskedtünk, majd folytatta ugyanazt a szemétkedést, így egy nyáron keresztül ugyanaz történt meg újra és újra. Még húztuk fél évig a barátságunkat, de végül már rájöttem, hogyha neki úgy a jobb, akkor el kell engednem. 

Mesélte a dolgait még egy darabig, meg a céljait, de már szét volt esve rendesen (ha volt egyáltalán valaha egy darab), szarul éreztem magam, hogy a fos lelkiállapotán még én is rontottam, éreztem, hogy távolságtartóbb velem, meg még mindig Anna a mindene, és a szardarab meg pótol engem meg talán Annát is. Közben felment Pestre, azóta már elvileg megint itthon van, másfél éve beszéltünk utoljára és az utolsó üzenetünk egy születésnapi köszöntő.

Ha van valami, amit bánok az életemben az az, hogy őt elveszítettem, holott nála jobb embert nem igazán ismerek. Valószínűleg így jobb neki, meg lehet, hogy nekem is, bár kicsit bánt, hogy tudom, ilyen barátot, aki testestül-lelkestül kibaszottul ugyanaz, mint én, nem fogok találni többet az életben. Folyt. köv.

[jehova]

folyamatosan tiltogatom le a falamról az összes kibaszott idegesítő szkeptikus/ateista/tudományos/agresszív szektás oldalt a facebookon, de teljesen reménytelen a küzdelem, megállás nélkül ömlenek rám ezek a debil mémek (de tényleg kábé az a szint, hogy: ha van isten, akkor hogyan történhetett meg a holokauszt? hú, hát ez tényleg El Gondolkodtató, lájk, osztom! pedofil papok!), komolyan nem értem, hogy mi a picsa lehet ez, az Internet Népe most lépett be a 19. századba, vagy mi van??? micsoda szellemi forradalom zajlik itt a szemünk előtt, te jó ég. akkor legalább növesszenek valami menő barkót, vagy ilyesmi. 

ezt a képet meg végképp nem értem, hát mikor lett menőbb asztrofizikusnak lenni, mint hercegnőnek? nem mondom, ha mondjuk az Űr Hercegnője akarna lenni, az oké, de így?! hülyegyerek.

[ahogyelkepzeltem]

Szelfik,lájkok,lelkierők

Egyszer közöltem Cs-vel, hogy ne higgyen annak, aki mást mond, a Facebookon elkövetett profilkép-váltások mögött 8/10 alkalommal hiúság lapul. De tényleg. Hát igen, hát lett egy kép amin kibaszott jól nézünk ki, legalábbis így gondoljuk, és akkor azt izibe közszemlére is tesszük, mert hát lássa más is. Mindenki leginkább, hogy igen, azt a kurva élet, milyen jól néz ki ez a csaj (pasik nem tudom, űzik-e ezt a hobbit), hát na, ez már valami. Aztán jönnek a lájkok. Lájkol az exed, kurva nagy önpacsi. Lájkol a csávó, aki titokban/nem titokban tetszik. Meg a másik. Lájkol a csávód (ha van). Lájkol az a csaj, aki után nagyon epekedsz, hogy olyan menő lehess, mint ő, tehát: lájkolta az új profilképedet, vagyis kicsit menőnek tart téged is. Aztán vígan hátradőlsz, hogy jó van, baszki! Ezt is megcsináltuk. x lájk, x+5 szívecske, beszarsz. Győztünk. Jó nő vagyok! KÉSZ! 

A múltkoriban voltam egy esküvőn, és úton a Balaton felé Á meg én megváltottuk a világot. Á-ban és bennem az a közös, hogy mi is csinálunk hülyeségeket, meg ilyen izé, tudatos profilkép cseréket :D, de kb. egyikünk sem hazudja azt se magának, se a világnak, már amennyiben a világ érdeklődik, hogy emögött valami semleges/magasztos szándék húzódik. Mindketten beismerjük, hogy jó hát baszod ez van. Lent ülünk a kakis gödör alján, jöjjenek a szánalom lájkok, amitől kicsit jobban érezzük magunkat. Ő is, én is tettünk ki képet magunkról lakodalmas outfitben. Ő is, én is egy közepesen szar periódusában járunk az életünknek. Neki is, nekem is úgy kellett akkor hirtelen a megerősítés, mint egy falat kenyér, hogy igen, oké ladikolunk itt a szartengeren, de na, a világ szemében, azért kompakt kis nők vagyunk mi mindahányan. 

