Tumgik
#tovább
Text
- Hogy lehet valakit ennél is jobban szeretni?
- Tudod...azt mondják, a szeretet nem ismer határokat. Ha vannak is határai, újra és újra át tudjuk őket lépni. És így mindig van tovább.
115 notes · View notes
ket-veglet-kozt · 5 months
Text
Ez egy olyan mélypont, ami meghatározhatja az életem további részét...
Márha lesz..
17 notes · View notes
isemykal · 1 year
Text
Miért is ne lehetnél boldog egyedül?
Annyi csodás ember vesz körül. Értékeld inkább őket, hiszen ők kísérnek végig!
16 notes · View notes
amit-sose-mondtam-el · 7 months
Text
Nem tudtam neked elmondani. Megígértem. Megígértem, hogy nem lesz több ilyen, hogy nem hallgatok, amikor a fájdalom újra belevájja körmét a szívembe. Kerestem a szavakat, kiabálni akartam, ordítani, hogy nem tudom már tovább csinálni, hogy fáj, hogy szomorú vagyok, hogy elvesztettem az irányítást … de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak zokogtam, zokogtam és zokogtam. Annyira akartam, hogy magadhoz szoríts, hogy addig ölelj, még a fájdalom végre észre nem veszi, hogy te erősebben tartasz, mint ő és vissza nem kullog valahova a mélybe, oda, ahol nem szaggatja olyan nagyon a bordáimat. Bárcsak megöleltél volna.
Bárcsak.
56 notes · View notes
banatostenger · 9 months
Text
„Fájt de megtettem, hogy elengedtelek végleg…“
61 notes · View notes
the-bagira · 2 months
Text
❓ És akkor most hogyan tovább?
13 notes · View notes
lathatatlan-vagyok · 11 months
Text
Megpróbáltam továbblépni.
Megpróbáltalak pótolni több emberrel is.
Átgázoltam ezeken az embereken, hátha nem a te mosolyod és szemeid ugranak be majd minden 2. percben, ha velük vagyok.
De igazad volt.
Egyre több emberben próbáltalak fellelni, egyre több kapcsolatban próbáltam a mienk darabjait belelátni, annál jobban zuhantam a mélybe.
De remélem te jól vagy.
41 notes · View notes
csacskamacskamocska · 3 months
Text
Leírni se nagyon merem
Nem tudom, hogy jó-e, ha leírom vagy rosszabbul fogom érezni magam (szánalmasnak, kiszolgáltatottnak és tökkelütött hülyének), tegnap azon gondolkodtam, hogy kéne egy tanácsadó, nem tudom talán a pszichológusomat kéne egy órára elővennem vagy egy coachra lenne szükségem, aki csupán egy adott problémát segít feldolgozni és nem kell az egész életemet féltucat óra alatt százezerért elmesélnem. Amikor gyereked lesz, akkor az életed rácsavarodik a gyerekedre és minden, de tényleg mindennek kapcsolatban előnyt élvez, hogy ő van. Lesznek persze enyhítő megoldások, lepasszoljátok a szülőknek, meg csináltok kettesben programokat, de valójában zsigeri szinten nem tudod már kizárni és mindig kalkulálsz vele. Akkor is gondolsz rá, amikor nincs ott, és akkor is felelősnek érzed magad érte, és előre gondolkozol, és ráadásul a gyerek nem csak egy kibaszott feladat, hanem szereted a kis nyomorultakat, tényleg az életed adnád értük, akármilyenek is. ((Pontosabban, folyamatosan az életedet adod értük )) Egy idő után alig várod, hogy végre önállóbbak legyenek, te meg szabadabb, de valójában ez csak logisztikailag lesz így, mert belül semmi sem változik. Aztán szépen átkúszik ez a felnőttkorukba, amikor, ha egészségesek vagytok mind, akkor ez zökkenőmentesen történik, kb mindenki örömére. Te élvezed nézni, hogy milyen ügyesek, ők élvezik az önállóságukat, és egy új, felnőtt kapcsolat alakul ki, szabad döntésekkel, ahol végre jogod van nem ráérni is meg nekik is lesznek valós kötelességük, valós problémák, valóban felnőtt megoldások. Nálunk legalábbis így ment. Csakhogy tegnap éjjel rájöttem, hogy az elmúlt tíz évben azért viseltem remekül a gyerekeim leválását meg azt is, hogy egyedül vagyok, (volt egy érdekes beszélgetés a gyerekeimmel, ahol is rádöbbentek, hogy ha nem egyedül élnék, akkor 3-400 ezerrel azonnal beljebb lenne a családi költségvetés amit 13 éve én viszek a vállamon. Picit kigúvadt a szemük a rádöbbenéstől) mert ott volt Logan, akinek a léte lehetővé tette, hogy egy csomó vágyamat, tervemet, kísérletemet kipróbáljam, megvalósítsam, megcsináljam. És most nélküle, engem ezek nem érdekelnek. Volt amikor bizonyítani akartam neki, azon erőlködtem, de közben szépen felépítettem magam és már nem bizonyítani akartam, hanem megvalósítani. Pótolta ezekben anyámat, apámat valamiféle felnőtt társat. Mondanom kéne, hogy barátot, de csikorog ez nagyon. Ám, ha nincs ott, üressé válnak ezek a dolgok. Közben meg, nem tudok nem szembenézni azzal, hogy túl sokat bántott. Túl