kinemmondottszavak

[kinemmondottszavak]

Elviszlek a pszichológushoz, ledoblak magamról végre és ott is hagylak, vissza se nézek! Jó lenne, ha ez tényleg ennyire egyszerű lenne.

[kinemmondottszavak]

Megint eszembe jutottál, kicsit becsiccsentve a szabi hídon hazafele. Nem értem. Esküszöm nem értem. Annyira szeretnék nem gondolni rád. Annyira szeretném, ha már nem lennél így bennem, ha nem határoznál meg többé. Még mindig várok talán. Várok, hogy majd filmesen megjelensz az esküvőn es elrabolsz vagy valami hasonlósallang szarsággal előrukkolsz. És ezzel együtt hessegetem el a gondolatot és izgulok nehogy valami para legyen, vagy tényleg megjelenj, mert nem tudok veled menni. Nem fogok már... volt idő, mikor veled mentem volna, de már nem. Igazából tök mindegy, mert ugysem jössz. Túlságosan is félted a segged ahhoz. Valaki szólhatna, hogy ez a hosszú haj nem áll annyira jól :/ sajnálom. Jó lenne meginni egy fröccsöt vagy valami. Vagy eljöhettél volna velem henrigonzóra a parkba. Majdnem leszálltam villamosról, és becsengettem. De nem tudtam volna ott maradni. Nem lett volna semmi értelme megint belekavarni az állóvízbe... pedig kurvajó lett volna. Odamegyek, felcsöngetek, a lakótarsad szól bele, megkérdi ki az, én pedig annyit üzennék, hogy “Ő az”. És egyből tudnád ki vagyok, miért jöttem és minden boldogan menne tovább. Veled. Most nagyon hiányzol. Azon imádkozom, nehogy összefussunk valahol, mert biztosan valami atomfaszságot csinálnék. Elképzeltem ezt is. Jössz velem szembe a metróban. Én veszlek észre hamarabb és odamegyek hozzád, csak úgy eléd állok a semmiből. Meglepődve ismersz rám és magadhoz ölelsz köszönés helyett, annyira hogy szinte összetörsz. Megcsókolsz, újra egymásba fonódunk, olyan lenne, mint amikor abbahagytuk. Pont olyan lenne, pont annyira akarnánk egymást, mint akkor.

De nem. Mert megint eszembe jut, hogy ez vsak egy illuzio, te eg illuzio vagy semmi több. Nem tudom miert vágyódom utánad ennyire. Nem passzolunk már. Tényleg őszintén mondom, de az érzések ilyenkor felém kerekednek.

[kinemmondottszavak]

Azon gondolkodom, miért is várom ennyire, hogy jelentkezz, hogy írj, hogy kapcsolatba lépj velem. Nem tudom, de várom. Nézegetem az emailem naponta 3-4-szer legalább. Minden reggelt azzal kezdem, hogy csekkolom írtál-e, de nem. És akkor csalódott vagyok. Szomorú és a beléd vetett bizalmam ismét megrendül és folyamatosan épül le. Várom, várom, és semmi.

Ma délelőtt azon kaptam magam, hogy elkezdtél hiányozni. Nem nagyon, nem mardosóan, de jelen volt az érzés. Felidéztem magamban, milyen érzés volt, mikor három hete megöleltél annyi év után, és hogy mennyire magadhoz szorítottál. Én pedig nem mertem megélni a pillanatot. Nem mertem beleereszkedni a pillanatba, mert féltem mi lesz ha nem is akarok többet kibújni az ölelésedből. Erre már csak most jöttem rá hetekkel később. Akkor és ott csak azt éreztem, hogy szabadulni akarok. Igazából muszáj volt úgy éreznem, a lelkiismeretem végett.

Most felidézem és jó érzéssel tölt el. Megint az orromban van az illatod. Ugyanúgy öleltél meg, mint 8 éve és ugyanúgy adtál puszit a homlokomra és tuom, hogy beleszagoltál a hajamba. Most már jó érzéssel tölt el. Túl jó érzéssel. Jó lenne megint megölelni, látni téged, veled lenni csak egy kicsit...

De én sem maradtam és te sem jöttél utánam.

Már 1 hete megint felszívódtál. Nem írsz, én várom, nagyon, de nem írok. Tudom, hogy azt várod, de nem fogok. Már meg tudom állni.

[kinemmondottszavak]

Persze, hogy dühös vagyok. Az első pillanattól kezdve számonkérően, rideg lekezelő stílusban beszéltél velem. Kvázi belémbeszéltél dolgokat, amiket féligazságokra meg mondtattöredékekre építettél fel. Nem hasonlítgattalak senkihez, csak elmondtam a te jó és rossz tulajdonságaidat és más jó és rossz tulajdonságait. Az, hogy te rögtön magadhoz mérted azokat a tulajdonságokat, az már azért nem feltétlenül az én saram. Írtam újra, beszéljük át megint, szeretnék helyesbíteni, kicsit szépíteni a dolgokon. Mosolyogva beléptem, vártam már a találkozót amúgy, mert szerettem volna könnyíteni az egész dolgon. Elég rossz szájízzel és rossz érzésekkel jöttem el. Nem volt túl kellemes az első találkozó. 

De belépek az ajtón és mosolygok, meg vidám vagyok, erre te pléhpofával kinyitod az ajtód és ott hagysz. Kösz, tényleg jól esett. 

Aztán elindult a foslavina, úgy rám húztad a vizes lepedőt, hogy azóta is vacogok alatta. sok mindent elindított bennem. És sok mindenre rádöbbentem. Például megértettem, hogy nem én vagyok simulékony természet, hanem a körülöttem lévő embrek nagyon elfogadóak. Te meg szerencsére őszinte voltál velem...talán túlságosan is, bántóan is belemásztál olyan dolgokba, amikhez egyrészt semmi közöd másrészt felszínes információid vannak, amik alapján bármit ki lehet hozni a dolgokból. 