Hazafelé aztán azt is megtárgyaltuk, hogy ez mekkora illuzió, aztán valahol Balatonrettentő meg Balatonkárikittyom között Á kimondta a kulcsszót: tudod, ez most nekünk járt. Járt is! Szívtunk eleget, legalább virtuálisan simizzenek meg minket, ha máshogy nem. 

Aztán én azóta ezen pörgök, meg van egy projektem, aminek kapcsán szintén sokat gondolkodom ennek az egész insta világnak az abszurditásán. Nem találom, mióta jutottunk el arra a pontra, hogy amit nem mutatsz meg a népes/kevésbé népes rajongótáborodnak, amiről nem értesültek jó sokan, az meg sem történt, legyen szó pitéről, edzésről, egy új ruháról, vagy egy szép helyről, ahol jártál, vagy a könyvről, amit olvasol. Mennyire abszurd, hogy idegenek jöhetnének oda hozzám azzal,hogy csá láttam azt a virágos ruhát/fasza ragut/geci érdekes könyvet az instádon, azt hol vetted/mi  a recept/ki írta? Nem állítom, hogy mindig megállom, hogy megnyomjam a send it gombot, de néha felteszem magamnak a kérdést, hogy most bazdmeg tényleg azt dörgölöd az emberek orra alá, hogy NÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉZD OLVASOK! NÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉZD FŐZÖK! Hát én sem vagyok normális. 

Úgyhogy azon kezdtem agyalni, hogy bebizonyítom mindenkinek, de leginkább magamnak, hogy az életem akkor is megtörténik, jóval rosszal együtt, ha nem kürtölöm világgá, hogy éppen zajlik. Sőt. Akkor enyém lesz a luxus, hogy ebből nem jut másnak. Ez csak az én életem. Az én élményeim, meg azoké, akik még részt vesznek benne. És nem kell, hogy bárki vágyakozzon utána, vagy azon spekuláljon, de jó neki. Részben azért, mert iszonyúan mérgező, részben meg azért, mert nekem aktuálisan például annyira nem jó. Viszont vannak nagyon jó pillanatai. 

Pl.: hogy van olyan barátom, aki érti, hogy miért kezdek zokogni a ház előtt, pusztán abból kiindulva, hogy a kibaszott falafelezőben nem azt a tálat kaptam, amit kértem. 

Meg, hogy van olyan barátnőm, akivel lehet, hogy öt éve nem találkoztunk, de ugyanazzal az összetartással viszonyulunk egymáshoz, amivel akkor viszonyultunk, amikor még nem ezer kilométerekre éltünk egymástól. 

Hogy vannak spontánul jól sikerült vasárnap délutánok, amikor jó emberekkel lehetek együtt, amikor kicsit megnyugtathatom magam afelől, hogy nincs elbaszva minden ezen  a világon, mert vannak még ilyen közösségek, ha kicsikék is, és én  részük lehetek. 

Meg, hogy apám kifizeti a kutyakaját a boltban, mert segíteni szeretne. 

Ezekről mind kitehetnék egy - egy képet, de az az igazság, hogy nem akarok. Ti, vagy akik követnek instán, mindegy, látnátok, hogy beültem a moziba egy filmre, valakivel. Látnátok pár tökéletesen idegen nőt, egy asztal körül. 

Látnátok öt-nyolc embert, idegeneket megint, akik egy asztal körül, boroznak-söröznek-teáznak. Lenne köztük fiatal srác, meg idős néni is. És nem  mondana semmit. Én tudom a sztorit, ami mögötte van, és a kép a sztori nélkül nem sokat ér. De a sztorit meg nem/nem feltétlenül szeretném kiteríteni, mert kinek mi köze hozzá, hát nem? 

