holdkrom

[holdkrom]

Szenderek 31.

- Rimi! Hallasz engem?

Csend.

- Rimi? Hallasz? Segíts! Rimi!

Csend.

- Halló, halló! Leon, te vagy az? - Ó hála istennek haver. Segíts már! Megint beragadtam. - Mi történt? Megint... - Megint jött az idegen, igen. Ő volt. Most egy öregember, és ami a legijesztőbb, hogy felvette a zakómat baszdmeg. Rajta volt a barna zakóm! - Jól van, nyugodj meg.Megoldjuk. Most nézem. Hol vagy? - A  St. Paul állomás vágányai felett. Taxival jöttem és... - Micsoda? Taxival? Ide az állomásra vissza? Miért? - Ne most Rimi! Majd elmondom a sztorit, de nem most. Lényeg, hogy itt felejtettem a zakómat és azért kellett visszajönnöm. Taxival. Igen. Vissza tudsz vinni a kocsiba? - Mennyire? - Szerintem kábé egy óra, talán 70 perc. Igen, 70 perc az biztos jó lesz. Bóbiskoltam a taxiban. Az tutira jó lesz. - Ha azt mondod, szerintem menni fog. De Leon, tudod mi lesz, hogyha... - Tudom, jól tudom. Teljesen magamnál vagyok. Nincs gond. - Elhiszem, de a protokoll szerint le kell ellenőriznem... - Tudom. Vegyük úgy, hogy már leellenőrizted. Csak kurvára utálom már ezt a tehetetlenséget. Nem tudnánk most meggyorsítani ezt egy kicsit? - Jó, csak nehogy rám haragudjál, mert én aztán tényleg nem tehetek erről! - Tudom Rimi. De könyörgöm. - Jó, küldöm akkor a lepkéket. Kitartás. - Köszi. Ezt még meghálálom Rimi. Meg fogom hálálni.

Leon tehetetlenül lebegett a sínek felett, amikor megjelent két fenyőszender. Összevissza csapongva repültek a kandeláberek fényében, látszólag céltalanul, mint ahogyan a pillangók normálisan is szoktak. Azután mégiscsak megközelítették őt és érezte ahogyan az egyik szender a homlokára száll. Önkéntelenül felkiáltott, miközben hirtelen mozdulattal előre lendült, de a biztonsági öv megakasztotta.  - Minden rendben van uram? - kérdezte a taxisofőr. Leon égő szemekkel nézett körül az utastérben. Verejték csorgott a halántékán és úgy érezte a pulzusa a motor fordulatszámával vetekszik. - Hogy mi? - kérdezte zavarodottan. - Csak azt kérdeztem, hogy minden rendben van-e? Megálljunk esetleg? - Ja, ne, ne! Minden oké, minden rendben, csak elaludtam és rosszat álmodtam. - Nahát, maga aztán nem semmi, ha ilyen gyorsan el tudott aludni! Ráadásul még egy perce se igazán volt rá, hogy álmodjon. - méltatlankodott a sofőr. - Igen, de tudja hogy van ez.... az álmokkal. - Olvastam róla. Hogy néhány másodperc alatt, akár több napnyi álom is lepereghet az ember fejében. Na de hogy így! Magának mennyi volt most? - Ó, nem sok. Talán pár perc. Nem sok. De nem is emlékszem, csak arra, hogy rémületes volt. - nyöszörögte Leon. - Még egy tíz perc és megérkezünk. - közölte a taxis. - de nézzen már oda, hát hogy jött ez ide be? A kocsi hátuljából egy óriási fenyőszender csapkodta magát előre, majd a szélvédőn végigvergődve megakadt a bal alsó sarokban. A sofőr megmarkolt egy újságot, hogy lecsapja a rovart. - Ne bántsa! Hagyja! - szólt rá Leon. - védett faj! És szerencsétlenséget is hoz, ha megöli.  Inkább engedjük ki az ablakon! - Hmm. - dünnyögte bosszúsan a sofőr. - Maga hisz az ilyesmiben? Babonás, he? Nekem persze mindegy. Felőlem ki is engedhetjük. Félig leengedte az ablakot és az újsággal kitessékelte a pillangót az éjszakai hidegbe. Leon lassan lecsillapodott és a halovány tükörképét nézte a szélvédőn. Hamarosan begördültek a  St. Paul állomás pálmaház alakú váróterme mellé.  - Csak egy perc. Rögtön jövök. - mondta és kiszállt a kocsiból.

[holdkrom]

Szenderek 30.

Másnap Edit vendégeket várt ebédre. A hozzávalókat a közeli piacon szándékozott megvenni, így hát újult erővel, hangosan kopogtatva lépkedett a verőfényes napsütésben száradozó kövezeten.  Érdekes módon a termelői piacok jelentősége megnőtt az Esemény után. Ez a jelenség nem volt törvényszerű és triviális, hiszen a kiskereskedelmi hálózatok egy része is túlélte a lakosság megtizedelődését és csökkentett alapterületen és bolt számmal ugyan, de továbbra is kiszolgálták az immár csak mérsékelten fogyasztói társadalmat. A mérsékelt fogyasztás nem csupán a vásárlások volumenében nyilvánult meg, hanem a hagyományos piacgazdaság átalakulásában is.

Az Eseményt követően a túlélőkön eluralkodott a pánik. Forgatókönyvszerűen indult meg az áruházak kifosztása szinte az egész világon. A kiskereskedelmi láncoknak nem volt elég ideje és kapacitása, hogy a boltok őrzését megszervezzék, és természetesen a rendőrség maradékának is éppen elég dolga akadt a sokszor gazdátlanul maradt polcok védelmén túlmenően is. A randalírozásoknak és rabló hadjáratoknak azután az Országos Helyreállító és Újraindító Testület, az OHUT által újraszervezett katonaság vetett véget. A rend néhány hét alatt helyreállt és a kereskedelem működése állami szabályozással és a termékellátás OHUT általi felügyeletével újraindult. A központi szabályozás és árképzés elkerülhetetlen volt, már önmagában csak a felhalmozódott raktárkészletek és a hirtelen rendkívül túlméretezetté vált logisztikai rendszerek miatt is. Az árucikkek egy széles köre teljesen ingyen került a polcokra, valamint különböző közterületeken elhelyezett standokra. Bizonyos értelemben a megvalósult kommunizmusra emlékeztető állapotok alakultak ki az országban. 

A termelői piacok üde oázist jelentettek a központi szabályozás égisze alatt működő bolthálózatok monoton polctengerében. Itt elsősorban élelmiszert, természetes alapanyagokat és kézműves termékeket lehetett kapni, a termelők által kikalkulált, valamint a vásárlók által kialkudott áron. Edit szerette a piacot, már önmagában csak a “piacozás” élménye is megért volna számára egy kisebb összeget. Sokszor olyan élelmiszereket is vásárolt itt, amelyek a boltokban ingyen is hozzáférhetőek lettek volna.

- Elnézést, mennyi a keserűburgonya? Nem látom kiírva. - érdeklődött az egyik standnál.

- Jaj, de ki van írva aranyom, csak arrébb csúszott a táblácska, nézze csak! - válaszolta egy gömbölyű, pirospozsgás asszonyság háromszor akkora hangerővel, mint amekkora indokolt lett volna, miközben a keserűburgonyával megtévesztő hasonlóságot mutató ujjaival ügyetlenül arrébb tolt egy kézzel készített táblácskát a rekeszek előtt.

- 12 PES egy kiló? - ingatta fejét méltatlankodva Edit. 

