parizsiszalami

[parizsiszalami]

Dear Social Media

dear internet and little percentage of people i know whom this might concern,

i really don’t want to be a hypocrite and yet i really am one

similarly to nearly everyone in my generation i have an extensive online life which takes a significant amount of actual time from my actual life

i’m not saying this is necessarily a bad thing because the internet can be a wonderful place and i honestly admire the million ways it transformed the way we communicate with each other (and i do not believe this change can be labelled bad or good)

however, due to several external factors, all these screens and social media platforms and emails and texts have become a bit overwhelming and i’ve been planning in the past few weeks to write a dramatic post about quitting facebook or at least doing a social media detox

and there are two things i immediately realised

first was obviously that i would not survive without social media even for a day because this is the place where i get all the musician gossip and koala gifs and i thrive on conversations with friends or even strangers

and the second was that i’m angry at myself for feeling the need to let everyone know about my heroic decision and making this into a narcissistic performance instead of just disappearing and not giving a fuck about what the others’ reaction might be

(and here i am still writing this stupid note so there’s that hypocrisy i wanted to avoid but i guess this is so much part of my self-assigned wannabe rockstar slash writer personality that it could never be really suppressed or changed)

i’m also pretty angry at myself for a few other things

like the fact that i feel guilt if i don’t reply to a text immediately even though sometimes (basically always these days) it feels like a burden and i despise typing messages on my phone, not to mention opening Facebook or Gmail on my laptop which feels almost as painful as washing dishes

or obviously how i’m super-offended when my messages stay unread or god forbid UNANSWERED for more than an hour because clearly it means that the person hates me and/or is dead

or how i ’m unable to suppress the always returning urge to post something, just SOMETHING that either reflects how educated and/or cool i am or it will provide me with the necessary dose of verification that i’m funny and good-looking and interesting enough for people to like me

and that even when i’m so busy having a life and some fun that i somehow forget to document in any form, i kinda feel guilt or even fomo

and therefore i’m basically not able to do anything fun or extraordinary (or at least a tiny bit exciting compared to my otherwise pretty average day to day life) without feeling the need to show it to the world, again to prove that i’m funny and good-looking and interesting enough for people to like me

or how i feel insulted by those who are not giving me this verification or retain it on purpose and definitely intentionally forget to send me a birthday message or ignore my new profile pic etc.

i also hate that i subconsciously or very very consciously use these platforms and the content i post to subtly manipulate others, send passive-aggressive hidden meanings directed at someone or just simply manipulate everyone i know by using a sad quote or a heartbreak song as a very obvious but not at all ideal cry for help and attention

so all in all, even though i will probably never be able to quit these bad habits entirely, i felt the need to verbalise this (self-)criticism and publicly promise myself that i will try to change a few things and become less dependent on these otherwise fascinating communication tools and mostly only use it for practical purposes (e.g. above-mentioned koala gif research)

and not get frustrated about faceless strangers or few-time acquaintances not being able to spell or use grammar properly or posting misogynistic jokes, annoying status updates, stupid fake articles or any kind of content that i genuinely honestly do not give a fuck about

and try to minimise the unnecessary oversharing and only post the content that i genuinely honestly want other people to see and only share life events that i’m the most happy about or proud of

and try to live by the most overused clichés like always finding the time to bitch about life in person instead of doing it on messenger or enjoying the moment instead of trying to capture it for eternity and instead of lying in bed swiping on tinder and constantly refreshing on instagram just going out and playing basketball (haha) or doing stupid real things or learning to love myself without the need to have feedback from others and all this very coelho-esque bullshit

and also i would just like to ask all who recognise themselves in these lines to please take this into consideration whenever possible and don’t get offended if i don’t reply immediately or don’t hit the like button as i’ll be trying to do a semi-detox now (only a few beers a day kind of rehab) and learn how to survive without the internets at least for days or even hours and how not to secretly expect everyone or certain people to praise me for something i’ve done or said or worn (obviously except for this blog entry, i really hope you will appreciate it because i tried to be naked-honest here and expose my vulnerabilities and obviously also imply that i’m not in a very good place right now but i figured this kind of honesty and exposure therapy could definitely help and also i hope that the multiple people i intended this for will hear the message loud and clear and not mistake it for a cry for help because i’m planning to deal with my shit on my own this time, i jut need them to be patient and understanding)

love,

ági

[parizsiszalami]

THE END

Pár nap múlva itt hagyom ezt az országot, és ilyenkor azt kellene mondani hogy biztos hamarosan látjuk egymást újra, de a rideg realitás az, hogy nagy eséllyel soha nem jövök ide vissza, mert annyi ország van még, amit nem láttam, és ahol sokkal inkább el tudom képzelni az életem, mert be kell valljam, hat hónap után sem lett Luxemburg a kedvenc helyem.

Ez persze nem jelenti azt, hogy szép fokozatosan és sunyin ne lopta volna bele magát a szívembe a rohadék.

Tetszett a biztonságos és kényelmes jólét, nem tetszett a kiszámítható és sokszor unalmasnak tűnő jólét. Tetszett az értelmes kihívásokkal teli munka és munkahelyi légkör, nem tetszett, hogy ezt minden héten heti öt nap művelni kell.  Tetszett a sok új arc és beszélgetés, nem tetszett, hogy az egész csak átmeneti és múlandó. Tetszett a távollét a megszokott életemtől, nem tetszett a távollét a megszokott életemtől.

Nosztalgia-filterrel persze minden kép szebb, és nem segíti az elválást, hogy megérkezett a tavasz és nyílnak a virágok és néha a nap is süt és így már egészen majdnem szinte szép lett a város, és a sem segít, hogy ma a vonat ablakán keresztül láttam hegyeket és folyókat és mintha meg is dobbant volna tőlük a szívem.

De ez tuti csak egy olcsó csel, mert az elmúlt fél év azért nyolcvan százalékban esőből és ködből és feltúrt utakból és betontengerből és monoton hétköznapokból és munkából és elvágyódásból és panaszkodásból állt, és a legjobb része az ittlétnek mindig az elutazás volt...

…pont mint otthon.

Hülye Luxemburg, azért hiányozni fogsz.

///

Soon I will leave this country for good, and even though the polite thing to say is that I will be back soon but let’s be honest, there’s a great chance that will never happen as there are so many other places I haven’t seen yet and so many places I can rather imagine myself int he future and also, I would lie if I said that Luxembourg ended up on the list of my very favourite places during these six months I spent here.

Of course it doesn’t mean this son of a bitch did not manage to worm its way into my heart.

I loved the comfort and the predictability, I hated that it seemed boring after a while. I loved the exciting and challenging job and the workplace atmosphere, I hated that I had to witness it five days every week. I loved all the new faces and conversations, I hated that there’s an expiry date on all these friendships. I loved the distance from my old life and I hated the distance from my old life.

Sure, all photos look better with the nostalgia filter, and it doesn’t really help either that spring is here and there are colours and smells and even sunshine, and it hurts to admit but the city looks kinda spectacular now, and seeing mountains and rivers and beautiful landscapes from the window of the train today also made things worse.

But hey, it must be a cheap trick, because no matter how much you’re trying to seduce me, I clearly remember that 80% of my time here was spent in fog and rain and a concrete jungle, wih montonous weekdays, and working and longing and feeling homesick and bitching about everything, and the best part of being here was always going away to see new places...

...exactly like when I’m home.

Damn it Lux, I will miss you very much.

[parizsiszalami]

VASÁRNAPOK

A vasárnap a pihenés, a megújulás, a feltöltődés és az újrakezdés napja. Itt a kiváló alkalom arra, hogy beinduljon a maximális színpadiassággal, közepesen mámorosan és minimális komolysággal eldurrogtatott, de mégis abszolút teljesen maradéktalanul megalapozott és megfontolandó fogadalmak gépezete. Ennek jegyében ma kimész futni. És jógázol is. És kizárólag gyümölcsöt eszel reggelire, és olvasni fogsz, és internetmentes délutánt tartasz, legfeljebb megnézel egy videót arról, hogy kell meditálni, és megtalálod a lelki békéd, este pedig költségvetést készítesz, és heti étrendet készítesz, és tisztességes Linkedin-profilt készítesz, és időben lefekszel aludni.

