kincsy

[kincsy]

Titleless

“Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkemet.” Sz. M. 

[kincsy]

Ma elfogyott minden “de” és minden “mi lenne, ha”. Ma már semmi sincs.

[kincsy]

Érzem még néha a házatok szagát.

Ahogyan főztök – az ízét az olajnak.

Hogy az előszobátok nem szellőzik át.

Délután vaksötét minden ablak.

Mint egy vissza-visszatérő rémálom.

Elaludni megint nem tudok.

A nappalit most is élesen látom.

Bőrömbe égtek a szófa-kárpitok.

A lakásom üres: nincs itt senki sem.

Faltól falig érnek karjaim, hiszen

nem lehet ma éjjel velem semmi más,

csak az, hogy tudom, a városban, valahol

egy ágyon fekszel, ébren vagy nem alszol –

téged is kísért egy szűk legénylakás.

Szabó Márton István

[kincsy]

Little England

Ma Nuwara Eliyáról fogok írni egy kicsit. Ez a város nagyon különleges Sri Lankán, amit az idelátogató rögtön a bőrén tapasztal: eszméletlen hideg van. Oké mondta Italia, hogy hideg lesz, de ezt a 30 fokban valahogy nehéz elképzelni. Pláne a mértékét. HIDEG hideg, nem az a hüsike. Így különösen örültem lángész gondolkodásomnak a pakolás időszakáról, mert beraktam a pulcsimat, ugyanakkor egész úton a szállásig szidtam magam, amiért a farmerdzsekimet és a bőrdzsekimet nem hoztam el; megsétáltattam Ázsiába, de egyetlen egyszer sem használtam őket. Most lehetett volna, de NEM.

Így esett, hogy még pulcsiban is fáztam, és a szállásomon szuper hálás voltam a forró teának és az extra két plédnek. Amúgy már az odaúton lenyűgözött ez az angol gyarmatosítás nyomait viselő kis üdülő-városka.

Odaút:

Szállítjuk a cuccot:

Vízesések egész úton: 

És N.E.: 

Első nap a kezdeti sokk és viszonylagos felmelegedés után besétáltam a városba. Ez egy 4-5 km-es sétát jelentett, ami viszont tökéletes alone-time és nyugi-idő volt nekem. Megnéztem a Gregory-tót, az angol stílusban épült házakat és híres postát, és a Victoria Parkot. Útközben mindenhol lovakkal találkoztam, az úton is és a járdán is elég random közlekedtek, némelyikről pedig nem tudtam eldönteni, hogy igazi-e, annyira mozdulatlanul álltak.

Mire hazaértem, már sötét volt, és annyira fáztam, hogy a forró zuhany és a takarók alá való bevackolódás után gyorsan el is aludtam.

Ház környéke:

És a séta: 

Másnap egész napos Nuwara Eliya túrára fizettem be egy tuktukosnak, aki körbevitt mindenfelé. Először a híres Lovers’ leap vízeséshez mentünk, amiért bizony mászni kellett, néha elég meredeken. Elég szép kis vízesés, alá lehet menni valamennyire, bár nagy fürdőzést már csak a hideg miatt sem lehet csapni. Utána egy kilátóhelyre mentünk volna, ami azonban ködben állt, így a legtetejéről nem sok minden látszott, viszont odafelé rengeteg teaföld mellett elhaladtunk...

Ezután egy eperfarmra mentünk, ami szerény véleményem szerint nem volt olyan különleges, tehát vagy tényleg ez az egyetlen hely Sri Lankán, ahol üvegházban epret termesztenek, vagy volt egy kis comission azon, hogy ide is ellátogattunk :D Mindenesetre fincsi epres palacsintát ettem és eperlevet ittam…

A strawberry fields forever dúdolgatásával nem mondtam sokat a tuktukosnak, aki csak vitt vitt a következő dolog felé, ami egy szép, de nem színes hindu templom volt.

Végül a napot a botanikus kerttel zártuk, ami szerintem a legszebb Sri Lankán, legalábbis a híres Kandy-i a közelébe sem ért nekem.

Innen már pont oda vezetett az út, Kandy-be, viszont maga a buszút is külön programnak számított. Egyetlen baj volt vele: előttem ült egy idősebb szerzetes, aki a beszéden kívül minden módszerrel igyekezett a tudtomra adni, hogy nem tetszik neki, ha kinyitom az ablakot. Nos, ezért maga az ablak nem volt végig nyitva, hanem minden egyes fotótémánál nyitottam-csuktam :D

Estére érkeztem meg a kulturális fővárosba, ahol egy újabb cuki családot ismerhettem meg, és itt tölthettem az utolsó telihold ünnepségemet. De erről majd egy következő posztban, amit már valószínűleg nem innen fogok írni, elérkezett ugyanis az utolsóelőtti napom Sri Lankán; hétfőn megyek vissza Dubaiba, és lassan az elmaradt sztorik végére is érek.

[kincsy]

The sun is shining, it is so beautiful… Okay, thank you

Ez csak egy kis ízelítő abból a milliárd párbeszédből, ami miatt az ember viszonylag gyorsan belefárad a small talk-okba itt Sri Lankán.

Nagyon el vagyok maradva a bloggal, ami részben annak köszönhető, hogy az előző hetemet betegen, ágyban fekve töltöttem. Volt szerencsém egy kis Sri Lanka-i vérvételhez is, csak hogy nehogy már anélkül hagyjam el az országot, hogy ismét invazív eljárásoknak vessem alá magam.

Ezen kívül jártam egy lakásavató bulin és egy újságpapíros házassági ajánlat 1. találkozó eseményen, és meghívtak még egy esküvőre. Utóbbira az előző kettő függvényében nem megyek el végül, egyszerűen túl sok lett a hivatalos Sri Lanka-i ünnep. Majd mesélek ezekről, bár fotózni már nem annyira szoktam az ilyeneken… Először viszont a sorrendiség kedvéért leírom az utolsó hétvégém Embilipitiyában.

Biztos emlékeztek, írtam egy posztot még régebben a Kathina nevű eseményről, amiért átutaztunk fél Sri Lankán, mikor sebes volt a lábam, és találkoztunk Dhanuékkal, de maga a ceremónia unalmas volt. Na, hát ez az esemény megismétlődött Embiben is, bár kicsit nagyobb durranás volt, és már jóval, napokkal előtte ment a készülődés:

Épül épül: 

Kész is: 

Érdekes szeletelési mód: 

A 2000 hoppers-re elegendő kókuszos alapanyag egy része: 

Végül a két napos programnak a lényege a kis monk-ok szerzetessé avatása, ami egy csomó hivatalos résszel jár, például megkapják az első szerzetesi köpenyt, kopasszá borotválják a fejüket, és a szülők hivatalosan “lemondanak” a gyerekekről. Plusz, új nevet is kapnak, és már a szerzetesekkel együtt fognak enni. Ezeken a részeken kívül a fél város a templomban alszik ilyenkor, együtt imádkoznak, virrasztanak, és mindenféle mutatvány, ingyen hopper, és hasonlók várják a kedves érdeklődőket, tehát elég nagy esemény. Én a magam részéről a készülődésbe is bekapcsolódtam:

És az eseménynél is segítettem: 

… És persze a programokon is részt vettünk, sokszor ismét kis tengeri élővilágban úszkáló édesvizi aranyhalacskának érezve magam….

Mi is offereltünk az új szerzeteseknek: 

Új babák: 

Micsoda tanult komolyság :) 

Nem olyan egyszerű az új viselet: 

Gentleman: 

Esti ünnepség: 

Az egész ezzel a hatalmas esőzéssel kezdődött, amit a lányok kreatívan ki is használtak, és elkezdtünk papírhajókat gyártani a frissen keletkezett óceánra:

Szorung: 

Kathinás ebéd: 

Persze csajok:

Különleges étkezőtársunk: 

A tanítás nem állt meg azért:

Nézés:

A rendezvény előkészületeken kívül még egy meglepit terveztünk, az utolsó estére a lányoknak kicsit kidekoráltuk a falat és meglepetésként nyomtattunk nekik fényképeket:

Az egész körülbelül egy óráig élte túl, utána a lányok leszedték a képeket a falról és elrakták maguknak. Kicsit nehezen érintett bennünket a dolog, de akkor már nem volt mit tenni. Én ezek után már csak a csomagolással foglalkoztam, másnap indultam ugyanis Nuwara Eliyába, ahonnan már nem Embibe mentem haza, hanem vissza az eredeti helyre, Kaduwelába.

Ezt nehézzé tette, hogy a lánykák felismerték a búcsúzás tényét, és körülbelül két percenként jöttek be a szobánkba, hogy ajándékokat, emlékkönyveket adjanak és aláírásokat kérjenek tőlünk. Kaptam például egy csokor pálmalevél-rózsát :) 

[kincsy]

Celebration time

Gondoltam a mai posztban összevonok két szuper esemény leírását, amiken részt vehettem: a lányok colomboi előadását, amire hónapok óta gyakoroltak már, és a másik; “minden-kívánságom-így-teljesüljön”, meghívtak egy esküvőre.

Szóval az első a Colombo volt, ami egy nagyon vegyesre sikerült nappá kerekedett. Először is, baromi fáradtan indultunk, azt hiszem, valami hajnali 2:15-kor kellett kelni, és 3:15 körül indulhattunk el végül. Mi nem a lányok buszával mentünk, hanem a suliból a 10-11. osztályosokkal. Én nagy naivan azt gondoltam, hogy semmi baj, hiszen az 5-6 órás buszút alatt simán tudok majd még aludni. Aha. Mint ahogy általában mindennel, amit itt Sri Lankán tervezek, ezzel is az történt, ami szokott: hát nem. Körülbelül az Embilipitiya táblát hagytuk volna el, ha itt lenne ilyesmi, mikor a gyerekek átalakították a nyugis osztálykirándulás-feelinges, fülhallgató és chips attribútumokkal felruházott buszutat egy extra hosszúságú partyvá. Konkrétan felugrottak, elkezdtek táncolni és énekelni, még dobot is hoztak külön erre az alkalomra. Nem igazán értették, hogy mi miért nem csatlakozunk, én pedig azt nem, hogy mit mondanak, akkora hangzavarban. Hajnali 3-tól reggel 8-ig gyakorlatilag végigbulizták, énekelték az utat, volt szerelmi dráma, és a két busz közötti verseny az autópályán. Természetesen egy mozgó partybuszon nehéz fényképezni, de csak hogy lássátok, milyen a szerencsém:

Mikor megérkeztünk Colomboba, végre kiderült számomra, hogy mi is történik valójában. A lányok előadása egy konferencia része, ami a vegetáriánus és vegán étrend promotálását szolgálja. Eddig is tudtam, hogy a lányok valami állatvédelem (főleg boci) témájában adnak elő, de most minden világos lett: az épületbe beérve ilyen és ehhez hasonló plakátok fogadtak:

Majd az orrom alá nyomtak egy tollat és megeskedtek, hogy hétfőnként nem eszem többé húst (Én eskü elhatároztam, hogy oké, tényleg. Ez bevállalható,S ennyit megtehetek, stb. Hatalmas kár, hogy a következő héten az esküvőn csirkét szolgáltak fel….) Ezután jött egy baromi unalmas beszédekből álló (nekik biztos izgi volt, de két lehetőség volt: vagy szingalézül ment az egész, vagy angolul ugyan, de utána szingaléz fordítással), majd ebédszünet. Szerencsére utóbbi során volt alkalmam beszerezni ezt:

… Egy egész nyugatias kávézóban. Ja, kép a helyi ebédről, amit mi eleinte kihagytunk, uzsira meg mégis megkóstoltuk és a komoly konferenciás képem:

Eleinte:

Délutánra:

És akkor jöttek a lányok. Ugyanazt éreztem, mint mikor a gyereknapi fellépésüket néztem meg. Ott voltam velük gyakorlatilag minden próbán, és tudtam, mennyire várják ezt az előadást. Igaz, a remek szervezés miatt majdnem lemaradtunk, de végülis mégsem, és olyan büszke voltam erre a 42 szuper kiscsajra, olyan ügyesek voltak!

Még egy pár TB kép a készülődésről: 

Mi a főszerzetes beszédéről már meglógtunk, és elmentünk Dhanu munkahelyére, hogy átadjuk neki az ajándékot azért a hétvégéért, amit a családjuknál töltöttünk (főleg én, ugye). Olyan cuki, úgy örült:

Utána voltunk a hírek “Green”-en, ami a Galle Face Hotel híres épülete mellett elterülő zöldövezet, ahová hétvégenként az emberek kijönnek találkozni, sétálni, sárkányt eregetni és enni. Az előadások legvégén ide a lányokkal is eljöttünk és egy órán át csak fényképezgettünk, amiből már én akkor tudtam, hogy baj lesz… Női megérzés… Na de, képek:

Nem mintha a vega konferencia után ilyesmit akartam volna enni... Csak azt fényképezem, hogy árulták... 

Army...

A “mother”-rel: 

A nap is ránklementélt, mire mindenkivel készült fotó: 

Colombo még:

Ez pedig a hotel maga, ahová mi csak így benéztünk, mintha fontos vendégei lennénk ott bárminek is…

Körülbelül este 7 körül, miután 1 órát (!) vártunk a SAJÁT, privát buszunkra, elindultunk haza. Ez úgy történt, hogy ezúttal a lányokkal mentünk, akiknek már nélkülünk sem volt elég helye, úgyhogy egymás hegyén-hátán ültünk, szinte nulla alvással és az egész napos előadás/Colomboval a hátunk mögött.. És akkor jött a dugó. Szerintem egy 2-3 órát álltunk benne, így mikor a busz kikeveredve ebből a remek fővárosból bekanyarodott a kaduwelai templomhoz, hogy vacsorázzunk, én azt hittem, gyalog megyek Embi-ig. Persze rosszabb lett volna nem enni egyáltalán, de ez… Ráadásul mindenki ideges volt, fáradt, beleértve a buszsofőrt is, ami nem túl jó jel egy 4-5 órás út előtt…

Hajnali 1-2 körül megérkeztünk Embilipitiyába, és még mindig volt erőnk megbámulni a csillagokat; valami gyönyörű volt az égbolt. Ezután viszont én olyan jót aludtam másnap kb egyig, hogy azt elmondani nem lehet :D

És akkor a másik event, az esküvő. Tudni kell, hogy ez az utolsó közös hetünk hétfője, és eléggé el vagyunk maradva a készülődéssel. Így hétfő délelőtt még a másnapi búcsúmeglepit szervezzük a lányoknak, délre pedig kész kell lenni, száriban, sminkben, hajban. Hát, valamit valamiért, az első kettő összejött. Az az alone-time, amit az öltözködéssel töltöttünk Italiával is megosztva alakult, ugyanis az esküvői ajándékot próbáltuk csomagolni nálunk lévő eszközökkel - ez ilyen mission impossible dolog volt… Ráadásul a napsütéses délelőttöt beárnyékolta a Tőle való félelem:

Na jó, ő annyi időt nem vett el. Mikor elkészültünk, örvendezve a száris megjelenésnek, és a járás képességének teljes elvesztésével próbáltunk a 10 kg-os ajándékkal rohanni a megbeszélt helyre (na jó, pár kép belefért, mint láthatjátok!), csak azért, hogy végül csak 15:00-kor induljunk el… Addig nem elég, hogy rohanás volt az egész nap, nem ettünk semmit, tűzött a nap és hőség volt, a szári nem épp kényelmes viselet 40 fokban, de abban sem voltunk biztosak, hogy jó helyen várunk. Életminőségbeli változás állt be, mikor beülhettünk a légkondis kisbuszba, hogy ott folytassuk a több órás várakozást. Már korábban is akartam mesélni azt, sőt lehet, hogy már volt róla szó, de ez a Sri Lanka-i várakozás dolog nagyon laza itt. Ha esetleg azt gondolnád, hogy be tudod jósolni a várakozási idő hosszát mondjuk olyan külső jelekből, mint például hogy kisgyerekek és idősek is várnak, vagy sokan állnak mondjuk a buszmegállóban, szóval biztos, hogy nem kell annyit - hát nagy TÉVEDÉS!