Nem, nem fogom máról holnapra letörölni magam az instáról, már csak azért sem, mert vannak hasznos/vicces/izgalmas oldalak, amiket szeretek látni. És nem fogom izibe’ felfüggeszteni a posztolást, mert a közléskényszeremmel meg nehéz mit kezdeni. Meg, és erre most jöttem rá,hogy a múltkoriban éveket pörgettem vissza a képek között, tök jó emlékek maradnak meg ennek az appnak hála, és az van, hogy ránézek egy-egy képre, és annyi, de annyi részlet, finom momentum tolul az agyamba, hogy elképesztő. Amikre jó emlékezni. Ezekért kár lenne. 

De igyekszem sokkal tudatosabban csinálni, és sokkal okosabban lenni benne. Ennek első állomásaként, jöhet az én első egyhónapos Insta-kihívásom, ami szerint egy hónapon át nem teszek közzé képet magamról. Mindegy, mennyire jól nézek ki, mindegy, mennyire viszket az ujjam, hogy publikáljam. Az egésznek az eredőjénél, nálam kell kezdenem az egészet. Sem az eszem, sem a szépségem, sem a hangulatom, semmim nem azon múlik, és nem kell, hogy azon múljon, hányan feedbackelik, hogy nagyon fasza. Persze, ha most hirtelen Nobel-díjat nyerek, akkor ne haragudjatok, megszegem a fogadalmam, mert azt azért mégsem tarthatom titokban,de amennyiben ez elmarad, és hirtelenjében más rangos díjat sem nyerek el, akkor egy hónapig, követtek-nem követtek instán, nem fogjátok a fejemet látni. Nálam biztos nem, a barátaimért nem tudok felelősséget vállalni. 

Annyi nálam érdekesebb dolog van a világon, igyekszem azokra koncentrálni, tegyetek így ti is. 

Detoxosok előre! 

cSók 

Marla 

[hanembeszelunk]

2018.08.28.

Ilyet nem szoktam, de néha muszáj. Sajnálom.

Egy kibaszott egyszerű dolgot kértem. Annyit, hogy írj. Azért, hogy érezzem, hogy szeretsz, vagy gondolsz rám, esetleg hiányzom. Csak ne szarj a fejemre. Tőlem azzal csalsz meg akivel akarsz, olyan eszeveszett idióta faszságokat tehetsz, amit csak akarsz. Annyit kértem, hogy írj. Nem azt mondom, hogy ha ilyeneket teszel nem fog fájni, vagy nem halok meg minden alkalommal egy kicsit, de egy naív és szerelmes idióta vagyok és meg fogom bocsájtani neked, és legalább tudom, hogy jól vagy, és nem kell aggódnom(persze amúgy is fogok, mert egy paranoiás balfasz vagyok, de az más kérdés). Mert így, ha csak egyszerűen ignorálsz, magamban keresem a hibát. Hiszen benned nem tudom, mert tökéletesnek látlak bassza meg. És egy-egy ilyen húzásoddal, amikor úgy döntessz, hogy ma nem beszélünk, szerintem fogalmad sincs, hogy mit érsz el. Ezért leszel olyan kedves, és elmesélem. Onnan indul, hogy biztos csak elfoglalt vagy. Vagyis én nem érek annyit, hogy a drága idődből kapjak 10 másodpercet amíg leírsz egy "halinemhaltammeg" mondatot. Vagy csak nem érdekellek. Mert nem vagyok elég jó. Ez pedig csak azért lehet, mert nem vagyok sem elé szép, sem elé okos, sem elég kedves, sem elég jókedvű, nem vagy velem elég boldog. De mással az lennél. Vagy már most az vagy? És akkor az egész csak egy kibaszott nagy hazugság? Mert én még ahhoz sem vagyok elég, hogy legalább az igazat tudjam. De akkor mire kellek én? Egy pótlék vagyok? Csak valaki helyett kellek? Más hiánya ellen? Vagy csak menő, hogy sikerült felszedni a naív idiótát? És tudod igazad van, ilyenkor tényleg olyan, mintha egyáltalán nem ismernélek. Mert nem mondassz soha semmit, és ha meg kérdezek, mert érdekel, az csak kellemetlen helyzetet okoz és én érzem majd magamat szarul. Oké, elfogadom, hogy nem szeretnél minden nap órákat beszélni, de mi van, ha én meg igen? Arra gondoltál? Mert minden kibaszott este várom, hogy végre beszéljünk, mert nekem kell. Sajnálom, ha ez neked nem elég jó, de ez vagyok én. Egy naív, teljesen szerelmes, idióta, béna kislány. És ezt az egészet sosem mondanám meg, mert nem akarlak megbántani. Vagy azért nem mondom meg, mert félek, hogy hidegen hagyna téged...

