ichigo-ichie-365

[ichigo-ichie-365]

gulyásleves és a sharehouse lét esszenciája

Bár teljesen le vagyok maradva a beszámolókkal, most mégis a tegnapi napunkról fogok írni, mert annyi változatos impulzus ért, hogy még frissen osztanám meg őket.

Hetekkel ezelőtt kitaláltuk, és megígértük a lakótársainknak, hogy fogunk nekik főzni gulyáslevest, amitől nagyon lelkesek lettek, olyannyira, hogy volt, aki csak ezért hívta át a barátait. Az itteni boltokról tudni kell, hogy nem egy, vagy kétféle szupermarket és opció van, hanem nagyjából alsó hangon tizenöt féle, és elég nagy kihívást jelent mindent a legjobb áron megvenni, mert hiába olcsó valahol a tojás, lehet, hogy a tej kétszer annyi, mint máshol. Persze, ez elég triviálisnak hangzik, de tényleg nem tud az ember mindent okosan csinálni bevásárlás ügyben. Ezt azért is írtam le, mert részben emiatt tartott 4 napig a bevásárlás a gulyásleveshez, és a desszertnek készülő aranygaluskához. (A másik része csak a pszichológusunknak érdekes. :D) Nagyon izgultunk, hogy jól sikerüljön minden és csak remélni tudtuk, hogy nem rontunk el semmit, és ízleni fog a többieknek. Ilyen érzésekkel és előkészületekkel vágtunk tehát neki a nagy vasárnapi ebéd projektnek.

6 órakor keltünk, de ez részben a mentális felkészülés és az általános ébredezés miatt volt így, a főzést csak pár órával később kezdtük. Mivel 4 literes lábosaink vannak csak, és tudtuk, hogy több, mint 10 főre kell főznünk, kettőben főztünk szimultán, remélve, hogy ugyanolyan jó lesz mindkettő. A főzés részleteitől megkímélnék mindenkit, és előreugranék oda, amikor az aranygaluska tésztájához és az élesztőhöz imádkoztunk, hogy keljen meg. Ekkorra a gulyás már csak fődögélt a lábosban. Végül, kis segítséggel a tészta is megkelt, és a vaníliasodó is kicsit összeszedte magát a teljesen folyékony, kezdeti állagából. Ami engem illet, ilyen helyzetekben egyedül az győz meg róla, hogy a másiknak ízlik, amit készítettem, ha látom, hogy még szed belőle és repetázik. Hiszen mondani bármit lehet :D. És őszintén szólva, nagyon jóleső volt látni, ahogy mindenki szedett még a levesből, aztán libasorban álltak még egy kis aranygaluskáért a barátaink.

A nap viszont nem ért véget az ebéddel, mert úgy alakult, hogy bementünk páran a városba és a legváltozatosabb helyekre látogattunk, ami furcsa módon sokkal természetesebb volt, mint azt pár hete el tudtam volna képzelni. Most már kényelmesen érezzük magunkat ezekkel az emberekkel és sikerült is kicsit kinyílni. Azért is szépek ezek az együtt töltött napok, mert végtére is véletlenül verődtünk össze itt Japánban. Sokan, ahogy mi is, messze otthontól, mások itt születtek. Annyiféle ember, annyiféle helyről és most mégis együtt. Azt hiszem, az ichi-go ichi-e is erről szól, ezen sokat gondolkoztam tegnap. Éppen ezért igyekszünk minél jobban jelen lenni ezekben a helyzetekben. De a filozofálás mellett mesélni akartam arról, merre is jártunk tegnap. Először egy szentélybe mentünk, amit jellemzően párok látogatnak, itt lehet a romantikus kapcsolatokhoz, gyermekáldáshoz kapcsolódó áldásokat kérni.