Végül magáról az esküvőről: Igazából nem épp olyan volt, mint amire számítottunk. Nem tudom, egy másikra is meghívtak, kíváncsi leszek, az milyen lesz, viszont ez egy kis falusi esküvő volt, amivel semmi baj nincs, de:

lemaradtunk a ceremóniáról (nem tudom, hogy arra itt nem szokás meghívni?)

a kaja Sri Lanka-i volt

ránkszakadt az ég, ezáltal elázott az egész kinti esemény

nem volt alkohol (de részegek igen… hm.)

hatalmas tömeg, picike terület

a magyar hagyománnyal ellentétben itt nem csak a közeli hozzátartozók beszélnek, hanem basically mindenki… Szinhalául

a szári a változatosság kedvéért esőben is kényelmetlen. pláne ha sárban ázik az alja. és a nyitott hát lehetővé teszi, hogy a beázott sátorról rám folyó (nem csöpögő!) esővíz kellemesen végigfusson a gerincemen.

Ezt leszámítva tök király volt.

:D

Nem, amúgy tényleg jó volt, legalábbis érdekes, meg persze nagyon más. Szép volt a Menyasszony, bár a beszédek után a búcsúzkodás részt szó szerint végigzokogta, és úgy összbenyomásra sem az volt az érzésem, hogy ez élete legjobb napja. Nem sokat beszélgettünk, de a kollégái elmondták, hogy ez pedig egy szerelmi házasság, nem az újságpapíron és apun anyun keresztül ismerkedtek meg. Az esküvő (illetve hát “lagzi”) menete a következő volt: megérkeztünk, ebéd a kinti sátrakban, beszédek, szuper hosszan, utána egyesével búcsúzkodás, jegeskávé ivás (?!), a kollégák meglepi-tánca, és hello szia, az ifjú pár lelépett az egyébként ugyanabban a városban lévő hotelbe. Ez lenne gondolom a nászút, még annyi a különbség egy magyar esküvőtől, hogy van egy úgynevezett “homecoming” is, amikor visszajönnek, az is elég puccos, fotózás is van, külön ruha hozzá, és gondolom azt is megünneplik. Ezután volt egy kis tánc még, de nagyjából véget is ért a buli. A hazafelé út hatalmas nevetgélésben telt, én meg nem mondtam volna, hogy nem részegek az ifjú tanárnénik, dehát “nem volt alkohol”….

Mikor hazaértünk, a lányok természetesen el voltak ájulva a száriktól, és rögtön fényképezkedni kellett :D Az esküvőn is népszerűek voltunk így fehérként a Sri Lanka-i ruhában, teljesen sztárként éreztem magam megint :D Szerintem már írtam, de egyre közelebb jön az a pont, mikor senkit nem fog már többé érdekelni, hogy belépek egy emberekkel teli terembe :D Ami áldás és átok egyszerre :)

Este még a lányok csináltak nekem hennát, ami nagyon gyorsan lekopott, de azóta már tudom, hogy lime-mal kellett volna bekenni fél órával azután, hogy elkészült :)

Az Embiből való elköltözést és azt, ami azután történt, már máskorra hagyom, mindenesetre elég szép élményekkel záródott az ottlétem.

[kincsy]

“Hogy találjuk meg?” “Ne aggódjon, fel fogja ismerni… szőke”

Ez még az előző posztomból kimaradt, kis apró cukiság, így találkoztam Italiával Dambullában, ahol én a város felé sétáltam, ő pedig egy tuktukkal jött befelé és mondta a sofőrnek hogy felvesznek. Végül tényleg kiszúrtak a forgalomban… :D

Még az is eszembe jutott, hogy végre láttam elefántot CSAK ÚGY az út szélén, nem nemzeti parkban, nem templomban vagy elefánt-árvaházban, hanem csak az út mellett. Gyanússá válik, ha már a Sri Lanka-iak is kapkodják elő a telefonjukat… Sajnos erről nincs képem, mert mint tudjuk, az én telefonomnak 20 másodperc sem mindig elég, hogy készítsek egy “ad hoc” fotót.

A következő hétvégén, amivel le vagyok maradva, a legközelebbi tengerpartot vettem célba, Mirissát és Tangallét. Ez az út rögtön meglepetéssel, vagyis egy csomó pandával kezdődött:

Az első szálláshelyem nagyon szuper volt. Talán emlékeztek még arra a posztra, mikor beszéltem egy elmaradt booking-os szállásról, meg az utána következő telefonhívásról. Nos, kihasználtam a kárpótlást, és végül nagyon jól tettem: eszméletlenül kedves családnál voltam, a szoba, ahol elszállásoltak még láthatóan új volt, és még motoroztam is! :)

Kaptam reggelit, vacsorát, üdítőt, idegenvezetést, természetesen teát, és fuvart is, ha már múltkor nem sikerült megtalálni a helyet.

Az első állomás a roadtrip során egy gyönyörű szép tengerpart volt, a változatosság kedvéért. :) Egy Mirissához közeli, igazából noname kis beach volt, ahová ilyen jóga elvonulásokat szerveznek, és a tengerre néző apró hotelek még a nagy luxusszállodáknál is drágábbak ezáltal. El tudom képzelni hogy az ilyen Holywood-i sztárok ide járnak elbújni a világ elől :)

A járgány :) 

Matarára beérve a szállásadóm elvitt a helyi rendőrségre, ahol a nővére dolgozik, és kiderült, hogy valami nagy fejes a “Women and child abuse prevention bureau”-n, úgyhogy kb. tízezer évig tudtam volna beszélgetni, ha nem annyira elfoglalt, amennyire. Érdekes élmény volt, és nekem amúgy is nagy szívügyem lett ez a terület, pszichon belül és most Sri Lankán is. Meséltem is neki a Vishaka lányok otthonáról és a szervezetről, de többre tényleg nem volt idő.

Ezután egy valami nagyon szent helyre mentünk Dondra körül, amit a turisták általában nem látogatnak, valami nagy király sírhelye/emlékműve, de tulajdonképpen nem volt nagy szám:

A kilátás szerintem többet ért :D 

Annál szebb volt a következő két hely, mindkettő buddhista templom, mindkettő gyönyörű a maga módján. Az első hely hasonlított a már meglátogatott óriás Buddhára, akinek a fejébe lehet sétálni, és több, mint 2000 képben mesélik el a megvilágosodás előtti életét. Igazából ez sem volt sokkal másabb, a Buddha-fejből pedig szép volt a kilátás. Volt elefánt, és ez az a hely, ahol a poklot is megjártam, szó szerint :)

A szállásadóm elég sokat mesélt a buddhizmusról, amit jó volt így egybefüggően hallgatni végre, bár az angolságából adódó problémák nem mindig tették lehetővé, hogy értsem, úgy, mint például most, hogy visszajöttem Kaduba, és Kasyapa mesél ezekről a dolgokról.

Igen. Az oroszlán is imádlkozik Buddhához. 

A Buddha-fül :) 

Ha a pokol így néz ki, eskü, hogy mától jó leszek... 

Ezután jött a sziklatemplom, ami első ránézésre nekem egy mini-Sigiriya volt, de végül nem volt olyan vész megmászni. Ami fent volt, templom, nem volt nagy szám, áldást ezúttal nem kértem, mert még a levegővételért is fizetni kellett. Viszont a kilátás a szikláról, valami eszméletlen volt.

Kaktusz a sziklatetőn, #floradiversity:  

Ez egy annyira jó kép: 

Ezután már a következő szállásomra mentem, és a másnapot az egész napos pihenésnek szenteltem. Hálistennek ehhez tökéletes partszakaszt találtam, ahová még az egy km-es séta is szép és üdítő volt:

Ez még az előző este szállásra menet, gondolom rizsföld: 

Ebédes view:

Este a buszmegállóhoz sétálva még megnéztem egy helyi strandot is, és megállapítottam, hogy Tangalle tök jó kis város. Közben levideóztak, úgyhogy turista hely ide vagy oda, az ember sehol nincs biztonságban. Beszélgettem egy halásszal is, aki számára felfoghatatlan volt, hogy Magyarországnak nincs tengerpartja, az első felháborodott/kétségbeesett kérdése, hogy “dehát akkor hogy esztek halat?!” Az emberek tök kedvesek voltak, és a tengerparton sétálva elnézve a futó embereket egy kicsit Kalifornia jutott eszembe. De csak egy pillanatra, mert a helyi forgalom és életveszély hamar visszarántott a földgömb másik oldali valóságába. Még egy alkudás sikertelenségéből adódó meghiúsult vásárlást közbeiktattam, majd szomorúan felültem a hazafelé vivő buszomra.

Egyszerű, rövid kis hétvége volt ez, de nagyon jól esett, főleg a vasárnapi egész napos tengerpart, mikor csak feküdtem a napágyon és zenét hallgattam. Igazából ez volt az első ilyen chill napom, mióta itt vagyok. És lehet, hogy az utolsó is, legalábbis ami azóta történt és a további tervek is erre utalnak.

Legközelebb, ami ígérem nem lesz ilyen soká, egy Sri Lanka-i esküvőről fogok írni, a lányok Colombo-i előadásáról, az Embi-i kathináról és a búcsúzásról, meg az utolsó full moon-omról Kandyben.

[kincsy]

Az elefántok elől cikkcakkban kell menekülni

Eszembe jutott, hogy Dhamma múltkor mesélt egy sztorit, ami arról szólt, hogy hogyan válhatnak az elefántok agresszívvá, és hogy menekült ő tőlük anno... Plusz felvilágosított, hogy Sri Lankán medvék is vannak. Ezt nem is tudtam, mik vannak.... 

Na de, utóbb félbehagyott hétvége: 

A következő nap egy csodás reggelivel kezdődött, majd ezután elvált ötünk útja, és én külön mentem tovább, hogy megnézzem Medirigiriyat, ami Pollonnaruwától egy külön eső, de csodálatos hely. A tuktukos, aki végül körbevezetett ezen a helyen, megmutatta a romokat, és azt a water tankot is, ami a közelben van, a végén pedig nem kért semmi pénzt, és egy king coconutot is kaptam tőle. Nem igazán beszélt angolul, mondhatni semennyit, én viszont folyamatosan beszéltem hozzá. Ennek gondolom nagyon örülhetett, mert a végén azt mondta, hogy a barátja vagyok, és sok sikert kívánt a további kiránduláshoz.

Eddigi legjobb reggelink:

Az útikönyvem által javasolt, de szerintem buszból-is-épp-elég megtekinthető óriási Buddha szobor:

Az utam emellett a folyó mellett vitt, telis-tele madarakkal (és fürdőző/mosó nőkkel):

A romok:

A leendő munkahelyem, ősi változatban... Hospital több ezer évesen:

És a watertank:

Na hol az ezüstpofi majmocska? 

Délután a Ritigala ősi meditációs központba mentem, ami szintén a kulturális háromszög része, és itt a dzsungelben találhatóak a romok, aminek csak az aljáig engednek fel. Itt több élmény is ért, először például az ismét szegényes angol kommunikáció nyugtalanított egy kicsit, mivel arról beszéltek a helyiek, hogy danger danger, elephant danger, és nem tudtam kideríteni, hogy tuktukkal biztonságos-e megközelíteni a helyet. Minden kérdésre igen a válasz, arra is, hogy bizonságos-e, és arra is, hogy veszélyes-e. Így hát üldögéltem a tuktukban, és csak pislogtam jobbra-balra, vérszomjas elefántok után kutatva. Azért fun volt az egész, a tuktuk sofőröm megengedte, hogy vezessem a tuktukot, meg próbált magyarázni is, bár again: nem túl jól beszélt angolul. Annyit sikerült kideríteni, hogy ezen a hegyen 7 különböző klíma van, és mindig hűvösebb az idő, mint máshol Sri Lankán. Épp ezért tökéletes meditációs hely, amit hamarosan a saját szememmel is megtapasztalhattam:

A kis idegenvezetőm nagyon örvendezett ennek a lénynek, én már kevésbé: 

Bocsi a homályosabb képekért, látható, hogy a telóm továbbra sem bírja a dzsungel-párát.. 

Viewka:

A lóarcú fa: 

Ősi wc... 

Meditációs járkáló-rész... Itt valamit nagyon magyarázott a guide, be is mutatta, hogy hogy ell a két oszlop között járkálni. Mivel fontosnak tűnt, ideteszem: 

A lyukas fa :)

Időközben viszont annyira eláztunk, hogy én úgy döntöttem, aznap már nem megyek tovább, és mivel Italia pont Dambullában volt, így Vele szálltam meg, és csak másnap ment ki-ki a maga útjára. Aznap vacsira egy egész európai helyre keveredtünk, ahol fincsi hamburgert ettem :)

A hostom kisfia imádta a telefonom, főleg a snapchatet :) 

A tökéletesen pihentető kis éjszaka és a meleg (!) zuhany után másnap tovább indultam a következő templomhoz: Nalanda Gedigébe, ami a sziget földrajzi középpontja. Itt áll egy indiai stílusban épült templom, amin - Sri Lankától NAGYON eltérően - még erotikus motívumok is megtalálhatóak. Már a bejárat is szuper :)

Visszafelé sajnos elkapott az eső, ami odáig jutott, hogy a szétszakadt papucsomat javítgatva próbáltam cipőt cserélni a zuhogó esőben az országút szélén kapaszkodva valami kerítésbe, a nyolcszázfelé törött esernyőmmel. Nem mondom, hogy nem bámultak és nevettek ki az emberek, így mikor megérkeztem Aluviharába a szakadó, szakadó esőben, és a büfében menedéket találók elkezdték azt mondogatni, hogy umbrella, umbrella, és nevettek folyamatosan, rájuk szóltam, hogy ismételjék már el, mert nem értettem tisztán. Na, akkor jött a szokásos nagy csend, és a szerény-zavart mosolygás, amiből hamar rájöttem, hogy lehet, hogy az egyetlen szó, amit tudtak, az umbrella.

Mikor elállt az eső, fent voltam az aluviharai szikla templomban, ami nekem kísértetiesen hasonlított Dambullára, talán kisebben. Ez is nagy élmény volt, itt írták le először a szerzetesek a tanításaikat pálmalevelekre, amit az ősi buddhista könyvtárban ki is lehetett volna próbálni. De mivel gondoltam, ez aztán biztos drága volna, inkább hagytam, és csak csodálkoztam az egész létesítményen, és az elég csicsa arany Buddhában a hegy magasában:

A pokol kívülről:

És apparently belülről: 

Azért érthető, miért épp itt létesítették a legnagyobb buddhista könyvtárat: 

Kandybe érve még lett volna egy programom a napra, viszont annyira elfáradtam, úgy eláztam és olyan sok lett minden a hétvégére, hogy inkább hazajöttem. Persze ez sem volt zökkenőmentes, ugyanis a Kandy-i buszpályaudvarról délután kettőkor már nem indult busz Embilipitiyába, így valami bazi nagy kerülővel jutottam haza, és csak reménykedni tudtam, hogy a másik állomáson, ahová elküldtek, tényleg lesz közvetlen buszom. Ez azért is volt izgi, mert eléggé ad hoc jelleggel ültettek fel a buszra, és amikor az letett, a sofőr csak előre mutogatott, fogalmam sem volt, hogy hová kellene menni, és csak a véletlennek köszönhető, hogy épp állt ott valaki, aki szintén Embibe jött.

Mindeközben majdnem elütött egy busz egy tehénnek köszönhetően, aki épp a forgalmas útszélen akart átközlekedni, és persze nem ő került ki engem. Én kissé a boci és a busz közé préselődtem, de végülis nem lett gáz.