Azt mondtad, hogy nem is ismerlek, hanem elmondtam rólad dolgokat, amiket szerettem és még több dolgot amit nem szerettem benned, ls hogy szerinted mennyire nem is ismerlek mert már nem vagy olyan. Dehogynem! Kurvára olyan vagy, és igen, lehet már nem ismerlek, de akkor az évekkel ez előtti személyiségedről tudtam beszélni, mivel azt ismertem. Hogy most ki is vagy igazán, az jó kérdés. Nem tudom. Nem tudom mi a kedvenc számod, mivel töltöd a szabadidőd, vagy hogy mit gondolsz jelenleg a világról.

Azt is mondtad - ez érdekes, és egyben sokatmondó - hogy te arra vágysz, hogy ha egy szar nap után hazamész a munkából akkor a feleséged egyből egy pillantásból levegye, hogy “Ez az a nap” és fogja a kölköket, menjen jó messzire hazulról (de legalább is legyen csendben és ne basztasson) és hagyjon megpusztulni a dolgozódban. Na ez az! Ez az ami nem én vagyok! Nagyon nem. És tudom, hogy ez nem csak egy sarokba hajított félmondat. Ebben annyi minden benne van. Az egész gyerekkorod Az egész családod, Az egész világhoz és a nemi szerepekhez való viszonyod. Minden. Annyira te vagy, istenem. És ez volt az a furcsa megfoghatatlan dolog ami ellen mindig lázadoztam, és mindig mondtam, hogy nem tudom magam elképzelni a jövőképedben. Most értettem meg. Most, mikor már én is nagyjából megismertem önmagam. Én nem tudok ilyen lenni. Én nem tudok a biztos talaj lenni számodra, a rendíthetetlen biztonság, az origo, a bázis. Nem, mert én pont ugyanolyan szeszélyes, görcsös, szorongó bizonytalan ember vagyok, mint te. Én is pont erre vágyom. Hogy az a valaki, aki mellett leteszem a voksomat egy életre, érezze és lássa rajtam ha baj van, és le tudja reagálni, tudjon kezelni és ne rántsam magammal.

Abban amit mondtál benne van a Nőhöz való viszonyod. Hazavár, és a gyerekekkel van, mint anyád. Én nem vagyok ilyen. Én dolgozom, van saját életem. Van saját karrierem és nem viselem el, ha eltartanak és csak kergetem otthon a pillangókat. Én megfojtva érezném magam, ha annyi lenne az életem hogy gyereket neveljek és slussz passz. Szeretnék én is pénzt keresni, hozzá tenni valamit a világhoz és együtt gyereket nevelni. Nem akarok a kedélyedhez igazodni. Elég a a saját kedélyeimmel megbirkózni, a tiedet már nem bírnám el. 

És ez nagyon fontos kritérium mind a kettőnk esetében. Keressük a másikban a biztonságot. Mert a szerelem a kapcsolatunk alatt egyenlő volt a biztonsággal és a teljes bizalommal. Egy tök fontos dolgot fogalmaztál meg a kapcsolatunkról: az én döntésem miatt teljesen elvágtam a szociális kapcsolataimat, barátaimat, tulajdonképpen az addigi életemet szinte felégettem magam mögött és csak te voltál nekem. Teljesen rád voltam utalva. És ez a teljes ráutaltság és egyben végülis kiszolgáltatottság miatt voltunk mi ennyire szimbiotikusak. Nem volt világ egymás nélkül. Csak együtt és csak ketten. Mindig, mindenki felett. Mindent kibírtunk. Csak miattad voltam képes kibírni a sok szarságot, amit a környezetemből kaptam. Mert az akkori szar élethelyzetben te ott voltál nekem biztos pontként, támaszként és megerősítő visszacsatolásként. És nekem tényleg ez kell, az érzelmi biztonság, mert én magam egyedül képtelen vagyok megteremteni a saját lelki békémet. Sikerül persze, de nehezen. Könnyebben megy úgy, ha sikerül egy nyugodt, kiegyensúlyozott ember rezgéseire rákapcsolódnom. Melletted végig szorongtam és nem csak a saját belső feszültségem miatt, hanem a te rezgéseidet is átvettem és valami elképesztő katyvasz lett bennem, amitől megint elkezdtem kínomban röhögni. Az sem volt véletlen ám. Annyira nagy volt bennem a nyomás és annyira nehéz volt körülöttem a levegő, hogy így jött ki. Rég volt már ilyen egyébként, Ennyi maradt a pánikrohamokból. Illetve mióta újr a találkoztunk, ismét jelentkeztek az előszelek,de ez most mindegy is. 

Számonkéred rajtam, azt, hogy nem gondolo-e, hogy a veled való találkozásom tényének eltitkolása nem szembeköpése a Máténak tett ígéretemnek. DE! De aranyapám, így gondolom én is, de neked ehhez semmi, de semmi közöd! Ezt ugyanúgy nekem kell helyretennem magamban, mint azt, hogy ott ülök veled szemben. Az csak az én dolgom, csak engem érint. Ja, hogy felbontaná a jegyességet, ha megtudná, hogy veled vagyok?! Nem tudom. Esküszöm nem tudom. Nem is gondolkodtam rajta, mert nincs már akkora jelentősége a kapcsolatomat tekintve annak, hogy ott ülök veled szemben. 

Nem sóvárgok utánad. És ez jó felismerés volt. Nem azért volt nehéz és rossz érzés eljönni tőled az első alkalommal, mert odavágyódtam, hanem mert megint sikerült annyira megalázkodnod, hogy szinte már kínosan éreztem magam és lelkiismeretfurdalásom támadt, amiért megint megkavartam a lelked mélyén a szargödröt.

