feketemoso

[feketemoso]

[feketemoso]

[feketemoso]

ALAKVÁLTÓK & IDOMÁROK

egy reggel az amfetamin

kiemeli az ablakpárkány körüli repedéseket

ennek a reggelnek nem kell másik reggel

nem szorul bizonyítékokra

nem zavar hogy minden amit látsz

– félhomályban fehér függönyök

a gyanús ég feltételezett sérülései

– átsejlik hozzád –

ismerős nyelv

túlcsorduló adatmedencék

hangok óceánja

görbék és törések tükrei

a szép és a csúf –

ezúttal átengedsz mindent –

a dolgoknak e térképét el fogod felejteni

szándékosan vagy nem

egyre megy

amikor elkezdenek nőni benned

és átalakít minden titkod állatod

akiket gyűlölsz észrevenni

a gyűlöletedből esznek

akiket asztalodhoz invitálsz

a szívedből esznek

körbejárnak a testek

a tér struktúrái

totemek és templomok ütköznek

minden árnyalatban

kódok és formarendszerek

kiszáradt száj felhős pupillák

a görcsök és az éhség

kiszolgáltatott leszel és agresszív

szűk folyosók reménytől és vágytól

felhergelt

ködsűrű kísértetei követnek

a vonzás pislákoló neonjai alatt

olcsó bor és psytrance

egymás cigijét szívva a sötétben

ahogy tévedések rejtett mechanikája

illúziók finom szövete villan elő

és tűnik el újra eszedbe jut

hogy meg akartál változtatni másokat

mielőtt időt adtál volna magadnak

megérteni saját változásod természetét

egy te akit megöltél valaki másban

nem tudván mit tettél

nem tudván mit hagysz magad után

nem tudván ki lesz belőled

és akkor kezdted elhinni

hogy átok ül az örökségen

jó ürügy hogy fenevaddá változz végre

aminek mindig is lenned kellett volna

hogy elfogadd a romokat

a bűntudat alakját

a szégyenködöt

jó nap a vereségre

jó ürügy a hiúságra

dolgok amik kifárasztják a tüdőt a gyomrot

és nem tudsz betelni velük

ez a reggel mint bármelyik reggel

mintha az egyetlen volna

párolog befejezetlenül

alszik valami gyilkos és szent

a gyökerekben

szarvak és agancsok

feketelyuk-szemek

csillognak rendületlenül

valami áll az utadban

félsz a változástól

félsz az ütközéstől

félsz hogy csak ártani tudsz

hiába repeszt a jó szándék

ma reggel visszanézel

ma reggel a romok újra beszélnek

mi vagyunk minden ami maradt

a jó a rossz és a sebek

vannak dolgok az üres térben

vannak dolgok a föld alatt

és felett

vannak alakváltók és idomárok

a fej ami érti valahogy

a szem ami lát

és minden hit és kétely ami kell

a testnek játékaihoz

ma reggel mindenki itt van

érintett és érintetlen

aki nézni akar és aki látni

emészted a visszatérő képeket amíg

az amfetamin kilopakodik belőled

ma nincsenek ígéretek

nincs mit bebizonyítani

csak tűnődsz forgatod magadban

egy arc volt

vagy inkább hang

reggelek amik kihozzák belőled

ahol nem fogod soha megadni magad

és nincs több nyelved

nincs okod lőni

nincs okod nem lőni

zavart izgalommal nézel körül

migrénes vershős

ez a reggel valami amiben hiszel úgy is

hogy ismered őket jól

legszebb hazugságaid

mégse mindig tudod hogy működnek

egy gondolat ami beragadt

egy lélek amit megsebeztél

semmi túl érdekes

senkit érdeklik a titkaid

senki nem érdemli meg az átkot

senki

egy áldás

ma reggel újra megtaláltál valamit

vissza nem térésed erdejében

valami amit soha nem tudsz elmondani

csak elteszed

és próbálod észben tartani hogy eldobható vagy

és valami örökkévalót is képviselsz egyszerre

a kivégzőosztag előtt

amikor megáll az idő

egy évre tízre ezer évre amit akarsz

teljesen mindegy

minden ami megmarad több nálad

minden amit szeretsz több nálad

több nálad minden ami vagy

nincs reggel nincs éjszaka mint ezek

ma minden árnyék nevét ismered