- Hát ha ez nem elég jó magácskának, akkor kitalálhatunk egy kölcsönösen előnyös megoldást! Nem akar hozzá még egy kis olajgombát? Úgyse’ lehet a keserűkrumplit sehogy se olajgomba nélkül elkészíteni, és akkor tessék 14 PES-ért odaadom ezt a tövet is a krumpli mellé. Nézze milyen harmatos!

- Meg padlizsánt is szeretnék! Van itt valahol? - kérdezte Edit, de padlizsán az itt nem volt, hanem csak a szomszédos pultnál, Stefán bácsinál. 

Edit ismerte és kedvelte az öreget és a kutyáját, Pennyt. A bácsi minden alkalommal hangosan udvarolt neki, ami nyilván a piaci marketing stratégia részét képezte, de ő rendszerint azért jókat kacagott a kedves bókokon.

- Üdvözlöm kisasszony, végre megint látom, hát vagy két hete nem jött már mifelénk, kezdtünk is aggódni Pennyvel, hogy biztosan elhagyott minket és örökre szépség nélkül maradunk! - a skót juhászkutya állát két mancsa között, a földön pihentette és csak a szemét forgatta, amikor Edit megérkezett a stand elé.

- Ó, csak egy kis influenza, azért nem tudtam jönni múlt héten. - magyarázta a  nő. - de már jól vagyok. Padlizsán kellene!

- No, hát a kisasszonynak azonnal a legszebb padlizsánt válogatom ki, nyugodt lehet. Nézze csak milyen jól passzol a padlizsán színe a gyönyörű lila ingéhez! Mennyi kellene?

- Három darab elég lesz.

- Azonnal! Ha megengedi, csak olyanokat választok, amelyek harmonizálnak a ruhájával. Viszont akkor a szép barna szemeihez is  kell vásárolnia valamit! Például nézze milyen első osztályú gesztenyém van kérem! Persze fakó hamisítványok csupán a kisasszony tekintetéhez mérten, de mégiscsak ezek igyekeztek leginkább a hasonlósági versenyben. - forgatta a gesztenyéket a nap sugarainak fényredőiben az  ősz hajú Stefán bácsi.

Edit már kacagott és megvette a padlizsánt és a gesztenyét is, azután még a ajkain csillogó rúzshoz is kapott egy “színben illeszkedő” grátisz füstölt lazacot, aminek az illatára már Penny is talpra szökkent és szorgalmasan csóválni kezdte a farkát, miközben szinte mosolyogva nézett a nőre, aki nem tudott semmit a kutya gazdájáról azon túlmenően, hogy elmúlt már 70 éves és minden hétvégén vagy 80 kilométer távolságból hozta fel a városba a portékáját egy kis tengerparti faluból, Vinnportból. Edit szerette a piaci kofák, kereskedők társaságát és bár tudta, hogy Stefán bácsi kedvessége biztosan a vásári praktika és cirkusz része is valamelyest, de mégis végtelenül természetesnek hatott és igazság szerint nagyon jólesett neki. Teli kosárral távozott a piacról, cipője sarkával boldogan kopogtatva a felszáradt kövezetet.

[holdkrom]

Szenderek 29.

- Értelmetlen és szükségtelen hulladék ez az egész. Az egész kurva élet. Sokan lelkesek, hogy most majd más lesz, a kollektív katarzist követően, de valójában semmi sem változott az Eseménnyel. - gondolta Edit a Ramirezből hazafelé sétálva, a kora őszi szemerkélő esőben a tócsákat kerülgetve - az emberi természet velejárója ugyanis az üzlet. Mit velejárója? Lényege! Továbbra is csak a kibaszott üzlet. Az, hogy mi éri meg nekünk és mit kapunk cserébe. És egyáltalán nem a pénzről van itt szó, de még csak nem is a "jóemberek" által lenézett anyagi javakról.

Az üzlet sokkal mélyebben bennünk van ennél. Ó bassza meg, de végtelenül kicsinyes és elkeserítő a lélek serpenyőjével mérni, hogy mennyit ér nekünk egy szó, egy érzés, egy másik ember figyelme vagy szeretete. Mi éri meg nekünk és mit kapunk érte cserébe? Egy pohár önbizalmat? Hajnalig, vagy akár hetekig tartó izgalmat, az unalom és magány hiányát? Néhány kanál gyönyört? A "hozzád megyek haza" melegét? Valamiféle magasabb szintű megfelelést a vélt vagy valós külső elvárásoknak? De akár a formabontás iránti vágyaink kielégítését. Mindezt tudatosan, vagy tudattalanul, de bele a serpenyőbe, bele abba a szánalmas serpenyőbe! Nézegetni, hogy merre billen a mérleg nyelve. És akármerre billen, ugyanolyan szar lesz minden. Ugyanolyan szar, mert mérleget használsz, mint egy ócska nepper. Kikalkuláltad, eltervezted, megalkudtál. Adhatod cserébe az idődet, a társaságodat, a testedet. Vagy adhatsz először csak egy kis reményt, a lehetőség délibábját. De a "kiadás és bevétel" viszonylatában élni ősi örökségünk. Ez az a "fenséges" emberi természet, amit a kognitív képességeink béklyójaként voltaképpen az evolúciótól kaptunk örökbe. Nincs hová menekülni előle.

Ezért kell inni. Amitől ugyan nem szűnik meg teljesen a "mi miért éri meg" nyomorult szükségszerűsége. A "mit is kaptam cserébe" kognitív disszonanciája. De legalább nem piszmogunk annyit a mérleggel. Legalább gyorsabban találjuk meg a lelki alkupozíciót, és véletlenszerűséget, legalábbis hibát viszünk az üzletkötősdibe.

- Én nem ittam most eleget - tépelődött a tócsákat kerülgetve. - és ilyenkor valahogy sohasem "éri meg" igazán semmi. A józan hozzáállásnál kevés kártékonyabb dolog van egy ember életében. Persze az üzleten túl is van azért valami. A feltétel nélküli szeretet! Az nem lehet alku tárgya! Az csak úgy lehet hiteles, ha a szeretetünkért cserébe nem kapunk semmit, vagy még annál is kevesebbet: fájdalmat. Igazából ha semmit kapunk is attól, akit szeretünk, az már maga a fájdalom. Így viszont nincsen üzlet, nincs bevétel, ez az egyetlen tisztességes út, a lélek egyetlen igazi megmutatkozása. Feláldozni magunkat azok boldogságáért, akiket szeretünk. Például távolban maradni, amikor nem kellünk, amikor csak zavaró vagy egyenesen bántó lenne a közelségünk. Ez semmiképpen nem üzlet. Ebben semmi kicsinyes ocsmányság nincsen.

Editnek eszébe jutott az a bibliai történet, amikor Jézus kikergeti a kereskedőket a templomból. Most más megvilágítást, igazi értelmezést nyert számára a dolog. Itt nem az anyagi javak és a pénz szeretete áll szemben a lelki élet gyakorlásával. Ezt a leegyszerűsített értelmezést mindig is túlságosan gyermetegnek érezte. Hanem ez a templom bennünk van, magunk vagyunk a templom. Bennünk vannak a kufárok, akik javarészt nem is pénzre vágynak, hanem csak egy kis figyelemre, néhány szóra, kedvességre, társaságra. Mindezt persze nem kérik ingyen, hiszen mindezért adnának is cserébe hasonló lelki javakat vagy testi szolgáltatásokat. Hát persze. Vagy meg tudnak egyezni ezek a bennünk alkudozó kereskedők, vagy nem, de az egész egyáltalán nem a pénzről szól. Nem a szó szoros értelmében vett prostitúcióról. Ám ebből az aspektusból szemlélve nincs is olyan nagy különbség a pénz, meg például a kedves szavak között. 