Ezt követően egy könyvesboltba mentünk, ahol mindenki kedvére nézelődött. Ez nem hangzik közösségi programnak, de én nagyon boldog vagyok, hogy közösen mentünk, mert minden közös program és együtt töltött perc csak jobban formálja ezt a társaságot és teszi olyanná, mint amilyen egy másik sem. Azért is írom ezt, mert a következő állomás egy secondhand ruhabolt volt, aztán egy másik ruhabolt, amik megintcsak nem kimondottan közösségi programokként éltek a fejemben, de mégis, sehogy sem lehetett volna még jobb az élmény. Innen nagy tanakodások után egy kávézóba mentünk. Ha döntésképtelenségről van szó, ezek a fiúk verhetetlenek benne, de mi a lányokkal a magunk részéről örültünk neki, hogy kivételesen nem kell a térképre tapadnunk és szervezni semmit, csak menni, amerre a többiek gondolják. Az este végén beültünk egy izakayába, amint találtunk egyet, ahol volt hely hét főnek. Ebben az idősávban ugyanis tömve volt az összes hely, de végül megszánt minket a gondviselés. Mivel ez volt az első izakaya látogatásunk, a helyzet izgalma már önmagában megszínezte az élményt, de azt hiszem, nem baj, ha ilyenkor veled tart egy japán ember is, aki tudja koordinálni a dolgokat, és segít, ha felmerül valamilyen bizonytalanság. Így nekünk tulajdonképpen csak az étlapról kellett válogatni és jól érezni magunkat egymással. Mielőtt elfelejtem, izakayákba egyaránt járnak kollégák és baráti társaságok és jellemzően italoznak a kis ételadagok mellé, amiket folyamatosan kikérnek az ottlétük alatt. Éjfél körül értünk haza a városi kiruccanásról, aztán egy pár kör videojátékozás után elmentünk aludni. Vagyis az emlékektől elárasztva lefeküdni és megpróbálni aludni - már ami minket illeti. Nagyjából ilyen érzés egy sharehouseban élni, ha elég szerencsés az ember.:)

[ichigo-ichie-365]

általános tapasztalások és sztereotípiák

Rengeteg sztereotípiát hallunk más kultúrákról ahogy telnek az évek. Ez alól Japán sem kivétel, össze se tudom számolni, mennyit hallottunk a már cseppet sem pc viccekből és asszociációkból - olyan emberektől, akik természetesen sosem találkoztak testközelből a kultúrával. Ezek a sztereotípiák van, hogy kimondottan károsak, van, hogy összemosnak minden ázsiai kultúrát, de az biztos, hogy többnyire általánosítanak. De persze, nehéz is a távolból jól megismerni egy másik nemzetet vagy kultúrát. Azt hiszem, mi egészen nyitottan, érdeklődéssel és elfogadással tele vágtunk bele ebbe a kalandba, ráadásul rengeteg háttértudást szedtünk magunkra az évek alatt akár nyelvtanulással, akár utánaolvasással. Persze, így is érnek meglepetések és mindig más valamiről csak olvasni, hallani, mint megélni. Elvárások nélkül, de annál izgatottabban érkeztünk, és éppen ezért jutott eszembe, hogy kicsit írok azokról a tapasztalatainkról, amik a korábban hallott, vagy ma is uralkodó sztereotípiákat érintik, illetve hozok néhány érdekességet, amiket talán kevésbé hangosít ki a közbeszéd.

katonás rend uralkodik mindenhol: Igaz, hogy mindennek megvan a maga rendszere, de nem kell félni levegőt venni a metrón, nem közlekedik mindenki libasorban, és ahogy azt korábban is írtam, itt is csak emberek élnek. Szoktak beszélgetni az emberek a metrón, de tény, hogy inkább csendesek. Emellett itt sokkal több ember alszik a metrón, mint otthon, ez részben gondolom a biztonságérzetből is ered. Ennek kapcsán még feltűnt, amiről korábban is hallottunk, hogy az emberek ott merik hagyni a cuccaikat mondjuk a metrókocsi végében, amíg ők máshol ülnek le, és nem is igazán foglalkoznak vele, amíg nem kell leszállniuk.

