marnemvagyunkaregiek

[marnemvagyunkaregiek]

Csend volt, egyedül a néha elsuhanó autók keltettek egy kis zajt ebben a tavaszi éjszakában. Nem fújt a szél, a levelek sem susogtak, az állatok arra a belátásra jutottak, hogy jobb ilyenkor már nyugovóra térni. A tó is most kifejezetten csöndes volt, a horgászok már rég elmentek haza. Furcsa volt ez az új város, valahogy más perspektívába helyezte az emberi létet, tudat alatt. Csak mi voltunk ketten, egy pléden fekve, lepedővel betekarózva, az égbolt alatt. Egymást melegítettük, mert nagyvárosi voltunk miatt egyikünk sem konyított a tűzgyújtáshoz, és mivel tiszteltük a természetet, nem szerettük volna egy véletlen folytán elpusztítani azt. Egy nem éppen kiváló minőségű bor mellett halkan diskuráltunk az élet dolgairól, olyanokról amikről másokkal nem tudnánk beszélni, viszont ez tökéletes momentumhadnak látszott ilyesféle kinyilatkoztatásokat tenni.

Ő később belekezdett egy mondókába a csillagképek manifesztációjáról, amit valahol még a néhai nagyanyja otthonában hallhatott sok-sok évvel ezelőtt, gyermekkorában, ez volt a hagyatéka. Már akkor is érdekelte az űr, és órákon keresztül tudott volna mesélni a különböző csillagképről. Kiskorában fluoreszkáló ötágú matricák voltak a szobája plafonján, és hét évesen kapta meg az első csillagvizsgáló távcsövét.

Kicsi szekér, nagy medve,

Az embernek van jókedve.

Tájékozódj égbolton,

Ez segít az utadon.

A rövid versike hallatán mosolyra húzódott a szám, és elkezdtem bámulni az orrom előtt ülő végtelenséget. Mindig is szerettem, ha mesélt, ha kibontakoztatta a lelke mélyén elő kisfiút. Régóta ismertem már ekkor, és bőszavúságának eredményeképpen gyakran elkondolkodtam. Elmondtam neki, hogy sosem hittem a halhatatlanságban, minden véges, mert ilyen a világ, képtelen vagyok hinni benne, de ő csak megvonta a vállát erre. Sosem ijesztette meg a határtalanság, egész életében próbált minden húrt a lehetségesig kifeszíteni, és általánosságokon túllépni, és felülkerekedni önmagán és másokon egyaránt. A realitás mindig is csak egy bizonyos mértékig volt benne elérhető. Volt amit sokszor hajtogatott. Az univerzum gyönyörű. Minden nemében. A világ is. Ez a város. A vidék. Az éjszakai fények, ahogy az arcomon játszottak. Eltudtam veszni ezekben a szép gondolatokban. Szerettem őt, ahogyan azt is, akivé miatta váltam, amiért általában minden előremutató lehetőséget megragadtunk amit tudtunk. Tele voltam élettel, vele. Jelenleg is egy alternatív helyre dimenzionáltuk magam, belemerültünk a képzeletbe.

Egyszer csak halkan megszólalt, figyeljek. Elszeretett volna mondani valamit ami régóta nyomta a lelkét. Mostanság eléggé lefogyott, és az életkedve sem a ugyanaz már, szóval lenne valami fontos. Beleéléssel kezdett mesélni a kvantumpozícióról, a minden kezdetéről, az ősrobannásról, az univerzum folyamatos tágulásáról, a csillagok születéséről és arról, hogy hogyan alakult ki az élet. A tudása ebben a témában valószínűleg jóval meghaladta egy átlag hobbicsillagászét, a legapróbb részleteket is megjegyezte különféle könyvekből, cikkekből, filmekből. Aztán mesélt a mi napunkról, de ez a történet valahogy már más volt. Alig hallhatóan, szakadozva beszélt, mintha valami ráült volna a mellkasára. A nap egyszer szupernovává nő, és elpusztítja saját magát, és mindent ami él, nem lehet ellene mit tenni.