És ahogyan most sem tudod, hogy sírva írom ezt, és hiányzol, és aggódom, hogy mi van veled, valószínüleg az üzenetet sem fogod soha elolvasni.

Szeretlek.

[ahogyelkepzeltem]

Lustaság Marla Singer a neved

Miután megkaptam a lebaszást, hogy nem írok (itt szeretném megjegyezni, hogy csak igazán verhetnétek nagyobb létszámban is az asztalt, na minnnnnndegy), szóval a számonkérés után nekiláttam gondolkodni, hogy mégis miről,  meg mit, meg hogyan.

A nagy csöndnek a nagy breakup volt egyébiránt az egyik kiváltó oka,  hogy némi magyarázattal is szolgáljak a hallgatásomra. Egészen egyszerűen nem akartam, hogy ez az egész történetfolyam egy virtuális üzenőfal legyen, és az Ex innen értesüljön az aktuális lelkiállapotomról, márpedig hosszúidőn keresztül úgysem tudtam volna másról írni, mint erről, vagy róla. Bennem meg van némi berzenkedés attól, ha valaki megírja az élete rövid történetét, amiből a többi szereplő megtudhatja, hogy mit gondol róluk a szerző. Anélkül, hogy erről mondjuk beszélt volna velük. Szóval onnantól, hogy ez az egész vallomásos-írás dolog már nem csak egy emberről szól, de minimum kettőről, egészen más a helyzet. És igen, én is írtam itt emberekről, de egyrészt itt nagyobb részt tényleg csak magamnak írok, másrészt egy valakiről tudom, hogy olvassa, és érintett az életemben, őt meg nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Na, ennyit a mea culpázásról, jöjjön a lényeg.

Kamasz koromban volt egy sportoló idolom, földim, óriási sikereket ért el, hatalmas tehetség, egy sportágban utaztunk, minden okom megvolt, hogy felnézzek rá. Ő mondta egyszer egy interjúban, hogy az életben, mármint az edzések kivételével, mert ott nincs pardon, hajlamos a lustaságra. Nem abban az értelemben, hogy nem csinál semmit, hanem inkább úgy, hogy megcsinál ő mindent, hozza a kötelezőt, de azért már nem szívesen gyötri magát, hogy a kötelezőn túl, esetleg még többet-jobbat hozzon ki a helyzetből. Megcsinálja azt amit muszáj, és azzal annyi.

Több, mint tíz év telt el, mire egyrészt megértettem, hogy miről beszél, másrészt magamra ismertem a szavaiban.

Mert tetszik vagy sem, én is megcsinálok mindent, de nagyon, nagyon kevés olyan területe van az életemnek, ahol a muszájnál többet is hajlandó vagyok beletenni. Általában hozom a kötelezőt, és azzal elintézettnek tekintem az ügyet, végül is a feladatot megoldottam, miért kéne aggódnom?