Ha már metró... az aluljárók teljesen más dimenziója nyílt meg előttünk az országban. Távol álljon tőlem, hogy a szeretett Nyugati, Örs vagy Keleti aluljárókat rossz színben tüntessem fel, de egészen elképesztő, hogy ezeket a helyeket ugyanaz a főnév fedi, mint az ittenieket.

Soha nem késik semmi: De igen, megesik, hogy késnek. A sztereotípia főként a shinkansen miatt kapott szárnyra, ami valóban nem szokott késni, és összességében is valóban jól szervezett a közlekedés (aminek meg is kérik az árát), de a tisztánlátás végett a mi vidéki vonatunk 25 percet késett az első napokban, ami tudom, hogy meg sem közelíti a MÁV egyes mutatványait, de azt talán szemlélteti, hogy nem működik minden svájcióra pontossággal.

Bizonyára sokan tudjátok, hogy itt a cipőt le kell venni a belső terekben, és ezt papucsra cserélni. Ez a lakásokban és szentélyekben (teaházakban, stb.) valóban így van, sőt alacsonyabban is van az a szint, ahol a kinti cipőt hagyni kell. Valamint, a fürdőszobákba és a mosdókba külön papucs való, nekünk a sharehouse-ban is segít megmondani, éppen foglalt-e az adott helyiség, ha látjuk, milyen papucs van előtte. A cipő fel- és levételhez érdekes tapasztalat volt, hogy a japánok a gyakorlottságukkal tizedannyi idő alatt kapják le és fel a cipőjüket, mint mi. Ez az első héten kimondottan megnehezítette a dolgunkat, amikor a túrabakancsunkban jártunk felfedezni a környéket.

Az animeláz sem egészen olyan, ahogyan leírják, tehát nem sétálgat mindenki lolita ruhában és cosplayben, de ha mégis az embereknek nem esik ki a szemük és nem is példátlan, hogy ilyenbe fut az ember, velünk is megtörtént. Viszont tény, hogy nagy eséllyel köszönnek vissza a kedvenc karakterek mindenféle jellegű terméken, csomagoláson és plakáton mindenféle boltban, nem kell hozzá tematikus boltot keresni. Ez ráadásul megmutatja azt is, hogy melyik animék a legnépszerűbbek most, azok ugyanis szinte mindenen rajta vannak.

Figyelmességről és kedvességről: Nagyon udvariasak és előzékenyek többségében, erről már korábban is írtam, de ez nem jelenti, hogy ne lehetne itt is mogorvább emberekbe botlani. A boltokban általában segítőkészek az eladók, mindent megmutatnak, elmagyaráznak amit nem értesz és a magyarokkal ellentétben nem az elutasítás az elsődleges válaszreakció.

Bár nem nagyon beszélnek angolul a helyiek, azért nagyon igyekeznek. Vagy lassabb és artikuláltabb japán beszéddel, vagy a telefonjuk segítségével elmagyarázni, amit szeretnének.

Meg kell említenem japán wc-ket is, mert úgy tűnik ez máig kimeríthetetlen téma: Igen, mindenféle funkció van rajtuk és van amelyiken már akkor bekapcsol a "privacy" funkció (és elindul valamiféle madárcsicsergés vagy zene), amikor becsukod az ajtót magad mögött. Viszont ebben számomra az volt a legmeglepőbb, hogy a parkok mosdóinak kivételével mindenhol nagyon rendben vannak tartva, tiszták a wc-k, még az aluljárókban is, és ezekért még csak fizetni sem kell. És mindenhol találni ingyenes mosdót, amihez nagyon könnyű hozzászokni.

Ami a testmagasságot övező hiedelmeket illeti, alacsonyabbak itt az emberek, mint otthon, de vannak kivételek, főleg a fiúk, férfiak között. Viszont sok berendezés tényleg nem a mi testmagasságunkra (173-175) van tervezve, így a csapokhoz mindig le kell hajolnunk és az első két szállásunkon minden mennyezeti lámpa kapcsolójába belefejeltünk napi 5-10 alkalommal, csakúgy mint a metrók kapaszkodóiba. Apropó, metró (úgy tűnik, ez most a kedvenc témám): két napja utaztunk egy kimondottan alacsony szerelvénnyel és ott elkapott minket a góliát érzés, amikor az összes lány, aki állt, egy fejjel alacsonyabb volt nálunk.