Rövid szünet, épp beleakartam kérdezni a negatívitásába, amikor valami borzasztó dolgot kezdett a fülembe suttogni: beteg vagyok, két hetem van hátra.

Megállt bennem az ütő. Dühös lettem, hirtelen levert a víz és elfehéredett az arcom, megszólalni sem tudtam, pedig ebben a helyzetben igen fontos lett volna mondani valamit. Nem értettem, hogy az ember aki mindent megszokott velem osztani, ezt miért nem tette. Aztán elfogott a felismerés, annak a felismerése, hogy ennyi volt, talán megéli nyár elejét, és itt hagy, örökre. Haragudtam rá, előbb is elmondhatta volna, hogy oda tudjak rá figyelni jobban, törődni akartam vele mindig is. Patakzani kezdett a szemem alatt, és nem volt vége, csak folyt. Képtelen voltam racionálisan gondolkozni az elkövetkező rengeteg pillanatban, hitetlenkedve és annak reményében fordultam felé, hogy ez nem igaz, de még sosem volt ennyire igaz ezelőtt semmi sem. Ránéztem, és nyugodt volt, halálosan nyugodt, talán túlságosan is ilyesztően. Leesett a szívéről ez a teher, végre. Csak egy halovány mosollyal nézett rám, szomorúan mondta, hogy ne aggódjak miatta. Már régóta tudta, beletörődött. Engem nem akart kellemetlen helyzetbe hozni, mert szerinte mindig is túldramatizáltam az efféle dolgokat, ő pedig nem igazán kedvelte amikor olyan voltam. Olyankor féltett, sosem akart csalódást okozni, mindig előtérbe helyezett. Ő, aki mindig vidám volt, elkezdte a legrosszabb dolgot ecsetelni amit valaha hallottam tőle. Kimondta, hogy mi a végakarata, hogy mindenét a rászorulóknak adná, benne van az adakozás, kivéve a közös nyakláncunk másik felét, amit még tőlem kapott tíz évesen karácsonyra, az az enyém, hogy ott legyen velem mindig. Az utolsó kívánsága pedig az volt, hogy vissza szeretne jutni abba a planetáriumba, ahová sokat jártak a mamával, megmutatná.

Ülünk egymás mellett, hallgatjuk a fickót, aki kimérten és érthetően magyaráz, miközben a fejünk felett váltakoznak a különböző különös képek és alakzatok. Ő néha-néha hozzá tesz valamit. Érdekes, ez az egész, a kezdet és a vég, az alfa és az omega. Irónikus, hogy a legmodernebb földi technika ad földönkívüli élményt, magyarázza. Kezdem megérteni, hogy mit szeretett eddig ennyire benne, és örülök, hogy eljöttünk. Ez volt a hely, ahová menekülhetetett a valóság elől, ahol önmaga lehetett, és most engem is beengedett. Balanszban van minden,a hangok, a látvány, az érzések, az ő nyugalma, az előadó beszédének monotonitása, a körülöttünk lévő emberek figyelme, kivéve én: múlthéten szombaton végig rajta járt az eszem. Fogja a kezem, és lágyan simogatja az ujjaim, miközben a fejem a vállán pihen. Végig letört voltam, ő nem, őt még nem láttam ennyire emberinek, sosem. Nem foglalkozott a kialakult helyzettel, elegedett már mindent, a múlt sérelmeit, a szívdobogásokat, és a fáradt délutánokat. Elérte a lelki békét, a nyugalmat, amit csak tudott. És próbált engem is kiengesztelni.

Az öreg csillagász a végről magyaráz. Meglep, hogy ő nem szól hozzá jó szokásának híven. Már nem ér hozzám, és én sem vagyok rajta. Alszik. És álmában mosolyog. Meghitt egy pillanat. Az előadásnak mindjárt vége, és haza kéne indulni. Viszont képtelen vagyok most felkelteni ezt az angyalt. Gondoltam, kicsit még maradjunk, mert ez tökéletes alkalom az elengedésre.