De azért a vasárnap elsősorban a pihenés napja, és egyébként is esőre áll az idő, úgyhogy először nézz meg még egy epizódot, utána tényleg el fogod hagyni az ágyat. Megfogadtad, hogy nem nézel újra sorozatokat, amiknek már legalább két nyelven tudod szóról szóra a forgatókönyvét, mert ha már valami kreatív és szellemileg stimuláló időtöltés helyett teljesen öncélú sorozatnézésre fordítod ezt a potenciáltól duzzadó vasárnap reggelt, legalább valami soha nem látott dolgot nézz, amiből esetleg tanulhatsz valami újat vagy legalábbis inspirálódhatsz valami jövőbeli kreatív és szellemileg stimuláló időtöltéshez.

De arra koncentrálni kell, és azt a pihenés napján nem illik. Jó lesz ez az epizód, így legalább nem jelent problémát, hogy a saját csámcsogásodtól nem hallod a dialógust. A nutellás pirítós mondjuk szigorúan értelmezve nem gyümölcs, de a futáshoz úgyis extra energiára van szükség, és ebédre már tényleg valami egészen #fitlife és #cleaneating-kompatibilis fogást fogsz enni.

Az utolsó falat pirítósba fejelve visszaaludni és a délelőttöt átszunyókálni nem a legdicsőségesebb momentum, de a vasárnap a regenerálódás napja, és a szervezetednek nyilván erre volt szüksége (mint ahogy tegnap is pontosan erre volt szüksége)! A futás ma elmarad, viszont ebédidő van, már csak arról feledkeztél meg, hogy kizárólag olajban sült glutén maradt a hűtőben, de majd evés közben szupermodelles valóságshowt nézel, attól biztos örökre elmegy a kedved a cukortól meg a zsírtól.

Ez nem vált be, a mazochizmus isteni fűszer, de egy három és fél szemrebbenésnyi pihenő után jöhet a délutánra ütemezett lelkibéke-projekt. Olvass el legfeljebb két, tudományosan alátámasztott cikket a meditációról és a jógáról, utána pedig kapcsold ki a az internetet és az agyadat és türelmesen csináld végig a gyakorlatokat, mert a lelki béke nem fog téged megtalálni, neked kell megtalálnod azt a rohadt lelki békét, de ha egyszer olyan piszkosul nehéz, mikor végig csak arra tudsz gondolni, hogy milyen hülyén nézhetsz ki miközben kevés sikerrel próbálod a nyakadba rakni a lábad, meg hogy milyen furcsa, hogy lehet van valaki a világon aki pont úgy néz ki mint te de soha nem fogtok találkozni, meg hogy milyen szörnyű, hogy a jegesmedvék alól elolvad a jég.

Innen elég gyorsan eljutsz oda, hogy a világ egy szörnyű hely és úgyis minden múlandó és törékeny, igazán nem változtat a nagy univerzális összképen az, ha ma este még egyszer utoljára pattogatott kukoricát és gumicukrot eszel vacsorára mielőtt megkezded a saját tested és persze a bolygó megmentését. A világvége hangulaton pedig pár megbízhatóan és kiszámíthatóan butácska és boldog sorozatepizód garantáltan jobban tud segíteni, mint valami mellékneveket és barokkos körmondatokat halmozó szépirodalom. 

(Az életed következő hetének/hónapjának/ötven évének megtervezése pedig pont azt a spontaneitást és izgalmat venné ki a mindennapokból, amihez annyira görcsösen ragaszkodsz, így saját elveidet és személyiséged esszenciáját tagadnád meg azzal, ha számon tartanád a kiadásaidat és bevásárlólistát írnál!)

11 óra körül (bár te sem igazán érted, hogy lett hirtelen 11 óra) már maratonfutók és everestmászók kimerültsége nehezedik a szemedre úgyhogy itt az ideje, hogy véget érjen ez a nap. A hétfők úgyis igazoltan alkalmasabbak újélet-kezdésre és teljes megújulásra.

[parizsiszalami]

Luxi-lét A-tól Z-ig

alvás- elsőszámú kultúrprogram hobbim ebben az országban

bulika- egy darab magyar szervezésű házibuli, magyar mentalitású alkoholfogyasztás, decemberig elég is lesz

csomag- annyira okos pakolás, hogy 10 kiló új cuccal mehetek haza, ami talán segít megbirkózni az otthonhagyott kedvenc nem-parlament-kompatibilis ételeket ábrázoló pólóim iránti hiányérzettel

dió- legmenőbb bulink egy vidéki diófesztivál volt eddig, diót ugyan nem láttunk, de diólikőrtől megrészegült középkorú német úrhölgyet rengeteget

ebéd- majdnem olyan jó a menza, mint a disneylandnél --> első számú ok az ittmaradásra

fordítás- először az életben a végzettségemnek pontosan megfelelő munkát végzek, egészen felemelő érzés

gyerek- a helyi notre dame-ot még nem láttam, de már három különböző játszótérre eltalálok csukott szemmel

ház- egy ír család tetőterében lakunk, de nem voltam még fültanúja se sztep-párbajnak, se viszkisüvegek falhoz vágásának, egészen csalódott vagyok

iroda- hárman kaptunk saját irodát, saját számítógéppel meg ablakkal meg minden, annyira fontosnak és felnőttnek érzem magam, hogy hello kitty-s helyett egy sima szürke jegyzetfüzetet vettem

jóga- az egészséges táplálkozás és testmozgás-központú Új Felnőtt Életmód jegyében letöltöttem három jógavideót is. egyelőre itt megállt a projekt

kolbász- egy fél pár otthonról hozott csabai kolbász még legalább egy hétig segít megőrizni nemzeti identitástudatom és hazaszeretetem, jövő héttől viszont vegán leszek

luxi- sokadik nyugati ország, ahol olcsóbb a nutella, a csokimousse és a mogyoróvaj mint az anyaországban, nincs igazság ezen a bolygón

menetrend- olvastam egyszer egy utópisztikus világról, ahol a vonatok pontosan akkor érkeznek, amikorra azt a menetrend írja, egészen szürreális élmény ebben a világban élni

netflix- az életem itt annyira izgalom- és veszélymentes lett, hogy a sorozataimat sorozatomat szakmai fejlődésemet elősegítő dokumentumfilmeket is legálisan streamelem

otthon- nincs konyhánk --> karácsonyig nem tudok semmi pirított hagyma- és szalonna alapú ételt készíteni --> soha nem fogom otthon érezni magam ebben a házban

park-a parkban találtunk élőzenét meg wifit, nyilván a kedvenc helyem a városban (ja meg fákat és oxigént is találtunk)

reggel- a még sötétben, a langyost is alig megközelítő zuhanyokkal ébredést és vonathoz rohanást egyedül az állomáson elcsípett napfelkelte-giccs segít elviselni (ki gondolta volna, hogy a nappal együtt nem csak feküdni hanem felkelni is lehet?!)

suttyók- öltönyös munkahelyekkel megpakolt nyugati jólét létére meglepően sok

tinder- lásd előző szócikk

unalom- még mindig görcsösen próbálok ragaszkodni ahhoz, hogy ez egy javíthatatlanul unalmas ország, de az elmúlt másfél hétvégén voltunk várban, diófesztiválon, street food fesztiválon, szabadtéri koncerteken, lemezbörzén, egy fél hétvégét pedig a magyar-tematikájú házibulit követő vegetálással töltöttünk, tehát itt az ideje, hogy hivatalosan is bocsánatot kérjek luxiéktól

vonat- buszozáshoz szokott vidéki lelkem még minden ablakon kibámulós tehenekkel tarkított mezők mellett elsuhanós munkába- és hazautat egzotikus élményként él meg

zokni- a már csak halványan pislákoló punk lelkületem egyetlen manifesztálódása a szép kivasalt (!) fekete nadrág alá rejtett hamburgeres zokni

[parizsiszalami]

F MINT FELNŐTT(É VÁLÁS ELŐIDÉZTE KRÓNIKUS PÁNIK)

Tudom, hogy amikor megkérdezed, hogy most hogyan tovább, azt leginkább udvariasságból teszed, meg hát ebben a korban és élethelyzetben ez igazán magától értetődő, de még az sem kizárt, hogy tényleg érdekel, mik a terveim, hogyan képzelem el életem további 30-80 évét, de ha kérhetem, legközelebb inkább kérdezd meg hogy mizu, mert bár a világ legfeleslegesebb és legsemmitmondóbb kérdésének gondolom, még erre is sokkal szívesebben adok egy felesleges és semmitmondó választ (ha szeretnéd még vissza is kérdezek) minthogy megpróbáljam megválaszolni, mihez kezdek magammal az egyetem után.