Hazafelé a buszjegy árából gyakorlottan megjósoltam az út időtartamát, én már csak így szoktam, mert egyre nehezebbnek tűnik az angol-szinhala kommunikáció. Fáradtan, kimerülten pedig pláne. A leghosszabb utazós hétvégém után azon gondolkoztam hazafelé, hogy kis időre ugyan, de ez az ország is mennyire az otthonommá vált. Már nem olyan könnyű becsapni, egyre ügyesebben közlekedem, egyre jobban feltalálom magam. Az egészségügyi problémákkal is megküzdöm, és bár soha nem tudnék tartósan itt élni, örülök, hogy van hová hazamennem, de nagyon fog hiányozni ez a könnycsepp alakú kis sziget. Itt a nők tényleg a folyóban mosnak/fürdenek, látni olyat, hogy egy kecske rágja a plakátot egy magányos buszmegállóban, a busz közepén ülve simán rád eshet az eső, ahol a happy new year 2017 és a merry christmas feliratok világítanak olyan fontos épületeken is, mint 1-1 posta vagy orvosi rendelő, ahol gazdag vagyok mások szemében, és vágyakozva nézegetik az otthon abszolút középkategóriás mobiltelefonom, és el vannak ájulva a snapchattől, amin órákig képesek vihogni… Ahol áramszünetben bejönnek a szentjánosbogarak, és ők világítanak nekem, vagy egyik este egy szállásomon olyan vicces volt; félálomban felnéztem, és azon gondolkoztam, hogy egy ilyen kis tanyasi házban hogy lehet füstjelző… ráadásul öt - mire rájöttem, hogy ők is villogó szentjánosbogarak. A különböző helyzetek, amikbe keveredtem, rádöbbentettek, hogy ez az egész helyzet, hogy én itt vagyok, a Sri Lankaiaknak is fura, ők is meg vannak illetődve, ha például beszélni kell velem, nem csak fordítva. Nekem minden idegen, de nekik én vagyok idegen, ami egy idő után kevésbé zavar. Már nem veszem annyira észre, ha megbámulnak, vagy csak próbálom kiélvezni. Sokszor mondogatjuk itt az önkéntesekkel, hogy megnéznénk ezeket az embereket a mi környezetünkben, és amúgy tényleg kíváncsi lennék, mit szólnának. Szerintem sok ember itt el sem tudja képzelni, mi zajlik más helyeken. Ez nem rossz dolog, én sem tudtam nagyon, mire számítsak, mikor idejövök, az elképzelések, amik a fejekben élnek, sokszor falsak, becsapósak. Én mondjuk rosszabbra számítottam, de ettől még nem könnyű. Például látni az árvákat, mikor elszomorodnak a szüleik miatt, vagy ahogy a szegény családokban osztoznak az emberek valamin. Így még inkább könnybe lábad a szemem, mikor simogatják a lányok a hajam csodálattal vegyes szeretettel, és azt ismételgetik, hogy én egy baba vagyok. Minden szőke lányra ezt mondják, annyira édes. Sok dolog rosszul van itt, megint más dolgokról pedig példát vehetnénk. Összességében hálás vagyok, hogy mindezt láthattam, láthatom, ráadásul egy olyan speciális pozícióból, ami egy másik, szent és tisztelt életformába is belátást enged, a szerzetesekébe.

Kicsit elszaladtak a gondolataim, de talán ilyen is belefér :) A következő item a sztoriban: 

Egyik nap egyszer csak úgy döntöttünk a hirtelen jött szerdai szabadnapunk alkalmából, hogy sétálunk egyet a közelünkben lévő tó mellett. Nem volt igazából nagy szám, találkoztunk pár farmerkedő Sri Lanka-ival, akik elmagyarázták, hogy épp a földet készítik elő a rizsnek, valamint a tó túloldalán lévő nagy denevér-fa volt még érdekes. Rengeteg denevér ült rajta, és én nagyon örültem, hogy nem lehetett elsétálni odáig…

Denevérek, amik a képen nem látszódnak (de ez az otthonuk, becsszó:)): 

Marhaátvonulás az úton, check:

A templomi tetőkertben: 

Nemsokára írok majd az itteni kathináról, Colomboról és a lányok előadásáról, na meg a Tangalle-i hétvégéről, és még egy esküvőn is részt vettem. Ahová a szárimban mentem, és jelentem, újra szőkén. Az itteni hajfestéseim aránya eddig 1:1 sikeresség szempontjából; most sokkal ügyesebb voltam.. legutóbb kicsit ijedten vettem tudomásul, hogy kékes árnyalata lett a hajamnak. De azóta már profin megtanultam ;)

[kincsy]

Életem legkeletebben

160 képet válogattam ki a következő kiránduláshoz. Tudom, nem vagyok normális, főleg az itteni lehetőségekkel, amikről mindig panaszkodom, így valószínű, hogy ez a hétvége nem egy körös lesz. Már most sem az, hiszen leírtam a bocimentést,  és az ősi templomot is. Mikor megérkeztünk Batticaloába, egy olyan helyen tett le a busz, ahol ezzel a KFC-hez hasonló hellyel találtuk szembe magunkat:

Innen már csak aludni mentünk, átsétáltunk a fél városon, hogy a booking-on last minute foglalt szállásunkat elfoglaljuk, de csak a tulaj várt, aki nulla angolsággal próbálta lekommunikálni, hogy már nincs helye. Nos, az ilyen szituációkban felesleges felvenni a harcot és bizonygatni, hogy dehát booking, foglalás, last minute, szállás, hely, stb, sőt, számomra kiderült, hogy a booking által legutóbb javasolt ügyfélszolgálat sem opció. Így hát mérgesen/kétségbeesve indultunk tovább valami más hely ügyében, az éjszakai Sri Lankába. Ez gyorsan bejött, mert igaz bár, hogy életem egyik legrosszabb szállásai közé sorolhatom azt a valamit, ahol aludtunk, de legalább Andradával ügyesen alkudtunk az áron. Ő elkezdte könyörgősen, én meg a végén a take it/leave it határozottságával megnyertem a vitát. Bár nem tudom, mire fel voltam olyan eszméletlen határozott, mivel már akkor tudtuk, mikor mondták; van üres szoba, hogy bármi is lesz az ára, mi ma bizony itt alszunk.

Másnap a helyi erődöt és környékbeli nevezetességeket látogattuk, de őszintén szólva ez a város quite a csalódás volt. Látszik, hogy még épülget a cunami után, és bár a későbbiekben hatalmas, gyönyörűen tervezett hoteleket láttunk, itt a központi helyen én nem voltam semmitől sem elájulva:

Sri Lanka-i mód, esernyővel a nap ellen:

Az erőd, felette Egyesült Kelet-indiai Társaság felirattal: 

Egy kis hinduság:

Egy kis kereszténység:

Hazafelé, banana, party: 

Ezután tovább is mentünk a Passekudah és Kalkudah nevű tengerpartokhoz, amik csak kicsit voltak északabbra a fő városi résztől. Szerintem ez volt az egyik legszebb tengerpart, ahol voltunk Sri Lankán:

Itt következett be a hihetetlenül nevetséges alkudozásunk, bár megmondom őszintén, hogy a szállodatulajdonos helyében én már a bátorságunkért engedtem volna, hogy ez az öt szerencsétlen megszálljon az üres luxushotelben. Egy ilyen épület mellett pihentünk le a sétánkkal, és feltűnt, hogy ez a hotel full üres, pedig üzemel. Off-season van, végülis… Ezért a srácokkal bemenentünk egy ár-érdeklődés céljából az impozáns recepciós részre, ami már önmagában csodálkozom, hogy ingyen megtörténhetett. A gáz az a rész volt, mikor árat kértünk le, és bár fél áron tudtunk volna maradni, az így is eszméletlen drága volt, mire Pol bejelentette, hogy mi olyan 5000 Rupiára gondoltunk összesen, 1000 fejenként (kevesebb, mint 2000 Ft). Én nagyon csodálom azt a policity-t, ami olyan erősen működött a recepciós srácok fejében, hogy nem nevettek ki minket azonnal a francba, hanem kedvesen bejelentették, hogy ez nem lehetséges. Majd Yannick rátett egy lapáttal: elkezdte magyarázni, hogy ha ez az ő szállodája lenne, mindenképp pénzt akarna csinálni, mindegy, hogy mennyi az az annyi. Na ezután már elég nyomatékosan távozni akartam, így megköszöntük az utánajárást és gyorsan leléptünk.

A végleges szállásunkat azonban szerintem semmi és senki nem übereli. Egy kis faházakból, bungalókból álló hostelbe érkeztünk, ahol volt szoba jó áron. Itt  konkrétan olyan kis dzsungel-hangulat volt megint, hogy a fürdőszoba tető nélküli, nyitott terület volt, így mikor éjszaka kimentem pisilni (bocsi), a csillagokat bámulhattam a mosdóból.

Azután, hogy elfoglaltuk a szállást és ebédeltünk, természetesen jött egy nagy vihar. Ehhez tudni kell, hogy egész nap eddig a pillanatig ragyogó napsütés, a szállásvadászathoz egyáltalán nem tökéletes hőség, és társai kísértek minket, majd mikor végre mentünk volna a beach-re, az Indiai óceánhoz, ami erről az oldalról meglepően nyugodt, elkezdett zuhogni.

De mi azért kivártuk, és eső után, illetve mikor már kicsit csöndesebb lett, akkor fürdőztünk :)

Utána beszereztük az estéhez szükséges sörkészletet, bár nem volt egyszerű. A vihar miatt ugyanis járhatatlanná váltak az utak, így gyakorlatilag a frissen felvágott lábammal egy bazi nagy pocsolyán kellett volna áttörni ahhoz, hogy sörhöz jussak. A többiek kedvesen bevállalták a beszerzési folyamatot, így estére meg is volt minden, ami a tengerparti salsa-záshoz kellett.

Ez pedig egy random spiritual art gallery táblája, engem rendkívüli módon szórakoztatott a hazaúton: 

Az egymilliárdos mosdó: 

Másnap a banános palacsinta reggelink után indultunk tovább Pollonnaruwába, ami Sri Lanka ősi fővárosa, olyasmi, mint Anuradhapura, csak annál újabb. Mikor a tamilok elpusztították Anu-t, akkor lett ez a hely a központ. Egyébként nagyon nagyon hasonló, árban és az alap koncepcióban is, múzeum az elején, utána egyesével lehet látogatni az ősi helyeket. Annyi volt a különbség, hogy bár most is eléggé későn indultunk, bicajjal mentünk körbe mindenütt. A bicót a szállásadónktól béreltük, ami azt jelentette, hogy el kellett jutni a romokig a Sri Lanka-i forgalomban. Ha valami a kobrákon, mangókon, cápákon és fejre hulló kókuszokon kívül veszélybe sodorhatott, az a visszafele út volt, ugyanis csak 2 biciklin volt világítás… Sötétben, Sri Lanka-i forgalomban és kivilágítatlan utakon nagyon izgi volt, így végül el is rebegtem valami hálistent, mikor megérkeztünk a szállásra. Mégis, ez a nap abszolút tökéletes volt, annyi csodaszép dolgot láttunk megint, Pollonnaruwa tökéletes hely. Kicsit nehezteltem, hogy ennyire későn indultunk el, és ismét ránk sötétedett, de igazából örülünk, hogy ez is belefért.

A nap első képe: tudom, hogy pár bejegyzéssel ezelőtt feltöltöttem egy képet, hogy hogy másznak pálmafát a kókuszszedő legények... úgy tűnik, keleten sokkal profibbak, mert a kis lépcsőfokok nélkül is profin másszák :) 

Fincsi banános palacsinta, nyammm: 

És a vele járó boldogság: 

Az ebéd már nem volt ilyen fancy, ellenben nagyon autentikus, olcsó, kifőzdés kottu:  

És akkor az ancient city: 

A biciklitúra elején még lelkesen:

Itt egy biztonságos kobrával is találkoztunk:

Olyan volt egy kicsit sétálgatni a romok között, mint Egyiptomban, Luxorban, csak ezt kevésbé ismerik... Hihetetlen élmény ennyire ősi, és bár nem vagyok vallásos, de ennyire szent helyen lépkedni... 

Bár messzi a kép, itt már fáradunk:

Az ő otthonuk: 

Látszik, hogy régi, eléggé dőlöngél: 

Láb: 

Test... Itt valami nem stimmel: 

Na ki mit lát itt? 

Szerintünk nagy krokodil :)

Majdnem hazahoztam: 

Ennyire sötétedett ránk, hát csináltunk egy last szelfit a biciklitúra előtt: 

[kincsy]

But whyyyy

A mai címem egy tök aranyos jelenségre reflektál: a kultúráink közötti különbségeket a lányok ezzel az egyszerű kérdéssel oldják meg, és van hozzá egy jellegzetes, karokat széttáró mozdulatuk. Mióta ezt észrevettük, mi is így reagálunk minden nekünk nem tetsző, vagy legalábbis ismeretlen dologra. Egyik nap festettem a körmöm, és a gyűrűsujjam más színű lett - na hát ezen teljesen ki voltak akadva, mintha bűnöztem volna, nem értették, mint ahogy azt sem, hogy miért vásároltunk a férfi viselethez tartozó ruhát (ami amúgy úgy néz ki, mint egy hosszú szoknya). But why? - kérdezik, teljes, őszinte döbbenettel a kis tekintetükben. 

Most megint jól le vagyok maradva - még hetekkel ezelőtt történt, hogy Bruno kutyát megtuktukoztattam, ami nagyon is úgy tűnik, hogy a sétáltatás egy itteni formája :) Meglátogattuk az öregek otthonát Dhammával és egy új önkéntessel, aki ott dolgozott pár napig. Dhamma pedig az eleinte viccnek induló kérésemre elhozta Bruno-t is, visszafelé viszont már én hoztam őt, ami elég ijesztőnek tűnt, mivel nem tudtam, hogy Bruno kutya tud-e proper mód tuktukozni, vagy megpróbál majd - teszem azt - kiugrani. Végül nagyon okos kutyusnak bizonyult, és hazaértünk, sőt, még a ketrecébe is be tudtam terelni:

Itt már profik vagyunk: 

Hazaérkezés, avagy bizonyíték Dhammának, hogy a kutyája adott időben a célállomásra szállítódott:

Pár kép a kis monkok, és a picurkák tanításáról, mindennapi életéről:

Ezek a picikék minden nap öt előtt kelnek, és viszonylag későn kerülnek ágyba. Nem is csodálkozunk, és inkább hagyjuk őket, mikor órán a szaladgálós feladat helyett picit elszunyókálnak :) 

Azért nem mindig csak a suli:

IGAZI drágakövek? :)

A másik terepem: 

Vannak komoly feladatok...

... de ott sem mindig csak tanulunk:

Vannak akik viszont még pluszban is teljesítenek: keddenként disputa-kört tartanak a tanárok, elég izgalmas volt látni egy ilyet. Ezúttal a vita az angol nyelv hivatalossá és elsődleges nyelvvé tétele az iskolákban: 

És most először kipróbáltam az ovit is:

Érdekes kis módszer, hogy a tanítónéni a gyerekek füzeteit a folyosó padlójára dobálja, és nekik onnan kell begyűjteniük a sajátjukat a kijavított házival:

Órák közötti túlélőcsomagom: 

És pár kép az órákon kívüli életünkről: 

Még mindig lenyűgöz a hely, ahol élek: 

Egyszer volt egy karácsony:

De egyébként ilyen, “rizsevés reklám szinten” pillanataimban is el lehet kapni. A látszat csal, már NAGYON unom :)

Ma volt egy vendégünk, és ezennel köszönöm, elég volt a veszélyleltározásból Sri Lankán. A maradék időben semmiféle problémával nem szeretnék találkozni. Szóval La Cobra, és egyedül és kizárólag azért lány, mert a spanyolban nőnemű, így Italia előszeretettel becézi she-nek:

Szelfi a kobrával: 

Bruno újra, mert olyan édes: 

Az új Sri Lanka-i ruhám: 

A héten is ellátogattunk az orvosi rendelőbe, és friss avokádó -és mangojuice-szal ünnepeltük az eseményt (kivételesen ezúttal csak kísérő voltam):

A lányok dráma-készülődése:

Tesók:

Lányok az iskolából hazafelé: 

És akkor az előző, eddigi leghosszabb és legfárasztóbb hétvégém. Először is, már az indulás is eléggé ad hoc jelleggel történt, ugyanis egyik nap Dhamma megkérdezte tőlünk, hogy van-e kedvünk menni a következő cattle release-re, amiről már egyszer írtam, ez a havonta egyszer esedékes bocimentési projekt, amin mi ilyen kis VIP vendégnek számítottunk már múltkor is. Bár a beszéd végtelenül hosszúnak tűnik, valahogy örültem a meghívásnak, és a többiek is igent mondtak, úgyhogy szerdára ez lett a program. Kedd este üldögélünk a szokásos kis curry-s rizses vacsink felett, tervezgetjük a hétvégét, és egyszer csak egyiknknek eszébe jut, hogy Ampara, ahol a cattle release lesz, tök közel van a keleti parthoz, és oda úgyis akartunk menni. Így hát meg is volt a terv negyed órán belül: hosszú hétvégét szervezünk.

