A lehúzás
A graffitisek etikai kódexe az az íratlan szabályrendszer, amit idővel mindannyian megkapunk amikor ennek a közösségnek tagjaivá válunk, mindannyian megtanuljuk vagy hozzászokunk és általánosságban véve mind be is tartjuk ezeket. Én még csak nem is gondoltam rá soha, hogy nem úgy vannak a dolgok, mint ahogy tapasztaltam-tanultam, sosem jutott eszembe hogy egy-egy klasszik firkász szituációt megkérdőjelezzek, például hogy miért tiszteljük az oldschool arcokat, miért nem fedjük le ennek vagy annak a rajzát vagy hogy miért kell valakinek adnia kannákat egy-egy összetűzés elsimítására. Meg kell jegyeznem hogy szerencsére én soha nem adtam kannát senkinek, de nem azért mert akkora king lettem volna, hanem pusztán mert igyekeztem az olyan szituációt elkerülni aminek következménye ez lehetett volna. De ami még fontosabb, hogy nekem soha eszembe sem jutott volna így megtorolni bármiféle tettet. A kanna "váltságdíjnak" kétségtelenül meg lehet a maga létjogosultsága, de szerintem ez a féle vita elintézősdi nagyon könnyen átcsaphat nettó lehúzásba ami viszont szerintem aljas és teljességgel etikátlan módja egy-egy vita rendezésének. Noha velem soha nem történt ilyesmi, több ilyen esetnek is szemtanúja voltam. Azt gondolom hogy ezek az árnyoldalak is éppúgy hozzátartoznak a teljes képhez mint a vicces sztorik. Fontos, hogy egyáltalán nem célom senki lejáratása, sem a tettesé, az áldozaté pedig végképp nem, még ha a tettes az egyetemes emberi értékrendjeink szerint morálisan meg is érdemelné.
Annyira azonban állást foglalhatok, hogy bátran kijelentem : a lehúzás aljas és gyáva tett.
Útonállók
A kétezres évek elején, olyan 2002 körül, egy meleg nyári napon bejött a Burnerbe egy kissrác, aki - amint bemutatkozott - break táncos ismerőseink kis haverja volt. Vett kannát, markert, miegymást. Pár szót csevegtünk is, hogy az izéék meg az izéék üdvözölnek minket és ilyesmik.
Másnap, ugyanez a fiú ismét megjelent a boltban és kb ugyanezeket még egyszer megvette, ezúttal azonban már elég szomorú hangulatban. Kérdeztük, hogy hát mi lett a tegnapi cuccokkal? A srác nagyon elszomorodott és elmesélte hogy nem sokkal miután eljött a Burnerből, az egyik sarkon fiatal srácok ( nála idősebbek) eléálltak és követelték hogy minden vásárolt cuccát adja csak oda, különben ellátják a baját. Szegény fiú úgy megijedt hogy mindenét odaadta. Megszégyenítve hazakullogott tehát, majd másnap inkább megtartva magának a történetét, megint megvette a kis cuccait nálunk. Mi persze megdöbbenve hallgattuk ezt a sztorit, különösen a magunk helyzetéből kiindulva, hogy ki merészel ilyen gaztettet elkövetni a mi vásárlóinkkal?
Mondtuk hogy vigyázzon magára és ha ismét megtörténne ilyesmi, mihamarabb értesítsen minket.
Igen ám, de amint elment a boltból, nem sokkal később ismét visszajött, ezúttal már könnyes szemekkel és teljesen rémülten újságolta hogy megint elvették tőle mindenét, ugyanazok, ugyanott. Síri csend lett a boltban. System, aki jó szokása szerint épp a shopban lógott, elkomolyodott arccal felemelkedett a helyéről, Zai és a többiek, csodálkozva kérdezték : - Mi? Most komolyan? Ez most volt? Hol vannak? Mutasd meg!