Lehetne egyébként agyalni azon is, hogy ez feltétlenül baj-e, mármint kell-e mindig túltejesíteni a tervet 200%-ra elvtársak, vagy nyugton is lehet maradni, és örülni a 100%-nak szép csendben. Én most azért nem teszem ezt mert talán a korral járó bölcsesség, talán az egyszerű józan eszem okán tudom a választ, az enyémet legalábbis biztosan. Mert nekem kevés. Engem zavart, minden egyes alkalommal, amikor utolsó pillanatban raktam össze egy dolgozatot, cikket, prezentációt, sajtóanyagot, akármit, azzal a felkiáltással, hogy csak „legyen meg”, aztán mehetünk tovább, a tudat, hogy basszameg, ez ami itt áll a papíron/képernyőn kb. a képességeim tizedét tükrözi, és abból sem a feladat szempontjából relevánsakat, inkább csak azt, hogy tudok nyomás alatt teljesíteni, és elég gyorsan jár az agyam ahhoz, hogy ilyen típusú, rövid (vagy inkább magamnak megrövidített) határidejű feladatokat időre megoldjak. De a kreativitásom, a tudásom, a plusz infóim, azok a kis finomságok, amiket még bele tudtam volna vinni ott maradtak a fazék alján, és csak a levet meregettem a tányérba.

És itt jön képbe a lustaságom, vagy is hát…fene tudja, elég sok erőt feccöltem abba, hogy azt a bizonyos hangot, ami kapirgálta a lelkiismeretemet elhallgattassam. Ugyanis meg tudtam győzni magamat arról, hogy oké, jól van ez így. Okot is találtam százat: csak itt fog megjelenni, csak ennyi emberhez jut  el, a főnökömnek ez is elég, minek törjem magam… LÓFASZ! Saját magam elárulása volt minden egyes alkalom, amikor alibiztem, arról nem is beszélve, hogy könnyű elhinni rólam, hogy erősközepes, amit nyújtani tudok, ha én magam sem állítok mást a produktumaimon keresztül.

Mindeközben persze megvolt az igény, a vágyakozás a többrejobbraszebbre, és mint a rutinos elodázók általában, én is megtaláltam az utat, ami egyfelől segített levezetni az így felgyűlt feszültséget, másrészt a felelősséget is levette a vállamról, ez pedig nem volt más, mint valamiféle vízzel hígított irigykedés. Azért nem egy vegytiszta, besárgító fortyogásról beszélek, mert néhanap, amikor megembereltem magam, és tényleg hajlandó voltam rá, hogy felpörgessem a dolgokat, amik aztán magukhoz méltó eredményt is hoztak, akkor valóban jól tudtam érezni magam,és eszembe sem jutott más sikere után vágyakozni. Ráadásul, a saját nehézségeim, kudarcaim okán azzal azért mindig tisztában voltam, hogy lehet a layer miatt irigykedni, de akkor irigyeld a szart is, amit a másik legyűrt a siker elérése közben. Na, ennyit arról, hogy nem lettem egy folyton száját húzogató gonosz, irigy boszorkány. Csak majdnem. De most hagyjuk a fokozatokat, vissza oda, hogy irigykedés.

Elég szerencsés helyzetben vagyok, ugyanis nagyon klassz, és sok szempontból igen csak inspiráló ember vesz körül a baráti társaságomban, és a munkámban egyaránt, szóval van honnan, van kitől meríteni, de azt is hozzá kell tegyem, hogy ezen az inspirációs téren sikerült a lehető legrosszabb irányba elindulnom.

Kb. hatodikos koromtól, mindig volt valaki az életemben, akire hasonlítani akartam. Akkor épp a kettővel fölöttem járó Fanni volt a kiszemelt. Jó tanuló, jó sportoló, csinos, vékony, minden fiú odavolt érte, tök menő ruhái voltak, a fél karomat odaadtam volna, ha csak egy napra élhetem az életét (akkor még nem voltam ilyen kibaszott okos, nem tudtam, hogy a suli sztárjainak élete sem feltétlenül csak játék és mese). Aztán Fanni ment, és jöttek mások. Na, most ideális esetben ez úgy működik, hogy látod, megihlet, és próbálsz meríteni belőle, és valami hasznosat átültetni a saját életedbe. Én nem ezt csináltam, én ültem, és áhítoztam, és az ég egy adta világon SEMMIT nem tettem azért, hogy valami hasonlót kerekítsek az életemben én is. Jó, ez nem igaz, épp Fanni inspirált arra, hogy a gimiben a legfiatalabb felsőfokú nyelvvizsgával rendelkező diák legyek, mert úgy voltam vele,hogyha neki ment, nekem is fog, és sikerült is. Na, ugye ezek azok a néha pillanatok, amikről föntebb már meséltem. Szóval ültem, és sóhajtoztam, hogy de jó NEKI, meg de jó LENNE nekem is, aztán jól nem csináltam semmit. Az idealisták ezt úgy értelmeznék, hogy csak jó volt úgy nekem a saját életem is, ahogy volt, hülyeség, csak egyszerűen így volt kényelmes. Most ez így első hallásra talán nem tűnik veszélyesnek, aztán mégis az, megmondom, hogy miért.