A csodaszép torták, sütemények és italok tényleg olyanok, mint az animékben és bebizonyítják, hogy a ghibli ételek sem csak a képzelet szüleményei. Kedves, étvágygerjesztő, habos-babos sütemények (amiket te viszont nem tudsz elkészíteni, mert sem a gyümölcsökre nem akarsz annyit költeni, se nem tudsz tejszínhabot vásárolni a boltban :D.)

Talán kevésbé ismert, hogy itt mennyire népszerű is a biciklizés. Viszont ez egy egészen másfajta biciklis kultúra, mint az otthoni. Itt az emberek nem annyira foglalkoznak a tökéletesen működő lámpával, fékkel, bukósisakkal, viszont a 80 éves bácsik is ezzel közlekednek. A mi szűrőnkkel erősen balesetveszélyesnek tűnik, amikor ketten ülnek egy olyan biciklin, ami minden fékezésnél recseg, sípol és még fel se hajtották a kitámasztóját, de itt ebből nem csinálnak problémát, ahogy a biciklisáv kérdéséből sem. Akár van kijelölt út számukra, akár nincs, mindenhol közlekednek, ez egy biciklis társadalom. És sosem tudhatod, merről érkeznek, de az szinte biztos, hogy gyorsan és az is, hogy a forgalmas bevásárlóutcába is a kerékpárukkal fognak bejönni, amennyiben megengedett.

A biciklizés és a lassú gyalogosok párosa pont annyira működőképes, mint amilyennek hangzik. Valamiért az emberek itt nem igazán sietnek, nem nagyon látni szapora lépteket, akinek igyekeznie kell, az már inkább futni szokott, de a mi tempónkhoz képest nagyon feltűnő, hogy itt mennyire lassan sétálnak az emberek.

Az utcán maradva gyorsan szót ejtek a streetfoodról is, ami a legfelkapottabb helyeket leszámítva egyáltalán nem számít drágának, viszont szinte mindig nagyon finom. Aluljáróban is ettünk már ráment, ami csodást volt és bevásárlóutcában is takoyakit, ami pedig szavakkal egészen leírhatatlan. Szóval az itteni ételeket csak jóra tudom értékelni, és amilyen pici édességeket lehet a boltban kapni, olyan óriási adagokat adnak az éttermekben.

A szupermarketekben alapvetően rengeteg előre elkészített ételt (akár teljes menüt, bentot) lehet megvásárolni, amiknek a minősége is nagyon rendben van. Az áruk egészen változatos, de este 6-8 óra között szinte minden boltban van egy akciózás, ami a helyieknek is nagy kedvence. Ilyenkor 20-50%-os akciókat is ki lehet fogni, amik olyan termékeket is érintenek, amiknek semmi baja sincsen. Mi többször is vásároltunk így vacsorát magunknak és mindig kifogástalan minőséget kaptunk.

De ha már boltok... a belterekben mindig iszonyatosan hideg van, nagyon hidegre állítják a légkondit, és általában a boltból kijőve felüdülés, hogy nem fagy meg az ember. A boltok teljes területén olyan hideg van, mint a hűtőpult közvetlen közelében, és ez igaz a metrószerelvényekre is. Sajnos emellé kevés tudatosság társul, mert sokszor találkozni a nyitott ablak és működő légkondi párosával. Ezt párás idő részben megmagyarázza ugyan, hiszen érthető, hogy az emberek próbálnak huzatot és levegőt egyszerre beengedni, de azért mégis kicsit szomorú. Ami fontos az az, hogy mindig hordjon magával az ember valami melegebb felsőt, ha metrózni vagy bevásárolni indul.

