Ferike
-- így hívja néni a nemrég meghalt férjét, az egykori egyetemi tanárt, valahol egy I. kerületi örökpanorámás társasház harmadik emeletén.
A negyediken van a munkahely, ahol dolgozom, alattunk a budai polgárság krémje, ahol 8-tól 5-ig ezen polgárság része lehetek munkaidőben.
A néni törékeny, alacsony, izléséses szőkére festett hajjal, papírvékony, de éppencsak ráncos bőrrel. Nyolcvan éves, egykori történelemtanárnő. Minden ízében kellemes, idős nő.
Először csak köszöntünk egymásnak, aztán amikor reggelente szinte egyidőben érkezünk a gondozónőjével, aki a bevásárlását intézi, sokszor összefutottunk, és ezek a találkozások egyre szélesebb mosolyt szültek az arcunkra.
A köszönésekből hogy-tetszik-lenni? vált, majd jaj-de-örülök-hogy látom! lett.
Kapcsolatunk fordulópontja talán akkor jött el, amikor egy óriási pálmát kellett a terasza egyik részéről a másikra elvinni. Akkor egy kollégámmal segítettem. A kollégám lelépett, én ott maradtam, mert nem nézhettem, hogy a kiszóródott virágföld a patyolattiszta lakásban maradjon, és összesöpörtem.
A néni azóta szinte minden héten jár föl hozzánk, hol egy csavart kell meghúzni nála, hol a hűtő magasan levő konnektorját kell kihúzni a leolvasztáshoz.
A héten kétszer is volt fönt a néni az irodában, ilyenkor mindig nagyon szabadkozik, hogy már megint zavar, de hát, ugye, egyedül él, Ferike, az egykori egyetemi tanár férj, aki ezeket a dolgokat intézte, nincs már -- mondja kényszeredetten, de nem panaszként, csak magyarázatként.
Az első esetben nem működött a vonalas telefon.
Amikor beérkezem a lakásba, mindig megfutjuk a köreinket a cipővel és azzal, hogy megkérdem, bemehetek-e, illetve elmaradhatatlan a helykínálás is. A cipő mindig marad, és mindig bemehetek a lakás különféle helyeire és helyet sem foglalok.
A telefon süket volt. Tárcsahang (mondhatni, nyomógombhang) volt, de vonal nem volt, így kerítettünk gyorsan egy másik telefont, de az is hasonló hibát mutatott, tehát vélhetően nem a telefonnal van a baj. Újraindítottam a routert, lett vonal és boldogság is. De hát, ha már ott vagyok - kérdi - nem hívnám-e fel a Vízműveket, mert azért szeretett volna telefonálni, mert a vízóraállást be akarja jelenteni, és hát ezt is Ferike, az egykori egyetemi tanár intézte, de ő már, ugye, nincsen és ő még - mondja a néni - főzni sem tud szégyen ide, szégyen oda, ugyanis mindig Ferike főzött, közben meccset nézett, ő gondoskodott mindenről, csak hát, ugye, már Ferike nincs és el van veszve sok dologban, mondja.
Felhívtam a Vízműveket, kiderült, nem most van diktálási időszak, elmagyaráztam mit, hogyan kell, váltottunk néhány kellemes és udvarias, de egyre inkább mélyebb mondatot, és mentünk a dolgainkra.
A második alkalommal a héten a tévével volt baj: nem volt adás.
Lementem a nénihez, megfutottuk a köreinket, cipő, helykínálás, egyebek.
A néni odahordott minden, a lakásban fellelhető távirányítót. Ezeket szépen kiválogattuk, melyik tartozik ide, melyik nem, nézem a készüléket, bekapcsolom, van adás. Kikapcsolom-bekapcsolom, van adás. Megint, megint és újra. Nyugtázzuk, hogy valószínűleg csak összekeveredett valami valahol, és nem akarom észrevenni, hogy minden jól működött, csak összezavarodott a néni. Telik az idő.
Tudja - mondja az asszony - Ferike intézte ezt, csak ő most már nincs, ő az egyetemen volt tanár -- teszi hozzá. Képzelje - folytatja - a szekrényében most találtunk egy nagy táskát, tele filmekkel, de azok Ferike szobjában vannak, nem is nagyon megyek oda be, de hát az unokák, ha jönnek, ott alszanak, ott néznek tévét, és ha már itt vagyok, megkérhet-e, hogy azt is nézzem meg?
Bemegyünk a kisszobába (Bemehetek? Temészetesen.), ott egy tévé és egy videomagnó. Mutatja a néni, hogy látom-e, hogy mennyi filmet találtak abban a táskában, ami Ferike szekrényében volt, aki az egyetemen volt tanár -- és mutat a polcnyi vhs kazettákra. Nem is tudta, hogy vannak ezek, és az unokák most megnézetik vele mindegyiket, ki fogják kérdezni -- hallgatom a nénit.