Persze, hogy dühös vagyok. Magamra, hogy még mindig rólad írok, hogy még minidg rajtad gondolkodom. De leglább már kezdem kapisgálni.

[kinemmondottszavak]

Már nem haragszom

Hetek óta rakok ki üzeneteket, amiket csak te tudnál dekódolni. Számokat, amik neked szólnak. Szövegeket, amik neked szólnak. De te még csak meg sem nézted őket. Ha meg is nézted, semmi. Mert megnéztél néhányat, láttam. Persze velem nincs sok szerencséd, nem a neten élem az életem. Te sem. El voltál tűnve. El vagy tűnve mindenhonnan. Azt hittem előlem rejtegeted az életed, de már látom, hogy nem. Magadat is még meg kell keresned az életedben. 

Napokig vaciláltam azon, hogy elküldjem-e neked az emailt. Nem tudtam, hogy jön-e majd rá válasz, nem tudtam, hogy él-e még az az email címed, de elküldtem akkor is, mert fontosnak tartottam -magammal szemben is-, hogy elküldjem neked. Sose reagáltál semmilyen közvetett jelzésemre, csak amikor már direktbe felkerestelek. Akkor még azt hittem azért, mert hidegen hagy, nem érdekel téged. Pedig a direkt megkereséseimre rögtön reagáltál mindig. 

Most is. 

Fél órán belül. Meglepődtem. Azt hittem napokba fog telni a válaszod, hogy meg akarod fogalmazni, mennyire szánalmas vagyok, hogy még mindig basztatlak, hogy milyen szánalmas, hogy el vagyok jegyezve, boldog kapcsolatban élek és itt írogatok neked ennyi éve után is. (Most már rájöttem, ez tulajdonképpen a saját véleményem önmagamról.) De nem. Írtál. Nem is akármit, nem is akárhogy. Tömören, távolságtartóan, kimérten, mint mindig, de kedvesen, és ez új volt. És akkor levélváltások. Én a válaszleveledtől kezdve szorongtam, izzadt a tenyerem, alig bírtam elaludni, reggel 10 perccel hamarabb elkészültem, hogy minél előbb kiléphessek az ajtón, és meg tudjam nézni még egyszer a válaszleveledet és írhassak neked. Egész délelőtt szét voltam csúszva, csak erre tudtam gondolni. És a szokásos...találkozzunk, beszéljünk. Eszembe se jutott ilyesmi. Persze, találkozzunk, de ne mostanába, pár nap múlva, a következő héten...erre te rögtön akartál. Aznap délután. Basszus, ha ezt elszalasztom biztosan úgy érzi majd nem is veszem annyira komolyan. Hát akkor legyen, barátnő lemond, Máténak mese. 4-kor végzek, próbáltam emberek közé menni, kicsit oldani a feszültségem, nem gondolni rád, közben megint izzad a tenyerem. Bevásárolok, teljen az idő. Rád kell várnom, ennyi év után is. Persze, hát én megint rögtön ugrottam. Rám nem kell várni, amikor kell, én megyek, alkalmazkodom. Ez van, ez már így is marad. 

Bolyongok a plázában, idegesítenek az emberek, utálom a zajokat, semmi értelmes, szorongok, feszengek, izzad a tenyerem, görcsben a gyomrom. Elindulok gyalog. 

Sétálok, össze-vissza keringek a városban. Frissítem az emaileket, nézem, hátha írsz, hogy inkább mégse. Már a zene is zavar, kiveszem a fülest, elrakom, kesztyű vissza, izzad a tenyerem. Már fáj a lábam, ha tudom, hogy ez lesz, inkább bakancsot veszek fel. De te megint kiszámíthatlan vagy, mindig kiszámíthatalan voltál. Csapongó, szélsőséges, viharos. Végre felet mutat az órám, veszek még egy nagy levegőt a Duna parton és elindulok hozzád. Beállok a kapualljba, várok, rámtörnek az emlékek, régen tudtam a kódot, már az emeltre sem emlékszem. Másodpercekig vacilálok, hogy csengessek-e. Elindultam visszafele, de pár lépés után megfordultam és izomból, szinte dühből nyomtam rá a csengőre. Másodpercekig nem jött válasz. Azt hittem rossz helyre csöngettem vagy hogy nem akarsz ajtót nyitni, inkább mégse akarsz látni. De végül beleszóltál. Furcsa érzés volt. Belépve liftet hívtam, majd a lépcsőfordulóban azon kezdtem el gondolkodni, hogy valószínűleg azért megyek gyalog, hogy késleltessem a találkozást és levezessem a feszültségemet. Az ajtóban ismét megtorpantam. Pár másodpercig hezitáltam, hogy bemenjek-e. Bementem. Rád néztem és nem tudtam mit reagáljak. Mosolyogtam, azt hiszem. Próbáltam. Majd megállapítottam, hogy még mindig ugyanolyan mocskos ez a lakás, mint volt. Még magam sem hittem el, hogy tényleg ennyire zavarban vagyok. Rögtön támadok, csak hogy védjem maga...sajnos ez vagyok én. Kényelmetlen volt a helyzet, mégis ismerős volt a hely, a szagok, az érzés, Te. És ami ismerős, az biztonságos. Nem éreztem döcögősnek a beszélgetést, az elején sem. Jó volt végre őszintén kimondani az érzéseimet, jó volt a szemdbe nézni és látni, megérteni az igazi énedet, hogy mit is gondolsz rólam, mit is érzel irántam, megérteni mit is szeretsz igazán. 

