borderline-story

[borderline-story]

Jól vagyok, túllendülök ezen is. Nem akarok én igazából meghalni, á dehogy.

[borderline-story]

Azt érzem megfulladok. Hogy a gondolataim szüntelenül kavarognak, és nem hagynak lélegezni. Olyan gyors és olyan sok a rengeteg párhuzamosan zajló gondolat, hogy egyet sem bírok közülük megragadni. Csak cikáznak körbe és körbe, miközben egyre nagyobb súllyal nyomnak bele az ágyba. Szorításuk alól egyetlen összekuporodott magzatpóz sem old fel. Tele van a fejem megfoghatatlan gondolatokkal. Mintha ki akarna robbanni belőlem az összes. Nem tudom mit akar, nem tudom mit üzen, nem hallom mit mond, csak azt, hogy magával ránt a mélybe. Fullasztó és rémisztő, mintha dühös lenne, de mégis kétségbeesett és magányos, egyenesen retteg és szinte végleg lemond az életről. Szomorú és végtelenül üres.

[borderline-story]

Annyiszor eszembe jutnak a véletlenek, hogy a busz elé esem, véletlen átsétálok a piroson és elütnek, hogy lecsúszok a lépcsőn, hogy a sínekre zuhanok, hogy valami végzetes történik velem.

Megrémiszt, mégis olyan közelinek érzem már az öngyilkosság zord, hideg valóságát.

[borderline-story]

Amikor minden összeomlik, akkor tényleg MINDEN ÖSSZEOMLIK.

[borderline-story]

Nem tudnám megmagyarázni. Olyan ez mintha nem tudnék kiszállni a hullámvasútból. Néha felfelé ívelek, aztán kurva gyorsan lefelé, néha elfelejtkezem róla, hogy még mindig benne ülök, aztán amikor átpördülök 360°-ot, akkor azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány.

Most a nagyon hepehupás részen vagyok. Nem élvezem🙃

[borderline-story]

Nem hagyom! Nem hagyom! Nem hagyom magam süllyedni!

Mondta ezt *nevem*, miközben magzatpózban összekuporodva reszket az ágyban.

[borderline-story]

Tudod, az a vicces, hogy ezt baromi ritkán vesszük észre. Agyalok, mert miért ne, hisz csak hajnal fél 5 van, és most döbbenek rá, hogy miért is? Azt, hogy klinikus legyek egyszer, annak még a gondolatát sem engedem meg. Rendesen tiltó listán van a fejemben. És most figyeltem, és visszakérdeztem, hogy ugyan miért?

Sokat kell tanulni? Sokat.

Nagyon hosszú az út odáig? Baromira.

Kell hozzá ismeretség? Nem árt.

Teljesíthető, másnak sikerült már? Naná.

Akkor meg?

Áruld már el, hogy mégis mi a *-ért kell szabotálnod magad állandóan? Miért ne lehetnél akármi, amiről álmodsz? Vagyis inkább, miért nem engeded meg egyáltalán azt, hogy álmodj? Ki mondta neked azt, hogy csinálhatsz bármit, na de klinikus (jogász/könyvelő/vállalkozó/sakkozó nő…vagy éppen az ami megtetszik), na az biztos nem lehetsz? Miért táplálod magadban folyamatosan azt, hogy kevesebb vagy, mint bárki más? Miért ne indulnál te is ugyanakkora eséllyel az életben, mint a többiek? Honnan ered ez a mélyen gyökerező “nekem ezt nem szabad/lehet” gondolat? Az a bizonyos “nem vagyok rá képes”, “nekem úgysem menne”, “jobb ha ilyenben nem is gondolkodom” és társai? Miért hallgatsz erre a kicseszett sunyi, gonosz kis hangra a fejedben? Dobd ki a picsába és szárnyalj!!

#ugyanakkor #elbukni ér #felállni ér #próbálni akarni és hibázni szabad és kell

[borderline-story]

Van ez az enyhe szorítás a mellkasomban. Arról árulkodik, hogy újra be akar borulni az ég. De én nem hagyom. Elhesegetem és nyerek. Csak ne lenne ilyen kitartó. Nem akarom bevallani, de napról napra egyre sűrűbben tör rám, és egyre több ideig marad. Nem akarok veszíteni. Olyan jó (volt) fent lenni kicsit.

[borderline-story]

Ülök a vonaton hazafelé, hallgatom a kis zenémet és alig bírom visszafogni az éneklést. Igen, ez most egy pozitív bejegyzést. Kurva jól vagyok. Csak felállnék és táncolnék😂

Annyira jó, hogy tudok így is érezni - végre már - és észre is veszem, hogy ez most jó. Mit jó? Nagyon jó🥰

[borderline-story]

Miért kell ilyen nehéznek lennie? Minden nap

Csak egy pár falatot

Legalább akkor igyál kicsit

Ha nem hagyod el a szobát, legalább az ablakot nyisd ki

Húzd fel a redőnyt, kint süt a nap

De igenis menj és zuhanyozz le

A fogmosás sem büntetendő dolog

Legalább a székre ülj át, ne feküdj annyit

Tudom, hogy messze van a wc (nem), de baszki, ha pisilned kell, legalább odáig mozdulj ki