Ezek a tapasztalatok persze nem általános érvényűek, és főként Osakáról (és kicsit Naritáról) szólnak, de talán kicsit árnyalják az arról alkotott elképzeléseket, milyen is itt az élet. Rengeteg téma és mesélnivaló várja még, hogy kifejtsem, csak az elmúlt napok elég sűrűek voltak, de igyekszem, hogy a következő bejegyzésre ne kelljen ennyit várni.

Remélem, otthon mindenki jól van! Ölelünk titeket.:)

[ichigo-ichie-365]

telefonszámlanyitás és lakcímbejelentés

Már említettem, hogy Varsóban kivettük a telefonjainkból a sim kártyát, ezek az előfizetések ugyanis szüneteltetésre kerülnek amíg itt vagyunk, viszont mivel nem azonnal tehettük meg, és nem akartunk váratlan roaming díjakkal szembesülni, ez tűnt a legjobb döntésnek. Ez amiatt is volt szükséges lépés mert japán bankszámlát csak japán telefonszámmal lehet nyitni, a bankszámla pedig mindenképp szükséges, mert csak azzal vállalhatunk itt munkát. Szóval minden mindennel összefügg. Jelenleg ennek az intézése bonyolultabbnak bizonyul, mint terveztük, de legkésőbb június végére már minden sínen lesz.:) Szerencsére a mobilszolgáltatónál beszélnek angolul...

...

...ellenben a városházával, ahol jóval komplexebb intéznivalóink voltak. Például, ha huzamosabb ideig Japánban tartózkodik az ember, ami a mi vízumtípusunkkal elég gyakori, akkor folyamatosan be- és ki kell jelentenie az aktuális lakcímeit. Az első lakcímet 14 nappal az országba érkezés után be kell jelenteni a helyi önkormányzatnál. A lakcímeket rányomtatják a korábban már említett residece cardra. Ez talán meglepő, de Japán rendkívül bürokratikus és nem igazán hívei az online ügyintézésnek. Mindent papíron, személyesen kell elintézni. Ettől kicsit tartottunk, de végül még sokkal rémisztőbb volt a valóság. :D Az egyetlen tényező, ami oldotta a pánikot, hogy minden ügyintéző rendkívül készséges, kedves és segítőkész volt, még ha nem is beszéltek angolul. Először megkaptuk a címbejelentő papírt, amin nemhogy angolul, hiraganával sem volt szinte semmi olvasható, úgyhogy az egyik hölgy egyesével végigvette, mit hova kell írni. Ezek a nyomtatványok egyébként pont úgy néznek ki, mint amiket a csinovnyikok irodájába képzel az ember az orosz regények olvasása közben (persze a nyelv kivételével). A még teljesebb élmény kedvéért tényleges aktatologató kocsikat is láttunk tele megpakolt mappákkal. Csodálatos látni, hogy ezek a rendszerek még működni tudnak! :D Mindenesetre az első papír volt a legkevésbé bonyolult visszatekintve. Ezt követően egy bácsi mindent töviről hegyire elmesélt nekünk a helyi biztosításokról japánul. :): Vele végigvettük a nyomtatványra írt adatokat is és egy pillanatnyi pánik után amikor nem emlékeztünk az ajtószámra, túljutottunk az akadályon. Nincs más hátra, mint visszakapni a kártyáinkat a rányomtatott címmel, gondoltuk. De nem így lett. A sorszámunk szólítása után ugyan valóban visszakaptuk a kártyát, az útlevelet és még néhány szükséges papírt, valamint kaptunk egy "üdvözlünk Osakában" vászonszatyrot tele japán nyelvű újságokkal. De kaptunk egy újabb sorszámot is, ami a nyugdíjról való beszélgetéshez kellett. Ezt a pakkot egyébként nagyjából 20 perc különbséggel kaptuk meg, és nyilván az végzett korábban mindenhol, aki csak a családját tudja bemutatni japánul és a víz kanjiját tudja csak felismerni. Ebből adódóan félpercenként pillantgattam vissza a terem másik felébe, miközben az ügyintéző magyarra fordította a telefonjával a rendkívül udvarias kéréseit és közölnivalóit. Igen, még a fordító is érzékelte, hogy a tiszteleti szint amit használ, nem egy általános udvarias formula.

