smgyblzs

[smgyblzs]

...és újra a gyűjtőhelyen.

Ismét eljött az a pont, ahol próbálom megoldani annyival az egészet, hogy ide kiírosgatom, aztán meggyőzöm magam, hogy ez működött és megpróbálom elfelejteni a további napokon.

Érdekes, hogy olyan, mintha átfordult volna egy kapcsoló. Kb. 1 hónapja már, nem is nagyon éreztem magam szomorúnak, inkább csak üresnek, ami nem is igazán zavart őszintén szólva. Most meg úgy érzem mintha a kapcsoló átment volna egyik oldalról a másikra és újra ott vagyok, hogy rajtad jár az eszem és sírhatnékom támad a "közös" zenénket hallgatva.

Fáj belegondolni, hogy mással kellene bármit is kialakítanom, mert akármennyire is volt szar az egész helyzetünk.. egyszerűen túl sok hasonlóság volt köztünk. Senki nem lesz ugyanilyen, hogy olyan dolgok legyenek összhangban, amikről nem is tehet egyikünk sem. A születésnapi dátumok, amelyek 1/1 ugyanazok más sorrenddel, a véletlen egybeesés, hogy a két kedvenc szám adja a dátumunk.. utóbbiról nyilván lehetne tenni, de vétek lenne, mert ha bárki mással bármi is arra a napra esne.. nem lehetne az övé. Az a tiéd. Sőt, minden hónap 17. napja a tiéd.

Fogalmam sincs, hogy hogyan tudnék egy kapcsolat felé nyitni bármilyen szinten is. Nincs elég energiám már ehhez és elég érzelmem sem. Egyszerűen meg vagyok lőve miattad, mert egy akkora darabot szakítottál ki belőlem, hogy a hátralévő életem is kevés lenne a pótlására. Az a darab örökké hozzád fog tartozni és nem számít, hogy mi történt vagy történik.

Akármennyire is próbálok nem így érezni, nem változtat rajta semmi. Nem eresztesz, mert akárhányszor hallom vagy látom a szerelem szót a legelső név, ami az eszembe jut az a tiéd.

Ahogy a jó magyar dalszöveg is tartja: ,,ezer év sem elég, hogy elfelejtselek - ezer év sem elég, hogy belül újra rend legyen."

És kezdem azt érezni, hogy ez nem csak egy dalszöveg, hanem a jelenlegi valóságom.

[smgyblzs]

Hogy?!

Nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Hogy tudsz ennyire jókedvre deríteni, ha máskor meg letolsz a mélybe? Ötletem sincs hogyan tudnék segíteni magamon, hogy ne kelljen egy hullámvasúton utaznom ahhoz, hogy beszélgessek veled.

Éjjelente a szavaid azt éreztetik velem, hogy minden egyes percnek van értelme és hogy tényleg van értelme az egésznek, majd eljön a nappal, amikor ennek az ellentettjét érzem. Hogy hitetheted el velem azt, hogy mindent is és semmit sem érek? Abszurdnak tűnik, de mégis ezt érzem.

"Téged akarlak" - szól a mondat éjjel. Nappal pedig se szó, se jel, se semmi kommunikáció. Hogy tudjon hinni neked a szívem, ha kötélen rángatsz ide-oda? Mások, játékok.. mindig is tudtam, hogy sosem fogok annyit érni amennyit én szerettem volna. Mégis mindig küzdöttem ezért amennyire tudtam. Mára belefáradtam és inkább én vagyok az, aki azt mondja, hogy ne beszéljünk.

Vicces.. egy kezemen meg tudom számolni, hogy eddig hányszor mondtam ezt én ilyen helyzetben, hisz mindig én voltam az, aki foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy tartsuk a kapcsolatot. Úgy tűnik ezt is megtörted bennem, mint sok minden mást. Mégis.. nem tudom, hogy miért hagyom még mindig és hogy miért szeretlek ennyire.