Hihetetlen, hogy sikerült eljutnia addig, hogy az egyszerű emberi kedvesség is ártalmas és alantas dolognak tűnt számára.  Edit elszégyellte magát. Bizonyára valami hiba lehet a gondolatmenetében, aminek mentén ilyen következtetésre juthatott. A bajszos buszvezető-orvos ráadásul szokatlanul kedves volt vele az éjjel. És vicces is, a maga módján. Edit  jól érezte magát a Ramirezben, sokat nevetett, de amikor Roberto (így hívták a férfit) kicsit jobban bepróbálkozott, hirtelen csökkentve a távolságot kettőjük között, ő azonnal kiengedte tüskéit és néhány jól irányzott megjegyzéssel elriasztotta az ittas bajszost. Na nem örökre, azokra a mérgező tüskékre még nem volt szükség. De innentől az nagyjából már világos volt, hogy az éjszaka folytatása nem lesz valami szenvedélyes. - Semmilyen tüskékre nem lett volna szükség. Semmilyenekre. - gondolta Edit, miközben olyan ügyetlenül  törölgette le a párát a szemüvegéről, hogy az kiesett a kezéből egyenesen az úttesten elterülő pocsolyába. Utána hajolt, hogy kihalássza, de közben pedig már potyogtak a könnyei, akik valahogy megérezték, hogy most elérhető távolságba került a tócsa, ahová mindenféleképpen el akartak jutni. Siettek is szaporán kifelé a nő szemeinek a szélénél, egymással versenyezve, kurjongatva és a többieket is biztatva az indulásra. Edit hiába marasztalta őket, hogy ne menjenek, mostantól megígéri, hogy sokkal jobb dolguk lesz a testén belül! Amazok nem hallgattak rá és az esőcseppek közé vegyülve, majd velük is versenyezve, leplezetlen megkönnyebbüléssel placcsantak szét a pocsolya felszínén.

következő »

[holdkrom]

Szenderek 28.

- Csak egy perc. Rögtön jövök. - csapta be a taxi ajtaját Leon. A sofőr intett, hogy rendben van. A St. Paul állomás pálmaház alakú várótermének fekete üvegtáblái hidegen visszhangozták az ajtó fémes csattanását. Leon a bejárathoz loholt. Lehelete már kirajzolódott az éjszaka hűvös levegőjében. Bár az üvegen keresztül is látszott, de csak ajtónyitásakor tudatosult benne, hogy a váróban nem működnek a fények. Belépés után megállt és karjaival hadonászott a levegőben abban reménykedve, hogy a világítás mozgásérzékelős. Nem volt az.

Leengedte a kezét és körülkémlelt. A sötétség nem vakította meg, mert az út felől és főként a peronok mellől is beszűrődtek a közvilágítás fényei. Hideg sem volt annyira, mint kint az utcán. Azonosította, hogy hányadik sorban és melyik padon várakozott délután. Ott kell lennie a zakónak! Határozott léptekkel elindult a váró kiszemelt pontjára. Léptei egyedüli hangként uralták a csarnokot. Majd egy hangos reccsenés és a galambok szárnyainak verdesése. Egy üdítős dobozra lépett a sötétben. Ettől riadtak fel az acélgerendák lakói. A sínek melletti kandeláber fénye éppen azokra a padokra vetődött. A zakó nem volt ott! A túlsó oldali, árnyékos helyeket is végigtapogatta, de ott sem találta. Nem lehet! Nem lehet! Itt kell lennie! Benne van a telefon. A szomszédos sorok teljes sötétségbe burkolóztak, oda nem jutott a fényből. Végighúzta a kezét az ülőfelületeken és a háttámlák felső élén is. Többször is. Semmi. 

Elkeseredett. Biztos volt benne, hogy itt találja. Hiszen ezt a várót szinte egyáltalán nem használja már senki! Leült és kezeit az arcába temette. Érezte ahogy eluralkodik rajta az Esemény után megszokott borzalmas depresszió és letargia. A tehetetlenség puha, de állhatatos óriás párnája ereszkedett rá. A gyermekei hiánya, mint levágott végtagok sohasem gyógyuló sebei. És most pedig, amikor három másik sebesült lélek számított volna a segítségére, ő majd egy év hitegetés után végleg cserben hagyta őket. Telefon nélkül pedig már nincs is elég idő, hogy jóvá tegye. Persze nem az elveszett ruha és nem is a telefon az oka. Tudta, érezte, hogy ő maga az akadálya annak, hogy helyrehozza, amit elrontott. Az ő lelke nem működik már jól, az elvárható következetességgel. Hiszen az előbb még a Régi tónál flörtölt és eszébe se jutottak az áldozatai. Basszameg!

Akkor vette észre.

Valaki állt a peronon. Háttal a várónak. Az ő barna zakójában. Miért áll ott? Hiszen az utolsó vonat már mindkét irányban rég elment! Óvatosan kilépett a csarnokból és az idegen felé sétált.

- Elnézést!

Semmi reakció.

- Elnézést! Ön az én zakómat hordja!

Az alak nem mozdult. Sötétszürke, hátrafésült haja csillogott a lámpák fényében.

- Adja vissza a zakómat kérem! Egyébként is, miért várakozik itt? Nem jön már szerelvény, csak holnap reggel.

- Valóban? - fordult felé az idegen, sápadt, borostás, csontos arcú öregember. Apró és rendellenes intenzitással csillogó szemeivel szinte átszúrta Leont. - Valóban nem jön már segítség?

- Miféle segítség? Miről... - Jól tudod, hogy miről beszélek Leon. Engem nem csapsz be fiam. - emelte egy árnyalattal magasabbra az állát az idegen. Leon kővé dermedt. Megrémült, amiért a férfi a nevén szólította. Az Esemény óta meglehetősen sok megháborodott ember kószált mindenfelé. A nevét pedig végső soron ismerheti, hiszen ő nem is olyan régen még közszereplő volt az OHUT tagjaként.

- Most arra gondolsz, hogy biztosan a tévéből ismerlek. Ó, hát miért ne? Onnan is, fiam. Onnan is tudhatnám a nevedet! Vagy akár innen is! - húzta elő egy színpadias mozdulattal a mobilt a zakó belső zsebéből, hogy azután teátrálisan felmutassa, mialatt le sem vette a szemét Leonról. - Belépett a mobilomra és lenyomozott - suhant át a felismerés az utóbbi agyán. - Kérem adja vissza a telefonomat! - Tessék fiam, itt van. Gyere ide érte! - vigyorgott, vagy inkább vicsorgott az öreg. Leon képtelen volt megmozdulni. Úgy érezte, hogy lábai a földbe gyökereztek. Csak állt egy helyben és a mobilját nézte. - Ha nem, hát nem. - mondta az öreg egy kis várakozás után, majd a mobilt visszacsúsztatta a zakó belső zsebébe. - Úgy látom, beszorultál az ég gödrébe. Szomorú ez fiam, nagyon szomorú. Leon fejének mozgásával utánozta az elrakott tárgy pályáját, miközben kínlódás ült ki az arcára. - Most biztosan azt hiszed fiam, hogy valamiféle hipnotizőr vagyok, vagy ehhez hasonló. A keserű igazság azonban az, hogy az egyetlen akadálya annak, hogy a telefonodhoz hozzájuss, te magad vagy. Nem lehet, hogy szándékosan hagytad itt a zakót és indultál el másik irányba, mint ahogyan azt tenned illett volna? Mint ahogyan azt minden jóérzésű ember tette volna? Nem lehet, hogy mindez nem feledékenység, nem szórakozottság, hanem menekülés? Na persze a körülmények! Azok a fránya körülmények nem mindig kedveznek annak, hogy úgy cselekedjünk, mint ahogyan azt igazából elterveztük. Mert elszenderedünk, vagy rossz irányba indul a vonat, és merő véletlenségből találkozunk egy Andrea nevű nővel és lekéssük az utolsó “szerelvényt” is. Mindennek tetejébe pedig: Az állomáson felejtjük a mobilunkat!