Nem engem szeretsz. Nem is magadat (ahogy eddig hittem), a feltétel nélküli szeretetembe vagy igazán szerelmes. A szeretni-szeretve lenni érzésébe. Rá kellett jönnöm, hogy ha a Letti tudott volna úgy szeretni, akkor most utána epekednél, ha a Petra, akkor őt ostromolnád. De nem, nem ők tudtak Téged úgy szeretni, ahogy azt te igényleted, hanem én. Ezért nem engedsz el engem. Ezért nem tudsz tovább lépni és ezért nem tudok én sem. Mert amíg tudom, hogy élsz, és vársz rám, addig nem tudok továbblépni. Mert szeretlek annyira, hogy foglalkozzak veled és zavarjon, ha nem vagy boldog. Sajnos rosszérzés számomra a boldogtalanságod, elkeserít és fáj. És a legrosszabb, hogy nem tudok ellene tenni. Nem tudok segíteni rajtad, bármennyire is jó lenne. Nem tudlak megmenteni magadtól. Sajnálom és szégyenlem, hogy ennyire önző vagyok, de lett volna esélyed. Elszalasztottad őket. Elszalasztottál engem. Már nem szeretlek annyira, hogy félredobjak érted mindent, felrúgjam az életem és kifordítsam a sarkaiból a világom. Sajnálom, hogy boldogtalan vagy és nem kapod meg a neked kijáró szeretet. Mert igenis szerethető vagy, és a lelkem mélyén biztosan irigyeni fogom azt a lányt, aki mellett majd megtalálod a helyed, mert az azt jelenti majd, hogy találtál nálam jobbat és hogy jobban tud nálam szeretni. De akkor foglak tudni igazán elengedni és akkor tudlak majd boldogan őrlángon pislákolva szeretni, mert tudom, hogy akkor már nem fogsz várni rám, és boldog leszel. 

Sajnálom, hogy ismét nem tudtalak megmenteni és csak még lejjebb nyomtalak. Megint könyörögtél a tekinteteddel, a kiskutyaszemek, a kétségbeesésed, a szeretetéhséged, a szorító ölelésed, szinte összetörtél, megfojtottál.

Nem ez volt a célom, komolyan, megesküszöm, nem akartalak lejjebb lökni. Azt hittem jobb lesz mind kettőnknek. Hittem abban, ha kibeszéljük magunkból a sok szart, akkor megértünk mindent, és el is tudjuk fogadni a dolgok állását. Úgy érzem én valamennyire megértettem a helyzetünket. Mérlegelnem kellett, nem ösztönből cselekedni, mint az eddigi találkozásokkor. Belegondoltam, milyen lenne ha ott maradtam volna, elképzeltem, hogy kitakarítok, otthonossá teszem a szobád, kidobom a kézkrémes flakont az ágyad melllől, úgysem lett volna már szükséged. Főzök majd neked és mosok rád, veszek szexi fehérneműt és elhitetem veled ismét, hogy szerethető vagy, mert ez az igazság és ezt s érdemelnéd.

De nem tudom hogy mellettem lennél-e amikor zokogva ülnék a kádban, mert a Máté hiánya olyan lenne, mintha elevenen tépték volna ki a szívemet. Mellettem lennél-e amikor éjszaka miatta sírom álomba magam. Mellettem lennél-e amikor utána vágyódom, amikor rá gondolok, amikor mardos a kín és a hiánya. El tudnád-e viselni, ha róla beszélnék, ha összetalálkoznánk vele az utcán. Kibírnád-e ha téged hibáztatnálak azért mert őt elszalasztottam. Kibírnád-e ha minden veszekedésünk alkalmával a fejedhez vágnám az elhibázott döntésemet, hogy lemondtam róla. 

Ő mellettem van. Mellettem volt, mikor miattad sírtam álomba magam, mikor a te nevedet kiabáltam álmomban, mikor a családoddal buliztam a szeme láttára, mikor annyiszor látta a neved az előzményeim között. Kibírta, mikor a fejéhez vágtam, hogy őt sosem fogom tudni úgy szeretni mint téged. Elbírja a tudatot, hogy ha egy hibát is vét a te karjaidba sodor vele. 

És nem azért,  mert papucs, vagy mert vele bármit meg lehet csinálni, hanem mert elfogad, szeret. Szeret engem magamért és nem azért, amit adni tudok neki. 

Fárasztó volt téged szeretni. A szó legszorosabb értelmében. Teljesen kimerültem. A szakításunk után üres voltam, képtelen voltam szeretni. Képtelen voltam érzéseket kifejezni, megélni. Akkor úgy éreztem senki mást nem fogok tudni szeretni. Még magamat sem, amiért elüldöztelek magam mellől. Pedig nem üldöztelek. Te vettél rá, hogy úgy viselkedjek, ahogy viselkedtem. Szerettelek. Nagyon, végletesen. Bolondulásig, mindenemmel szerettelek. Feladtam érted mindent, bevállaltam. Nem tudtam akkor még, hogy megéri-e, de szerencsére megérte. Én első adandó alkalommal megszereztelek magamnak, te még mindig nem mertél...tényleg sajnálom. Sajnálom, hogy elkéstél.

[kinemmondottszavak]

rájöttem, hogy örökre szívembe

Nem gondoltam volna, hogy most is ott lesz, láttam, hogy pár hete volt Hiperkarmán, gondoltam akkor kikoncertezte magát, ide nem jön. És de. 