Több sem kellett, valóságos hajtóvadászat indult a lehúzós útonállók ellen. Kisült, hogy a két srác alig pár sarokra a Burnertől ólálkodott, áldozataira várva. Pillanatok alatt meglettek. A többiek visszaterelték őket a Burnerbe, aminek ajtajai bezáródtak, ablakai elsötétültek. Szegény ördögök, alapos számonkérésben részesültek. Persze ott helyben nem tudták visszaadni a korábban lenyúlt cuccokat, vagy az árukat rendezni így azt hiszem egy kulccsomót és - mivel épp nyár közepe volt - a pólóikat kellett otthagyniuk zálogban. Végül csupasz felsőtesttel kellett hazamenniük a belvárosból, a pólóikért soha többé nem jöttek vissza de egyébként sem láttuk őket többször.
A Jó és a Rossz találkozása
Ez egy nagyon kellemetlen történet, mert hazai graffiti világában mindkét érintett igen ismert és engem akkor eléggé megdöbbentett hogy ez megtörténhetett. Itt már éreztette a hatását az idő, ami miatt a fiatalos, harcias küzdésvágy már alábbhagyott bennünk és átvette a helyét a megfontolt gondolkodás, a mérlegelés. Hogy a sztorit diszkréten kezeljem és a szereplők névtelenségben maradjanak, ezért a feleket Sergio Leone kultikus westernje után csak "Jó" és "Rossz" néven említem.
Ennek a történetnek azonban nem volt semmi különös happy endje. Csak a szomorú tények maradtak és az örök szabály, miszerint az okos enged.
A Wesselényi utcai Shopp ideje alatt, talán olyan 2008-2011 között történt valamikor ez a szomorú eset.
"Jó" aki egy igen csendes és tisztességes stylemaster, egy ízben az akkoriban divatos romkocsmák egyikében töltött egy estét a baráti társaságával.
Röviddel ezután ( talán néhány nap elteltével, de lehet hogy már másnap - erre pontosan nem emlékszem ) egy másik writer, "Rossz", aki szintén igen ismert szereplője volt a hazai graffitis életnek, megjelent a Shoppban ( vagy beküldött valakit maga helyett ) , azzal a szöveggel hogy hát az a helyzet hogy "Jó" abban a romkocsmában, ahol mulatott, bizony elhagyta a fényképező gépének a memória kártyáját, amit történetesen “Rossz” egyik haverja talált meg véletlenül.”
Nekem az lenne a természetes, hogy rögtön megkeresném a gazdáját és visszaadnám neki, és ha van mindannyiunkban egy egyetemes graffitis etikai szabályrendszer, azt érzem az is ugyanezt diktálná.
De nem ez történt. "Rossz" elmondta hogy a memória kártyán "Jó" graffitijei vannak és ha jól emlékszem az volt a nyomós indok hogy állítólag “Jó” arca több fotón is látszik. Na most ez az állítólagos haverja kijelentette hogy viszi a kártyát a rendőrségre! De “Rossz” volt olyan szuperjó arc hogy “rá tudta beszélni” a haverját hogy ne tegye, de sajnos a haver azt üzente hogy ok de akkor kér X mennyiségű kannát cserébe hogy a memóriakártya visszakerüljön a gazdájához.
Tulajdonképpen ez egy nettó zsarolás volt. Természetesen megdöbbenten hallgattuk a történetet és egy másodpercig sem hittük el. Azonban "Jó" volt annyira józan és balhéktól mentes, hogy rögtön kijelentette: ő bizony inkább minden kérésnek eleget tesz, mintsem hogy egy ilyen ostobaság miatt mélyebb konfliktusba kerüljön, arról nem is beszélve ha tényleg a rendőrség kezei közé kerül az ügy. Szerintem bölcsen döntött.
Mindazonáltal megjegyezném, hogy nagy eséllyel "Rossz" csak blöffölt a rendőrséggel, de "Jó" értelemszerűen nem mert kockáztatni. Végül is ha valaki elég arcátlan ahhoz hogy egy ilyen követeléssel előálljon, ahhoz is elég elszánt lehet hogy valóban a zsaruknak adja a bizonyítékot.