Még ha sokszor fel is zaklat, aludnod kell…lehetőleg éjjel, nem pedig nappal

Ha hagyod magad, az nem segít

Ha kihagyod az antidepresszánst, az nem segít

Ha több gyógyszert veszel be, az nem segít

Ha beveszed az összes gyógyszert, az pláne nem segít

Ha falcolsz, az nem segít

Ha nem eszel, az nem segít

Ha nem keresed a családod, az nem segít

Ha veszel egy doboz cigit, az nem segít

Ha altató és frontin kombóra iszol alkoholt, az nem segít

Ha nem mész be az egyetemre, az nem segít

Ha csak a halálon gondolkodsz, az nem segít

[borderline-story]

Vesztettem.

Depresszió - én

1 - 0

[borderline-story]

Happy = Suicide

[borderline-story]

✨Nagy nehezen beviszem a témát, és elmondom, hogy félek.✨

Pszichológus: A nőket sokkal gyakrabban inzultálják, mint azt amúgy gondolnánk.

Én: Köszi! Én is pont így akartam megnyugtatni magam🙃

[borderline-story]

Ijedtél már meg magadtól?

Itt most nem az árnyékra vagy a tükörképre gondolok. Hanem amikor benne vagy valamibe, aztán hirtelen beüt a “baszki én élek”. Mármint az a most így “mi a fasz van”. Én eddig is voltam? Tényleg én irányítom a tetteimet? Ha most úgy döntök, hogy leülök vagy felállok, akkor az meg fog történni? Eddig is hoztam döntéseket? Eddig is léteztem? De ki az az én? Vagy inkább, mi az az én?

Ilyenkor ez honnan jön?

[borderline-story]

Csak az a része hiányzik, hogy akkor tudtam írni. Azt a sok fájdalmas gondolatot képes voltam szavakba önteni, melyektől így meg tudtam szabadulni.

Mostanában csak megnyitom a Tumblr-t, bámulom a billentyűzetet és nem történik semmi. Az a sok fájdalmas gondolat bent marad és csendes rejtőzködőként mérgezi a hangulatomat…

[borderline-story]

Igazából nem is az, de basszus.

Nem tudok másra gondolni, csak arra dühre, hogy mennyire elcseszett, hogy ilyen vagyok. Igen, meg lehet simogatni a buksim, hogy szép lett ez a félév, pláne úgy, hogy közben azt vártam, hogy begyógyszerezve nyakamat töröm a lépcsőn, de ezt akkor sem érzem magaménak, ez nem én voltam. Megdicsérni meg főleg nem tudom magam. Csak dühös vagyok. Dühös magamra, amiért ilyen vagyok. Senkinek sem könnyű vizsgázni, a vizsgaidőszak pedig mindenkit kibillent a mentális egyensúlyból…na de azért mégsem ennyire. Meghalni ugyanis azért csak nem kéne benne. Dühös vagyok, hogy sohasem fogok tudni úgy teljesíteni, mint az, aki tud kiegyensúlyozott lenni. Eleve vesztésből indulok, és azt érzem, sosem fogok tudni nyerni magam ellen.

[borderline-story]

Rohadt ideges vagyok. Vagy csak szorongok, fasz se tudja. De emiatt, hogy nem tudom mi bajom, fixen kurva ideges vagyok. Illetve tudom, csak leszarom. A bioritmusom gecire feladta a harcot, normális napi ritmusom isten tudja mikor volt utoljára. 11-től vizsgázok, és negyed 7, de én még egy kurva percet nem aludtam. Nem baaaj. Jól van ez így kedves *nevem*. Készítsd ki magad, úgy van.

Ó, hogy rohadnál meg de tényleg. Elhitted, hogy bírni fogod az egyetemet, ugye? Hát kurvára nem te kis hülye. Egy gyenge szar vagy! Ez nem a mentális elmeroggyantak gyűjtőhelye. Arra nem kapsz megajánlott jegyet, ha adod a nagyhalált, hogy te “mennyire rosszul vagy lelkileg”. A nagy faszt! Tudod ez kit érdekel? Lófaszt se te kis geci. Nem neked való. Add fel te nyomorék!

Meg ha már itt járunk, igazán meg is ölhetnéd magad! Nem csak nyafogni kell róla, hogy neked milyen halálvágyad van. Az van bazdmeg? Akkor ne csinálj segget a szádból te fasz, hanem nyírd már ki magad a gecibe. Tudod kinek hiányzik ez az örökös hiszti? Te sem bírod elviselni magad, akkor szerinted mit érez a családod, akik folyton látják a szenvedésed? Nekik is kurvára elegük van belőled. Egy megtűrt kis patkány vagy a családod számára. Őszintén sajnálom, hogy hozzájuk születtél! Ha anyádék tudták volna, milyen kis szörnyecskét hoznak létre, biztosan húznak gumit. Szánalmas vagy de tényleg. Nem is értem mi a tököm tart életben. Már rég a föld alatt lenne a helyed te élettelen fasz. Okádék vagy és kurvára undorodom tőled! Menj a picsába és dögölj meg!