és hagyod hogy beszéljenek

a név a szám nem én vagyok

nem én vagyok az én forradalmam

csak a sugallat ami kísért

csak egy kilátása a dolgoknak

semmivel nem tartozom magamnak

semmivel nem tartozom neked

van ami történt

és van bármi ami utána jön

senki az én döntésem

ismertem elejétől fogva

és hagyom őket lőni tovább

felszakítva a hajnalokat

legyen elfeledve nevem

amikor a legjobb vagyok nem én vagyok

utat mindennek amiről lemondtunk

és mindennek ami lehetetlen

könnyen lehet hogy épp ezt a reggelt kerested

[feketemoso]

[feketemoso]

Polák Péter: madarak leszünk mind

madarak leszünk mind, rigók vagy varjak. mikor a sarokba gyűlnek a fények, egymás mögött kialszanak a lámpák és eltűnnek az árnyékok is, csak a szárny- csapások maradnak, az üreges csontok, amiken sípol a szél, kifesti még egyszer az éjszakát, felragyog, megijeszt, egymáshoz bújunk, becsukom a szemem és átölelem, akire gondolok. ilyenkor elfelejtem, hogy olyan gyorsan keringek a nap körül, amit már nem szeretek, hogy köldökömet magához rántaná a föld, hogy köldököm magához rántaná a földet.

csend van. csak a fejemben dobognak apró istenek. csak a szövetek mozdulnak, halnak a sejtek, bennem a gondolat, hogy téged is ugyanazok az atomok tesznek mássá. most csillagok robbannak, és mire láthatnánk őket, elfelejtjük, mit is akartuk nézni igazán. eléd futnak a folyók, én pedig megfestenélek, ha emlékeznék még rád. te elhiszed, hogy a madarak újra vonulnak majd, és ezúttal velük repülünk mi is. de délnek soha már.

[feketemoso]

Bertók László: Időben, térben távolodni

Időben, térben távolodni. Eltávolodni. S odakötve maradni mégis. Papírsárkány a szélben. Afféle. Engedelmeskedni a mélyebb (magasabb?) erőnek (akaratnak?, iránynak?), de nekifeszülni, kitartani, röpülni. Van ilyen? Lehet így? Így lehet csak? Megtagadni (elfeledni?) az anyai ölet (szemet, szívet, szeretetet), de érezni (fogni, bekapni, harapni), tartani a fogak közt a zsinórt (a kampót), ami a titokkal, a megnevezhetetlennel, a lényeggel összeköt, s ha tetszik, ha nem, meg-megrándul, kifeszül, ellazul. Megérteni, hogy milliárdnyi hasonló (személyes, egyedi) “összeköttetés” létezik, s nem csupán emberi, állati, növényi, de “elemi” szinten is, s mind a tulajdon horgán tátog (úszkál, lóg, röpül), s azt hiszi (hiheti), hogy ő a legfontosabb, a legkedvesebb, a leghasznosabb, mi több, bizonyos pillanatokban az egyetlen, a kiválasztott. Várni a kedvező szelet (napot, csillagállást), a magasabb figyelem lankadását (?), az ollót (?), a madzag elöregedését (?), s véghezvinni (elkövetni), még ha előre vagy hátra (látszólag) tapodtat sem, amiért “tudatosan” vagy “öntudatlanul” éppen ott vagy, amiért “létezel” (tevékenységedbe merülsz, nem merülsz, kínlódsz, örvendezel). Például azt, hogy madár vagy. Hogy messziről madárnak látszódj. S hogy “emelkedettebb” pillanataidban (erősebb széllökések közben?) magad is annak hidd magadat. Hallgatózni (fülelni), pislogni a fészken (mintha fiókáiddal a szárnyad alatt), s ha zajt hallasz, mozgást látsz, mindaddig ott maradni, amíg végveszélybe nem kerülsz (kerültök), s hirtelen föl nem kell röppenned. Akkor is, csipogva-csattogva, támadásra készen csak a szomszéd ágra (látó- és hallótávolságra) szállni, riasztani a környezetet, támadni, ha muszáj, feszíteni, rángatni, tépni a zsinórt. Átélni, bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját életedről, hanem az életről van szó, akkor képes vagy felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe) akasztott horgon te tartod a mindenséget, hiába száll veled.