Végül, a megbeszélt időpontban "Rossz" megjelent a Shoppban, ahol "Jó" és persze közülünk többen vártuk őt. Halotti csend volt. Senki sem szólt egy szót sem.
"Rossz" bement a pult mögé, leválogatott - ha jól emlékszem - kb 25db kannát, ránk nézett és közölte hogy megvagyunk. Ott és akkor, valóban visszaadta az elhagyott memória kártyát. Összecsomagolt és megsemmisítő pillantásainkkal kísérve, kisétált a boltból. Nem volt kakaskodás, sem vita, sem hadakozás. Csendben történt egy aljas lehúzás, aminek a károsultja egy valóban derék ember volt. Az egész rettentő szánalmas és szomorú ügy volt.
Semelyikünk sem szólt bele és nem azért mert gyávák lettünk volna. “Rossz” azt az utat választotta hogy szembegy az erkölccsel és mindazzal az ellenszenvvel amiről tudta, hogy kiváltja majd belőlünk, mégis ragaszkodott a zsaroláshoz. Neki fontosabb volt 25 kanna mint a becsület. “Jó” azt a döntést hozta hogy lerendezi a dolgot úgy ahogy azt kérik tőle, ezzel remélhetőleg egy életre megszabadul ettől a problémától. Itt ránk nem volt szükség.
Tudtommal soha többé nem volt semmilyen kapcsolat a két fél között.
69 notes
·
View notes
Manfréd
Alex után Manfréd: kutya. A papagáj tudós etológus társa és kísérleti alanya volt, így az emberi elme formális-logikai skilljeire képezték. Manfrédot viszont olyan emberek nevelték fel, akik az emberi észlelés lehetőségit kutatták.
"– Nem kell elmosogatnod az edényeket. – mondta Clara.
Átmentünk a nappaliba, ahol teljes sötétség volt. Meggyújtotta a petróleumlámpát. Még soha életemben nem láttam ilyen fényű lámpát. Ragyogó és hátborzongató volt a fénye, ugyanakkor lágy és finom. Árnyak vibráltak mindenhol. Úgy éreztem, hogy álomvilágban vagyok, nagyon távol a villanyfényektől megvilágított valóságtól. Minden úgy tűnt, Clara, a ház, a szoba, mintha egy másik időhöz, másik világhoz tartozott volna.
– Azt ígértem, hogy bemutatlak a kutyámnak – kezdett bele Clara, ahogy leült a kanapéra. – A kutya családunk teljes jogú tagja. Nagyon figyelj oda, mit érzel vagy mondasz a közelében.
Leültem Clara mellé.
– Érzékeny, neurotikus kutya? – kérdeztem rettegve, a bejáratot lesve.
– Az igaz, hogy érzékeny. De nem neurotikus. Komolyan az a meggyőződésem, hogy ez a kutya egy magasan fejlett lény, de szegény párának, kutya lévén, igen nehéz, szinte lehetetlen túllépni önmagán.
Ezen az abszurd megjegyzésen hangosan elnevettem magam. Hogyan lehetne egy kutyának elképzelése önmagáról? Vitatkozni kezdtem ezen a képtelenségen.
– Igazad van – mondta elismerően. – Nem kellett volna az önmaga használnom. Inkább úgy mondhatnám, eltévedt saját fontosságánál útvesztőjében.
Tudtam, hogy rajtam csúfolódik. A nevetésem halkabb lett.
– Nevethetsz, de én valóban nagyon komoly vagyok – mondta Clara mély hangon. – Ítéld csak meg saját magad!
Közelebb hajolt, suttogóra halkítva hangját:
– A háta mögött sapónak hívjuk, ami spanyolul varangyosbékát jelent, mert úgy néz ki, mint egy óriási varangyosbéka. De ezt nehogy a szemébe mond, mert megtámad és darabokra tép. Ha nem hiszel nekem, vagy olyan vakmerő és ostoba vagy, hogy kipróbálod és a kutya megőrül, csak egy dolgot tehetsz.