Tudom, hogy fel se merül benned, milyen érzelmi lavinát is indíthat el ez az ártatlan érdeklődés. Bele se gondolsz, hogy hány súlyos egzisztenciális válságot idézhet elő naponta egy ilyen keresztkérdés, mert míg a középiskola után gyermeki lelkesedéssel meséltem az ötéves tervet és a szkeptikusan ráncolt szemöldökökről tudomást se vettem, így öt (+x) év elteltével már kevesebb odaadással tudok nyilatkozni a jövőről.

Ez állítólag az aranykor, a húszas évek eleje, amikor még különösebb társadalmi megbélyegzés nélkül támaszkodhatunk pénzügyileg és főtt étel ügyileg szüleinkre, ihatunk körömlakklemosó ízű olcsó vodkát és vehetünk fel két különböző színű zoknit. De azért kimondatlanul e mögött ott van a kegyetlen összeesküvés, miszerint az önfeledt yolo (nem kell a lemondó sóhajtás, ne is próbálj meg úgy tenni mintha túl jó lennél a jolóhoz) közepette illik megtalálnod önmagad és a kis küldetésedet ezen a bolygón, meg szerencsés esetben egy társat is, aki segíthet a világmegváltásban.

És ha ez az aranykor, akárhogy is osztok-szorzok, ez az életszakasz a végéhez ér, ami azt jelenti, hogy innentől már csak lefele visz a lejtő (az ezüstkorba? a rozsdásodó nehézfémkorba?) pedig egyáltalán nem érzem úgy, hogy jártam volna már a dombtetőn. Persze, felhőtlenség és felelőtlenség volt bőven, de hét évvel, tíz kilóval, pár kezdetleges szemránccal és végtelen megkérdőjelezhető magánéleti és életviteli döntéssel később itt állok a „felnőttkor” „kapujában” és még mindig nem tudom mi az a szakma, amit tényleg odaadással és örömmel tudnék éveken át űzni és még pénzt is keresnék vele (se hivatásos koncertlátogató se teljes állású koalasimogató témakörben nem találtam álláshirdetéseket) és még mindig fogalmam sincs hogy működik egy normális párkapcsolat vagy hogy kell adóbevallást készíteni, és még mindig csak akkor mosogatom el a szennyes edényeket ha már nem férek oda a csaphoz és még mindig gondolkodás nélkül kötök két héten túl gyógyuló sérülésben vagy két napon túl gyógyuló másnapban végződő fogadásokat és amikor megkérdezed hogy mik a terveim a jövőre nézve akkor pillanatok alatt lepörög előttem a szőnyegre hányt ruhák és ágyban töltött keddek és a hűtő tetején trófeaként gyűjtött vodkásüvegek övezte életem és mély agóniába zuhanok, mert nincsenek terveim a jövőre nézve, pedig tudom hogy ezt várod tőlem te is, meg a család is, meg a társadalom is, meg nyilván én is magamtól, és látom magam körül a barátaim és a kortársaim, akik velem ellentétben már több-kevésbé elsajátították a felnőtt lét művészetét, mert ha valami nemszeretem agyatlan munkát is végeznek, hazavárja őket valaki akinek panaszkodhatnak róla, vagy ha párkapcsolati téren hozzám hasonlóan krumplik, legalább megtalálták a hivatásukat ezen a világon (de legalábbis tudják belőle finanszírozni maguknak a felsőkategóriás visszaeső yolót), vagy ha nincs is se munkájuk se kapcsolatuk, legalább mindig tök jól néz ki a hajuk.

Pedig volt ám nekem is ötéves tervem, aminek konzekvensen egyik pontját sem sikerült teljesíteni, bár nyilván irracionális elképzelés volt, hogy 25 éves koromra már milliomos újságíró (ez mondjuk örökkön örökké irracionális elképzelés marad) és egy közepesen ismert de rendkívül tehetséges ausztrál zenész felesége és gyönyörű ikergyermekeink anyukája leszek , és azt se gondolom, hogy az elmúlt évek teljesen kárba mentek volna, de biztos többet is tehettem volna azért, hogy az ötéves tervet, vagy legalábbis annak egy kevésbé tinilány alternatíváját sikerre vigyem, és amikor megkérdezed, hogy mi leszek ha nagy leszek akkor egyrészt legbelül magamba zuhanok,  mert eszembe juttatod képtelen vágyálmaim kudarcát, másrészt akaratlanul is előidézed azt a bizonyos pánikot, amit a felnőtté válás kapujában álló minden fiatal érez (gondolom én).

Szóval itt vagyok pár hétre-hónapra és vizsgára a célvonaltól (így a legvégén akár be is tarthatnám félévente megújított szent fogadalmam, miszerint időben elkezdek tanulni mert ahogy azt a történelem már sokszor igazolta, a pánik okozta adrenalinlöket nem mindig helyettesíti a tárgyi tudást, de te is tudod meg persze  titkon én is hogy  itt a végén is nyilván a kamikaze-taktika lesz a befutó) de kérlek hadd süppedjek boldog és zsibbadt tagadásba még egy picit és ne kérdezd meg hogy most hovatovább, mert tényleg nem tudom, de becsszó holnap már tényleg elkezdek komolyan gondolkodni rajta.

[parizsiszalami]

Nem Különösebben Impozáns Újévi Fogadalmak Amiket Még Az Is Lehet Hogy Be Tudok Tartani

1. 25 év feletti úrinőként itt az ideje minimalizálni, lehetőleg nullára kihozni azon esték számát, amikor nadrágban/cipőben/kabátban/estélyiben/búvárruhában hajtom álomra fejem. ez a fogadalom ma estétől lép életbe

2. előfizetek spotify-ra, egyrészt mert egy teljesen praktikus befektetés olyasmibe, amit mindennél jobban szeretek és egyébként a havidíj sokszorosát költöm el naponta semmilyen funkcióval nem rendelkező tárgyakra és hizlaló funkcióval rendelkező ételekre, másrészt meg a lelki békém megőrzését is szolgálná ha nem vágnám földhöz bármely kezemben lévő tárgyat/saját magam valahányszor egy óvatlan pillanatban felcsendül a justin-bieber promó két spice girls metál között

3. kevesebb semmilyen funkcióval rendelkező tárgyat halmozok fel mert most már tudatosabban és felelősségteljesebben kell kezelni limitált anyagi forrásaim és a limitált életterem, meg így például örökbe tudnék végre fogadni egy koalát a wwf-nél, ami egyrészt az egyik legnemesebb tett amit el tudok képzelni, másrészt cserébe küldenek koalás naptárat, koalás bögrét és egy tök élethű koalaplüsst!!!!!