Ez másnap viszonylag korán el is kezdődött, és elindultunk az Ampara-i Cattle Release-re, ami egy ősi templom meglátogatásával és egy kottu ebéddel lett megszakítva csupán:

Gyönyörű, ősi, zöld:

Így pici késéssel, de meg is érkeztünk a bocimentésre, amit a következő képpel össze is tudok foglalni:

Na azért voltak kevésbé szinhala részek is, amiket még élveztünk is:

Éljenek a virágfüzéres bocik :) 

A bocimentés után pedig felültünk a Batticaloa-ba tartó buszra, és ezennel megkezdődött életem legkeletibb utazása. Erről pedig egy következő posztban fogok írni :)

[kincsy]

Kathina

A következő hétvégén az egyik itteni szerzetes meghívására Colombo-tól délre, Panadurába utaztunk, hogy megnézzünk egy nagyon fontos szertartást, amit Kathinának hívnak, és gyakorlatilag a szerzetessé válás ünneplése egy három hónapos végső tanulási fázis lezárását követően.

Az odaút nagyon hosszú volt, ráadásul a napot tanárok napjával kezdtük, ami abból állt, hogy a tanárok kriketteztek, és hihetetlen módon a nők kivétel nélkül száriban. Hát, én próbáltam ugye szárit, járni alig lehet benne. Ők meg sportoltak. Le a kalappal :)

A szurkolótábor:

A hosszú nap után megérkezve a templomba készítettünk egy kis vörös autentikus akármicsodát magunknak, amit itt mindenki rág, és eleinte még ki akartam próbálni, de mivel nem túl gusztusos sem maga a cucc, sem pedig, ami azután történik, hogy elkezded rágni, inkább kihagytam. Amúgy leginkább a dohányhoz hasonlít, bár annál kicsit több minden van benne:

Másnap reggel hatra kellett menni a szertartásra, és mivel már így is késő volt, gondoltam az engem elszállásoló családnál csak aludni fogunk már. Ehhez képest az eddigi legfinomabb kávét ittam így éjfél körül, egy közel órás beszélgetésbe elegyedtünk, és én már akkor rájöttem, mennyire kedves emberek közé kerültem. Azt az önzetlenséget, azonnali szeretetet még csak ebben az országban tapasztaltam. Mikor azt érzi az ember, hogy annyit kapott, hogy azonnal szeretne valamit adni cserébe, hogy olyan hálás, amit nehéz szavakban kifejezni. És a figyelmesség… Minden reggel teát kaptam még az ágyban, mikor megtudták, hogy első este megcsíptek a szúnyogok, másnapra szereltek fel szúnyoghálós baldachint, külön elmentek reggeliért, mert hát gyümölccsel nem lehet jól lakni reggel… Az utolsó napunkon pedig egész kirándulásra vittek minket, végül ajándékot is kaptunk. Szerencsésnek érzem magam, hogy találkoztam ezekkel az emberekkel.

A királynői szobám:

Reggeli:

A kathina fő ceremóniájáról, az új szerzetesi köntös átadásáról lemaradtunk, pedig becsületemre legyen mondva, én már hat előtt ott voltam. Az egész dolog amúgy hajnali háromkor kezdődött, de még hattól is soha véget nem érőnek tűnt. Főleg ugye, hogy mivel szinhalául volt, mi egy szót sem értettünk, és a pár órás alvás után gyakran erőltetnem kellett a szemem, hogy nyitva maradjon. Amúgy viszont mindenki nagyon örült, hogy részt veszünk ezen a fontos programon, és külön ki is emeltek a szerzetesek a beszédükben. Pár kép a templomról:

Az adomány-fa:

Az ebéd előtt nekünk volt egy szünet, ahol részben ülve elaludtam, részben pedig sétáltunk egyet. Azt elfelejtettem mondani, hogy az ország ezen részén folyamat esik az eső. Az én fáslis, gyógyuló lábamnak ez nem volt túl jó hír, de inkább ezerszer kötést cseréltem, mint hogy otthon maradjak. Utólag inkább megérte volna, mert ezen a tengerparton kívül nem sok dolgot látni itt:

Várakozások közben:

Az ebéd úgy zajlott, hogy hosszú beszéd, szerzeteseknek kínáljuk fel az ételt úgy, hogy megyünk körbe és felszolgáljuk, ami nekem iszonyat furi volt, utána pedig újabb beszéd, és mi is ehettünk. Én addigra már éhenhaltam ötször, de legalább újra ízlett a Sri Lanka-i kaja, plusz, azért szép volt az egész:

Egy kis ebéd utáni alvást követően egy meditációs szoba avatásán vettünk részt, de igazából onnantól kezdve, hogy pihenhettem, aludhattam egy kicsit, nekem már az is mindegy lett volna, ha még öt Kathinát végig kell ülnöm és utána levizsgáznom a szinhala beszédekből. Ezt a hivatalos megjelenést már jobban élveztem.

A főszerzetes original pálmalevél-esernyőjével:

A ceremónia:

Az a megtiszteltetés ért, hogy én áldozhattam az elsők között Buddhának a szertartáson :))

Ezután még meglátogattunk egy templomot, ahol szintén valami special rendezvény volt, és ennek keretei között részt vehettünk egy nagyon különleges vacsin. A lényeg az volt, hogy ez egy ingyen vacsora a templomban azoknak, akik kivárják a szuper hosszú sort. Nekünk ezt nem kellett, rögtön sorra kerültünk. A nők és férfiak elvileg külön teremben esznek, mi valahogy a férfi terembe keveredtünk, és vagy 6-7 vigyorgó fiúval szembe ültünk le, a földre terített szőnyegekre. Ezután kaptunk “tányért”, vagyis valami pálmalevél-félét, és arra pakolták szépen sorban a mindenféle csípős ételeket, amit kézzel, igazi Sri Lanka-i módra ettünk meg. Nem tudom, ettetek-e már rizst kézzel, de nem egy egyszerű feladat. Én többnyire próbáltam más ételekből villát és kanalat alkotni, de ugye azok is lassan elfogytak, így nem maradt más, mint az ügyetlenkedés - amin a Sri Lanka-i fiúk nagyokat vigyorogtak persze. Mit lehetett tenni, én is vigyorogtam, és játszottam az ügyetlen kis európai turistát, ami tulajdonképpen épp voltam, és próbáltam a “köszönöm”-ből álló szinhala tudásommal elkápráztatni mindenkit.

Ezeket az olajokat, vizeket behozzák az emberek a templomba, hogy a szerzetesek megáldják őket, majd ezután a névvel ellátott üvegecskéit ki-ki hazaviszi:

Egészen egyszerű, giccsmentes falikép:

És akkor az örök-élmény vacsoránk:

A vacsi után még a tengerpartra is kimentünk, és egy random meglepetés látogatást tettünk egy Sri Lanka-i családnál, akik ismerik a szerzetesünket. Hát nem is tudom… Ha este tízkor beállítanak hozzám, mikor egész nap, hajnali háromtól fent voltam és dolgoztam a ceremónián, lehet, hogy nem azért jövök idegbe, mert nem tudok elég dolgot a vendégeim elé tenni (ők tudtak!), hanem mert húzzon már a francba az, aki odatévedt. De nem, ez a család egy rögtönzött vacsorát állított össze, és végig ott álltak körülöttünk, szemmel láthatóan örültek nekünk. Mondjuk nem maradtunk sokáig, hagy aludjanak… És itt ettem életem legeslegkisebb banánját is :)

Másnap volt a nagy kirándulós napunk. Először visszamentünk ahhoz a templomhoz, ahol már a gallei kirándulásunkon voltam egyszer, de persze még mindig nagyon szép volt. Itt természetesen áldoztunk, mászkáltunk, ámultunk-bámultunk, utána pedig továbbmentünk egy tök szép arisztokrata kastélyba, aminek azért is örültem, mert ezt még a könyvem sem írta. Most a kastély árvaházként működik, és bár nem rég renoválták, idő közben újra ráférne:

Háttérben a cselédlépcsővel (mi is csak ezt használhattuk, mert a fő lépcső valami nagyon drága fából van, ami eredeti a kastélyban, eszméletlenül védik):

A fő lépcsősor:

Kilátás:

A kastély után a vendéglátóink másik családjánál ebédeltünk; valami hihetetlen figyelmességgel főztek ránk, kaptunk welcome-drinket, kávét, mindent. Még arra is gondoltak, hogy csibefalatokat is süssenek ki az egyébként Sri Lanka-i ebédhez:

Végül pedig egy ősi barlanghoz vittek el, ahol valami nagyon régi, 37000 éves leleteket találtak és most archeológiai terület az egész. Egy kis buddhista templomtól lehet felsétálni a barlanghoz, ahol van egy szórványos vízesés, fekvő Buddha és denevérek is. Már az odavivő út is megérte, olyan gyönyörű volt az egész:

A barlangjárás után pedig végül egy abszolút kedvemre való program következett: vásárlás :) Vettem magamnak egy szárit, ami TUDOM, hogy alapvetően abszolút felesleges, de nem a legdrágábbat választottam, és olyan egyedi az egész. Este Dhanu segített rám adni, hát, szerintem egy órán keresztül csak vettem felfelé. Elég macerás, pláne, hogy alsószoknya és alsó kabát is kell alá, és biztosítótűkkel kell rögzíteni, de szerintem megérte:

Este még azon hülyéskedtünk, hogy a szingli önkénteseknek kellene keresni házastársat az újságban, ugyanis a házigazdáink így találkoztak. Itt eléggé menő úgy házasodni, hogy a szüleid bújják az általam csak offline Tindernek keresztelt rovatokat, ahol azonban képek nélkül vállalja a kedves szülő a kockázatot a megfelelő házastársjelöltek bejelölgetésével. Dhanu vigyorogva magyarázza, hogy ez tulajdonképpen jó dolog, mert a szülőé a felelősség, ha a házastárs nem bizonyul kiválónak. Arról is mesélt korábban, hogy sokszor a friss házasok még azelőtt elválnak itt, hogy az esküvői képek előhívása és albumba rendezése megtörténne, így nem a legbiztonságosabb szakma az esküvői fotózás. Ez az infó nekem némiképp ellentmondásos az előzőekben megismert házasodási és egyéb morálokkal ebben az országban, de ez is csak abban erősít meg, hogy többféleképpen működnek ezek a Sri Lanka-i családok. Mindenesetre így néz ki egy ilyen újság:

Az este végére sajnos a búcsúzkodás ideje is elérkezett, ahol ezeket az ajcsikat kaptuk:

Közös szelfik a napról:

Dhanuval :)

Másnap reggel annyira korán indultunk, hogy valami fél öt körül keltem. Amíg a tuktukot vártam, Dhanu anyukájával ezt a programot néztük a tévében…:

A tuktukból pedig ő vigyorgott rám egész úton az állomásig:

Őt amúgy sok helyen lehet kapni, de nem enednek az árából, és nekem úgy nem buli a piac :)

[kincsy]

Homoksöprés, avagy hogyan tartsuk tisztán a koszt

Kezdek nagyon lemaradni a bloggal, de ez nem feltétlenül csak az én hibám. Az itteni feltételek ritkán adottak csak ahhoz, hogy a laptopom, az internet, az árvaház összes lakója és az időjárás is mind úgy akarja, hogy létrejöhessen 1-1 poszt, ami így igazából csodaszámba megy.

A cím onnan jutott eszembe, hogy itt Embiben napi program és igen komoly feladat a homok sepregetése, tisztán tartása. Nyilván, hogy utána senki ne lépjen bele valamibe, ami tetanuszt vonz maga után, vagy orvosi ellátást. Na igen, erről ennyit.

Még van egy nap az előző előtti hétvégéből, illetve kettő, ám ezek nagyja utazással, buszon való zötykölődéssel telt.

Ez kissé el lett amúgy számolva, mert konkrétan Colombo mellé utaztam, a nyugati partra, az ország másik felébe. A program sokat változott a hétvége során, ezért jött ki ilyen rosszul. MIndenesetre Negombo megint újdonság volt, például abban, hogy szintén üdülőfalu, viszont sokkal gazdagabb réteget céloz, és főként csak azt, mint az előzőek. Másik új dolog, hogy az egész város keresztény szinte, alig találtam buddhista templomot, és a keresztény templomokban rengeteg pénz van, nagyon igényesen vannak megcsinálva, kialakítva. Így néz ki a kis sétány, part, és a szállásom reggel, ahol elég sok időt eltöltöttem a felszolgált kávé és a hangszóróból szóló európai zene luxusát élvezve:

Hotelke:

Úgy tűnik, a keleti part sem csúnya:

Szokásos hétvégi sárkányozás a tengerparton:

Vacsihely:

Az első és egyetlen teljes negomboi napomon jelentős összeg ellenében a szállásadóm körbefuvarozott a városban. Ezzel rengeteg időt spóroltam meg, viszont kevesebb képet csináltam. Voltunk pár templomnál, a halpiacon, ami a keresztény vasárnap miatt nem teljes bedobással működött, a kikötőben, a dutch canal-nál, sima piacon… Majd elindultunk a part mentén Marawilába, ami egy tök picike kis hely, az útikönyvem javasolja, ha helyi, természetes strandokat akar látni az ember. Hát ezért az útért mindenképp megérte idejönni, nem is a tenger miatt… Amúgy az is szép volt, de végre láthattam valamit egy kicsit a kevésbé turisztikai Sri Lankából, abból az igazán szegény részből. Pici településszerűségek, nagyon kicsike házakkal. Először ez lepett meg. Utána az, hogy annyira közel építkeztek ezek az emberek a parthoz, hogy lassan, de biztosan omlik össze a fejük felett a ház. Nincs vizük, tartályokból szerzik az ivóvizet. Az utak rosszabbak, mintha nem lenne lebetonozva néhol. A húsboltokból meglepően sok van itt, nyilván az eltérő vallás miatt is, viszont nincs hűtő. Sem egy üveglap, ami legalább a kosztól védené a húst. Semmi. Ezen a vasárnapon nem történt túl sok izgiség, mindenhol kint ültek az emberek a házaik előtt. Természetesen jól megnéztek. Itt aztán végképp el tudtam képzelni, hogy nem láttak még fehér embert ezek az emberek. A házak közötti vezetékeken sok helyen láttam R.I.P. feliratokat felragasztva, így lógnak lefelé, a hostom szerint ott, ahol ezt látom, nem rég halt meg valaki. Ahhoz képest túl sokat láttam….