Leon szédülni kezdett. Az öreg arckifejezése megváltozott. Most már szigorú arccal folytatta, mint egy zord tanár. - A gyermekeid anyja veled álmodott tegnap éjjel! Veled és a fiúkkal! - Hazugság! Szilvia meghalt! - fakadt ki Leon, miközben egyre jobban egyensúlyát veszítette és úgy érezte, hogy a peron kövei megnyílnak a lábai alatt. - Nem Kavinsky. Hiszen tudod, hogy ő túlélte. Hiszen tudnod kell! Később szakítottatok egymással. Fél évvel “azt” követően. Az ég gödrében rekedtél fiam, és senki sem segíthet rajtad!

Leon elveszítette egyensúlyát és a látása is elhomályosult. Lábai kicsúsztak a törzse alól, de nem esett a kövezetre. Zuhanni kezdett, de mindeközben a sínek fölött maradt olyan fél méter magasságban. Kényszeredett vigyorral oldalra nézett. Nem volt már ura a mimikájának, mint ahogyan teste fizikai valójának sem. Bent rekedt ismét. Az ég gödrében.

következő »

[holdkrom]

Szenderek 27.

Csak a macska lehetett, mert más nem volt a lakásban kettejükön kívül és ő már csak emlékezett volna, ha kikapcsolja a rezsót. Végül is teljesen mindegy. Edit visszakattintotta a teásfazék alatti főzőlap kapcsolóját MT (melegen tartás) fokozatba. A kövér, vörös csíkos macska kígyózó mozgással hízelgésnyolcasokat rajzolt a lábai köré. - Jól van, jól. Gyere Menyhért! Kapsz egy kis husit, ha megígéred, hogy többet nem nyúlsz a kapcsolókhoz! Menyhért rövid nyávogással megígérte és már futott is a tálkához. Edit feltépte a lazacpástétom tetejét és kivörösödött orrcimpákkal és karikás szemekkel a macska után támolygott otthona legsötétebb részébe. Nem mintha a lakás egyébként különösebben világos helyiségekkel is dicsekedhetett volna. Na nem a fekvéssel volt a baj, és nem is az időjárással. Harmadik emelet, délkeleti tájolással és éppen hét ágra sütött kint a nap. Csakhogy azok a fránya redőnyök mind beragadtak. Az utolsó pont a konyhaablak előtt kétharmadik leeresztve. 

Edit megpróbálta megjavítani őket, még a tekerőkuckók ajtaját is lenyitotta, de azután nem igazán tudta, hogy mit lehetne ott csinálni, úgyhogy inkább visszazárta és tovább várakozott a karbantartóra, aki nyilván nem fog egyhamar megjelenni egy ilyen sokadrangú probléma miatt. 

Mindenesetre a redőnyök résein beszűrődő napsugarak láthatóvá tették a lakásban kavargó port és csíkosra festették a régi szőnyegeket, falvédőket, a kopott kanapét és a javarészt szőnyegek alatt bujkáló, örökké fázós hátú, apróléces, nyikorgós padlózatot. Csak a Menyhértet nem csíkozták be, ugyanis őt már nem kellett: egy kifejlett szobatigris nem igényel további csíkozást.

Edit visszament a nappaliba a kanapéra. Már két napja, amikor is Philip és Frank végül hazakísérték, szóval azóta alig mozdult innen. Csak teáért ment ki a konyhába néha, olykor a fürdőbe, meg a Menyhért miatt. Azután rendre úgy sietett vissza a takaró alá, mintha a kanapé egy fészek lenne,  a fojtogató torokfájása pedig egy fióka, aki még nem áll készen arra, hogy kirepüljön a fészekből. Persze kár egy ilyen fiókát dédelgetni, de ha egyszer az övé! Mert amink, vagy akink van, azok vagyunk mi is, és az ember nem akarja elveszíteni azt, ami. Hogyha már egyszer valaki fájdalomból és szomorúságból épül fel, akkor nem lehet ezeket az építőtéglákat úgy kihúzni, hogy össze ne dőljön az egész önmagunk úgy, ahogy van. Biztosan lehet új identitást építeni utána a romokból, de azt meg minek? Másik embert csinálni, miután magunkat lebontottuk, ugyan miért? - Egy pszichológusnak talán nagy siker, de az egyénnek kudarc.- gondolta a pokróc alatt kucorogva, miközben a tévé hangját már megint elnyomták a belső gondolatok.

Editnek egyébként nem volt kötelező pszichológushoz járnia. Igaz,  a  Menyhérten kívül nem igen volt más, aki az “övé” lenne, de nem az Esemény miatt alakult így. Ő ugyanis abban a kivételes helyzetben volt, hogy már az Esemény előtt sem volt a macskán és iszákos apján kívül senkije.  - Micsoda szerencse! - nyugtatta magát végül. - micsoda szerencse, hogy így nem is veszítettem el senkit!

A “senkit” az ő esetében pedig ténylegesen egyetlen embert jelentett csak. A macskákat és kutyákat ugyanis az Esemény nem érintette közvetlenül. Persze voltak szép számmal olyan háziállatok, akik gazdáik halálát követően egyedül maradtak egy zárt lakásban, kertben vagy kennelben, és egy idő után éhen pusztultak. Edit emlékezett, hogy borzalmas volt a bűz azokban a hónapokban. Az emberek inkább kimenekültek a városokból, mert ott volt ugyanis legkoncentráltabb dögszag felhő és javarészt a pórul járt háziállatoknak köszönhetően. Ehhez a bűzhöz egészen egyszerűen nem lehet hozzászokni.

A tévében éppen egy vitaműsor ment, amelyben az Esemény lehetséges kiváltó okaival foglalkoztak a meghívott szakértők. Egyikük éppen beismerte, hogy most, négy évvel a történtek után, még mindig csak feltevéseink lehetnek azzal kapcsolatban, hogy mi okozhatta a tragédiát. A tragédiát, amelyben a Föld lakossága egy nap leforgása alatt gyakorlatilag megtizedelődött. A valóságban kilenc emberből nyolc veszett oda, de a “megtizedelődés” egészen jó közelítésnek bizonyult az efféle műsorokban.  A grafikonon viszont már pontosabb adatokat mutattak, miszerint a Föld 7,53 milliárdos népessége egy szerda délután 820 milliósra zsugorodott. Utána pedig térképek, világtérkép és kontinensek térképei következtek, amelyeken a pusztulás mértékének ingadozása volt megfigyelhető. Általánosan felismerhető tendencia volt például az, hogy a sűrűbben lakott területeken ez az arány némileg megnövekedett. Ezekben a térségekben még egy tizednyi esélyt sem kaptak az emberek a túlélésre. Mindez a nagyvárosok és falvak viszonylatában is jól látható volt.