Álltunk a sorban, pont kikértük a piáinkat, már kezdtem is elhinni, hogy tényleg nem lesz ott, lesz végre egy jó bulim, amin nem vonja el a figyelmemet, hogy folyton őt keressem a tekintetemmel, erre körbe nézek és meglátom, hogy engem néz széles vigyorral az arcán. Az öccse rám sem néz. Nem is tudom, milyen arcot vágtam. Annyira meg voltam lepve, hogy úgy éreztem most megint megállt az idő körülöttem. a tömegen át pont őt látom meg és ő néz, mélyen a szemembe. Én meg ott állok és menekülni akartam. Felforrósodott körülöttem a levegő, egy pillanatra levegőt sem kaptam, a gyomrom a nyakamba ugrott, az arcom lángokban, a szívem iszonyatosan vert. És innentől megindult a hajsza. Csak őt kerestem egész végig. A koncert előtt még felmentünk mosdóba, és a mosdókhoz vezető hosszú folyosón szembe jött, de leszegett fejjel, rám sem nézett, az ismerősök köszöntek neki, de nem is köszönt vissza. Én nem tudtam neki köszönni, nem tudtam kinyitnia szám, nem jött ki hang a torkomon. És ott sétált mellettem. Pont úgy, ahogy nyáron is elsétált mellettem. Egy haverja utána kiabált, pont mellettem állt, de neki sem tudtam mit mondani. Visszanéztem, és láttam az arcán a szomorúságot, hogy rám sem akar nézni, a fájdalmat, ami ugyanúgy bennem is ott volt. Az jutott eszembe, mikor mellém ért, hogy csak elkapom a karját és megfogom, de nem mozdult a kezem sem, lefagytam. Szörnyű érzés volt. Kettős érzés. Egyszerre éreztem valami nagyon fenséges, fennkölt, magasztos érzést, hogy mi többek vagyunk ennél az egész helyzetnél, hajónál, az összes jelen lévő ember közül mi passzolunk össze a leginkább, és ezt rögtön elnyomta egy viharosan érkező bűntudathullám, az agyam racionális fele bekapcsolt, nem engedte, hogy hülyeséget csináljak, megbénított, leblokkolt, nem engedett reagálni, megmoccanni.

Ezek után még inkább csak őt kerestem egész koncert alatt. Kb az első 3-4 számot végig buliztam, jól éreztem magam, aztán a tömeg résein át, ismét megláttam. Csak egy pár pillanatra, de belefeledkeztem. Jó érzés volt, melegséggel töltött el. Nosztalgikus. azt éreztem, hogy jó helyen vagyok, egy békés helyen, ahol nem érhet semmi baj. Aztán eltűnt ismét a szemem elől. És ezután hiába kerestem arra felé, nem találtam. Fürkésztem a tömeget, próbáltam a tömeg fölé emelkedni, hogy jobban lássak, de nem láttam, már nem is kerestem tovább, e is felejtettem egy kis időre. Elkezdődött az Örökre. Imádom. A szövegét, a dallamát, imádok rá bulizni, egész belefeledkeztem, majd a refrén alatt észre vettem a sziluettjét. Oda akartam menni valahogy, tudatni akartam vele, hogy érdekel, hogy foglalkozom vele, hogy még mindig valamilyen szinten ott van bennem, valahol a mélyben. És ekkorhasított belém az érzés, csak pár sorral volt előttem, a következő refrénnél előre furakodtam mellé. Először meglepett volt, nem tudta ki az, aztán megismert, ordítottam a számot „örökre szívembe zártalak, belezártalak a nagy sötétségbe, neked már nem jön fel ez a napfény, csak ülni fogsz velem a jó meleg vérben” majd előre nézett, mintha nem is foglalkozna velem. Bulizott tovább, én pedig míg nem nézett rám eltűntem mellőle. Visszamentem a tömeg közepébe, és láttam, hogy keres, hogy forgatja a fejét kétségbe esve, majd megállt, hallgatta a zenét, a fejére tette a kezét, beletúrt a hajába és leesett neki. Megértette, amit üzenni akartam neki. Célba ért. Pár számmal később előre mentünk, pár ember választott el tőle. „én maradtam pedig volt hova menni, de az ágyon egyedül ülök, csak pár centire vagyunk a semmitől ide, milliárd fényév a mindenség innen is látszik milyen szép...” és engem nézett, éreztem, láttam. Állt egyhelyben, és engem nézett, mosolygott, de szomorúan, nosztalgikusan. Nem akadt össze a tekintetünk, mikor odanéztem, megint eltűnt. Nem találtam többet. A koncert is véget ért. Kimentünk a teremből, majd visszanéztünk, hátha van valami buli vagy after még, és akkor is szembe jött velem.  Elfordította a fejét, én sem akartam rá nézni, kicsit vártunk még, majd kivettük a kabátokat a ruhatárból, vettem egy egy vizet, akkor megint ott volt, már kabátban, sapkában, felöltözve és megint engem nézett, mosolyogva, de nem szólt hozzám, átvágtam a soron előtte, hogy feljussak a mosdókhoz, a lépcsőről beláttam a teret és láttam őt is, ahogy a barátaival ott áll, de nem nézett utánam. Tovább mentem, és többet nem láttam...

[kinemmondottszavak]

Az eljegyzési gyűrűm van túl rajtad

Megint te jársz az eszemben tegnap óta, csak úgy eszembe jutottál. Ám ez is, mint a többi veled kapcsolatos gondolat a semmiből a semmibe tart. Egyszer csak feltűnnek mint egy hűs fuvallat, majd tornádóként söpörnek végig az életemen. Nem tartanak soká, de uralkodnom kell magamon, nehogy észrevegye bárki a repkedő teheneket a fejemben. Bevallom nehéz és fárasztó ott lenni, megélni a pillanatot, de közben egy másik cselekménysoron kattogni. A frászt hozzá rám ez az egész. Elkezdek kutatni, utánad. Megtalállak mindenhol. Megtaláltam az instagramod. Miért mondtad, nyáron a híd alatt, hogy nincs? Közben meg már március óta posztolgatsz. Nem azért kérdem, mert nem nagy szám. Pár semmit mondó kép, semmi kifejezni vágyás, csak feldobált képek... Csekkolgatsz engem is, tudom. Privátra állítsam a profilom, hátha akkor megesz a kíváncsiság  mi van ott, miből zártalak ki, mi olyan titkos, hogy még csak távoli szemlélőként sem vehetsz részt benne. Lehet ezt csak én akarom. Csak én akarom, hogy ezt gondold, hogy ezt érezd.  Közben máshol vagy, teljesen másba vagy. 