Többféle vallás is összefér:

A halpiac: 

Sima piac :)

Életem első sós narancsleve, ami meglepően finom volt, zöld nariból (ja igen, ez ilyen Sri Lanka-i sajátosság, hogy sózzák a gyümölcsleveket):

És akkor a kevésbé fun rész, ami persze még így is gyönyörű:

Az amúgy nem túl érdekfeszítő tengerpart után indultunk vissza, még egy érdekességet láttam: sok-sok kókuszfa volt arrafelé, és apparently így másznak fel a pálmára a kókuszszedő-emberek (elnézést a kevéssé professzionális megfogalmazásért, nem tudom; mi a hivatalos nevük :D):

Az egész kirándulás alatt a hostommal beszélgettem, a végére már kicsit eldurvult a dolog, mert amelleltt, hogy elmagyarázta, hogy kígyómarás esetén hogy kössem el a megmart részt és távolítsam el a fertőzött vért (mert ezeket eltitkolják előlünk a templomban, hogy tovább maradjunk…….), elkezdett elég intenzíven téríteni a bácsi. Eleinte csak kérdezgetett, hogy vallásos vagyok-e, ami odáig jutott, hogy márpedig lefekvés előtt és ébredés után is imádkoznom kell mától, és társai. Ezt én annyira nem vettem jó néven, mondhatjuk úgy is, hogy rohadtul frusztrált, így igazából megkönnyebbültem, mikor a rendezett házasságról kezdett el beszélni, pedig ez a téma sem szívem csücske, és ebben sem értettünk egyet túlzottan. Amúgy az ő álláspontja valahol a 11.-es lányok és Dhamma verziója között volt: valóban ők választanak házastárs-jelöltet a gyerekeiknek, de igazából ez itt inkább könnyebbséget jelent, és a végső szó a gyereké. Kicsit én inkább úgy látom, hogy mindenhol eltérnek a szokások, még így országon, kultúrán belül is, viszont egy valami tutira közös: a szülők nagyfokú tisztelete és a család szerepének hatalmas jelentősége.

Azért, hogy ebben a posztban ne csak nyaralgatásokról írjak; a következő héten AKARTUNK dolgozni, de hétfőn gyereknapot ünnepeltek, kedden az árvaházi lányok iskolájába mentünk műsort megnézni, szerdán nekem kényszerpihenő, csütörtökön full moon, pénteken pedig tanárok napja. Amúgy bocsi az időbeli elcsúszásért, gondolom észrevettétek, hogy ezek a posztok nem egyszerre készültek el. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem nagyon dolgoztam a héten :D Képekben ugyanez:

A gyereknap nem volt egy extraság, a gyerekeket kivitték egy katonai táborba busszal, mi szerencsére egy légkondis Toyotával tettük meg a távot (nekünk is gyereknap volt); ott mindenféle feladatokat kellett megoldaniuk csapatokban, ami szerintem inkább volt büntetés a 40 fokban, mint jutalom, ráadásul a közeli tóban sem fürödhettek… Mikor egy másik nap megkérdeztem a lányokat, hogy miért, kinevettek, és azt mondták: “szerinted ki adna erre bárki engedélyt itt?”

A fekete csapat extra-rosszul járt: 

Belőlem viszont teljes értékű Sri Lanka-i nő vált, aki az esernyőjét a nap ellen (is) használja:

A feladtok közben mindig jutott idő szelfizni persze: 

Az árváim gyereknapja már egészen más tészta volt. Egy iskolai ünnepségen táncoltak a csajok, és én úgy éreztem magam, mint valami nyálas amerikai filmben a szülők: büszke voltam a lányokra, ők pedig úgy örültek neki, hogy elmentünk, hogy öröm volt nézni. Maga az előadás (leszámítva persze a táncokat) elég béna volt :a hangosításról annyit, hogy ciki nem ciki, egy idő után két kézzel fogtuk be a fülünket a hangszórók mellett… bár ehhez az is hozzátartozik, hogy az előadó hangosan üvöltött a mikrofonba mindenféle motivációs lifecoachos bullshitet az elsőtől ötödikig gyerekeknek. Valahogy nem volt túl accurate az életkor-program összeillesztés. Ráadásul olyan meleg volt, mint előző nap: a himnusz alatt azon gondolkoztam, hogy gáz-e díszvendégként elájulni, illetve minden versszak végén a három másodperces csönd alatt a lezárásért imádkoztam - ami sosem történt meg.

A lányok tánca viszont gyönyörű volt, de komolyan. Itt egy pár kép:

A rendkívül érdekfeszítő, TDK-ra való előadás (ja, nem...):

Lánykáim:

Embi-i élet az árvaház körül és a templomban:

Bruno mancs :)

Banán-banán

A majom-vendégség már olyan szinten mindennapossá vált a szobánknál, hogy mára már csak összeszidom őket, amiért éjszaka ugrálnak a tetőn, de eddig nem tanultak semmit. Ma egyébként meglepetésemben nem a szokásos kukucskáló família fogadott reggel, hanem egy varánusz nyújtogatta a kis hüllő-nyelvét befelé az ablakon. Róla nem, de Szemtelenék egyik tagjáról van még képem:

A full moon Embilipitiyában is nagy élmény volt. Reggel úgy volt, hogy ételt és teát osztani megyünk, viszont inkább itt maradtunk a lányokkal és segítettünk nekik az áldási karkötők kötögetésében. Nagyon jó volt picit több időt velük tölteni (bár ez mostanra odáig eszkalálódott, hogy folyamatosan beleskelődnek a szobába és minden időnket követelik), a végére odáig jutott a munka, hogy kisminkeltek szingaléz-stílusban :))

Cserébe én pedig európaira festettem őt, illetve hát ahogy magamat szoktam,már amennyire tudtam :)

Végeredmények:

Délután részt vettünk a ceremóniákon, mikor a szerzeteseknek osztottunk kaját. Ja és az új lakótársam is megérkezett:

Sztársági kötelezettségek továbbra is:

Az ebéd és az esti ima között elmentünk egy több, mint 2000 éves templomba, a Sangapala templomba, ahol a kilátáson, majmokon és gyönyörű barlangokon kívül elefántsimogatásban is részem volt :)

Az itteni majmok kis szemtelenek voltak. Nagyon közel jöttek, szívesen kivettek a kezedből bármit, ezért csak óvatosan lehetett fényképezni. Az egyik úgy egyensúlyozott előttünk, hogy esküszöm azon izgultam; le ne essen szegénykém. 

És akkor a fáni:

Eleinte kissé hezitáltam...

Majd oké, bátorság:

Az esti nagy ünnepség után szépen összegyűlt minden önkéntes, és Dhammával teáztunk. Ez jó program volt, elmesélte például, hogy a full moon azért is nagyon különleges, mert az emberek így egy hónapban egyszer csak a templomban/templomnak élnek, elfelejtik tulképp a “civil” életüket, van, hogy bent is alszanak. Amúgy tényleg jó kis összetartó program, amellett, hogy tényleg nagy súlya van a vallásnak, az emberek megosztják egymással az ételt, beszélgetnek, közösen töltik ezt a napot.

Estére még többen lettünk, érkezett még két önkéntes átutazóban:

Végül pedig adok plusz okot az irigykedésre: 

[kincsy]

Mikor az élet megkínál citrommal…

Hát, én nem tequilát kértem hozzá, hanem egy orvost szikével. De a dolgok szép oldala, hogy most tudok írni és talán utol is érem magam (u.i. a következő heti jövőből: hát nem így lett…). Úgysem tudok mást csinálni... Ezért:

Mindennek előzménye a hétvége, és mivel úgyis ez jönne a sorban, kezdem is ezzel.

Tehát egy elég fárasztó hét után elindultam egyes egyedül Ratanpurába, a drágakövek városába. Először tök büszke voltam, hogy percek alatt sikerült eljutnom az Embi-i buszállomásra, amiből csak kicsit tudott elvenni a tény, hogy nem is kellett volna odamennem - a szállásom elől tudtam volna konkrétan felszállni a buszra. Maga Ratnapura amúgy nem nagy szám, de először sikerült bekeverednem egy dzsungelbe, ahol láss csodát Niki, ELŐFORDULHAT, hogy nem a pontos igazságot mutatja a GPS… Én hülye erre nem gondolva nekivágtam az egésznek, bár igazából nem sok irányba lehetett eltévedni. A templom, amit meg akartam nézni, végül nem is létezett, vagy csak nagyon elbújtatták. A helyiek azért serényen magyarázták, hogy merre kell menni, és természetesen hatalmas bociszemekkel konstatálták, hogy ott vagyok. A táj gyönyörű volt, az tény:

Mindenesetre a nagy dzsungeljárás után felüdülés volt beülni a klímás KFC-be (!!), és ott várni Évát, akivel akkor találkoztunk.

Együtt közösen még megnéztük a drágakő múzeumot, ahol az árak alapján csak levegőt vehettünk, és annak is örültünk, majd egy utolsó templomot, ahol Szaman isten képe drágakőből van kirakva (és szigorúan tilos lefényképezni, és hát ki vagyok én, hogy ellenkezzek, ha egyszer börtön jár érte :D).

Ott bent van a drágaköves kép: 

Utána Dhamma, az önkéntes koordinátor szerzetesünk felvett bennünket, és együtt elindultunk Rakwanába, ahol meditációs centruma van a szervezetnek. Szerintem ez volt eddig a legszebb hely, ahol jártunk Sri Lankán. És utólag a legfájdalmasabb is, de erről majd később.

Természetesen az útközben kapott king coconutot nem lehetett fotó nélkül hagyni:

Mint ahogy az utat sem, valamint azt az árvaházas projektet, amit 20 németországi önkéntes épített 2 hónap alatt (itt hagyták abba):

És ilyen csöppségek lakják egyelőre: 

Innen lefelé haladva a teaültetvényeken és Dhamma káposztakertjén át...:

Az a fehér pont a képen a sofőrünk, épp őzike-lesen van, csapot-papot (és minket is) otthagyva, a teaültetvényben: 

… indultunk tovább az esti szállásra, ami egy hegy legtetején volt. Itt várt ránk a fincsi zöldség-vacsi:

Oké volt minden más, ami egy Sri Lanka-i vacsorának a része, de azok nem néztek ki ilyen jól. Ja, és természetesen ide is jött velünk hűséges lakótársunk:

Másnap reggeliztünk, és a majmokat is megetettük (meglepően puha kezük van! nem tudom, ez valaha feltűnt-e bárkinek is), majd elindultunk a világ másik végébe, hogy megnézzük azt a dzsungelt, ahol tulajdonképpen a szállásunk is volt. De mi a főbejárattól akartuk látni, főleg, mert úgy érezhettük át igazán, hogy Sri Lanka utolsó természetes állapotában hagyott esőerdőjében vagyunk. Fekete majmokkal, amik csak itt élnek. Meg valami százlábú faj is, Dhamma el volt tőle ájulva, én már kevésbé. Csak ne találkozzak velük. Hálistennek a napot megúsztuk piócák nélkül, mert száraz idő volt aznap a dzsungelben. Amúgy a levegőn abszolút lehetett érezni az esőerdei klímát, hirtelen hegyvidékiből nehezebbre, párásabbra váltott az út során, amit még a süvítő szelű tuktukból is lehetett érezni.

Még gyanútlanul és majmocskák nélkül: 

Megérkeztek:

Édes cukiság:

Pár kép a központról:

Mindig beülnek a view-ba:

Ahogy útközben ültem és néztem ki a fejemből, figyeltem a tájat, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy ugyanazt érzem, amit egyszer már kiváltott belőlem természeti látvány. Nem vagyok az a “hú-de-szépet-látok-sírjunk” típus, inkább akkor jön rám az overwhelming érzelmi katyvasz, mikor szomorú vagyok, rossz híreket kapok, veszekszem, stb. De az USA-ban a Niagara után újra megtörtént velem, hogy elsírtam magam a látványra. Nem tudom miért, egyszerűen annyira gyönyörű dolgot láttam, amit így nem lehet elmondani. Lehet, hogy összegyűlt kicsit a sok-sok szép élmény, a kedvesség, amit itt kapok az emberektől, az, hogy mennyire más, mint amit eddig valaha is láttam, hogy mennyire jó éppen nekem… de egyszerűen összeszorult a szívem, a szó abszolút pozitív értelmében, és mindent olyan tökéletesnek láttam. A fénykép ötödannyira sem adja vissza természetesen, de muszáj leszek idetenni párat, ha már ennyit áradoztam róla:

Amúgy még el akartam mesélni, hogy amit egyik nap leírtam; hogy miket meséltek a helyi 11.-esek, azt Dhamma ahogy van, megcáfolta a rakwanai vacsink közben. Olyanokat mesélt, hogy a nők abszolút választhatnak partnert, és nincsenek elnyomva már. Hát nem tudom. Tisztelem, meg elhiszem, hogy komolyan gondolja, amit mond, de azért kíváncsi vagyok, hogy ők mennyire látnak bele ezekbe a dolgokba szerzetesként. És hogy akkor tulajdonképpen mi a helyzet. De érdekes volt nagyon vele beszélgetni, mesélt a háborús időkről, a cunamiról, baromi tanulságos volt.

Na de, dzsungel. Hosszú, gyönyörű órák után meg is érkeztünk az esőerdő kapui elé, ahol jól felkészültünk a szúnyogok ellen, körülbelül ötven vigyorgó idegenvezető szeme láttára (elvégre off-season van, nincs sok turistacsoportjuk). A mi idegenvezetőnk nagyon kis szerény ember volt, körülbelül egy órával a túra kezdete után mondta, hogy ja, amúgy itt nincsenek szúnyogok, csak piócák, de ma az sem nagyon.

A dzsungeles képeim meglepően rosszak lettek, a Huawei sem szereti ezek szerint a 90+%-os páratartalmat, ráadásul az erdőben minden állat rejtőzködik, úgyhogy nehéz volt őket fotózni. Láttunk kígyókat, csigát, gyíkokat, még nagy nagy gekkót is, mint megtudtam, hatalmas tarantulák is élnek itt, valamint ugye a leopárd, de no worries, no worries. Plusz, sajnos a kaméleon nem őshonos Sri Lankán :(

Na ki látja a kígyót a képen? :)

Kenguru-gyík:

Újabb kígyó:

Húsevő növény, ami az aljában lévő savas kis folyadékkal szedi áldozatait: 

Érdekes amúgy a dzsungelt járni. Egyrészt, minden zaj megijeszt, ez biztos evolúciós, de sokkal nagyobbakat ugrottam 1-1 hirtelen dologra, mint mondjuk a városi közlekedés során (pedig itt azért az is kihívás, trust me). Plusz, mi sokkal később vettünk észre mindent Évával, mint az idegenvezető. Sokszor szinte egyáltalán nem láttam, amit mutogatott, például a kígyókat sorra nem láttam meg, ami elég para lenne, ha mondjuk egy éjszakára kitennének ide. Bár ha jobban belegondolok, azt akkor sem élném túl, ha profi mód észrevenném a mérges, felém tartó kígyót/pókot/leopárdot vagy akár pillangót, utóbbi a meglepetés erejével tudna instant szívrohamhoz vezetni, ennyi biztos. A túra elején én NAIV azon gondolkoztam, hogy eléggé lájti ez az erdőjárás, végig ösvényen haladtunk, nem is nagyon kellett felfelé menni, szuper minden. És erre egyszercsak az idegenvezetőnk fogja magát, és elindul az ösvényről 90 fok jobbra LEFELÉ, és egyben a hegynek FELFELÉ, és integet, hogy menjünk csak. Hát volt baj. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok az a folyóátugrós típus. Elég ügyetlennek jellemezném magam, a meredek lejtőkön nem merek/tudok közlekedni, ez az előbbi “vagy” jelzésből értendő még nem derült ki, a csúszós, saras helyeken simán elcsúszom, fát mászni pedig nem szoktam. Nos. Ezen motívumok mind megtalálhatóak voltak a dzsungeltúra további programjában, amit szarul, de büszkén bírtam, bár elég jelentősen elvonta a figyelmemet a tény, hogy a túravezetőnk azzal a szándékkal hozott minket a dzsumbujba, hogy leopárdokat mutasson nekünk. Ez némileg idegesített, akárhogy is magyarázta a mindebből következő kérdésemre, miszerint volt-e már veszélyes helyzete, mióta itt dolgozik, hogy nem.

