4 éve és közel 3 hónapja ezt a zenét hallgattam a 8E-n a Mészáros utca felé egy pénteki napon. Sohasem kopott ki annak az emléke, amit akkor éreztem. Elképesztően szívszorító volt, mint amikor görcsben van a gyomrod, a szíved a torkodban dobog és legszívesebben kiáltanál egy hatalmasat.
Az érzés nem veszett, de a dal címe sok évig nem jutott újra eszembe, akármennyire próbáltam vissza emlékezni. Hát most megtaláltam, az összes többi régi dalommal együtt.
Elképesztő nosztalgikus hullámvasútra szálltam fel. Boldog vagyok és izgatott, sírnék és kiáltanák legszívesebben. A pillangók verdesnek a hasamban és a szívem újra a torkomban dobog.
Csodálatos, hogy a zene mire képes!
Mintha egy részem elveszett volna az évek alatt, amit most újra megleltem. Vissza akarok menni az időben és akkor ott másképp dönteni!
-Nézzenek oda, ki van itt? Mi a fasz? Nem gondoltam volna, hogy valaha még találkozunk.
-Hát őszintén én sem. Mi újság veled?
-Szeptember óta mondhatni elköltöztem Pestre. Most itthon vagyok, amint látod.
-Mit fogsz tovább tanulni?
-Minden féleképpen maradok Pesten, de ha minden jól megy, akkor építészmérnökire megyek. Tudom, tudom, nagy váltás. Ha jól emlékszem, mikor még beszéltünk akkor bölcsészetre akartam, de hát aztán rájöttem, hogy ahhoz hogy írjak, nem kell egyetem.
-Szoktál még írni?
-Nem nagyon.
-Hogyhogy?
-Tudod, milyen verseket írtam.
-Igen.
-Na látod. Most boldog vagyok.
-Annak örülök. És amúgy ő ki?
-Barátom.
-De eddig nem ő volt, ugye?
-Nem. Vele nem rég óta vagyunk együtt.
-Előzővel mi lett?
-Együtt voltunk majdnem három évig, de aztán én ahogy elköltöztem Pestre, nem működött a távkapcsolat, úgyhogy szakítottunk.
-Ja, értem. Hát figyelj, örülök, hogy összefutottunk. Szia.
"Hagyomány nélkül olyan ingatag lenne az életünk, mint hegedűs a háztetőn."
Gyerekkoromban tök alap volt, hogy augusztus huszadikán ágyból néztük a tűzijátékot. Olyan helyen laktunk, ahonnan oldalvást rá lehetett látni a Gellérthegyre, és bár már megvolt a pizsamaosztás, úgysem aludtunk volna a durrogástól.
Aztán elköltöztünk, felnőttünk. A gyerekeimet még kis korban kivittem a rakpartra baráti társasággal, de valahogy kikopott ez a szokás, most meg még a politika is belerondít. Elvesztette a régi varázsát.
Ilyen hagyomány volt nagyiéknál a húsvét. A vacsora az öreg házban, a locsolkodás ugyanazokkal a versikékkel, és úgy tettünk, mintha nem ugyanaz lenne évről évre, de fix keretet adott az életnek, mérföldköveket az úton. Amíg éltek.
És Fater, aki minden április elsején azzal ébresztett minket hajnalok hajnalán, hogy "Gyerekek! Esik a hó!!!"
És vihogtunk, és úgy tettünk, mintha még aludnánk, mert már túl nagyok voltunk, és túl sokszor hallottuk ahhoz, hogy elhiggyük.
Ugyanígy a mindennapi esték szerves része volt a Tévémaci fagottzenéje.
És sziveszter éjjelén végignevetgéltük az egyre csökkenő minőségű műsorokat, majd a tévével együtt számoltuk vissza a perceket, és január elseje nulla óra nulla perctől együtt énekeltük a himnuszt a szimfonikus zenekarral, persze tiszta hangon, szépen, mert nálunk valahogy mindenkinek köze volt a zenéhez.
Koccintás a pezsgővel (a gyerekek is belenyalinthatnak egyet csak az ünnep kedvéért). Hosszasan aludtunk utána, és a pizsamás délelőttök szerves része volt a bécsi újévi koncert Apuval, míg Anyu zörmöcölt a konyhában, és a készülő ebéd illata úgy kúszott be a szobába, mint a Strauss dallamok a fülünkbe, és néztük a szép ruhás balerinákat, nevetgéltünk a szerzeményekben elrejtett zenei humoron, mikor pl. üllőn verte ki a ritmust a zenész, vagy beépítette a zeneszerző a csappantyúval ijesztgetést a régi korokban elbóbiskoló közönség megébresztésére, vagy hallgattuk az elmaradhatatlan Pizzicato-polkát, a Radetzky-marsnál együtt tapsoltuk ki a menetritmust a jól öltözött, felékszerezett bécsi nagyérdeművel, akinek a szembe forduló karnagy beintett, hogy mikor kezdje.
És jött a koronaékszer, minden idők leghíresebb és legszebb keringője, a Kék Duna, amit megint csak együtt dúdolt a család, és ami évekkel később a 2001 Űrodüsszeia Kubrick mozi egyik ikonikus jelenetét is olyan kiválóan aláfesti, és aminél kicsit mindig elfelhősödnek a szemeim, és jön az otthon-érzés.
Aztán ez is elmaradt. Férj, gyerekek, válás, gyomor-nyomor.
Lettek új rituálék, de van ami még ott legbelül visszahozza a gyerekkort, mint a húsleves illata a vasárnapok hangulatát.
Míg ezt írom, a neten élőben követem ama bizonyos újévi koncertet Bécsből, de már nem Wili Boskovsky vagy Lorin Maazel, de nem is Claudio Abbado vagy Herbert von Karajan dirigál, és nem Apuval hallgatom, nézem.
Bár megtehetném.
A világ változik, az életünk változik, mi is változunk, és a fontosságaink is változnak. Minden mozgásban, ezért kellenek a kapaszkodók. A régi és új hagyományok, vagy a visszahozottak, amíg végleg el nem tűnnek az emlékezetünkből.