Elváltunk, 5 éve. Fel is út, le is út. Végleg. Mi bajom? Mi a francos bajom nekem? Vettem egy Vonnegut könyvet. Azt, amelyiket akkor olvastad, mikor elváltunk. nem tudom, hogy befejezted-e. Olvasás közben te jársz az eszemben. Eszembe jut, milyen lassan olvasol, milyen hosszú idő kiolvasnod akár egy rövid Vian könyvet is. Azt is miattad olvastam. 

Te jársz az eszemben. Folyton, egész nap. Csak érdekel mi van veled. Tegnap ettem egy levest a lakásoddal szemben, hátha akkor kivételesen arra jársz. Azon gondolkodtam milyen képet vágnál, ha megpillantanál, mi futna végig az agyadban és a hátadon végig futna-e az a bizonyos kellemetlen borzongás, és hogy vajon kiadnád-e magadból pár nap múlva egy word doksinak, vagy a terapeutádnak. Te már túl vagy rajtam. Lószart! Az eljegyzési gyűrűm van túl rajtad, amit nem tőled kaptam. 

Menekülök, szerinted. Előled, szerinted. Szeretek, szerintem. Megállapodom, szerintem. Nincs ebben semmi rossz, attól mert te nem tudsz. Hányod rám a köveket, döntöd a szikla halmokat, mondván te csak elmondod a véleményed. Nekem. Ki kérdezte? Én? Nem emlékszem. Hagyjuk már. Te jársz az eszemben, miközben azokkal a barátaimmal folytatók magasröptű, világmegváltó vitat, akikről tudom, mindig is utaltak Téged. Te jársz az eszemben, mi lenne ha akkor, abban a pillanatban Te ülnél mellettem, fogva a kezemet, és néznél rám bátorítóan, tudatva, hogy mellettem állsz. Mit tudom is Én?! Tök mindegy, nem Te vagy itt! Rég nem vagy itt! Lehetőség lett volna, csak ezt is mint olyan sok mindent elszalasztottál. 

Te jársz az eszemben, amikor genderfasisztákkal hallgatok rádióműsort. Szerinted a nőnek otthon van a helye, főzzön-mosson-takarítson, legyen kurva az ágyban, legyen az az életcélja, hogy téged támogasson, és a kedvencem: légyen önálló, független személyiség. Kb mintha azt mondanád, minden vágyam egy trabant, de gyorsuljon 2 mp alatt százra. Keresed ezt a trabantot, kíváncsi vagyok meddig maradna meg a garázsodban. Te jársz az eszemben, amikor az infantilizmusról beszélgetek. Pedig nem is vagy infantilis. Te jársz az eszemben, mikor lezárom  a gázt a húsleves alatt. Akaratlanul is eszembe jut a női eszményképed. A kagylóból kibújó Vénusz kezéből is csak a fakanalat meg az otthonkát hiányoltad. Majd megcsinálom photo shopban, hogy kirakhasd a faladra. Te jársz az eszemben, mikor az elmút időszakban már sokadszorra futok ossze véletlenül az egyik utánad következő exemmel. Miattad raktam ki, mert akkor is te jártál az eszemben. Te jársz az eszemben és felkavarodik a gyomrom, ha csak arra gondolok mennyire bizonytalan személyiség vagy. Hogy mennyire nem vagy tisztában a saját határaiddal,hogy mi is kell neked igazán, hogy azt amire vágysz vajon meg tudod e tartani magad mellett.

Te jársz az eszemben...

[kinemmondottszavak]