4. 25 év feletti úrinőként itt az ideje minimalizálni a pszichopatákra ésvagy óvodásokra jellemző viselkedésformákat nyilvános területeken, értsd: dolgokra felmászás, evőverseny, úttesteken fetrengés, breakelés/beatboxolás/rappelés

4/a itt az ideje beletörődni, hogy soha, semmilyen körülmények között nem leszek fekete brooklyni hiphop-császárnő

4/b továbbá soha, semmilyen körülmények között nem hagyom magam rábeszélni karaoke-ra

5. limitálom a neon vagy egyéb természetellenes színű ételek (ÉS ITALOK) fogyasztását

6. 2016-ban lefutom a maratont

6. 2016-ban lefutom a félmaratont

6. 2016-ban ki fogok menni futni

7. mivel idén már tényleg kiszabadulok a felsőoktatás öleléséből és lassan elkerülhetetlenné válik hogy felnőtt emberek közt felnőtt emberként viselkedjek, idén meg kell tanulnom kulturált felnőtt módjára, evőeszközökkel, nem arccal hanem szájjal stb. étkezni. ugyanitt: munkaerőpiaci értékemet növelendő informatikai tudásomat az impresszív paintes képszerkesztő képességeimet felülmúló készségekkel bővítem

8. visszafogom a koalákról való hangos lelkesedést mert engem is iszonyúan irritál amikor valaki émelyítően és végeláthatatlanul áradozik a pasijáról/csajáról

9. letépett papírcsücskök és random falfelületek helyett egy határidőnaplóba fogom feljegyezni a fontos időpontokat és egyéb infókat, esetleg letörlöm a candy crush/ostorhang-szimultáror/legalább az egyik zseb-dj appot a telefonomról hogy legyen rajta hely valami ilyen célt szolgáló, nálam okosabb alkalmazásnak, mivel 93% hogy a határidőnaplót márciusig elhagyom

10. tudom buzis meg minden de többször adom a barátaim és családjaim tudtára hogy szeretem őket, például sütök nekik sütit, mert nagyon jó dolog érezni azt, hogy szeretnek, ennél pedig csak sütit enni jobb érzés

[parizsiszalami]

Nem túl Disney ez a valóság

A párizsi Disneyland ‘92 óta, évi 365 napban üzemelteti rózsaszín-csillámporos univerzumát, és megnyitása óta egyetlen nap telt el úgy, hogy földöntúli viharfelhők miatt nem fogadta a felhőtlen viháncolásra vágyó közönséget. Ma azonban nem a leküzdhetetlen természeti erők, hanem a jóval félelmetesebb emberi erőszak miatt maradtak zárva a Mikiegér-birodalom kapui.

Januárban pár kilométerre tőlünk mészároltak le tizenkét embert, mialatt a picike párizsi lakásban tettük megszokott picike dolgainkat. Jöttek az aggódó üzenetek, a szolidaritás hashtagjei és kirakatba rakott plakátjai, de az élet nem állt meg, egyet ugyan kihagyott a szívverése, de a város lüktetett tovább a megszokotthoz közeli ritmusában. A tragédia és a félelem persze otthagyta a lábnyomát a macskakövön, de nem szorongatták a torkunkat, a lábnyomokat elmosta az eső, az esőt meg egy idő után felszárította a nap.

Tegnap éjszaka tőlünk olyan 1500 kilométerre mészároltak le több mint 120 embert és bár ilyen távlatból még kevésbé kell az embernek félnie és féltenie, mégis jobban beleremeg a lelkem ebbe a rémálomba mint tíz hónappal ezelőtt. Történjen a világ bármelyik pontján, egy ilyen eset mindenképp felfoghatatlan és elfogadhatatlan, de most megint azon a helyen történt meg, ahol és amivel együtt éltünk és lélegeztünk, és ami egy kicsit az otthonunk is lett. Próbálom nem az egofókuszos szemüvegemen keresztül nézni az eseményeket, de akaratlanul is felmerül pár mi lett volna kérdés. A hely itt van a szemeim előtt, hányszor szaladtunk végig az éjszakán azon a környéken, meg persze a zenekar is, hányszor felírtam őket a koncert-bakancslistára. Mi lett volna, ha ez egy éve történik vagy mi lett volna, ha most vagyok Párizsban?

Teljesen mindegy, nem így történt. Az a rengeteg fiatal viszont, akiket ugyan nem ismertem, csak azt tudom róluk hogy pompás zenei ízlésük lehetett, ők se gondolták, hogy ilyesmi megtörténhet, csak elindultak a párizsi éjszakába és nem mentek többé haza. Most se tudom elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett és hogy ezek szerint ilyesmi bármikor, bárhol, bárkivel megtörténhet ha a véletlenek kegyetlen egybeesése miatt pont rosszkor pont rossz helyen van az ember. Megszakad a szívem az áldozatokért, és a helyiekért, akik most nem értik és félnek és sírnak és gyászolnak és megszakad a szívem Párizsért, mert ezeket a borzalmas, véres nyomokat nem mossa le olyan könnyen erről a csodavárosról ez a szomorú november. 

Nem tudom mi fog ezek után történni és hogy minek kéne ezek után történnie. Csak azt tudom, hogy bár semmi nem ment fel egy szörnyeteget, aki ilyen borzalmat követ el, még ijesztőbb a gondolat, hogy milyen könnyen szörnyeteggé válhat az is, aki hirtelen lángú, minden emberi jóérzést elvakító és kétségbeesett tűzzel kezd ellentámadásba. Mi lenne, ha a békébe és a békés megoldásokba vetett hitet nem csak a tündérmesék világában élő óvodások és a szivárványszínekbe csomagolt mezítlábasok nevetséges téveszméjének, hanem valóban járható útnak látná a világ? Ennyi Disney-színű ábrándot azért még szeretnék meghagyni magamnak.

[parizsiszalami]

Francia sztereotípia-kalauz 2.

A SÖTÉT OLDAL

1. A franciák nem fürdenek és igénytelenek Tény, hogy a higiénia értelmezése nem egészen fekete és fehér, a napi két zuhany nem feltétlenül jobb, mint a kétnapi zuhany, ez ellen/mellett nincsenek tudományos érveim, de sokat elárul egy népről, hogy ük-ük-ükapáik és anyáik találták fel az (Eiffel)toronymagas, fehér loknis és kissé talán excentrikus parókát, melynek elsődleges funkciója a hajmosás kínkeserves gyötrelmeinek elkerülése volt, valamint a parfümöt, mellyel pedig a tisztálkodást lehetett elodázni. Az is tény, hogy a mintavételem statisztikailag elenyésző, mert összesen két darab franciával éltem együtt, ebből az egyik egy komoly pszichológiai és drogproblémákkal küzdő hippi, akinek nem sok köze van a valósághoz, a másik pedig egy kockás hasú filmsztárok és körömlakkok bűvöletében élő húszéves, akinek nem sok köze van a valósághoz. Azonban mindkettőjüknél az ún. Szelektív Igényesség-Szindrómát (SZISZ) diagnosztizáltam. Ez nagyjából annyit tesz, hogy míg bizonyos dolgokra végtelenül kényesek (mosatlan edények, ékszerek tisztántartása és tárolása- félörült hippi / hajápolás, fehérneműk tisztántartása és tárolása- tinilány), saját maguk és környezetük más aspektusaira teljesen érzéketlenek. Így lehetséges például, hogy az életművész férfiember több kozmetikumot használ, mint én, de csak négynaponta zuhanyzik, a széplelkű leányzó pedig napi legalább 40 percet tölt hajápolással –és formázással, de neki köszönhetően a lakásunk úgy néz ki, mint ahogy az enyém nézett volna ki pár éve mintha a Rolling Stones öltözőjét és az Én Pici Pónim-istállót ötvözték volna: a földön csokipapírtól csillámporig minden, az étkezőasztalon található tárgyak között pedig jelenleg ott van egy rózsaszín zseléstollkészlet félig feltépett csomagolásban, egy fél pár zokni, egy megkövesedett bagett és egy kiömlött zacskó szotyi. 