Minden látszat ellenére méretes frusztrációkat lehet ebből begyűjteni, és az a legszebb az egészben, hogy észre sem veszed, hogy szépen, csendben akkorára hizlaltad te magad ezeket a dögöket, hogy szépen rátelepedtek az életed minden területére.

Nálam ez valahogy így nézett ki, nem tudom, másnál milyen, lehet, hogy ez általános, lehet, hogy csak nekem sikerült így, majd kiderül. Szóval.

Egyrészt ugye ott volt, hogy nem a maximumot, hanem a minimumot hoztam ki a legtöbb helyzetből, mondván, így kényelmes. Aztán ehhez jött a tudat, hogy egyébként simán, százszor többre lennék képes, és kb. én vagyok az egyetlen akadálya annak, hogy ezt a százszor többet meg is csináljam. De hát senki nem szereti beismerni magának, hogy egy lusta dög, én sem, így hát próbáltam megkeresni a felmentéshez vezető utakat, és nagy alapossággal megkeresni, hogy ki mindenki hibás, természetesen rajtam kívül. Ez persze csak a felszínen segít, a lelkem mélyén így is tudtam, hogy mi a helyzet, a frusztráltság tehát megmaradt. És akkor ehhez jött, hogy mások BEZZEG. Valahányszor, valaki, ismerőséről, barátjáról, akárkicsodájáról beszélt, aki ebben, abban, amabban nagy sikert ért el, fortyogni tudtam volna dühtől, fortyogtam is!, hogy persze, persze, dörgöld csak az orrom alá bazdmeg, hogy ő milyen sikeres, én meg nem vagyok, köszi, köszi, egyszer s mind KAPD BE! Nyilván senki nem kívánt ilyet az orrom alá dörgölni, talán az anyám, de ő is csak néha, szóval semmi ilyesmiről nem volt szó, az egyik oldalon valaki beszámolt egy jó sztoriról, a másik oldalon, meg ott álltam én, és igazából én voltam az, aki azt állítottam saját magamról, hogy egy közepes kis semmi vagyok, és sokszor az is voltam valóban. Miközben egy kaján hang azt verklizte a fejemben, hogy hát ez te is lehetnél kisanyám, csak ahhoz dolgozni kéne ugye. Nem tudom nektek elmondani, hogy Cs-vel, hányszor basztam össze a rezet a saját frusztráltságom okán, de csak az érzékletesség kedvéért mondok egy példát, simán ér rajta röhögni, most már én is azt teszem, Marla, de hülye vagy! felkiáltással.