happy24

Vágynék arra, hogy valamit csináljak, hogy ne csak tengjek a világban, a saját világomban. Itt ülök a 24. születésnapomon az ágyam közepén, és nem történik velem semmi csak perc - perc után röhögve hagy le az idő. én meg hiába próbálok küzdeni ellene, vagy tenni valami hasznosat vagy szórakoztatót vagy lealább valamit, amitől igazán jól érezném magam. Itt ülök a 24. szülinapomon és kesergek az ágyamon, hogy mennyire szar ez a nap. Folyton rezeg a telefonom, jönnek a köszöntések, a húgom volt az első, ő már éjfél előtt bejött, hogy már csak 3 perc van...aranyos. Persze senkinek sincsen tökéletes élete, de én nem erre vágyom. Erre a posványságra, unalmas semmitmondó vágyakozásra. Nem történik velem semmi olyan, amitől igazán jól érzem magam. Nem gyűjtök élményeket. 4 napja ülök Esztergomban az ágyamon a posványban. Igen. És ez mérhetetlenül elszomorít. Még a barátom sem kíváncsi rám. A szülinapomon is csak este jön (ha már neki kell elutaznia hozzám, hogy felköszönthessen - baromarc). Totál elkeserítő. Szeretnék aktívabb életet élni. Világot járni, túrázni, élményeket gyűjteni, sportolni. Aktívan eltölteni a szabadidőmet, és nem kikúrt sorozatnézéssel tölteni a kikúrt életemet. De mindig visszatart valami. Az egyedüllét. Nem akarok egyedül menni, mert félek megbántom, ha nélküle megyek, viszont ő mindig kihátrál a programok elől és elegem van. Nem akarok rá várni többet. Tök feleslegesen baszom el az időmet meg az életemet. 24évesen sosem voltam külföldön nyaralni, nem láttam a világot. Pedig engem érdekel. de nem lehet kimozdulni, mert vagy nincs pénze, vagy nincs ideje, vagy csak simán leszar és nyűgnek érzem magam. Púpnak a hátán. Sokszor. Inkább nem is mondok már semmit, csak ne kelljen rosszul éreznem magam, hogy már megint basztatom. Már annak is örülök, ha megnéz velem egy youtube videót vagy egy filmet. Ennyi jár nekem. Ennyit érek. Esténként egy youtube videót. Itt ülök a 24. születésnapomon az ágyam közepén és könnyes szemmel panaszkodom a szar életemről, amiben látszólag minden tökéletes. Friss diploma, jó állás, tartós jó kapcsolat, szerető pár, saját lakás, fasza fényképezőgép. Mi kellhet? az élet. csak maga az élet, a lendület hiányzik az életemből. Az élmények. Amikre visszagondolhatok a rossz pillanatokban, amikből erőt meríthetek. Közös programok. Megint csak sajnálom önmagam. Az a legkönnyebb. Keseregni, picsogni, ahelyett hogy lépnék már végre. Hogy csinálnék valami jót, valami értékeset, valami igazán pezsdítőt. De én folyton csak másokra várok. Folyton Rá várok. A semmiért. Lehet, hogy nem is ismer igazán. A legbenső vágyaimat, érzéseimet. Talán mert nem is akarja. Talán mert jó ez így neki. A távolság, a póráz nélküli kapcsolat. A kezét is majd nekem kell megkérnem valószínűleg. Igazából már nem is akarom. Már annyira elmúlt a varázsa. Annyira szerettem volna, annyira vártam mindig, hogy ha egyszer tényleg eljönne a pillanat egyszerűen csak megvonnám a vállam kissé keserűen magamban és nem éreznék mást. Nem érezném különlegesnek. 4 év együtt lét és másfél év együtt élés majd letérdel és gyűrűt szorongatva a kezében megkérdezi leszek e a felesége. Inkább röhejes már, mint sem különleges és meglepetésszerű. Inkább rejtse a szennyeskosárba...na az meglepés lenne...fuck! I think I need a therapist. A good therapist for my past, for my problems, for all my shitti stuff. Itt ülök az ágyam közepén a 24. születésnapomon és tudom mit kapok a Mátétól születésnapomra. Mert megkérdezte. És mert minimálisan sem volt hajlandó meglepetést szerezni nekem. Mert ő nem akar hülyeséget venni, aminek nem is örülnék és nem is tudnám használni. Bullshit! Bármi, amit tőle kapok nekem hatalmas ajándék. Csak nem tudja felfogni... Oda a varázs, oda a meglepetés, oda a különlegesség érzete. Mert nem, én számára nem vagyok különleges. Nem is érek annyit neki, hogy odafigyeljen rám annyira, hogy észrevegye mire vágyom. Megkérdezi, mit szeretnék, majd átküldeti velem a linket. Mintha ez az egész szülinapozás és ajándékozás csak valami kötelezően letudandó dolog lenne és kész. Minrha csak az ajándék lenne a lényeg, és annyi. De azt sem tudja, hogy mi legyen mert szerncsétlen mert csak magára figyel. Még arra sem figyel amit mondok. Legalább tízszer kell neki elmondanom, ha valami programra vgayunk hivatalosak. Bármilyen program legyen is az. Én mindig amilyen hamar csak tudtam futottam hozzá, hogy a lehető legtöbb időt tudjam vele tölteni. Ő meg csak halogat folyton. mert nem ér rá, nincs ideje, majd később! „Mindjárt.” „Megyek.” „Most nem.” „Nncs kedvem.”  KIFOGÁSOK KIFOGÁSOK PICSOGÁSOK. UTÁLOM AZ EGÉSZET. FASZOM SE TUDJA MI A SZART KERESEK MÉG MINDIG EBBEN A KIKÚRT KAPCSOLATBAN.

[kinemmondottszavak]

értéktelen, kétségtelen

egy kubista alkotás

a valóság az ott egy torz világon át

kétszer gondold meg

biztos fontos-e

ne töltsd felhőbe az egész életed

minden elvész a végén

ki nevet majd

Te biztos nem elernyedt izmaiddal

nevetnek helyetted

talán sírnak

mondhatod a magadét az elhagyatott sírnak

elviszed a titikokat

kit érdekelsz már

tömörített formátumú felhő maradsz csupán

[kinemmondottszavak]

három egész öt

Három és fél év több, mint a letűnt kettő

mégis nehéz eljátszani a felejtőt

a dallam nincs meg vagy a szöveg nem rímel,

ha véletlenül már egész jól összecseng,

elterelődik a figyelem.

Nyitva maradt a kis ablak három éve

a szívburokban, a nagy sietségben.

Segítünk egymásnak néha a szöveggel

hogy tudassuk  “én még itt vagyok, baszd meg!!”

“Lécci, csak nehogy elfelejts...”

Tolvajként nyúlunk érzelemfoszlányokért

koszos kézzel, fényesre nyalt emlékekért.

Magyarázhatod ezt akár harmadikként,

de fölösleges, csak gyűlik a szemét,

így is sok a három és fél év.

Ennyi idő után sem tudom még a szöveget,

de ne segíts kérlek, hagyd, hogy ráérezzek.

Űr, kapálózás maradt a két év után

három és fél év után is csak félig van a pohár,

igen, ez a megalkuvás.

Változott a leosztás, szerelmesekből

lesznek hiteles tragédia szereplők!

A showt el kell adni, az élet is pénzből él.

