magiarakas

[magiarakas]

07

ezt nem én mondtam, hanem egy nagyon menő ember hogy van az az elmélyült időmegállás mikor a patológus cigijéről lehull a hamu egyenesen a nyitott mellkasba (necropsia internalis. csupa cirrózis itt minden, mondja a diktafonnak és elmélázva mered tovább, szembogaraiban visszacsillan a kiszuperált bordakosár) na ilyen most a fejemben

pattog a másodpercmutató, a szinuszcsomóm katonásan igazodik nagyon nem itt kéne lennem, nem ezt kéne csinálnom de ez nem tart vissza

kavicsokat rugdostunk a dunaparton és vártam hogy mondd hogy hiányzom de mikor rád néztem, hirtelen végtelen távol lettél és már nem emlékeztünk egymásra azt hazudták pedig hogy egy pillanat alatt nem illan el a szeretet most mégis úgy érzem megrekedt elhűltem benned és többé nem akarsz visszamelegíteni

elmaradtak a dalok lassan

ugyanolyan voltam mint bármelyik másik homokdűne de csak én tudtam hogy a szemcsék a te fogaid közt őrlődtek olyan parányi kristályokká amiken most járunk

szépruhás hazugságok és lesütött pillantások kereszttüzében érkeztem ide de még nem ülepedett le a por hogy engem is láss

tiéd az isten fénye enyém a kegyelem hisz így szólt a szerződés

[magiarakas]

04

huzatos ez a bordakosár; úgy siettet mindenki, mintha a sietség kényszere bárhová vezetne. testből testbe áramlik a fényünk, körbejár mindenkit a meleg. ülök a tüdő csúcsán, le-fel, le-fel hintázom önmagamba kapaszkodva.

minden út a saját elejébe vezet

azt mondták, egészséges vagyok, gondolom, ez jó hír; van itt valami zsibbadás, lecsúszom mellé, tövisek alatt ásít egy mély gödör, a kerítése mentén árvácskák virágoznak. süt a hold

koncentrikus körökben fáj a fejem

nem tudni, pontosan ki hova ment, egy ideje már nincsenek válaszok a kérdésekre; álmos fázásból riadva takar csak be valami ismerősen esetlen kéz, az ujjaira ragadt csillagok óvatosan kenődnek végig a homlokomon.

[magiarakas]

02

vannak azok az elkenődő lépések amikkel hazafelé tartasz egy olyan napról ami se hosszú se nehéz nem volt mégis minden koncentrációdra szükség van hogy egyben tartsd a tested szétesni vágyó atomjait

befurakszik a füledbe a bank előtt telefonáló fiú érdes hangja – szia ádám peti vagyok a könyvelésről – és haragszol kicsit a szembejövőre amiért hasonlít arra aki bántott

vasárnapi hangulat a hétfő délelőttben

lomhán nyikordul a harmincas busz a megállóban és jótékony ködként borítja be az elméd a mindenről szándékosan lemaradás gondolata és így nem kell szembesülnöd a döntésképtelenségeddel

az egyedüli kikerülhetetlen sikertelenség élménye hogy engem látsz a tükörben miközben fogat mosol és én vicsorgok rád a véres fogselyemmel az ujjaim körül

[magiarakas]

01

nem sokkal ébredés után már a konyhaablakban álltam egy bögre kávéval. a maradék tej sem igen segített a kissé zaccos, keserű ízen. mögöttem az óra - bár nem néztem rá - éppen negyed hatot mutatott. belemeredtem az erzsébet körúti reggelbe.

te a szobában (abban az egyben, amink van) aludtad az igazak álmát, miközben azon kontempláltam, hogyan adjam tudtodra, hogy elhagylak. szó sincs arról, hogy ne szerettelek volna, viszont tudtam, hogy soha nem jönnél velem stockholmba, hiába az ösztöndíjam, te most a karrieredre koncentrálsz, és amúgy is, inkább amerikába vágynál.

nem pakoltam össze semmit, meg akartam várni, hogy elmenj dolgozni. úgy éreztem, mintha valami nagy dolog akarna történni, de az ajtón keresztül kiszűrődő, elhúzódó horkolás és a hatos villamos döccenésétől megremegő ablaküveg rádöbbentett: ez nem valami elcseszett film, ez a legigazabb valóság, ahol nem jön egy telefon egy jobb állásról, neked nem lesz egy csapásra több pénzed, és hiába álmodsz éppen az eljegyzésről, már nem leszek itt, hogy rám add a zakód zsebében lapuló, örökölt gyémántgyűrűt.