– Mit? – kérdeztem ismét humorizálva, de már az igazi félelem árnyalatával.
– Nagyon gyorsan azt kell mondjad, én vagyok az, aki olyan, mint egy fehér varangyosbéka. Ezt nagyon szereti hallani.
Nem fogok bedőlni a trükkjeinek, gondoltam. Sokkal értelmesebb vagyok annál, hogy ilyen képtelenségeket elhiggyek.
– Talán betanítottad a kutyádat, hogy a sapo szóra negatívan reagáljon – vitatkoztam. – Van egy kis gyakorlatom a kutyanevelésben. Bizonyos vagyok benne, hogy a kutyáknak nincs elég intelligenciájuk ahhoz, hogy megértsék, mit mondanak róluk az emberek.
– Jól van, próbáljuk ki. Csináljuk a következőt – javasolta. – Először hadd mutassalak be neki. Aztán megkeressük az állattani könyvben a varangyosbékákat, és megjegyzéseket teszünk rájuk. Majd egy idő után nagyon csendesen azt mondod nekem, ez a kutya tényleg úgy néz ki, mint egy varangyosbéka. Majd meglátjuk, mi történik.
Mielőtt elfogadhattam vagy elutasíthattam volna a javaslatát, kiment az oldalajtón és ott hagyott egyedül. Biztatgattam magam, hogy ura vagyok a helyzetemnek és nem hagyom, hogy ez a nő olyan lehetetlenséget beszéljen belém, hogy egy kutyának magasan fejlett tudata lehet.
Próbáltam meggyőző érveket keresni, mikor Clara visszajött a legnagyobb kutyával, amit valaha is láttam. Masszív kan volt, akkora mancsokkal, mint egy csészealjtányér. Fénylő fekete volt a szőre, sárga szemeivel úgy bámult, mint aki halálosan unja az életét. Kerek fülei voltak, a pofája kidudorodott és ráncos volt. Jól mondta Clara, valóban nagyon hasonlított egy óriási varangyosbékára. A kutya egyenesen hozzám jött, aztán megállt, majd Clarára nézett, mintha arra várt volna, hogy mondjon neki valamit.
– Taisha, hadd mutassalak be Manfréd barátomnak. Manfréd, ő pedig Taisha.
Ki akartam nyújtani a kezem, hogy megrázzam a mancsát, de Clara egy kézmozdulatával nemet intett.
– Nagyon örülök, hogy találkoztam veled, Manfréd – mondtam, ügyelve, nehogy elnevessem magam, vagy komolytalannak látsszak.
A kutya közelebb jött és szagolni kezdett a combtövemnél. Undorodva hátra ugrottam. A kutya egy pillanat alatt megfordult és meglökött a hátsó felével, pontosan a térdhajlatomnál, mire elvesztettem az egyensúlyomat. Térdre estem, aztán a kezeim is lent voltak és az állat nyalogatni kezdte az arcomat. Mielőtt felkelhettem volna, vagy arrébb gurulhattam volna, a kutya éppen az orrom alá szellentett.
Visítva felugrottam. Clara annyira nevetett, hogy szóhoz sem tudott jutni. Megesküdtem volna rá, hogy Manfréd is vele nevetett. Áradóan jókedvű volt, Clara mögé trappolt és onnan kukucskált rám, a padlót kaparva óriási mellső mancsaival.
Annyira sértve éreztem magam, hogy azt ordítottam: – Te átkozott, bűzlő varangyosbéka!