Az egyik szakértő ezt követően kifejtette, miszerint az arány ingadozása is a hagyományos fertőzéses megbetegedés elméletet támaszthatja alá, hiszen az emberek egymáshoz való közelsége kedvez a betegségek terjedésének. Ugyanakkor továbbra is érthetetlen, hogy az Esemény napját követően miért nem kapta el senki a halálos kórt, valamint az is, hogy hogyan terjedhetett olyan sebességgel a fertőzés, hogy szinte azonos órában kapta el az összes áldozat az egész glóbuszon, hogy azután, a pár órás rosszulléti állapotot követően kivétel nélkül távozzanak az élők sorából . Ezek pedig igen erős érvek voltak az “irányított fertőzés” és a “közönséges tömegmészárlás” hipotézisek alátámasztásához.

- Hogyan képesek ilyen szenvtelenül beszélni róla? - gondolta Edit. - Szinte bizonyos, hogy az ő családjaikban is voltak áldozatok szép számmal! Mégis, mintha csak a Newton második törvényéről, vagy legalábbis az Első világháború kiváltó okairól tanakodtak volna. Alig több, mint négy év! Négy év nagyon kevés idő, ha a gyász és a elszakítottság órájával mérjük. Lehet persze, hogy a közös tragédia katarzisa, a kollektív fájdalom sokaknak segített talpra állni.

Menyhért érkezett meg ekkor a kanapéra alig hallható elégedett berregést hallatva. A nő odaengedte maga mellé, kikapcsolta a tévét és felvette a könyvét a dohányzóasztalról, olvasott néhány bekezdést, de az agya már néhány mondat után megtagadta az elolvasott szavak további értelmezését és szépen szisztematikusan az álom állapotába kormányozta magát.

következő »

[holdkrom]

Szenderek 26.

- Köszönöm a kedvességüket, de vissza kell mennem, tényleg. - mondta Edit, aki jobban volt már, és hogy bizonyítsa mennyire, hirtelen talpra is szökkent. A bizonyítás azonban nem sikerült, mert a magasban rögtön megtántorodott és a langaléta Fank-nek kellett átkarolnia, nehogy a járdára essék. - Nincs jól kisasszony. Nagyon gyenge még. - dörmögte Frank. - Ha szeretné, szívesen hazakísérjük. - Mindjárt itt a busz! - tette hozzá Philip, aki előzőleg már megtudta, hogy Edit itt lakik a közelben,  Anquiantier külvárosában. Csupán négy megállónyira.

- Igazán nagyon kedvesek, de Verát nem hagyhatom egyedül. Így is sok a munka és a régiós igazgató is ellátogat ma hozzánk. Ő, tudják, nem akárki ám! Az OHUT tagja volt!

A OHUT, az Országos Helyreállító és Újraindító Testület, az esemény után másfél héttel alakult és három éves regnálása alatt soha nem látott hatalommal bírt. A kormány túlélői hozták létre a szervezetet, amely azonban túlnyomórészt nem politikusokból és nem is a megmaradt kormánytagokból állt, hanem különböző területek szakértőiből, válságkezelésben járatos emberekből, mérnökökből, a hadsereg operatív állományának tisztjeiből. Az OHUT tagjait nem demokratikusan választották, hanem egyszerűen kinevezték. Eredetileg két évre szólt a megbízatás, de később ezt egy évvel meghosszabbították. Tulajdonképpen a testület tagjai maguk döntöttek erről is.

- De hát hogy került ő egy ilyen pozícióba a munkaügynél? - méltatlankodott Philip. - az OHUT-ból mindenki az új kormányba került, nem? Vagy őt kirúgták?  - Nem rúgták ki. Egyszerűen csak nem kívánt politikai pályára lépni. Nem volt honnan kirúgni. Az OHUT tavaly hivatalosan megszűnt, mert lejárt a három év. A kormányba külön kellett jelentkezni. Hát ő nem jelentkezett. Nem mindenki jelentkezett. - magyarázta Edit, aki szemmel láthatóan elfáradt már ettől a néhány mondattól is, és óvatosan ismét belekortyolt a pohár vízbe. Philip és Frank a buszmegállóhoz kísérték és kanapéra ültették.

Hárman ültek a kanapén, amikor a busz megérkezett. Philip intett a sofőrnek, hogy miattuk ugyan nem kell fékeznie, mert nem kívánnak felszállni. A busz azonban mégis megállt és kinyitotta ajtajait. Senki sem lépett ki rajtuk, nem voltak utasok. - Jöjjenek, szálljanak fel! - kiabált ki a bajuszos vezető. - nem kerül semmibe! - Tudjuk hogy nem kerül pénzbe, haver! - vetette oda Philip a kanapé kényelméből. - de a kisasszony úgy döntött, hogy nem buszozik még haza. Hiába győzködtük, hogy jobb lenne, mert gyengélkedik, nem érzi jól magát. - Ajjj, hát azt láttam én az út szélén... Várjanak! - mondta. Leállította a jármű motorját, meghúzta a rögzítőfék karját és az atlétákra jellemző ruganyos gyorsasággal leugrott a buszról. - Ön hányt oda az úttestre hölgyem?  Orvos is vagyok. Megengedi hogy megvizsgáljam? Mindeközben a kanapéhoz lépett, buszos táskájából egy sztetoszkóp is előkerült, amelyet hanyagul a nyakába akasztott, ezzel mintegy legitimálva az új szerepkörét. - Én voltam, igen. De már jobban vagyok. - motyogta alig hallhatóan Edit.  - Azt majd én eldöntöm, ha megengedi. - mondta diadalmasan a sofőr. A táskájában kotorászott, majd egy lázmérőt vett ki amelyet a maga előtt teátrálisan felmutatott, majd vadul rázni kezdett - a... a testhőmérsékletét megmérte már a hányás óta vagy a mai nap folyamán? - Nem. Nincs is nálam... - Kérem akkor ezt helyezze el a teste szorításába, lehetőleg, a hóna alá most!  És nyissa ki a száját! Befújnék egy kis indikátorfolyadékot. Semmi az egész. Edit, miközben még mindig a kanapén ülve kihúzta magát, engedelmesen elhelyezte a lázmérőt a blúza alatt majd kitátotta rúzstalan, de szép formájú száját. A sofőr egy kis flakonból indikátorfolyadék permetet fújt a nő szájába. - Most már becsukhatja. És várunk. - Biztos orvos maga? - sandított rá Philip, aki most már a többiekkel egyetemben egy kényelmetlen vigyáz-ülés pózba vágta magát a kanapén. - mutassa az igazolványát! - Kérem. - a sofőr egy gyors és határozott kézmozdulattal bemutatta egészségügyi igazolványát, így a továbbiakban kénytelenek leszünk orvosnak hívni őt. - Remélem most már elégedett. - mondta. - Most koncentráljon, kérem Edit! Ugye így hívják? - mutatott a névtáblára. A nő bólintott. - Milyen ízt érez? - Keserűt. Keserű ízt. - válaszolta kissé elgondolkodva a nő. - vagyis inkább olyan keserédes, amaretto íz, meg egy ki pisztáciát. Határozottan pisztáciát is érzek! - Biztos benne? - ráncolta össze homlokát az orvos. - biztos, hogy pisztáciát is érez? - Hmm. Igen - bólintott Edit. - Akkor semmi kétség! Ez nem lehet más, csak közönséges dantepiktóza vírusfertőzés. Mostanában egyre gyakoribb, már legalább egy tucat utasomnál diagnosztizáltam az elmúlt héten. - Vannak utasai? - vetette oda Frank féloldalt felhúzott szájszéllel, de az orvos ügyet sem vetve a szurkálódásra, folytatta. - Önnek asszonyom, dantepiktóza esetén, mostanra már egészen pontosan 37.3 Celsius-fokot mutat a blúza alá elhelyezett lázmérő! - és valóban. Edit felmutatta a kis üvegrudat, amely pontosan 37.3 fokot mutatott. Frank és Philip elhűlve nézték, mint ahogyan egy illuzionistát szokás. Még az is megfordult a fejükben, hogy megtapsolják a mutatványt. Azután inkább mégsem. - Nem kell aggódni, a dantepiktóza csupán enyhe fejfájással, koordinációs zavarokkal jár,  lefutása 11 nap. Ezalatt pihenni kell, sok folyadékot kell inni, tilos riszt, halat és fehér húsokat fogyasztani. Tartózkodjon a mentolos dolgoktól is. Például a mentolos rágógumitól. Attól ismét hányingere lehet. Dohányzik? - Csak ritkán.  - Dohányozhat. De a mentolos cigarettát most hanyagolja! - hadarta az orvos, miközben a kis noteszébe is jegyzetelt valamit, majd végül kitépte a legfelső fecnit és Edit csodálkozó szemüvege felé nyújtotta. - Felírtam a betegség nevét, ez pedig itt alatta az én nevem és a telefonszámom. Hívjon fel, ha már jobban van! Akkor esetleg megihatnánk egy italt itt, a Ramirezben. A nő elvette a papírt, a bajszos orvos pedig szapora léptekkel visszaszökellt a buszra és csikorgó kerekekkel távozott.

