Nem tudtam neked elmondani. Megígértem. Megígértem, hogy nem lesz több ilyen, hogy nem hallgatok, amikor a fájdalom újra belevájja körmét a szívembe. Kerestem a szavakat, kiabálni akartam, ordítani, hogy nem tudom már tovább csinálni, hogy fáj, hogy szomorú vagyok, hogy elvesztettem az irányítást … de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak zokogtam, zokogtam és zokogtam. Annyira akartam, hogy magadhoz szoríts, hogy addig ölelj, még a fájdalom végre észre nem veszi, hogy te erősebben tartasz, mint ő és vissza nem kullog valahova a mélybe, oda, ahol nem szaggatja olyan nagyon a bordáimat. Bárcsak megöleltél volna.
Bárcsak.
56 notes
·
View notes
Megpróbáltam továbblépni.
Megpróbáltalak pótolni több emberrel is.
Átgázoltam ezeken az embereken, hátha nem a te mosolyod és szemeid ugranak be majd minden 2. percben, ha velük vagyok.
De igazad volt.
Egyre több emberben próbáltalak fellelni, egyre több kapcsolatban próbáltam a mienk darabjait belelátni, annál jobban zuhantam a mélybe.
De remélem te jól vagy.
41 notes
·
View notes
Leírni se nagyon merem
Nem tudom, hogy jó-e, ha leírom vagy rosszabbul fogom érezni magam (szánalmasnak, kiszolgáltatottnak és tökkelütött hülyének), tegnap azon gondolkodtam, hogy kéne egy tanácsadó, nem tudom talán a pszichológusomat kéne egy órára elővennem vagy egy coachra lenne szükségem, aki csupán egy adott problémát segít feldolgozni és nem kell az egész életemet féltucat óra alatt százezerért elmesélnem.
Amikor gyereked lesz, akkor az életed rácsavarodik a gyerekedre és minden, de tényleg mindennek kapcsolatban előnyt élvez, hogy ő van. Lesznek persze enyhítő megoldások, lepasszoljátok a szülőknek, meg csináltok kettesben programokat, de valójában zsigeri szinten nem tudod már kizárni és mindig kalkulálsz vele. Akkor is gondolsz rá, amikor nincs ott, és akkor is felelősnek érzed magad érte, és előre gondolkozol, és ráadásul a gyerek nem csak egy kibaszott feladat, hanem szereted a kis nyomorultakat, tényleg az életed adnád értük, akármilyenek is. ((Pontosabban, folyamatosan az életedet adod értük ))
Egy idő után alig várod, hogy végre önállóbbak legyenek, te meg szabadabb, de valójában ez csak logisztikailag lesz így, mert belül semmi sem változik.
Aztán szépen átkúszik ez a felnőttkorukba, amikor, ha egészségesek vagytok mind, akkor ez zökkenőmentesen történik, kb mindenki örömére. Te élvezed nézni, hogy milyen ügyesek, ők élvezik az önállóságukat, és egy új, felnőtt kapcsolat alakul ki, szabad döntésekkel, ahol végre jogod van nem ráérni is meg nekik is lesznek valós kötelességük, valós problémák, valóban felnőtt megoldások.
Nálunk legalábbis így ment.
Csakhogy tegnap éjjel rájöttem, hogy az elmúlt tíz évben azért viseltem remekül a gyerekeim leválását meg azt is, hogy egyedül vagyok, (volt egy érdekes beszélgetés a gyerekeimmel, ahol is rádöbbentek, hogy ha nem egyedül élnék, akkor 3-400 ezerrel azonnal beljebb lenne a családi költségvetés amit 13 éve én viszek a vállamon. Picit kigúvadt a szemük a rádöbbenéstől) mert ott volt Logan, akinek a léte lehetővé tette, hogy egy csomó vágyamat, tervemet, kísérletemet kipróbáljam, megvalósítsam, megcsináljam.