2.  A franciák rasszisták Szélsőséges nézetek a hanyatló nyugaton is bőven akadnak, sőt, híveik száma napról napra gyarapodik. Ezt a franciák esetében elősegítik például a januári történések; természetesen a józan ész is azt diktálja, hogy ha egy adott vallási felekezethez tartózó radikális őrült elkövet egy borzalmas terrorcselekményt, akkor az adott vallási felekezethez tartozó összes ember veszélyforrást jelent, ergo a gyűlölet és a kiközösítés az egyetlen elfogadható viselkedésforma irányukba. Ez persze azokra is igaz, akik az országunkban születtek, a nyelvünket beszélik, és a mi államunknak fizetnek adót, csak nem a mi templomunka járnak és kendővel takarják az arcukat. A bolygó legliberálisabb országaiban is biztosan akadnak ilyen nézetek, Franciaország pedig messze nem tartozik a bolygó legliberálisabb országai közé. A szélsőjobb-párt él és virul, és tényleg vannak még a bevándorlókkal és kisebbségekkel kapcsolatos megoldatlan kérdések, de valahol akkor is elkeserítő az a tendencia, hogy ugyanazon munka elvégzéséért valaki alacsonyabb fizetést kapjon, mert nem Franciaországban született és/vagy mert fekete (a varázslatos Disney-nél is létező irányvonal). Ez egyébként egy borzasztóan összetett probléma, én pedig borzasztóan nem látok bele, annyit tudok csak, hogy ez a szorongató, kellemetlen érzés időről időre itt is ugyanúgy arcon csapja az embert, mint mondjuk otthon.

3.  A franciák a világ legrosszabb alkalmazottai és főnökei A francia munkamorálról már évekkel ezelőtt hallottam legendákat, és abból, amit láttam, csak alátámasztani tudom őket: a munkavégzést ugyanazzal a nemtörődöm eleganciával kezelik, mint az öltözködést. A munkakezdés/végzés időpontja inkább opcionális, mint szigorúan betartandó, az ebédidő és kávészünet pedig teljesen szabadon értelmezhető, összeköthető egy kis sziesztával, bevásárlással, a Háború és Béke elolvasásával, az El Camino végigjárásával, ésatöbbi. Ez persze nem feltétlenül unszimpatikus jellemvonás, mert a dolgok azért elkészülnek és szuperálnak, a gépezet pedig kisebb-nagyobb fennakadásoktól eltekintve működik. Ilyen fennakadások azért persze előfordulnak, a franciák imádnak sztrájkolni, az elmúlt két napban például teljesen leállt a lakhelyem és a Disney közötti RER (francia HÉV) forgalom, mert szerda este bántalmaztak egy vonatvezetőt. A szolidaritás és a jogainkért való felszólalás persze két gyönyörű eszme, de ilyen jellegű munkabeszüntetés heti  rendszerességgel történik különböző ürügyekkel a város különböző pontjain, így a laikus-cinikus szemlélő akár azt is mondhatná, hogy ez is csak a munkakerülés egy, bár meg kell hagyni, látványos módja. Ami pedig a munkahelyi hierarchiáról szóló rémtörténeteket illeti, azok sem alaptalanok. Azt már saját tapasztalatból mondhatom, hogy főnök és rabszolga alkalmazott egyértelműen nem egyenlő, a lekezelő viselkedés és a hatalommal való visszaélés pedig teljesen hétköznapi és elfogadott. Nem állítom persze, hogy bő két hét múlva (VÉGRE) összetört lélekkel, megalázottan távozok innen, ez a magatartás inkább csak rezzenésekben és villanásokban nyilvánul meg, de azért ha majd az univerzum császárnője leszek, ezek a sötétlelkű felettesek el fogják nyerni Disney-gonosztevőkhöz méltó büntetésüket.

+1: Párizs a világ legragyogóbb, legelbűvölőbb/legundorítóbb és legkoszosabb városa. Ez így igaz.

[parizsiszalami]

Francia sztereotípia-kalauz 1.

Most, hogy már kisebb-nagyobb megszakításokkal kerekítve fél évet töltöttem francia felségterületen és legalább három tucat teljesen organikus és háromdimenziós franciával kommunikáltam, maximálisan feljogosítva érzem magam, hogy feketefehér, abszolút megalapozott és nyilvánvalóan helytálló megállapításokat tegyek az ország népéről és megcáfoljam vagy alátámasszam a magyar elmében élő sztereotípiákat és prekoncepciókat.

1. A franciák nem hajlandóak angolul beszélni Ez bizony igaz. DEVISZONT! Az elképzelés, miszerint gőgös nemzeti öntudatból utasítják vissza a gaz gyarmatosítók nyelvét, megdőlni látszik, mert, az igazság az, hogy csupán hiúságból és szégyenérzetből kifolyólag igyekeznek angolozás helyett a franciázás mellett maradni. Teljesen zavarba hozza őket ugyanis saját, nagyon jellegzetes, mellékesen a bolygó többi népe által kifejezetten vonzónak és kifinomultnak tartott akcentusuk. Ugyan a fiatalok nyelvezetében végtelen angolszász jövevényszó található, ha egész hétköznapi diskurzusokat is kell lefolytatniuk külhoni kortársaikkal, ezek az egyébként hanyagul elegáns és flegma fiúk és lányok zavarodott és szégyellős egerekké válnak. A végeredmény pedig az, hogy maradnak saját anyanyelvüknél, annak is a létező leggyorsabban elhadart és idegen fül által azonosíthatatlan összevonásokkal és rövidítésekkel tűzdelt verziójánál, és így lesz a szegény külföldi vendégmunkásból verbális számkivetett egy-egy ebédszünet és öltözői csevej során. Kedves francia tezsvíreim, törődjetek bele, hogy bár ez teljesen méltánytalan és érthetetlen, a francia a magyarhoz hasonlóan nem lesz belátható időn belül világnyelv, itt az ideje komolyabban venni azokat a angolórákat.

2. A franciák önelégültek és nyersek A francia nő/férfi, legalábbis számos könyv és film tanúbizonysága szerint, a passzívagresszív sárm nagykövete; kifinomultan goromba és elbűvölően közönyös, fűszerezve mindezt egy maroknyi önérzettel és két maroknyi méltósággal. Töredelmesen bevallom, azokban a körökben, ahol én mozogtam/mozgok, még akarva sem lehetne igazi entellektüel, Chanel No. 5 illatfelhőben úszó és/vagy csokornyakkendős mademoiselle-ekbe és monsieur-kbe futni, de az én találkozásaim (legalábbis az alkalmi és érintőleges találkozások) szinte kivétel nélkül pozitív csalódást okoztak. A franciák kifejezetten kedvesek és udvariasak, bár az ősmagyar „Mi van veled? Semmi” interakciónál csak az állandó „Ca va? Ca va” párbeszédet tartom semmitmondóbbnak és feleslegesebbnek. (Ja, és az udvariasságot és előzékenységet egyedül a metróra való felszálláskor írja felül az életösztön, ott bizony kíméletlen éhezőkvidala-trónokharca zajlik.)

3. A franciák mind ínyencek Magyar szemmel nézve a kiejthetetlen és mégis hangzatos francia ételnevek, valamint a csiga –és békaevés maga a Gourmet-hegy csúcsa, ám az ő szemükben meg valószínűleg a paprikás krumpli és a gulyásleves a gasztro-exhibicionizmus netovábbja. Ezek mind a mezei francia étrendjének részét képezik, hozzátéve, hogy ez a mezei francia azért a szürke hétköznapokon elsősorban előre dobozolt bolognain és kínai kaján él. Az viszont tény, hogy élvezik és értékelik az étel nyújtotta örömöket, és komolyan, nem mellékesen rendkívül kulturáltan űzik az evés művészetét. (Nem úgy, mint az egyébként kifejezetten barátságos és vehemens spanyolok, akik mind minőségileg, mind mennyiségileg úgy esznek, mint a disznók, ami máskülönben kifejezetten vonzó tulajdonság a szememben, de vendéglátóipari dolgozóként meglehetősen bosszantó jellemvonás.)