A fenti kis történetből következik, hogy a világ összes nyelvén hálálkodtam, mikor újra megpillantottam az ösvényt, és elindultunk visszafelé. Ekkor már az kezdett el idegesíteni, hogy lassan ránk sötétedett, és akármennyire is bíztam a túravezetőnk szaktudásában, a leopárd mégiscsak éjszakai állat, én pedig a világ legmázlistább embere, akit Sri Lanka még nem tett elégszer próbára.

A képen a nemzeti madár látható, olyan, mint egy csirke és egy páva keveréke:

Mindenesetre visszaértünk szerencsésen, és őrült tempóban el is indultunk vissza hegyről le hegyre fel… Igen ám, csak szegény kis tuktukunk ezt nem nagyon díjazta, így többször meg kellet állnunk, hogy levegőhöz és némi benzinhez juttassuk a picikét. Ennek következtében az egész napos nem evéstől viszonylag feszülten érkeztünk haza, ahol Dhamma azzal a hírrel fogadott, hogy akkor most aztán főzhetünk valami magyart. Meg hogy milyen jó, együtt főzünk. Kissé nehezítette a magyaros ízek megteremtését, hogy nem volt nálam véletlen egy csomag kalocsai paprika, egy kis piros arany és valami jó füstölt császárszalonna, ellenben lehetetlen mennyiségű currypor, kókusz, számomra ismeretlen zöldségek és avokádó. Hát, mit tehet az ember, Évával megpróbáltuk kihozni a legjobbat a dologból, és esküszöm Nektek, hogy az eddigi legjobb kaját pakoltuk össze 20 perc alatt. Sajnos kép nem lett róla, de valahogy tényleg magyaros íze lett, biztos azért, mert dinszteltünk hagymát, és azt ők nem szoktak, otthon meg gyakorlatilag az alapkő minden kajához.

A fincsike vacsi után úgy döntöttem, hogy nem volt elég kihívás arra a napra, és én a következő szálláshelyen fogom tölteni az éjszakát:

Kilátás:

Így is lett, eleinte kicsit ijesztő volt, voltak azért hangok, de túl lehetett élni. Dhammával olyat játszottunk, hogy ő az alap épület 3. emeletéről világította a kis házikóm, én meg visszavilágítottam neki, amiből kb. ennyi látszódott:

Miután sok értelmét nem láttam egy idő után a fény-párbeszédnek, letusoltam (!) a fakunyhóban, ahol igazi ágak ívelgettek át a fürdőszobán:

Azért reggel erre a látványra kinyitni a szemem eléggé funky:

Az éjszaka kissé vacogósan telt, habár 3 takaróm is volt, ellenben az ablakok/”erkélyajtók” nem igazán zártak, ezért ha fújt a szél, az átfújt rajtam is. Ennek meg is lett a következménye harmadnapra: kezdődött az egészségügyi lecsúszás… Előbb egy kis megfázás, aztán egy kis “nem bírok a lábamra állni” történet. Mára ez utóbbi annyira lehetetlenné vált, hogy igénybe vettem a korábban szétesküdözött ellenállással kezelt hírhedt Sri Lanka-i eü-t, és hát valóban… Legyen elég annyi, hogy az új szobatársam elkísért, és ő tartotta a ZSEBLÁMPÁT az orvosnak, amíg ő egy SZIKÉT bontogatott nagy precízen és piszkálgatta azt a sebet, amihez ha egy zsebkendőt érintettem, már a világból ki tudtam volna ájulni. Sajnos most nem történt ilyesmi, úgyhogy szemtanúja lehettem az egész “műtétnek”, aminek tulajdonképpen örülünk, hogy végül megtörtént, mert először ide hoztak (habár látták a problémát):

Most ugye be vagyok tekerve teljesen, és csak abban bízom, hogy a probléma gyökerét is sikerült megoldani, mert bár szépen le van fertőtlenítve mindenem, de ez csak annyit jelent, hogy a lábam megmarad :D

(Azóta kis spoiler: jobban vagyok :))

[kincsy]

Rule N1: Don’t take a banana to a jeep safari

Húha, most nagyon sok mindennel el vagyok maradva. A legrégebbi a jeep safarink, ami hatalmas élmény volt, rengeteg elefántot, bivalyt, krokit, pávát és mindenféle madarat láttunk. Leopárdhoz még nem volt szerencsém, bár a múlt hétvégén dzsungel-túrán voltam, és az idegenvezető nevetgélve közölte, hogy néha itt lehetnek körülöttünk, de amúgy ne aggódjunk, mert alapvetően éjszakai állat. Na köszi.

Szerintem a jeep szafarit legjobban képekben tudom átadni, úgyhogy sokat már nem is beszélek róla. Annyi még, hogy a mai poszt címét abszolút elnyerte a táskámban banánturmixszá aszalódott friss ebédből maradt desszert, amit soha. SOHA nem kellett volna egy 4x4-re felvinni. Ez a járgány szétrázott minket, és minden mást velünk együtt. Azon gondolkoztam a nyitott utastérben, mikor 90-nel száguldottunk az országúton, hogy nem veszélyes-e egy kicsit, például az ilyen rovarok, madarak, repülő kókuszdiók szempontjából. Azt hallottam amúgy, hogy több ember hal meg itt azért, mert a fejére esik egy kókusz (amit a kókuszdiók nagyságát elnézve abszolút elhiszek), mint cápatámadástól vagy kígyómarástól. Mindegy, hálistennek az Ambalangoda-i maszk kulcstartóm működik és osztja a szerencsét, valamint a karomon lassan múmia-formát öltő számtalan buddhista áldás is biztos használ, mert ismét túléltem egy napot Sri Lankán. És nem mondom, hogy nem kísértettem a sorsom a sok-sok kroki társaságában és az itteni közlekedést is figyelembe véve.

Tehát a szafari:

Ezzel indultunk:

Így nézek ki benne: 

És akkor az állathadsereg, meg a nemzeti park: 

Az út szélén itt nem kutyák-macskák, esetleg tyúkok vannak, hanem: 

Először csak 1 fürdőzik:

Utána már az egész család:

Vannak, akik ma nem a strandot választották: 

Bocsánat a sok képért, de ők a kedvenc családom <3 

#sadface:

A táj sem utolsó: 

Ezen a képen van ám egy kroki, de eszmélet jól rejtőzködik. Nem úgy a sas. 

On the way back home: 

Na és másnap pedig kezdődött a második tengerparti kirándulás, ami ezúttal Mirissa beach-et és Matarát jelentette.

Először Matarába érkeztem, ami az útikönyvem első igazi csalódása; ezen az egy templomon kívül nem sok látnivaló van itt:

A bejárati kilátás: 

Casual naplemente: 

Itt viszont az egyik szerzetes elmagyarázott egy csomó mindent a buddhizmusról, aranyos volt. Utána tovább is mentem Mirissába, hogy elfoglaljam a booking-on szerzett kis villámat…. ám a hely nem létezett. A tulaj nem vette fel a telefont, a tuktukos tanácstalan volt, és közben a fél várost megkérdeztük, tudják-e; hol van a kis lakhelyem. A bolti eladótól a többi tuktukoson át a kosarazó srácokig senki az ég világon nem tudta, hol lehet a szállás. Tessék Sri Lanka. Este van, fedél nélkül vagy, és ötleted sincs; mi legyen. Egy olyan városban, ahol még sosem jártál. Hát mit lehet tenni, elmentem az első helyre, amit a booking kiadott, ám ott már - a honlapon lévő infóval ellentmondásban - nem volt hely. Így az itteni kedves néni testvéréhez mentem, ahol dupla áron ugyan, de lett végülis szobám. Csak másnap láttam meg, hogy milyen szép helyen is voltam:

A szállásról még a tengert is lehetett hallani: 

Egyébként a sztori úgy végződött, hogy a booking adna kártérítést, kifizetné a különbözetet, de először azt mondták, hogy nem, így nem kértem számlát. Utólag pedig itt Sri Lankán ez lehetetlenség... Viszont egyik nap nagyban tanítok a suliban, egyszer csak jön egy hívás, Sri Lanka-i szám, mondom csak felveszem már... Kimegyek, felveszem, és negyed óra után ki is derül, hogy a tulaj az, akit ötször hívtam, és erre is hivatkozik - volt öt nem fogadott hívása erről a számról. Ja. 3 napja :D Mindenesetre kedves volt, felajánlotta, hogy egyet ingyen aludhatok a szálláson, ha visszamegyek Mirissába. Hát persze, hogy vissza fogok menni. 

Aznap este pedig úgy gondoltam, megérdemlem, hogy ezt vacsorázzam:

És utána még elnéztem az éjszakai életbe, találkoztam egy csomó külföldivel, egy kicsit olyan volt ez a hely, mint Ella - sok turista, szinte mintha nem is Sri Lankán lennénk.

Este a parton sétálni mezítláb elég veszélyes, mivel ilyen kis apróságok szaladgálnak körülötted:

Apparently ez a város a bálnalesésből él valamilyen szinten, mert minden sarkon promózzák valahogy ezt a programot - szó szerint; például itt egy kis delfin-bálna ismertető anyag egy falra festve: 

Másnap egy tök jó dolog történt - egészen véletlenül belebotlottam egy nagyon vicces karneválba:

Ők annyiszor megijesztettek direkt, hogy muszáj volt egy közös kép: 

Én nem tudom, mit ünnepeltek pontosan, de a maszkjaik meglepően hasonlítottak az Ambalangoda-i maszkokhoz, szóval lehet, hogy valami szelleműzés volt.

A következő, immár létező szállásomon kaptam King coconut-ot, szóval jöhet az elkerülhetetlen szelfi:

És akkor a strand. Hát, be kell vallanom, hogy szerintem eddig ez volt a legszebb. Bár nehéz dönteni, döntsétek el Ti, nekem eléggé bejön ez a pálmafa-belelóg-a-tengerbe téma.

Az odaút: 

És akkor estefelé elindultam a botokon horgászó emberkéket felkutatni. Először azt éreztem, hogy ez egy eléggé mű dolog, mert a horgászok a turistákra vártak, és pénzért felültek a kis botra,  sőt, én is kipróbálhattam a horgászatnak ezt a módját, ám másnap egy helyi strandon láttam őket, ahogy TÉNYLEG horgásztak, szóval ez némiképp kárpótolt. Amúgy tök jót beszélgettem az egyik horgásszal, aki ilyen főnöknek tűnt, legalábbis a kedvemért a másik horgászt felzavarta egy bentebb lévő pálcára, even though esett az eső. Mesélt arról, hogy amikor a cunami jött, akkor is épp horgászott, és hogy mit látott akkor… Hát valami elképesztően félelmetes lehetett. Elmondta, hogy már inkább a turizmusból él, mint a tényleges horgászatból, mert kis halanként 1 rupiát keres, és a nagy halászhajók egyébként is elveszik a kapást.

Én:

Ők:

Szerintem én sokkal profibb vagyok... :D 

Ez pedig az igazi cucc:

Este pedig ezt vacsiztam:

Egyébként a parton így voltak kipakolva a fogyasztható tengeri mindenféleségek:

És el sem maradhatott a tengerparti koktél:

... koktélok :) 

Ezért a képért viccesen elkért a tulaj tőlem 500 rupiát :) Mondtam neki, hogy ha annyi koktélt kapok, ahány gyertya van, akkor simán 

Másnap egy helyi strandon voltam először, ahol nem akartam az egyetlen bikinis látványosság lenni, ezért megmaradtam csak sima látványosságnak, és élveztem a kilátást a kis kólám mellől:

Majd pedig nem kisebb úticél felé vettem az irányt, mint a sziget legdélibb pontja felé, Dondrába. Itt egy világítótorony jelzi, hogy parthoz értünk, nem mintha a gyönyörű panoráma nem juttatná ezt eszünkbe:

Gyönyörű: 

És a kis öböl sem rossz: 

A csoda-hely után még két buddhista templom is belefért. Az első szerintem ilyen kevert típusú volt; egyszerre láttam benne hindu és buddhista jelképeket. Itt történt az is, hogy egy pap elkezdte rám tekerni a következő múmia-fonalat, majd miközben tekerte, közölte, hogy akkor 100 rupia lesz, rendben van-e. Kedves volt, hogy időben szólt, nem tudom; mi let volna, ha azt mondom, nem. Vajon visszavonta volna az áldást?

Dehát ilyennel nem szórakozunk, kifizettem szépen a 100 rupiát… :) Gondoltam ebbe az összegbe belefér egy fotó is a kis szentélyéről: 

Időközben eleget tettem sztársági kötelezettségeimnek is, és szelfiztem (a suliban rendes autogramot osztogatunk, ma pedig profi fotósok fényképeztek egész nap.... Mi lesz velem, ha hazamegyek, és senkit nem érdekel majd, hogy felszálltam a 4-6-ra???!) 

A másik templomban, de egyébként itt is, végig képek borították a falakat - utóbbiban tuti, hogy 2000 kép Buddha életéről, egy baromi nagy labirintusban :)

Amúgy felfigyeltem egy furcsa hagyományra, ami csak a következő hétvégén lett megmagyarázva, de itt láttam először: ha valakinek van valami kívánsága, special óhaja-sóhaja, egy kókuszt a földhöz kell vágnia, és teljesül a kívánság. Íme a következmények:

Ja, és megint voltak fánik:

A Buddha füle. 

És a keze: 

Elölről:

Utána erőm teljes határához érve még megnéztem a Matare csillagerődöt, ami tök nem volt nagy szám, és megkóstoltam ezt a furi gyümölcsöt/zöldséget/termést/kitudjamit:

[kincsy]

We are in a cage right now

Arra gondoltam, hogy most egy egész posztot annak szentelek, hogy leírjam, mit gondolok eddig Sri Lankáról. Főleg az vezetett ide, hogy a múlt héten volt lehetőségem egy csomót beszélgetni a diákokkal, és meglepő dolgokat hallottam, annak ellenére, hogy nagyjából tudtam, hogy kell elképzelni ezt a kultúrát. Mielőtt nagyon belemennék, szeretném tisztázni, hogy a saját véleményem és tapasztalatom írom le itt, senkit nem szándékozom megbántani vagy elítélni ezzel. Természetesen közben az én napjaim is beleszövöm a szövegekbe, tehát ez is képes kis poszt lesz :)

Kezdjük is mindjárt a College-dzsal. Ez a létesítmény az itteni buddhista templom által finanszírozott és fenntartott intézmény, ahol 1.-13. osztályig az összes évfolyam megtalálható. Magyarul egyszerre általános iskola és középiskola. Ide angolt tanítani járunk, szinte az összes évfolyamnál megfordultunk már. A College első látásra kaotikusan működik, de ha elég időt eltölt itt az ember, akkor valamiféle logika és menetrend csak kirajzolódik. Tudom, hogy már töltöttem fel korábbi képeket innen, tehát itt egy kis semmitmondóbb:

A suliban heti kétszer van reggeli rendezvény. Ezekből csak egyen vettünk részt, mert annyira szuper korán van, viszont többnek a próbáját megnéztük. Múltkor a harmadikosok készültek épp, és miközben néztem a kis próbát, rájöttem, hogy mennyire tök jól felkészíti ez őket a nyilvános szereplésre, a közönség előtt való szereplést téve megszokottá, ismerőssé a gyerekek számára. Otthon sokszor úgy érzem, hogy ezzel küszködnek a diákok, és később küszködünk felnőttként is sokan - én a mai napig. Itt viszont nincs mese, ez a szereplés ugyanúgy a kötelező órarend része, mint a matek vagy az angol. Persze ez lehet jó és rossz dolog is, lehet érvelni mindkettő mellett, de ahogy ezek a picúrkák előadták magukat a próbán, hát, valami halál cuki volt.