[feketemoso]

Bajtai András: Utolsó elégia

Arcomat hiába csapkodják a nyár összeszurkált vitorlái, hiába kavarják a hőség drótjai a sötétség felvert fehérjét, és hiányod tetőző dagálya hiába szorítja a plafonhoz toporzékoló bútoraimat, ma megöllek végre. Éjszaka van, a melankólia fekete napja ég, de mire megvirrad, a hattyúk nyakukat törik, és a bárány véres gerincét is szögre akasztják az örökös villanyoltás csarnokában, ahová visszatérek veled, tündöklő önzésem, én tévedésem. Becsomagoltad lakhatatlannak hitt városunkat, majd a pusztulásnak ajándékoztad, pedig éltek még benne emberek, és ott éltünk mi is, mégis megtagadtad, rájuk gyújtottad lakásukat, amíg a fekete tűzből kitáncoltak árnyaink. Kevésnek hittél, de én vagyok a több, az enyém ez a lüktető diadal, te pedig miért is félnél, hiszen lesz, aki ajtót nyit, de beenged-e, lesz kéz, ami hozzád ér, de téged simogat-e, és lesz, aki neked szól, de meghallgat-e? 

[feketemoso]

az utolsó hűtött kóla a dohányboltban a csütörtök esti mindjárt-péntek bizsergése az utolsó buszjegy mélyen a zsebemben az egyetlen jó vers az eheti ÉS-ben te vagy az a fröccs, ami a jó társaság miatt már nem kell az első szombat este amit inkább otthon töltenék kalóriának tévesztett kilojoule vagy egy csomag Pringles hátulján és a megnyugvás, ami a felismerés után ér te vagy az első színes ruha gyászidőszak után küzdés-dal, amely végül madárrá avat az esőcseppekben megcsillanó hazatérés öröme a busz ablakán az egyetlen tiszta hang, amit sikerül leütnöm a zongorán te vagy a lélekzug, ahol önmagamat sejtem.

saját

[feketemoso]

akkor az ember lángban áll könyékig rettegni kezd úristen el ne múlj s rettegni kezd hogy sért e könyörgés is hiszen szabad vagy múlhatatlanul akkor az ember mint újságpapír ... megáll a tűzben ferdén feketén ég az arcán az ólom mint a zsír a napra cseppent üdvözültekén ez a szonett is úgy fordul feléd hogy nem egészít és nem is egészül kerek szerelmem szép malomkerék hol életem maroknyi lisztje készül a rettegésem mért is értenéd forog forog patakja hangja nélkül

Parti Nagy Lajos

[feketemoso]

Nyerges Gábor Ádám: Ezen a képen

Ezen a képen együtt vagytok. És még ebben a pár kedves történetben. Persze lehet, hogy a legtöbb véletlen, s közben már szeretné, hogy hagyd ott.

Ezen a képen épp átölel. Ebben az emlékben ígér valamit, vagy talán valakit alakít. Aztán mint egy leejtett zseblámpát tör el.

Többé nincs szükség szavakra vagy érvekre. Semmi bizonyíték. Sorolod. Szeret, mielőtt végleg magadra hagy. Ezen a képen még mosolyog.

[feketemoso]

Nyerges Gábor Ádám: Nem roppantja

és akkor egyszerre elfogta valami furcsa valami furcsa, derengő érzés vagy állapot állapot vagy inkább szorító melankólia melankólia vagy inkább annak édeskés dézsavűje ami akkor éppen elfogta, hatalmába kerítette

az utcán odafelé valami hasonlót érzett érzett is, de legfőképp csak hagyta hagyta tétlenül, hogy magától szétessen szétessen, mint egy szétmorzsálló arc emléke a fejében egy vers, talán csak gondolat, ezt érezte

de lassan biztossá vált, hogy már csak valameddig csak valameddig tarthat, záros határidejű a pillanat a pillanat, amiben épp vannak, amiben ők amiben ők, akik előtte és utána sem ismerték egymást most teljesen áttetszőek, lassan biztossá vált

nem úgy, mint azzal az inoperábilis emlékkel, emlékkel vagy annak emlékével, amiből már amiből már csak taktilis nosztalgia és szomorúság szomorúság és főleg üresség, veszteségérzet marad és már ő válik inkább annak függvényévé, nem úgy

hanem könnyebb veszteségként élte meg, aminek közben aminek közben mégis súlya van, de nem roppantja nem roppantja össze az ereje, inkább jólesik jólesik, hogy illékony, egyszerre van, és közben már rögtön a kezdettől múlik is, könnyed veszteségként