haragudtam kicsit. az idő telt és te megint elaludtál, s hogy ne kelljen magamra vállalnom az ébresztésed felelősségét, magamra kaptam a kabátom, és az ajtót halkan bezárva elindultam a gangon. a lábam egészen a szabadság-hídig vitt. hideg rosszullét gyötört, s bármennyire is igyekeztem elvonni a figyelmem, újra és újra elszorult a szívem a félresikerült életünk gondolatára.

csodálatos terveink voltak, számtalan ötletünk, és fűtött az egész nagyváros-nagyremény dolog. az első hónapban még spóroltunk, hogy félreteszünk new yorkra, sőt, hogy meg sem állunk stanfordig, hogy egybekelünk és világkörüli útra megyünk hátizsákkal, útközben gyerekeink születnek és letelepedünk oda, ahol a legjobb volt élni.

de nem eszik ilyen forrón a kását, s mint kiderült, van, akinek langyos se jut: téged az első helyedről kirúgtak, nekem még sokáig nem lett munkám, és a suli mellett kuporgatott pénz a számlákon túl csak a hiú ábrándokra volt elég. lassan belefásultunk, megszoktuk egymást, megszoktuk a kis körúti egérlyukat, talán még otthonunknak is hívtuk. és akkor jött a mesebeli telefon, illetve email (néha mégis létezik): hogy megkaptam az ösztöndíjat, amire azért adtam csak be kérvényt, hogy legyen valami, amiért sajnálhatom magam, hogy ezsejöttössze.

de megkaptam, és meglepő módon boldoggá tett, azt hiszem, újra elkezdtem reménykedni. hazaérve nem találtalak ott, csak órákkal később értél haza. lebasztál, hogy nem mostam ki az ingeidet, pedig kérted. hát rám maradt az örömöm, és csatlakozott hozzá egy keserédes megkönnyebbülés: egyedül megyek svédországba. és hogy kihívás is legyen a döntésben: aznap este megtaláltam a gyűrűt.

három nappal később egyedül, fázva, hányingerrel álltam a szabadság-híd közepén, és a duna hömpölygésébe merítve a tekintetem arra gondoltam, hogy talán mégis el kellene mondanom neked. talán meg kellene várnom, hogy összeszedd magad, talán többet kéne beszélgetnünk arról, mi nyomaszt, talán nem baszok ki veled, és megvárom, hogy megkérj, hogy nemet mondhassak.

elhánytam magam. a gyomorsavval keveredő kávé kínosan sokára érte el a folyót, és megalázkodva bukott alá a haboknak. könnyezve indultam haza, hogy felkeltselek. a paplan alatt szuszogó meleg gombóc mellé ültem.

hoztam kávét - mondtam a még alvó testednek, mire valami ősi reflextől vezérelve átkaroltad a derekam, és morogtál valamit. a bögrét letettem a földre, és óvatosan kisimítottam a homlokodról a hajad. rég nem éreztem ilyet, de most megint nagyon szerettelek. szívem...fél tíz múlt, súgtam, mire az arcod keservesen összerándult. felültél az ágyban, és intettél, hogy öleljelek át. magadhoz szorítottál és sírni kezdtél. egyetlen egyszer láttalak sírni azelőtt. tegnap bejelentették, hogy leépítések vannak, és ma már nekem se kell bemenni...megint nincs munkám, szipogtad alig hallhatóan. én is sírtam.

így múlik hát el a világ dicsősége. tehetetlen dühtől vezérelve felpattantam, és újabb löket hányingerrel küzdve kihúztam a bőröndöt a szekrényből. indulatosan dobáltam bele a ruháinkat, és utasítottalak, hogy foglalj repjegyet azonnal. mielőtt elmondhattam volna, mi történik, összerogytam, akár egy földre ejtett rongybaba.

mikor történt mindez? hova rohan a világ, és mi van akkor, ha mást akarok?

mellém ültél megvigasztalni. mindent elmondtam az elejétől a végéig, az ösztöndíjat, a költözést, a kételyeket, hogy tudok a gyűrűről és hogy úgy érzem, nem ezt akartuk, nem ezért jöttünk ide. hosszan hallgattál, végigkísérted az összeomlásom.

felálltál és a földre dobott zakód zsebében kezdtél matatni. a kupac ruha és a bőrönd közt a rongyszőnyegre térdeltél és megkérted a kezem.

igent mondtam.