A héten az árvaházban is ment a próba ezerrel. Ők egy dráma előadásra készülnek, amit majd októberben fognak előadni Colombo-ban - és úgy tűnik, én is megyek velük. Ez is tök érdekes élmény volt, a szinhala zenékkel kapcsolatban vegyes érzések vannak bennem. Egyrészt, amit a lányok énekelnek, nagyon tetszik. Már a Vishaka home-ban is hallottam gyerek altatókat, igazából már ott megtetszettek. Viszont az üvöltő party-buszokon hallható esküvős-mulatós, fényszalaggal körbevett Buddha-szobor alatt tv-ből szóló muzsika nem lesz a kedvencem. Itt három dolgon csodálkozom a legjobban:

1. Ha netán angol zene megy, akkor az minimum 10 éves. Ki kéne írni az új flopy-kat, csókolom.

2. A koncertfelvételeken megfigyeltem, hogy érdekesen buliznak a Sri Lankaiak. Az előadó igazából úgy viselkedik a színpadon, mint otthon. Szívből énekel, ugrál, tombol, próbál hangulatot teremteni. A közönség viszont jobb esetben csak álldogál. Rosszabb esetben ül és alszik. Mosolyogni alig látsz embert - mintha egy színdarabot néznének, de minimum tragédiát. Értem én, hogy más kultúra, más szokások, de a mosoly a tetszés kifejezésére nem univerzális?

3. Az utolsó megdöbbenésem a videklipjeik. Nem elég, hogy az összes szomorú. A legfőbb téma a beteljesületlen szerelem - a szülők nem egyeznek bele a házasságba. Majd később elmesélem, hogy ez sajnos nem csak egy rossz zeneklip-téma… Viszont mikor a lassú nyöszörgéses limonádé számban a pasi a Buddha-oltáron kehelyben fuldokló hangyát menti ki és teszi le az asztalra, rámosolyog, és mindeközben énekel… hát ezt látni kell :D

A szelfizés mindig megy: 

Kis csipetkék:

És akkor még pár megdöbbentő tapasztalat Sri Lankáról. Tudtam, hogy egy patriarchális társadalomra kell számítani, ha ide jövök. Viszont egy kicsit konkrétabban is látni, esetleg a saját bőrömön megtapasztalni mindezt, vagy első kézből hallani; egészen más. Először az tűnt fel, hogy valami nekem pénzbe kerül, míg a velünk lévő srác önkéntesnek nem. Hogy ha együtt megyünk valahová, őhozzá beszélnek, pláne, ha férfi beszél. Egyébként ez sokszor nem feltűnő, mert a szőkeség szintén elég nagy figyelmet vonz, de azért néha észrevettem. A legnagyobb meglepetést mégis az jelentette, mikor a 11.-es lányokkal beszélgettünk egy lyukasórában. Akkor írták le egyébként a nevem szinhalául:

És itt olvastam ezt a különösen érdekfeszítő könyvet is (éljen az ájurvédikus orvoslás :)): 

A szomorú igazság, hogy Sri Lankán a mai napig jobb férfinak születni. Sokkal megengedőbb velük minden: a társadalom, a törvények, a közvélemény. A lányok elmesélték, hogy ez azért van, mert abban hisznek itt, hogy a fiúk ha rossz dolgot követnek el, akkor valami folyóban az lemosható, tiszták lesznek újra. A lányok viszont olyanok, mint a tükrök, vagy üvegek. Ha összetörnek, vagyis valami bűnt követnek el, igaz, meg lehet ragasztani őket, de mindig ott marad a nyoma. Ha egy nő hűtlen a férjéhez, a pasi gyakorlatilag bárhogy megtorolhatja ezt, felelősségre vonás nélkül.

A gyerekek nevelése is egész más. Egyrészt a sok rendezett házasság miatt más a szülő-gyerek kapcsolat. Sok anya egyáltalán nem várja a gyerekét, esetleg tesz is érte, hogy az soha ne szülessen meg… A lányok egészen addig “kalickában” élnek, amíg férjhez nem mennek, és tulajdonképpen utána is. Akikkel mi beszélgettünk csajszik (sokkal jobb helyzetben vannak, mint például az árvák), azt mondták, hogy olyan társadalmat szeretnének, mint a miénk, arra vágynak, hogy oda mehessenek, ahová akarnak. És bíznak abban, hogy az ő generációjuk már képes lesz változtatni a dolgokon. Arról is beszéltek, hogy milyen nagy számban lesznek öngyilkosak az emberek, itt is a rendezett házasságokat és a tiltott szerelmeket hozva elsődleges indokként.

Mindeközben az iskolában ember felett kell teljesíteniük. Ha hazamennek, mást sem csinálhatnak a tanuláson kívül. Ha meg akarnak nézni egy filmet, előbb a szüleik nézik meg, hogy van-e benne nem kívánt tartalom. 17-18 éves gyerekekről beszélünk. Utána viszont annyira gyorsan kell felnőniük, hogy sokszor rögtön a házasság jön  - kíváncsi vagyok, hogy az ide hozzánk járó fotózkodó párocskákból vajon mennyi áll teljesen idegenül egymás mellett az idilli kis pálmafás-buddhás háttérben. Sajnos ez a helyzet.

Kicsit vidámabb téma (bár ha mélyen belegondolunk, ez sem siker-sztori), ma voltam a Vishaka lányoknál, és megnézegettem az összes babát és a lányokat. Nagyon cuki volt mindenki:

Saját készítésű képeslapok: 

A legtöbb kisbabának még nincs neve, itt ugyanis a főpap adja a nevet, a születés pillanatától függően valami asztrológiai számítás alapján. Weird. 

Egyenpóló: 

Pici újszülött a kórházban:

És akkor pár kép még a suliról, csak hogy jól megkavarjak mindenkit a mai csapongó stílusommal: 

Iskolaudvar level not bad: 

Hogy fekszik az a kutya??? 

Nincs olyan, hogy kedvenc osztály, de őket nagyon bírom: 

Mert tetszik a mottójuk: 

És megtanították a szeretleket szinhalául: 

Sok minden mást is csinálunk a college-en kívül, például tanítjuk a csajokat, a fiatal szerzeteseket is, és meglátogattuk az ovi-piacot :) 

Esélyegyenlőség, avagy senki se lássa az activity-rajzot, mielőtt az elkészül, little monk módra: 

Már meg sem lepődöm, hogy régi dolgozatban kapom a büfében vásárolt reggelim: 

Ma még a majmok voltak viccesek. Éjszaka annyira randalíroztak a tetőmön, hogy alig tudtam tőlük aludni; néha komolyan azt hittem, hogy kész, ennyi volt, most rám szakad az egész maki-família. Az eső annyira zuhogott, hogy attól sem lehetett aludni - lehet, hogy ez indította be őket, de egész nap itt voltak a szobám körül, és egyszer csak felnézek, és ezt látom:

Majd pedig: 

Végül:

Amúgy annyira kis értelmes fejük van, hogy olyan nyilvánvaló lenne, hogy visszaintegessenek, de erre még nem tudtam megtanítani őket. Ezen a képen pedig a napozó majomra szeretném felhívni a figyelmet, még a lábát is kinyújtja a fatörzsön:

Még közel nem nagyon merészkedtem hozzájuk, ha nem volt adott a helyzet. Előbb-utóbb szeretnék majd ennivalót adni nekik, de félek, hogy úgy járok, mint Dambullában; ott nem vették tudomásul, hogy elfogyott a keksz, amit adtam nekik.

Egyébként már Brúnón kívül egész sok állattal megismerkedtem itt. Van itt minden - postagalamb, papagáj, nyuszi, 1 napos nyuszi (Alex/a), makik ketrecben, szabadon. És a fürdőtársam is nagyot nőtt az utóbbi időben:

Asszem Sri Lanka után a szoba sarkában chillelő pók nem fog többé hisztérikus sikoltozást és instant menekülési tervek gyártását triggerelni bennem.

[kincsy]

Excuse me Madam, your money is walking

Ez a cím még múltkorról jutott eszembe, mikor a tengerparton voltunk, és elejtettem 20 rupiát, mire a szomszéd (!) bárból átjött a pincér, és ezt mondta… :D Olyan vicces volt.

Azt hiszem, a bébielefánt-etetéssel, a mai szafarival, az eheti sulival és az ellai hétvégével tartozom. Holnap pedig már megyünk Mirissába… Gondoltam elviszem a laptopom, hogy végre wifiről tudjak egy kicsit netflixezni, és megnézhessem a Trónok harca évadzárót (valószínűleg csak én nem láttam még az egész világon), mert itt csak mobilnetem van, de közben annyi mindent olvastam erről a déli részről, hogy megint nem a pihenésről fog szólni ez a hétvége.

Szóval a bébik. Van itt Embihez közel egy nemzeti park, aminek egy elkerített része elefántárvaházként működik. Itt azokat az elefántokat látják el, akiket elhagyott az anyjuk. Ide jöttünk el múlthét pénteken suli után, hogy megnézzük a kölykök etetését. Eredetileg szafarizni szerettünk volna, de ahhoz nagyon későn indultunk el. A pici elefántok nagyon cukik voltak, sorban jöttek be az etetőbe, néha sorompóval elzárták az útjukat, olyankor várniuk kellett, hogy a társaik befejezzék. Néhány kép:

Kapja a tejcsit: 

Még csak pár jóllakott óvodás: 

Gyűlnek: 

És végül:

Másnap pedig kora reggel indultunk Ellába. Kezdődött azzal, hogy sikerült egy nem taxi tuktukot megállítanunk, tehát egy egy az egyben magánember, aki csak ment épp dolgozni, vagy mittudomén, hová, elvitt minket a buszpályaudvarra… Néha meglepődöm az embereken. Na mindegy. Nekem már ismerős volt az út, ám most kicsit másképp csináltuk, mert megálltunk Buduruwagalában a 7-10. században épült, kb. 17 méteres sziklából kifaragott Buddha-szobrot megnézni. Ez megint valami lélegzetelállító dolog volt. Csak állsz a természetben valami előtt, ami ennyire régi, és bámulsz rá felfelé… Egyáltalán… A szikla maga hogy került oda?? Egyébként csak tuktukkal volt megközelíthető, nem is annyira mainstream turista-hely, ez még különlegesebbé tette számomra. A képek:

Odaút:

A szentély: 

És a visszaút szurkolója: 

Visszafelé kis híján megint összevesztünk a tuktukosokkal, akik nulla angoltudással próbálták elmagyarázni nekünk, hogy márpedig nincs buszunk, és igenis velük kell elmennünk Elláig. Mi azért mégis megvártuk azt a nemlétező buszt, és ahogy ezt írom, eszembe jut, hogy ma is ugyanez történt velünk a szafarira menet (és a kettő között még párszor). Azt nem bánom, ha valamivel drágábban visz egy tuktuk, mint egy helyit. Oké, elfogadom, megértem. De a rossz indulatot nem szeretem, és azt sem, mikor kicsit olyan hülye gazdag turistának néznek.  Úgyhogy egy idő után nem álltunk velük szóba, és valóban jött egy busz - igaz, át kellett szállnunk, de na… Így került 100 Ft-ba 2500 Ft helyett a kis út.

Minden esetre végül megérkeztünk. Rögtön ebéddel kezdtünk, és én elfogyasztottam a második (!) hamburgeremet Sri Lankán. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz, mikor beszabadulok a colomboi mekibe.

Utána elsétáltunk egy Spice Garden-be, ami nekem inkább arról szólt, hogy szétszedtek a szúnyogok, mert ilyenben már Kandy környékén is voltunk. Azért szép volt, igazából egy családi kis kert az egész, amiből a bácsi pénzecskét is csinál:

Ezt a csípős kedvelőinek küldöm... Jelenleg az én legnagyobb ellenségem; mikor ideértünk, mindenkinek csak annyi járt a fejében; why do you live: 

Vanília: 

Végül elverekedtük magunkat a szállásunkra. Ez egy egyetlen vendégszobából álló szállás volt egy családnál, a kilátás pedig a teaföldre nézett:

Aranyhalunk, kutyánk, macskánk is volt, a szokásos rovar-társulatról nem is beszélve.

 Itt nem töltöttünk túl sok időt, mert mentünk is a Rawana vízeséshez, ami több mint 100 méter magasból hullik gyakorlatilag ránk, ha valaki elég bátor, és fürdik is benne. Nos, mi nem voltunk elég bátrak, de azért közel merészkedtünk. Ja, útközben a “just-srilankan-things” szokásos jeligéjeként ezekkel az elszabadult bocikkal szambáztunk át a beláthatatlan aluljárón: 

Komolyan, belegondolva mindenbe, csoda, hogy élek. Főleg közlekedés-szempontból. Bocsi aggódó családtagok :) 

Tehát a vízesés: 

A híd túloldala sem volt csúnya: 

Őt aztán semmi ilyesmi nem érdekelte: 

Aztán ha erről nem volt jó...

Akkor a másik oldalról sokkal finomabb lesz az a kukorica :) 

Bele is mentünk, de csak eddig merészkedtem: 

A vízesés után pedig Ella híres túra-útvonalát, a Little Adam’s Peak-et is bevállaltuk. Nagyon tuti volt az időzítés, mert megmásztuk, szétnéztünk, fotózni is volt idő, és lefelé kezdődött a naplemente. Mire leértünk, már besötétedett. Felfelé mászva a hegy közepén azt hittem, farkasüvöltést hallok, kicsit meg is ijedtem, de aztán rájöttem, hogy a minket hűségesen kísérő kutyus vonyít előreszaladva. Azért jobb félni. Bár itt az se jó, mert folyamatosan félni kell, ha nem akarsz megijedni. Na mindegy :D 

Sok kép lesz, mert ezzel sehogy sem tudtam betelni: 

Ezen nem látszik, de annyira a szélén ülök a világnak, hogy csak na: 

A lemenetel, avagy a rózsaszín felhő azt jelenti, hogy másnap fújni fog a szél. A franciák szerint nem jelent semmit. Hát szeles volt a másnap hahaha: 

Miután leértünk, beültünk egy bárba, és mivel Ella eléggé turista város, lehetett mindenféle alkoholt is kapni. Nem mondom, hogy nem voltam meg nélküle. Hogy sokat gondoltam rá. Hogy hiányzott. De sör nem esett még olyan jól, mint az a helyi Lion nevű, amit itt ittunk. Nem is rossz sör volt, bár a belga lányok ezzel lehet, hogy vitatkoznának. Lévén hogy elég rég ittam már bármiféle alkoholt, gyorsan jó kedvem lett, és tök jót beszélgettünk a többiekkel, igazán chill volt, már-már európai. Egyébként a helyen senki nem helyi volt, csak turisták ültek odafent. A többiek meg is vacsiztak, és még egy üveg bort is megittunk.

Mikor hazaértünk, az ideiglenes kis házőrzőnk be is telepedett az ajtónk elé, és kezdődött a jó kis éjszaka - még csak korán sem keltünk másnap.

Mikor mégis eljött a vasárnap, elmentünk Badullába. Ez egy viszonylag nagy város, és önmagában nem szép, DE! 3 különböző valláshoz tartozó temploma van, keresztény, hindu és természetesen buddhista. Utóbbit látogattuk meg először, olyan profán oknál fogva, hogy ezt jelezte ki egyedül a google térképem. Mert egyébként ezeket a városi kirándulásokat nem úgy kell ám elképzelni, mint Európában - leszállsz egy megadott időben megadott helyre hordozó tömegközlekedési eszközről és az előre megszerkesztett gondos kis útvonaladat követve, esetleg tourist infók segítségével eltájékozódsz. Ezek közül itt egyik sem lehetséges. Ebben az a jó mondjuk, hogy nem kell 1-1 utazást órákig tervezgetni - csak menni kell, improvizálni, spontánnak és rugalmasnak lenni. Így hát elvergődtünk először az első helyre, ahol voltak elefántok! Ez máris a kedvenc helyemmé tette ezt a templomot, pedig ettől függetlenül sem volt csúnya egy hely.

A reggelem megmentője:

Ezután az angol templomba mentünk, ami természetesen teljesen a másik irányban volt. Nem baj, igazából ez is megérte, nem volt semmi extra, mégis annak számít, ha ilyet látsz egy olyan országban, ahol a buddhizmus ennyire főlényben van.