Azt mondtam, hogy átgondolom és át is fogom. Viszont az ilyenek miatt mindig bezárkózom, mert túlságosan is megbántasz. Próbálok nem törődni vele, kizárni, de mindig meglep, hogy a már alapból is sebzett szívemet te továbbra is képes vagy tovább facsarni és ezt én hagyom.

Miért?!

[smgyblzs]

Örülnék, ha meg tudnám érteni az egésznek a mozgatórugóját. De nem, nem tudom.

Végignézted, hogy más miatt szenvedek, miközben te már szerettél. Nem egyszer utasítottalak vissza, mégis 11-én a legnagyobb mosollyal mondtál igent arra, hogy leszel-e hivatalosan is a barátnőm. Tudtam, hogy nem szerelemről van még szó, hisz az én szívem más elfelejtésével szenvedett, de megpróbáltam segíteni neki. Úgy éreztem, hogy Te meg tudod adni azt, amire szükségem van és azt éreztem, hogy tudnálak téged szeretni mindazzal, amim maradt. Ki akarok tartani emellett, mert tudom, hogy ez közel sem mérgező, sőt.. jól tudom, hogy boldoggá tudsz tenni és mégis hadakozik a szívem amiatt, akivel évek óta küzd. Nem akarom feladni és elveszíteni azt, amit megszereztem azóta, mégis úgy érzem: vesztésre állok és a józan eszem is elvesztem.

Másik "Te", aki a mai napig nem eresztesz.. felfogni sem tudom, hogy egyetlen nap mire képes. Nem tudom felfogni, hogy hogyan lehet egy személy közelségére és testére úgy vágyni, ahogy én vágyakozom utánad. Nem akarom elveszteni a fejem, de minden percben, amikor veled beszélek úgy érzem, hogy semmi sem ésszerű és elvesztettem azt is, hogy ahhoz ragaszkodjak, ami az. Az egész annyira mérgező és annyira nem tesz jót.. mégis vágyom rá és rád. Nem szabadna, próbálok is ellenállni, de ez az igazság. Minden percben a kísértéssel nézek farkasszemet és minden csepp önkontrollomra szükségem van. Hogy veheti el az ember eszét ennyire valaki, akivel nem is találkozott még? Mégis a közelség, az érintés, a testiség vonzalma megvan, amikor halvány fogalmam sincs, hogy milyen lehet veled. Amikor azt mondod, hogy rám gondolsz és vágysz az olyan, mintha ki akarna ugrani a szívem a helyéről és minden porcikám azt akarja, hogy az enyém legyél és azt hiszem ez sosem fog változni.. mert akaratom ellenére is túl nagy hatással vagy rám minden tekintetében. Néha imádom és megijeszt, néha pedig utálom is.

[smgyblzs]

Nincs.

Vicces, hogy ez a platform lett a "mentsvár", ahova kiírok magamból mindent annak érdekében, hogy a telefonon lévő jegyzeteknél ne fussak folytonosan bele ezekbe a szösszenetekbe, amiket kiadok magamból. Alapvetően el is feledkeztem már arról, hogy miket írtam ki, pedig azok is az én fejemben voltak és onnan pattantak ki.

Nem is tudom hogyan kéne kiadnom magamból mindent, hogy végre megkönnyebbüljek. Nem igazán beszélek rólad senkivel, nem is nagyon van említve a neved, de azt hiszem jobb is így. Kár lenne tagadni, hogy sokat gondolok rád és azt is, hogy próbálok nem így tenni.

Régen azt mondtam, hogy nem tudnám megbánni az éveket és azt, hogy megismertelek, de jelenleg nem mondhatnám el ugyanezt. Hazugság lenne, mert úgy érzem, hogy de, bánom. Bánom, hogy már a katasztrofális indulás után továbbra is kitartottam melletted, mert valamiért csökönyösen ragaszkodtam ahhoz, hogy amit én látok belőled, az más, amit mások látnak. Hogy én egy új oldaladat ismerem, amit mások nem. De be kell látni, hogy a valóság inkább az volt, hogy én voltam az, aki nem ismert igazán akkoriban és tévesen gondoltam, hogy megéri bármi is. Hogy megéri a szenvedés, az idő, a szerelem. Bánom, hogy nem hallgattam az intő szavakra és azokra az emberekre, akik már akkor figyelmeztettek, hogy ennek nem lesz jó vége.

Nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek én kimondani a végét a kapcsolatunknak. El nem tudtam képzelni, hogy eljöhet az a pont, amikor én mondom neked, hogy itt volt elég belőled. De megtettem. Semmi megbánás. Ennek így kellett lennie.

Azóta is próbállak kiverni a fejemből. Eddig sokáig sikerült is, egyáltalán nem foglalkoztattak a gondolatok, hogy mi lehet veled, hogy vagy. Manapság egyre többször bukkansz fel akaratlanul is álmaimban, aminek nem örülök, mivel ez arra késztet, hogy az eszemben legyél és gondoljak rád. Sajnálom, hogy nem tudom ezeket kontrollálni, mivel nem értek a tudatos álmodáshoz. Ha értenék, akkor egész biztos vagyok benne, hogy nem jelennél meg egyszer sem.

Terveztem mással kapcsolatot létrehozni, felépíteni egy újat, mindent tiszta lappal indítani. Ez pár napig tartott. Utána úgy éreztem, hogy nekem mégsincs ehhez kedvem, energiám és mivel nem akartam időt sem szakítani, így időm sincs rá. Ha őszinte akarok lenni, akkor igazából semmihez sincs. Nem tudom, hogy miért vagyok ennyire elveszett és hogy miért távolodtam el mindenkitől. Kicsit úgy érzem, hogy te vagy az oka, mivel a gondolatok hadáról nem beszélhetek nagyon senkinek és nem is igazán akarok. Megtartom magamnak. Nem érdekel senkit. Nem lep meg, engem sem érdekelne őszintén szólva. Túlságosan is mérgező volt minden. Te, én, a kapcsolat maga. A szerelem. Rá kellett jönnöm, hogy igazából teljesen elég, ha egy kapcsolatban csak én vagyok mérgező. Nehéz velem és tudom, hogy nem minden embernek vagyok "ajánlott" ilyen téren. Azt sem tudom, hogy kire lenne szükségem jelenleg.. nem találom meg senki társaságában sem azt, amit akarnék.

Barátok. Igen. Vannak, de minden értelemben távol. Nem tudom, hogy mikor volt utoljára az, hogy ennyire elszigetelődtem volna mindenkitől, de most ez történik. Nem érzek késztetést arra, hogy kiadjam magamból a gondolataim és nem érzem azt sem, hogy lenne valaki, aki be tudná tölteni az űrt. Nincs az a barát, ember, aki meg tudná ezt tenni. Még nincs.

Az egyetlen, akivel beszélhetnék rólad, az igazából te magad vagy, de belőled én már nem kérek.

//Kicsit titkon remélem, hogy ha megszólal egy olyan szám, elindul egy olyan film, akkor valamennyire gondolsz rám és nem felejtettél el teljesen. Az én szívem még sajnos nem felejtett el.//

[smgyblzs]

Hiányzol

Hogy hiányozhat valaki úgy az embernek, hogy soha életében nem találkozott vele?

Költői kérdésnek hangzik, mégis leginkább ez foglalkoztat jelenleg. Ugyanis Te nagyon hiányzol. Nem tudnék okot mondani rá, hogy miért.. csak érzem a szívemen, hogy semmi sincs rendben. Biztos vagyok abban, hogy amiket ide írok nem fognak eljutni hozzád, de valamiért mégis reménykedek, pedig már rég azt hittem, hogy tanultam ebből az öreg hibából és abbahagytam a reménykedést. Olyan érzések és gondolatok kavarognak a fejemben miattad, amiket már rég el kellett volna engednem és kitisztítani a fejem, de akárhányszor rád gondolok minden addigi dolog feleslegesnek tűnik, mert úgy érzem, hogy van, amitől sosem fogok szabadulni.