Tudom, hogy ez egy kicsit szárazabb téma volt, de számunkra elég meghatározó élmény volt, mert azt hiszem, a városházán töltött 2-3 óra alatt öregedtünk egy pár évet. Ugyanakkor, minden jó, ha vége jó.:) A lakcímünk bejelentésre került, 3 nap múlva költözünk és egyszer sim kártyánk is lesz végre. De megnyugtatásul azért leírom, sok helyzetben sikerült már a nyelvtudásunkra hagyatkozni (nem mintha lett volna választásunk), úgyhogy azért, ha ebből a történetből más is tükröződne, nagyon is jól elboldogulunk. Meg hát, csalánba nem üt a mennykő.:)

[ichigo-ichie-365]

kiutazás és az első éjszakák

Korábban írtam, hogy mesélek majd róla, hogyan is zajlott a kiérkezés azt követően, hogy leszálltunk a gépről Narita repterén. És íme itt van. (Egyébként már most nagyon sok másik téma és történet várja, hogy elmeséljem őket!)

Természetesen át kellett mennünk egy biztonsági ellenőrzésen, ami a szokásos procedúráknál hosszabb volt, de egészen simán ment minden. Persze, nem mi lennénk, ha semmilyen csavar nem lett volna a történetben. Kriszti gyorsan végzett az ügyintéző pultnál, engem viszont először rossz asztalhoz küldtek, mert a mi vízumunk kicsit kakukktojás minden szempontból. Nem igazán turistavízum, nem igazán munkavállalói. A megfelelő pultnál egy olyan reptéri alkalmazottal kerültem szembe, akinek ez lehetett az első napja a munkában, de az biztos, hogy élete első Working Holiday vízumügyintézése volt. A mellette álló felettes párpercenként elnézést kért tőlem, aztán folytatta a részletes iránymutatást a fiatal kollégájának. Alapvetően nem volt sok dolgunk az útlevél átnyújtásán kívül. Készítettek rólunk egy (szörnyű, alulról fotózott) fényképet és ujjlenyomatot vettek tőlünk és készen is lettünk volna. Mondanom sem kell, a gépünkről mindenki végzett és teljesen kiürült ez a részleg, mire én is megkaptam a Residence cardomat és a bevándorlási hivatal dokumentumát is betűzték az útlevelembe a szép Fujis matricánk mellé. Ezt követően még egy ellenőrzés volt hátra, ahol arra voltak kíváncsiak, van-e nálunk vámköteles holmi, de az ajándékba hozott Tokaji aszúk szerencsére nem érték el a határértéket, szóval itt könnyen továbbhaladhattunk. Több, kimondottan magyar ajándékot is hoztunk magunkkal (unicumot, sport szeletet, kakas nyalókát és anya által hímzett terítőket:) ), mert Japánban nagyon sajátos kultúrája van az ajándékozásnak. A hon no kimochi nagyjából a "kis apróság"-nak felel meg, ebben a szellemiségben adunk mi is ajándékokat a szállásadóinknak és mindazoknak, akik segítenek minket abban, hogy még teljesebb legyen az utazás. A bőröndjeinket gyorsan megkaptuk, innen pedig egy közvetlen metrójárattal elmentünk Narita állomására, ahonnan nagyjából húsz perces sétával -eltévedésekkel együtt- elértünk első szállásunkra. De indulás előtt megettük az első (majonézes-tonhalas) onigirinket (töltött rizsgombóc, algalappal beborítva) amiben már otthon megegyeztünk. Az úton láttunk egy hatalmas biciklitengert, azóta méginkább beigazolódott, hogy itt rengetegen bicikliznek a legfiatalabbaktól a legidősebbekig.