A Tomb Raider filmet néztük, nem a nagycsöcsű Angelnia Jolie-sat, hanem a valósághoz némileg közelebb húzott Alicia Vikander, vagy Wikander? sosem tudom, szóval az ő főszereplésével készült változatot, amit, ha csak egy paraszthajszállal is, de könnyebb volt elhinni, mint a Hollywoodi Szent Teréz által hozott verziót. Valamikor a film vége felé, mikor Lara Croft épp halomra karatézza a gonoszokat (rohaggyonmegmind), és van egy jelent, amikor azt hiszem, a főgecit lerúgja a földre, a mellkasára ugrik, és ahogy az igazán badass hősnők szokták combbal szorítja a gigáját, hogy dögölne meg a rohadék (most jut eszembe, nem emlékszem, hogy itt halt-e meg a csávó, vagy meghalt-e egyáltalán, de biztos beadta a kulcsot a végére). Ezen a ponton Cs megjegyezte, hogy jó hát azért Alicia combjai közt kilehelni a lelked az nem lehet olyan rossz. Mit tettem én? Ahelyett, hogy elröhögtem volna magam a gondolaton, hogy én mondjuk nem szeretném, vonzalom ide vagy oda, ha Tom Hardy a szőrös combjaival szorítva a gigámat préselje ki belőlem a szuszt (most képzeljétek el, hogy néznénk ki…TÉNYLEG képzeljétek el, nagyon vicces gondolat. Mármint nem a halálom, csak na, értitek…), ahelyett, hogy bólintottam volna, AV (most már sima v-vel írom kész) végső soron tényleg jó nő, szóval mindezen lehetséges forgatókönyvek helyett irgalmatlanul felbasztam magam. Olyan voltam, mint a hisztis nő LEGROSSZABB karikatúrája. Hogy akkor jól van bazdmegkisfiam, akkor dögöljél te meg az alísiavikánder combjai között, ha az én combom nem jó. (NEM! Nem kívántam lábbal kioltani az életét, még mielőtt…).  Nem viccelek, tényleg megcsináltam az oltári hisztit, és akkor most cirkusz miértjét is elmondanám, próbáljatok meg nem röhögni. HÁT VAN NEKEM OLYAN TESTEM, MINT ALICIA VIKANDERNEK? Nincs. Elmentem edzőterembe, hogy legalább kb. legyen? Nem. Elvártam volna, hogy a pasim azt mondja, hogy nembajnyuszi a te tested jobb (igen-igen hazudgálásra kívántam buzdítani őt) EL HÁT! Tudtam, hogy nem lett volna igaz? Persze, hogy tudtam. De azért a balhét megcsináltam köré.

Nem kell mondani, én is tudom, hogy ez viccnek is rossz, és én röhörészek a legjobban, mikor ilyen csajokról hallok, aztán tessék itt van, a bennem élő házisárkány.  Hétfejű. Kurvaanyját.

Szóval, hogy ilyen és ehhez hasonló sztorik után, arra jutottam, hogy hát megbaszódhatok itt a saját frusztrációmtól, vagy kezdhetek is a dologgal valamit.

Kicsiben kezdtem az építkezést, így lépkedek a nagyobb cselendzsek felé, mondom a pozitív példákat, aztán lehet jönni utánam.

Frusztrált, hogy a kutyám egy rongy kis dög, és nem lehet vele sehova se menni, mert nem bír magával?

Igen.

Elmentünk kutyasuliba. Nem felhőtlen a helyzet, de néha már átsüt rajta a nap, amit én bíztatásnak veszek.

Rászoktam a hatékony munkavégzésre, vagyis arra, hogy a feladataimra koncentráljak, hogy előre dolgozzak, ha úgy van, hogy ötleteljek, ami egyrészt jó, mert gyorsabban telik a napom, ha van mit csinálni, másrészt a produktív napok végén, mindig sokkal jobbfej módon megyek haza, mint a linkelős napjaimon, valószínűleg, mert nem mar, a gdp termelés elkummantása miatti bűntudat.

Rászoktam a rendszeres mozgásra, ami egyrészt az idegeimnek jó, másrészt, ha nagyon lassan is,de közelítem a vikanderbody-t, vagy ha azt nem is, akkor a saját skinnyfat kis testem egy jobb változatát.

Ennek köszönhetően alapvetően jobb a hangulatom, illetve már nem kívánok szájhúzva utálkozni mindenkin, aki többjobbszebbvékonyabbsikeresebb, mint én, hanem már tényleg tudok ihletet meríteni abból, ahogy ők csinálják, de már nem lemásolni akarom, hanem megforgatni úgy,hogy az nálam is működjön.

Így állok most tehát az úr színe előtt, és nem fogok hazudni, egyáltalán nem könnyű a saját lustaságomat parkolópályára tenni, de legyen bíztatást minden linknek, hogy nem is lehetetlen. Aztán egyéb terveim is vannak, azokról majd később beszámolok, most pedig beverek egy kávét, de nagyon gyorsan.

Csók mindenkinek,

Marla