Szar, ha valamit nem tud elengedni az ember, mert nem tekinti lezártnak, mi?

Mai napig azon agyalok, hogy keretet kellett volna adnom mindennek, belevágni veled az egészbe és megláttuk volna hogyan alakul. Ehelyett csak képzelegni tudok róla, hogy hogyan alakulhatott volna, hogy milyen lett volna ténylegesen együtt.

Elég szeretetéhes voltam egész életemben kiindulva abból, hogy nem sokat kaptam belőle az évek során. De úgy ember szeretetére, vagyis inkább szerelmére nem vágytam még soha sem, mint a tiédre. Kikészít a tudat, hogy pont a tiédre vágyom. De egyszerűen nem tudom elfelejteni azt, hogy milyen volt, amikor egyetlen szó is a világot jelentette számomra.

El akarom engedni mindezt veled együtt, de nem megy, mivel sosem szerettem még senkit ennyire és nem tudom hogyan kell.

[smgyblzs]

A "múltra való tekintettel" ment az, hogy a kutyamód után legyen szánva pár másodperc egy boldog új évet üzenetre, de annyira már nincs, hogy boldog születésnapot te faszfej. Meglehet, hogy sosem szerettem a születésnapom, mert nem látom értelmét a napnak, viszont attól még jól tudott volna esni.

Nem igazán értem, hogy miért visel meg ennyire.. talán amiatt, hogy ezzel realizálódott bennem, hogy tényleg el kellene engednem mindent és hogy nem kellene semmit sem jelentenie már a nevednek a számomra, mert az enyém sem számít neked. Csak olyan kibaszott nehéz egyik pillanatról a másikra ezzel megbirkózni egyedül, miközben nincs senki és semmi, ami megmentene saját magamtól, de leginkább a te gondolatodtól.

De igazából nem tudok hibáztatni emiatt senkit sem, egy idő után minden téma unalmassá válik, pláne akkor, ha tudja az illető, hogy nincs értelme sem. Annyiszor mondtam már el sok mindent, amit éreztem miattad, hogy oda jutottam, hogy inkább nem akarok senkinek sem mondani semmit. Nem akarok senkit olyannal terhelni, amire tudom, hogy nem kíváncsi.. hogy ennek rám nézve mi a következménye az úgyis az én bajom. Ahogy minden más is..

[smgyblzs]

Meddig még?

A büdös életben nem gondoltam volna, hogy ezt a platformot valaha is előveszem még és hogy pont emiatt. Talán a gondolataimmal nem tudnék kiegyezni, ha annyiszor jutna eszembe, ahányszor megnyitom a jegyzettömböt.. így ez az opció kiesett.

Megmagyarázhatatlan módon jut eszembe újra és újra ugyanaz a gondolat, ugyanaz a hullám, ami már nagyon régóta nem enged el. Pont úgy, ahogy én sem Téged.

Újra és újra lejátszom a fejemben az eseményt, mintha megtörtént volna bármikor is.. gyönyörű jelenetek életem azon szakaszából, ami meg sem történt igazán. Mégis ezen gondolatok ringatnak és vadásznak egyszerre már évek óta.

Lett volna esélyünk? Lett volna bármi értelme? Tudtál volna úgy rám nézni, ahogy elképzelted, hogy tudnál? Én tudtam volna a történtek után valaha is a szemedbe nézni? Kijött volna a számon is az, hogy szeretlek vagy csak az ujjaim küldték mindig ösztönből, mert már tudat alatt is tisztában voltam ezzel?