Abban a pillanatban a kutya rám ugrott és a fejével a földre döntött. A padlóra estem és a kutya rám állt. Az állkapcsa csak néhány centiméternyire volt az arcomtól. Dühöt láttam sárga szemeiben. Kellemetlen szájszaga bárkit hányásra késztetett volna, magam is közel álltam hozzá. Minél hangosabban sikítoztam Clarának, hogy vegye le a kutyát rólam, az annál vadabbul morgott és vicsorgott. A félelemtől már az ájulás határán jártam, mikor meghallottam Clara kiáltását a kutya morgása és az én visítozásom közben.
– Mondd neki, amit neked mondtam, mondd neki gyorsan!
Túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni. Clara dühösen próbálta a füleinél fogva lehúzni a kutyát rólam, de ez csak még jobban felbőszítette az állatot.
– Mondjad neki! Mondjad neki, amit mondtam! – kiabálta.
Legnagyobb rémületemre nem emlékeztem, mit kell mondanom. Már majdnem elájultam. Hallottam saját sikoltó hangomat.
– Nagyon sajnálom, Clara az, aki egy varangyosbékára hasonlít.
A kutya azonnal abbahagyta a vicsorgást, és leszállt a mellkasomról. Clara felsegített, és odavezetett a kanapéhoz. A kutya úgy követett bennünket, mint aki segíteni szeretne. Clara megitatott velem egy kis meleg vizet, amitől még jobban hányingerem lett. Alig tudtam a mosdóházig elérni, szörnyen rosszul lettem.
Később, amikor már a nappaliban pihentem, azt javasolta Clara, hogy nézzük meg Manfréddal együtt a varangyosbékákról szóló könyvet és így alkalmam lesz ismételgetni, Clara az, aki úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka.
– Ki kell törölni minden zavart Manfréd agyából. Kutya léte nagyon kicsinyessé teszi – magyarázta Clara. – Szegény pára nem akar ilyen lenni, de nem tud magán segíteni. Kirobban, ha azt érzi, hogy valaki kicsúfolja. Azt mondtam, hogy az én mostani állapotomban nagyon gyenge alany vagyok a további kutyapszichológiai próbálkozásokhoz. De Clara kitartott amellett, hogy a végsőkig játsszam ki a helyzetet. Manfréd odajött megnézni a képeket. Clara kötekedett és viccelődött, milyen furcsák ezek varangyosbékák, némelyikük egyenesen undorító. Én is belementem a játékba. A spanyol sapo szót és a varangyosbékát képtelen beszélgetésünk alatt olyan sokszor és hangosan mondtam ki, ahányszor csak tudtam. De semmi reakciót nem váltott ki Manfrédból. Úgy tűnt, ugyanúgy unatkozik, mint mikor először megpillantottam.
Aztán, ahogy megegyeztünk, jó hangosan azt mondtam, Clara valóban úgy néz ki, mint egy fehér varangyosbéka. Erre Manfréd azonnal csóválni kezdte a farkát és teljesen felélénkült. Ezt a kulcsmondatot számtalanszor megismételtem és minél többször ismételtem, a kutya annál izgatottabb lett. Aztán egy pillanat alatt azt mondtam, hogy én egy sovány varangyosbéka vagyok, aki azon igyekszik, hogy olyan legyen, mint Clara. Erre a kutya akkorát ugrott a magasba, mint aki elektrosokkot kapott. Clara azt mondta, hogy egy kicsit túl messze mentem, de szerintem Manfréd annyira fellelkesedett, hogy nem bírt magával, és kirohant a szobából.
Zavartan hátradőltem a kanapén. Mélyen magamban a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére sem tudtam elhinni, hogy egy kutya így reagáljon egy lekicsinylő gúnynévre, mint Manfréd.
– Mondd Clara, mi ebben a trükk? – kérdeztem. – Hogy tanítottad be kutyát, hogy így viselkedjen?
– Ez nem trükk – válaszolta. – Manfréd egy titokzatos, ismeretlen lény. A földön csak egy ember van, aki sapónak, sapítónak, vagy kicsi varangyosnak hívhatja, anélkül hogy haragra gerjesztené. A napokban te is találkozni fogsz ezzel az emberrel. Ő az, aki ismeri Manfréd titkát, és az egyetlen, aki el tudja mondani neked.