következő »

[holdkrom]

Szenderek 25.

- Nekem tutira váltanom kell, de szerintem a tied jó lehet, Franky! De hát biztos, hogy jó leszel. Bazmeg, pont ez kell manapság! Pont szerelőt keresnek mindenhol. - nézett fel fontoskodva egy fejjel magasabb társára a köpcös, kalácsképű Philip. - Hát azért nem egészen. - dörmögte Franky vontatottan - Nem egészen, mer’ nem mindegy, hogy milyen szerelő vagy. Teszem azt, például ha vízvezeték vagy gázszerelő vagy, az tényleg befutó, de a fénymásolók és nyomtatók az más tészta. Mer’ mi van, ha mondjuk nem mennek a nyomtatók egy üresen maradt irodában? Na bumm! Vagy ha nem mennek egy kiüresedett negyedben? Ki nem szarja le? De ha csőtörés van Verdunnál, akkor hiába nem lakik ott senki, az egész hálózatba’ leesik a nyomás.

- Akkor is azt mondom öregfiú, hogy neked van esélyed, hogy megúszod. Én meg! - legyintő mozdulatot tett rövid kezével. - Énektanár. Ének és rajz. Pfff. Csak az a baj, hogy nem tudom, képes leszek-e... Azazhogy, van persze némi kézügyességem. A képzőművészethez is kell és..

- Jöhetnek! - szólította meg őket a szemüveges hölgy a négyes ablakból. Odaadták a kitöltött űrlapokat. - együtt vannak. Jó, hát nézzük csak! - a szemüveg gyorsan pásztázta a legfontosabb mezőket, aláírást, dátumot. - Rendben van. - jelentette ki végül a nő. - ketten vannak. Szeretnének egy páros állásra pályázni? - Parancsol? - törölgette a homlokáról az izzadtságot Philip. - Lehetőség van párban felvételt nyerni egy állásra és akkor a képzésre is együtt mennek. - magyarázta a nő - ha összecsatolom a kérvényüket, akkor a rendszer automatikusan először a két személyes állások közül próbál önöknek találni megfelelőt.

- Na ilyen se volt régen! - csodálkozott Philip. - Hát most már van, tehát kérem, döntsék el! Lehetőleg még most. Nem érzem jól magam. - panaszolta a nő, miközben lehajtott arcát a tenyereibe temette.

- Nem csodálom! Ez a pokoli meleg és levegőtlenség itt! - méltatlankodott a pult túloldaláról Frank zömök barátja. - Na persze érthető. Nagyon is megérti az ember, hogy nehéz manapság légkondist találni. Nem is megy sehol. Nálam is, másfél éve elromlott valami benne, de én azután nem is kerestem, mert tudja mi van. Inkább hagyja az ember a fenébe. Inkább lemondunk erről-arról, mert különben folyton azzal menne el az idő, hogy szakembert kajtatunk vagy próbálunk legalább valami általános karbantartót elérni, de hát azok meg azt mondják, hogy a légkondi luxus. Az is luxus ma már. Minden rendben van kisasszony? Ne segítsünk? Mi a baj?

Az ügyfélszolgálatos nő, a kis névtáblácska szerint Edit, mindvégig  lehajtott fejjel, mozdulatlanul ült, amíg Philip beszélt. Most sem válaszolt, csak a fekete hajkorona fedezékében szuszogott hangosan, már-már kapkodta a levegőt. - Franky! Ki kéne vinni! Ki kéne innen vinni, meg lehet itt halni. - Hát jó, de, hogyan? Hol lehet oda bemenni? - kérdezte a langaléta. - Ne viccelj már, hát vészhelyzet van, mindjárt elájul! Kisasszony! Asszonyom! Hallja, amit mondok? - a nő nem reagált. - Másszunk át, gyere!

Philip groteszk mozdulatokkal rohamozta a meg a magas pultot, ahol túl rövid inge felcsúszott a derekán, így a nagy, szőrős has saját izzadtságában csúszott a műanyag burkolaton... vissza a külső oldalra, mert addigra már Frank egyetlen nekirugaszkodással átlendült a pulton és őrá, Philipre már így nem volt szükség. - Asszonyom, segítek, jöjjön! - mondta Frank kifejezéstelen távolságtartással és hóna alá nyúlva felsegítette a nőt, aki továbbra sem szólt, de engedelmesen követni próbálta a segítő karok szándékát. -Erre jöjjenek! - lépet ki a szomszédos boxból egy göndör hajú, idősebb munkatársnő. A pult egy pontján rejtett ajtó nyílt. Frank és Philip kivezették Editet az utcára, ahol a padkára ültették.

Philip gyors léptekkel a közeli autóbuszmegállóhoz sietett és hozott a tálcáról néhány köménymagos stanglit. Közben egyet, biztos ami biztos, cigarettaszerűen a saját fogai közé illesztett.

- Nem akar rágcsálni? A köménymag jó a... - de végig sem mondhatta, mert Editből elemi erővel tört föl gyomrának tartalma, hogy azután az úttest aszfaltján spontán rorschach tesztet hozzon létre.

- Hülye vagy? - meredt rá Frank. - nem láttad, hogy rosszul van? Inkább egy pohár vizet hozzál már neki! - Jó hát azt hittem, lehet, hogy cukorbeteg vagy ilyesmi és olyankor jót tesz, ha eszik valamit az ember nem? Nem is tudom. - ingatta kipirult arcát Philip. - Hozok egy kis vizet. - és azzal visszasétált a buszmegállóba a vízgéphez.

következő »

[holdkrom]

Szenderek 24.

Egyszer csak meglátta a saját arcát, ahogyan halványan, de jól kivehetően a szélvédő üvegéről visszatükröződött. Szinte hihetetlen, hogy mindvégig látszott az arc, de csak most vette észre. Ezidáig az elméje számára teljesen észrevétlen maradt, miközben pedig az utóbbi húsz percben végig azon keresztül figyelte az éjszakai utcák tovatűnő fényeit.