Egyik kérdésemre sem találok választ és már Téged sem. Az a szomorú valóság, hogy ezt a Titanicot még csak el sem indították, mégis elsüllyedt annál a bizonyos jéghegynél. Hogy mi volt a mi jéghegyünk?! Azok a dolgok, amiket nem tudtunk leküzdeni. A gátlások, amiket nem tudtam elengedni, az addigi életed és személyiséged, ahol senki más nem térített észhez és nem mutatta meg neked, hogy mi a helyes út. Hogy bánom-e ezt? Hazugság lenne azt mondani, hogy igen, mert élveztem minden pillanatát annak, hogy én voltam az, aki utat mutatott és kivezetett a sötétségből. Számtalan veszekedés, féltékenységi kitörések, nem komolyan gondolt szavak, amiket megbántunk utána.. ezek mind-mind mi voltunk. Mi voltunk a tűz maga, a vágy szenvedélye, az egymással kapcsolatos önzőség mintapéldái. Hiányzik és hiányzol.. hiányzik az, hogy Te velem legyél, még ha 1000 km-re is. Az, hogy érezzem azt, hogy van értelme annak, hogy éljek. Az, hogy színes napjaim legyenek és ne színtelenek. Az, hogy várjam csak azért fennmaradhassak hajnal 5-ig, hogy én legyek az, akivel indul a meló előtti napod. Az, hogy várjam az este 11-et, hogy végezz, aztán ha csak 10 percet is, de beszélgessünk. Az, hogy én legyek az, aki azt tudja mondani neked, hogy milyen idióta volt a főnököd, miután elmesélted nekem a napod. Az, hogy megkérdezzem, hogy hogy vagy. Az, hogy csak azért kérdezzek meg valamit, hogy aztán elismételd vagy bizonyosságot adj arról, amit tudok, de csak azért is megkérdezem, hogy tőled lássam.

Sorolni tudnám még tova mindazt, ami hiányzik. A legjobban mégis Te vagy, aki hiányzol és neked minden velejáród. A stressz, hogy gyomorideggel fekszek az ágyban, miközben Te másokkal játszol. Az aggodalom, hogy mi lesz akkor, ha olyat találsz, aki jobb nálam és többet tud nyújtani, mint én. A féltékenység, hogy az is zavarjon, aki csak levegőt vesz melletted.. mert hogy mer melletted levegőt venni, ha én nem vehetek?!

Néha úgy érzem, hogy utálnom kellene téged. Amiket csináltál, amiket mondtál, ahogy viselkedtél.. de nem megy. Sokszor próbáltam ezekbe ringatni magam, hogy ne arra gondoljak, hogy a mai napig mennyire szeretlek és szerelmes vagyok beléd. Nem ment sosem sokáig.. mert egy bizonyos idő után csak arra tudtam gondolni, hogy teljesen mindegy mennyi szar történt: akkor is szeretlek és hiányoznak a jó pillanatok. Az átsírt éjszakák nem hiányoznak, de minden könnycsepp érted esett és miattad született. Talán még ezt sem bánom, mert volt, amikor egy kiadós veszekedés után ez döbbentett rá arra, hogy nem akarlak elveszíteni.

Fogalmam sincs, hogy miért kezdtem el kiadni ezt magamból.. egyszerűen csak késztetést éreztem rá. Éreztem, hogy muszáj és hogy nem bírom tovább. Az esti beszélgetés teljesen elvette az eszem. Újra végigfutott az agyamon, hogy milyen lenne veled kelni, veled feküdni, veled szétszedni a lakást vagy épp összerakni azt, ami a miénk lenne. Belegondoltam, hogy milyen lehetne az utcán úgy sétálni melletted, hogy egy pillanatig nem tudnám lehajtani a fejem, mert abszolút nem lenne okom rá. Csak is az ellenkezőjére: felemelt fővel járnék csak azért, mert Te vagy az oldalamon. Az illatoddal kelnék és feküdnék minden nap.. egy végeláthatatlan kör lenne, amiből sosem akarnék kiszakadni. Talán akkor elfelejtenék mindent, amit elbasztam. Ha újrakezdhetném, akkor kijavítanék minden hibát, amit elkövettem és amikor cserben hagytalak.. minden álom és képzelet valóság lenne.

A mai napig emlékszem arra az álmomra, amikor azt álmodtam, hogy azt mondom anyukádnak, hogy elveszem feleségül a lányát. Olyan éles emlékkép lett a fejemben, hogy ha amnéziás lennék sem felejteném el. Soha.