4. A franciák igényesek és jól öltözöttek Ezt végtelen tömegközlekedés és bámészkodás után sem tudom megcáfolni. Egyrészt a franciák túlnyomó többsége kellőképpen hiú ahhoz, hogy anyagi helyzettől függetlenül adjon a megjelenésre. Tényleg MINDENKI jól öltözött és ápolt. Az öreg nénikén is ott a tökéletes gyöngysor, a bolti eladón is ott a tökéletes manikűr, az irodai rabszolga férfiemberen is ott a tökéletesen szabott öltöny. És akkor másrészt ott vannak a lányok, az utánozhatatlan, varázslatos francia lányok, akik nemcsak kifogástalanul és teljesen erőlködésmentesen kombinálják az elegánsat a lazával, a hétköznapit az extrémmel, de ott van a hajuk, ó a hajuk, amire épeszű magyarázat csak valamiféle ősi gall fekete mágia vagy anyáról lányára szálló, gondosan őrzött nemzeti titok lehet. Merthogy sem forgolódva alvással+a fésülködés elhagyásával, sem többórás hajszobrászattal nem lehet azt a kócos és hanyag, de mégis  fényes és selymes hajat előteremteni,  mellyel ezeket a nőket áldotta meg a sors. Nincs igazság a világon.

(A franciák iránt érzett, széles spektrumú csodálatom és elismerésem után azért majd beszámolok a hidegzuhanyokról és az elvárás-alulmúlásokról is, mivel igazán nem engedhetem meg magamnak, hogy makulátlan nemzet színében tüntessem fel ezeket a csigazabálókat.)

[parizsiszalami]

A kemény munka önjelölt hőse

Életemben eddig kétszer végeztem fizikailag megterhelő munkát. Először 18 évesen, amikor két forró, koranyári héten át kötöztem a szőlőt hajnaltól délután négyig a gyöngyössolymosi lankákon, mindezt korántsem jóindulatú és még kevésbé nyájas nyugdíjasok társaságában. Koszos voltam, rákvörösre égtem, és végkimerültem minden egyes nap, de minden kínkeserves perce megérte, mert ennek a munkának köszönhetően mehettem el életem első fesztiváljára, ahol koszos lehettem, rákvörösre éghettem és végkimerülhettem. 

A második műszak szintén egy nyári diákmunka keretei között zajlott, mely során kisebb-nagyobb megszakításokkal egy hónapon keresztül a BKV alkalmazottja voltam, és jártam a várost buszon-villamoson-metrón, segítetve a jegyellenőrök munkáját. Amellett, hogy tömegközlekedni nem különösebben öröm, főleg nem hivatásszerűen, és hogy 40 fokban körözni az vulkánbetontengerben egészen halálos, ez a munka nem is fizikailag vagy szellemileg, inkább lelkileg volt kimerítő, mivel nem éppen lélekemelő élmény, ha nap mint nap anyázzák az embert (igen, még személy szerint az ártatlan egyenruhátlan kis tolmácsot is) és nap mint nap szembesül azzal, hogy az emberek jelentős százaléka mennyire seggfej. De ettől függetlenül röpke BKV-s pályafutásom minden kínkeserves perce megérte, mert egyrészt ennek a munkának köszönhetően mehettem el életem első Szigetére, másrészt begyűjtöttem pár egészen bizarr és mulatságos sztorit.

És itt vagyok most, 2015 nyarán, 24 éves korom finisvonalánál, és életemben először olyan munkát végzek, amelyben a nap végére mind lelkileg, mind szellemileg, de elsőssorban fizikailag a kapacitásom végső határához érek. 

Az, hogy ezt a konkrét munkát kaptam, gyakorlatilag a véletlen műve. Minden évben fiatalok ezrei jelentkeznek a világ Disney parkjaihoz, és meglepő módon szívesebben vesznek fel kevésbé kvalifikált, de annál lelkesebb külföldieket pár hónapos szerződéssel, mint a nyelvet kiválóan művelő helyieket, rejtély. Nekem a gép például a Chuckwagon Café nevű helyet dobta, amely a Hotel Cheyenne nevű Disney rezidencia magán a parkon kívül eső étterme. 

A Disney-varázs fenntartásán nagyjából 15 000 szorgos és vígan éneklő manó dolgozik, és amellett, hogy minden flottul menjen, mindenki biztonságban legyen és minden látogató elégedetten távozzon, óriási hangsúlyt fektetnek a hatalmas műmosolyra és a bájcsevejre, amivel az összes vendéget fogadni kell. Sosem dolgoztam még vendéglátásban, de leborulok minden pincér, recepciós vagy bolti eladó előtt, aki a hetedik munkaórában is egészen meggyőzően tud őszintén kedves lenni és tud pár barátságos szót szánni minden kedves vendégnek. Lelkileg egyrészt ezért megterhelő ez a munkakör, mivel este 10 óra táján már Donaldkacsa letépett lábával verném agyon az összes visítozó Mikiegérfüles kölyköt, de természetesen ezt az égető kényszert is egy elbűvölő mosoly mögé kell rejteni. Másrészt minden egyes nap elkeserít az az elképesztő mennyiségű szemét, amit egy ilyen intézmény termel, és az az elképesztő mennyiségű, fogyasztásra tökéletesen alkalmas étel, ami kukába kerül, és amivel túlzás nélkül egy kisebb országot lehetne élelmezni. (Mondom ezt én a palackozott vizem és egyesével csomagolt stroopwafelem mellől...)

Úgynagyjából két hete álltam munkába és úgynagyjából már átláttam a rendszert, de a kezdetekben nagyon nehéz volt minden apró részletet és praktikát megjegyezni, merthogy még egy ilyen teljesen primitív munka elvégzéséhez is kismillió tudnivalót kell fejben tartani. Ja, és mindez persze franciául hangzik el, ami nincs benne a Top 2 Nyelvemben, és bár az ittlétem elsődleges célja a nyelvi kompetencia fejlesztése és bár már most jelentős fejlődést érzek magamon, még mindig nehéz lépést tartani a többiekkel és bekapcsolódni bármiféle kommunikációba. Különösen, hogy a franciák jellemzően nincsenek tekintettel az alsóbbrendű külföldi cselédek nyelvi fogyatékosságaira és ugyanúgy hadarnak és mossák össze a szavakat, mintha épp egy pohár száraz vörösbor és pár szál Gauloises felett tárgyalnák az élet értelmét és valamelyik Jean-Luc Godard filmet.

Mindez azonban eltörpül az egészen konkrét testi fájdalom és fáradtság mellett, amit minden éjjel érzek. A vacsoraműszakban dolgozom, ami azt jelenti, hogy délután 4-től éjfélig kell a helyszínen lenni. Ebből az első egy óra a terep előkészítése, dobozemelgetéssel, asztaltörölgetéssel, ezután egy óra ebédszünetes, eligazításos pihi következik, ezt pedig a 6 órás, nonstop flúgos futam követi. Minden nap több ezer ember jön és megy, használ tízezernyi tálcát, milliónyi tányért, csilliónyi evőeszközt, a mi feladatunk pedig az, hogy a rendszer fennakadás nélkül működjön és a nap végére ne váljon az étteremből félig lerágott csirkecsontokból, tortával összemaszatolt tálkákból és apró ketchupos tasakokból álló szemétdomb. Mindezt egy légkondicionálást és szellőzést teljesen nélkülöző teremben, cukortól bepörgött négyéveseket és sült oldalastól vérszemet kapott spanyolokat kerülgetve, megállás nélkül, egészen 0 óra 0 percig.

Hogy megéri-e? Egyelőre még nem tudom, de ha minden terv szerint megy, pénzügyileg jobban járok ezzel a két hónappal, mint bármelyik intellektuális kihívást jelentő munkámmal valaha, nyelvügyileg jobban járok vele, mint a féléves Erasmus-szal, mert itt tényleg mélyvízben úszok, úszógumi nélkül, egyedül, és talán mókaügyileg is kifizetődő lesz, mert például a mai szabadnapomon is Párizs macskakövein kóvályogtam, most pedig megyek megnézni a gigamega tűzijátékos meseparádét, a hátfájás meg csak elmúlik majd, végül is csak 24,9 17 éves vagyok.

[parizsiszalami]

Retour

Öt hónap elteltével visszatértem, vissza a hűvös-esős, melankolikus, ezerarcú Párizsba, annyi különbséggel, hogy most kánikula van és szárazság, hogy ez a közigazgatásilag ugyan Párizshoz tartozó kül-kül-külváros valójában egy teljesen különálló bolygó, és hogy az ezer arcot most egyetlen, bájosan ostoba tekintetű és vigyorú Mikiegér-maszk fedi. Merthogy a nyarat a mesés Disneyland rabszolgájaként alkalmazottjaként töltöm. 