Szerencsére nem kellett sokat várnia a taxira, de azalatt a fél óra alatt pont teljesen besötétedett. Még Andreával beszélgetett, amikor lekéste az utolsó vonatot. Legyintett csak: jó lesz a taxi is. Igaz, az nem ingyenes, de legalább megvárja majd az üvegháznál, amikor beugrik a zakójáért.

Kiderült, hogy Andrea most egyedül él. Ő a vőlegényét veszítette el és megfogadta, hogy többé nem is törekszik már tartós kapcsolatra. A szülei mellé költözött ki a városból, ide. - Szerencsés szülők - gondolta Leon. 

Az utolsó vonat Anquiantier felé elviharzott és kisvártatva felizzottak a tóparti ösvények lámpái. Mintha csak erre a jelre vártak volna, egyszerre rázendített a békák serege is.

- Jó ég! Már ilyen késő van? - sopánkodott Leon. - remélem van lámpa a bringádon! - Azt én is remélem - mosolygott a nő. - Megengeded, hogy a mobilodról hívjak taxit? Legutóbb több, mint egy órát kellett várnom. - Tessék!

Leon gyors ujjmozdulatokkal elintézte a hívást és visszaadta a mobilt. - Fél óra múlva itt is lesz. Az ösvényen egy segway-es karbantartó közeledett. Feléjük biccentett, amikor elhaladt mellettük. - Nekem is mennem kell, de örülök, hogy találkoztunk. - mondta Andrea. A tárolóhoz sétáltak. A bicikli villogó fényénél búcsúztak. - Sok szerencsét a zakódhoz!  A pedál és a nyekergő nyereg hangja. Majd a racsni távolodó kattogása. Azután csak a békák. Meg a tó. Leon nem bánta meg, hogy eljött ide. Átvágott a peronon és a síneken. A fekete ég alatt már fázott egy kicsit, karjait keresztbe fonta. Az állomás előtt még várnia kellett a taxira. Sehol egy teremtett lélek. Átkozott csend! Az vasúti váró épülete gyermekkorában is ugyanígy nézett ki. Mégis, egy sokkal szerethetőbb világ volt az. Emlékezett rá, mennyire más volt itt minden az Esemény előtt. Tömegek jártak a Régi tóhoz. A társasági élet egy gócpontját képezte ez a hely. Napközben folyamatos gyermekzsivajjal, csobbanásokkal, fröcskölésekkel, vidám sikolyokkal, kacagásokkal, kiabálásokkal, míg a sok emberi hang és zörej egy masszává tömörülve meg nem alkotta az egész strand hangját. Az élet hangját. Még este is, szólt a zene, és fiatal párocskák kézen fogva érkeztek a tóhoz. Minden padon ültek. Valaki viccet mesélt. A fagyizónál éppen pisztáciát kértek. Akkoriban teraszos éttermecskék sorakoztak a parton és igazán nem panaszkodott egyik tulaj sem a forgalom miatt. Pincérek nyüzsögtek és a hátsó konyhákból húsklopfolás hangja hallatszott. Sohasem lesz már semmi ugyanúgy, mint régen. A taxi teljesen hangtalanul gördült be az állomás elé. Amikor a közelbe ért, csak akkor lehetett hallani a gumik sercegését az aszfalton. Leon a vállát dörzsölgetve beült a sofőr mellé. Bediktálta a címet, de jelezte, hogy a St. Paul állomásnál lesz majd egy rövid megálló. Éppen csak beszalad majd valamiért a váróba. Egy perc az egész.

következő »

[holdkrom]

Szenderek 23.

Leon nagy levegőt vett. Ha már egyszer egy érzésért jött ide, nem akarta rögtön elrontani azzal, hogy az állomáson felejtett zakója miatt bosszankodik. - Nem gondolok rá. Nem is érdekel. - szögezte le magában és tekintetét leemelte a peron aszfaltjáról.

A régi tó és környéke teljesen megváltozott. Gondozott, zöld gyep szegélyezte, amelyen körte színű térkő ösvények kígyóztak körbe. Régen vad volt és harsány a környék. Most viszont leginkább egy esküvői helyszínre hasonlított. Leon úgy emlékezett, hogy a túloldalon agyagbuckákkal szegélyezett szakadópart magaslott. A bátrabb gyerekek oda kapaszkodtak fel a rézsűből kikandikáló gyökereken, hogy fentről fejest, szaltót, vagy hátra-szaltót ugorjanak. Hogyan lehetséges, hogy az agyagbuckák is eltűntek? Biztosan komoly földmunkát végeztek itt. De hiszen azok kisebb dombok voltak már! Ennyi földet nem gyalulnak le! Pláne, hogy így sokkal unalmasabb is lett az egész. Lapály.

Lehetséges volna, hogy a buckás part egy másik helyhez tartozik? Két külön tó  keveredett az emlékeiben? Ez itt a “Régi tó”. Ide biztosan jártak! Legtöbbször biciklivel, a családdal vagy a barátaival. Fürödtek és napoztak. Elindult az ösvényen a déli part felé, teljes magányban.

 A szemközti oldalon is csak néhány horgász szendergett, és a napkorong már a horizonton pihent. A zöld gyepen fehér partiasztalok sakkbástyáira lett figyelmes. Odasétált az egyikhez némi rágcsálnivalóért. A kedvence: finom gyümölcskenyér szeletek voltak kirakva curry szósszal és szikkasztott sonkával. Élvezettel ízlelgette. 

Az ízek élményéből optimizmus sarjadt. Nincs még veszve semmi. Eljött ugyan ide, a tóhoz, és bár ez nem az eltervezett feladatainak egy helyszíne, de voltaképpen csak azért van itt, mert a teendői felé éppen nem indult vonat. Így az is lehet, hogy ettől a kis kitérőtől még késést sem igazán szenvedett az ügy. Egyedül az ottfelejtett zakó zavarta. Felhívhatná Rimit, hogy menjen fel érte! De...  nincs meg a mobil. Úgy fest, hogy az is a zakó belső zsebében maradt! Na szuper! Kezdett ismét elkeseredni. Amikor hirtelen, egészen közelről szóltak hozzá. Összerezzent.

- Gyümölcskenyér? - és a csilingelő hangot egy gyönyörű sápadt kéz követte a falatkák felé nyúlva.

Leon felnézett, egyenesen az idegen nő mosolygó szemeibe.

- Igen! Öhm. Van hozzá curry szósz is! Érdemes megkóstolni! - amivel egy kicsit elkésett, mert addigra a barna hajfürtök zuhatagában javában folyt már a megkóstolás. Elismerő búgás jelezte, hogy a falatkák elég jó minősítést kaptak.

- Észre sem vettem, ahogyan idejött, azt hittem egyedül vagyok - szabadkozott Leon. A nő elmosolyodott, miközben azért még rágott is egy kicsit.

- Biztos a ruhám miatt! Elrejtőztem a fűben - kacagott kezeit a vállaira téve.

- Igen, a zöld ruha miatt lehet csakis. - Leont teljesen lenyűgözte a csinos jelenség, aki ugyan nem volt már fiatal, de a mozdulatai intenzívek és játékosak voltak. Színésznők szoktak ilyen eltúlzott, vibráló gesztusokat használni, amit -nyilván a hivatásuk révén- egészen idős korukig is megőriznek. Vajon miért jött ide hozzá? Lehet, hogy ismeri valahonnan? Gyermekkori kapcsolat lehet és a nő felismerte őt? Az biztosan jól látszik, hogy neki, Leonnak lövése sincs arról, kivel találkozott.

- Ismeri ezt a tavat? - próbálkozott - Járt itt már korábban is? Úgy értem az Esemény előtt...