Egy tradicionális jellegű, tatamival borított szobában találtuk magunkat, ami egyből elrabolta a szívünket. Nemsokára aludni tértünk, és mindketten teljesen biztosak voltunk benne, hogy végig fogjuk aludni az éjszakát. (Nem így lett.) Az időeltolódás 7 óra a magyarországi időhöz képest. Helyi idő szerint hajnali 1 óra 30 perckor felébredtünk és beszélgettünk, ez napokig így zajlott. Naritában 4:45-kor kel fel a nap, minden itt töltött reggelen megnéztük a napfelkeltét, de a harmadik napot követően már nem ébredtünk fel az éjszaka közepén és sikerült átállni.:)

A képeken látható a szobától való búcsúnk a gengszter pantomim szerkónkban, illetve azok az élőlények, akiket itt megismertünk. Hana chan, az első shiba inu, akivel interakcióba léptünk, a házigazdánk kutyája. Vele olyannyira közelről megismerkedtünk, hogy amikor kilógott a saját helyéről és utána akartunk járni, milyen hangot hallottunk a folyosóról, torpedóként robbant be a szobánkba és alig győztük kiimádkozni, mert ő nagyon élvezte a “játékot”.😄 A nyolclábúhoz csak annyit fűznék hozzá, hogy ennél csak rosszabbak vannak a japán vidéken, úgy, mint a rettegett százlábú!

[ichigo-ichie-365]

A repüléseinket is dokumentáltuk. Budapestről először Varsóba repültünk, aztán onnan nyolc és fél órával később Tokióba. Az első repülőnk egy kicsi, egy sorban négy üléses gép volt, amivel tényleg egy szempillantás alatt megérkeztünk Lengyelországba. Sajnos a várakozás nem röppent el ennyire gyorsan, talán ez volt az utazás legfárasztóbb része, de végtére is eljött az este és megkezdődött A repülés. Ez a gép az előzőhöz és minden korábbi tapasztalatunkhoz képest is hatalmas volt. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint a gyerekek, ahogy egyre több minden derült ki a gépről; kaptunk pokrócot, párnát, volt egy kijelzőnk fülhallgatóval, amin lehetett filmet, sorozatot nézni, játszani, nézni a térképet. Teljesen elvarázsolt a bőség zavara. Aztán a kezdeti tervek ellenére (hogy majd játszunk és nézünk filmet) az első étkezés után elaludtunk és egy jó hosszú alvás következett, aminek azt hiszem, főként a varsói várakozás ágyazott meg. Az alvás így a pokróccal egészen kényelmes volt és nem tűnt olyan rettenetesen hosszúnak az utazás. Összességében izgalmas új élmény volt a 2-3 órás fapados utazásainkhoz képest.

Varsó és Tokió között kivettük a sim-kártyákat a telefonunkból, mert itt újat kell csináltatnunk, de az effajta ügyintézésekről és arról, hogyan lehet internet (azaz szótár és térkép nélkül) csekély (de organikusan egyre fejlődő) nyelv- és még csekélyebb helyismerettel elboldogulni és tájékozódni majd egy külön bejegyzésben írok nektek.

[ichigo-ichie-365]

Narita!!! Az első napunk

Ezt a bejegyzést már május harmadikán megírtam, de csak mostanra jutott időm megszerkeszteni, átnézni. Szóval szeretettel ajánlom mindenkinek, akinek érdekes, milyen is volt az első napunk Naritában:

Az első teljes napunk egészen szürreális volt. Mintha kiléptünk volna az általunk ismert világból. De az emberek itt is csak emberek, a boltban az eladók ugyanúgy kiszolgálnak (bár kedvesebben), mint otthon és tulajdonképpen mindenki csak teszi a dolgát, vagy amihez kedve van. Mégis, olyan sok impulzus és élmény ért ma minket, hogy már dél körül azon gondolkoztam, hova fog elférni egy évnyi emlék. Még ha nem is lesz minden napunk ennyire eseménydús. De az elvont eszmefuttatás mellett élménybeszámolóval is tartozom, a repülőút egy későbbi írás témája lesz.