Teszek-veszek, dugom össze a kábeleket, kapcsolom a tévét, bejön az M1, helyben vagyunk, van adás.
Kipróbáljuk a videómagnót is? - kérdezte a néni. Hát hogyne, és kicserélem a kábeleket. - Mutassam meg, hogy kell kezelni, vagy tetszik tudni? - Hát, ha nem nagy teher... Mutatom, mondom, többször, és újra és megintcsak. Ezt meg kell nyomni, ezzel állítjuk le, ezzel indítjuk el, satöbb.
Beteszünk egy kiválasztott kazettát, ami ott volt a videó mellett, amit alighanem az egyik ottalvó unoka nézett.
Nyolcvanas évek legvégén- kilencvenes évek legelején vagyunk abban a pár pillanatban. A helyszín egy házasságkötő terem. A névtelen operatőrünk követi a az ifjú párt és a kedves egybegyűlteket.
A néni némán áll mellettem, csak mutogat, az egyik ember ő lehet negyvenévesen, két fejjel magasabban, a másik Ferike, az egyetemi tanár, jovális, szemüveges, középkorú, jó kiállású ember aki az egyetemen tanított, de ő, ugye, már nincs.
A néni megnémult, dől a könnye.
Ömlik, záporozik ebből a kicsi, törékeny, egykori történelemtanárnőből a könny, itt a polgári milliőben valahol az első kerület örökpanorámás, budai hegyekre néző társasház harmadik emeletén.
Gyorsan kikapcsolom a videót, rendezgetem még az elemeket, a néni zokog, rázkódik a sírástól, próbálom egy barátságosan, de nem tolakodóan az együttérzésemet kifejezni azzal, hogy távolról a vállára teszem a kezemet.
Elmegyek, elköszönök.
Zárnám az ajtót kívülről, de a könnytenger között kiszól a néni:
arra kérem, nagyon szeresse a feleségét!
Az ajtó becsukódik, magára maradt a néni Ferikével, az emlékekel és ezzel a feloldhatatlan, megérthetetlen idő múlásával.
317 notes
·
View notes
Nem tudom, hogy érdemes-e erről írni, de hátha egy kicsit segít összeszedni a gondolataimat erről.
Mindig mindent összezavar, ha valaki meghal. Nem lehet vele mit kezdeni, valójában semmilyen narratívába nem illik bele, és mindennek az értékét megkérdőjelezi.
Egy kollégánk halt meg. Egyik napról a másikra, nem jött dolgozni, egyedül élt. A HR küldött mentőt, akik megtalálták a holttestet. Nem tudjuk mi történt, de talán már egy hete halott volt, mert akkortól nem válaszolt a üzenetekre.
Egyike volt a kevés embernek, aki mellett sokszor kifejezetten tájékozatlannak éreztem magam. Nem volt bizalmas kapcsolatunk, csak irodai, felületes beszélgetéseink voltak, de mivel sok közös érdeklődési területünk volt, ezért tudtam róla dolgokat.
Egy ismerős halála mindenképp megvisel, de ez különösen érzékenyen érintett. P magának való ember volt, senkitől nem akart semmit, mindig korán lelépett, mert "ment a vonata", de igazából szerintem csak nem találta a helyét szociális helyzetekben.
Állami gondozottként nőtt fel, a vér szerinti családja traveller (~vándorcigány) volt, szerzetesek nevelték, ő is be akart lépni a rendbe, de aztán tanúskodott az egyik ellen egy pedofília ügyben és így kiutálták. Így csak világi testvér vagy mi lett.
Mióta dolgozni kezdett, végig kiszolgáltatott emberek érdekében dolgozott, sok területen, végzettségéhez és tudásához képest alacsony fizetésért és alacsony presztízsű állásokban, panasz nélkül, nagyon magas színvonalon. Olyan 45-50 év körül lehetett.
Nálunk másfél éve volt, az első hét óta, minden héten kétszer behozott egy tortát, vagy süteményt, mert szeretett sütni, de nem szeretett édességet enni. Mellékesen megjegyezte nemrég, hogy amikor Párizsban lakott, akkor elvégzett egy cukrásztanfolyamot, onnan az érdeklődés. Tele volt ilyen meglepetésekkel. Születésnapjainkra lehetett tőle rendelni, egyszer csinált csak úgy dobostortát, mert magyar édességekről beszélgettünk előző héten. Minden sokkal jobb volt az irodában, hogy csak úgy mindig volt süti.
Végre februárban kiderítettük, hogy szereti a sajtot, és így így volt mire összedobnunk neki: a helyi francia hipsterboltból vettem sajtokat, különösebb formaságok nélkül adtuk oda, mert nem akartuk, hogy kínos legyen neki. Szerintem örült.
Aztán három hét múlva meghalt. Egy hétbe telt, míg valakinek feltűnt a hiánya, az is a munkahelye volt.
158 notes
·
View notes