és nem nehezedik rá meg sem élt, minden erejét minden erejét elpazarló évtizedek zsibbadásával zsibbadásával és visszafordíthatatlan hatásával további reflexeire, további reflexeire, mint a becsapottak és megkárosítottak továbbélhetetlen életében rendszerint, nem nehezedik

csak megérezte, hogy ez a pillanat, amiben ők amiben ők, ez a két most épp könnyű érzésű, véletlenszerű véletlenszerű, mégsem ártatlan ember, még pont benne vannak pont benne vannak, és többé már nem lesznek, mindjárt meg sem történtté lesz, kipukkan, csak megérezte

csak megérezte, hogy hamarosan véget vet véget vet neki valami kizökkentő hatású kizökkentő hatású történés, vagy, ha nem az ha nem az, akkor annak a hiánya, valami valami, amiért ölelkezni kell, és aminek mindjárt vége

[feketemoso]

Rólad, terólad. Míg erőm tart, s a lopott pillanat szabadsága szavakra bomlik, megnyitja torkomat. Ó, hadd kiáltsam messzire, mi vagy nekem e súlyos ég alatt! Talán utólszor. Mert a nappal kiszopja csontjaimat, mert ébren várom, a hegyen hogy gázol át a virradat. Kinek már álma sincs, meddig tart élete? E test meddig lesz még erős? Itt lassan-lassan minden ismeretlen, csak a halál, meg te vagy ismerős. Hogy írjon verset, aki fél? Hogy írjon verset, aki fáradt, hogy írjon, aki nem remél, ki úgy tölti az éjszakákat, hogy mire új reggelre kél, várja, valaki nekitámad? Lásd, rólad írnék, s szüntelen másról beszélek én, világunk iszonyú vizében gázol e költemény. Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad sorsunk keserű kortyait nyelem, rémült testem meg tud pihenni békítő testeden, s az éjjel szörnyei közt lehelleted a védelem. Mily sötét van mindenütt! Csak az ablakunk fénylik. Csak dadogok. Szeretlek, annyira, hogy még kívánok élni. Vezess! Támaszd meg homlokom szelíd homlokodon, ha mint a részeg, dülöngőzve járok, s kiáltozom. Átláthatatlan téli reggelek: alig virrad, hogy munkába megyek; csiszolja ifjú érdességemet a város. Egyszer oly kerek leszek, oly síma, mint a többi odalenn. Őrizd lelkem épségét, szerelem!

Szabó Magda

[feketemoso]

B. L. : Szégyen, szombat

Szeretni képtelen és szerelmes férfiak is egyformán a megbocsátás poklában süttetik a seggüket. Süt a Nap rám, ahogy elsuhanok, hetyke kalapban továbbmegyek. Fel kéne nőni, már nem is mondják, csak érezni lehet, ahogy egy kilyukadó zokniból a lábujj kikandikálását, amikor szúrni kezd a cipő.

A halandók közül egyszer kihaltam talán, vagy bele sem születtem a tetten érhetőség sóderébe, járásom könnyed, ropogástalan csuszamlás, mindenkit kikerül, de mégis útban van, és már legtöbbször csak kéregetők szólítanak meg, sosem értem, miért vagyok olykor-olykor mégis észrevehető, mint valami sámán, a félholt, aki az istenek, halottak és élők között közvetít, csak megfeledkezik mesterségéről, és nem marad, csak holdkórossága.

Nem születtem, mint a mozsárágyú, szétporlasztani életeket, vagy tűzijátékot szórni szét az alacsony égre, nem táplálom senki vak hitét, és nem hiszem, hogy nem éhezett meg hamar, akit valaha jóllakattam.

Ha felnézek néha, már én is csak utakat látok, mindegyik vezet valahová, de egyik sincsen kikövezve, nem tudom, mit tehetnék, hogy közöm legyen a tetteinkhez, olyan sokat sétálok a idegen helyeken, jó illatú, fényes lugasban, hogy elfelejtem lassan, miért kell szégyellnem magam.