Ma ellátogattunk a Naritasan Shinsho-ji templomba, ami tulajdonképpen egy egész buddhista templom-együttes több épülettel. Nagyon izgatott voltam, mert a képeken elképesztőnek tűnt a hely, pedig Naritát eredetileg csak átmeneti pihenőnek szántuk az út során. Reggel, indulás után egy szimpatikus üdítőautomatából megvettük az első semmiképpen sem diétás, de annál édesebb üdítőinket, és máris belengett az az animés hangulat, amit vártunk tőle.

A templomhoz egy nagyon forgalmas sétálóutcán, az Omotesando úton, keresztül tudtunk eljutni, ahol ajándékboltoktól, angolna- és gesztenyesütő streetfodosokon át mindenfélével lehetett találkozni. (Narita egyébként híres az angolnájáról!) Minden van itt, csak külföldiek nincsenek - gondoltam. :D És tényleg, akármennyire is ünnepi időszak van és jelentős Narita temploma (olyannyira, hogy a pandémia előtt három nap alatt hárommillió ember látogatta meg!), alig találkoztunk turistákkal.

Amikor megérkeztünk a templomhoz, egy prospektusokkal megpakolt infópult fele kezdtünk sétálni, amikor hirtelen ott termett melettünk, egy 70-es évei körül járó bácsi, és a Free guided tour for tourists táblára mutatva felajánlotta, hogy körbevezet minket, ha szeretnénk. Természetesen igent mondtunk és nagy izgalommal követtük az úton. Persze, az első 15 percben a kelet-európai lelkem folyamatosan azon kattogott, utólag milyen összeget fognak ezért elkérni, de próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot és inkább csak jelen lenni, megcsodálni, ami körülvesz. A bácsi rengeteget mesélt az épületekről, a buddhizmus legfontosabb istenségeiről, a mandalákról, a helyi szokásokról és az egyetlen, a shinto vallásnak kis szentélyről a templom területén. Őszintén azt hiszem, amit el lehetett mondani, azt elmondta nekünk. 

Az épületek bejárása mellett a gomura elnevezésű tűzszertartáson is lehetőségünk nyílt részt venni. A vezetőnk egy szuper helyre vitt be minket a főtemplomba, ahonnan testközelből követhettük végig a szertartást. Maga az esemény egyszerre emlékeztetett egy otthoni szentmisére és keltett bennem teljesen ismeretlen érzéseket. Mint utólag kiderült, a beszéd és a mantrák ismétlése szanszkrit nyelven történt, így a hatalmas csarnokban nem csak mi, hanem az egybegyűlt körülbelül 200 japán ember sem értette, mit is mondanak éppen. A szertartásnak része volt a tűzgyújtás, körülbelül 2 méter átmérőjű dobokon való dobolás, valamint a mantrák sorolása. Egy ponton a körülöttünk levők sietősen felálltak és az oltár irányába mentek. Túravezetőnk minket is biztatott, hogy ha szeretnénk a szertartás erejéből magunkkal vinni, mi is adjuk át a táskánkat a szerzeteseknek, és így tettünk. Ezt követően a szerzetesek a begyűjtött táskákat belengették őket a tűz fölé, majd visszahozták a tulajdonosoknak. Nehéz szavakkal átadni ezt az élményt és nem is igazán találom a megfelelőket azt hiszem, de ha megtalálom őket, szólok.:)

Mint utólag megtudtuk, a buddhista templomok belső tere azért is olyan tágas, hogy elegendő hely legyen az istenséggel való találkozásra. Ez egy nagyon más szellemiség, mint amint a shinto képvisel, de erről is majd később.:)

A szertartás alatt rengeteg minden eszembe jutott, de szerencsére a gondolataim nem tereltek el a jelenről, sokkal inkább megtartottak benne. Legerősebben az kavargott bennem, hogy ami most történik, azt csak a szívemmel tudom felfogni, ha egyáltalán… Meg azon is, hogy tényleg nem kerül semmibe kedvesnek lenni.:)

Hamarosan írok azokról a sztereotípiákról, amik már most megcáfolódtak számunkra és szánok majd egy külön bejegyzést a közlekedős kalandjainknak is.:)

Sok puszi mindenkinek!