sokszor engedte meg magának, hogy dühében szándékosan bántson. Az elfogadásban, hogy azt gondolom, hogy dolgok neki nem mennek, vannak készségek amiket valójában nem fejlesztett ki, ebben sok fájdalom ért. Mostanra nem tudom letenni a gondolatot, hogy sosem szeretett. Hagyta magát sodródni az én szeretetemmel. Én meg kettőnk helyett is szerettem őt. Ő meg valószínűleg nem szereti magát se. Na mindegy, mert ez már agyalgás azon, hogy más valaki belső világa hogyan lehet, amit nem tudunk. A fontos az, hogy tegnap éjjel gondolkodtam, hogy hogy is csináljam a feladataimat meg a terveimet, és borzasztó volt az érzés, hogy nem akarok csinálni semmitse. Aztán arra gondoltam, hogy csinálni kell, különben megáll körülöttem minden, erőt kell vennem magamon és megcsinálni a tervezeteket és elindítani és dolgozni a megvalósuláson. De csak arra tudtam gondolni, hogy miért érzem értelmetlennek, ha Logan nincs ott? Mintha a gyerekemet vesztettem volna el. Ami teljesen nem egészséges, mert nem gyerek ő, felelős mindenért amit tesz, ahogy én is. Csakhát, ennyi idő alatt belül családtaggá vált, akár akarta, akár nem. És hiába nem akarom a rossz dolgokat, az is rossz, hogy minden megy tovább nélküle, és aztán majd megszokom, és egy nap rájövök, hogy valójában már nem is akartam ezeket a dolgokat, csak nem mertem kimondani, hogy nélküle nincs hozzá motivációm, csak gépiesen csinálom, ne látszódjon a veszteség.
Az írás az egyetlen ami stabilan tartja magát. Mert abban elburjánoztak a dolgok másfelé, és ugyan még mindig szükségem lenne egy kreatív társra, akivel meg lehet beszélni ötleteket és írástechnikai problémákat, de az alapvetően magányos elfoglaltság. Pont annyira bajos ő, amennyire én teret adtam neki. Mindketten benne voltunk ebben, vastagon. A kérdés, hogy honnan nyerjem vissza a motivációmat, mert se bizonyítási vágy, se düh, se remény nincs bennem. De merszem se, hogy egyszerűen letegyem, mert mi van, ha fél év múlva megint úgy érzem, hogy akarom csinálni valamelyik most elengedett dolgot? Ha találok magamban vagy másban* valami új forrást?
*többnyire nincs szükségem másokra a dolgaimhoz, ez csupán a kegyetlen szembenézés szükséges kijelentése. Nem szabad elsunnyogni azokat a gondolatokat, hogy nem vagyok tökéletes, meg én is rászorulok mások segítségére, én is inspirálódom meg töltődöm másokból. :) Nem akarom, hogy valaki bántson engem. Akkor sem, ha a bántása nem szándékos, csupán figyelmetlenség vagy érdektelenség vagy pokróc modor, lezserség, nemtörődömség esetleg kétségbeesett önzés. Nem akarok mérlegelni, hogy mi az amiért cserébe elfogadom ezeket. De vannak veszteségek, amikkel nem tudok mit kezdeni és amiknek a feldolgozásához sajnos kevesek az ismert közhelyek.
Tumblr media
15 notes · View notes
lecserelheto · 2 years
Text
Tudom hogy nem tökéletes de ilyen az élet néha kicsit zavaros
Grey’s anatomy
124 notes · View notes
bredforloyalty · 3 days
Text
the government propaganda here is so fucking ridiculous it makes me want to shoot myself in the head
5 notes · View notes
Text
Csak azért, mert tovább lépsz, nem azt jelenti, hogy nem szerettél igazán. Egy elmúlt kapcsolatot nem szabad "örökké" gyászolni.
211 notes · View notes
mindigradvagytam · 2 years
Text
Sokáig haragudtam magamra mert egy olyan embert szerettem aki nem tisztelt. Mérges voltam hogy ezt hogyan hagyhattam, miért nem láttam előbb. Minden vágyam az volt hogy szeressen és én ezért képes lettem volna bármit megtenni. Mert szerettem.
Ma már nincs bennem rossz érzés. Az én lelkiismeretem tiszta, hiszen végig őszinte voltam. Sajnálom hogy végül meg sem közelítetted az embert akit megálmodtam magam mellé. De nem baj, nem haragszom rád. Mert már magamat szeretem!
128 notes · View notes
bernibooks · 2 months
Text
Tumblr media
2 notes · View notes
kinlodok · 2 years
Text
Bárcsak, bárcsak valaki meghallaná, hogy mennyire hangosan kiabálok, hogy nem bírom ezt az egészet, és ki akarok feküdni egy vonat elé. Valaki... Nem akarok már soha többet felkelni, nem akarok létezni, nem akarok még egy napot végigcsinálni. Ahogy telnek a napok, egyre értéktelenebbnek érzem magam, mintha egy darab eldobott szemét lennék... Remélem, hogy holnap már nem kelek fel.
58 notes · View notes
banatostenger · 1 month
Text
Átsírni egy éjszakát…na az a nem mind1.
18 notes · View notes
erzesekviharaban · 1 year
Text
Ne akard görcsösen csak haladj tudatosan az árral.
12 notes · View notes