[feketemoso]

Létezik rá minta, kiegészülhet a fél is, legalább kétféle anyagból vagyok én is, de csak a fele egészséges, ezért mindig egy másikat keres, ki van találva. Minden nap, mikor felébredek, meghozom a döntést, ezzel a döntéssel kezdődik el. Addig teszem ezt, míg lényegtelenné válik, kihagyható lesz, a részem, elhagyom a gyermek szokásait, légy a feleségem.

B. L.

[feketemoso]

[feketemoso]

[feketemoso]

Takács Zsuzsa: Anima

Lélek, ne nézz az éjszakánkba itt! Állati sírást hallasz mindenütt. Hazádtól távol űzve, sötétbe kényszerítve, tudom, hogy egyedül vagy. Mintha élő, levágott fejek sírnának, úgy szól a földből hozzád sötétünk panasza. És megpróbálod a fényességet idézni, de emlékezeted elhagy. Te, szabad, szárnyaló, fázós, ránk tekintesz és tőlünk visszaborzadsz. Csókunk borítja a sarat és hazájának nevezi, bármily nyomorult szöglete a világnak. És elfog a szorongás eszelős csókjainktól: eged talán a képzelet szülötte, nincs is, akkor hát itt kell leélned teljes, téves életed, ahogyan annyian mondják. Romlásodra van a benépesült hely, ahol a legártatlanabb fű is elrohad, ahol a rohadásból a győztes fű kihajt – és kísértenek a gyilkos örömök, valami kivonódik belőled, száraz leszel, szálkás, sebző. …

Hová jutottam, hogy ennyire fontos ez a város, bukásom színhelye. Az utcára hordott lomokhoz térdelek és berendezem velük új világomat. Irigylem a test egyértelműségét, szomjazom a bőr tapintását. ahogy Isten látását szomjaztam azelőtt. Egy nő homályos útjain járok, aki arcának verejtékével keresi kenyerét, aki fodrászhoz megy és aggodalmasan nézi magát a tükörben, aki levelet ír és azt hiszi, verseit, címezettje a világ. Sétáiban ott vagyok vele a mérgezett levegőn, sóvárgásaiba beleveszve, ahogyan egy férfi száját nézi, én, a halhatatlan lélek, a testbe kényszerítve egy vagyok vele. De ha feljön a szemlélődés holdfényes ideje, az éjjel, kirántom a földből az ingatag cölöpöt, és láncomra fűzve vonszolom a végtelen udvarin, és hallják odafönt a szörnyű rohanást, a kaput átszakítva árkon-bokron át, vérző hang, futok, mintha hátamat tépte volna föl, mintha hasamat lyuggatta volna végig a vas, a kifulladásig meg-megállva,

majd kapva új futásra kárhoztatom a döntést, ami nem az én döntésem, a sorsot, ami nem az én sorsom, idegen akarat. Álmában bosszút állok a testen, megcsúfolom félbemaradt találkozásait, erdői helyébe egy haláltábor megcsonkított fáit ültetem, szeretteire farkas-álarcot teszek, és fölgöngyölöm egét mint egy könyvtekercset.

Ha marad időtök, ha van szavatok rám is, ha szemeteket a képzelt Úrra fölemelitek, ha képzelt szemeteket le tudjátok hunyni ennyi fényesség előtt, ha elvakít titeket ami nekem nem látszik, folyamodjatok értem! A jáspislépcső alján, az arannyal átszőtt szőnyeg előtt, a hozsannázók között némán állok, LÉLEK KÉPZELGÉSE, TEST. Mozdulataim eltörték a levegőt, lépéseim eltaposták a titkos nyomokat, betegségben, virrasztásban, böjtben, gyalázatban, mint csaló, mint ismeretlen és halálraszánt, mint összevert, de belé nem halt, könyörgök.

… Vérző rózsáimat önként átadom, szemem világító sugarát boldogan kioltom, fogaim vakító nevetése elhal, nem remegek választottam előtt, mikor kezemből kiveszi a virágot, mikor arcomról letöröl minden órát, csak a végső sápadtság óráját nem, mikor szemem elől szerelmes gyermekem eltakarja, a hely utoljára fölujjongó képeit lüktető hártyába vonja, hogy neki szülessenek meg újra szégyenben és gyönyörben Mikor a test romlatlanságba öltözik, a halandó halhatatlanságba, mikor a Föld kietlen és  puszta lesz megint.