E hallatán a többség őszinte lelkesedéssel reagál, hiszen akik még sosem jártak Disney-parkban, úgy képzelik el, mint egy életre kelt rajzfilmet, akik meg már voltak itt, tudják, hogy ez pontosan így is van. Én szombaton tettem be először a lábam ebbe a mesevilágba, és igazi nyolcévesként gyakorlatilag elsírtam magam a gyönyörűségtől; Csipkerózsika kastélya, Jack Sparrow kalózhajója, a macskaköves utcákon rohangáló Pán Péter és Goofy és Hófehérke, teljes életnagyságban, mindezt fűszerezve több tízezernyi őszinte örömtől hevült jelmezes gyerkőccel (és felnőttel), ínycsiklandozó illatokkal, fülbemászó filmzenékkel és ragyogó napsütéssel, és tessék, íme a képlet a 100%-osan hatékony Disney-agymosáshoz.

Ez az elképesztően sok munkával és ép ésszel felfoghatatlan mennyiségű aranypengővel felépített megavállalat t-ö-k-é-l-e-t-e-s-e-n működik. Ezalatt értem természetesen magát a parkot, céges zsargonnal élve a Show-t, ami óraműpontossággal ütemezett, csillió funkciós, olajozott gépezet, 0-24 fut, minden nap, és szolgál ki évi 15 millió látogatót, akik 99,9%-ban csillogó szemmel és rózsaszín vattacukorral teli elmével zárják a Disney-vizitet. Egy kiválóan megrendezett bűvésztrükk, ami elhiteti veled, hogy ez egy tökéletes világ, hogy problémák nem léteznek, és hogy halandóknak is lehet olyan ragyogó piros és dús hajuk mint Arielnek.

És ehhez a gigantikus megtévesztéshez nem is kell más, mint 15 000 alkalmazott, akik 500 különböző munkakörben, egymással kéz a kézben gondoskodnak arról, hogy az illúzió ne törhessen össze, hogy az álmok valóra válhassanak, és persze hogy özönvízként folyjon be az euró meg a dollár. Nem láttam még egy multi cég fogaskerekeit sem, de a semmiből felépített Oroszlánkirály-hegynél és a Dzsungelkönyve-dzsungelnél is jobban lenyűgöz az a szervezettség, az ezer réteges rendszerezettség és persze a megannyi alkalmazotti szemfényvesztés, amivel ez a vállalat operál. A legelső napunkon volt exkluzív helyszíni szemle, terembe betáncoló Mikiegér, csillámpor, nevetés, és minden ami ahhoz kell, hogy percek alatt szerelmes legyél új munkahelyedbe. A második nap már volt némi fegyelem is, néhány szigorúan követendő alapszabály, nyomasztó tömeg és zaj, a harmadik napra lett kényelmetlen egyenruha, átláthatatlan frankofón bürokrácia, de mielőtt azt hinné az ember, hogy az élet mégsem tündérmese, a negyedik nap jön a meglepően olcsó és luxy céges étterem, a korlátlan parklátogatás, és a felismerés, hogy a szállásunkon nem csak mosogatógép, de még medence is van.

Nem lesz meseszerű ez a két hónap, legfeljebb Hamupipőke első harminc perce, de a rabszolgamunkát mind anyagilag, mind egyébjuttatásilag honorálják, a lakásunk kicsi, de kedves, a francia és az olasz-belga szobatársaim kicsik, de kedvesek, a további  sorstársak is sokfélék és érdekesek, na meg hát itt van két köpésnyire Párizs, ami a heti ötször hét munkaóra után visszavár újra meg újra, amíg nem tud már semmi újat mutatni (távoli, utópikus jövő).

[parizsiszalami]

Kedves Naplóm!

Kérlek ne haragudj, amiért megfeledkeztem rólad,és mert hamarosan egy még mélyebb virtuális fiókba foglak pakolni, mivel - bármennyire illetlen dolog is ezt egy napló szemébe mondani - pár nap múlva lejár a szavatosságod. 

Holnapután visszarepülünk a régi, megszokott életünkbe, ami most annyira réginek tűnik, hogy eleinte egy kicsit sem lesz megszokott. 4 hónap az csak ~120 nap, de az egyben ~120 (-200) alvás, ~500 (-1000) étkezés, ~150 óra metrózás, ~200 sorozatepizód, ~4 újonnan megtanult francia káromkodás, ~3 elolvasott könyv, ~0 futás a buttes chaumont parkban és ~végtelen új élmény, információ és tanulság.

Az év végében is mindig az év végi listákat és évösszegzéseket szeretem a legjobban, így az (első és talán nem utolsó) párizsi fejezet végén is kézenfekvőnek tűnik listába szedni a legjobb és a legrosszabb momentumokat.

A legjobb az a monumentális, ezerszínű, világközepe érzés, amit valószínűleg csak tízmilliós városokban érezhet az ember.  A legrosszabb hogy ez egy tízmilliós város ahol a sarki lidlben nem fog szívélyesen üdvözölni az eladónéni és soha nem lehet viszontlátni ugyanazokat az arcokat akikbe például kedd délután szerettetek bele a metrón

A legjobb, hogy szeptemberben még hurrálelkes és teljesen világtalan turisták voltunk, mostanra pedig már szinte otthon vagyunk. Már több tucat dolog van, ami jobban lázba hoz, mint az Eiffel-torony, és a metrón sem érzem ufónak magam. Kivéve amikor a szép magyar beszéd hallatán a franciák úgy néznek rám, mint egy ufóra, mert bármennyire is magunkénak érezzük Párizst, a legrosszabb az, hogy Párizs soha nem fog minket teljesen magáénak érezni, mégis csak földjénkívüliek vagyunk

A legjobb, hogy négy nagyon különböző lakásban, négy nagyon különböző környéken is éltünk és voltunk burzsuj párizsiak (na ez volt legrövidebb időszak), bevándorló párizsiak, kiscsaládos középosztálybeli párizsiak, és bohém művésznegyedbeli párizsiak. A legrosszabb az ezzel járó vándorcigány életmód. Két emberméretű és számos háziállatméretű táskával közlekedni még a harcedzett fesztiválozóknak is haladó pálya, és ezt a pályát havonta kijátszani már a legkevésbé sem szórakoztató.

A legjobb az a nagy parkok, egészen élethű műtavakkal -és vízesésekkel, ezek a formára nyírt fákkal körülvett oázisok, az az egészen aprócska is, ahova sehogyse sikerült másodjára is visszatalálnom. A legrosszabb a valódi, vágatlan (rendezői változat) természet teljes hiánya.

A legjobb az a rengeteg zenebolt, és ruhabolt, és könyvesbolt, és sütibolt, ahol gyönyörű lemezek és ruhák és könyvek és sütik próbálnak magukhoz édesgetni. A legrosszabb, hogy a többségük önhibájukon kívül nem járt sikerrel.

A legjobb az a végtelen történelem és kultúra és művészet, amit a közepesen szmogos levegővel szív magába az ember. 10000 éves agyagedények a Louvre-ban, amelyeket látván helyrebillen az ember hite az emberben, mert aki már 10000 éve is túlélt és alkotott és csodákat művelt, annak van létjogosultsága ezen a bolygón. A legrosszabb, hogy ugyanez a lény bő másfél hete egészen borzalmas dolgokat művelt pont itt, a város szívében.

A legjobb az Párizs és a helyiek apró rezzenései, szokásai, mondatai, amiktől egészen sajátos és felismerhető ritmusban lüktet a város. Az, hogy a zene elemi része a hétköznapoknak, a bluesgitáros a metrón, a nyilvános zongorán koncertező önjelölt művész, az aluljáróban hegedülő bácsi, és az ezt méltató és értékelő közönség, aki nem csak faarccal elsuhan az ilyen alkalmi csodák mellett, hanem talán egy pénzérmével vagy mosollyal is díjazza azt. Meg a postitekre írt pár soros ajánlók a könyvekre ragasztva a boltokban. Meg az időjárás viszontagságain túli témákat is érintő beszélgetéseket kezdeményező utazók a buszmegállóban. Na meg a szolidaritás és összetartás ami bő másfél hete ott van minden kirakatban és bejárati ajtón. 