Hirtelen felállt. – Hosszú napod volt – mondta, odanyújtva a petróleumlámpát. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy ágyba bújjál.
... [pár hónappal később] ...
Clara a következő nap sem jött még vissza, így a szokásosnál egy kicsit később mentem a barlangba. A visszafelé vezető utamon azt a feladatot adtam magamnak, hogy csukott szemmel menjek vissza a megszokott, mindennapos utamon. Kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e botladozás nélkül haladni, mert tegnap este nagyon furcsának tűnt, hogy a barlangból hazafelé tartva egyszer sem botlottam meg. Most, hogy nappal, csukott szemmel gyalogoltam, többször megbotlottam a sziklákban és fatörzsekben és csúnyán felhorzsoltam a lábszáramat.
A nappali szobában ültem a földön, épp a sebtapaszt ragasztottam a horzsolásaimra, amikor Clara váratlanul belépett az ajtón.
– Mi történt veled – kérdezte meglepődve. – Verekedtetek a kutyával?
Ebben a pillanatban Manfréd baktatott be a szobába. Meg voltam róla győződve, értette, mit mondott Clara. Morózusan ugatott, mint aki megsértődött. Clara megállt előtte és derékból könnyedén meghajolva, mint ahogy az ázsiai tanítványok szoktak a mesterük előtt, a lehető legtekervényesebb kétnyelvű bocsánatkérésbe kezdett.
– Rettenetesen sajnálom, kedves senor, hogy olyan könnyelműen szóltam az ön feddhetetlen viselkedéséről és kitűnő modoráról, és mindenekfelett az ön legfőbb meghatározójáról, ami önt un senor entre senores, el mas ilustre entre todos ellos – a fejedelmek fejedelmévé teszi, az összes közül a legkiválóbbnak.
Teljesen összezavarodtam. Azt hittem, elment az esze Clarának a háromnapos távolléte alatt. Még sohasem hallottam így beszélni. Nevetni szerettem volna, de a komolysága a torkomba szorította a nevetést.
Éppen egy másik bocsánatkérési sorozatba akart belekezdeni, amikor Manfréd ásított egyet, unottan ránézett és kivonult a szobából.
Clara leült a kanapéra és egész testében rázkódott a visszafogott nevetéstől.
– Mikor meg van sértődve, csak egyféleképpen lehet megszabadulni tőle: halálra kell untatni a bocsánatkérésekkel – mondta bizalmasan.
Azt reméltem, hátha elmondja, merre volt az elmúlt három nap alatt. Vártam egy kicsit, de hiába. Én elmeséltem neki, hogy távolléte alatt Manfréd mindennap meglátogatott a barlangban. Olyan volt, mintha időről időre ellenőrzött volna, hogy jól vagyok-e.
Ismét azt szerettem volna, ha mond valamit az útjáról, de helyette azt felelte:
– Igen, ez a kutya nagyon gondoskodó és rendkívül tekintettel van másokra. Éppen ezért ugyanezt várja el másoktól is, és ha úgy érzi, hogy nem kapja meg, megvadul. Mikor ilyen hangulatban van, halálosan veszélyes. Emlékszel arra az estére, amikor majdnem leharapta a fejed, mert varangyosbékának hívtad?
Témát akartam váltani. Nem volt kedvem Manfrédra, mint egy őrült kutyára gondolni. Az utóbbi időkben egyre inkább barát volt, mint állat. Az egyetlen olyan barát, aki bizonytalan bizonyosságával igazán megértett és teljesen magával ragadott.
...
Hetek, hónapok teltek el. Nem figyeltem az idő múlását, Clara, Manfréd és én tökéletes harmóniában éltünk. Clara nem sértegetett többet, vagy talán én nem éreztem magam megsértve. Minden időmet az összegezéssel töltöttem és kung fut gyakoroltam vele és Manfréddal, aki száz fontnyi csont- és izomtömegével igencsak veszélyes ellenfél volt. Tudtam, ha fejjel nekem rohan, az ugyanolyan értékű, mintha egy kung fu-bajnok ütött volna meg.
