azok a bizonyos “véget nem érő szerelmek” amiket pillangókkal a gyomrodban elhiszel, ábrándozol a boldogságtól, aztán a boldogság elillan mindt egy röpke pillanat.
Ott ültél. Sosem láttalak még ennyire elveszettnek. Hajadon bronzosan csillogott az elénk terülő város fénye, miközben fürtjeidet a szél söpörte, ezzel megtörve tested gyötrő, teljes mozdulatlanságát. Az éjszakai levegő szinte szenvedett körülötted, bizonyára tudta azt, amit én még nem. Világunk irányítását a némaság vette át.
Veszekedtünk és tudom mondtunk dolgokat, de nehéz pillanatokban születnek a legőszintébb érzelmek. Azonban a pillanat elillan és sokszor csak az utolsó kimondott szavakra emlékezünk. Nekem mi volt az utolsó? Amikor azt mondtam a telefonba, hogy "felejtsük el egymást" vagy az, amit a hátad mögött állva súgtam neked?
Azt súgtam, hogy "szeretlek", de te még csak meg se fordultál, ültél a fűben és nézted a várost. Sajnálom, hogy sok időbe telt, mire rájöttem mit érzek irántad. A szerelembe vezető út néha könnyű, mint egy lágyan ereszkedő pehely toll, néha pedig mindkét fél megszenvedi a kísértő múltat.
Leültem melléd és szégyelltem magam, nem kerestem a tekinteted. Bámultam az eget, a holdat, a csillagokat, de nem mertem a szemedbe nézni. Megfogtam jobb kezed és mellkasomhoz húztam. Ez akár egy szép pillanat is lehetett volna, de az igazság az, hogy még sose éltem át ennél fájdalmasabb dolgot.
Tenyeremet lassan szétterjedő melegség járta át. Értetlenkedve néztem le ölembe, majd megláttam az alkarodon tátongó vágást, amiből buzogva folyt a vér. Ekkor már tudtam, hogy a boldogságunk lassan, de biztosan kifolyik a kezeim közül.
Én egy elég erőteljesen optimista és pozitív embernek tartom magam. És vannak gyenge pillanataim amikor energiavámpírokat engedek az életembe. Na ezt NEM szabad soha senkinek. Ne legyetek soha annyira megtörve, legyengülve, hogy egy igazi vérszívó energiavámpírt az életetekbe engedjetek. Őszintén leszarom mennyire kedves az adott illető, ha egy idő után csak a negativitást a passzivitást tudja nyomni. Nekem ez nem kell.
Ki kell pucolni az életetekből az ilyen embereket. Meg tudnak betegíteni titeket is. Én éreztem a hatását, hogy majdnem olyan lettem mint ő.
Légy mindig önmagad és ne engedj be az így is kesze-kusza életedbe egy ilyen negatív személyt. Tapasztalatból beszélek csak és kizárólag rosszabb lehet.
Nem szólnék egy szót sem, ha valóban elkötelezetten ápolnák Szent István örökségét, de túlságosan válogatva szemezgetnek abból.
Én pl. ezt sokkal fontosabbnak tartanám ezt megfontolni (1. törvénykönyv): “Ha valaki a hatalmasok közül hitét beszennyezve, szívét bemocskolva, s esküjét megtörve, hitszegés bűnét követi el, az esküszegésért keze elvesztésével fizessen“
Arra a sorozatra biztos sokan emlékeztek ami a Spektrumon ment egy népszerű Kutya Trainerrel aki problémás ebekhez, és gazdikhoz ment házhoz, és néhány hét alatt rengeteget segitett rajtuk. - Imádtam.
Egyszer ő is pont a Falka kifejezést magyarázta.
Valami olyasmit, hogy az ember a saját logikája szerint értelmezi ezt, miközben az állatai szemében nagyvalószínűséggel teljesen más a felállás. A kutyák inkább partnerként tekintenek ránk, és a többi állatra. Mindenkinek van helye, akár a lego-ban. Szükséges engedni a természetes hierarchiát közöttük, és ahogy egy jól működő családban, úgy náluk is, miután ez kialakul ritka, a konfliktus.
Például 12 éve mi még külön etettük a kutyát, és a macskákat, és naponta veszekedtek, és próbáltak bele enni egymás tálkájába. Volt egy ostoba hierarchia a mi szemükben, és mindig a macskák lettek ebben elsők. Egy nap, mérgesen, elkezdtem 1 helyen, és egyszerre etetni őket, és azóta is úgy kapnak. Gyönyörűen lerendezték maguk között az evést.
Kint a vadonban sem lépcsőzetes a falkák felépítése. Például amikor egy egész farkas család elvándorol újabb otthont keresve, sosem a legerősebb vezeti a csapatot, hanem inkább a legidősebb és leggyengébb állatok vannak elöl, hiszen így nem maradnak le a csapattól. Vadászatkor pedig ők maradnak az odunál.
A falkaság inkább egyfajta partnerséget, kölcsönös együttműködést jelent náluk.
Habár igaz, hogy a jól idomított állatok lenyűgöznek, már csak a teljesítményük miatt is. Viszont a saját kutyámat képtelen vagyok szigorral, és dominanciával idomítani. Ha valamihez nincsen kedve, nem leli örömét, inkább békén hagyom. És nekem szabályosan fájni szokott az, amikor cirkuszi mutatvány látok, valamilyen természetellenes trükköt, és mentálisan betört kutyát. A gazdi pedig büszkén mutatja "mennyire jól nevelte" a kutyáját. A valóság pedig inkább az, hogy az embernek "jól nevelt" azaz állat, de a saját életében már sérült szerencsétlen élőlény. És hogy mennyire igaz ez... Ha megnézitek például a keresőkutyákat mind inkább játszva és boldogan teljesíti a feladatát, mint megtörve, és szigorral.
Szóval tényleg van abban valami, hogy sokszor az ember sajnos rosszul értelmezi még a Falka kifejezést is, és akkor még mennyi mindent a kedvenceivel kapcsolatban... És ezek sok mindent elárulnak a gazdiról is!