- Jártam, igen. Kétszer. De az Esemény után csak. Akkor költöztem ide. Utána. Miért kérdi?

- Nahát! Itt lakik a közelben?

- Azért nem túl közel. Biciklivel vagyok. Idáig tekeregtem. - mutatott a deszkákból tákolt tároló irányába majd hosszú ujjait a férfi felé nyújtotta

- Andrea.

- Leon. Leon Kavinsky. - mondta és óvatosan kezet rázott a nővel. Lázasan kutatott a gyerekkori ismerősök nevei között, de nem talált Andreát közöttük. Igaz, egy időben igyekezett minél több részletet inkább elfelejteni, sohasem gondolni a múltra. Sohasem gondolni a régi ismerősökre, a szüleire, testvéreire.... a két gyerekre...  Máshogyan nem is lehetett volna. Másként nem tudott volna új életet kezdeni. Beleroppant volna.

következő  »

[holdkrom]

Szenderek 22.

Napfény. Napok óta nem volt már a szabadban, hunyorognia kellett. Miközben átvágott a túloldalra, majdnem elütötte egy segway-es, szakállas karbantartó. Belépett a váróba. Nem tudta mikor indul a következő vonat. Az információ zárva, a terem üres. - Egy árva lélek sincs itt. - Az acélszerkezet szűkületeiben galambok gubbasztottak közvetlenül a koszos üvegtető alatt. Néha burukkoltak és felverték az gerendák tetején összegyűlt port. Leon leült az egyik padra. Hátradőlt és hunyorogva nézte a kavargó portfelhőt szeletelő napsugarak játékát. - Ez egy pálmaház - gondolta - pálmaház növények nélkül. A várakozók. Ők lennének a növények itt. Bár a zöld levelűek nem igazán tudják, mire várnak, míg az utasok pedig legtöbbször igen. - Nem volt benne biztos, hogy jön-e még vonat Anquiantier felé, de valahogy ereje sem volt megnézni.

Különös, az út túloldalán még elszánt volt és céltudatos. Most pedig, itt, ebben az üvegkalitkában még az az egyszerű feladat is kifogott rajta, hogy utánanézzen, mikor indul a következő vonat, vagy jön-e ma még egyáltalán. Valahogy arra a következtetésre jutott, hogy ez a hely egy szentély, egy külön világ, ahol nem illik tettre késznek lenni. Nem illik ide az olyasfajta agresszivitás, hogy valakinek pontos tervei legyenek a jövőre nézve. Levetett zakóját maga mellé terítve hátradőlt inkább és már majdnem álomba szenderült, amikor egy vonat kerekei visítottak fékezésképpen az állomás melletti vágányon. Álmosan felállt és kibotorkált a váróteremből. - Rossz irány. Ez nem Anquiantier felé megy. - gondolta magában. - Ám lehetséges, hogy arra ma már nem is megy semmi. Ezzel viszont eljuthatok az régi tóhoz. Istenem, milyen régen jártam ott utoljára! - Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy még ma ellátogasson oda.

Felszállt tehát és leült egy fekete szemű, platinaszőke nővel szemben, aki kistestű kutyáját becézgette és észre sem vette új utastársat. Leonnak hirtelen eszébe jutott, hogy milyen sok a tennivaló szerdáig és ő már itt, az elején elrontotta. Egy ellenkező irányba zakatoló vonaton ült, de úgy, hogy meg sem próbált a jó irányba indulni. Amúgy sem volt sok esély rá persze, hogy négy nap alatt helyrehozza mindazt, ami az elmúlt egy év alatt lavinaszerűen tönkrement maga körül. Mégiscsak meg kellene próbálni legalább! Most már elmegy a tóhoz, de ott rögtön megnézi, mikor indul visszafelé vonat, és ha ma már nem, mindenképpen taxit hív. Nincs veszteni való idő! Fejében ismét összeállt a terv.

- Mit képzel? Ez nem kutyáknak van kitéve! Vigye onnan azt a korcsot! - kiabált egy barna pulóveres, vastag szemöldökű öregúr a szőke teremtésnek, aki a kapaszkodókra rögzített tálcák egyikéhez emelte az ebét, hogy megetesse. - Hagyjon engem békén! Foglalkozzon a saját dolgával vén buzi! - rikácsolt a nő. - Éppen azzal foglalkozom asszonyom. Nézze csak, ez a dög összenyálazza az egészet! A többi utas meg attól betegszik meg majd! Az ilyenek miatt. Ez az én dolgom is, én is megbetegedhetek! Ha nem hagyja abba, hívom a kalauzt! - Jól van Godzi, gyere, ne is figyelj a buta bácsira! - mondta remegő hangon a nő a szörcsögő szürke szőrkupacnak, miközben babusgatva helyezte vissza őt a bordó bársonyülésre. - A tálcát meg borítsa ki! - mondta az öreg, de a nő ezt már elengedte a füle mellett.  - Kinyitná az ablakot, kérem! - emelte tekintetét Leon-ra. Hosszú ujjaival legyező mozdulatot tett - olyan fullasztó itt a levegő.  - Hogyne!  Egy erőteljes húzással elforgatta az ablak szerkezetét. 

A huzat nem volt kellemes. Sebaj, mindjárt a tóhoz érnek. Már fékeznek is. Látszik a víztükör! A hullámok a fülke tetején táncoltak. A régi tó! A színe! Az illata! Leszállás. - Hol a zakóm? - Sehol! A váróteremben hagyta. -  A fenébe... A jó kurva életbe! -  A szerelvény megállt, Leon idegesen leugrott a tóparti peronra.

következő »

[holdkrom]

Szenderek 21.

- Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem tudsz ennél jobban felegyenesedni! - Pedig nem tudok. Hidd csak el! Ez a rohadék holdkróm. - Akkor én sem tudok veled mit csinálni, így kell dolgoznod egészen szerdáig! Szerdán jövök vissza. Mennem kell. - Ne csináld már baszdmeg! Nem hagyhatsz így itt! - Kitartás Rimi. Vedd fel a nyaktámaszt, vagy nem tudom.

   És három tőmondatnyi csend. Ennyi ideig néztek még egymásra a megdőlt tengelyű, könnytől csillogó pupillák és az egymás mellett lévő bocsánatkérő pupillák. - Ne haragudj, tényleg mennem kell már. Szia!    Hátat fordított és nagyon koncentrált, hogy ne nézzen vissza egyszer sem. Sikerült. Arra gondolt, hogy talán ahová éppen nem néz senki, ott lehet, hogy nincs is igazából semmi. A többi meg, csak emlékek. És az emlékekbe görcsösen kapaszkodó érzések. Na, azok teljesen megbízhatatlanok! Az emlékek pedig... Az éppen rendelkezésre álló, hányaveti módon összeválogatott valóságdarabkákból rekonstruált valahai történések, emberek, helyek. Alig többek, mint képzelgések. Árnyak.

   Újra végig a meghibásodott mozgólépcsőkön. Nagyon unta már. Eleve, ki tervez ilyen alacsony fokokkal mozgólépcsőt? Régebben, amikor még rendes mérnökök tervezték, akkor bezzeg nem tartott tízpercekig a feljutás! Viszont így legalább nem csúsztak le a kapaszkodógumi melletti tálcák. Megakadtak a recéken. Vett is magának harapnivalókat az egyikről. Kell az energia, mert négy nap hosszú idő és mindent helyre akart hozni szerdáig. Nyilván nem lehet mindent helyrehozni. De meg kell próbálni! - Legalább megpróbálom. - suttogta magának, mikor eltökélten csámcsogva a lépcsők tetejére ért.

következő >