Fél órája csak vagyunk egymás mellett, én is mát eléggé fáradtnak érzem magam, lassan menni kéne. Kényszert éreztem hozzáérni, mindig szerettem érezni a bőre puhaságát. Furcsállom a csöndességét, egyáltalán nem jellemző rá, de elfogadtam, hiszen ez az ő napja, szeretném ha jól érezné magát. Próbálom megszólítani, de nem válaszol. Megsimogatom az arcát, de nem reagál. Nem ébred, hideg a teste, és nincsen pulzusa sem, csak egyhangúan csukott szemmel létezik. Arcon csap a felismerés, segítségért próbálok ordítani, de megakad a nyelvem, sírógörcs jön rám, felállok és összeesek a padlón, miközben folyamatosan próbálom ébresztgetni, de semmi haszna, nem mozdul, csak ül és mosolyog, egyenesen az ég felé. Sietve jönnek az alkalmazottak megnézni a zaj forrását, hogy mi lehet a baj, valaki fut hányni, de többen azonnal hívják a mentőt, megkéne menteni, mégsem jó egy ilyen hír a helynek. Többen körülálljuk, elment, elment és közben végig vele voltam. És nem tettem semmit, talán ezt akarta. És sokáig kísérteni fog ez a pár perc, és mindenkit is aki itt volt. A halála pillanata. A megnyugvásáé.

Június van, éjszaka, és én kinn fekszem egyedül. Pár hete jelentették be, május 31-én, hogy felfedeztek egy új csillagot, pont a temetése napján. Azt hajtogatom magamban, amit még azon a bizonyos éjszakán mondott.

Kicsi szekér, nagy medve,

Az embernek nincs jókedve.

Tájékozódj égbolton,

Ez segít az utadon.

Néha úgy érzem, hogy folyamatosan vigyáz rám, olykor hallom szavait amit közel fúj hozzám a szél, de amilyen gyorsan jöttek olyan gyorsan el is illannak, viszont bennem megmaradnak, örökre. Ő volt az én egyetlen galaxisom, és keringeni fogok benne, amíg tehetem.

Azt hiszem, már egyre jobban hiszek a halhatatlanságban.

[marnemvagyunkaregiek]

éjjel háromkor már eltűnt az összes frusztrációnk és az összes kétségünk egymással szemben, csak feküdtünk egymás mellett egy alternatív dimenzióban ami egyre inkább kezdett a valósághoz hasonlítani, és az összes frázis és az összes teória tovatűnt, és az összes ki nem mondott igazság és az összes kimondott hazugság megkérdőjeleződött, és az összes addig benn tartott dolog a napvilágra került, és az összes addig szenzációnak ható tény félre lett téve,

te

én

mi

az univerzum

és éjjel hajnalban felébredtünk az őrületből ami a normalitást háttérbe szorította, hogy 8 milliárd ember között biztosan valakik jobban illenek egymáshoz, és negatív hatással vagyunk egymásra, és a halhatatlanság és az élet közti tudathasadás már nem számított mert nem számítottunk mi se és meginogtunk és nem hittük magunkat tovább poétának se semminek

[marnemvagyunkaregiek]

végeláthatatlan falak

mintha belennék zárva,

a saját elmémbe

egyszerűen nem érzek semmit

nem tudok mit csinálni

nagy az űr

kéne valami szer amitől újra érzek valamit

[marnemvagyunkaregiek]

mint egy régi ház falán kioltott cigarettacsikk

annak nem számít már

pont úgy mint ahogy érzek

#92

[marnemvagyunkaregiek]

azt hittem veled más lesz

#91

[marnemvagyunkaregiek]