És most nélküle, engem ezek nem érdekelnek.
Volt amikor bizonyítani akartam neki, azon erőlködtem, de közben szépen felépítettem magam és már nem bizonyítani akartam, hanem megvalósítani. Pótolta ezekben anyámat, apámat valamiféle felnőtt társat. Mondanom kéne, hogy barátot, de csikorog ez nagyon.
Ám, ha nincs ott, üressé válnak ezek a dolgok.
Közben meg, nem tudok nem szembenézni azzal, hogy túl sokat bántott. Túl sokszor engedte meg magának, hogy dühében szándékosan bántson.
Az elfogadásban, hogy azt gondolom, hogy dolgok neki nem mennek, vannak készségek amiket valójában nem fejlesztett ki, ebben sok fájdalom ért.
Mostanra nem tudom letenni a gondolatot, hogy sosem szeretett.
Hagyta magát sodródni az én szeretetemmel. Én meg kettőnk helyett is szerettem őt. Ő meg valószínűleg nem szereti magát se.
Na mindegy, mert ez már agyalgás azon, hogy más valaki belső világa hogyan lehet, amit nem tudunk.
A fontos az, hogy tegnap éjjel gondolkodtam, hogy hogy is csináljam a feladataimat meg a terveimet, és borzasztó volt az érzés, hogy nem akarok csinálni semmitse.
Aztán arra gondoltam, hogy csinálni kell, különben megáll körülöttem minden, erőt kell vennem magamon és megcsinálni a tervezeteket és elindítani és dolgozni a megvalósuláson.
De csak arra tudtam gondolni, hogy miért érzem értelmetlennek, ha Logan nincs ott?
Mintha a gyerekemet vesztettem volna el. Ami teljesen nem egészséges, mert nem gyerek ő, felelős mindenért amit tesz, ahogy én is.
Csakhát, ennyi idő alatt belül családtaggá vált, akár akarta, akár nem.
És hiába nem akarom a rossz dolgokat, az is rossz, hogy minden megy tovább nélküle, és aztán majd megszokom, és egy nap rájövök, hogy valójában már nem is akartam ezeket a dolgokat, csak nem mertem kimondani, hogy nélküle nincs hozzá motivációm, csak gépiesen csinálom, ne látszódjon a veszteség.
Az írás az egyetlen ami stabilan tartja magát. Mert abban elburjánoztak a dolgok másfelé, és ugyan még mindig szükségem lenne egy kreatív társra, akivel meg lehet beszélni ötleteket és írástechnikai problémákat, de az alapvetően magányos elfoglaltság.
Pont annyira bajos ő, amennyire én teret adtam neki.
Mindketten benne voltunk ebben, vastagon.
A kérdés, hogy honnan nyerjem vissza a motivációmat, mert se bizonyítási vágy, se düh, se remény nincs bennem.
De merszem se, hogy egyszerűen letegyem, mert mi van, ha fél év múlva megint úgy érzem, hogy akarom csinálni valamelyik most elengedett dolgot? Ha találok magamban vagy másban* valami új forrást?
*többnyire nincs szükségem másokra a dolgaimhoz, ez csupán a kegyetlen szembenézés szükséges kijelentése. Nem szabad elsunnyogni azokat a gondolatokat, hogy nem vagyok tökéletes, meg én is rászorulok mások segítségére, én is inspirálódom meg töltődöm másokból. :)
Nem akarom, hogy valaki bántson engem.
Akkor sem, ha a bántása nem szándékos, csupán figyelmetlenség vagy érdektelenség vagy pokróc modor, lezserség, nemtörődömség esetleg kétségbeesett önzés.
Nem akarok mérlegelni, hogy mi az amiért cserébe elfogadom ezeket. De vannak veszteségek, amikkel nem tudok mit kezdeni és amiknek a feldolgozásához sajnos kevesek az ismert közhelyek.
15 notes
·
View notes