Végül a hindu templomot volt a legtrükkösebb megtalálni, de ezt is megoldottuk ötezer tuktukos, google maps, buszsofőr, rendőr, térkép, és szingaléztudás-hiány segítségével. A hindu templomban a hindu főpap, aki ijesztő volt, ő is meg akart áldani. De ezt már azért mégsem vállaltuk be, inkább csak néztük a sok ceremóniát. Olyan kis pontot sem kértem a homlokomra. Hahaa. Engem egyébként ezek a templomok varázsolnak el a legjobban, annyira szépek!

A templomozásból elég volt bőven ennyi, úgyhogy mentünk tovább - a Dunhinda vízesés túraútvonalához. Annak ellenére, hogy előző nap már megfogadtam, hogy több hegymászást nem szeretnék a hétvégére, nyílegyenesen hegyet mászni mentünk. De igazából megérte, mert ilyen igazi dzsungeles, gyönyörű útvonalon kellett végiggyalogolni, ahol kb. 100 méterenként volt pihenő, nénik és bácsik akik a kiskutyafültől kezdve a furulyán keresztül a bográcsos valamiig mindent árultak (persze képeslapot nem!), és a 60 méter magas vízesés a végén is totál megérte. Még a túra elején volt majom-élményünk is, épp valami maki mókust fotóztam volna, ahogy egy majommal játszik, amikor egy másik kis társa olyan közel jött hozzám nagy érdeklődő szemekkel, hogy gyorsan megértettem - jobb, ha elteszem azt a telefont. Végülis ők sem fényképeznek minket. :D

Ők a tettesek: 

Ők pedig, akiktől szerettem volna a képet: 

Jaj volt fent egy majomcsalád, nagyon aranyosak voltak, fagyiztak mindannyian. Csak az anyuka tudta, hogy hogy van a helyes fagyi-tartás, a többiek fejjel lefelé próbálták enni. :)

Ki tudja, mi készül ott... Egy valami biztos; nem valami jó kis marhapörkölt sajnos:

Badulla: 

Pinky busz <3 :

 Zaklatás prevenció Sri Lankan way:

A következő posztban írok akkor a sulihétről, és az elefántos jeep-szafariról is. Közben pedig már eltelt még egy hétvége, ismét a beach-en :)

[kincsy]

Farewells and welcomes

Ma a Kaduból Embibe való átköltözésemről szeretnék írni - az utolsó napokról ott és az elsőkről itt.

Az utolsó Kaduwela-i nap nagyon különleges volt, több okból is. Az iskolában felpróbáltam az egyik tanár száriját, nagyon tetszett a gyerekeknek és a tanároknak is. Nekem is, csak épp levegőt nem kaptam benne, és olyan melegem volt, mint hat másik. A tanár kedvesen megállapította, hogy “fat” a karom, mert alig tudtam felvenni a felső részt. Hát ez már csak ilyen :D Ezen mindenki jót mosolygott, és folytatták a rámbiztosítást, vagy öt biztosító tűt szurkáltak belém, és a ruhába. Gondolkozom rajta, hogy veszek egy szárit, de az az igazság, hogy nincs helyem a bőröndben. Fogalmam sincs, hogy hogy, de sokkal több a cuccom, mint mikor megérkeztem, és már akkor is 1 kg-mal több volt, mint lehetett volna. Szóval ezen még gondolkoznom kell, akkor is, ha sok cuccot itt szeretnék hagyni.

Az utolsó sulinap tehát nagyon jól sikerült, és megbeszéltük a szülőkkel, tanárokkal, hogy visszajövök majd még Kaduba is dolgozni.

A tanárnőkkel: 

Pici mazsola: 

Az utolsó kadui ebédem pedig ez a hamburger volt:

Tudom, hogy ez számotokra nem túl érdekes, talán még uncsi is, vagy nem életetek legszebb hamburgere, de higgyétek el - nekem az volt. Hetek óta csak rizst és csípős dolgokat ettem, és semmi-semmi nyugati kaját. Hát valami csodálatos ízvilág, még akkor is, ha ebben is csípős csirke van, és nem is túl sok más dolog.

Délután pihiztünk a szobáinkban, egyszer valamiért kinéztem a folyosóra, és minden tiszta piros volt. Mint valami katasztrófa filmben, mikor minden lángol, vagy nem is tudom. Ilyen volt az ég:

Ennek örömére végre felmerészkedtem a tetőre, ami mezítláb nem volt túl szerencsés; ilyen hatalmas építkezési terület, kiálló szögek és társai, így hol a földet néztem, hol az eget, a kettő között nem sok átmenet volt. De megérte:

Délután volt a búcsúztatónk - főleg Virágé, mert ő ugye már hazafelé tartott. A képeket csak ilyen kis montázsban kaptam meg, úgy tűnik, itt ez a menő, úgyhogy romlott a minősége, ahogy szétszedtem őket :D

A piros arany és a paprika :D 

Az újabb áldás: 

Megdobáltak virágszirommal ^^ 

Este pedig elindultunk - először Virágot vittük ki a reptérre a kényelmes, légkondis kis Hondával, ami értem is jött, amikor megérkeztem. Ez az autó egy álom, és elfér benne minden csomagom. Ami nem kis szó - a bőrönd-hátizsák kombo után most még 3 táskám volt. Éjfél körül érkeztünk meg Embilipitiyába, ahol vártak ránk, és rendes kis vacsi-keksz-tea fogadtatásban részesítettek.

Másnap Dhammával king coconut keresztségi ceremónián vettem részt. Nekem kellett felvágni, de valahogy annál a résznél, ahol a kókuszvíz szerteszét fröcsköl mindenkit, csurom-coconut lettem. Közben ismét találkoztam Bruno-val, a cuki 3 hónapos német juhász-kölyökkel, aki már a mi kis kedvencünk is - én személy szerint imádom, akarok is egy kutyust, pedig aki ismer, tudja, hogy mennyire macskás vagyok úgy egyébként.

Hard work part: 

És a megérdemelt jutalom:

Bruno <3

Ő is kókuszozik, egyem a kis szívét: 

Szóval a nagy kókusz-avatás után természetesen szakadt az eső egész nap. 

Ennek ellenére közös délutáni program volt a boci-mentéses projektben való részvétel. Ez egy elég érdekes élmény volt, tekintve, hogy minden szingalézül ment, és mi ilyen sztárvendégek voltunk kb. A szerzetesek sora mögött ültünk tök kényelmesen, fedett térben, míg a többi ember a zuhogó esőben hallgatta a beszédeket, amik igen hosszúra nyúltak, és fogalmam sincs, hogy hogyan lehet ennyit beszélni a tehenek vágóhídtól való megmentéséről. Volt vagy 100 boci, tök vicces volt, így szemben álltak velünk. Mi közben kaptunk még kókuszt, ami csak azért volt problémás, mert már az első után sem tudtam elmenni mosdóba, és ezek eléggé vízhajtó cuccok…. Na mindegy, hol cukorkát kaptunk, hol tartották a sátorpavilont, hogy semmiképp se essen ránk egyetlen esőcsepp se, míg mondom… mindenki más ott állt a zuhogásban. Mindenesetre a beszédek végén a szerzetesek megáldották a bocikat one by one, ami nagyon vicces volt, és nem igazán tetszett a teheneknek. De a legjobb rész csak most jön: mindezek után megetettük őket egyesével - BANÁNNAL! Igen, ha nem tudtátok volna, a tehenek szeretik a banánt. Főleg a mini banánt. Héjastul mindenestül eszik.

Banános képet még nem kaptam :( 

A nagy boci-buli után elvittek minket egy meleg vizes fürdőbe ezek a drága szerzetesek, ami ennyiből állt:

A probléma a képen is látszik - nincs túl jó idő. Azért érdekes volt, és felemelő a viszonylag hidegben egy picit beledugni a kezem a forrásban lévő termálba, illetve azt látni, hogy a helyiek vígan fürdőznek itt. Viszont a mi fürdőinkhez képest ez nem volt akkora dolog, mint amekkorának a monokok beállították. Persze, jó meg minden, de olyan áhítattal magyarázták, hogy gyógyító vize van ennek a fürdőnek, hogy el tudom képzelni, mennyit tudnak Hévízről és társairól.

  A hazafelé úton kb. fél percenként megálltunk, hogy vegyünk uborkát, kukoricát, és teljesen jól lakjunk, mire itteni vacsorát kapunk. Ami pedig így nézett ki:

Továbbá megragadnám az alkalmat, hogy bemutassam azt, akivel mindennap megosztom a hideg vizes fürdőm:

Valami cuki prücsi-nevet akarok neki adni, hogy kevésbé legyen félelmetes a gondolat, miszerint óriási rovarokkal szoktam tusolni, és ez még hosszú időn keresztül így is lesz. Vele még talán meg is lehet barátkozni, de a következő képen lévővel már nehezebben megy, még elméleti síkon is… Továbbá a mai élményünk kapcsán is hiába mantrázom, hogy nem bánt-nature-nem bánt-nature, az úton előttünk átsuhanó hatalmas kígyó sem egy egyszerű eset barátkozás szempontjából. Sőt, őt lefényképezni sem tudtam, annyira elhagyott a lélekjelenlétem, épp úgy, mint a vonatos esetnél. Úgy tűnik, Sri Lanka gyakoroltatja velem a pánik helyzetek megfelelően való kezelését, ám még sokat kell tanulnom. Bár remélem, mégsem. :D

Az még inkább elkeserít, hogy a főszerzetes szerint a sárga és fehér kígyók nem bántanak… Nos, ez szürke volt… Ami viszont picit enyhít a helyzeten, hogy ő is megijedt tőlünk. 1-1. Az előbb bejött Éva és jelentette a fürdőszobában lévő állat-állományunkat: 1 pink gekkó a tükör mögött, az óriás prücsi a szokott helyén, pár szúnyog és a pókok. Kígyó nincs, majmok a tetőn. Tulajdonképpen elégedett vagyok.

További Embi-i sajátosság az, hogy a templomba mindennap jönnek esküvői fotózkodni. Itt talán egy picit látszik, hogy tényleg fehéríti magát a menyasszony:

  Nagyon örültek, hogy fényképeztük őket, meg mi is, úgyhogy tiszta boldogságban indultam gyanútlanul a college-ba, ahol elsősöktől tizenkettedikesekig folyik a tanítás. Itt kellene nekünk angolt oktatni, mindenféle korosztálynak. Az iskola szép épülete továbbra is édes gyanútlanságban ringat. Sőt, a gyerekek a szünetben vigyorognak, mosolyognak ránk, köszönnek, énekelnek nekünk, mindenki extra cuki.

És akkor jön a tanóra. 3-4.-esekkel könnyű lenni, de a túl picik és a túl nagyok nagyon nagy kihívást jelentenek. A picikék egyszerűen nem vesznek tudomást a tényről, hogy nem beszélsz szingalézül, mondják neked a kis sérelmeiket, örömeiket, ha hiányzik az anyukájuk, ha fellökték őket, vagy ha kérdésük van. Sokan vannak, mi pedig kevesen, és nehéz úgy tanítani, hogy ők is élvezzék, és a rend is fennmaradjon. Nagyon nagyokhoz még egyelőre nem volt szerencsém, de állítólag ők egyáltalán nem akarnak angolt tanulni, ha ott vagy. Az első órán is nagyobb meglepetés volt az, hogy mi tartjuk a lesson-t, mint az, hogy mit is jelent az, hogy “fountain”. Az óra végén az összes gyerek füzetét alá kellett írnom :D Ha javítanivaló van, csillagot és szmájlikat kérnek. Ma szünetben odajött hozzám egy kislány, hogy a barátnője meg akar ölelni. Mondtam, hogy oké, és ilyen szégyenlősen odafutott hozzám és megölelt. Azt hittem, elolvadok. Fogdossák a kezem, a hajam, annyira eszméletlen aranyosak. Mindenki a szüleim nevét akarja tudni, majd mikor mondom, hogy Andrea és Zoltán, akkor el vannak képedve teljesen. Ma már a nagyszülők is témába kerültek, Dorkáról pedig nyilván mindenki mindent tud. A lányok az árvaházban mikor meglátták, percekig csak nézték, MINDENKInek látnia kellett, és áradoztak róla.

Szóval a családom, a kedvenc virágom-ételem-színem-kisállatom-italom-ésmindenmás abszolút folyamatos téma, ma pedig találkoztam egy névrokonnal is: őt Nikininek hívják, de a “pet-neve” (így nevezik a becenevet, olyan cuki) neki is Niki. Mint nekem, apparently :D

Mondjuk azon még a Pol is elcsodálkozott ma, hogy Nikolettnek hívnak, eddig csak Nikinek szólított mindenki.

Szóval most nagyjából itt tartunk, pár kép még az Embilipitiyai életről:

Embi clocktower: 

Ebédek, desszertek: 

A kert, és Bruno persze: 

A környék és az ominózus kígyós-séta:

Kis monokok angolórára várnak. A szabadban:

Szülinapok: 

Kaptunk ajcsiiiiit:

És a kis csajsziimnak köszönhetően végre megtudtam a nevem szinhalául :D :

És akkor az utolsó dolog mára, a tegnapi kórházi látogatásom. Mint sokan tudjátok már, az itteni munkánk egyik része a Vishaka lányokkal való foglalkozás. Ők olyan fiatal, terhes anyukák, akik bántalmazottak, és bántalmazás által estek teherbe. Gyakorlatilag ebben az otthonban, ahol mi is dolgozunk velük, itt élnek a terhesség és a szülés utáni kritikus időkben. Sajnos szomorú tény, hogy a legtöbben nem tarthatják meg a babájukat, és az egész várandósság lezárulta után visszakerülnek épp abba a környezetbe, ami a lehető legrosszabb nekik. Mindenesetre amíg itt vagyunk, próbálunk segíteni. Most a belga lányok náluk laknak és ők tanítanak angolt nekik - így én még csak egyszer voltam kint az otthonban - tegnap. Tegnap ugyanis ketten mentek a kórházba szülni, és volt lehetőségünk bemenni hozzájuk. Észrevételek:

A kórházi állapotok nem túl jók.

Sosem láttam még pár órás babát, pláne ennyire unsteril körülmények között.

Két anyára jut egy darab ágy. Néhány ágyat meg nem használnak. Miért?

Az inkubátor a kinti folyosón van, csak úgy simán.

Az ambulancián egyszerre folyik a vérvétel, vérnyomásmérés, információs pult, gyermekellátás, és a kavarodásból adódó konfliktusok színtere is ez a “küzdőverem”.

A lány, aki pár órája szült, teljesen jól van, kisfia született, aki über cuki

Nem volt vele senki.

Remélem csak azért, mert mi a látogatási idő előtt mentünk be hozzá. Gondolom, mert fehér lányok vagyunk. De sajnos nem hiszem, hogy később bejött a családja...

Ennek ellenére olyan kis harmónia volt bent, hogy igazából öröm volt nézni. Nyilván nem a mi egyszem lánykánkat, hanem a boldog anyukákat, meg a nővéreket, akik csupa mosollyal, csupa kedvességgel fordultak a páciensekhez, semmi kiégés, semmi neheztelés sehol. Még a morcosabb személyzet is mosolyogni kezd, amint valaki hozzászól. Hogy hogyan csinálják? Sok mindenben lehetne tanulniuk, de ez fordítva is igaz.

Erről az egész élményről sajnos nincs képem. De talán ez érthető :)

A következő posztban majd Elláról fogok mesélni, remélhetőleg még a hétvége előtt. Már ha addig nem kerülök börtönbe a vízumügyintézés sikertelensége miatt, mint ahogy azt Dhamma tegnap közölte a telefonban velem. Itt ezzel az “arrested” témával szeretnek viccelődni az emberek, már nem először hallottam hasonlóan humoros megjegyzéseket. Na mindegy, megyek aludni, ha már reggelente nincs rá lehetőségem, mert a lányok fél hatkor kezdik a reggeli chantingot, ami ellen még a füldugó sem elég hatékony. Puszika.