És a legrosszabb az, hogy ezt most itthagyjuk, és bár az itt töltött négy hónapban bőven volt hazavágyódás, elvágyódás, vágyódás, és bármennyire öröm lesz otthon lenni és visszatérni a régihez és a megszokotthoz, azért most bekapcsolt a melankólia -és nosztalgiaérzet-generátor és maradnék még, hogy még többet értsek az utcán elkapott beszélgetésfoszlányokból, hogy még több falrajzzal borított utcácskába tévedjek be véletlenül, hogy még egyszer vagy sokszor egyek olyan arcomméretű pisztáciás macaront, hogy meghallgassam az összes helyi pszichedelikrock zenekart élőben, hogy végre be merjek ülni egyedül egy kávézóba olvasni és hogy megismerjem a város összes zegzugát, mert ez persze nem sikerült, de ez nem is baj, mert akkor nem lenne miért visszajönni.

[parizsiszalami]

JE SUIS CHARLIE

[parizsiszalami]

kedves naplóm!

november 18, kedd köd van úgy érzem magam, mint egy tölcsérből a járdára ejtett gombóc vaníliafagyi kalóriabevitel: orrcsepp, c-vitamin november 19, szerda köd van (párizsban és a fejemben) fáj elhagyni a 10 négyzetméteres, huzatos buborékot a szánakozó tekintetekből ítélve úgy nézhetek ki, ahogy érzem magam november 20, csütörtök mintha feltűnt volna az égen a nap egyszer meg levegőt is kaptam kétszer sőt hazafelé a metrón szerelmes is lettem háromszor nem kizárt, hogy megmaradok november 21, péntek napi tragédia: elfogyott az orrcsepp napi eufória: megérkeztek a rég várt látogatók örömáradat, panaszáradat, bor, séta, sör helyett forró tea

november 22, szombat párizsban jár a tavasz? végtelen lépés végtelen macskakövön az élet tetején jártunk, bort ittunk ebédre naplemente a folyóparton, léleksimogató giccs karácsonyi bazár és tolongó turisták, lélekszorongató giccs

november 23, vasárnap "bohémnegyed" utcaművészet, konyhaművészet, a céltalan bolyongás művészete ma szerettem a legjobban ezt a várost november 24, hétfő esik tanultam új francia szavakat (húsvágó bárd, lánctalp és ütnivaló fej - gyakorlatban is hasznosítható tudás) este nyugodt zenét hallgatva sétáltam le nyugodt tempóban egy nyugodt utcán és már majdnem otthon éreztem magam pár percre

[parizsiszalami]

lenn az utszán

#street art paris

[parizsiszalami]

Az off-topic poszt

CAPTURE

(London)

London calling, back to basics: Union jack, tea with milk cheap city hostels, two cents worth.

(Homework)

Fill it up word to word. Creative process, (Folsom prison). I love deadlines ....do it now.

(Livemusic) Get something going; move mountains, whistle and flute, body surfing. Hold on until I know nothing.

(Lábjegyzet: Körülbelül egy éve, amikor elkezdtem klasszikus vagy éppen teljesen érdektelen álművészfilmeket nézni menetrendszerűen, feltűnt, hogy az összes online filmnézős oldal (igen, a 20. század alkonyán született gyermekként az illegális filmletöltés nyújtotta végtelen lehetőséggel is élhetnék, de ez kevésbé okoz lelkiismeretfurdalást) jól csengő Captcha-kal teszteli, hogy robot vagyok-e.

Így aztán elkezdtem gyűjteni ezeket a szókapcsolatokat, mondattöredékeket, kiválasztottam most párat és egész egyszerűen egymás mögé pakolva őket hoztuk létre az internetekkel karöltve ezt a "verset".)

[parizsiszalami]

Too many concerts, not enough $$$

Egy hete megint szép az élet. Köszönhető ez a sok kedves szónak, a sok lidlös sütinek és egy drámai lakásváltásnak; most már az erkélyről nézhetjük, ahogy a lemenő nap sugara megcsillan az Eiffel-torony felső egytizedén sőt itt még kenyérpirító is van. Ez pont elég a lelki zen fenntartásához. Rendes mazochista lévén most viszont igazi first world problémákra tudok fókuszálni, és bár a B+ kategóriás éttermi paletta felfedezéséről alig-alig keserű vállvonással le tudok mondani, egy másik luxust sokkal nehezebb elengedni. Kedves mindenki, ha egyetlen tanácsot kéne adnom a párizsi vagy <akármelyik nyugati nagyváros>-i látogatásotokhoz, akkor az az lenne, hogy vegyetek olcsón sok pénzt vagy nyerjetek a lottón vagy spóroljatok vagy valami ilyesmi. Ez a város tényleg végtelen lehetőséget kínál, de az ingyen/minimális anyagi forrásokkal megragadható lehetőségek száma nagyon is véges. Ugyanis ha hiszitek, ha nem, nem csak a lakások és az éttermek, de a kultúra, a szórakozás, és ha ez nem lenne elég, még az alkohol is D R Á G A, csupa nagybetűvel.  Budapesti létem egyik legnagyobb tragédiája mindig is az volt, hogy az általam preferált zenekarok elég masszívan ignorálják hogy mi vagyunk a kultúra, a tudomány meg úgy en bloc az univerzum székhelye és soha, vagy legfeljebb fényévente látogatnak el hozzánk. Persze a francia fővárost semmi valamirevaló zenész nem kerüli el, és itt jön a sors fintora: a földrajzi akadályok áthidalásával szembekerültem egy újabb problémával, miszerint nem eléggé főnemesi családból származom, mert ugyan itt minden létező zenei csemegét megkaphatnánk, mire szem-száj-fül vágyhat, de nincs az a végtelen dollár, ami ezt fedezné. Nem fogok panaszkodni, az idei év koncertek szempontjából így is kiemelkedő volt, már-már extravagáns, de mégis panaszkodni fogok, mert a mai nap folyamán puszta önmarcangolásból végiggörgettem a párizsi koncertkínálatot a következő egy (!!!) hónapra (ez egy ráadásszámokkal megpakolt koncertnél is hosszabb időt vett igénybe), és mivel még nem tört teljesen szilánkjaira a lelkem, most egy részletes, időrendi sorrendbe állított listával demonstrálnám, hogy melyek azok a koncertek, amikre NEM fogok elmenni idén. A linkekre kattintva pedig jó zenéket hallgathattok a fotelben hátradőlve, a lökdösődő tömegtől messze, a szoba ölelő melegéből. Íme: Október 30-November 1: Pitchfork Music Festival, 49 euró Belle and Sebastian, Mogwai, James Blake, José Gonzalez, Foxygen, The War on Drugs, ésatöbbi November 3: Acid Baby Jesus, 10 euró November 5: Damien Rice, 55 euró November 6: Tobacco, 12 euró November 7: Kasabian, 41 euró November 11: Paolo Nutini, 40 euró

November 11: Rival Sons, 26 euró November 13: Chet Faker, 31 euró November 14: Palma Violets, Parquet Courst, The Orwells, 31 euró (</3) November 20: Sam Smith, 25 euró November 20. The Horrors, 29 euró November 21: The Beach Boys, 68 euró November 22: The Growlers, 22 euró November 25: Amen Dunes, 16 euró November 26: Mac DeMarco, 26 euró November 27: Ed Sheeran, 34 euró November 29: Hozier, 26 euró December 3: Bass Drum of Death, 17 euró (najó kedves szüleim, erre lehet muszáj lesz elmennem tizenhét euróért)

Pozitív zárógondolatként azért azt mondanám, hogy elég jó sorom van, ha csak 558 eurónyi élőzene és egy háziállat koala választ el a teljes, felhőtlen boldogságtól.