és góliát

kopogtatás nélkül toppantál belém

és azt gondoltam, tudnálak szeretni

elhajítottad tőlem az ő emlékét

most én a tiédet teszem ki

baszki, pedig esküszöm most komolyan gondoltam,

de a karma jól kicseszett velem

kihasználni másokat jó voltam

mert érzések nélkül, ez nekem nem megy

#90

[marnemvagyunkaregiek]

jobban szeretném, ha kokain helyett

az illatommal inhalálnál

láttam ahogy a szemed rám tekint,

tudod jól, hogy érzések nélkül nem megy,

de ez rosszabb a halálnál,

kérlek mondj valamit

#89

[marnemvagyunkaregiek]

lelkem szennyeseit,

az összeset rád hagyom

#88

[marnemvagyunkaregiek]

gombolyag a torkomban, amikor látlak

yes, pont ugyanolyan érzés mint ezelőtt fél éve

itt maradt, pont úgy mint az ujjlenyomatod a falaimon, és

mint az érintésed a testemen

esténként, álmaimban még látlak néha

sokszor annyira valóságosnak tűnnek az emlékeid, hogy

illúziónak hiszem amikor tényleg ott vagy előttem

mostmár mindegy egyébként is, hogy mikor nézek lopva rád

ábrándozva mikor keresem mindenhol a tekinteted

téged talállak meg minden elejtett szóban

és minden el nem mondott vallomásban

biztos vagyok benne, hogy

egyszer magamra találok újra benned

nálad leszek önmagam igazán

cserébe megkapsz mindent tőlem, tudod

egyszer már odaadtam mindent

#87 #te

[marnemvagyunkaregiek]

lehetek én mással, de egyik 20 centis fasz sem fogja tudni betölteni a hiányod

#86

[marnemvagyunkaregiek]

még mindig azoknak a szavaknak a halmazában fuldoklok, amiket nem mertem neked kimondani

#85

[marnemvagyunkaregiek]

ott vagy

ott vagy, mindig látni szoktalak

ott vagy a reggel beszűrődő fényében,

ott vagy a fekete kávémban,

ott vagy minden elszívott cigarettámban,

ott vagy a szélben ami csendesen libegteti a szálló virágport

ott vagy a napi rutinomban,

ott vagy a félhomályban,

ott vagy az elalvás előtti gondolataimban,

ott vagy az álmaimban,

ott vagy minden kimondatlan vallomásomban,

ott vagy, és nem itt

#84

[marnemvagyunkaregiek]

szeles idők járnak

az egyik fa tövében

egy hajtincseddel

játszadozik egy légáramlat

#83 #te

[marnemvagyunkaregiek]

szívesen kitapintanám

újra a magas pulzusod

miközben rajtam dobog

hevesen a szíved

#te #82

[marnemvagyunkaregiek]

hol itt, hol ott

mindig máshol

mindig mással

mert én önző vagyok

hol itt, hol ott

fekszik a padlón

nélkülem

mert én önző vagyok

hol itt, hol ott

beteg a szíve

haldoklik

mert én önző vagyok

hol itt, hol ott

eltekintek,

ne lássam

mert én önző vagyok

hol itt, hol ott

félek

szeretem

mert én önző vagyok

hol itt, hol ott

összetörtem

elhagytam

mert én önző vagyok

hol itt, hol ott

egy részem

benne él

mert én önző vagyok

hol itt, hol ott

magamat féltem,

hogy meghalok

mert én önző vagyok

#81 #Május

[marnemvagyunkaregiek]

mostanában egyre többet vagyok a közeledben

mégis úgy érzem,

ha az útjaink néhol össze is futnak,

már csak távolodunk egymástól

elhaladunk egymás mellett,

egyre messzebb és messzebb

#május #te #út #80

[marnemvagyunkaregiek]

szinapszis

még most is érezlek magamon,

azok után,

hogy te már rég elmentél

#te #április #79 #szeretlek #szavak #regen #most #magam