Sóvároghatunk, nem lesz jobb a végződés,

ideje, hogy ennyivel beérd.

Zárni kéne már az ablakon a reteszt,

a kurva életbe, még mindig nem merem!

[kinemmondottszavak]

háromszor verte vissza ludas matyi kenden

még egyszer utoljára találkozni a sötétben. teljesen elfelejteni mindent. felkavarni. újragondolni. eltelni az érzéssel. magasztos. szánalmasan siránkozó régen annyira szeretett kis fejet babusgatni. kőszív helyett inkább érett szív. tudja mit akar. tudja miért jött. először csak az izgalomért. majd később már csak élvezte a szavakat, a kétségbeesettséget, a rajongást, az odaadást. utolsó döfés és kész a nagy mű. ott van megint, ahonnan elindult. szeret engem. azt mondja. na de minek? felesleges. jól esik, kösz, de én már nem. hozd magad kellemetlen helyzetbe! mond még egyszer, mennyire szeretsz! két és fél éve szakítottunk. egy éve nem találkoztunk. és szeretsz. te barom! dehogy szeretsz. szereted te magadat. az illúziómba meg a pinámba vagy szerelmes. az emlékeinkbe vagy szerelmes. azt szereted. nem tudod kiheverni. nem tudod felfogni, hogy kétszer átkúrtam a fejed. tudod mit? ha ennyire szeretsz, akkor harmadszor is! meglesz, ne félj. egyszerűbb is mint gondolnád. és csak akkor veszed majd észre, ha már csak a hátamat látod! hogy miért? nem, nem pusztán felebaráti szeretetből! ha te egyszer hülyét csinálsz belőlem, akkor én azt háromszor adom majd vissza. ismertél. már nem tudod ki vagyok. segítek: már rég nem az aki az emlékeidben él, a nagy szerelmed. de nem ám. ne reménykedj. nem lesz kegyelem.

2016. tavasz

[kinemmondottszavak]

csak egy percet!

VÁROM a percet, mikor teljes lényeddel figyelsz rám 

Mikor te babusgatsz engem, szex után 

VÁROM a percet, hogy fontos legyek, 

 hogy előrébb legyek mint a kibaszott beatek. 

 VÁROM, Hogy lehessek egyszer én a minden 

 Akiért majd valamit feláldozni is érdemes. 

 VÁROM, hogy nagyon szeress, egyszer engem, tényleg igazán 

 hogy én legyek ajkadon az utolsó kívánság 

 VÁROM, hogy kitörjek a megszokottból, 

 Hogy ott légy ha utamról lesodródom. 

 VÁROM a percet, hogy ne kelljen várnom, 

 Hogy ne keresd bennünk az okozatot 

 VÁROM, hogy végre engem szeress, 

ne csak azt, mit látni vélsz bennem. 

 VÁROM, hogy érezzem a szavaid lelkemen, 

 hogy megérintsen ha kimondod szeretlek. 

 Várom, várlak 

Igyekezz

[kinemmondottszavak]

Ha elmész

Ha elmész, vidd magaddal azt a 

részemet, mit képedre formáltam,

mert nélküled engem ez a rész

cafatokra tép, végül elemészt.

Ha elmész, a helyeden lett űrt

betölteni nem lesz egyszerű

mert ez az űr lelkemen folt

mit soha kiszedni nem tudok.

Ha elmész, inkább vigyél magaddal

a kispárnád szegélye alatt,

mert ott kényelmesen elférek

ne félj, az álmaidat védem!

[kinemmondottszavak]

kámpicsorodás

a Miszerelmünk egy kicsit olyan,

mint ugrálni egy kiszáradt tóba 

lubickolunk a forró homokban 

közben ledörzsöli a húsodat. 

már tudom, te lettél a keresztem 

fájni fáj ugyan, de megérdemlem 

melletted lassan semmivé leszek... 

én bajom, elengedni nem merem.

[kinemmondottszavak]

Csá, odaadom a névjegyem

így lazán, két év BME-re

két év múlva a kocsimat is

lecserélem egy BMW-re

Közben kompozit mérnök vagyok,

tizennyolc anyajegy az arcomon

minden évben növesztek egyet

anyu szerint, ez a szexepilem.

Nyaranta kétszer az Adrián 

bulizom a havrjaimmal

apuék fizetnek mindent,

én csak élvezettel mesélem.

apukám örökké fog élni

megvette a Gellért-hegyet is

hogy télen tudjak majd szánkózni,

pénz miatt nekem nem kell félni.

Remélem ezzel meggyőztelek

és majd eljössz velem egy körre

már bocsi, de hogy érted, hogy nem?

te öntudatos buta picsa!

[kinemmondottszavak]

a keresztem

magányosan egy kapcsolatban

háromszor szakítasz magadban

összetörve állsz az ajtóban

végre eltökéled magadat

a belső feszültség látható

jeleket produkál magadon 

szívemre tűzted a zászlódat,

hogy mutogathass, én csillogtam

de valami eltört idebenn

megragaszthatod, megengedem

de elmúlni nem fog sosem

bámulom, üres tekintettel

az árnyákom mintha a lelkem

megmutatkozása sétálna

utánam a sötét éjszakában

most már ne szorítsd a karomat,

ne félj, itt hagyom a zászlódat

hogy kitűzhesd majd máshova

 némán szégyenben maradni

zokogva az éjszakába futni

  de ne hagyd el, ha még szereted.

[kinemmondottszavak]

Mint nyílt sebből 

A vér 

Úgy spriccel 

Legnemesebb szervéből az ondó 

Váladék. 

S  két láb közti 

Hasadék 

Örvénylőn nyeli el 

Annak gyöngyöző, utolsó 

Cseppjét.