Egy ellentmondás bántott, amit nem tudtam megfejteni. Amíg Clara kitartott amellett, hogy az energiám növekedőfélben van, mivel már beszélgetni tudtam Manfréddal, én pont az ellenkezőjét hittem: azt, hogy lassanként a végére érek.
Bármikor, ha Manfréd és én egyedül maradtunk, leírhatatlan vonzalom kerített hatalmába. Valósággal rajongtam érte. Ez a vak szeretet, amit iránta éreztem, hidat formált kettőnk között és ezen át tudta gondolatait és hangulatait felém közvetíteni. Tudtam, hogy Manfréd érzései olyan egyszerűek és közvetlenek, mint egy gyereké. Átélte a boldogságot, kényelmetlenséget, büszkeséget, ha valamit elért és a félelmet, ami nála azonnal haragra fordult. De tulajdonságai között a legbámulatraméltóbbnak a bátorságát és az együttérzésre való képességét találtam. Éreztem, hogy valóban sajnálta Clarát, amiért varangyosbékára hasonlít. Bátorság tekintetében Manfréd páratlan volt. Az ő bátorsága a felszabadult tudatosság bátorsága volt, bár tudatában volt börtönének. Számomra Manfréd túl volt minden felfoghatón. Senki más sem tudott volna úgy szembenézni a magányossággal, mint ahogy ő, ha csak nem lett volna ilyen páratlan bátorsága.
Egy délután, amikor visszatértem a barlangból, leültem a zapote fa árnyékába pihenni. Manfréd odajött hozzám, ráfeküdt a lábamra és azonnal elaludt. Horkolását hallgatva és meleg testének súlyát érezve a lábamon elálmosodtam. Elaludhattam, mert hirtelen arra ébredtem fel, hogy álmomban azon vitatkozom anyámmal, hogy ne kelljen visszatennem a helyükre az evőeszközöket a mosogatás után. Felpillantottam, és Abelar úr nézett rám merőn, félelmetesen hideg szemekkel. Merev nézése, testtartása, különlegesen formált arca és koncentrálása teljesen azt a hatást tette rám, mint egy sas. Tisztelettel és félelemmel töltött el.
– Mi történt? – kérdeztem. Megváltozott a hőmérséklet és eltűnt a fény. Majdnem sötét volt; az alkonyat árnyai átnyúltak a belső kerten.
– Az történt, hogy Manfréd befolyása alá kerültél, aki mint egy megszállott használta az energiádat – mondta széles mosollyal. – Ugyanezt csinálta velem is. Úgy látszik, nagyon őszinte kapcsolat van kettőtök között. Próbáld meg sapito-nak szólítani, lássuk, mérges lesz-e.
– Nem. Nem tudom megtenni – mondtam ujjaimmal végigszaladva Manfréd fején. – Olyan gyönyörű és magányos, hogy lehetetlen, hogy varangyosbékához hasonlítson.
Furcsa volt, hogy kiszaladt a számon ez a szó, mert valami bennem nem akarta megkockáztatni, hogy megsértse Manfrédot.
– A varangyos békák is gyönyörűek és magányosak – mondta egy villanással Abelar úr.
Saját bátorságomon meglepődve hirtelen Manfrédhoz és a legszebb érzésekkel telve a fülébe suttogtam, „Sapito”. Erre nagyot ásított, mint akit untat a rokonszenvem.
Abelar úr nevetett. – Menjünk be a házba, mielőtt Manfréd elveszi az összes energiádat. Egyébként melegebb is van bent. "
Taisha Abelar -- Absztrakt repülés 1996 / The Sorcerer's Crossing - A Woman's Journey
6 notes
·
View notes